Adieu!

Az ismerős társaság István gróf lakásán várta a tudósítást a párbaj kimeneteléről. A segédek megígérték mindkét részről, hogy a végbement viadal után azonnal oda fognak sietni.

Jelen voltak a szokott ismerősök a societásból.

Történtek fogadások az eredmény iránt. Ki kap sebet? Hoz-e emléket Salista is? Lesz-e súlyos megsebesülés vagy csak konvencionátus karcolások?

István grófnak volt elég merészsége tízet egy ellen fogadni, hogy Salista „is” kap valamit; sőt egyet egy ellen kockáztatott azon lehetségre, hogy éppen Salista fogja kapni a súlyosabb sebet.

No már arra, hogy Iván egészen ép bőrrel meneküljön, kereshetett volna valaki társat százzal egy ellen, és nem talált volna, aki felcsapjon.

Az előőrsök az ablaknál szüntelen lesték az érkező kocsikat. Végre egy bérkocsi megállt a kapu előtt.

„Ödön és Géza érkeztek!” – volt a tábori tudósítás.

– Akkor én nyertem – monda István gróf. – Amelyik fél könnyebb sebet kapott, azt hamarább hagyhatják el a segédei. Ödön gróf ment a hölgyeket tudósítani, míg Géza gróf rohant fel István gróf lakására.

Felszakítá az ajtót, s párbajsegédi diadallal rontott be a társaság közé ezzel a kiáltással:

– Serpenyőbe vágta őtet!

– Kit? Kicsoda? Ivánt? Salista? – kérdezték az eléje tódulók.

– Dehogy. Iván Salistát.

– A-a-ah! – hangzott fel erre a hitetlenség tagadó felkiáltása.

– De igen – tüzelt az ifjú gróf. – Káposztának vágta, gulyáshúsnak aprította.

– És Iván?

– Annyit sem kapott, mint én magam.

– Ah, te mókázol velünk!

– No, ez ugyan tréfálni való tárgy. Kérdezzétek meg csak Salistát!

– De hát akkor hol van Iván?

– Hát természetesen az orvosát vitte haza; két orvos dolgozott Salistán, míg diribdarabjait össze tudta szedni. Iván pedig mindjárt itt lesz, és semmiféle sebet sem fog a tamáskodóknak mutatni, amibe az ujjaikat dughassák.

Azzal azután körülményesen elmondta, hogyan volt, mint esett. Eduárd bárónak, ki nem akarta felfoghatónak találni a dolgot, két sétapálca segélyével megmutatta, hogyan történt. Így jött a duplavágás, így passzírozta az alsó vágást, így tette az a tempo-visszavágást. Neki magának a hajszála sem görbült meg.

– Ah, ez valódi csoda!

– Semmi csoda! – tiltakozék Géza gróf. – Hiszen katona volt! Huszárkapitány volt. (Már kapitánynak tette.) Végigharcolta az egész forradalmat, tizenkilenc ütközetben volt, verekedett a kozákokkal is. Érdemrendet is kapott.

(Ezekből ugyan semmit sem hallott Ivántól, hanem hozzágondolta maga mint igen természetes illusztrációt; akit egyszer megszeretnek, arra azután mindent ráraknak.)

– Csodálatos egy ember! – sóhajta fel Oszkár báró – három hónapig mindennap együtt van velünk, és egyszer sem hozza elő harci élményeit. Hallgatja, hogy beszélnek a 49-iki történt dolgokról mások, és egy szóval el nem árulja, hogy ő is tud arról valamit.

– No most ezt az embert szépen a nyakunkra ültettük – sopánkodék Eduárd báró. – Ugratni akartuk, s szépen felugrattuk a nyeregbe. Most azután végképp köztünk ragad. Most beszéljen már vele valaki.

– Szászországi Úristen! – toldá a sopánkodást Oszkár báró. – Fog ez most hencegni közöttünk. Micsoda prepotenskedés lesz ebből! Hogy fogják ezt az asszonyok bámulni és a férfiak respektálni. Sacrebleu! Aki így tud lőni és verekedni! Pedig mernék fogadni, hogy csak vakeset volt minden.

– Én pedig az ellenkezőtől tartok – mondá István gróf. – Én azt hiszem, hogy Iván most itt fog benneteket hagyni, megköszöni a barátságot, s soha felénk sem jön többet.

– Ah, azt a bolondot nem teszi; százat fogadok egyre!

– Hanem előbb fizessétek meg a most elvesztett fogadást! Eduárd báró zsebébe nyúlt, de mielőtt kihúzta volna a tárcáját, egy mentő gondolata támadt.

– Ah, hátha Gézáék csak komédiát játszanak velünk. Kicsináltak egy szép mesét a számunkra, s utoljára meg sem történt a párbaj, hanem kibékítették az ellenfeleket, s most jönnek a lunch-ról, ahol nem folyt egyéb vér, mint Cliquot-é.

– Hát ha nem hiszed, eredj oda Salistához! Itt a kocsim. Győződjél meg róla!

Eduárd báró elrohant; míg az odajárt, feljött Ödön gróf a hölgyektől. Kérdezte: „Hát Eduárd hová szalad?”

– Nem hiszi Gézának az elmondottakat.

– Hát akkor Géza éppen úgy járt veletek, mint én a hölgyekkel. Azok meg nekem nem hisznek. Azt kérdik tőlem, hogy hol van hát Iván, ha nem történt semmi baja. Theudelinda néném sír, mint a záporeső, s átkoz, hogy bizonyosan meggyilkoltattuk Ivánt. Tudja mennykő, valamelyik a két delnő közül alighanem szerelmes bele. Eddig csak tudtam, de mármost nem tudom, hogy melyik.

Kevés idő múlva visszatért Eduárd báró.

Nem szólt semmit, csak kivette a tárcáját, és fizetett István grófnak.

Ez nagyon komoly válasz volt.

– Nos? Nos? Hogy van Salista? – kérdezék tőle.

– Borzasztóan van helybenhagyva.

(A helybenhagyás és helybehagyás két különböző szó!) Arra azután mindenki fizette a vesztett fogadását.

Savanyú képpel tették. Inkább mágnes-lovag kapta volna a fejvágást!

Ekkor érkezett Iván.

A savanyú képek egyszerre mind édes mosolygással fordultak feléje, s üdvözlék sorba megrázva a kezét.

Iván arca komoly volt és szelíd.

Utoljára szorított kezet István gróffal.

– Én igazán örülök, hogy önt sértetlenül láthatom – szólt István gróf.

Két ifjú úr összesúgott a háta mögött:

– Könnyű neki örülni, mert összepakolt bennünket ezen a „hendikep”-en. Hanem hát azért a vesztesek is örülnek.

Minden ember örül.

Talán csak Iván maga nem.

– Igen köszönöm e szíves részvétet – szólt Iván minden patetikus komédiázás nélkül. – Különösen meg kell köszönnöm gróf úrnak azon szíves fogadást, azt a szeretetreméltó barátságot, amellyel csekélységemet eddig elhalmozta. Hálával fogok rá gondolni mindig. Kérem, tartson meg ezután is szíves hajlamaiban, mert egyúttal búcsút venni jöttem. Holnap utazom haza.

A gróf fél szemöldökkel inte Eduárd bárónak: „Nem mondtam?”

És egy szóval sem igyekezett Ivánt marasztalni.

– Legyen ön meggyőződve – szólt kezét megszorítva-, hogy én önt őszintén nagyra becsülöm, s bárhol találkozzunk össze, tekintsen régi barátjának. Isten áldja.

Hanem Eduárd báró egészen másképp akarta felfogni a dolgot; megkapta két kézzel Ivánnak a karját.

– De biz abból semmi sem lesz, hogy te most miközülünk megszökjél! De ilyen jó cimborát ily könnyen el nem eresztünk! Éppen most, mikor te vagy a szezon lionja. Innen ugyan el nem távozol. Te vagy köztünk most az „Ehren-Praeses”.

Iván erre elmosolyodott. Szelíd szarkazmus, csendes, ironikus bánat, férfias keserűség volt mosolyában, s azt mondta Eduárdnak halkan:

– Köszönöm, bajtárs, a megtiszteltetést. De nem való vagyok én „Barataria kormányzójának”. Jobb nekem otthon. Megyek a „grison”-omat felnyergelni, s lovagolok haza.

(Akik Don Quijotét forgatták, emlékezni fognak a Barataria sziget tréfáira s a jó „szürke” érzékeny találkozására menekülő gazdájával.)

Azzal meghajtá fejét az egész társaság előtt, és eltávozott. István gróf utánament. Demonstrált vele, hogy minden tiltakozás dacára lekísérte őt a lépcsőkön karonfogva Theudelinda grófnő ajtajáig. Őt nem érintették Iván végszavai.

Mikor visszatért, az egész társaságot még mindig az utóbbi jelenet által előidézett fanyalgó kedélyállapotban találta.

– De ki volt közülünk – tört ki végre Eduárd báró –, aki a Barataria-szigetről való persziflázst elárulta neki? Mindannyian becsületszavukra mosták magukat, hogy nem tették.

– Vesszek el, ha nem az apát úr fecsegte el neki! – mondá ki véleményét Géza gróf.

– De barátim, rájön ez az ember arra magától is – szólt István gróf –, mert figyel ez mindenre, csakhogy nem engedi észrevenni, hogy valamit észrevett.

– Én esküszöm rá, hogy a pap súgta be neki!

(Mi nem esküszünk semmire, hanem az bizonyos, hogy néhány nap előtt Sámuel apát ilyen tartalmú levelet kapott Bécsből: „Mi a bolondot csináltok odalenn? Mindent elrontasz! Az a Berend kibékíti a grófnőt az öreggel. Szöktesd meg onnan, mert ellenünk dolgozik! Félix.”)

– Hja! Ezt bizony kiugrattuk innen! – szólt Ödön gróf. – De hát szép húgom kívánta, hogy menjen; tehát megy.

– Az ám – szólt István gróf –, de én még mást is előre látok; azt, hogy mikor most ez az ember odalenn a hölgyeknél azt fogja mondani, hogy ő elmegy, szép húgod fel fog kelni és azt mondja rá: „Akkor ketten megyünk!”

„Ah! Ah!” – hangzott a hitetlenkedés szava a társaságban, hanem Ödön vállat vont.

– Az bizony meglehet. Meglehet-e?

Ödön Poncius Pilátus-képet csinált a dologhoz. A fait accomplik időszaka van. Nagyobb hódításokban is megnyugodott mostanában Európa. Ha a két Szicíliát elvehette egy ember, akinek nem volt egyebe egy veres ingénél, mért ne vehetné el a bondavári hercegséget egy feketeinges?

– Enfin, hát mi baj lesz belőle? A fiú elég jó gentleman. Katona volt. Nemesember. Szomszéd birtokos a bondavári uradalommal. Neki van kétszázezer forintnyi értéke, Angela húgomra néz húszmillió örökség. De ha a mennyei hatalom még tíz esztendeig megtartja Tibald nagybátyánkat, s engedi az unokája javára tovább is kitűnő sikerrel gazdálkodni, úgy jöhet, hogy Iván és Angela vagyoni állapota között „partie égal” lesz. Ami pedig a titulust illeti, ha így fog táncolni a minisztérium a nemesi előjogainkkal, s így emelkedik a becse a parlamenti kormányzatban a halina szűrposztónak, magam is megteszem, hogy felfolyamodom érte: „Mich in den Bauernstand zu erheben.”

Ivánt a grófnők Theudelinda magánszobájában fogadták mint benső ismerőst.

Mikor belépett hozzájuk Iván, szokatlanul el volt fogulva. Kemény vonásait a halaványság s bizonyos meghatottság kifejezése érdekesekké tette.

Theudelinda grófnő eléje ment, s messziről nyújtá eléje mindkét kezét, s azután megszorítá hevesen Iván kezeit. Ajkai reszkettek, nem tudott szóhoz jutni, könnyeit akarta visszaküzdeni, s azután némán inte Ivánnak, hogy foglaljon helyet az asztal mellett, melynek mozaiklapján gyönyörű majolikában pompás virágbokréta díszlett. Theudelinda melléje ült le a pamlagra, átellenben vele Angela grófnő.

Angela grófnő ma reggel szokatlanul egyszerűen volt öltözve. Még csak az sem jutott eszébe, hogy egy szál virágot tűzzön hajfürtei közé, ami máskor olyan jól illett arcához. Nagyon komor volt, s szemeit fel nem veté Ivánra.

– Milyen aggodalmakat álltunk ki ön miatt! – szólalt meg vére Theudelinda grófnő, midőn szavainak urává tudott lenni. – Ön nem képzeli, mily kínos félelmeken mentünk keresztül e két nap alatt.

Angela lesüté szemeit. Ő is bele volt értve a többes számba.

– Nem fogom megbocsátani magamnak soha, grófnő – szólt Iván –, ami részem ez izgalom okozásában volt, s nyomban fog utána következni a vezeklés, amit vétkemért magamra szabtam. Holnap száműzöm magamat a Bonda-völgybe.

– Ah! – sóhajta meglepetten a grófnő. – Ön el akar hagyni bennünket? S mit akar ön a Bonda-völgyben?

– Folytatom elhanyagolt iparomat.

– S ön szeret a Bonda-völgyben?

– Nyugodtan vagyok ott.

– Vannak ott rokonai?

– Senkim.

– Háztartása?

– Amennyit magam el tudok látni.

– Ismerősei, kik után vágyik?

– Munkásaim csupán és gépeim.

– Ott ön úgy él, mint egy remete?

– Nem, grófnő! A remete egyedül van.

– És ön?

– Mi mindig ketten vagyunk: én és a munkám.

A grófnő egy ünnepélyes nyilatkozatra szedte össze erejét.

– Berend úr! Nyújtsa ön nekem kezét! Maradjon ön itt!

Iván felállt székéből, s mélyen meghajtotta magát.

– Kedves emlék lesz nálam a kegy, mi a grófnő marasztaló szavaiban nyilatkozik irántam. A grófnő jóságának kifogyhatlanságáról tanúskodik az. Hálám viszonozza azt.

– Tehát meddig marad?

– Holnap reggelig, grófnő.

– Ah – szólt a grófnő neheztelve –, ha én mondom önnek, hogy maradjon.

S e neheztelés oly őszinte, oly igaz volt, hogy Ivánnak lehetetlen volt félretérnie előle. Theudelinda Angela grófnőre tekintett, mintha várná, hogy az is jöjjön már segélyére. Angela pedig fel nem vetette hosszú selyem szempilláit, hanem egy rudbekkia piros szirmait tépegette virágkelyhéből, mint aki valamit kérdezget a virágtól.

– Grófnő – szólt Iván félretolva a széket, amelyről felkelt –, jól érzem, hogy amidőn ily marasztalásra kell azt felelnem, hogy mégis távozom, annak olyan indokát kell adnom, mely súlyával túlnyomó legyen azon keggyel szemben, amellyel a grófnő engem elhalmoz. Önnek nem felelhetem azt, amit egyéb ismerőseimnek, hogy dolgaim vannak, hogy elég régen vagyok itt, hogy majd visszajövök. Önnek meg kell mondanom, hogy elmegyek, mert nem maradhatok itt, elmegyek úgy, hogy vissza ne jöjjek többet. Grófnő! Ez nem az én világom, ez nem az a világ, amelyben én élni tudjak. Negyedév óta mindennapos vagyok a körben, melyet a magas társaság képez, együtt éltem és együtt tettem mindent. Elismerem, hogy e kör tagjainak joguk van, okuk van úgy élni, úgy tenni. De nekem nincs. Más világhoz szoktam, más életfeltételei vannak lételemnek. Önök idefenn mind különálló gyűrűk, mi odalenn mind összefüggő láncszemek vagyunk. Önöket állásuk függetlenné teszi; ezért úgy élnek, mint akiket önakarat vezet. Minket egymásra szorít az élet, s egészen másutt van nálunk az önzés, másutt a nagylelkűség, mint önöknél. Én nem vagyok önök közé való. Szégyenlem magamat büszkének lenni azok előtt, akiket önök lenéznek, s nem tudom a fejemet alázatosan meghajtani azok előtt, akiknek önök hódolnak. Nem tudom meglátni az Istent ott, ahol önök imádják, s nem tudok róla elfeledkezni ott, ahol önök kigúnyolják. Valami varázslat libeg önök felett, hol mindennek háttere gúny, tagadás; ki mond itt igazat egymásnak a szemébe, s kit szeretnek itt, ha nem látják? Együtt futtatnak árkon-völgyön a jó barátok. Egy elbukik, nyakát szegi. Jó éjszakát! Nincs jó barát többé. Másik nem úgy szegi nyakát a versenyfuttatásban, hanem elprédálja, vagyonát; hagyják együtt futni, senki nem mondja neki: „Állj ki, hiszen elpusztulsz!” Egyszer azután elbukik, itt hagy ősi vagyont, ősi becsületet, összetörve. Jó éjszakát! Kitörlik a kaszinó névjegyzékéből a nevét. Nincs jó barát. Tegnap is tudtuk ugyan, hogy elvész, és hogy így vész el; de nem tudta más, hagytuk versenyezni velünk. Ma már más is tudja, ma nem ismerjük többé, ki volt. Ha fél a bajtárs velünk jönni, ha otthon ül, azt mondjuk: gyáva, fösvény, papucshős. S minő fogalmak a nők felől! Minő családélet! Minő drámák benn; minő komédiák künn! Mily virtus a vétkezésben! Mily bálványozása a futó örömöknek! S ahol ez megszűnik, mily sivatag életunalom, mily öngyilkossággal kísértő fásultság! Nem, grófnő! Én nem tudok e levegőben lélegzeni többé. Nekik igazuk van, mert őket mindez boldogítja; de nekem meg kellene őrülnöm benne! Azért elmegyek innek, grófnő! Bocsánat merész szavaimért! Ügyetlen voltam. Kíméletlenül beszéltem annak a társaságnak arculatáról, melynek még parkettjén állok. Háládatlan voltam, mert kifejezést adtam ellenszenveimnek ott, ahol mások türelemmel voltak az én fajtám hibái, félszegségei iránt, s nyájasan kísértek ki bennünket egész az ajtóig, ahol mindvégig nevetségesek voltunk, s nem gúnyoltak szemtől szembe; de kényszerítve voltam rá, grófnő, az ön jósága kényszerített. Mert végtelen nagy volt a kegy, mellyel ön engem ittmaradásra hívott fel; s ki kellett mondanom, hogy ami innen elvisz, az még végtelenül nagyobb.

Theudelinda grófnő is felállt Iván beszéde alatt; szemei világolni kezdtek, egész arca átszellemült, ajkai jártak, mintha minden szót utána mondana. S midőn végezé szavait, megfogta Iván kezeit két kezével, és magánkívül dadogá:

– Ugyebár? Ön így szól! Ön most így beszél? Ahogy én beszéltem… ezelőtt negyven évvel… mikor száműztem magamat a világból. A világ most is olyan, mint akkor!

Azzal megrázta szenvedélyesen Iván kezét.

– Menjen! Menjen haza! Menjen a föld alá! A bányába. Isten önnel! Mindenütt… mindenkor… Isten önnel! Igazán… Isten önnel!

Nem vették észre, hogy a harmadik alak is felkelt székéről, Angela.

És midőn Iván búcsút véve meghajtá magát, egy lépést tett előre.

– Ha ön megy innen, nem megy egyedül! – szólt az ifjú delnő szilárd, elhatározott hangon. – Akkor én is megyek! – És arca kigyulladt e szónál.

Iván a helyzet magaslatán állt.

E szédítő magasból teljesen megőrzött lélekjelenléttel mondá a grófnőnek:

– Azt helyesen teszi, grófnő! Holnap Tibald herceg születésnapja van. Még holnap reggelig megérkezhetik ön hozzá, s ott ölelő karok várják.

Angela grófnő sápadt lett, mint a szobor.

Leroskadt karszékébe. A rózsaszín virágszirmokat leszórta öléből a földre.

Iván meghajtotta magát tiszteletteljesen; megcsókolta Theudelinda kezét, és eltávozott.

Ah, a Delejországon innen is vannak emberek, akik, ha egyszer megszerettek egyet, azt nem felejtik el többé soha.

     

Iván eltávozta után Ödön gróf meglátogatá ismét nőrokonait. A kíváncsiság vitte oda.

Angela grófnő kedélyesebb volt, mint bármikor.

Mikor elváltak egymástól, azt mondá unokabátyjának:

– Eredj el Salistához s tudasd vele, hogy mintléte felől tudakozódom.

Ödön gróf bírt elég művészi nyugalommal eltitkolni bámulatát, s mikor végighaladt a lépcsőzeten, elkezdé magában dúdolni „A sevillai borbély”-ból Figaro áriáját:

„Az asszonyok csalfaságit
Nem lehet kitanulni,
Nem lehet kitanulni!”

     

… Angela grófnő pedig még aznap írt Tibald grófnak. (… Másnap nagyatyjának születésnapja volt.)

A levél tartalma ennyiből áll:

„Nem megyek haza. Adieu!”

     

… Másnap beszéltek még Ivánról és párbajáról.

… Harmadnap elfelejtették!

„Adieu!”


VisszaKezdőlapElőre