A Bonda-völgyi vasút corollariumai

A Bonda-völgyi vasút tehát épül. Waldemár herceg meg van verve, vele együtt az egész kontremin. Mert vannak emberek, akiket a jó termés halat meg éhen.

A zsokéklubban találkozott Waldemár herceg Tibald herceggel, s szembeállt vele.

– Te az én ellenségeimnek feje lettél. Te mindent elkövettél, hogy engemet letromfolj.

Én ajánlkoztam neked, hogy pénzügyeidet rendezem, amik nagyon ziláltak: te azt a velem ellenséges lábon álló Kaulman-házra bíztad.

Én unokaleányod kezét kértem, te ideígérted; akkor mindenféle ürügy alatt eltávolítottad Bécsből, s most hallom, hogy valami Salista nevű condottieri kapitánnyal jár jegyben Pesten.

Nekem fogam volt egy szép menyecskére, azt te, csak hogy nekem ne jusson, a saját palotádba vitted, s meghagytad neki, hogy akárkit mást, de engem soha el ne fogadjon.

Te odaadod az egyetlen adósságmentes ősi bondavári uralmat egy szédelgő kompániának, mely az én fejemre akar felmászni, s magad elnökévé leszesz e társaságnak.

Te kimesterkéled, hogy állami kamatbiztosítással engedélyezzenek egy vasutat a te kőszéntársulatodnak, mely vasút két száztólit nem fog behozni.

Te magad sem tudod, hogy milyen magasra felmásztál. Én téged sajnállak, mert mindig tiszteltelek.

De vigyázz rá, mert ha egyszer azt az emberpiramist, aminek a hegyén állsz, megrúghatom, te esel róla legnagyobbat!…

Azzal otthagyta a herceget.

Tibald herceg a sok kellemetlen mondat közül csak azt fogta fel, hogy Angela Salista őrgrófot választotta férjül.

És neki még csak meg sem írta ezt. Idegentől kellett megtudnia.

     

A bondavári vasút tehát épül. A szép asszony két szép fekete gyémánt szemeire nincsen többé semmi szükség. El lehet már dobni.

Egy napon felkereste Evelina férjét a lakásán.

Az nagyon örült ennek a szerencsének.

– Uram! Én öntől valamit kérdezni jöttem. Tibald hercegen néhány nap óta valami szokatlan búskomorságot veszek észre. Nem tudja ön annak az okát?

– Nagyon tudom! Unokája, Angela grófnő, férjhez ment, s veje, Salista őrgróf, bírói felügyelet alá kéri venni a herceget oktalan pazarlásai miatt.

– Ez oktalan pazarlások között bizonyosan én is szereplek?

– Önnek éles esze van, Evelina!

– Ennek én véget akarok vetni! A hercegnek még ma megmondom, hogy elhagyom a palotáját. Azért örökké háládatos leszek iránta. Ő nekem jóltevőm volt. Ön is az volt, uram. Önt kellett volna első helyen említenem. Önök engem taníttattak, kiműveltettek. Önöknek köszönöm, hogy érek valamit, még akkor is, ha minden gyémántot leszedek magamról; s tudok kenyeret keresni. Leszek művésznő szakmából. Hanem Bécset el akarom hagyni. Itt nincs kedvem maradni többé.

– Azt jól teszi ön, Evelina. Lássa, mennyire rokonszenveznek szellemeink. Én éppen azt akartam önnek tanácsolni, amit ön most elmondott. Hagyja el ön Bécset, s menjen a színpadra, érvényesítse világra szóló tehetségeit. Én minden kötelességet teljesíteni fogok, amivel önnek mint férj tartozom. Én elkísérem önt Párizsba. Átköltözöm ottani házamba, s ott etablírozom magamat, hogy önnek segélyére lehessek. Ott szerencsét fog ön csinálni. És azután mindenkor igen jó barátok maradunk.

Evelina, dacára annak, hogy olyan nagyon jól kiismerte ezt az embert, elég gyenge volt elérzékenyülni, s azt hinni, hogy mégis igazságtalan lehetett iránta.

Ez mégis sok áldozat, amit őérte tesz. Hogy a kedvéért átteszi az üzletét Párizsba.

Tudta volna csak, hogy ezt éppen azért teszi, hogy egy napon azt mondhassa neki:

„Madame, ön holnaptól kezdve megint mademoiselle! Így rendelik azt a francia törvények, amik nem ismernek, csak polgári házasságot.”

A fekete gyémántok megtették a szolgálatukat, a fekete gyémántok mehetnek vissza, ahonnan jöttek!

És azután a nagy egyházi kölcsön megkötése végett is át kellett települnie Kaulmannak a párizsi házába, mert azzal főleg a francia és belga pénzvilágra kellett számítania.

     

A Bonda-völgyi vasút tehát épül. És Sámuel apát fellegvárai is magasulnak.

Ez a vasút neki is út a magasra.

A Kaulman-cég világhírűvé emelkedett e siker által.

Most már világraszóló vállalatba is merészkedhetik. Fejedelmi rangja van már a pénzpiacon.

A börzebárók közül a börzehercegek közé emelkedett. Ha kölcsöne sikerül, a neve börzekirály.

Sámuel apát neve pedig kezd glóriától körülövezve lenni.

Fenn a kormányférfiak azt látják, hogy e hatalmas népszónok erős fegyver lehet a kezükben, ki elvágja majd a népet az úrtól, s a tömeget az értő fejek nélkül behozza az álmodozott összbirodalomba.

Lenn a nép úgy bámulja őt, mint magas jóltevőjét, kinek szavai hatalmasak. Tanúbizonyság rá az épülő Bonda-völgyi vasút. Mind a tizenkét halinazeke azt hiszi, hogy azt a vasutat ő hozta szűrujjában haza.

A magyar klérus keletkező lument lát benne.

Rómában a szentszéknek küldött segélyeiért magasztalják. Ha püspökké ki lesz nevezve, ő lesz az első magyar prelátus, ki a bécsi urak házában helyet foglal.

A miniszter bámulni fog, midőn a magyarországi egyházi javak szekularizációjáról való tervét keresztezve találandja egy szent kölcsön terve által ugyanezen javakra a római állam felemelése céljából.

De hozsannával fogadja azt majd a francia és belga katolikus pénzvilág; hozsannával a római kúria; s megmentője nevét aranytáblára fogja írni a Szentszék.

És amellett még Magyarországon is úgy fog az feltűnni, mint megmentése az egyházi vagyonnak, mert a hipotékát a kormány nem veheti el soha.

Azután…

A prímás öreg ember, a pápa még öregebb.

Minden kerék rendben van már, a gép megindulhat.

Mikor az első megkoszorúzott gőzmozdony végigfütyül a Bonda-völgyi vassíneken, Sámuel apát elmondhatja:

„Ez az út Rómába vezet!”

     

A Bonda-völgyi vasút tehát épül. Berend Iván saját telepe tönkrejutását jósolhatja magának abban.

Ez országos vasút által az egyleti tárna terményei a világpiacra juthatnak, s most már nemcsak az ő csekélységével, de a porosz kőszénnel s az angol vassal fognak versenyezni. Ő már számba sem jön többé. Az óriás a világot lépi hétmérföldes csizmáival.

S amennyi előnyére van a vasút az egyleti tárnának, épp annyi hátrányára van az ő telepének.

Mert a vasútvonalt nem azon a völgyön vitték végig, amelyben az ő tárnája feküdt, s ami legolcsóbb és legtermészetesebb vonal lett volna, hanem inkább hegyet törtek, alagutat fúrtak, hogy őt kikerüljék, s az egyleti tárna előtt vihessék el az utat, s ennélfogva Ivánnak félnapi kerülőt kell tennie, hogy a tárnájából a vasútig jusson, mert a részvényes társulat a bondavári uradalom határán át versenytársának az indóházig egyenes utat nem nyit, és így, mire az állomásra szállította terményét, már öt-hat százalékkal többen van az neki, mint a részvényes tárnának.

Tehát rá nézve az egy eldöntő csapás.

Azonközben az év vége is közeleg. A tárnamunkásoknak az ígért osztalékot ki kellene fizetni, de sem szénnek, sem vasnak nincs többé kelete. A túlsó társaság olcsóságával minden vevőt elfog.

Azt a mesterséget ugyan Iván is tudta, hogy akinek heverő pénze van, az mondhatja azt, mikor legjobban veszt is, hogy nyer. Ezt úgy hívják műnyelven, hogy: „a saját zsebébe hazudni.”

(Pedig rendesen a „más zsebe” bánja azt meg!)

Neki pedig van heverő tőkéje, mert jó gazda volt. Félretett pénze megy pár százezer forintra, s azzal, ha folyvást veszteni fog is, tíz évig kiállhatja a versenyt magával azzal a nagy óriással.

Csakhogy az óriásoknak méghozzá az ujjaik is nagyon ügyesek.

Még az apró mesterfogásoktól sem tartózkodnak.

Mikor a Bonda-völgyi vasút számára szolgáltatandó sínekre csőd lett kihirdetve, Iván gondolta magában: „No, most teszek egy tréfát. A részvénytársulat, tudtom és számításom szerint hat száztólival olcsóbbért adja a közönségnek a vasat, mint amibe saját magának kerül. Most én adok be a vasúti vállalkozóknak egy ajánlatot, melyben tíz százalékkal olcsóbbért vállalom el a sínek szállítását, mint amibe nekem kerül. Vesztek rajta ötvenezer forintot, de elveszem a szomszédnak a kedvét vele az oktalan árleveréstől.”

Ártatlan ember!

Ilyen a tudós ember, aki még azt képzeli, hogy azért van a pecsét a levélen, hogy azt, ami benne van, titokban tartsa, s még arról álmodozik, hogy mikor a sok beküldött ajánlattevő levelet felbontják, hát akkor mindjárt, amelyik legelőnyösebb ajánlatot tett, annak átadják a vállalkozást.

Dehogy úgy van!

Azt előre elhatározzák, hogy ki kapja meg a vállalatot.

Mikor azután felbontják az ajánlatokat, s kiderül, hogy a pártfogoltnál még olcsóbb áron is vállalkozott valaki, akkor azt mondták a pártfogoltnak: „Itt a toll, itt a papír, írj gyorsan más levelet, s tégy még fél percenttel olcsóbb ajánlatot!”

Ez köztudomású dolog, csak az olyan emberek nem tudják, mint Iván, akik mindig petrefaktumokat meg csillagokat vizsgálnak.

A vasúthoz való sínek szállítását a részvényes társulat kapta meg még egynegyed rész száztólival olcsóbb árak mellett az Iván által ajánlottaknál.

Hanem azért Ivánt még most sem hagyta el a szívóssága. A kétszerkettő még most is mindig négy. S akik az ellen vétenek, azoknak vagy előbb, vagy utóbb, de el kell pusztulniok.

Iván csak azért is folyvást vasúti síneket készíttetett kohójában, s rakatta őket halomra félszerei alá. Majd eljön azokra is a vásár!

     

A bondavári vasút tehát épül.

Csanta uram árulja a házait X.-ben. Az egész házsor eladó. Azt mondja, hogy felmegy Bécsbe, és lesz „Ausschuss!” Nagy fizetés jár vele ingyen.

Minden pénzét papirossá teszi. Nincs mai világban olyan szántóföld, olyan bánya, olyan marha, olyan ház, mint a papiros. Nem kell neki se béres, se trágya, se széna, se zab, se tűzkármentesítés! Hát még az olyan papiros, amitől nem hogy az államnak fizetne valaki adót, de még az állam pótolja ki, ha a szegény tőzsér nem kapott utána elég jövedelmet.

Azért az egész házsor eladó. Csak az a szerencséje, hogy X.-ben olyan kevés a pénz, hogy az egész város nem volna képes megvenni egy egész utcát.

     

A Bonda-völgyi vasút tehát épül. Az egész vonalon folyik a nagy munka. Egy hosszú, végtelen hangyaboly dolgozik, fárad, talyigázik napestig. Földet vágnak, sziklát repesztenek, hegyet fúrnak, töltést emelnek, cölöpöket vernek, köveket faragnak mértföldnyi és mértföldnyi vonalakon végig.

A bondavári tárna sötét szádában egy férfi áll, mozdulatlanul bámulva a munkát. Komor, fenyegető tekintete oda van fagyva e mozgó képhez.

Ez az alak Szaffrán Péter.

Kezében egy nagy darab kőszenet tart.

S midőn a zajos tájról a csendes halott-növényre visszatekint, azt látszanak mondani szikrázó szemei:

„És mindennek a dicsőségnek, ennek a gazdagságnak, ennek a hatalomnak Te vagy az alapja, Te vagy a kútfeje, Te vagy az éltető ereje? Te!”

S odavágta a kezében tartott kőszenet a falhoz.


VisszaKezdőlapElőre