Mikor a föld ég a talpunk alatt

Szaffrán Péter átka beteljesülésnek indult: „Ne zöldüljön hát a fű azon a mezőn!”

Még ugyan zöldül a fű azon a mezőn, de alant a föld keblén nem tudni, mi történik.

A részvénytárna igazgatósága azt a védelmet gondolta ki a tárnaégés ellen, hogy minden hozzájárást betömetett: tárnák, aknák nyílásait; így ha nem fér a küllég a tűzhöz, magában el kell annak aludni.

Hanem ebből azután az a baj támadt, hogy a szénkészlet elfogyott, s nem volt mivel tüzelni a kohókban.

Próbáltak fával tüzelni, erdő volt elég; hanem azzal meg nem tudott bánni a kezelő személyzet, s tömérdek vasat rakásra rontottak. Vasúti sínek helyett csak úgy hevertek a hámor körül a kilökött medvék.

Mert a hámorhoz is összeszedték a külföldi gyárakból, aki csak kimustrált, hasznavehetetlen, korhely és kontár munkás volt, csakhogy ők port hinthessenek vele a világ és a részvényesek szemébe, hogy nekik nagyban dolgozó gyáruk emelkedett ki egy varázsütésre.

Az igaz, hogy a varázsütés megvolt, hanem egy egészséges kalapácsütés többet ért volna annál.

Álmodni sem lehetett arról, hogy a szerződött síneket a vasúti vállalkozóknak a határnapra elő tudják állítani. A biztosíték úszott! Viszont a vasútépíttetők biztosítéka forgott nagy veszélyben, ha a kitűzött időre a vasút a közforgalomnak át nem adatik.

Így aztán egymásba fogózva a tárnarészvény-vállalat a vasútvállalattal, hengergőztek a veszedelmes lejtőn alá, hol az egyik, hol a másik alul, de folyvást lefelé mind a kettő.

Végre az egyik igazgatóság szorította a másikat, hogy venni kell a szenet, ahol és ami áron kapható. Ott van Berend Iván Bonda-völgyi tárnája, ott kell elég szénnek lenni, mert egy év óta nem volt vására, vegyenek attól.

Rauné úr tehát rászánta magát, hogy írjon Ivánnak, s kérjen tőle szenet! Szép gazdaság. „Kovácstól venni a szenet.”

Az Ivánhoz intézett leveleivel azonban az a sajátságos fátum történt, hogy feltöretlenül kerültek hozzá vissza.

Mikor azután még jobban szorították Rauné urat, végre elszánta magát, hogy személyesen menjen el Ivánhoz szénre alkudni.

Ez a látogatás pedig igen röviden ütött ki. Rauné úr mindössze nem volt két percig Iván szobájában, s azután az történt vele, hogy előbb jött ki maga, mint a kalapja, és mind a kettő után Ivánnak ez a szava: „Én denunciánssal többé szóba nem állok!”

Járult-e valami tettlegesség is Iván részéről ehhez az elbúcsúztatáshoz, azt nem tudjuk; annyi bizonyos, hogy Rauné úr sem pert nem idított Iván ellen, sem a kartelvivőit nem küldte el hozzá, hanem ahelyett írt egy hosszú levelet a direktóriumnak, melyben elmonda, hogy Berend egy piszkos haszonleső ember. Most fel akarja használni a részvénytárna szerencsétlenségét, s semmi áron nem ad el szenet, ahelyett inkább maga készíttet egyre-másra vasúti síneket arra spekulálva, hogy majd a társulat kénytelen lesz azt őtőle minden áron megvenni. Ezt nyilatkoztatá ki őelőtte.

Megfoghatatlan, hogy az alatt a két perc alatt, melybe a bemenetel és kijövetel is beleszámíttatik (az utóbbi az igaz, hogy röviden történt), hogy lehetett azt a hosszú értesülést nyernie!

Hanem azzal csak azt vitte ki Rauné úr, hogy a vasútigazgatóság egyenesen Ivánhoz fordult, s tett neki egy ajánlatot a sínkészletére, mely nagyon megtoldta a kiállítási árt. És ha Iván azt mondta volna, hogy még ötven percenttel többet kíván, azt is megadták volna neki.

Mindenkinek égett a föld a talpa alatt.

Megvolt tehát a nyereményosztalék busásan Iván hűnek maradt munkásai számára.

Az elpártoltak is visszakéredzkedtek: amott megszűnt a munka.

Hanem most már válogatva bánt velük az őstárna.

A „hívek” zsűrije szavazattal határozott: visszavehető-e az eltávozott, vagy befogadható-e egy új tag a telepbe?

A „nem” száműzte az elítéltet, s Ivánnak sem volt megkegyelmezési joga számára. S a bevettnek egy évig kellett szolgálnia a tárnában rendes munkabér mellett, akkor aztán nem is a zsűri, de a suffrage universelle döntötte el, érdemesítette-e magát az új tag arra, hogy az állandó telepítvényesek sorába fölvétessék, és az osztalékban részesüljön jövőre.

A munka pedig gyönyörűen ment; minden munkás egyúttal sajátjának is tekintette a tárnát. Kevesebb volt a kár, több volt a munka látatja; nem veszett kárba sem idő, sem erő. Rend uralkodott parancsszó nélkül.

De hát a tárna jövője nem volt-e veszélyeztetve a szomszéd tárna égése által?

Igen.

A széntelep fekvéséből ki lehetett okoskodni, hogy a tárnaégés a Bonda-völgy felé terjed. Évek kellenek hozzá, míg odáig elér; de elvégre mégiscsak az lesz a sorsa, hogy az is elhamvad a másikkal együtt.

Mennyi kincsnek kell elveszni a föld alatt!

Pedig a föld felett is sok elveszett már a bondavári fátum miatt.

Eleinte a részvénytársulat igazgató tanácsa azt gondolta ki, hogy meglevő tőkéjével maga vásárolja vissza bukó részvényeit, s azzal kettős hasznot csinál; először: al parin kiadott részvényeit messze a parin alul kapja vissza, másodszor: megállítja azoknak további hanyatlását.

De nem ért el vele egyebet, mint hogy a tartalék tőkéjét apródonkint ki hagyta szivárogni a pénztárából, s utoljára a legszükségesebb kiadásokra sem maradt.

A részvények hanyatlását pedig meg nem akadályozhatta. Alig jutottak szegény vízbe esettek egy kis lélegzetvételhez, megint jött a kontremin, s a víz alá nyomta a fejüket.

Waldemár herceg is tudta, hogy mire valók a hírlapok.

Kifogyhatlan rovatot képezett a tárcákban, újdonságokban a bondavári hegy égésének minden kitalálható változata.

Leírták, hogy repedezik meg a föld, rossz szagú gőzöket eresztve hasadékaiból. E gőzöknek az a csodahatásuk van, hogy minden piros virág kék színűvé válik tőlük.

A fű nagy térségeken kiszárad gyökerestől, s egész erdők lombja lehull kora tavasszal.

A szántóvető bámulva látja, hogy az a szép agyagos föld, amit ekéje feltúr, milyen veres!

Az agyagvermek fenekén jáspis alakú égett tömegek kezdenek mutatkozni, mint a kegyetlenül égetett téglákon.

A márga- és palarétegek beszakadoznak a gyepszín alatt. A bondavári őskastély kútjában először meleg kezd lenni a víz és kénízű, azután lassankint elfogy, szétpárolog, utoljára egészen kiszárad. Még később forró gőzök törnek ki belőle. Utoljára már szublimátumok tapadnak a köveihez, mik új ismeretlen kristályképződésekben rakódnak le.

Ott vannak közszemlére kitéve az antikváriusok, a természetrajzi kereskedők kirakataiban a jáspissá égett agyaghantok, a kiforrott földsalakdarabok, s a soknemű kristályozatok, mik a bondavári hegyégésről tanúskodtak, s a tudósok, a geológok bizonyítják, hogy ezek valóban a hegyégés produktumai.

Hiába tiltakoztak a részvényesek azután, hogy mindebből egy szó sem igaz. Zöld a fű, zöld az erdő Bondavárott; hogy ezek az égett tanúk a duttweileri hegyből valók, mely százhúsz év óta ég, meg a planitzi kőszénbányából, mely már kiégett; a kristályok az epterodei és bilini földkiégés alkotásai; nem használ semmit.

A megijedt ember mindig a rosszabbat hiszi.

Tény, hogy a föld alatt tűz van Bondavárott.

Ha ma nem, tíz év múlva, húsz év múlva csakugyan így lesz az összedüledezve, égve, forrva, mint ahogy most írják róla.

S Waldemár herceg szüntelen készen volt valami új riasztással.

Lenyomta már a részvényeket harmincig, húszig, még azon is alul akarta nyomni. Egész a semmiig.

Éppen akkor volt rá példa, hogy egy roppant pénztársulat részvényeit még a semmin is alul nyomták. Egy percentet kínáltak a birtokosok annak, aki egyet elfogad a maga nevére.

Szép játék volt ez! Ezer meg ezer embernek lett kezébe nyomva a koldusbot.

Az a sok szegény apró ember, aki egy év előtt futott a maga megtakarított forintocskáival a roppant nyereséget hirdető bondavári papírt megvenni; a kishivatalnok, ki beleölte a szállásbérét, a szatócs, ki amit a sajton nyert, sajttakaróba verte; a cseléd, ki félretett bérét vélte igen jól elhelyezni, az özvegyasszony, ki szűken kamatozó papírjait cserélte ki a gazdagon fizetővel, s a pénztárnok, ki a rábízott összeget e biztos nyereségért kockáztatni merte, s most elveszté a pénzzel együtt a becsületet is: mind, mind koldussá, nyomorulttá téve, kenyerétől megfosztva! Szilárd, iparűző emberek, kiket a kacér szerencse műhelyeikből kicsalogatott, tönkretéve! Hintón járó urak gyalogjárókká csapva.

Jaj és jaj mindenfelé!

Hanem mulatságnak nagyon szép ez a másik fél részére, aki felülkerült.

Most is van lárma a börzén, csakhogy most a „baisse” lármázik.

Közel az idő, amidőn Waldemár herceg azzal a szóval fog a kerek sorompó előtt megjelenni:

„Kinek kell Bondavár tíz forintért? Én adok!”

És nemcsak az apró emberek sírnak. Vannak magas urak is, akiket ez a csapás ledöntött a lábaikról.

Ott a Bondaváry herceg és a grófnők.

A herceg veje tapasztalá, hogy nem lehet egy boltívnek a zárkövét kilökni anélkül, hogy az egész boltozat összeessék. A Tibald herceg ellen kért bírói gondnokság maga után vonta a hitelezők összejövetelét.

És azzal az óriási birtokok, miknek tulajdonosa nagyobb úr volt akárhány uralkodó hercegnél, hitelezők kezelése alá kerültek. Akkor égett azután igazán a föld a lábuk alatt.

Ha a tiszti gazdálkodás tolvajgazdaság volt náluk, a hitelezői bérgazdálkodás valódi rablógazdaság képét mutatta. Kivágták pompás őserdeiket, parkjaikat, vadaskertjeiket, elprédálták gulyáikat, méneseiket, merinó juhaikat, s felszántottak s bevetettek búzával minden darabka földet, ami csak teremhetett. Amiért azután az Úristen azzal büntette meg őket, hogy adott nekik roppant termést, de nem adott hozzá zsidót, aki megvegye. Nem volt semmi ára a nagy termésnek.

Bele lett vonva a kondolenciába a bondavári uradalom is. Tíz per is keletkezett miatta, amikben minden egyes beavatkozó alperes is volt, felperes is volt; külön egymás ellen – együtt egy ellen! – és abban végrendelet és vitalitium, hajadonjog és örökösödés, ősiség és majorátus, bérszerződés és örök átadás, szorgalom és bányajog, betáblázás és statútumok, beruházás és kisajátítás, lefoglalás és prioritások úgy együvé kavarintva, prókátori furfanggal úgy összebonyolítva, egy olyan szövevénnyé gubancolva, hogy mire abból a törvényszékek ki bírnak gázolni, a jelen ivadék rég a másvilágon van már.

Ennek azután az a legközvetlenebb következése lett, hogy Theudelinda grófnőnek sem fizette senki a kikötött évi negyvenezer forintot.

Az pedig sok családi viszálynak szokott kezdő sora lenni, hogy elfogy a pénz.

Theudelinda grófnő pénzzavarát Angela grófnő érezte meg legjobban.

Salista őrgróf megházasodása után úgy pazarolt, mint aki abban a nézetben van, hogy húszmillió forintot vett el; s nehéz volt őt e nézetének megváltoztatására bírni. Amiből azután igen éles jelenetek fejlődtek ki a házastársak között.

Angela grófnő is úgy viselte magát, mint aki nem becsülésből választotta magának a férjet, hanem dacból.

Tudta ezt mindenki.

Tudhatta Iván is.

Csakhogy Ivánnak most egészen máson volt a gondja.

Azon, hogy ég alattunk a föld!


VisszaKezdőlapElőre