Al pari!

A pokoli komédia még egyre tartott a börzén.

A halálra ítélt papírok, a bondavári gyártelep s a bondavári vasút részvényei egyik kézből a másikba repültek.

Most már a komikumig vitték a tragédiát, s kezdett humor vegyülni a szerencsétlenségbe.

Ez a szó: „Bondavár”, csak arra való volt, hogy derültséget idézzen elő a börzeemberek között.

Aki az utolsó részvényén túladhatott nagy veszteséggel, nevetett azon, aki megszerezte azt.

Kezdték a részvényeket megfoghatlan becsű tárgyakért cserébe kínálgatni. Ráadásul egy új esernyőre egy ócska esernyőért.

Használták előfizetési ekvivalensül olyan lapokért, amiket valakinek a szerkesztő a nyakára köt erővel.

Ajándékozgatták jótékony célokra.

Akadt olyan élces ember is, aki kabátot varratott belőle magának az álarcosbálra, mint E*** herceg egy időben Tizian remek festményéből.

A tőzsdén még csak egy neme a küzdelemnek volt számukra fenntartva.

A részvények főtulajdonosai küzdöttek a mécs utolsó lobogványáért, mit a kontremin végképp ki akart oltani.

Waldemár herceg, a kontremin vezetője, napról napra lejjebb nyomta a részvényeket, mik utóbb csak egy százalékkal engedtek, majd csak féllel, csak egy negyedrésszel, s e fél, e negyedrész forint felett folyt még a küzdelem.

Sondershain odáig akarta őket nyomni, hogy végképp kitörültessenek a börze jegyzékéből. A birtokosok csak ezt akarták még meggátolni.

Azon a napon, hogy Rauné úr értekezése minden bécsi lapot átfutott, melyben vegyelemezve volt, minő alkatrészek vegyültek a bondavári kastély kútjának vizébe a tárnaégés óta, ami nagy szenzációt gerjesztett, Waldemár herceg az utolsó csapást vélte mérhetni a bondaváriak fejére.

A börzén kikiáltatá, hogy a hónap utolján 10 forinttal fogja adni a bondavári részvényeket.

A tőzsdefogadásnak akadtak elfogadói. Érdekelt részvényesek, kik tudták ugyan, hogy veszteni fognak még ily ajánlat mellett is, de nem akarták engedni, hogy részvényeik végképp leszoríttassanak a jegyzékről.

Waldemár herceg délig valami ötezer részvényre kötött fogadást.

Azok a részvények sem neki nem voltak kezében, sem az ellenfogadó nem kívánta azokat tőle megkapni, csupán játék volt az.

Ha a hónap utolsó napjáig lemennek a részvények hat forintra, akkor az ellenfogadók fizetik ki neki a húszezer forint különbséget, ha felmennek négy forinttal, akkor ő fizet nekik ugyanannyit.

Délben egy ügynök érkezik a sorompóhoz, aki elég hangosan adja tudtul, hogy egy úr van itten a rekeszen túl, aki ötszáz darab bondavárit akar venni – al pari!

Mintha egy zongorára ütne valaki pöröllyel, olyan zűrhangot adott ez a szó.

Gúnykacaj, csodakiáltás, örömordítás, szitok, hihetlenség emelkedik egyszerre a sorompó körül.

„Ki az? Megőrült az? Al pari! Bondavári részvényt! Hol az az ember?”

Az ügynök rámutatott.

Egy igénytelen külsejű falusi ember volt az. Odatámaszkodott egy oszlopnak, onnan nézte az olimpi látványt.

– Ah! Ez valami bohóc, aki meg akar bennünket tréfálni! – gúnyolódék Waldemár herceg. – Menjen ön oda – szólt az ügynöknek –, s kérdezze meg tőle, mi a neve. Ismerni akarjuk a nevét, akivel kötünk.

Az ügynök odament, pár szót váltott, s visszajött.

– Az az úr azt üzeni, hogy az ő neve: „százezer forint”. Pénz beszél.

S azzal felmutatott tíz darab bankutalványt ugyanannyi tízezer forintról.

– Ki ad ötszáz darab bondavári részvényt?

De már ez tökéletes revolúciót idézett elő a börzén.

Az imént oly csendes társaság, melyben csak egyes hangok emelkedtek, egyszerre összebomlott: hívők, hitetlenek tódultak az ismeretlen felé; körülfogták, ezer kérdéssel ostromolták, egymás fején keresztül nyújtogatták felé jegyzőkönyveiket; az idegen mindezt a lármát hidegen fogadta, s a hozzátódulókat odautasítá ügynökéhez, végezzenek azzal.

Végre Waldemár herceg utat nyitott magának a tömeg között az ismeretlenig.

Ott előkelő impertinenciával szemére rántva kalapja karimáját, s mellénye zsebeibe dugva kezeit, kérdezé tőle:

– Uram! Ön egész forradalmat idézett itt elő a megjelenésével. Szabad megtudni önnek a nevét?

– Az én nevem Berend Iván! – szólt az idegen, vállával folyvást az oszlopnak támaszkodva.

– Ah! – mondá Waldemár, kalapját hirtelen leemelve, s gunyoros bókra görbítve meg a derekát. – Van szerencsém híréből ismerni. Ön az a híres pisztolyozó, aki az emberek szájából a szivart kilövöldözi? Akkor én senki sem vagyok; különben pedig Sondershain Waldemár herceg volnék. De úgy, mint ön, csakugyan nem tudok lőni. Annálfogva beszéljünk egymással okosan. Ön al pari vásárol bondavári részvényeket. Kelet-indiai nábobot örökölt ön, aki azt a feltételt szabta az örökséghez, hogy bondavári részvényeket vásároljon rajta al pari?

– Nem! Azért veszem őket, mert annyit érnek.

– De hisz a bondavári tárna ég!

– Tudom, az enyim mellette van.

– Akkor ön kétszeresen ég meg vele!

– Nem, mert eloltom azt két hét alatt.

Erre a szóra a zsivaj a lehetetlenségig fokozódott; az érdekelt részvényesek csaknem agyonszorították Ivánt.

„Itt van az az ember, aki eloltja a tárnát! A telep helyreállítva újra! Bondavár al pari megint!”

A kontremin egyszerre hanyatt bukfencezett, az őrjöngő részvényesek karjaikra kapták Ivánt, úgy hurcolták körül a börzén, s még aznap estére nagy közgyűlést hirdettek ki, melyben fulladásig telt terem közönsége előtt adta elő Iván, hogy őneki csalhatatlan terve van a bondavári tárnaégésnek két hét alatti elfojtására; ugyanakkor meghívott mindenkit, hogy tekintse meg holnap reggel a szabadban teendő próbatételt most feltalált tűzfojtó szerével, s győződjék meg arról, hogy amit ígért, az nem hiú biztatás.

Másnap reggel nagy néptömeg előtt tartotta a kísérletet, mely meglepően sikerült, egy máglya szénből, tőzegből, meglocsolva kőolajjal s meggyújtva minden oldalról, a legnagyobb lobogás közepett öt perc alatt holttá lett téve egyetlen kézifecskendő működése által.

Az ujjongó közönség diadallal vitte vissza Ivánt a városba, s a részvényesek folytatott gyűlésén el lett határozva, hogy Ivánnak, ha a tárnaégést eloltja, s a tárnát ismét használhatóvá teszi, hatszázezer forint jutalmat adnak.

Nem hiányzottak azonban az ellenmondások is. Ott volt Waldemár herceg, most egyike a legtöbb részvénnyel bíróknak, s a legtöbb ellenvetést tevőknek: az minden módon ki akarta Ivánt forgatni a tudományából.

– Megengedem – szólt Ivánnak –, hogy ön egy akó folyadékkal elolt hat köböl izzó szenet. De gondolja meg ön, hogy a bondavári tárnában, a kitörés helyétől a várlakig véve, legkevesebb hatvanezer köböl szénnek kell égni, arra tízezer akó folyadékot kellene önnek rábocsátani, mégpedig egyszerre, és egyenesen arra a helyre, ahol a tűz működik. Micsoda géppel hiszi ön ezt a műtétet kivihetőnek?

– Nincs kifelejtve ez a műtétel a tervemből! – felelt neki Iván.

– Azután, föltéve, hogy sikerülne önnek ezt a tömeg folyadékot egyszerre rábocsátani az égő tárnára, az oly tömeg gázt fejlesztene ki abban egyszerre, hogy az ön egész tárnájának fenekestől felfordulva, a levegőbe kellene repülni.

– Mind előre gondoltam rá.

– És végül, ha van önnek valami fogalma gépekről és mechanikáról, akkor át kell látnia, hogy egymillióból ki nem állíthatja azt a szükségletet, ami csak a kísérlettételre múlhatatlanul megkívántatik.

– Készen vagyok a számvetésemmel.

A részvényesek ráordíták, hogy minden költséget magukra vállalnak, kerüljön bár egymillióba, s azzal Ivánnak ki lett adva a teljhatalom, azt tenni a bondavári telepben, amit szükségesnek és üdvösnek lát, kerüljön bármennyi pénzbe.

Sondershain herceg átlátta, hogy azt a fordulatot, amit Iván előidézett, semmi ellenmanőver egyelőre meg nem akadályozhatja.

Mikor a részvényesek gyűlése a jegyzőkönyvet hitelesíté, félrevonta Ivánt, s azt mondá neki:

– Berend úr! Mármost akár sikerül önnek ez a vállalat, akár nem (aminthogy én azt hiszem, hogy nem), az én zsebemből ön egymilliót kirántott vele. Nettó egymilliót. Azonfelül a saját magáéból is százezeret, nem is számítva még a kockáztatandó kísérlet költségeit. De mindegy. Ön e manőver által fixírozta két hétre a börzén az al parit. Nem lesz ugyan sem vevés, sem eladás, mert mind a két fél tartózkodó marad, de már egyszer a táblára ez lesz jegyezve, s én tartozom az általam kötött fogadások differenciáit ezen jegyzés szerint kiegyenlíteni. Az nekem egymillió. De nem tesz semmit. Láttam én már máskor is egymilliót elveszni. Megint hazajött. Csak nyugalom kell a börzeharchoz. Ha azonban történetesen két hétnél hamarább rá találna ön arra jönni, hogy amit magára vállalt, ez lehetetlen, s ezt köztudomásúvá tenné, akkor én azt a kerek milliót egyenesen az ön kezébe tenném.

Iván valódi üzleti nyugalommal felelt rá:

– Sondershain úr! Én nagyon jól tudom, hogy a börzének megvan az a sajátságos szabadalma, hogy itt lehet egymásnak gorombaságokat mondani, minden következmény nélkül. Amik itt mondatnak, ajánltatnak, feltételeztetnek, mind nem kerülnek a közönséges társadalmi szabályok mértéke alá. Itt szabad akárkitől megkérdezni: „Hogy adod a becsületedet?”, s ha az azt mondja „Nem eladó!”, hát „Ha nem adod: nem adod”, itt szabad akárkit megszólítani azzal a felhívással: „Gyerünk, raboljunk ki valakit!”, s a megszólított nem haragszik, ha nem kell az ajánlat, legfeljebb azt feleli: „Nincs rá időm!” Itt, ha leszidnak, leköpnek valakit, ha a kalapot beütik a fejébe, az sem szégyen; az ember elfordul, mintha nem hallott volna semmit, letörli a képét, kiegyenesíti a kalapját, s megint fölteszi a fejére, s egy óra múlva karöltve megy ki ellenesével. Senki sem mondja, hogy veszekedtek; csak egy kis „differencia” volt közöttük, s az nagyon „animírozott” hangulatot fejtett ki. Azért, amit most Sondershain „úr”, a börzefejedelem mondott a Bonda-völgyi kőszénkereskedőnek, arra a Bonda-völgyi kőszénkalmár mindössze azt mondja, hogy „Nem vehető tekintetbe”. De őrizkedjék Sondershain „herceg” a börze küszöbén kívül ezt az ajánlatot ismételni Berend Iván előtt!

Waldemár herceg nevetett.

– Azt úgyis tudom. Sokszor volt szerencsém hallani az ön nevét, s ha ön iránt jó szívvel vagyok, az, tudja ön, hogy nem esik ingyen. Ön egykor egy szép hölgynél nekem erős pártfogóm volt. Nem tudom az okát, miért tette, de tudom, hogy tette. Az egész világ tudja. Ön még saját igényeiről is lemondott, amikre annál a csodaszép hölgynél jogosítva lehetett. Hanem hát hasztalan volt. Utoljára is egy hitvány emberé lett. Mindegy! Önnek kimagyarázhatlan intervencióját, mely ha üzleti számítás nem volt, akkor csak az őseredeti puritanizmusból származhatott, én soha el nem felejtem. Ha akkor az a szép hölgy hallgat önre, most a bondavári kútból nem merítenek kénfürdőhöz való forró vizet, mert az egész vállalatból nem lett volna semmi. Azért akármiképp beszéljünk a börze küszöbén kívül egymással, én a tett ajánlatomat bejegyzem a tárcámba. Ha sikerül önnek a tárnát eloltani, kap hatszázezer forintot, ha nem sikerül, kap egymilliót.

A részvényesek észrevették, hogy Waldemár nagyon sokáig beszélget Ivánnal, s odarohantak a fejeiket a kettő közé dugni. „Semmi Techtl-Mechtl, herceg úr! A mi emberünknek hagyjon békét!”

Féltek, hogy leveszi a lábáról.

– Ne féltékenykedjetek! – kiáltá a herceg. – Egy szép asszonyról beszélünk, akinek mind a ketten udvaroltunk. Isten úgyse!

Hanem azért a részvényesek nem hagyták magukat eláltatni. Választottak maguk közül egy háromtagú bizottságot, mely Ivánt most már nyomról nyomra kísérje, sehol el ne hagyja, vele ebédeljen, a küszöbén háljon, az ablaka alatt strázsáljon, nehogy az ellenség hozzáférhessen. És mindezt az alatt a cím alatt, hogy segélyére legyenek, hogy a szükséges pénzeket utalványozzák a részére.

Iván azonnal visszautazott a Bonda-völgybe három kísérőjével, magával vive a vállalathoz szükséges gépeket és munkásokat.

A három kísérőnek meghagyatott, hogy mindennap küldjenek tudósítást a munka előmeneteléről.

A három kísérő között volt Spitzhase úr.

Erre szükség volt ott mint a legvigyázóbb, legbiztosabb s legszemtelenebb hívére a részvénytársulatnak.

(Ez utóbbi epithetont nem megvetésképpen iktattuk ide. A pénzügyekben a szemérmetesség és szégyenlősség öreg hiba, s ennek az ellenkezője megbecsülhetlen tulajdon. Tehát: dicséretképpen volt mondva.)

Ezt egynéhányszor ki fogja dobni majd Iván az ajtón, s ez ugyanannyiszor vissza fog menni az ablakon.


VisszaKezdőlapElőre