Hogy vesznek be egy várat?

– Jól bezárd az ajtót, és senkit se eressz be. Aki nem akarja elhinni, hogy nem vagyok idehaza, annak mondd, hogy meghaltam.

– Hátha pénzt hoz valaki?

– Ilyen valakire nem süt a nap.

– És ha szerelmes levelet hoz valaki?

– Mondd, hogy dugja be az ajtó alatt, de be ne ereszd; mert hátha álcázott hitelező?

…Fölösleges megjegyezni, hogy ezt a párbeszédet egy fiatal katonatiszt tartotta a szolgájával. Annyit azonban hozzá kell tennünk, hogy ez a katonatiszt Puskin volt.

Tele fejjel s üres zsebbel jött haza korán reggel, s egész öltözetestül odavetette magát a medvebőrrel borított nyugágyra, s olyanformán érezte magát, mintha minden hajszálát különkülön ördög húzogatná harapófogóval. Amint elaludt, rögtön Marat junior szent scarabeusaival álmodott, amint elefántokká megnőve jöttek feléje, hogy megcsókolják.

Egyszer aztán pogány nagy lárma verte fel álmából. Az utcán verekedtek. Egy embert püföltek kegyetlenül az ablaka alatt; az meg jajgatott és segítségért kiabált; de senki sem jött a jajveszékelésre. Ez magánügy: mi köze hozzá a rendőrségnek?

Nem állhatta a keserves jajgatást: felkelt, odament az ablakhoz, a cifra jégvirágos táblára rálehelt, míg egy kerek, szabad nyílást támasztott rajta, amin keresztül kinézhetett az utcára.

Három ember dulakodott az ablaka alatt, kettő püfölt és fojtogatott egy harmadikat, aki kétségbeesetten védelmezte magát, az egész arca csupa vér volt már. Megtámadóinak egyike belemarkolt a szakállába (hosszú, kétágra eresztett szakálla volt), s egyszer csak a kezében maradt neki az egész csomag szakáll.

De már ezt nem nézhette tovább Puskin. Az egész vére felháborodott e kegyetlenség láttára; lekapta a falról a kutyakorbácsát, s rohant ki az utcára. Hiába kiabált az inasa, hogy „ki ne nyisd az ajtót!” nem hallgatott rá; kiugrott a verekedők közé: a két megtámadónak nagyokat húzott a fejre, arra azok nyakukba vették a lábaikat, s elillantak, Puskin pedig fölemelte a földről a szegény vérben, fagyban hagyott áldozatot, aki nem bírt a lábán állni, s csak nyögött; úgy vitte be a karjai között a szobájába. Ott mindjárt mosdótálat hozatott neki, friss vízzel, hogy mossa le az arcáról a vért; amit a szegény meg is fogadott, s olyan jól megmosta az ábrázatját, hogy nemcsak a veres festék ment le róla, amitől a mosdóvíz csupa berzseny lett, hanem még a megmaradt szakáll is, ami csak úgy volt odaragasztva. Mikor aztán megtörülközött, akkor odafordult Puskinhoz alázatos mosolygással, s a tulupja ujjából egy összehajtott iratot húzott ki, s azt eléje tartá:

– Az Isten áldjon meg, hogy egyszer mégis beszélhetek veled nem fizetnéd ki ezt a csekélységet?

Puskin csak akkor ismert rá, hogy ez a leggonoszabb hitelezője, az átkozott uzsorás Zsabakoff

– Hát téged az ördög hozott ide?

– Nem, uram, te hoztál ide magad.

Az inas közbeszólt:

– Mondtam, uram, hogy ne nyisd ki az ajtót!

– De mikor a szakállát kitépték.

– Úgy volt az odaragasztva – vallá meg Zsabakoff mosolyogva. – Hát az a két ember, aki döngetett?

– A két sógorom volt. Úgy beszéltem velük össze. Tudtam, hogy nemes lelkű vagy. Nem hagysz az utcán összetépetni. Olyan nehéz különben hozzád bejutni.

Puskin átlátta, hogy a tréfa jó volt; nem szabad érte megharagudni.

– Hát mármost mit akarsz?

– Alázatosan könyörögni hozzád, hogy fizetnéd ki ezt a gyönge kis ezer rubelecskét. Tudod, hogy milyen régen tartozol vele.

– Az ám. Azóta kétszer lefizettem azt uzsorában.

– Hiszen ha az én saját pénzem volna! De én is mástól kértem kölcsön, hogy neked adhassam. A vérszipoly minden megújításnál feljebb rúgatta a kamatot. Én is kénytelen voltam azt tenni. Most már nem akar többet hallani a megújításról. Lehúzza rólam a kaftányomat, ha elő nem teremtem az ezer rubelét. Télvíz idején egy ingben maradok. Hét apró gyerekem (ha látnád őket, olyanok, mint egy kis angyal!) mind kenyér nélkül marad! Kihúzzák alóluk az utolsó vánkost a te tartozásod miatt. Nekem már semmim sincs, mindent pénzzé tettem, hogy a gaz vérszipolyt kielégítsem. Még a feleségem rokolyája is az Aprakszin dvorba vándorolt már. Oh, én szegény ember, hová legyek? – Az uzsorás sírt, mint egy házeresz.

– De én nem segíthetek rajtad – mondá Puskin bosszúsan. Nem tudnám, hol vegyem. Hiszen nem vagyok én bankócsináló.

– De hát mikor fizetsz ki?

– Hát próféta sem vagyok.

– De hát akkor mit csináljak, én szegény árva?

Az uzsorás elkezdett reszketni.

– Pörölj be.

– Jaj, ne tréfálj, kegyelmes uram. Hiszen akkor még engem csuknak be, hogy minek adtam katonatisztnek kölcsön pénzt? Légy irgalommal hozzám. Kilencen fogunk éretted imádkozni mindennap, ha kifizetsz.

– De hát honnan vegyem, ha nincs?

– Gondolkozzál rajta egy kicsit. Vannak neked gazdag nagynénéid, valamelyiket örökölhetnéd. Olyan szép, gazdag hercegasszonyok vannak a városban, akik ha megtudnák, hogy egy derék gavallér pillanatnyi zavarban szenved, mindjárt segélyére jönnek, titokban. Én tudnék neked egy igen jó partit ajánlani: szép, derék, jóerkölcsű leány. Félmillió rubelt adnak vele. Utánajárok, ha parancsolod! – Aztán van neked szép birtokod Pskovban. Akad még elég becsületes bankár a városban, aki nem tudja, hogy a birtokod le van foglalva a korona által, s adna rá kölcsön. Egy olyan gazdag bankár meg sem érezné azt. Aztán te visszafizetnéd azt egyszer neki, majd mikor a birtokodat visszakapod, majd mikor egyszer valami nagy hőstettet követsz el a csatatéren, amiért a cár megjutalmaz.

Puskin egyik indítványra nagyobbat nevetett, mint a másikra.

Zsabakoffot ez a magaviselet egészen elkeseríté.

– De uram, ne vedd tréfára ezt a dolgot. Itt életről és halálról van szó. Ha énnekem most innen pénz nélkül kell hazamennem, kenyérért kiáltó apró angyalkáim közé, hát én akkor fogok egy borotvát, s mind a hétnek elvágom vele a torkát, aztán az anyjukét meg a magamét. El vagyok mindenre szánva. S ha te engemet kinevetsz, hát csinálok én neked itt mindjárt olyan komédiát, hogy nem fogsz nevetni rajta. A kétségbeesés mindenre képes. Ha el bírod a lelkeden viselni, hogy egy hétgyermekes családapa itt a szemed előtt akassza fel magát, oda ni: arra az ablakvasra…

– Ugyan tedd meg! – szólt Puskin nevetve – de csak minél előbb; mert én álmos vagyok, lefekszem.

Azzal hanyatt vetette magát a tábori ágyra.

– No azt meg fogod látni! Addig nem alszol el.

Az uzsorás széket vitt az ablakhoz, arra felállt, s hosszú nyakravalójából hurkot csinált, azt odakötötte az ablakvashoz, a hurokba beledugta a fejét, kirúgta maga alul a széket, s Puskin egyszer csak azt látta, hogy a hitelezője a levegőben kalimpáz kezével, lábával, s a szemei már kiülnek a fejéből.

Ez már mégsem tréfa; sietett az öngyilkost handzsárjával levágni a kötélről. Akkor vette észre, hogy annak az ingén belül jó vastag talpbőrből volt egy nyakló formája, ami nem engedte a hurkot a torkára szorulni.

Ekkor aztán megharagudott, s azt ígérte, hogy megveri.

– Nem bánom. Verj agyon; de fizess ki. Szívesen feláldoznám az életemet, csak az ezer rubelemet add meg. Ne mondd, hogy nincs. Tudom én, hogy van. Nem kifizetted-e a múlt héten Nyemozsint, a gaz uzsorást? Az aztán a pióca! Kétszázat vesz százért. Mégis kifizetted: pedig írást sem adtál neki.

– Éppen azért fizettem ki, mert írás nélkül adta. Az becsületbeli adósság volt.

Zsabakoff erre a szóra összetépte az adóslevelet, s a kandallóba hajította.

– No, hát mármost nekem sincs írásom. Mármost az is becsületbeli adósság! – szólt az uzsorás, két kezét az övébe dugva.

Ez már Puskint is kihozta a sodrából.

– Üssön a sarkadba a mennykő! Nesze, vedd el az egész tárcámat, fordítsd ki, s ha találsz benne valamit, legyen a tiéd. Az uzsorás pedig talált benne valamit. Egy verset. A románcot a cigányleányról.

Elkezdett táncolni örömében, leguggolt meg kirúgott, mint egy jókedvű kozák.

– Ohohó! Istenkém! Micsoda fogás ez! A cigányleány! Az Isten áldjon meg érte! Szaladok vele!

– Hová szaladsz vele?

– A tipográfushoz. A Severinhoz! Most beszélte, hogy tegnap óta búcsút járnak a boltjába az előkelő urak, mind azt kérdik, mikor lesz kapható Puskin Cigányleánya; amit Ilmerinen kisasszonynál felolvasott? Azt mondta, hogy nagy pénzt adna érte. Benne van az ezer rubelem! Ha lehet, még többet is kisajtolok belőle, s a fölösleget megosztom becsülettel. Csókolom a kezedet! Bocsáss meg, ha alkalmatlan voltam! Parancsolj velem, ha ismét szükséged lesz valamire, örülni fogok, ha szolgálatodra lehetek.

A beszéd felét már az ajtóból mondta a siető uzsorás, csak a fejét hagyva még odabenn. Puskin szentül azt hitte, hogy megbolondult a jámbor. Bosszúsan feküdt le megint, ráparancsolt az inasára, hogy ezt a csúnya férget be ne bocsássa többet az ajtón.

Aztán aludt délig.

Mikor felébredt, beszólította az inasát.

– Megint visszajött ám az a csúnya féreg – mondá az inas. – De nem eresztetted be.

– Nem ám. Hanem az ajtó alatt bedugta ezt a csomagot. A tűzbe dobjam?

– Dehogy dobod! Hadd lássam, mi van benne!

A felbontott csomagban találta Puskin a „Cigányleány” másolatát, két darab százrubeles bankjegyet meg Severin nyomdász levelét, amiben azt tudatja vele, hogy a románcát megveszi ezerkétszáz rubelért, amiből kétszázat idezárva küld, ezret pedig annak fog átadni, akit Puskin az utalványával érte küld. A másolatot pedig azért küldi a szerzőnek vissza, hogy azt vigye el ahhoz a hatósági közeghez, akitől engedélyt kell kapni a mű kinyomatására.

Furcsa biz ez. Először, hogy az ember pénzt kapjon olyan bolondságért, amit csak úgy a maga mulatságára kigondolt! Tiszta abszurdum! A kártyásnak erősebb jogcíme van ahhoz a pénzhez, amit a makaón nyert, mint annak az embernek, aki azt mondja, ti százan, ezren és még többen fizessetek nekem azért, hogy elolvashassatok valamit, amit én írtam! Írói honorárium! Valami hybridum a nevetséges és a szégyenletes között. Vajon lopás-e ez vagy csalás? Vagy csak bűndíj?

Ilyenformát gondolhatott Puskin, mikor ezt a levelet olvasta. Aztán most még a cenzorhoz elmenni. Őneki, a katonatisztnek, megalázni magát egy penészszagú csinovnikhoz, s elismerni róla, hogy az neki ez esetben ura és bírája. Holott minden egyéb vétségéért a katonai törvényszék ítél fölötte. Mégis csúnya mesterség ez a poézis: hogy a délceg katonatiszt ilyenképpen civillé aljasítsa le magát.

Puskin elszánta magát, hogy meghozza Apollónak ezt az áldozatot.


VisszaKezdőlapElőre