A szörny

Krizsanovszky éppen végezte előadását a Szentpétervárott történtekről, amire egy halvány hölgy hallgatott, amidőn az őrt álló duegna benyitott az ajtón s halkan suttogá:

– Arakcsejeff megérkezett.

Azzal visszavonult.

– Óh, Istenem! – sóhajta fel a halvány hölgy, kezeit összekulcsoltan szorítva keblére.

– Most légy erős, mint egy férfi – súgá Krizsanovszky. – Ez itt a válság!

– Azért jött volna? – kérdé a nő remegve.

– Azért. Galbant is magával hozta. Asszonyaidra vigyázz, mert ez az asszonyok kéme. Szép ember. Veszedelmes ember.

Most újabb kocsizörgés hangzott az udvaron, s rá heves lárma, férfikiabálás.

– Siess innen, a nagyherceg jön! – suttogá az asszony Krizsanovszkynak.

Az felkelt, és megfogta a nő kezét.

A duegna ismét benyitott az ajtón; most már lélekszakadva rohant be.

– A nagyherceg érkezett meg a hadgyakorlatról… A kapuban elbotlott a phaéton nyerges lova, a fullajtár leesett fejtetőre, a nagyherceg pedig szájába ütötte a pipáját, s kitörte a fogát. Iszonytató dühös.

– Óh, Jézusom! – sikolta fel a nő, s rohanni akart kifelé.

Krizsanovszky visszatartá kezénél fogva.

– Most jó lesz az útjából kitérned!

– Sőt, most kell eléje mennem! – szólt a nő, kiszakítva magát. – Te fuss innen! Itt ne lásson valaki.

– Akkor hát légy erős, mint egy asszony – súgá Krizsanovszky.

S azzal eltűnt.

Pedig innen nehéz volt eltűnni. Ez a hely a lengyel alkirály várlaka: a Belvedere, Varsón kívül, a Laziénka királyi park közepette. Maga a park is erős fallal van körülvéve, s azt minden oldalon fegyveres őrök fogják körül; de a kastély meg éppen erősség; magas bástyákkal, vízárkokkal, sánccölöpzettel körül zegzugozva, kapuját felvonóhíd képezi; minden bejáratot ágyúlőresek védnek, s a tornyokban őrök állnak. Körülötte ágyúlőtávolban ki van vágva a gyönyörű ősliget, a sík pázsiton tulipánágyak virítnak. Ide észrevétlenül közelíteni, vagy innen eltávozni embernek nem lehet. És Krizsanovszky mégis el tudott menni. Pedig az egész Belvederét maga Constantin hagyherceg építteté, s saját maga ügyelt fel annak minden alakítására. Itt rejtekút az ő tudtán kívül nem lehet. De hátha van? Az építész lengyel volt, s attól kitelt, hogy éjjel dolgozott a rejtekúton, s nappal mindig elfalaztatta a munkát, hogy a nagyherceg ne tudjon róla; – úgy is volt. Akármikor meglephették volna őt az ágyában, ha a lengyelek nem utálnák az orgyilkot.

A nő futott ki eléje.

Mikor azt hallotta, hogy Arakcsejeff érkezett meg, azt sóhajtá: Óh én Istenem!”, akkor az erős bosszúálló Isten jutott eszébe, s mikor azt mondák neki: a nagyherceg jő dühös haragban, akkor azt kiáltá: „Óh én Jézusom.” Akkor a szeretet mártírja jutott eszébe. S tán nem volna igaz, hogy azóta is voltak sokan, kik egy néptömeg, egy Izrael üdvéért keresztre hagyták magukat feszíteni?

A rettegett ember már jött rá szemközt a fegyvertornácon. Olyan volt, aminőnek kortársai leírják, ahhoz nem találhat ki semmit a fantázia.

Constantin nagyhercegnek elég oka lehetett a panaszra testvérei ellen. Azoknak arcra és termetre mind az anyai juss jutott osztályrészül. Szép, deli férfiak voltak. Egyedül ő kapta meg az apai örökséget. Olyan rút volt, mint az apja.

Pedig a megboldogult Pál maga is eszményképe volt az iszonytatónak, annyira rút volt, hogy nem engedte a képét a pénzekre veretni egész uralkodása alatt.

Constantin egészen Pál cár hasonmása lett. Nagy veres tülökorra úgy kiállt az arcából, mintha semmi összefüggésben se volna a homlokával; apró tengerszín szemeit alig lehetett látni bozontos szemöldökétől, s folytonosan pislogó, összehúzott szempilláitól. Haja, szemöldöke, szakálla, pillái oly szőkék voltak, mint a kender, s az egész arca veres, mint a bagaria. S méghozzá az arcának egyik fele nem hajazott a másikhoz, mintha a teremtői szeszély még azzal akarta volna befejezni remekét, hogy a két különböző torzképből a két felemást ragassza össze eggyé, egyik ajkszeglete lefelé görbült, a másik fölfelé: ráncok, bibircsók és ragyagödrök versenyeztek a torzításban úgy, hogy a festők, akik az arcot megörökítették, csak arcélben merték azt levenni. Szemközt eltalálni ezt a képet festőnek valóságos felségsértés lett volna. Ilyennek írják le, akik vele együtt éltek.

S a külső csak hű anyamintája volt annak, ami belül lakik, s minden arcvonása rabja volt az indulatainak: aki ránézett meg kellett rémülnie, vagy el kellett magát kacagnia. Lelkülete is megfelelt vonásainak. Dühös, felfortyanó, kegyetlen volt. A bot mindig kezében. S annak mindig volt dolga. S ha tény az, hogy testvére, a cár évenként kétezer rubel árú írótollat szokott elhasználni, úgy hozzá lehet vetni, hogy Constantinnál mennyit vethetett az elhasznált nádpálcák rubrikája az évi költségvetésben?

Most is összetörve hozza haza a botját a kezére akasztva, derékban elnyaklottan, s hosszában végighasadtan. Bizonyosan sorba verte mais a zászlóaljparancsnokokat. Azoknak ez volt a mindennapi imádság.

S még hozzá e mostani eset. Az elbotlott paripa s a lebukott lovász hibája miatt a nagyhercegnek a szájába ütődött a pipaszár, ami sohasem szakadt ki a szájából, s kitörte egy fogát. Szitkozódás közben vérnyomokat köpköd maga körül.

– Átkozott kutya! Mihelyt magához tér (Dobjátok a vízbe, hogy ocsúdjék fel!), azonnal hozzátok elém! Gaz kutya! Minden csontját összetöröm! (Most észrevett egy szemközt jövő férfit.) Kicsoda az úr? Galban lovag? Akasztófáravaló gazember! (Annak a gaz kutyának mondtam, nem az úrnak.) Hát mit akar? Hogy Arakcsejeff megérkezett? Az ördög… (majd mit mondok!) Nekem borbély kell most, nem miniszter! Nem látja, hogy kitörött a fogam? Átkozott kutya! disznó! varangyos béka! – Mi tetszik még, Galban lovag?

Most sietve jött eléje a nő, félretaszítva Galban lovagot. – Az Istenért, mi történt veled? – sikolta a nő, s odaveté magát a férje keblére. – Lelkem! szerelmem! meg vagy sértve? Mi bajod?

S megcsókolta azt a véres ajkat.

S arra a szörnyeteg arca elkezdett egyszerre mosolyra térni. Valami mély fájdalommal vegyült öröm északfénye volt az a mosolygás, ami azt a rút arcot egészen átváltoztatá. Megszűnt ijesztő lenni. A kuszált vonások keresték az összhangzatot egymás közt, a rút száj igyekezett tetszetős lenni.

– Semmi sem, galambom – mondá olyan hangon, mint mikor az oroszlán hízeleg a nőstényének. – No, ne sírj, ne ijedj meg. (Mindig halkabban suttogott.) Semmi baj sincs.

– De igen. Ajkad vérzik! Fogad kitört!

Zsebkendőjével igyekezett letörölni a vért róla.

– Nem tört ki… – dörmögé Constantin. – Csak a koronája tört le. – S vigye az ördög azt a koronát!

– Hogyan, fenség? – szólt közbe Galban lovag, beavatkozva a szelídítő társalgásba. – Vigye az ördög a koronát?

– Még most csak a fogam koronájáról van szó! – szólt recsegő, döcögő hangon az alkirály. – Csak menjen ön, Galban lovag Arakcsejeffhez. Pihenjék ki az út fáradalmait. Majd ráérünk beszélni ebéd után. Amíg nem eszem, iszom, addig államügyekről nem beszélek; nem rontom el az étvágyamat. – Zdravtvujtye! – Ti pedig azt a semmirekellőt, ha felocsúdott, rögtön elém hozzátok; egy pár pofonnal meg akarom próbálni, hogy hát az ő foga áll-e oly erősen a helyén, mint az enyim? A tökfilkó! Ha nem fogom jól a pipát a fogam közt, beleüti a torkomba, hogy a nyakcsigolyámon jön ki a csutorája!

– Az ég szerelmére! – rebegé a nő, reszkető kezeit a nagyherceg szája elé tartva, babonahárító iszonyattal. Amiért az aztán megcsókolta a tenyereit. S átölelve a hozzá simuló alakot, bevonta magával a belső szobába. Galban lovagot otthagyta a faképnél.

– Hát igazán sajnálnád te, ha egyszer úgy hoznának eléd halva, keresztülszúrva… elöl-hátul?

– Óh, ne mondj ilyent! – rebegé a nő, keresztet vetve arra a helyre, ahova Constantin mutatott a mellén. S hogy elhallgattassa e szörnyű szavakat, lefojtotta ajkait egy forró, hosszú csókkal.

– Te-e! – dörmögé a szörny, két keze közé fogva a nő fejét s szemébe nézve: mint ahogy egy medve megfog egy bárányt, mielőtt agyonharapná. – Nem utálod az én számat megcsókolni? Nem undorodol a csúf pipabűztől?

A nő ártatlan tekintettel felelt.

– Azt hiszem, hogy minden férfiszájnak ez a szaga. Atyámé is ilyen volt.

A szörnyeteg e szóra oly erővel szorítá őt magához, mintha meg akarná fojtani az ölelésével.

– Óh, te csudatevő kép! Nem hazudik, nem hízelkedik, mint egy világi dáma; nem mondja, hogy ámbróziát lehelek ki. Azt mondja, hogy az apjától is ilyen csókot kapott; minden férfiajknak ilyennek kell lenni! – Te asszony! Az én apám is éppen ilyen csúf volt, mint én: s azt is éppen úgy szerette a neje, mint te engem. Pedig csúf volt, mint én!

– Te azt nem tudod, hogy milyen vagy!

– De tudom. Az anyám mondta. Engem szeretett legjobban; engem kényeztetett el; nekem volt minden szabad. S mikor a testvéreim panaszt tettek emiatt, azt mondta nekik: „Hagyjatok neki békét: olyan csúf, mint az apja; azért szeretem olyan nagyon.” De én még rossz is vagyok, ami az apám nem volt. Igen, ő hevesfejű volt, hirtelen kezű; de én kegyetlen vagyok ösztönből. Rossz vagyok, mert örömöm telik benne.

– Az nem igaz! Ki mondja azt?

– Én magam mondom magamnak. Sokszor, mikor egy elnyűtt bottal hazatérek, amivel mindenkit összevertem, aki a kezem ügyébe akadt, szeretném utoljára magamat is agyba-főbe verni. (Csak akkor vette észre, hogy a hasadt bot még most is ott lóg a kézcsuklóján a káplárszíjnál fogva. Sietett azt eldobni.)

– Az nem úgy van – monda a nő. – Az emberek a rosszak, akik haragra ingerelnek. Durva emberekkel foglalkozol mindig, akik ostobák és sunyik, az tesz ingerültté. Ha jók volnának, szelíden bánnál velük.

A szörny megveregette tenyerével a nő arcát.

– És te csakugyan azt hiszed, hogy én jó vagyok? Csodálatos! Én azt hiszem, hogy eleget tettem már, hogy bebizonyítsam az ellenkezőt. Azt gondoltam, hogy egészen hasonlítok az ördöghöz.

A nő ezalatt azt végezte, hogy leülteté toalettasztalához a szörnyet, s mindenféle fésűcskékkel, kefécskékkel rendbe igazítá annak üstökét, pofaszakállát, liliomvizes kendővel megmosdatta, megtörülgette por- és izzadságlepte arcát, s ütődéstől vérző szája sebét beragasztá szépségflastrommal.

– Szép vagyok már? – kérdé az, a mosdatott gyerek arcfintorgatásával.

– Nekem mindig az vagy; de ma idegen urak lesznek az asztalodnál.

– Igaz, mégpedig finnyás urak, Szentpétervárról. A muszka Párizsból! Ezek bontonhoz vannak szokva.. Jól van. Nyalj ki hát szépen. Ezek a franciák nem tudom, hogy lesznek majd megelégedve a te lengyel konyháddal? Háziasszonyok szokása szerint szóld le magad előttük az ételeidet: hadd dicsérjék ők.

– Akarod, hogy én is az asztalnál üljek?

– Hát mit? És ha a cár maga volna is a vendégem. Nem vagy-e te az én kis feleségem? No felelj, nem vagy-e te az én kis feleségem?

A nő félénken rebegé: „igen”.

– Be is verném a fejét annak, aki terád csak úgy az orra hegyén keresztül próbálna nézni, ha excellenciás úr is – kiálta az alkirály, saját képmását fenyegetve ököllel a toalett-tükörben: – Pedig ez az Arakcsejeff leghívebb embere volt szegény apámnak. Kutyája volt neki. De azért mégis jobb szeretném, ha ott volna azon a saját szigetén, amit Koczebue kapitány fedezett fel a Sárga-tengerben, s az ő nevére keresztelt, mint hogy itt van!

– Miért, kedvesem? – kérdé a nő, míg az esze ott járt, hogy új csokrot kössön a nagyherceg szétdúlt nyakkendőjén.

– Eh. Asszonynak nem kell államtitkokat megtudni – szólt az, azon törekedve, hogy egyformán idomítsa bajuszait; ami sehogy sem sikerült, az egyik fele mindig két ágba szakadt. (Pedig az volt a halála, ha rosszul kifent bajuszt látott a glédában valahol.) – Csak azt mondom, hogy ne legyen akkor bot a kezemben, mikor vele beszélni fogok.

– Ne ijessz meg.

– Csak tréfáltam. Hát nem szabad nekem enyelegni is? Nos, hát indulhatunk az ebédre? Én éhes vagyok. Úgy dolgoztam ma, mint egy káplár.

– Igen. Hát nem választasz a pálcáid közül? (A nagyhercegnek minden szobában, ahol időzni szokott, még a neje öltözőjében is, ott voltak az elhagyott pálcái, amiket arról a helyről, ahová ő letette, főbenjáró dolog volt elmozdítani.)

– Pálcát? Minek? Hisz nem sántítok.

– No, hogy azt a bűnöst megfenyítsd, aki miatt ily veszedelem ért. Az életedet veszthetted volna; megérdemli, hogy kikapjon!

– Igazán megérdemli? No hát válassz ki te egyet a botok közül. Ezt? Ezt a jó szívósat? No, ez nem szakad el. Hát jobban sajnálsz engemet, mint azt, aki engem megsértett? – Ejh, ez ritkaság a te fajtádnál. – Azok rendesen a bűnösért könyörögnek. – No hát menjünk.

Johanna a bal karjába fogózott Constantinnak; a jobbjában a botnak volt helye. – A fegyvertornácon már ott várt a delikvens, bekötött fejjel és dagadt pofával. Reszketett, mint egy kiskutya, mikor a nagyherceget meglátta kijönni.

– Te fickó! – mordult rá a szörnyeteg, megsuhogtatva nádbotját a légben. – Ugyan megérdemelnéd ma, hogy végigpáholjalak! – Hogy nem tudsz vigyázni, mikor hajtasz? – Aztán nagyon megütötted magadat? – Nesze öt rubel. Végy magadnak rajta orvosságot. – Akasztófáravaló. – Sántítasz is? – Nesze ez a bot, támaszkodjál rá. – Gézengúz.

Azzal tovább haladt nejével.

Egy szörnyeteg és egy nemtő karöltve.

– Hm, furcsa biz ez – dörmögé a nagyherceg. – Te fölfedezted bennem a jó embert, s most már úgy vagyok, mintha magam is kezdenék rátalálni.

A vendég urak már ott vártak az étteremben. Csak ketten voltak. Az alkirály nem volt nagyon vendégszerető; nem is igen lett volna ez erényét kin gyakorolnia, mert azok, akik között lakott, nem igen taposták a küszöbét. Annak meg igen nagy bizalmas emberének kellett lenni, akit akkor ültessen asztalához, amikor Johanna is ott van.

Arakcsejeff egy volt azok közül. Ők ketten látták egyszer egymást sírni. Csak egyszer és csak ketten egymást. Mikor Pál cár halála után összetalálkoztak. A hű ember (a kutya) éppen úgy szerette a megholtat (a meggyilkoltat), mint a szörnyeteg (a második fia). A többiek nagyot sóhajtottak, mikor becsapódott utána a kriptaajtó. Egy terhétől szabadult meg a föld. A gyilkosok amnesztiát kaptak, némelyik még magas hivatalba is jutott, hadtestek vezetője lett. Csak ők ketten nem bocsátottak meg nekik soha: Constantin és Arakcsejeff. (Mikor Austerlitznél Bennigsen tábornagyot a franciák körülfogták, Constantin mint egy Berserker hős rohant segítségére a testőrdragonyosok élén, s vadállati elszántsággal vágta őt ki veszedelméből; s aztán leköpte: „Kiszabadítottalak, pedig te is ott voltál apám gyilkosai közt!”). E közös gyűlöletért tűrhette Arakcsejeffet. „Tűrhette!” Már ez is nagy szó volt nála. Aztán meg az is, hogy Arakcsejeff olyan miniszter volt, akit meg lehetett verni, ki lehetett kergetni, s megint visszajött.

– Zdravtvujtye! – üdvözlé vendégeit a nagyherceg. – Ugye még veletek lehet oroszul beszélni? Nem vagytok egészen franciák? Csókoljatok kezet a feleségemnek!

Galban lovag a courtoisie legelegánsabb modorában hajtotta végre a parancsot, de Arakcsejeff a kézcsókot azzal az élvezéssel teljesíté, ami az orosz parasztnak a szokása, hosszan tartón és megcifrázva, s két kézzel szorítva a megcsókolt kacsócskát ajkaihoz, s aztán édeskésen sóhajta fel.

– Ah, e boldogság látása, ez a – „sweet home” emlékeztet engem a saját magam édes otthonára.

Csak a hölgy maga nem érté el azt a végtelen mély megsértést, mely e bókban rejlett. De annál inkább a nagyherceg. Ilyenkor még a homloka is veres lett. (Csakugyan jó volt azt a botot elajándékozni útközben, különben alighanem mondott volna annyit a spanyolnád a miniszter hátának: „ez itt nem Dajmona, héj!”)

– Ne fecsegjetek-zördült közbe a nagyherceg –, hanem vágjatok be egy pohár pálinkát, jó orosz szokás szerint! Ki nem állhatom az idegen szokásokat. A francia bókolást, meg a német „wie befinden Sie sich?”-et. – Sohasem tudtam megtanulni semmi idegen nyelvet. Emlékezhetel rá, Arakcsejeff, milyen rossz tanuló voltam gyerekkoromban. Szegény hopmesterem, mikor szorongatott, hogy tanuljak már, azt vágtam oda neki: „Ugyan minek? Lám, kend mindig tanul, azért kend mégis csak egy likas mogyoró!”

– Sokkal emlékezetesebb mondása volt fenségednek az, amivel a földleírási tanárát kifizette: „Én nem tanulom a geográfiát: én csinálom azt!”

– No látod; pedig hát nem is csinálom.

– Még hátra van.

– Ne járjon a szád! Itt a leves. Dugjátok be a szátokat a kanállal, s ne beszéljetek. Legyetek csendesen, míg a feleségem imádkozik. Ő imádkozik helyettem is. Aztán semmi komoly ügyekről az asztal fölött. Adomázni szabad. Inni kötelesség. Káromkodni nincs tiltva. Hanem aki valami csintalan dolgot talál elmondani, mikor a feleségem jelen van, annak mindjárt ki kell öblítenie a száját a mosdóvízzel. Ha az ebéd rövid lesz, azért ki kell mentenem a feleségemet. Nem várt vendégeket a feleségem. Azért pedig nem mentegetőzöm, hogy az ételeink mind nemzetiek. Orosz és lengyel konyha. A francia szakácsokat ki nem állhatom; az ételek címeit se veszi be a fülem, hát még magukat az ételeket a gyomrom! A feleségem egészségének pedig ártanak.

A nagyherceg négyszer-ötször is elmondta egy megszólalásra azt, hogy a „feleségem”.

Galban lovagnak mindjárt volt mit hozzákötnie ehhez a témához.

– Óh, a francia szakácsok különösen nagy urak – minálunk. A „Robert” család valódi arisztokráciát képez Szentpétervárott, s ehhez a családfához tartozni nemesség. A francia szakács nagyobb úr, mint a cár; mert az még a cárnak is parancsol, hogy mit egyék, s a büdzséjébe nem tűr betekintést. Ez nagyobb zsarnok az orvosnál, mert az egészséges embernek is praescribál. Amit ő megtagad, abból nem lehet kapni. Robert úr megteszi azt, amit csak a lengyel országgyűlés tehetett valaha, mikor még a „nyepozvolim” divatban volt, hogy mikor az ura leizen hozzá, hogy ma ilyen étel kerüljön az asztalra, az visszavágja a liberum vetót, csakhogy franciául: ca n’existe pas. A minap Nariskin herceg felhívatta a szakácsát, hogy személyesen ismételje előtte az írásban elvetett parancsot: hogy neki „blanc manger-t” készítsen.

– Hogyan? Ad audiendum verbum?

– A bizony. S monsieur Robert élőszóval is megtagadta azt. A herceg le akarta szidni, erre monsieur Robert fölemelkedett a két sarkán, s azt mondá: „Uram! Ön elfelejti, hogy kivel beszél!”

– Patvart! S mi lett belőle?

– Hát a herceg nem kapott blanc manger-t.

– No, nekem kellene az ilyen! A szakácsot enném meg! Nem az ételt.

Galban lovag kész fecsegő volt, ő tartotta az asztalt adomával és emberszólással.

– A napokban egy igen mulatságos eset fordult elő a fővárosban Popradoff hercegnél, akinek volt egy francia szakácsa meg egy francia nevelője a gyermekei mellett. A szakács középszerűen főzött, a nevelő még selejtesebben tanított. Egy közbejött betegség megakadályozta a szakácsot a főzésben: a ház zavarba jött. Ekkor a nevelő felajánlotta, hogy ő is ért valamit a főzéshez, s leküldték a konyhába. Hát igen pompás ebédet tálalt fel. Azalatt meg az ágyban fekvő szakács ajánlkozott a hercegecskéket a tudományokban oktatni. S azok bámulatos előmenetelt tettek. Utoljára megvallotta mind a kettő, hogy szükségből vállalt állomást, s el volt cserélve a szerepük.

– S ezt a herceg nem vette észre? – No majd ezt a históriát beszéld el a feleségemnek hosszasan, ha egyedül lész vele. Mi most beszéljünk nagyobb dologról: Arakcsejeff! Milyen egészségben hagytad felséges urambátyámat, Sándor cárt?

(E név kimondása alatt a nagyherceg félig felállt a székéről, s mindenki követte a példáját.)

– Sajnos, hogy nem adhatok egészen kielégítő feleletet e kérdésre, fenség.

– Mi baja van őfelségének, az én urambátyámnak? Nos? Vagy talán nem beszélhetsz a feleségem előtt? Jól van, jól. Helyesen teszed, ha nem akarod megijeszteni. Majd elmondod nekem magamnak. Hát őfelsége, Erzsébet cárné asszonynéném (felállás) hogy érzi magát? Nincsenek-e kellemetlenségek őfelségeik között? Ha jót nem mondhatsz, a rosszat hallgasd el a feleségem előtt. Ne szomorítsd meg vele.

Bizony Arakcsejeff e kérdésre jobbnak találta az ujjait leszopni a lekváros lepény után.

– Így van az, ha az ember nagyon korán házasodik – folytatá a nagyherceg, fogait piszkálva a kétágú villával. – Magamról tudom. Én is nagyon megadtam az árát. No de hála Istennek, csakhogy vége van. Ugyan sok bajba került, amíg az első asszonytól el tudtam válni. De ne beszéljünk erről a feleségem előtt. – Én voltam ott is a hibás. Amely asszony engem ki tud állni, az olyan ritka, mint az üstökös csillag az égen. Hát te Galban? Megakadtál-e már valahol? Tettél-e már egy asszonyt szerencsétlenné azzal, hogy elvetted? Ördög a csontod! Még most is csak a más boglyájából húzod a szénát? Ha én cár volnék, adót vetnék az ilyen nőtlen urakra, agglegényadót. Szerencsétek, hogy sohase leszek az.

– Fenség! Úgy volt mondva, hogy nem beszélünk komoly ügyekről az asztal fölött – jegyzé meg alázatosan Arakcsejeff.

– Igazad van. Vétettem a szabály ellen. Ezért engesztelésül igyunk egy poharat, az én feleségem egészségére.

A három pohár összecsördült a férfiak kezében. Aztán a negyedik is sorba hozzájuk koccant, attól a finom, hajlékony kéztől emelve, s egy vékony, halványpiros ajk megnedvesült a tűzláng tokajitól. Az ebéd vége felé járt; a csemegét hordták körül. Abból a nagyherceg csak a mogyorót válogatta ki, amit szeretett a fogaival feltörögetni; az első három így feltöröttet odarakta Johanna tányérjára.

Az asszony csak most szólalt meg először az asztalnál, azt is súgva ejté:

– Vigyázz, kérlek, a fogadra. Még egy másik koronát is le találsz törni.

– Az meglehet – mondá a nagyherceg az asztalra könyökölve, s kenderkóc szemöldei alól Arakcsejeffre vetve egy pillantást, amit az elértett.

Erre aztán a nagyherceg megcsókolta Johanna homlokát.

– Eredj, kedvesem, vitesd fel a feketekávét a teraszra, s vidd oda magaddal Galban lovagot. Ő szereti franciásan végezni az ebédet, feketekávéval. Mi ketten meg, jó lengyel szokás szerint, itt maradunk egy kicsit kvaterkázni.

A nő erre fölkelt az asztaltól, kezét az eléje lejtő Galban karjára tette, s kísérve a szolgától, ki ezüsttálcán a kávésüstöt vitte utána, elhagyta az éttermet.

A két férfi egyedül maradt, s jó lengyel szokás szerint, poharát egy negyedrészig töltve az arany tokajival, hozzá kezdett a kvaterkázáshoz.

– Az én felséges urambátyám Sándor cár egészségére.

Kiitták az áldomást, s újra töltöttek a pohárba.

– Bizony őfelségének nagy szüksége van erre a szent kívánságra – mondá nagyot sóhajtva Arakcsejefl:

– No, csak nem komolyan beteg? Mi baja?

– Olyan baj, amit legnehezebb orvosolni. Kedélybetegség. Akin az erőt vesz: azon az orvosok minden tudománya kudarcot vall. A cár néha hónapokon át nem alszik többet, mint ebéd után egy bágyasztó szunnyadási órát. Mindenféle rémképek kínozzák éjjel-nappal. Életunt. Nem is csoda. Mindent fokról fokra összeroskadni lát, amit fölemelt. Ifjúsága ragyogó ábrándjai mind elvesztek már. A szabadelvű intézményeket, amiket ő maga hozott létre, ő maga kényszerült egyenként eltörölni, saját magát megsemmisíteni. S arra, hogy újjáteremtse magát, hiányzik nála a lélekerő. Tudja, hogy gyűlöletet keltett maga ellen, s nem tud zsarnok lenni, hogy a gyűlöletet irgalmatlanul elfojtsa. Mindenütt orgyilokkal látja magát körülvéve, és nincs elhatározottsága a palloshoz nyúlni, hogy megvédje magát. És amellett családi boldogsága is le van tarolva. Fenséged ismeri a katasztrófát. A cár kedélyét vallásos búskomorság tartja fogva. Elítéltnek hiszi magát. Elítélve Isten és emberek, élők és halottak által. Retteg a végzettől, és mégis keresi azt. Ez a lélekállapot a legerősebb életszervezetet is képes felemészteni. A legkönnyebb betegség halálossá válik mellette, s ő nem gondol magával. Soha sem ereszt magához közel orvost. Eltitkolja, ha baja van. Én azt hiszem, hogy a halálvész csíráját hordja már a szívében, s a szív nem gyógyítható.

– Szegény bátyám – dünnyögé a nagyherceg, fejét elbúsultan hajtva az öklére. – Az a dicső, hatalmas ember! Akivel együtt voltam Lipcsénél a diadalban… a Niemen szigetén, mikor Napóleonnal összejött egyezni… és Párizsban a nagy bevonulásnál, …és Bécsben a fejedelmek kongresszusán; és mindenütt hallottam a suttogást: „ah, ő az ott, az a délceg férfi, amellett a csúf mellett!” A fény és az árny, amik egymást követik: mi képeztük azt ketten!

– Készen kell lennünk a legrosszabbra. Ahhoz a gyönge lánghoz, ami ezt a fényt élteti még, csak egy fuvallat kell, és kialszik. S akkor az egész ország a legborzasztóbb végfelbomlásnak néz eléje. Százféle összeesküvés által van alattunk aláásva a föld. Százféle zivatar közeledik felénk. Ki lesz ura a kataklizmának, ha egyszerre ég, föld megmozdul? A cárnak nincs gyermeke. Ki lép utána a trónra?

– Akit a cár rendelni fog.

– És ha ő nem rendelkezik? Pedig nem vehető rá, hogy rendelkezzék. Azt mondja, hogy a törvény világosan szól. A cár után következik a caesarevics.

A nagyherceg elkezdett hahotával kacagni, hanyatt dőlt, úgy kacagott, hogy a fogsorai kilátszottak, mint egy ásító oroszlánnak.

– Hahaha! A caesarevics! Nem, barátom. Az nem ül fel neked – a trónra! Engem te Iván gyémántos sipkája alatt nem látsz!

– Miért nem, fenség?

– Azért, mert sokkal jobb szeretem, ha ez a te vállszalagod a te derekadon van, mint ha az én torkomra kerül.

(Pál cárt a hadsegéde vállszalagjával fojtották meg.)

Hová gondol, fenség?!

– Az apámra – meg a népemre. No, hiszen én kellenék a legjobban a szentpéterváriaknak! Tavaly, mikor felséges urambátyám, a cár beteg méltóztatott lenni, s engem kegyesen felparancsolt magához, s én megjelentem a székvárosban: huj, milyen ijedtség támadt Izraelben! Azt hitték, már én következem! Mikor végigkocsiztam az utcán, minden járda kitisztult egyszerre. Az emberek bebújtak a kapuk mögé, hogy ne legyenek kénytelenek köszönteni. Hej, hogy járták a templomokat! Soha sekrestyés annyi kopeket össze nem szedett a perselyébe, mint azalatt, míg én ott voltam. A pópák majd lehúzták az angyalokat lábaiknál fogva az égből, csak hogy gyógyítsák meg a cárt! – Minden utcaszegletre felrajzolták szénnel a profilomat ezzel a nagy orral csúfságnak, szitkokat írtak alá. S mikor aztán felséges urambátyámat, a cárt kegyelmesen meggyógyítá a mindenható Isten, hogy egy szép napon kikocsizhatott: micsoda öröm volt akkor a városban! Minden ember tódult a kocsijához, majd a levegőbe emelték, s csaknem eltemették virágokkal. S mindezt azért, mert engemet gyűlölnek! Nem azért, mert őtet szeretik; hanem azért, mert tőlem félnek. Most mondtad, hogy őt is orgyilkosok fenyegetik mindenünnen. Csak az a különbség, hogy őtet a mennyországba akarják elküldeni, engem pedig a pokolba. Azt hiszik, hogy én leszek az apámnak a fia! Olyan vaskezű ember a vasnyakúak fölött, mint amilyen az volt.

– S valóban arra volna szükségük. Az orosz vasnyakat csak egy vaskéz tarthatja meghajtva.

– No azt még megérhetik – de az Isten őrizzen meg tőle engemet is, meg őket is!

– Pedig minden igaz férfinak a reménye fenségedbe van vetve.

– Ejh, messze van az még. Minek beszélünk ilyen bolondokat? Minek élném én túl őtet? Hiszen csak másfél évvel vagyok gyermekebb, mint ő. – Még egy kvaterkát. Éljen az én urambátyám, a felséges cár. Mi dologért kerestél fel különben? Erről ne beszéljünk többet.

– Éppen őfelsége megbízásából jövök. A trónöröklést rendbe kell hozni. Ez az ő akaratja. A cárnak trónörököse nincs.

– No hát nekem sincs. De még lehet. Látod, hogy megházasodtam újra.

– Igen, hanem csak balkézre. Morganaticus házasság.

– Ez ideig. De ha gyermeke lesz a feleségemnek, egészen törvényes hitvesemmé fogom tenni.

– Azt nem teheti fenséged.

– Miért nem?

– Azért, mert az első felesége, Anna Feodorovna még él.

– De hisz elválasztott tőle a synodus; ő már le is tette az Anna Feodorovna nevet, s visszavette a Szász Koburg Juliánát. Hisz új házasságomat a cár helybenhagyásával kötöttem.

– De csak balkézre.

– Hát cseréljük át jobbkézre.

– Azt nem lehet. Az ország alaptörvényeibe Sándor cár alatt egy ukáz lett beiktatva, mely azt rendeli, hogy a cári trónra csak uralkodócsaládból eredt hitvesek emelhetők, s nem uralkodócsalád sarjának gyermekei a trónt nem örökölhetik.

– Hát ha én cár leszek (amitől őrizzen Isten), majd adok ki egy más ukázt, amelyik az előbbit eltörli.

– Van egy más akadály még, amit a cár nem törölhet el egy ukázzal. Azt tudja fenséged, hogy a cári trónon nem ülhet más nő, mint aki az ortodox vallás híve. Hiszi fenséged, hogy Grudzinszka Johanna elhagyja a római katolikus hitet egy koronáért?

– Nem hagyja el a cárok valamennyi koronáiért sem! Ebben a nőben nincs annyi hűtlenség, hogy egy vén lovát fölcserélje egy újabbal; nemhogy a vallását elesküdje. Ezt meg se kísértse nála senki.

– De van még, ami a vallásnál is nagyobb akadály: a társadalom. Száműzve legyen-e a szentpétervári társaság a cári palotából? Grudzinszka Johanna lehet egy angyal: azért mégsem fejedelemnő, akiről a kevély Ghedimin, Nariskin, Trubeckoj, Muravjeff, Aprakszin úrhölgyek elismerjék – bár csak azt, hogy velük egyenrangú; hagyján még, hogy rangban fölöttük áll.

– No hát maradjanak maguknak!

– Hogy érti ezt fenséged?

– Hát úgy, hogy ők tartsák meg maguknak a koronájukat, én meg megtartom magamnak a feleségemet.

– Fenséged csak nem mondja ezt komolyan?

– Komolyan és egész hidegvérrel – szólt a nagyherceg, kezét Arakcsejeff karjára téve. – Egész világi életemben nem találkoztam soha szeretettel. Azt hiszem, hogy már a dajkám, aki szoptatott, megütlegelt, amiért olyan formátlan vagyok. – Egy kutyát nem tudtam magamhoz szoktatni soha. Akárkire ránézek, azt látom, hogy meg van tőlem ijedve. Akárhogyan szelídítem lágy megszólalásra a hangomat, úgy recseg az, mintha szitkozódnám. Amióta a gyermekcipőimet elnyűttem, amiket az anyám húzott a lábamra, ezt a szót nem hallottam hozzám intéztetni: „kedves!” És most elém hoz a sors, mint vak tyúknak az igazgyöngyöt, egy kedves gyermeket, aki engem szívéből szeret. Nem mondja, de érzi; – sőt velem érezteti. Bennem él, mint a saját lelkem, s követi a gondolataimat. Fölfedezi bennem, ami kevés jó van, s megtanít önmagamat szeretnem! Egész sötét életemnek ez az egy napsugaras része. Ha beteg vagyok, ő az ápolóm, ha dühös vagyok, ő a megszelídítőm. Nála van a jobbik felem. S ti azt hiszitek, hogy van a világon ár, amiért én ezt eldobjam magamtól? Hogy van trónus a világon, amiért én azt a kis karosszéket elcseréljem, amelyiken olyan szűken férünk el egymás mellett, hogy az egyiknek a másik ölébe kell félig ülni? – De bolondok vagytok, ha azt hiszitek!

– Fenséges úr! Én régóta tanulom fürkészni az emberi indulatokat, s előttem nem új tudomány az, hogy a szerelem erősebb hatalom a világon mindeneknél. Erős; de nem örökkévaló. „Ma” az így van, ahogy fenséged mondá. Hanem az emberi szív változandó, mint az ég. És annak örökké ellentéte marad a föld; a haza. Ma úgy hisszük, hogy az egész mennyországot áldoztuk fel az égben; amidőn visszatértünk tőle a földhöz, holnap rájövünk, hogy az bizony csak egy felhő volt, mely ragyogott, de ma már nincs ott. Ellenben ez a föld mindig ott van alattunk. S ennek a vonzereje meg nem szűnik soha. Micsoda? Fenséged szét hagyná omlani ezt az egész birodalmat? Lángba borulni, romokba dőlni egész hazáját, csak azért, hogy a feje nyugton pihenjen egy szerető asszonynak az ölében?

– No! És ha mégis úgy volna?

– Hát – ha úgy volna, arra az esetre is van határozott utasításom. Fenséged ura a saját terveinek; de az orosz birodalom is ura a saját sorsának. Ha a caesarevics magasabb célnak találja maga előtt a csendes polgári, családi boldogságot, mint az őseitől alkotott birodalom fenntartását, akkor ezt az ajánlatot kell eléje terjesztenem. Őfelsége a cár, Grudzinszka Johannát, a caesarevics morganaticus hitvestársát fölemeli lengyel hercegnői rangra: „Lovicz” családi névvel. Adományul adja neki a masovi vajdaság loviczi koronauradalmát örök hűbérül, s erre a törvényes hitvesül nyilváníttatik ki a nagyherceg által. Leendő gyermekeik Loviczi hercegek és „anyjuk” uradalmának örökösei lesznek orosz bojári ranggal. – Ellenben Constantin nagyherceg lemond a „caesarerevics” címről, a trónörökösödési jogról maga és leendő gyermekei nevében, utána következő öccsei javára.

Constantin a tenyerével ütött az asztalra.

– Inkább ma, mint holnap!

– Ne siessen a válasszal, fenség. Az ég változandó, a föld örökkévaló. Én nem kétkedem benne, hogy mindaz úgy van ma, ahogy fenséged mondá. De adjunk neki csak egy kis időhaladékot. Kísértse meg csak fenséged egyszer, csak egy hétre, egy hónapra távol lenni az imádott lénytől. Tegye meg például azt, hogy engedje őt elmenni, amit gyöngéd egészsége úgyis megkíván, valami gyógyfürdőbe: Karlsbadba, vagy Emsbe, hogy ne lássák egymást egy ideig; hogy lássanak más alakokat is azalatt, mint örökké egymást, s akkor engedje magának ezt a kérdést föltenni.

– Hát te azt hiszed, hogy mi el tudnánk egymástól idegenedni, ha sokáig távol volnánk?

– Régi történet ez, s örökké új marad.

– Hogy egy új arc kitörülné valamelyikünk szívéből a másiknak a képét, rövid egy hónap alatt?… Bolond vagy!

– Kísértse meg fenséged.

– Megtehetem. De előre mondom, hogy csalódni fogsz. Ne is törd rajta magadat tovább. Mi nem csetlünk-botlunk, mint más hétköznapi ember. Engem megszeretni, határos a képtelenséggel. Az chimaera. De aki egyszer belém szeretett, az el nem hagy! Bizony mondom! S hogy én elfelejtsem őt; az nevetséges. Akkor igazán én volnék a vak tyúk, aki zabszemet kér a talált gyöngy helyett. – Készen van az a lemondási oklevél? – Remélem, hogy magaddal hoztad? – Add elém. – Ma, vagy holnap, vagy egy év múlva – vagy az örökkévalóságnak akármelyik napján, mindig ezt a választ fogod nálam találni: „Aláírom!”

– Adjunk egymásnak határidőt, fenség. Nem gyermekjátékról van szó, nem ifjúkori szenvedély leküzdése a feladat. S gondoljon fenséged arra, amiről le akar mondani: Oroszország tizenkilenc koronájára! Iván Alekszievics kilencszáz gyémánttal terhelt koronájától kezdve az egyszerű „süvegig”, melyet Nagy Péter cár tett fel a fejére; a novgorodi koronára a Dessus-val; a köztársasági koronára, amit Rurik viselt; az asztrakáni süvegre, ami Feodorovics Mihályé volt; a szibériai süvegre, amit Alekszievics Fedór viselt, s a legrégibb, a legszentebb ereklyére, a Monomachos koronára, aminek eredete a mesék világába megy fel. Erről mind le akar-e mondani – egy asszonyi főkötőért?

A további beszédet félbeszakítá Galban lovag belépte.

A lovag egy balettáriát dúdolva lépett be, két kezét dolmányzsinórjába akasztva.

– Nos: Galban! – kiálta eléje a nagyherceg – hát szépnek találtad a Belvederét?

– Gyönyörű! – felelt a lovag. – S méghozzá valódi bevehetetlen vár…

E két utóbbi szó Arakcsejeffhez volt intézve, egy jelentékeny pillantással. Lehet, hogy a nagyherceg is észrevett belőle valamit.

Csípősen monda Galbannak:

– Bevehetetlen vár? Azt sem tudtam, hogy te az erődítvényekhez is értesz.

– Óh igen! – válaszolt a lovag, szintolyan gunyoros hangon. – Volt szerencsém sok bevehetetlennek hitt várat ostrommal elfoglalni.

Arakcsejeff aztán hirtelen tréfás fordulatot adott az allegoriázásnak ezzel a szóval:

– Ismerem az általad bevett várakat jól. Az egyik Château-Lafite, a másik Château-Margaux.

(Mind a kettő „grand vin” a bordeaux-i borok közt.)

Ezen aztán a nagyherceg elnevette magát, s felkelt az asztaltól.


VisszaKezdőlapElőre