A vajda ott melengeté
A jó tavaszverőfényen kifekve
Vérét, mely kezd lassúdni már
Szerelemről dalol a leány
Hintázva és negédesen.
Aléko hallgat a dalára
És arca dühtől sápadoz.

SZEMFIRA.

Te öreg: Szörnyeteg,
Égethetsz, szurdalhatsz,
Nem féllek, se téged,
Se tüzed, se vasad
Gyűlöllek szertelen,
Megvetlek lelkemben,
Szeretek végtelen,
Halálom szerelem.

ALEKO.

Óh, hallgass el. Nem tűrhetem dalod.
Mint gyűlölöm az ily vad éneket.

SZEMFIRA.

Te gyűlölöd? Hát bánom is nagyon!
Én csak magamnak dallok.
„Égethetsz, szurdalhatsz,
Nem szólok, bár kínozz
Szörnyeteg, vallathatsz,
Nem tudod meg, ki volt.
Mint tavasz, oly szív az.
Nyári nap nem vígabb,
Hű szerelme vigasz
Ifjú az és ravasz.
Hányszor héj! Csendes éj
Hallgatá a csókjaink,
Hányszor, haj, volt kacaj!
Ősz hajad kacagta mind.”

ALEKO

Szemfira, hagyd el! Már nekem elég!

SZEMFIRA.

Te hát megértéd jól az én dalom?

ALEKO.

Szemfira!

SZEMFIRA.

Csak mérgelődjél tetszésed szerint!
Neked daloltam én ez éneket.
(Kimegy, tovább dalolva: «Te öreg, szörnyeteg!»)

ÖREG VAJDA.

Tudom! Tudom! Óh, ezt az éneket
Az én időmben kezdték még dalolni,
Világ csúfjára még most is dalolják.
Egy téli éjszakán történt ez így.
Kagul pusztáján vándoroltunk át,
Ottan dudolta Mariulla azt a dalt,
Leánykáját ringatva a tüzünknél.
Elmúlt idő fejemben elsötétült,
De ezt a dalt még most is ismerem.