X. A cirkáló

Kelemen diák dugá az ő tollát a füle mellé, és olvasá azon szép verseket, melyeket éppen leírt vala, s melyekben kétszáz strófán keresztül minden sor ezen szón végződék: „vala”, nagynéha szakasztva meg egy-egy „volna” által.

Apafi Mihály uram őkegyelme rendesen meg szokván bánni, ha valakit megbántott, ez indulatból nem állhatá, hogy Kelemen diákot a minapi kudarc után meg ne engesztelje, melyet is akképpen intéze el, hogy a jámbor poétát kinevezte – cirkáló hadnagynak.

Ezen hivatallal sok szép foglalatosság volt azon időben összekötve, melyeket Kelemen diák hagyott történni, ahogy akartak; ehelyett írt verseket és krónikákat nagy bőséggel.

Tehát most is éppen egy hőskölteményen legelteti szemeit, melyben megíratik: Apafi Mihály uram őnagysága Érsekújvár ostromához miként indult vala; oda szép bátorságban miként érkezett vala; az ellenséget meglátván, kardjához miként kapott vala; s meggondolva a dolgot, vissza miként fordult vala; a vele levők közől egy is ott nem maradott vala.

Kelemen diákot annyira elfoglalá a költői szórakozás, hogy már egy hete, mióta az inasa megszökött, s sarkantyús csizmáit szintén elszökteté, s még nem tudott hozzájutni cirkáló hadnagy létére, hogy a szökevényt fölkerestesse, mindig ebben a circulus vitiosusban tekeregvén, hogy mikor a csizmáit kereste, eszébe jutott, hogy azokat az inasa ellopta, s ha aztán az inasa után akart látni, eszébe jutott, hogy csizmái nincsenek, s ilyenkor mit tehetett egyebet? Leült ismét, és írt megfoghatatlan mennyiségű verseket.

Szobája számtalan heteken keresztül nem volt már seperve, minélfogva por és pókháló látszott benne elég, hanem a palló tele volt fecskendve tintacseppekkel, az egyetlen asztal körül, melynek két lába téglákkal vala kiegészítve.

A poéta írt, törült, rágta a tolla szárát; az ablak hídján állt egy darab kenyér, meg egy darab sajt; a poétának eszébe jutott, hogy azt neki meg kell enni; de még elébb ki akarta írni a tollába vett tintát, s míg azt kiírná, megint másik gondolat jött bele, azután meg egy harmadik, meg egy negyedik; ezalatt előjött három egérke az ablakból: szőttek, fontak, táncoltak, nekiestek a kenyérnek, sajtnak, azt megették szépen, azután megint bebújtak lyukaikba; a poéta ezalatt ütötte az ekébe fogott pegazust, míg el nem bódult bele, mikor aztán fölocsúdott, kereste a kenyeret és sajtot, s ahogy látta, hogy csak a morzsák maradtak ott belőle az ablakon, azt gondolta, hogy maga ette meg, s elhitte, hogy már jóllakott, és ismét leült és írt.

Amint ekképpen törné magát az utókor javáért, valaki elkezd kaparászni az ajtaján, elébb az ajtósaroknál keresve a kilincset, s ahogy végtére ráakadt, jobbra-balra nyomogatva ugyanazt, mint aki nem tudja a nyitját; – Kelemen diákot kellemetlenül zavará föl e zakatolás költői lelkesüléséből, s miután egypárszor hasztalan kiáltá el nagy haraggal: – hogy nincs zárva az ajtó! – utóbb is kénytelen volt fölkelni helyéről, s kinyitni az ajtót, nehogy a bejönni akaró letörje a kilincsét, vagy sarkából emelje ki.

Egy tátottszájú oláh állt előtte, pecsétes levéllel kezében, ki rendkívül meg látszott ijedni, amint meglátta, hogy kinyílik az ajtó, pedig maga is azt akarta.

– No, mi kell! – förmedt rá Kelemen diák, iszonyúan haragudva, hogy miért nem szól.

– Az oláh fölhúzta gömbölyű szemöldökeit, melyek mintha szénből lettek volna kanyarítva az orrtól a halántékig, mozdulataik által szabadon tolták előre-hátra a homlokra lenyomott báránybőrsüveget, s fejbenézve a poétát karikára kinyílt szemeivel, ilyen kérdést intéze hozzá:

– Kend az az ember, aki pénzért szokott hazudni?

Ilyen terminológiával írta körül az oláh Kelemen diák hivatalos hatáskörét.

Kelemen diák méregbe jött.

– Hát te ki ökre vagy? – kiálta az oláhra.

– A dumnye nagyságos úré, aki ezt a levelet küldi – felele az egész ártatlanul.

– Hogy híják az uradat? – kérdé emez, bosszúsan kapva el a levelet az oláh kezéből.

– Hát nagyságos úrnak.

Kelemen diák fölszakítá a levelet, s ezen szavakat olvasá belőle:

„Jöjjön kegyelmed egy szóra hozzám, ahová ezen ember vezetni fogja.”

Kelemen diák idáig is dühös volt, végre még azon gondolat, hogy őt valahová hívják, mikor csizmája nincsen, egészen kivette sodrából.

– Eredj! – ordíta az oláhra. – Mondd meg az uradnak, akárki fia legyen, hogy – eb ura a fakó – ő is annyira van énhozzám, mint én őhozzá, ha ő akar velem beszélni, ő fáradjon ide. Értetted?

– Értettem, dumnye macska – viszonzá az oláh; ijedtében azt a címet ejtve ki száján, melyen egymás között szokták emlegetni a cirkálót; hanem azután kotródott is.

Kelemen diák pedig nagy prozopopeával helyzé el magát magashátú székére, két rettenetes nagy fóliánst helyezve maga elé a földre, hogy az érkező észre ne vehesse mezítlábos voltát.

Nemsokára kemény, nyomatékos léptek hangzottak kívül az utcán, s amint Kelemen diák kitekinte az ablakán, nagy megütközéssel vevé észre, hogy aki őt látogatni jő, senki más, mint gróf Csáky László uram őméltósága, két aranysujtásos hajdú által kísérve.

No, Kelemen, gondolá magában a diák, most tarts tekintélyt; ez ugyan gróf és méltóságos úr, de olyan férfi, ki a fejedelemnél kegyvesztésben áll, te pedig gráciában vagy, és azonfölül hivatalbeli ember. – Tehát eldugá lábait a könyvek alá, s tollát keresztbe téve szájában, engedte Csáky Lászlót maga elé járulni. Föl sem kelt előtte.

Csáky bosszúsnak látszott a fogadtatásért.

– Kegyelmed nagyon fönn tudja tartani a hivatali tekintélyt – monda Kelemennek némi duzzogással.

– Ami vagyok, az a fejedelem őnagysága kegyelméből vagyok – viszonza csinált büszkeséggel Kelemen, s összefonta karjait nagy kevélyen.

– Hiszen én is a fejedelem akaratából jöttem kegyelmedhez. Éppen egy igen kényes dologgal bízott meg őnagysága, melyben kegyelmednek segítségemre kell lennie, hanem az egész titokban végzendő, s csak ezért kívántam volna, ha kegyelmed jött volna hintómhoz.

Kelemen diák e fölvilágosításra elfeledé tekintélyét.

– Engedelmet instálok – hebegé megzavarodva, s fejét alázatosan nyakába húzva –, nem tudtam – tessék leülni.

Nem levén azonban több szék annál a szobában, mint amelyen ő maga ült, fölugrott róla, hogy a grófot leültesse, s ezáltal kitünteté, hogy lábai a szükséges öltözet híjával vannak, melyre is Csáky rendkívül jóízűen elnevette magát.

– Mi a patvar, hadnagy uram! Kegyelmed a nagy tisztelet miatt csizmáit veti le, mint a török?

– Instálom, nem vetettem le, hanem az inasom ellopta, mikor aludtam, s ez volt egyedül az ok, mely miatt kénytelen voltam méltóságodnak ama goromba feleletet adni, amelyért remélem, hogy régen megbocsátott.

Csáky jókedve csak nevekedett e nyilatkozás által.

– Hiszen ha csak ez a baj, azon mindjárt segíthetünk – mondá Kelemen úrnak, s kikiáltva hajdúinak, megparancsolá, hogy a kocsiládában eltett saját díszcsizmáit hozzák el a hadnagy úr számára.

Kelemen diák szabódni készült, hogy ez rá nézve nagy grácia, hanem azután, hogy megpillantá az elhozott csizmákat, azok rendkívül megtetszettek neki, levén királyzöld szattyánból és kivarrva skófiummal, kétfelől széles arany paszománnyal megcifrázva s fölütve emailos sarkantyúval.

– Húzza fel kegyelmed szaporán – mondá Csáky –, mert azután rögtön útra kell indulnia.

Kelemen diák tehát megfogá a csizmát két fülénél fogva, s miután abba belemosolygott volna, elkezdé fölfelé húzni. Ez persze nem kis munka volt, mert Csáky uram nagyon gavalléros szűk csizmákat viselt, Kelemen diák pedig jókora lábakkal volt ellátva, úgyhogy háromszor is hozzáfogott; háromszor kifáradt bele, míg lábát a csizma torkáig bírta sajtolni, s eközben úgy dolgozott szemével, szájával, hogy Csáky László kidugta a fejét az ablakon, úgy nevetett. Végre, hogy a sarkánál fönnakadt, megfogva a lábtyű két fülét, elkezdé magát belegázolni, meggörnyedt pozitúrával kopogva körül a szobát, s nagyot nyögve minden dobbantásnál, úgyhogy mire az egyik saruba belerugdalta magát, kidülledtek a szegény poéta szemei, s pofáján csorgott az izzadság.

Hasonló keserűségbe került a másik saru felöltése is a jó cirkáló hadnagynak, ki miután hat lóerővel dolgozott, hogy lábait a nem nekik való térbe beleszorítsa, nekivörösödött elégültséggel mosolyogta körül pompás feszes csizmáit, mik gyönyörűen harmóniáztak öltözetének többi poros, tintás és zsíros alkatrészeivel.

– Figyeljen kegyelmed arra, amit mondok – szólt Csáky, leülve úrias pozitúrával az egyetlen székre, míg az állva maradt diák hol az egyik lábát, hol a másikat emelgette sziszegve, s majd kékre, majd zöldre sápadva, amint a csizma kezdte szorítani tyúkszemeit.

– Mikor volt kegyelmed cirkáló körúton? – kérdé Csáky.

– Bizony nem tudom azt.

– Kellene kegyelmednek tudnia. Mért nem jegyzi föl magának? A fejedelem kívánja, hogy menjen kegyelmed tüstént, és tegye meg a cirkálást haladéktalanul, legszigorúbb szemügyre vevén a Torockó, Bánfihunyad és Bonchida közt eső helységeket. A szokott kérdőpontokon kívül, melyeket a nép elé szokás terjeszteni, még e következő kérdést fogja kegyelmed a kikérdezettekhez intézni: „Nem látott-e valaki idegen országi állatokat a körül fekvő erdőkben?”

– Idegen országi állatokat? – ismétlé gépien a fanyalgó hivatalnok.

– És ha valahol azt fogják mondani, hogy láttak, elvezetteti magát kegyelmed azon környékre, s mindaddig fog fürkészni, míg csak nyomára nem akad.

– Instálom alássan, miféle állatok lehetnek azok? – kérdé szepegve a diák.

– No, no, ne féljen kegyelmed, nem hétfejű sárkány az, sem minotaurus, legfölebb is egy fiatal párduc.

– Párduc? – hebegé elszörnyedve Kelemen diák.

– Nem lesz kegyelmedre bízva annak elfogása – vigasztalá őt Csáky –, csupán tartózkodása helyét kellend kikutatnia, s azt énnekem hírül adni.

– S vajon, ha ama fenevad, melyről pedig nagyon kételkedem, hogy Erdélyországban tartózkodjék, valahogy Bánfi Dénes uram territóriumába találna átvetődni – kérdé Kelemen diák –, mittevő legyek akkor?

– Utána menend kegyelmed.

– De az ő birtoka, instálom, liber baronatus: ahol az én hatásköröm megszűnik.

– Kelemen diák, ne legyen kend oly együgyű! – kiálta föl Csáky. – Hiszen nem mondtam én, hogy oda brachiummal szükség menni, az egész expedíciónak titokban kell megtörténnie. A kalauz és kegyelmed fogják egyedül nyomozni a vadállatot, mely hogy e környéken van, arról biztos tudomást szereztünk; kegyelmed ügyességétől függ annak határozottabb fölfedezése. A többi azután vállalkozóbb emberek dolga lesz.

Kelemen diák nagyon furcsának találta az egész bizományt, de nem mert szólni, csak meghajtá magát, nagyot sóhajtva.

– Mindenekfölött pedig ügyesség, gyorsaság és titoktartás. E három dolog, melyet kegyelmed figyelmébe ajánlok.

– Tüstént indulok, méltóságos uram – szólt aláhangoltan Kelemen –, csak elébb lovat kérek valahol kölcsön, nem akarnám ezeket a szép csizmákat elszaggatni a gyalog utazásban.

– Az egy kissé lassan is fogna menni; hanem azért ne fáradjon kegyelmed ló után, majd egyik csatlósom leszáll a magáéról, s kegyelmed felülhet arra, csakhogy aztán el ne feledjen neki abrakot adatni, nehogy a bőrét hozza vissza.

Kelemen diák magánkívül lőn ennyi gráciára, s rögtön sietve köté föl tarsolyát és rezes kardját oldalára, s miután tarsolyába egy tekercs pergament, egy szál írónádat s egy srófonjáró fakalamárist elhelyeze, késznek nyilatkozék a rögtöni indulásra.

– Kegyelmed ugyan könnyű készülettel van az útra – mondá Csáky.

– „Integer vitae, scelerisque purus, non eget Mauris jaculis, neque arcu” – viszonzá a filozóf, a klasszikusokat citálva, s miután kezébe adták a kantárszárat, azon volt, hogy a lóra felülhessen. Az úri paripa azonban, amint észrevette, hogy a diák egyik lábát a kengyelbe tette, elkezde oldalogni, keringeni, féllábon ugráltatva maga mellett a felülni törekvő poétát, míg a nevető csatlósok zablájába nem kaptak, s föl nem segíték a jámbor lovagot, kinek, minthogy hosszú lábai voltak, s a gonosz hajdúk igen magasra csatolták fel a kengyelszíjat, úgy kellett ülnie a lovon, mint ahogy a tevén szokás ülni.

Csáky László még egyszer utána kiálta, hogy el ne felejtse a mondottakat, mire a poéta akaratja ellen sarkantyúba kapta paripáját, s eszeveszetten nekirugaszkodék, s nyargalt vele árkon-bokron keresztül; a mente, fringia és tarsoly csak úgy lódingolt a szerencsétlen lovas után, ki elöl-hátul kapaszkodott a nyereg fájába, Torockó népének nagy hahotájára, kik sorban ültek künn házaik előtt a szakállszárítón.[1]

Legelsőbb is Abrudbánya felé vette útját a cirkáló hadnagy; hajdan, míg inasa is volt, abból állott egész úti kísérete, ennek híjával kénytelen volt helységenkint a helybeli bíróság asszisztenciájával beérni, s magánosan szállingózni faluról falura.

Amint egy szűk útból kiérve, egy hegyi patakon keresztül vezető rozzant hídon átbaktatna, a sűrűségben nagy tűz körül egy csoport szurtos emberfelét lát guggon ülni. Eleinte cigánycsaládnak nézte őket, míg közel érve hozzájuk, nagy rémületére tapasztalá, hogy azok tatárok, kik lovaikat széteresztve, egy levágott ökröt sütnek, s azt ülték körül.

Visszafordulni már nem volt tanácsos, az út pedig éppen a sütkérező csoport mellett vitt el. Kelemen diák tehát legjobbnak találta olyan képet csinálni, mintha éppen nem félne, s nagy nyugodtan kullogva el a rábámuló csoport előtt, úgy tett, mintha különösen érdekesnek találná megszámlálni, hogy hány makk van egy fán, s mintha csak akkor venné észre őket, mikor melléjök ért, megbillenté előttük süvegét, s röviden eldörmögé a salem alek-et, s ment tovább, anélkül, hogy hátranézne.

Idáig jól ment minden, hanem e percben a tűz mellől fölugrott két tatár, s utána kiáltott a lovagnak, hogy álljon meg! Kelemen diák látva, hogy mindkét ember fegyvertelenül rohan felé, gondolá, hogy tán nem valami gyilkos szándék vezérli őket ellene, s bevárta magához.

Amint azonban melléért a két kutyafejű, egyik jobb, másik balfelől kapva a lovagot, megkapák annak lábait, s semmit sem akartak kevesebbet, mint azokról a szép zöld csizmákat lehúzni.

– Ejnye beste lélek fiai! – kiálta föl, dühbe hozva, Kelemen diák, s kapá rezes kardját, hogy majd mindjárt kihúzza, s levágja valamelyiknek a fülét. De a becsületes fringia tíz év óta nem levén kihúzva tokjából, belerozsdásodék abba úgy, hogy Kelemen diák minden erőködése mellett sem bírta azt kimozdítani, mialatt a két tatár jobbra-balra cibálta a hánykódó lovagot lábainál fogva, természetesen nem sükerülvén nekik a szűk sarukat azokról lehúzhatni. A tatárok Kelemen diákot, ez pedig őket szidta és mocskolta.

E lármára odaérkezék az aga; egy fehér szakállú, fekete képű sovány orangután, s rekedt hangon kérdezé, hogy mi baj. Kelemen diák elővoná mentéje zsebjéből az őt hitelesítő pergament, s azt mutatá neki, nem bírva beszélni dühében, a két tatár pedig mérges taglejtéssel magyarázott valamit idegen nyelven, a zöld csizmákra mutogatva.

– Ki vagy te, hórihorgas hitetlen – kérdé tőle az aga –, aki a próféta szent színét, a világoszöldet, melyet az igazhívők csak templomaik boltozatán s a padisah turbánján bírnak megtekinteni, öltözeted legalsó részén, a csizmákon viseled, mikkel a sárban szokás járni? Hogy égj meg elevenen, istentelen gyaur!

– Én Apafi Mihály uram őnagyságának cirkáló hadnagya vagyok – szónokla a diák félelmes pátosszal. – Az én személyem szent és sérthetetlen. Én rendelem meg a felséges szultán seregei számára az enni- és innivalókat, én szedem be az adót, és én hirdetem ki; azért engemet bocsássatok szabadon, mert én nevezetes személy vagyok.

A plaidirozás tetszett a tatároknak, az aga helybenhagyólag inte alattvalóinak, mintha éppen ez volna az az ember, akire szükségük van; s azzal nyájasabb hangon kezde szólni hozzá:

– Te mondád, hogy az adót ki szoktad hirdetni; íme, az én uram, a nagyváradi Ali basa őkegyelme, azért küldött engemet e helyre, hogy az új adót adjam tudtára a népnek; de hát te éppen jókor jössz előmbe, nincs is egyéb dolgod, azért okosan fogsz cselekedni, hogyha egyúttal ezt is kihirdeted.

– Igen szívesen – monda Kelemen diák, s szeretett volna már menni.

– Megállj még! – szólt az aga visszaintve. – Azt sem tudod még, mennyi lesz az új adó. Potomság az egész. Csupán csak annak elismerésére lesz ez kivetve, hogy mi uraitok vagyunk. Az egész nem több, mint fejenként minden embertől egy kispénz. Ez bizony nem sok.

– Nem biz az – hagyá helybe Kelemen, csakhogy elébb szabadulhasson.

– Csak ne szaladj még! – csitítá az aga. – Én nem szeretném, ha e rendeletemet nem hajtanád végre, de miután tudom, hogy ti a nekünk adott szó nem teljesítését nem tartjátok esküszegésnek, tehát egy becsületes szolgámat melléd rendelem, aki faluról falura kísérjen, s vigyázzon rád, hogy az adót mindenütt kihirdesd.

– Jól lesz, kegyelmes uram – biztatá őt Kelemen diák, arra gondolva, hogy majd elhagyja ő azt a becsületes embert a legelső faluban.

– Ülj föl lovadra, fiam Zülfikár – inte ezzel az aga egy szolgának.

A megszólított gonosz, kancsal szemű, szikár legény volt; szurtos, mint a többi, de arcalkotása bizonyítá, hogy nem e fajból való; sőt ha ily jelentéktelen egyéniségekre gondunk volna, ráemlékezhetnénk, hogy már láttuk őt valahol.

– Te pedig – szólt az aga a mindenképpen szabadulni vágyó Kelemenhez –, levesd azokat a zöld csizmákat, amint hazaérsz, mert ha még egyszer meglátom azokat a lábadon, olyan ötszáz ütleget kapsz a talpadra, hogy vőlegény korodban is megemlegeted.

Kelemen diák helybenhagyott mindent, s örült, hogy végtére megszabadulhatott, és ügetett tovább Abrudbánya felé. A mellé adott tatár kísérő hűségesen lovagolt oldala mellett.

Kelemen diák egyszer-egyszer félretekinte kísérőjére, ismét hirtelen visszakapva róla szemeit, mert a török kancsal tekintete miatt sohasem lehete kivenni, hogy hová néz. Eközben elgondolá magában Kelemen diák, milyen könnyen meg fogja ő ezt a tatárt csalni, s e gondolatra titkosan mosolygott magában, s szemeivel hunyorgatott, s fejével önelégülten biccente rá.

– De nem fog kend engem rászedni, cirkáló hadnagy uram! – kiálta föl egyszerre véletlenül tiszta magyarsággal a tatár, mintegy leolvasva a gondolatot a hadnagy arcáról.

A megszólított csaknem leesett lováról ijedtében, el nem tudva képzelni, hogy mely ördög ez, aki leolvassa az ember orráról a gondolatot, s magyarul szólal meg tatár létére.

– Sohase törje kegyelmed rajtam a fejét – szólt nyugodtan a török –, én magyar renegát vagyok, hajdan Balassa Imre uramat szolgáltam, én segítettem Korzár béget elfogni és megmérgezni, s hogy emiatt a magyarok elkezdtek üldözni, fölcsaptam töröknek, s ha a próféta segít, még valaha kapudán basa is lehet belőlem. Azért ne is fárassza kegyelmed az elméjét azon, hogy engemet mint tegyen lóvá, mert láthatja, hogy vén rókával akadt össze.

Kelemen diák keservesen megvakará tarkóját, s faluról falura kísérve a renegát által, miután a hivatalos kérdéseket elvégezte, kénytelen-kelletlen kihirdeté az egy kispénz adót is, melyen annyira kapott mindenfelé a nép, hogy ott helyben rögtön lefizeté azt a tatár kísérő markába.

Hanem a párducról senki sem akart tudni semmit. Ha a poszomántos zöld csizmákat nem respektálják, még tán ki is nevették volna a hadnagyot.

Csupán egy kis oláh falu volt még hátra, messze benn a hegyek között – Marisel –, azontúl már Bánfi úr hatósága alatti földek következtek, ahová a cirkáló hatásköre nem terjedett.

Oda is elkísérte őt a renegát.


[1] Így hívták akkoriban a házak előtti padokat.


VisszaKezdőlapElőre