VI. A nagyszőllősi ütközet

Ezalatt Apafi Mihály Ali basától azon jó reménységben hagyva, hogy nemsokára segítsége fog érkezni, Segesvárra vette be magát, s ott várta a sors forgandó voltát.

Kemény János nagy hadsereggel jött ellene, magyar és német hadak feles számmal voltak nála, csupán vállalkozóbb hadvezére hiányzott a hadseregnek.

Mindezzel Apafi Mihály nagyon kevés erőt tudott szembeállítani. Néhány száz makacs, rendezhetetlen lándzsás székely, a melléje állt szász polgárőrsereg – és a testőrül hátrahagyott kék janicsárok; – mindez összesen egy tizedrészét nem érte föl Kemény János seregének.

Apafi István tanácsára tehát elhatározá a fejedelem, hogy Segesvárott védelmi állásban tartandja magát mindaddig, míg a török pártfogótól valahonnan felmentő sereg érkezhetik.

A szász polgároknak tetszett a határozat, kik városaik falain belől tudtak vitézül küzdeni, de a síkon sohasem érezték magukat jól. Éppen ellenkező hatása volt azonban a székelyekre.

Naláczi uramra levén bízva, hogy őket harcias hangulatban tartsa, az egy éjjel a bortanyán úgy föl találta őket tüzelni, hogy reggelre virradva nagy kiáltozással mentek a fejedelem ablakai alá, esküdve mennyre-földre, hogy nekik nyittassa ki a kaput, mert ők rajta akarnak hajtani Keményre, s megverekedni vele mindhalálig.

A fejedelem és tanácsosai ijedten jöttek le közéjök, s minden módon iparkodtak őket felvilágosítani arról, hogy Keménynek csak az udvari kísérete is nagyobb számú, mint ők valamennyien, s legalább fele a seregének puskás, itt pedig puskával a szász urakon kívül alig tud valaki bánni; ha ők egyik kapun kirontanak, az ellenség a másik kapun bejön, s akkor aztán sem kint, sem bent; s több efféle.

Szépen csalódik azonban, aki azt hiszi, hogy amit egyszer a székely fejébe vett, azt onnan ki lehessen verni.

– Vagy eresszenek bennünket az ellenségre, vagy elmegyünk haza – mondának. – Mi bizony nem maradunk itt tíz esztendeig, mint a trójaiak, mert nekünk otthon is van dolgunk. Vessék ki minden emberre, hogy kire hány ellenség esik, aztán vágja le mindenki a maga rátáját, s eresszék isten hírével. Mi ugyan nem hagyjuk itt magunkat bekeríttetni, hogy kiéheztessenek, s kutya- és patkányhúsra szoruljunk.

– Ha nem maradtok, édes atyámfiai, hát elmehettek – volt Apafi végválasza –, de csatát bolondjába nem kezdek veletek.

A székelyek egy szót sem szóltak többet, fölvették iszákjaikat, vállukra vetették dárdáikat, s úgy elmentek Segesvárról, mintha soha ott sem lettek volna.

Halála órájaig ellensége volt e perctől fogva a székely nemzet Apafinak.

A legközelebbi napon már a város alatt voltak Kemény János seregei, ahol Apafinak alig volt annyi fegyveres embere, hogy minden kijárást elégségesen elállasson velük.

Az ostrom Wenzingerre volt bízva, mint aki legtöbbet értett a hadi tudományokhoz.

E hadvezér, azon hadiskola elveihez híven, amelyből kikerült, először szemle alá vevé a terrénumot, a föld helyzetét, óvatosan elfoglalt minden pontot, mely valami tekintetben fontos lehetett, ügyelt rá, hogy az ostromló sereg minden oldalról födözve legyen, egyszóval rendszeres eljárása által oly hosszadalmassá tevé a hozzákészülést, hogy mikor már éppen meg akarta kezdeni az ostromot, akkor véve hírül, hogy a török segédcsapatok sietve közelgenek.

Erre, ismét rendszeréhez híven, rögtön összevonta széthelyezett seregeit, s mindenestől elébe készült vonulni a közelgő török hadnak, melyre a magyar urak is mind egyik készen voltak; de Kemény János ellenzé a szemközt menetelt, attól tarva, hogy ha a török oly haderővel talál jőni, mely őket megszalasztja, akkor átukban levén Segesvár, könnyen két tűz közé szorulnak, s inkább óhajtá bevárni, hogy ellenfele támadjon, s e célból elvonulva a város alól, helyet foglalt Nagyszőllősön egy oly állásponton, mely később is igen fontos csatahelyül mutatkozék.

S onnan nézte szép csendesen, mint vonul be nagy trombitaszóval Kucsuk basa lovassága Segesvárra.

Apafi már három nap óta sem evett, sem ivott bújában és aggodalmaiban, ily szorongattatott helyzetben, melybe még nem is saját jószántából került, midőn hírül hozák neki, hogy a segédsereg megérkezett. Késő este volt már, midőn Kucsuk basa a városba vergődött, erőltetett, szokatlan hegyi utakon keresztül tett vonulása után. Apafi elébe lovagolt, s üdvözölte a törököt, kit megmentő angyalának nézett. Nagy volt azonban megütközése, midőn kétszer, háromszor is végiglovagolva a hadakon, s összeszámlálván azok sorait, alig becsülhette azokat egy ötödrészire annak, ami ellenükben állott.

– Mi szándéka kegyelmednek ezzel a kisded csapattal? – kérdé fészkelődve a basától.

– Azt az isten tudja, aki az emberi sorsokat olvassa odafenn – felelt a török, predesztinácionális hittel, s többre nem oktatá a fejedelmet haditerveiből.

A török hadak azon éjjel a városház piacán ütöttek tábort, éppen ahol a fejedelem lakott.

Apafi az egyszer nyugodtan tudott aludni annyi álmatlan idők után; oly jólesik ablakai alatt hallania a csatamének prüszkölését, az őrt járók kardjainak csattogását, hogy szinte könnyebbült lélekkel szenderült el e vigasztaló hangok mellett, arra gondolva, hogy ennyi sereggel legalább sok ideig védhetni magát, s addig ismét történhetik valami.

Még hajnal előtti órákban fölverte azonban deszkakalapálás, mellyel az abrakolás idejét adák tudtára a török lovasságnak. – „Ugyan korán abrakolnak” – gondolá magában a fejedelem, s befelé fordult, és ismét elaludt. Félálmában úgy tetszék, mintha a dervisek énekelnének valamit. Az ő énekük egyébiránt éppen alkalmas arra, hogy az is elaludjék alatta, aki nem is álmos. Erre ismét rögtön recsegő trombitaszó riasztá fel a fejedelmet álmából. – „Ejnye, no, mit csinálhatnak ilyen sötéttel?” – kérdezé magában bosszankodva, s ágyából kikelve, kinézett az ablakon, és látta, hogy a sötétben minden török lovára ült, s egy újabb trombitaszóra indul az egész csapat odább, a patkók robogása a kövezeten s a vezérek jelszava messze hangzik az éjszakában. – „Beh nyughatatlan ember ez a basa” – gondolá magában Apafi. – „Éjjel sem hagyja alunni embereit oly sok fáradság után.” – S e gondolattal ismét visszafekve ágyába, még egyszer oly jóízűen elaludt; csak késő reggel ébredt föl.

A nap már magasan jár az égen, midőn Apafi becsöngeté főasztalnokát, Cserei Jánost, ki akkor szinte mindenese vala.

Első kérdése az volt, hogy „mit csinál a basa?”

– Még az éjjel kiment a városból, s onnan egy követet küldött vissza, aki hajnal óta itt ül, nagyságodra várva, valami izenetet hozott.

– Jöjjön be gyorsan – szólt Apafi, s elkezde mohón öltözködni.

Kucsuk basa követével egyszerre Apafi István, Naláczi és Daczó uraimék is beléptek a fejedelemhez, kik szinte régóta vártak fölébredtére, s egyúttal kíváncsiak lőnek megérteni a basa izenetét.

– Beszéljen kegyelmed, beszéljen gyorsan – szólt Apafi a követnek.

Az meghajtá magát a földig, keresztbe vetett karokkal, és szólt:

– Nagyságos fejedelem. Az én uram, Kucsuk basa, e szavakat izni tenéked: te maradj veszteg Segesvárott, és légy jó reménységben. A nálad levő csapatokkal vigyáztass a falakon és a bejárások előtt. Az én uram, Kucsuk basa, azalatt szemközt megy Kemény Jánosra, és valahol őt találni fogja, ottan vele megütközik, és ha minden hadaival ottan kell is elvesznie, harcot ví vele életre-halálra.

A fejedelem nem tudott szóhoz jőni, amennyire ez izenet megzavarta. Kucsuk basának szám szerint alig volt ötödrésznyi hadereje, mint Keménynek, és az is agyonfáradva a terhes utazásban. Aki itt a győzelmet remélte, csodákban kellett hinnie.

– Legyünk készen a legrosszabbra – szólt Apafi István –, s bízzuk magunkat az Istenre.

Ez a legokosabb szó volt, amit mondani lehetett ily helyzetben.

Apafi Mihály uram tehát engedte történni a történendőket; vigyázott a falakon, aki akart; – a hadnagyok otthagyták közlegényeiket, a legények a vártákat; a szó teljes értelmében isten kezében volt az ország sorsa, mert az emberek mind levették róla kezeiket.

Csupán azt tevé meg a fejedelem, hogy az öreg Cserei Jánost felküldötte a toronyba, hogy ott vigyázzon, s mihelyest valami csapatok közeledtét látja, menten tudósítsa felőle az urakat.

*

Kemény János ezalatt Nagyszőllősön állapodott meg, mely néhány órányi távolban fekszik Segesvártól. Ott volt főhadiszállása a fejedelemnek a lelkész egyszerű lakában; maig is mutatják azt a kisded szobát, melyben utolszor megpihent, s a kerek halmot a kertben, melyen akkor egy cifra deszka mulatólak állott, ahol a fejedelem ebédelni kezdett, és azt be nem végzé.

A magyar urak Wenzingerrel és a fejedelemmel hosszas ideig tanakodtak a hadjárat teendői felől. Többen azt tanácsolák, hogy rohammal kell bevenni a várost, mások, hogy ostromzár alá kell venni s éhséggel kényszeríteni a feladásra.

Wenzinger fejét csóválta.

– Megbocsássatok, urak – szólt a tapasztalt német úr –, én régi katona vagyok, sok mindenféle harcban megfordultam, ismerem a hadban a számok értékeit, és a helyzetekét is, s össze tudom mind a kettőt vetni. Tapasztaltam, hogy néha száz ember kedvező körülmények közt többet nyom ezernél. Azt is tudom, mennyire bírja sokszorozni vagy devalválni a számokat a lelkesülés vagy közönyösség; a külön fegyvernemek nyomatékát is fel tudom számítani, sőt még a nemzetiségek értéke sem ismeretlen előttem. Velünk ugyan tízezer ember van, s ellenünkben aligha van több háromezernél. De föl kell számítanunk, hogy a velünk levő magyarságnak nagyobb része lovas, s lovassal sáncokat ostromolni lehetetlen. Még kevésbé lehető a magyar lovasokat arra rábírni, hogy lovaikról leszállva, gyalog harcoljanak. Sőt, azt is meg kell mondanom, hogy bárminő vitéz harcos is a magyar idegen ellenséggel szemben, valahányszor még saját honfiai ellen láttam harcolni, amire elég alkalmam volt, oly lusta, oly közönyös volt mindig, mintha alig várta volna, hogy valamerre elszabadulhasson a csatatérről. Van még velünk egy csomó rác, kiket igen jó lövőknek tartok, s ha ők volnának belül a sáncon, tízannyi ellennel fölérnének, de kívül rajta alig számítnak valamit, bástyát megvédni erősek, bevenni gyöngék. A falakat kellene tehát legelébb is lerontatnunk, erre azonban ágyúink nincsenek, elébb Temesvárra kellene küldenünk ostromlövegekért, s míg azok a rossz utakon megérkeznek – s még az is nagy kérdés, hogy az ottani parancsnok fog-e adni kértünkre? –, azalatt Ali basa újabb erővel térhet vissza, s mi itt csak az időt vesztegettük nagyhiába. Azért én azt hiszem, hogy itt nekünk nincs mit időznünk tovább. A benn levő ellenséget ostrommal vagy ostromzárral legyőzni képtelenek vagyunk, oly eszeveszettnek pedig nem hihetjük, hogy őt kicsalhassuk a síkra; eszerint a legokosabb, amit tehetünk, az, hogy minden időhaladék nélkül vonuljunk ki Magyarországba, s ott új hadakat és ágyúkat véve föl, azon legyünk, hogy az ellenséget nyílt harcmezőre szállni kényszeríthessük.

Kemény János nem levén ahhoz szokva, hogy huzamos ideig hallgasson ily bölcs beszédeket, alig várta, hogy Wenzinger megpihenjen, s mintha kisebb gondja is nagyobb volna a hadjárat így vagy amúgy rendezésenél, türelmetlen könnyelműséggel szólt bele:

– Hagyjuk ezt délutánra, vezér úr. Ebéd után más színben fogunk látni mindent.

– De nem délután! – pattant föl a német úr. – Mert itt nincs elveszteni való idő; hadviselés ez, uram, ahol minden óra drága, s nem országgyűlés, ahol egyik esztendőről a másikra lehet halogatni az ügyet.

A magyar urak fölkacagtak ez ötletre, s azzal karonfogva Wenzingert, vitték magukkal nagy tréfálózva a lakomához.

– Ráérünk erre délután! – mondának nevetve.

– No, hiszen, nekem kellene sok ilyen katona, akinek parancsolni nem lehet – monda Wenzinger, félig tréfából, félig bosszúsan, s egy szót sem szólt az egész ebéd alatt, csupán ivott kegyetlenül.

Ebéd derekán jön be nagy ijedtséges arccal Uzdi János uram, a portyások hadnagya, a fejedelem ebédlő sátorába, alig bírva beszélni a nagy igyekezet miatt.

– Nagyságos uram! Segesvár felől nagy porfellegeket látok közeledni.

A fejedelem humorisztikus flegmával fordította a hírnök felé fejét.

– Ha mulattatja kegyelmedet azokat a porfellegeket nézni, hát csak nézze tovább.

De Wenzinger felugrott helyéről.

– Én mégis meg akarom tekinteni – szólt, hirtelen előhozatva nehéz lovát –, hihetőleg kijött az ellenség, hogy bennünket közelebb csaljon.

A többiek tovább vigadtak, nem hagyva magukat megzavarni.

Nehány perc múlva azonban jött visszanyargalva Wenzinger, arcán nem bírván elrejteni azt a titkos örömet, amit professzionátus katona szokott érezni, ha terve sikerülni kezd.

– Viktória, uraim! – kiálta belépve. – Az ellenség mindenestül jön előnkbe. Ha nem csalogat, és ütközetet áll, meg van nyerve minden.

Néhányan az urak közől rögtön felugráltak e hírre helyeikről, s kardjaikat kezdték felcsatolni. Maga a fejedelem ülve maradt.

– Messze vannak még? – kérdé indolens képpen Wenzingertől.

– Alig félórányira – válaszolt az, ragyogó szemekkel.

– Hagyja őket kegyelmed még közelebb jőni, s üljön addig mellénk.

– Ül a patvar! – kiálta bosszúsan a vezér. – Úgyis alig van időm a sereget mindenfelé elhelyezni.

– Mit helyezgeti kegyelmed? Állítsa egy tömegbe, hadd ijedjen agyon csupa látására az ellenség.

– Igen, de én nem akarom őket visszariasztani, hanem inkább körülkeríteni. Felét a seregnek szemközt állítom rá, a többit elosztom. Egy rész a kukoricaföldek között lappangva elzárja a város felőli útját, a másik a malom árka felől oldalába kerül, a harmadik megmarad tartaléknak. Kegyelmed udvarával együtt a tartalékhoz megyen.

– Mit? – kiálta föl Kemény sértődötten. – Én a tartalékhoz? Legelől szokott járni a magyar fejedelme a csatában mindig!

– Jó volt az akkor, de kombinált ütközetben az olyan becses személy, akinek az életére mindig vigyázni kell, csak útjában van a vezérnek, s gátolja a sereg mozdulatait. Hanem, ha úgy kívánja nagyságod, én átadom a vezéri botot, s magam a sorba állok; parancsoljon nagyságod. Itt szükségképpen csak egy ember lehet egyszerre fővezér.

– Csak maradjon az kegyelmed, és intézkedjék, ahogy tetszik, csupán engem hagyjon oda állani, ahova akarok, s miattam ne korlátolja magát.

S ezzel a fejedelem néhány urakkal az asztalnál maradt.

… Alig tette meg Wenzinger a szükséges elhelyezéseket, midőn jöttek jelenteni a fejedelemnek, hogy a sereg csatarendben áll.

Azzal Kemény véghetetlen nyugalommal fölkelt helyéről, fölkötteté kardját, s amint páncélját föl akarták csatolni, nem engedé:

– Minek az? – úgymond. – Bátrabban ver tán a páncél alatt a szív?

Erre előhozatá legdélcegebb paripáját, melynek hánykodó fejét két csatlós alig bírta tartani kantáránál fogva, a fekete tűzszemű paripa ágaskodott, orrlyukain fúva a gőzt, s a fehér tajtékot szügyébe szórva; hosszú hullámzó farka csaknem a földig ért.

Kemény János nyergébe vetette magát, s kardját kivonva, vágtatott a seregek elé. Mindenki bámulta, amilyen jó lovas volt, mintha hozzá lett volna nőve a ménhez, annak minden szökellésével összehangzottak saját mozdulatai; midőn a seregek elé ért, délceg paripája kevélyen kezdte aprózni lépéseit, sebesen kopogva táncos lábaival, s fejével mintegy köszöngetni látszott a seregnek, mely egyszerre hangos éljenzésben tört ki; – azon pillanatban megbotlott a fejedelem lova, s amint két első lábaival egyszerre előrebukott, az ezüst zabola kettétört szájában, s a fejedelmet csak a legnagyobb ügyesség és lélekjelenlét menté meg, hogy lova fején keresztül nem bukott.

Kísérői rögtön ott termettek mellette.

– Ez baljóslat, nagyságos uram! – hebegé Bethlen Elek. – Üljön nagyságod más paripára.

– Nem baljóslat – viszonza Kemény –, mert lovamon maradtam.

– Azonban jó volna, ha nem maradna nagyságod rajta. Ez a ló már most mindig botlani fog, mert megijedt.

– Csak azért is rajta maradok, hogy megmutassam, mennyire nem félek az ómenektől – monda dacosan Kemény, s levétetve lova fejéről az eltört zablájú kantárt, másikat tétetett föl rá.

Ezen pillanatban hangzott föl a távolból Kucsuk basa seregeinek trombitariadója.

*

Egy, végeivel hátrafelé fordult félholdat képezett a török lovasság, melynek közepén Kucsuk basa lovagolt.

A basa szokatlan pompájú öltönyt viselt ez alkalommal, kaftánja arany virágokkal szőtt nehéz selyemből volt, mely alatt arany fonalakból szőtt dolmány látszott elő; derekát sokszorosan áttekert drága keleti sál övedzé; visszafelé kötött kardja ragyogott a drágakövektől, s turbánja kontyába egy egész kerecsenszárny volt tűzve gyémántos forgóval. Paripája tűzvérű berberfajta mén, száraz fővel, hosszú befont sörénnyel s repülő fekete farkkal, büszkén hányta fejét, sallangos csótárját rázva, egész testét valami aranyrecés háló ékesíté, s szironyos sallangjairól nagy arany félholdak csüngtek alá, egymáshoz verődve.

Ahogy Kucsuk basa meglátta Kemény János fölállított hadsorait, leszállt paripájáról, arccal a földre borulva, azt háromszor megcsókolá, mindannyiszor térdre emelkedve, s kezeit s áhítatteljes arcát föltartva az égre, kiáltá Allah nevét.

Azzal ismét felült lovára, s fiát maga elé hívatva, egyet a kontyában levő kerecsentollak közől kiszakasztott, s azt a dali ifjú kontyába tűzve, így szólt hozzá:

– Menj a sereg balszárnyára, és ott úgy cselekedjél, hogy vitézül harcolj. Mert jobb, hogy az ellenség fegyvere emésszen meg, és halva lássalak, mintsem elszaladván, ez az én kardom (s itt megüté kezével oldalán függő fegyverét) öljön meg.

Feriz bég hódolatteljesen hajtá meg fejét, s megcsókolva apja köntösét, büszkén nyargalt a kimutatott helyre: szinte tudta, hogy mindenki azon sastollat nézi most, melyet apja az ő turbánjába tűzött.

Ezzel végiglovagolt a basa a hadsorok előtt, s ily szavakat intéze lovagjaihoz:

– Jó vitézek. Ím, szemeitekkel látjátok az ellenséget. Nem mondom, sok-e ez, vagy kevés, mert magatok nézhetitek. Sokkal többen vannak ők minálunk. De bízzatok Allahban, és harcoljatok vitézül. Jobb dicsően itt kezünkben levő karddal halnunk meg, mint gyalázatosan elfutnunk. Erdély közepében vagyunk; aki elfut, mire a határokig ér, az üldözők agyonverik, s aki megmenekül, a császár fojtatja meg. Nincs mit válogatnunk, csak győzelem és halál között.

Azzal a kurtányokhoz fordulva, rájok riadt kemény, haragos szóval:

– Jól tudom, ti kutyák, hogy az első lövésre készen vagytok megszaladni, de meghagytam a határokra rendelt seregeknek, hogy ha csak visszatekintend is valamelyik közőletek, ott rögtön fejét vegyék.

Ezzel serege élére állva a basa, kivont kardjával intett, hogy fújják meg a trombitákat, s amint széttekinte seregei fölött, meglátta, hogy a háta mögött levő szerecsenyek, féldinnye alakú rézsipkáikkal, elő kezdik szedni hosszú puskáikat, s lövésre készítik.

– Hát ti mit akartok? – riadt rájok a basa. – Tegyétek le azt a puskát, több van amott az ellenségnek. Most csak kardra leszen szükség. Mindenki lovagoljon bátran az ellenség elé, s mikor én kardommal inteni fogok, boruljon le a lova nyakára, s nyargaljon minden tétova nélkül előre.

A sereg úgy tett, miként parancsolva lőn. A szerecsenyek nyakukba vetették tölcséres lőfegyvereiket, s széles pallosaikat kivonva, ügettek mindnyájan előre, a basa nyomdokában.

Kemény seregei, mint egy ércfal állottak előttük, elöl a puskások, hátul a lándzsás had. Középett Wenzinger, a jobbszárnyon Kemény János. Az oldalhadak a malomárok s a máléültetvények mögött vonultak lappangva a török háta mögé.

Midőn a török had szinte lőtávolságnyira érkezett Kemény hadához, Kucsuk basa hátra fordulva, jobbra-balra haragos szemmel széttekinte katonái fölött, mire azok egyszerre lehúzva fejeiket lovaik nyakához, kardjaikat előre feszíték, s kengyelvasaikat lovaik oldalába vágva, sebesen nyargalva rohantak elleneik sorába.

– Allah! Allah! Allah! – hangzék háromszorosan a támadó törökök kiáltása, a harmadikra roppant dördülés következett; Kemény János seregei egyszerre sortüzet adtak a támadó lovasságra, mely egy pillanatra füstföllegbe borítá soraikat.

A puskatűz rendesen keveset szokott a hadban ártani, s nagyobb a hangja, mint a veszedelme. Itt is alig hullott ki miatta egy-két török a sorból, bukfencet vetve lovával. A többi veszett ordítással vágtatott előre.

Wenzinger észrevevé, hogy lövészei nem érnek rá másodszor tölteni, rögtön a lándzsás csapatokat parancsolá előre. Még azon időkben nem volt föltalálva a puskára alkalmazott szurony, s külön csapat kezelte a puskát, ismét másik a dárdát.

Ha a lándzsás csapatok csak annyi ideig ellent bírtak volna állani a lovas rohamnak, míg a puskások újra megtölthetik fegyvereiket, vagy az oldalt előrohanó seregek a törököt hátul megszorítják, Kemény megnyerendé az ütközetet; de a lándzsás had az összeütközés első pillanatában keresztül lőn törve, s kétségbeesett védelem után nagyobbrészint leaprítva, mire a védtelen puskás had tömegestül megfutott, a legnagyobb rendetlenséget idézte elő a hadseregben kétségbeejtő ordításával.

Wenzinger erre rögtön helyre akarva állítani a megbomlott rendet, parancsot adott az egész csatavonalnak a visszavonulásra, s ha parancsát végrehajtják, tán megfordítá még az ütközetet, de a lovasság, melyet a fejedelem vezérlett, ennek büszke ellenparancsára ott maradt elébbi helyén, midőn a többi csapatok már mind megváltoztatták állásukat, egyedül küzdve a neki jutott szakasszal.

Ekkor a basa rögtön fölhagyva a hanyatt-homlok rohanó puskások üldözésével, egész erejével Kemény ellen fordult, aki egyszerre oldalt és elöl levén megtámadva, elveszté lélekjelenlétét, s nem levén többé helye és ideje nyugodt visszavonulásra, amerre utat látott, vad futamodással törte magát keresztül, eszeveszett rohantában nem véve észre, hogy éppen saját visszavonulóban levő gyalogságát gázolja el; aminthogy a lovasság bomlott nyargalással rohanva a még rendben levő sorokra, tulajdon népét kezdte eltipratni, teljesen meggátolva a tartalék kifejlődhetését, s a legbomlottabb zavarba hozva az egész sereget. A gyalogság fegyvereit elhányva futott szét az egymást üldöző lovassereg elől; aki útban maradt, azt a nyargaló tömegek agyontaposták; sem a vezér talentuma, sem egyes vitézek önfeláldozása nem volt képes többé a csatát rendbehozni, az egyik vad futása zavarba hozta a többit; a csata tökéletesen elveszett.

A bomlott viadalban futott maga a fejedelem is; minthogy a küzdelemben legelöl volt, most leghátul maradva, az előtte futóktól alig bírt üldözői elől menekülni. A törökök mindenütt nyomukban voltak a futóknak, pusztítva, akit utolértek; a fejedelem mögé egy fiatal török ifjú férkőzött, lovának sokkal könnyebb terhe levén, mint a fejedelmének, hamar utolérte. A kontyába tűzött sastollról rá lehete ismerni Feriz bégre.

A fiatal levente arca ifjúi hévtől lángolt, a fejedelemé sötét volt düh és szégyen miatt. Hátra-hátra nézett futtában, s fogait csikorgatá, hogy egy gyermek elől kell futnia. Sokszor meg akart állani, de elvakult lova magával ragadta.

Az ifjonc eközben oly közel ért már hozzá, hogy kardjával kezde feléje csapkodni. A fejedelem eleinte védelemre sem méltatá a suhanc támadását, csak amidőn az mindig jobban beérve őt, merészebben kezde hozzá vagdalni, emelé föl kardját, visszasújtva hozzá.

– Elmaradj rólam, fattyú! – kiálta dühösen Kemény. – Vagy ha megfordulok, úgy pofont váglak, hogy minden csikófogad kihull.

Feriz erre egy szökéssel éppen mellé rúgtatott, s fényes, karcsú görbe damaszk kardját a fejedelem nyakának mérve, villogó szemekkel tekinte le reá, míg a fejedelem elborult arccal fogta hátra kardját, egy visszafelé intézett kegyetlen csapásra, mely arra volt szánva, hogy a merész ifjút derékban kettészelje vele.

Olyan volt e két alak egymás mellett, mint egy fiatal sas, mely víjjongva üldöz egy futó párducot, vérengző agyarkodással kiáltva le és fel egymásra.

Azon percben, midőn mind a két kard egyszerre süvöltött, Kemény alatt újra nagyot botlott a ló, s megtört lábbal bukott térdre. Kemény csapása azáltal más irányt véve, Feriz bég helyett annak lova fejét érte, azt végig hasítva fölfelé, míg Feriz kardja éppen a fejedelem homlokára villant.

A lováról lebukó fejedelem sötéten tekinte föl ellenére, homlokáról patakzott alá a vér a fenyegetően összevont ráncok között; még egyszer sarkantyúba kapta paripáját; az inaszakadt mén felrúgta magát hátulsó lábaival, s azzal lehulló lovagját maga alá temetve, a rohanó ellenség által urastul együtt elgázoltatott.

A vad viadalban senki meg sem jegyzé a helyet, hol a fejedelem elhullt. Csak napok múlva lelték meg a segesvári piacon hasgatott köntösét és tört fegyvereit, miket török martalócok áruba bocsátának, s miket Apafi Mihály, most már Erdély egyedüli fejedelme, magához váltott, s később fogarasi tárházában őriztetett. Az elesett fejedelem testét is sokáig keresteté Apafi a csatatéren, hogy tisztességesen eltemettesse; a megfosztott s eléktelenült hullák között senki sem bírt arra ráismerni.

*

Kucsuk basa megnyerve a csatát, trombitát fúvatott üldöző hadainak, visszatérítve őket a vert had kergetésiből. A takarodó hangjaira visszaszállingóztak a török lovagok, ellenkezőleg azon rendes szokásukkal, miszerint a török sergek megnyert csata után éppúgy széjjel szoktak szórva lenni, mint maga a megvert ellen. Kucsuk szoros fegyelemre szoktatá őket.

A visszatérők füsttel és vérrel voltak lepve, legvéresebb volt mindannyi között Feriz bég, köntösén itt-amott látszottak a keresztüllőtt golyók szakadásai, s a harmadik paripán ült a csata kezdete óta, kettőt megöltek alatta.

Kucsuk szótlanul ölelte fiát keblére, s homlokon csókolva, saját Nisan rendét akasztá annak mellére, s kardját megcserélte vele, ami a tiszteletadás elképzelhető legnagyobb jelének tartatott.

De Ferhád agát, a jobbszárny vezérét halva hozták a vezér elé, lándzsákra fektetve. Minden nemei voltak rajta a sebeknek, golyó, kardcsapás és lándzsadöfés.

Kucsuk leugrott lováról, sírva borult a holttestre, s összevissza csókolá azt, Allahra esküdvén, hogy egész Erdélyországért nem adta volna ez ember életét.

S addig be nem vonult a városba, míg Ferhádot el nem temetteté. A dervisek rögtön körülállták a halottat, megmosdaták, betekergeték illatos patyolatba, maga a basa keresett ki számára egy szép verőfényes helyet sudaras fák alatt; oda temették el, arccal napkeletnek fordulva, s lobogós kopját tűzve behantolt sírja fölé; s három napig őrzék ott kiküldött őrök, hogy holttestét meg ne csonkíthassák a boszorkányos dzsinek.


VisszaKezdőlapElőre