A CSAVARGÓ

A kalandjairól elhírhedt Józsa Gyuri egyszer Pesten járván, meglát a Zöldfa utcában délben tizenkét órakor egy prókátorforma kaputos embert, ki hátát az utcaszegletnek támasztva, nagy filozófiával eddegélt a zsebéből tökmagot.

Józsa Gyurinak megtetszett az ember. Belekötött, mondván

– Hogy hívják kendet, földi?

– Nagy Jánosnak – felelt az nyugodt lélekkel.

– Mit csinál itt kend?

– Ebédelek, ahogy látja.

– Tökmagot ebédel! – kiálta föl megörvendve Józsa Gyuri. – Ilyen ember kell énnekem, aki tökmagon is elél. En felfogadom magát tiszttartónak.

– Elmegyek.

– Fizetés semmi, hanem szabad lopás.

– Itt a kezem.

Józsa Gyuri kocsira ültette a becses férfit, s elvitte magával Tiszafüredre, ott rábízta az uradalmára való felügyelést. Sohasem volt hűségesebb embere nála…

Mikor Józsa Gyuri meghalt, örökösei a legkedvezőbb ajánlatokat tevék Nagy János uramnak, hogy maradjon náluk.

– Nem lehet – mondá ő –, ennyi ideig is sok volt egy helyben lakni – s elment világgá.

Hiába maraszták, hiába unszolták, úgy elment, hogy hírt sem hallatott többé magáról.

Egy napon az örökösök egyike, mint szolgabíró Bihar megyei járásban utazván, egy porlepte férfit vesz észre az országúton, s beérvén, megismeri benne Nagy uramat. Rögtön megállítja a kocsiját, s nagy erőltetéssel felülteti bele, s kezdi tudakozni, honnét jön e tájra.

– Csak a Székelyföldről.

– S hova igyekszik, s mi szándékból?

– Egy pár csizmát ígértek tavaly Pozsonyban, azért megyek; onnan lekerülök Tolnába, ott egy téli bekecst kell kapnom, amit tavaly ilyenkor még sajnált nekem adni a gazdája.

– Ugyan nem tenné meg azt a szívességet, hogy útba ejtené Pest városát, kétezer forintot kéne elküldenem, és nem tudom, kitől?

– Szívesen elviszem.

A szolgabíró kezébe adta az összeget, megmondta a címet, ahová vinnie kell, s kérdé, hogy mit kíván útiköltségül?

– Kell vagy öt forint!

S többet el nem fogadott semmi könyörgésre.

A szolgabíró hívé, hogy Nagy János uram örökké odamarad a kétezer forinttal, s ő egy régi tartozását rótta le iránta ily módon, midőn öt nap múlva beáll hozzá Nagy János, s kezébe adja a nyugtatványt a küldeményről, s egyúttal leszámlál az asztalra egy forint tizenöt krajcárt, ami az útiköltségből fönnmaradt, mert Pesten méregdrága az élet.

Az ilyen embereknek nem emelnek monumentumot.


VisszaKezdőlapElőre