AZ ELVESZETT CSIBÉK

Volt egyszer egy szegény ember, aki nemcsak azért volt szegény, mivelhogy semmije sem volt, de duplán szegény volt azért, mert volt néki egy tűzrőlpattant felesége, aki őt mindennap megverte.

Hogy az embert megverje valaki, az magában sem kedves állapot, de hogy éppen a felesége verje meg, az különösen kellemetlen gondolat. Ezt szegényt mindennap megverte.

Megverte, ha későn kelt fel, megverte, ha bepiszkolta a mellényét, megverte, ha étel közben elejté a kanalat, megverte, ha szólt, megverte, ha nem felelt, megverte végre, ha semmit nem vétett is, csupán azért, hogy megmutassa, miképpen ő az úr a háznál.

Mert nemhogy a férj vette volna feleségül az asszonyt, hanem az asszony vette férjül az embert, ennélfogva megverte mindennap.

Egy napon azért döngeté el szegényt, mert a gondviselésére bízott pulykák közül egyet elkapott a héja. S ekkor valóban igaza volt az asszonynak, mert lehet-e annál nagyobb vétek, mint ha a férj nem őrzi meg a pulykákat, melyeknek pásztorává tétetett.

Ígérte is nagy töredelmes szívvel, hogy ezután vigyázni fog, s ha máskor eljön a héja, megmondja neki, hogy hozza vissza a kispulykát, mert őt verték meg miatta.

Történt egy napon, hogy a menyecske valamiféle gyümölcsöt főzött be nádmézzel és fahajjal és szegfűborssal, ahogy azt úri házaknál látta, gondolván, hogy jó lesz az majd karácsonra.

A férj kuttogva leste a sutból az ismeretlen főzeléket; sohasem látott sem nádmézet, sem szegfűborsot és fahajat; azt sem tudta elképzelni: hogy tisztességes asszonyi állat mi okért főzi meg a gyümölcsöt, melyet az Isten nyersnek teremtett. Azt hitte, hogy a felesége boszorkány, s amit főz, az valami ital, melytől ő majd lóvá vagy bivallyá válik.

Végre bátorságot vőn magának, s nagy elszántsággal megkérdé, hogy mi lesz abból ott a tűzön?

A menyecske attól tartva, hogy ha megtudja az ember a csemege mivoltát, még meg találja torkoskodni, azt felelte neki: méreg! gyilkos és halálos méreg, a patkányok számára készül, nehogy meg találd kóstolni, avagy hogy csak a főzőkanalat is megnyald, mert rögtön szörnyethalsz tőle.

A férj rémülve érté meg a dolgot, s azontúl ebédnél mindig megnézte a kanalat, hogy nem azt tették-e elébe, mellyel a mérget keverték, s egyszer amint a lábasban felhozták a fordított kását, ráismert az edényben ugyanarra, melyben a mérget főzték, s menten fölkelt az asztaltól, és éhen maradt, azt mondván, hogy nem éhes.

Egyszer az asszonynak be kelle menni a vásárra, az urára tehát ráparancsolt, hogy mit tegyen: hogy tüzet ne rakjon, hogy a házat nyitva ne felejtse, de kiváltképpen, hogy a méreghez ne nyúljon, hanem őrizze odakünn a kispulykákat, kikből egyet se próbáljon elvinni a héja.

Az ember fogadta, hogy jól fogja magát viselni, s „megállj, héja”, gondolá magában, most az egyszer majd kifogok rajtad; s azzal fogta a kis pulykacsibéket, egy zsineggel lábaiknál fogva valamennyit egymáshoz kötözte, s úgy hajtotta ki a mezőre. Ott maga egy bokorba meglapult, a csibéket készakarva el hagyta jó messze menni, s titkos kárörömmel leste, mint lesz bolonddá a héja, ha meglátja, hogy nem lehet a csibéket egymástól elválasztani.

Az összekötözött pulykák sírtak-ríttak, s nemsokára megjelent a levegőben a héja, mint egy pók, mely a szálán függ, ereszkedve alább-alább, olykor körülcsóválva magát reptében szétterjesztett szárnnyal.

Képzelem, hogy boszonkodik, gondolá magában a férj, ezóta már megláthatta a zsineget. Ekkor hirtelen lecsapott a héja. Aha! kiálta kacagva az ember, de kacagása csak egy pillanatig tartott, mert a következő percben már vitte a héja a megkapott csirkét, s minthogy a többi is hozzá volt kötve, annálfogva elvitte valamennyit, a kiscsirkék lógtak hosszan a levegőben, mint a papirossárkány farka.

– Megállj, héja! – kiáltá a szerencsétlen pulykapásztor, add vissza a csibéimet! – s futott lelkendezve utána, ríva kergette a szomszéd határig, ott eltűnt szemei elől, s a boldogtalan kétségbeesve fordult hazafelé.

Mit csináljon most nyavalyás? A felesége ha megjön, agyonüti, az bizonyos. Gondolkozott, mit hazudjon, de csak megállott az esze. Végre nagy gondolatja jött: ha már a pulykák elvesztek, úgy sincs minek élni tovább, tehát meghal, el fogja ölni magát, úgy kikerüli a verést, még tán majd meg is siratják.

Ily elszántan bement a házba, Istennek ajánlá lelkét, búcsút vőn az egész világtól, nekiment a befőzött gyümölcsnek, s azt keserves könnyhullatások között a fenekéig megette!

Akkor azután befeküdt a sutba, behunyta a szemeit, s kezeit szépen összetéve, várta közelgő halálát.

Amint ígyen haldokolnék, íme, jön a felesége; még künn volt, mikor már kiabált rá, de ő nem akart felelni, hadd ijedjen meg, majd ha holttestét meglátja.

– Hát te alszol? – kiáltott rá a felesége. – Te renyhe, lusta naplopó! merre vannak a kis pulykák?

– Elvitte őket a héja – gyónt az ember haldokló nyugalmával.

– El is visz téged az ördög, vagy én csaplak mindjárt agyon.

– Ne fáraszd magad, jó asszony– szólt szaggatott hangon a férj, szemeit égnek meresztve –, úgyis meghalok legottan. Érezve bűnöm nagyságát, mind bevettem azt a mérget, mit a patkányoknak főztél.

Az asszony meglátta az üres bögrét, melyet a halni kész ember akkor is fülénél fogva tartott összekulcsolt kezei közt egy mártír elszántságával arcán.

Nem tudta, hogy mérgében pukkanjon-e meg, vagy nevettében.

Végtére is nevetésre vált a dolga, s ez egyszer nem verte meg a szegény embert.


VisszaKezdőlapElőre