IX. HONNI SOIT QUI MAL Y PENSE

– Miért nem lehettem én ottan, hogy láthattam volna az árvák örömét, e nyomorából kiemelt, megszabadított, a világnak visszaadott nép elragadtatását, óh, az magasztos látvány lehetett, kenyeret adni ezernyi ezer népnek, visszahívni az életre egy egész ivadékot, felosztani szívét, lelkét, vagyonát, jövendője kincseit egy szenvedő nép között; ez mennyei, ez túlvilági. Ezt a Fenyéryt irigylem és becsülöm, miként senkit mást.

Ezt a kitörését a lelkesülésnek Leonora hallatá, a főjegyző magánlevelének elolvasása után, melyben ez az előbb eltávozott alispánnal tudatja körülményesen a Kallósfalván történteket.

Lippay a tarnócfalvi kastélyban várta be e tudósítást, s éppen ott ült a szép Dobokyné mellett, kinek gyöngéden emlékbe hozott apró célzataira iparkodék mindannyiszor megfelelő anekdotákat mondani.

A szép Dobokyné praktikusabb oldaláról vette fel a kérdést, s azt válaszolá Leonora elragadtatott szavaira, négy gyöngéd ujját kecsesen az alispán kezére téve:

– De ami ezután fog következni, azt úgy hiszem, nem fogja kegyed irigyelni Fenyérytől. Alig hiszem.

– Mi történhetik vele? – kérdé Leonora magasan. – Talán csak nem fog büntetést nyerni ily nemes, bátor, elhatározó tett miatt, mely által tízezer embert mente meg?

– Itt az alispán úr; tessék tőle megkérdezni.

– Hogyan, uram? – szólt Leonora az alispánhoz fordulva. – Fenyéryt érheti ezért valami baj?

– Természetesen – felelt az alispán, akkor sem vesztve el joviális arckifejezését.

– Például, uram, például?

– Hát legelőször is elveszti minden vagyonát.

– Elveszti? Miért vesztené el? Ezt én nem értem. Sehogy sem értem.

– Azért veszti el, mert van egy törvény, ami azt a büntetést szabja arra, ki egy nemesember házába erővel betör és ott hatalmaskodik.

– Törvények? Holt betűk! Hol marad a szív, hol az érzés, hol az általános emberi kötelességek? Hol a felebaráti szeretet? Egy férfi, ki bátran keresztültörve a törvények bástyáin, félretéve minden kicsinyes formaságokat, merész lélekkel kiszabadított ezer szenvedőt egyes emberek ördögi kénye alól, nem borostyánt érdemel-e inkább, mint büntetést? Ah, uram, ily törvény nincs a világon, és ha van, nincs bíró, aki azt végrehajtsa.

Az alispán jókedvvel viszonza:

– Bizony, pedig aligha nincs olyan bíró.

– Akkor van Isten, aki azt meg nem engedi történni.

– Minő kár, hogy nem hölgyek ülnek a törvényszék padjain! – sóhajtja fel Lippay, féltréfásan, de mélyebb érzelemmel. – A prózai férfiak csak a holt betű szerint ítélnek.

– És ha így lenne is, Fenyéry nem volt a vagyon bolondja soha. – Ezzel nyugtatá magát Leonora. – Szegény lesz, de szívében annál gazdagabb. S lesznek, akik őt ezen gazdagságáért fogják becsülni.

Az alispán gyönyörködött az egzaltált hölgy túlzott beszédében; hisz ő maga is úgy szerette Fenyéryt, mintha tulajdon fia lett volna, s éppen azért ingerlé Leonorát, hogy az mentől erősebben védelmére keljen.

– Éspedig még ez nem az egész baj, szegény Fenyéryt még azonfelül alkalmasint börtönre is fogják ítélni.

– Börtönre! – kiálta fel Leonora. – Nem! Az nem lehet! Hisz akkor fel volna fordulva a világ; hisz akkor jelen volna az Antikrisztus országa, amikor a bűn ítéli el az erényt, s visszafelé olvassák az Isten tízparancsolatját! Azonban… nem lehetetlen… nem, minden megtörténhető az ég alatt. Miért ne eshetnék meg ez is. Az evangélium legelső hirdetőit is börtönre vetették. Ők is éppen így szenvedtek a közügyért. Jól teszik önök, büntessék, gyalázzák meg, ostorozzák meg őt; annál jobban rá fog illeni a mártír név, s annál jobban fogják őt szeretni, akiknek szívük az igazi helyen van.

Dobokyné nagyon jókedvűen kacagott fel e bohó szavakra, mert az alispán is mosolygott. De Lippay mosolygása alatt rejtett könnyek voltak, amiket nem vett észre senki.

A pici tündérke ott hímzett egy ablakmélyedésben, s nem látszott egyébbel elfoglalva lenni, mint ezekkel az egymást követő apró keresztkékkel; valamelyik szónál megszúrta az ujját a hímzőtűvel, a bíbor cseppecske odaesett a szövetre; le sem törülte azt onnan, hanem otthagyta száradni, s eltakarta azt a hímzet gyöngyeivel.

Leonora ingerelve volt Dobokyné jókedve által, most már igazán tűzbe jött, s heves elragadtatásában többet talált mondani, mint amennyit akart.

– És ha önök százszor kikacagják, százszor elítélik őt, én tisztelem, én becsülöm, és ha itt volna, képes volnék őt megcsókolni!

És éppen abban a pillanatban nyílt fel az ajtó, és lépett be rajta Fenyéry.

Hasonló jelenetek nemcsak a francia drámákban, hanem az életben is akárhányszor történnek.

Fenyéry komoly ember volt, komoly arccal lépett be, s éppen el nem tudta gondolni, miért kacagnak oly nagyon megjelenésén.

Dobokyné szinte megrontotta magát a nevetésben, melynek rohama nem volt arányban vállfűzője korlátaival.

– Ah! Íme itt van. Mintha hívták volna. Leonora, ön ígéretét teljesíteni tartozik. Fenyéry úr itt áll előtte.

Leonora egy percig sem jött zavarba, hanem komoly méltósággal felállt székéről, ünnepélyesen, mint egy áldozatra járuló druida papné, lépett a megdöbbent ifjú elé s megfogva annak két kezét, magasztos hangon monda:

– Uram, Fenyéry úr; én azt mondám, hogy önt becsülöm, tisztelem s ezt ismétlem önnek szemében. Tekintsen úgy, mintha ezt édesanyja vagy édestestvére mondta volna önnek.

És azzal gyöngéden odahajolt Fenyéryhez, s annak homlokát ihletteljesen megcsókolá.

Dobokyné visított nevettében e tréfás jelenetre, s csak arra jött lassanként magához, midőn tapasztalá, hogy kívüle senki sem nevet, még az alispán sem.

Leonora pedig büszke öntudattal emelé fel arcát, erősen megnyomva a szót, „honni soit, qui mal y pense!” (Amiből Dobokyné egy szót sem értett.)

A mulatságos jelenetben senki sem gondolt a ház tündérkéjére, hogy megkérdezte volna tőle „Miért lett halvány arcod oly piros?”

Fenyérynek elég jó tapintata volt átlátni, hogy neki most komoly arcot mutatni nem szabad. Az mindig kellemetlen dolog, ha valaki saját bajai miatt támadt rosszkedvét másokkal észrevéteti, kivált ha az ember vendég. Különben is azt a bajt maga kereste magának, a kimenetellel meg kell elégedve lennie.

Nem is kellett neki sok alakoskodást játszania, mert valóban nem törődött azzal, hogy saját magával mi történik. A dolog jól ütött ki. A többire nézve meg volt nyugodva.

Szépen megköszönte Leonorának a csókot, s azzal helyet foglalva mellette, tréfás komolysággal kérte fel rá, hogy ha ügyét előveszik a királyi táblán, legyen ott ügyvédje.

Leonora egész komolysággal állítá, hogy ő bizonyosan jobban is megvédné őt, mint akárki más. Szerinte Fenyéry koszorút érdemelne.

– Csakhogy azzal a koszorúval úgy járhatna – szólt az alispán –, mint a cigány a lopott süveggel: nem merte viselni, mert félt, hogy megismerik a fején, hanem egyszer éjjel kelt fel az ágyból. „Hát kend mit csinál?” – kérdi a felesége. „Hallgass, anyjuk. A süveget viselem.”

Ezen azután mindenkinek nevetni kellett.

Leonora is nevetett, de annál jobban megharagudott saját magára, hogy miért nevetett.

– De uraim, hogy lehet ilyen komoly dologból tréfát csinálni. Fenyéry úr, én önön csodálkozom legjobban, hogy mint tud ezen nevetni?

– Hát hiszen semmi rendkívüli dolog sem történik velem. Majd egy kicsit becsuknak, ott legalább más visel rám gondot, s ha elképzelem, mennyi kellemes látogatást fogok kapni hajdani szép ismerőseim és ismerőnéimtől, még kellemesnek is fogom találni helyzetemet. Ha pedig kieresztenek (egyszer csak rám unnak), akkor majd eléldegélek egyik-másik atyámfia, jó barátom, hajdani kenyerespajtásom nyakán; ma itt, holnap amott, olyan mulatságos életem lesz, hogy Lavotának sem volt különb.

Dobokyné most már egész érzékenységgel, egész szánalommal szólt bele, hogy „bizonyára mindenütt igen szívesen fogják látni”.

– Óh, az iránt nem aggódom – felelt könnyű vérrel Fenyéry. – Csejti Gazsit úgyis éppen most hagyta el a lengyelje, majd beszegődöm hozzá – lengyelnek.

Azon időben nagyon népszerű dolog volt birtokos nemeseink részéről a muszka földről átmenekvő lengyel patriótákat felfogni. Ki mentől magasabb rangú lengyellel bírt, annál nagyobb dicsőség volt házára nézve.

Leonora ezekért a rossz élcekért szerette volna kötőtűjét anyailag keresztülszúrni e könnyelmű fiatal kabátján.

– Hogy tud ily könnyen beszélni oly súlyos balesetről?

– Hisz ez máson is megtörtént, és sokkal kisebb ok miatt. Hát ha egy éjjel elkártyáztam volna vagyonomat és most semmim sem volna. Nem kellene-e könnyen vennem akkor is?

E szavaknál Irén felkelt hímzőasztalától, s hirtelen kisietett a szobából.

Nem sejté senki, hogy mi baja lehet. Hanem amint a szép Dobokyné felállt, hogy karját Lippay karjába fűzve, a mindig kedves táblabírót néhány gyöngédebb szóra a szomszéd termekbe átvezesse, s Fenyéry egyedül maradt Leonorával, a derék delnő komolyan szemrehányó szóval monda neki:

– Ön rossz húrt pendített meg, kedves barátom, kedves testvérem (mondjuk így, hogy kedves testvérem).

Fenyéry kezet adott rá: és kérdezé, hogy mit vétett.

– Amidőn ön oly könnyelműen beszélt vagyona elvesztéséről, az én kedves tündérkémnek nagyon rossz érzéseket okozott.

– Hogyan?

– Úgy, hogy igen élénken emlékezteté őt saját bátyjára, ki valóban kártyán és könnyelmű pazarlással vesztegeté el minden vagyonát.

– Valóban, nagyon ostobául viseltem magamat – monda Fenyéry megilletődve.

– No lássa. Az ilyen fiatal gyermek nem bír annyi emberismerettel, hogy megítélhetné, miszerint a könnyelműség a férfiaknál őket ért csapások fölött, csak a világnak mutatott álarc, s elszomorodik rajta, hogy azok mind ily szívtelenek. Pedig én tudom, hogy önnél ellenkezőleg van az eset. Azért ezt a hibáját jóvá kell tennie.

– Mutasson kegyed utat és módot, és én örömmel cselekszem.

– Menjen, keresse fel Irént azonnal. Bizonyosan az angolkertben fogja őt találni. Lássa, mennyi bizalmam van önhöz; magam utasítom önt hozzá, akit tulajdonképpen őriznem kellene. Ez csak önnel történik. Menjen és győzze meg felőle, hogy az nem érzelemhiány, nem kérgesszívűség, ami a férfiakat könnyelműen nézeti a balsors szemébe. Menjen ön, testvérkém.

Fenyéry engedett a komoly szónak. Valóban bánta, hogy a kedves kis jólelkű teremtésnek meggondolatlanul szomorúságot okozott, és sietett őt felkeresni.

Mint Leonora mondá, éppen az angolkertben találta őt.

A lányka, amint őt megpillantá, hirtelen felszárítá finom zsebkendőjével szemeit, azt hivé, hogy így nem fog azokon meglátszani, hogy sírt.

Fenyéry észrevette azt. Egy gyöngéd, finom lélekkel volt dolga, melynek tiszta tükrén még a lehelet is meglátszik.

Nem tagadhatná meg magától, hogy szíve annyira elfogódott e percben, hogy nem tudta magát elhatározni, vajon megszólítsa-e, vagy egyszerűen üdvözölve úgy tegyen, mintha csak véletlenül találkozott volna vele és ismét odább menjen.

Óh, a férfiak oly ostobák ilyen helyzetben; – értve az okosabb részt, mert a bolondok mindig készen vannak valami semmit nem mondó frázissal, ami csak a nyelvnek adott dolgot.

Fenyéry elfogultsága annál nagyobb lett, midőn Irén egyenesen hozzá lépve, szemeibe tekinte azokkal a mélybe látó, okos szemeivel, s karját megfogva, monda:

– Jó, hogy jön.

A fiatal férfi nem tudá, mi történik vele.

Jó, hogy jön! Ki értené ezt? Hiszen még alig váltottak egymással szót. Egymást alig érdekelhetik.

Irén karját az ifjúéba akasztva, komoly, érdeklett hangon kérdezé tőle:

– Igazán elveszti ön vagyonait?

– Kétségtelenül. Ebben meg kell nyugodnom.

– És ez nem a legnagyobb baj önre nézve. Ön csorbát szenved becsületében is?

– Az is nagyon valószínű. Az ilyesmi együtt jár.

– De ön nem aggódik azon, mert tudja, hogy vannak jó barátai, tudja, hogy akik eddig becsülték, bukása után még jobban fogják becsülni.

Fenyéry könnyeden mosolygott és fejét tagadólag rázta.

– Ezt nem tudom. A szerencsétlenség mindig megvetést szül; a bukás egyúttal becstelenség. Olyan helyen nem maradok, ahol ismernek.

Irén egy vén hárs mohos oldalához támaszkodék. Egészen egyedül voltak; a kertben dolgozó cselédség sokkal távolabb volt, hogysem szavaikat hallhatta volna.

– Nincsenek önnek barátai, akik önt megmenthessék? – kérdezé oly hangon, mely szilárd, elfogulatlan akart lenni, de mégis úgy reszketett.

– Azok csak kötelességüket teljesíthetik, és az rájuk nézve szomorú kötelesség lesz.

– Elítélik önt.

– A törvény igen.

– De a világ nem.

– A világ? – szólt Fenyéry, szomorúan mosolyogva, s azzal tárcájába nyúlva, egy kis vékony aranygyűrűt vett ki abból, mely két összecsavart fonálból látszott állani. – Lássa kegyed: tízévi ismeretségem volt egy leánykával, még mint gyermeket ismerém. Szüléi szerették volna, ha nőmmé lesz, s előttem mindig azt beszélték, hogy a lányka mennyire ragaszkodik hozzám, őelőtte pedig arról, hogy én mennyire szeretem. És meg is lehet, hogy jó férj és nő lett volna belőlünk. Már jegyben jártunk, nemsokára meg kellett volna esküdnünk. És most ez eset után íme visszaküldték jegygyűrűmet, azzal a hideg tudósítással, hogy már mást gondoltak.

Irén lihegő kebellel vevé kis finom ujjai közé a vékonyka gyűrűt, arcán az látszott, hogy örül valaminek e mondottakból, pedig hiszen az elég szomorú dolog.

– Ez legjobb mértéke annak, hogy bukott ember mit várhat a világtól – sóhajta Fenyéry.

– Hátha talán nem volt oka ennek a hölgy? – rebegé Irén, a gyűrűt forgatva ujja hegyén. – Hátha szülői kényszerítették annak visszaküldésére?

– Ah, nagysád, egy nőt, aki szeret, nem lehet kényszeríteni. Egy nő, ki annak jegygyűrűjét, akit szeretett, ujjára vonta, csak önként vonhatja azt le onnan és nincs hatalom a világon, mely őt annak elhagyására bírja, saját meggyőződésén kívül. És én ezt a meggyőződést igazán nem is vehetem rossz néven szegénykétől. Jól meggondolva a dolgot, nem is nagy kedve lehet valakinek egy oly kezet elfogadni, melyre még láncot is tehetnek, s összekötni sorsát egy férfiéval, aki ahelyett, hogy ősi kastélyba vinné menyasszonyát, az oltártól egyenesen a börtönbe vándorolhat. Ilyen lemondást senkitől sem kívánhatok, s még csak meg sem ütközöm rajta, hogy gyűrűmet visszaküldték.

És azzal kezét nyújtotta Fenyéry gyűrűje után, hogy ismét visszategye tárcájába.

Hanem a vékony aranyfonál gyűrűcske ezalatt hogy, hogy nem, Irén ujjára csúszott, arra az alabástromfehér ujjra, s a lányka összefogta kezét és visszatartá azt.

Hanem arca oly szokatlanul égett, és szemei úgy ragyogtak e percben.

Keblének elfogultsága meg-megszaggatá a szavakat, amiket mondott.

– Fenyéry! Meglehet, hogy önt a törvény elítéli oly tettért, ami önnek nemes szívét tanúsítja. Meglehet, hogy ön szegénységre jut. Az is meglehet, hogy balesete után a világ elzárja magát ön előtt, hogy akik legjobb barátai voltak, azok elítélik, hogy nevét meg fogják bélyegezni… Akkor jusson önnek eszébe, hogy van egy lény, ki önnel kész megosztani szegénységét; kinek ön előtt háza és lelke nyitva áll, ki önt fölmenti, ha el van ítélve, s ki büszke lesz azon nevet viselhetni, melyet mások igaztalanul megbélyegeztek…

A kedves gyermek szép szemei könnyben úsztak e szavaknál, olyan szép volt, oly való, oly égi szépség; egy elragadó tünemény, amilyen csak ritka boldog halandónak jelenik meg életében.

– És most emlékezzék ön arra, amit mondott – rebegé a leányka, és odamutatott az ujját átszorító vékony kis gyűrűre, és azután összeszorítá azt mind az öt ujjával, mintha így akarná kimondani azt a gondolatot: „Ha egy nő annak gyűrűjét, akit szeret, ujjára felvonta, azt onnan semmi hatalom nem képes elvenni!”

És ezzel elfutott onnan. Mire Fenyéry utánanézett, már eltűnt előle.

A fiatal férfi egy új világot látott maga előtt. Nem az az ég, nem az a föld, ami az előbb. Ő maga sem ugyanaz többé. Valóban egy szívvel több volt keblében: egy szívvel, amely tele, tele boldogsággal, érzelemmel, reménységgel!

Alig tudta, mint jutott fel újra a kastély termeibe, ott sehogy sem találta magát többé vissza előbbi helyzetébe. A társaság minden tagjainak olyan visszás válaszokat adott; ebédnél olyan szórakozott volt, hogy az alispán komolyan aggódni kezdett miatta, a szép Dobokyné pedig meg is szólította, hogy szokás szerint megint el ne aludjék itt közöttük.

Csak Leonora látszott jól értesülve lenni.

Irén az egész ebéd alatt meg nem jelent az asztalnál. Azzal menteté ki magát, hogy rosszul van, kénytelen szobájában maradni.

Leonora félrehívta Fenyéryt.

– Ön gyaníthatja, hogy mi oka Irén elmaradásának. Önnek a sztoicizmusa még jobban elvadította őt. Ő ugyan nem szól egy szót is arról, hogy mit beszélgetett ön neki, de én megszoktam az emberek arcaiból olvasni, különösen Irén lelkét keresztül-kasul ismerem. Ön ahelyett, hogy gyöngéden megengesztelte volna őt, bizonyosan cinikus hidegséggel beszélt előtte sorsa felől, s ez az, ami Irénnek legrosszabbul esik. Annyit mondhatok, hogy Irén nagyon haragszik önre, kedves testvérkém; nekem ugyan nem szólt, de valahányszor önnek nevét eléhoztam, mindig mintha galvanikus ütés érintette volna idegeit. Az én pszichológiámnak ez is sokat mond.

Fenyéry arca gyönyörteljesen mosolygott.

Leonora pedig, ki nagy emberismerő és olvasni tud az arcokból, mindjárt átlátta, hogy ez megint nem egyéb, mint gúnymosolygás, s keményen megfeddé érte kedves testvérkéjét.

– Nekem sehogy sem tetszik ez a gúnymosoly, kedves barátom, sem önhöz, sem általában fiatalemberhez nem illik ez a blazírt kedély, ez a gúnyos fitymálása minden érzelemnek, ez az örökös negatív tartás minden érzelem ellenében; mi egészen más úton haladunk, s bármennyire tiszteljem is önt, ha ön e diogenészi flegmát, gunyort akarja szenvelegni, akkor mi önnek határozott ellenségei leszünk.

Fenyéry megragadá a delnő kezét, és csókjaival halmozá el azt, és oly jókedvűen kacagott bele.

– Hogy bohóskodik! – suttogá Dobokyné.

– Hogy erőszakolja jókedvét a bánatra – gondolá Lippay magában.

– Hogy gúnyolódik, hogy affektál! – haraguvék Leonora.

Pedig oly igazán boldog volt, miként boldogok azok, akik az égben vannak.


VisszaKezdőlapElőre