VI. A VÁD

Brenóczy István gróf megtért az ő őseihez!

Mint ifjú kéjvadász, kalandor, mint férfi becsvágyó és büszke, öregségére finom udvaronc, aggkorában kegyes pietista; most már csendes, zárt szemű ember, mint a többiek, akik ott várnak reá készen a brenóci sírboltban, nem vitatkozva egymással az elsőbbség felett.

Egész életét távol töltötte honától: íme, helyrehozza hibáját, mármost mindig itthon fog maradni. A halottak nem költözködnek.

Az egész környéken elterjedt a híre, hogy Brenócon nagy temetés leend, sokan elmennek messze földről a végtiszteletet megadni az elhunyt főúrnak. A temetés napján egyik hintó a másikat éri a kastély udvarán, melynek főtermében kétszáz viaszgyertya fénye között aluszik a sötét halott; a feketén bevont falak címerekkel ékesítve.

Krénfy elhagyta a kastélyt az egész gyászszertartás idejére, Cynthia grófné rendelkezheték kívánata szerint. Járhatott végig ezekben a sötét szobákban, gyászruhája, fehér arca nem ijeszte vissza senkit.

A temetés napján megtelt ismerősökkel, tekintélyes urakkal, delnőkkel a kastély, eljöttek, megnézték a halottat, arcába világítottak, mutogattak homlokára, ajkaira. Az emberek oly kíváncsiak.

Cynthiának oly kellemetlen volt ezt a sokaságot látni. Az ember úgy szeret egyedül lenni, mikor fájdalma van. Nem tud sírni, ha bámulják. Fáj neki, hogy mások oly hidegen tudnak arra nézni, kit ő sirat, s kényszerítik, hogy okosan, illedelmesen viselje magát, midőn szeretne a porba omlani és fetrengeni, mint egy féreg…

Azonban lassanként vette észre, hogy az emberek mind oly csodálatosan néznek rá. Régi jó ismerősei csak futólagosan köszöntik és félreállnak előle, ha valahova néz, mindenki elkapja róla tekintetét, amit eddig ráfüggesztve tartott, s jönnek-mennek hivatalos arcú emberek, akik éppen nem is üdvözlik őt. Midőn a koporsóhoz lép, hogy atyja jéghideg kezét megcsókolja, hogy távoznak el egyszerre mindnyájan mellőle és a ravataltól, mintha megrettentek volna.

Mit jelent ez?

Ha valakinek gyásza van, azt vigasztalni szokták, annak mindenki kedvét keresi, annak minden érző szív barátja, barátnéja, és őneki nincs senkije, akinek e percben vállára boruljon, akinek kezét megszorítsa, akinek súgva mondhassa: „Óh, mi fáj itten!”

– Én odamegyek hozzá… – susogá Irén férjének, ki nagyon megszánta e szegény, szegény leányt.

Fenyéry jóváhagyólag inte, s maga vezette oda nejét Cynthiához.

Amint Irén odalépett hozzá, amint megfogta a hölgy kezét, az nem állhatott tovább ellent mondhatlan fájdalmának, odaborult Irén nyakába és zokogott keservesen, keservesen.

Érzé, de nem tudta megmondani: miért esik oly kínos édesen neki, hogy egyedül e nő az, ki őt vigasztalni, pártolni jön, aki éppen legtöbb szenvedését neki köszönheti.

Fenyéry valamit súgott neje fülébe, mire az reszkető kézzel vonta magához Cynthiát, és rebegve monda neki:

– Jöjjön e helyről, grófné. Kérem, jöjjön innen.

– Hiszen már temetni fogják – suttogá Cynthia.

– Ne legyen itt e temetésen. Távozzék azalatt innen. Jöjjön mihozzánk, férjem lakába, míg az elmúlik.

– Köszönöm. Én itt akarok lenni. Lemegyek egész a sírig. Én szeretek a halottakkal lenni.

Cynthia azt hitte, hogy Irén őt gyöngének tartja, s ezt nem akarta bevallani. Még most is erősnek akart látszani. Maga inte a halottőröknek, hogy emeljék fel a koporsófedelet s szegezzék rá a ravatalra.

Csodálkozva látta, hogy azok nem teljesítik parancsát.

Hanem helyette egyike azon uraknak, kik oly hivatalos arccal jártak-keltek ottan, s kik közül Cynthia egyet sem ismert, előlépett, hátradugva mindkét kezét, s igen száraz hangon monda:

– Megbocsát a grófnő, de a temetés még nem mehet végbe.

Fenyéry a felszólalóban Krénfy pesti ügyvédét ismeré fel, kivel már Kallósfalván találkozánk egyszer.

Cynthia bámulva kérdezé, hogy miért nem.

Az ügyvéd felelni készült, hanem Irén megelőzte szavát, s hevesen kérte Cynthiát:

– Kérem önt, az Istenre kérem, jöjjön innen, jöjjön el velem, hagyja el velem, hagyja el e kastélyt, és ne maradjon itt tovább.

– De miért? Én Istenem! Mi történhetett itt? Miért néznek rám oly csodálatosan? Miért akarnak önök eltávolítani?

– Ne kérdezzen… ne kérdezzen semmit, Cynthia – vonszolá őt mindig szorongóbb hangon Fenyéryné, míg férje is odalépett, s az is készteté, hogy hagyja el a kastélyt mindenesetre a temetés végeztéig, mert azt olyan ténynek kell megelőznie, amit nőnek nem jó megtudni.

Valóban, a nők mind elhagyták már a halottastermet.

– Meg, kell-e hát tébolyulnom? – kiálta kétségbeesetten a leány. – Én itt maradok. Én meg akarom tudni, mi történik itt!

– Én nem fogom azt megmondani.

Cynthia bámulva tekinte majd Fenyéry, majd Irén arcába.

Ismeretlen írás volt azoknak vonásaiban, melyet nem tudott olvasni, csak elijedni tőle.

A hosszú ügyvéd most még közelebb lépett, s azon bölcs észrevételt bocsátá közre:

– Vajon, ha Brenóczy Cynthia grófné őméltósága innen most eltávozik, ki fog érette jótállani?

– Én! – sietett rá felelni Fenyéry.

Cynthia meghallá e kérdést s megdöbbenve monda:

– Énértem jótállani? Hogyan? Mi okból?

A hosszú ügyvéd felelethez készítette szemét, száját.

– Uram – mondta Fenyéry –, ha van önnek szíve, ne szóljon itt…

Szép dolog volt tőle a hosszú ember szívére hivatkozni. A színpadi hatás kiszámított pátoszával lépett ez a ravatal elé, s hosszú száraz ujjával a hulla szederjes arcára mutatva mondá el kellemetlenül rezgő hangon e szókat:

– Mivel Brenóczy Cynthia grófnő Isten és emberi törvényszék előtt vádoltatik, hogy atyját, Brenóczy István grófot méreggel ölte meg!

A szerencsétlen leány egy félbeszakadt kiáltást hallatott, kezeivel maga elé kapott a levegőbe, s azzal lezuhant a padlóra, élettelen fejét Irén ölébe szegve, kit estében magával ránta alá, nyitott ajkai, nyitott szemei hang, fény nélkül maradtak.

     

Mi volt a vád?

Egy fiatal leány méreggel ölte meg atyját.

A leány szép, mint egy angyal, magas lelki műveltségű, első rangú, szellemdús, mindenkitől bámult, akit a birodalom legderekabb ifjai imádtak…

Gondoljátok, hogy ezek mentségek a világ előtt? Ezek vádak. Mentől csodálatosabb ellentétben áll a kimondott bűn a vádolt személyével, annál erősebben elhiszik azt.

De különben is minden körülmény ellene szól.

Krénfy azt vallja ellene, hogy amaz emlékezetes éjszakán ő ispánját leküldé a vendéglőbe, hogy kérjen számára valami orvosságot a gróf hasonszenvi gyógyszerei közül, mert némi lankadtságot és borzongást érzett tagjaiban.

Az ispán elhozta a gyógyszereket az illető utasítással együtt, s Krénfy maga keveré össze a cseppeket egy-egy pohár vízben. Az üvegcséket azzal visszaküldé a grófnak.

Az ispán ismét visszatért, s akkor az ő és Lenczné jelenlétében történt, hogy Krénfy az utasítás szerint be akarván venni a kérdéses vegyítékből, Lenczné félelmesen monda neki, hogy ne nyúljon azon ismeretlen szerekhez, hátha ezek a grófék meg akarják őt étetni.

Neki is akkor villant agyába, hogy bizony ez nem lehetetlen: a grófnő haraghatik rá, mert valami kényes titkát elárulta, s azért is próbát tett egy macskával, a kérdéses vegyületbe mártott kenyérdarabkát adva annak.

Mind a két tanú látta, hogy az állat öt perc alatt megdermedt.

Krénfy nem tartotta szükségesnek e fölfedezését közölni a gróffal, miután azt hitte, hogy a grófnénak csupán őrá volt kilátása.

A következés azonban bebizonyítá, hogy Cynthia grófnő igen alkalmasnak találá azon időszakot, amidőn egy új, ismeretlen betegség általánosan pusztít az országban, mely lefolyásában alig különböztethető meg a méreghaláltól, egy régi óhajtásának foganatba vételére felhasználni: hogy atyját őseihez küldje pihenni.

Erre voltak is okai a grófnőnek. Hogy atyja nem engedte őt szerelme tárgyához nőül menni, ez is több ok az elégnél. A szerelem, mint tudjuk, a legerősebb bűnök szülőanyja. De még azonkívül a gróf cselédjei azt is bizonyítják, hogy a grófnak voltak igen heves jelenetei leányával, sőt egy időben a grófné, kinek rettenetes személynek kell lenni, annyira kínozta atyját, hogy az bújában mérget akart készakarva inni, s ugyanakkor megütötte a guta a fél testét.

A vádra következett bonctani vizsgálatból kiderült, hogy a gróf valóban mérgezés által halt meg. A mérgek, amiktől meghalt, mind növényi szerek voltak: morfium, sisakvirág s borostyánmeggy, ugyanezen szerek találtattak a hasonszervi gyógyszekrényben is, a chamomilla, veratrum s sulphur üvegcsékben. Maguk az eredeti mérgek, vegyületlenül.

Cynthia nem tagadá, hogy azokat saját maga adta be képzelődő atyjának egymás után.

Kívüle soha senki kezébe e szekrény nem került, mindig ő vagy maga a gróf nyúlt e gyógyszerekhez.

Önmérgezésről szó sem lehet, mert a gróf utóbbi napokban nagyon is ragaszkodott az élethez; kávét, bort nem ivott: attól félve, hogy meghal tőlük.

A szörnyű tény okozója egyedül a grófné lehet…

…A borzasztó vád beszárnyalta már az egész vidéket; a tény a törvényszék előtt állt, a szerencsétlen leány el volt ítélve, mielőtt ítéletet kapott volna.

Talán senki sem is védelmezte őt, mint egyedül az, kit a bíróság hivatalos védőjéül nevezett ki: Fenyéry.

De annál erősebben védelmezte az. Ha olvasták a bírák vádiratait, mikben a boldogtalan hölgy sorsát, lelkületét lerajzolá, könnyeztek rajta, s a szív megrontá náluk az ész járását. Ennek lehete köszönni, hogy a grófné szabadon hagyatott a vizsgálat ideje alatt, Fenyéry személyes kezessége mellett.

Cynthia ott lakott ezalatt Fenyéryéknél, a jó, a kedves Irén lakában. Ennek köszönheté egyedül, ha ama borzasztó napokban meg nem tébolyodott.

Irén rokonai eleget szörnyűködtek a balga nő ez oktalan önfeláldozásán, Dobokyné majd mindennap írt neki levelet (mert személyesen egy városért oda nem ment volna hozzá), hogy „Mit gondol, az ég szerelméért! Egy ily bűnnel vádolt nőt pártfogása alá venni, vele barátkozni, egy házban lakni! Örökre elidegenít mindenkit magától! Mit gondol? Hátha azt a nőt valaha lefejezik, micsoda iszonyú emlékezet lesz az reá nézve, milyen szégyen a házára! Még majd ő is bele talál keveredni valamibe. Minek engedi, hogy a férje kezességet vállaljon érette, hátha az a személy majd egyszer megszökik, s helyette Fenyéryt fogják bezárni. Még azt is jobban tenné Fenyéry, ha felhagyna az egész grófné védelmével, mert ez a per őt nagyon rossz hírbe fogja hozni. A legnagyobb pártfogói máris elhidegültek iránta. A minap kérdezősködött ő az alispántól a grófné ügye felől, mert hiszen ő sem bánná, ha az életét meghagynák a nyomorultnak, s az alispán egész szigorúsággal azt felelte: ,Hogy valaki vétkes, az bizonyos és hogy aki vétkesnek fog találtatni, az meghal, ez is bizonyos’. Ezek voltak saját szavai. Tehát iparkodjék Irén menekülni valahogy a kellemetlen helyzetből, mert az mégis irtózatos volna, ha egyenesen az ő házából vinnék a grófnét a siralomházba.”

Irén e leveleket rendesen a tűzbe hányta, s nem szólt felőlük senkinek, nem felelt rájuk semmit.

– Én nem hiszem – monda magában –, ha az egész világ hiszi is.

Sokszor szemközt ült Cynthiával s némán, hosszasan elnézett annak szemeibe, e tiszta, őszinte lélek világaiba. Cynthia elérté, hogy mit néz azokban, s azután megragadá védnője kis kezét, s szívéhez szorítva, monda neki:

– Ugye nincs ott, amit mondanak rám?

És Irén – nem irtózott megcsókolni e homlokot – semmi bűnt sem látott azon.

Egy napon szokatlanul felindulva jött haza Fenyéry a törvényszékből. Együtt találta, mint mindig, nejét és a grófnét. Irént megcsókolá, a grófnéval kezet szorított. Mindketten észrevették, hogy nyugalmából ki van véve. Maradás nélkül járt fel s alá a szobában.

Végre odahajolt a két hölgyhöz, és sugárzó arccal suttogá:

– Nyomon vagyok.

Mind a négy szem egyszerre felgyúltan tekinte rá.

– Látom a gyilkost; de még nem foghatom meg. Eljön az ideje.

Azután megint elkezdett fel s alá járni izgatottan, feszült várakozásban hagyva a hölgyeket.

Egyszerre Irén íróasztaláról papírt és tollat vett fel, s oda helyezé azokat Cynthia elé.

– Írja a grófné, amit tollába mondok.

Cynthia szótlanul engedelmeskedett. Fenyéry ezt íratta vele:

„Uram, ön jól tudja, hogy én nem vagyok bűnös, de a látszat annyira ellenem van, hogy bizonyosan el kell vesznem

Cynthia kétkedve nézett fel rá e szavaknál, mintha kérdené, hogy való-e ez.

– Csak írja le kegyed és folytassa:

„Nyújtson ön módot a megszabadulásra, és kívánjon tőlem bármit, rabja leszek.”

Cynthia leírta ezt is, Fenyéry átvevé az iratot, összehajtá levélformába s keblébe dugta.

– Kinek szól az? – kérdé Cynthia.

– Azt majd megtudja kegyed később.

Most egy cseléd lépett be az ajtón s jelenté, hogy egy úr akar szólni erőnek erejével Fenyéryvel.

– Mondtam, hogy nem vagyok senkinek itthon – szólt bosszúsan az ügyvéd.

– Megértettem, uram – szólt a cseléd sarkában jövő idegen –, de nem fogadtam szót.

Ezzel beerőszakolta magát a szobába, s békével üdvözlé a hölgyeket, kik mindketten visszarettenni látszottak tőle.

Fenyéry eléje állt, s szigorú hangon monda neki:

– Ez nőm hálószobája, uram!

– Nem soká maradok – szólt az idegen – úgy hiszem ugyan, hogy itt mindenki tudja nevemet. De mégis lehet, hogy arcom elváltozott egy idő óta, azért be kell magamat mutatnom: én Brenóczy Illés vagyok, gróf vagy micsoda.

Fenyéry reszketett a dühtől; sohasem látták őt ily ingerültnek, melle zihált és szemei haragtól égtek. Alig bírta kimondani, amit akart, oly egyszerre tódultak a leggonoszabb szavak ajkára.

– Uram. Én nem tudok az ön idejövetelének nevet adni. Én megmondtam önnek ezelőtt egy órával a véleményemet, s úgy hiszem, elég érthetően.

– Valóban érthető volt – szólt Illés gróf, s egy széket húzott maga alá és leült rá.

– Gróf úr, ha ön csak azért jött ide, hogy rút magaviseletének újabb bizonyságát adja, akkor mondom önnek, hogy gonosz helyre jött; ön engemet rútul megsértett ma, és azt soha meg nem bocsátom magamnak, hogy önt ott rögtön le nem ütöttem a földre, s ha csak ezt akarja ismételni itt, bekövetkezik, amit mondtam. Én ismerem önt mint híres veszekedőt, de nálam célt nem ér; mert én nem lövök; megfogadtam egyszer, hogy pisztolyt nem veszek kezembe, midőn ellenfelemet szerencsétlen voltam nyomorékká lőni; hanem a karddal még szabad vagyok, s ha szembe áll ön velem, megcsúfolom, hogy önmagára nem ismer.

Cynthia ijedten rohant oda Fenyéryhez, s kezét megfogva, némán látszott könyörgeni, hogy ne szóljon így előtte; hisz ez mégis testvére.

– Csak hagyja az ügyvéd urat beszélni, Cynthia – szólt Illés, legkisebb megindulás nélkül. – Neki okai vannak rám haragudni, és én azokat elismerem. Mondja el az okokat, tisztelt ügyvéd úr, különben magam mondom el; pedig énnekem nincs olyan jó előadásom, mint önnek.

Fenyéry elsötétült arccal néze rá s nem szólt.

– Nos, uram, hát miért jöttem én ide most a székvárosba? Csak mondja bátran, ez peres ügy, mind a kettőnket illet.

– Ez undok per miatt.

– Persze, hát nagyon természetes, a patvarba! Nekem is apám volt, akit megöltek; hírem nélkül csak nem történhetik meg ilyen per eldöntése, mikor azt keresik, hogy ki ölte meg.

Cynthia tántorogva ült le a székre, melyről felkelt.

– Látom már, hogy kegyed nem fogja elmondani, amit akarok; pedig én nem tudom olyan szépen. Tehát én megjövök, midőn már a per javában foly, s ingerálom magamat – ugye így nevezik azt műnyelven? – No hát. Beavatkozom, éspedig azon kérelemmel, hogy a vádlott Cynthia grófnét a vizsgálat ideje alatt ne hagyják szabadlábon, önnek a kezességére itt az erdei lakban; hanem szállítsák át valamelyik megyei börtönbe…

Cynthia fájdalom és ijedtség szisszenésével szökött fel e szóra.

– Maradjon ülve, Cynthia, maradjon. Hisz ez csak beszéd. Ezen én követelésemre az ügyvéd úr vágott egy olyan mérges replikát, amilyet még soha életemben a szemembe nem mondogattak. Igen szép replika volt, mondhatom, egy párizsi zsűri előtt elmondva, világhírűvé tenné az ügyvéd urat. Hanem az hát nem tartozik ide. Én megijedtem a replikától, s bizodalmasan odamentem az ügyvéd úrhoz és megkértem, hogy ne védelmezze ez ügyben oly erősen testvéremet, s úgy hiszem, ajánlottam neki e kívánt engedékenységért tán ötezer forintot. Nono; az hiba volt, elismerem, ön majd pofon vágott érte, ami kár lett volna; egy kis félreértés volt az egész; azt hittem, mással beszélek. Most tehát azért jöttem ide, hogy amit nem akart ön megtenni pénzért, tegye meg ingyen…

Cynthia borzadva, undorodva fordítá félre arcát, Fenyéry pedig leült neje mellé, s hátat fordított a beszélőnek; csak Irénnek volt elég nyugalma Illés gróf arcára figyelni e beszéd alatt. Ő volt mindnyájuk között a legokosabb.

– Nono, uram, ne ítéljen ön a per elején, hallgassa végig, amit mondok. Cynthia itt nincs jó helyen az ön házában. A törvényszék előtt azt mondom: nincs biztos helyen. Köztünk azt mondom nagyon biztos helyen van. És ez rossz! Ez igen rossz…

Fenyéry most egyszerre figyelni kezde rá.

A gróf sárga, viasz arcán valami borongó fájdalom látszott honolni. Egyszerre fölkelt székéről s elfogult hangon monda:

– Csak nem hiszi ön azt, hogy meg fogom engedni, miszerint a Brenóczy Maróth családnak egyik tagja a vérpadon haljon meg!…

Fenyéry most már eléje állt, és hallgatott nyugodtan, a gróf is komolyan, méltóságteljesen beszélt.

– Én nem keresem, ki vétett, hogyan vétett, az nem az én dolgom. Hogy a bírák szigorúak legyenek, azt követelem; de nevemet elviszem onnan, hol azt gyalázattal fenyegetik. Én tudni sem akarok róla, mi lesz e per eredménye, egy betűt sem akarok belőle látni. Ami az én teendőm volt, arról már intézkedtem. Mától fogva mindennap készen vannak az előfogatok állomásról állomásra egy fedett hintóra egész Fiuméig; ott egy amerikai gőzös horgonyoz, katlanát szüntelen fűtve, melynek Ohio a neve. Rendeltetése minden megállapodás nélkül Amerikába sietni. Itt vannak nálam a szükséges útilevelek és váltók százezer dollár értékig. Ért mármost engemet, uram?

Fenyéry némán inte.

– Amíg ön kezességet vállal testvéremért, addig én nem tehetek semmit; addig olyan lánccal van ő idekötve, amit nem lehet felnyitni. Amint ön átadja őt a hatóságnak, és megszűnik érte felelős lenni, aznap megszabadul ő. A börtönőrt már megvesztegettem előre. Ez nem volt nagy mesterség. Az ablakvasat ki fogják fűrészelni, s Cynthia negyvennyolc óra alatt a tengeren van. A törvényszék azután végezzen, amit akar. – Ezt kívántam én, uram, mármost kérem önt, hogy válaszoljon komolyan.

Cynthia szívdobogva, sápadt arccal leste Fenyéry szavait. Az ifjú ügyvéd egy percig gondolkozni látszott, azután nyugodtan felelt.

– Bocsásson meg, uram, hogy szándékát félreértve, azt balul magyaráztam. Mind a ketten félreértettük egymást, hibás fogalmunk volt egymás jelleméről; ezt igazítsuk ki és felejtsük el.

Illés és Fenyéry kezeik egymás után nyúltak.

– Ami önnek ajánlatát illeti, uram – folytatá Fenyéry –, azt bizton és bátran visszautasítom, önnek testvére ártatlan, ez hitem! A gyilkos lakolni fog, ez istenbeni bizalmam!

Cynthia mint egy őrült, rohant e szóra Fenyéryhez, s mielőtt ez akadályozhatta volna, odaborult lábaihoz és megragadta kezét, és hevesen csókolá azt össze.

– Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm!

Nem bírt más szót rebegni; csak a hála és az öröm ez egyetlen szavát.

Illés gróf odahajolt hozzá, és segíté őt felemelni Fenyérynek, Irén átölelte a szegény leányt, és segített neki sírni, és nem haragudott rá azért, hogy Fenyéry kezét oly görcsösen szorítja egyre ajkaihoz, és nem bír tőle megválni.

Azzal Brenóczy Maróth Illés gróf megfogta az ügyvéd másik kezét, és azt mondá neki:

– Uram, én soha ez életben meg nem csókoltam senki kezét, pedig voltam igen kicsiny gyermek s beszéltem igen nagy urakkal; de ha ön azt megteszi, amit mondott, akkor én is kezet csókolok önnek…

Akkor vette kalapját, üdvözlé a háziasszonyt, bocsánatot kért és eltávozott.


VisszaKezdőlapElőre