XI. POST EQUITEM SEDET ATRA CURA!

A zivatar mennydörgését odabenn is hallották a veres házban.

Az erőszakos szélvész visszaverte a füstöt a kéménybe, hogy egyszerre az egész udvar, minden szoba tele lett azzal, mintha tulajdon pokolgőzükben akarná megfojtani a benne lakókat.

A zápor nagy cseppjei verték az ablaktáblákat, néha egy-egy tévedt jégesőszem koppant meg azokon, mint valami rossz hírrel kocogtató rém, aki figyelmeztetni jött a belül lakót, hogy itt az idő, itt a legfőbb idő!

Krénfy folyvást járt fel s alá nagy léptekkel szobájában, mint ki az örökmozdony feltalálásán őrült meg, s most azt hiszi, hogy saját magának kell azzá lennie.

Egyik ijesztő kép a másikat váltotta képzeletében, mint valami félelmes kaleidoszkópban, ahol ugyanazon diribdarabkák minden mozdulatnál más csodát mutatnak, és egyik iszonyúbb a másiknál.

Minden embernek van egy szenvedélye, amiben megbűnhődik. Azt a lépést sohasem követhette volna el Krénfy józan fővel, amire rá hagyta magát venni egy uralkodó szenvedély mámorában. Egy lapra van téve minden. Vagy – vagy –?

Cynthia kétségbe van esve, Cynthiát senki sem mentheti meg, egyedül ő. A haláltól, a gyalázattóli félelem egészen kezébe fogja adni e bűbájos nőt, azokkal a megverő szemekkel, azzal az észvesztő alakkal. Kezében fog lenni, az ő irgalmára, az ő kényére bízva. Nincs neki más választása, mint a vérpad és az ő keze között. A levél megteendi hatását. Ilyen levelet ugyan veszélyes dolog volt útra bocsátani; de hiszen nem történt elővigyázat nélkül. Az ispán megbízható ember, érdek köti őt urához. Kettős érdek: a haszonvágy és a félelem. Ravaszsága is van elég, hogy magát rá ne szedesse. A grófnéval csak négyszemközt beszélend, künn a kertben, ahol meg nem lephetik. Kezéből a levelet ki nem adja, hanem úgy engedi azt elolvasni, hogy a grófnő el ne vehesse azt tőle. Ha mégis azon veszélybe jönne, hogy meglepnék, hirtelen puskája csövébe fogja facsarni a levelet, s kilövi azt a levegőbe; az elég és szétszakad, semmi nyom sem marad utána. Ha a grófnő csak cselt akart neki vetni, semmi bizonysággal sem fog bírni ellene.

Óh, ez mind a legjobban el van rendezve.

De hátha mégis valami különös, valami előre nem láthatott véletlen jönne közbe, ami annyiszor megtörténik; ha az ispán elvesztené a levelet az úton, ha a grófnő elragadná azt kezéből, s segítségért kiáltana; ha az ispánt nagy ígéretekkel rávenné, hogy azt a levelet hagyja nála!…

Óh, valóban bolond volt, őrült volt, aki ilyen levelet tudott idegen kézbe adni, útnak ereszteni.

Az ember homlokán a jeges veríték gyöngyei űzik egymást. Kocogtatnak az ajtón.

– Ki az? Mindjárt! – szól ez, torkán akadó hanggal, s zsibbadtan áll meg szobája közepén.

– Én vagyok, nagyságos úr! – szól kívülről egy ismeretes hang.

– Ah, az ügyvéd – sóhajt könnyebbülten Krénfy, s siet, hogy kinyissa előtte az ajtót.

De mégis, ily zavart arccal nem szabad annak őt látnia. Előbb letörli arcáról a verítéket.

– Mindjárt, mindjárt! Ne tessék türelmetlenkedni. Mindjárt kinyitom. Mosdottam, törülközöm.

Azután még a tükörben is megnézte arcát, hogy fog rajta illeni a mosolygás. Tűrhetően sikerült.

Az ügyvédet mosolyogva tudta fogadni.

– Hozta Isten. Mi jót hozott ily zivataros időben Brenócról?

– Csekélység, tréfaság – vigasztalkodék az ügyvéd úr, agyonázott kesztyűit húzkodva ujjáról –, egy kis idézőlevelet kaptunk a székvárosból.

– Tarnóczytól, ugye? – kérdi Krénfy úr, csendesen mosolyogva, s két könyökével az üveges szekrényre támaszkodva.

– Igenis, igenis – felelt az ügyvéd, belső zsebeiben könyökig vájkálva.

– Váltóhamisítás miatt, ugyebár? – kérdi Krénfy, hallatlan hidegvérrel fogadva az üzenetet.

Az ügyvéd meg volt lepetve, hogy Krénfy már ezt is tudja; a megkapott hosszú levelet kihúzta zsebéből, s letette az asztalra.

– Tizenöt napra van a megjelenési határidő? – kérdezé Krénfy.

– Igenis, igenis – hebegé az ügyvéd –; hanem, hanem…

– Hanem, ön azt akarja mondani, hogy egyúttal folyamodás van ellenem beadva, hogy előlegesen is letartóztassanak.

– Értesültem róla.

– Én is. Ne féljen ön semmit. Meg fogom előzni; még ma felmegyek a székvárosba. Tizenöt nap alatt az egész ügy el van simítva.

– Tehát nem gondolja nagyságod, hogy intézkedéseket kellene tennem?

– Intézkedéseket majd teszek én!… – szólt Krénfy, zsebére ütve, honnan a fiatal négy krajcár felelgetett vissza.

Az ügyvéd jókedvűen nevetett.

– Igaza van nagyságodnak; az egész vármegye zsebében van.

Krénfy gondatlan arccal lépett az asztalhoz, s meggyújtá szivarát.

– Tessék önnek is. Foglalja el vendégszobáját; félóra múlva Lenczné el fogja önnek mondani a teendőket, én még az éjjel felmegyek a székvárosba. Önnek más teendői lesznek, majd Lenczné elmondja. Később jöjjön utánam.

Az ügyvéd vevé köpönyegét és kiment a szobából. Krénfy mohón ragadta fel az idézőlevelet, s merev szemekkel olvasá át annak tartalmát; azután széttépte azt száz meg száz darabra, s elszórta a padlaton. Azzal bezárta szobáját és átment Lencznéhez.

Az udvaron megpillantá a folyosóról a kocsist, aki lovait jártatta alá s fel a brenóci út után. Lekiáltott reá:

– Tartsd készen a lovakat, félóra múlva egy idegen urat fogsz vinni Tarnócra, aki onnan saját szekeremen utazik tovább előfogatokkal. Adj most nekik abrakot, amennyit megbírnak.

Félóra múlva maga Lenczné jött ki a szobából, s parancsolá a kocsisnak, hogy fogjon be.

Azután egy idegen viseletű uraságot kísért végig a folyosón, akit a cselédek közül senki sem látszott ismerni.

Simára borotvált arca, zöld szemüvege, magas inggallérai s körültekert angolos gentleman sálja egészen szokatlan alakká tevék azt. Senki sem gyanítá, hogy ez maga a háziúr.

Sőt, erőltetett egyenes fejtartása által még szintén fél fővel magasabbnak is látszott, mint különben. A kocsisnak előre egy forint borravalót adott, ami őt az előtt tökéletesen ismeretlenné tette. Marci sohasem hihette volna el, még ha mondják is neki, hogy akitől egy forint borravalót kapott, az Krénfy úr lehessen.

Különben is meglehetős sötét volt egy gyertya világa mellett, amellyel Lenczné kikísérte az urat.

A szekér legkisebb felötlés nélkül távozhatott el a faluból.

A zápor nagyon elrontotta az utat, éppen a falu végén megsüllyedt a szekér egy kátyúban. A szekérben ülőknek ki kellett szállniuk a csizmaszárig érő sárba, hogy a tengelyt kiemeljék, mely a kocsis részéről nem történt meg minden káromkodás nélkül.

– Ez is átkozott, istentelen hely itt! Bizonyosan, akik itt a puszta házban laktak, azok átkozták meg az utcát, mert valahányszor ezen jövök, mindig megreked a szekér; kivált mikor a gazdám ül rajta. Ő pusztította ki innen ezeket az embereket, hogy a nyavalya törje ki, azért törik a kerék, mikor ezen jövünk, bár egyszer az ő nyaka törnék.

Krénfy úr gondolá magában, hogy ez bizonnyal átkozott hely, mely a drága időt így ellopja tőle; hát még ha azt sejtette volna, hogy ötlépésnyi távolban onnan a puszta ház falai közt, ott fekszik az ő veszélyes titkának hírnöke, halottan, meggyilkolva!

Nagy sokára kimozdult helyéből a zátonyra akadt szekér, de a lovak ki voltak fáradva végképp, s csak mászva haladtak hegynek fel a tarnóci úton.

Ezalatt a derék kocsis azzal mulattatá Krénfyt, hogy elkezdte őt szidni saját maga előtt; lerajzolta gonosz fejétől elkezdve átkozott körméig, s nem hagyott rajta egy fillérre menő becsületet.

Ilyen gyönyörrel sem hallgatá még senki saját életleírását, mint Krénfy úr. A kocsis nem ismer reá; nem is gyanítja, hogy kit visz.

Amint a tarnóci erdőbe értek, már pitymallani kezdett, s az első szürkület ködében három fegyveres lovast látott Krénfy úr szembejönni.

Nem tudott parancsolni szívének, hogy az ne dobogjon oly sebesen.

Két megyei pandúr jött a biztossal.

Néhány percig azon gondolkozott, hogy kiugorjék a szekérből, s elfusson, amerre legsűrűbb az erdő. Mégis okosabbnak találta csendesen ülve maradni.

A biztos illedelmesen üdvözlé az idegen utazót, s csak egy percre kérte, hogy állítsa meg a szekerét.

Krénfy még jobban szemébe húzta süvegét, s úgy tett, mintha semmi kérdés sem érdekelné.

A biztos a kocsistól kérdezősködött:

– Nem találkoztak-e egy ősz, rongyos emberrel?

– Dehogynem – felelt a kocsis, kinek nagy kedve telt a parasztos tréfákban.

– Szürke katonakabát volt rajta…

– Ugyanaz, meg avult bakancs a lábán…

– Igen, igen, rossz, vad tekintetű ember…

– Itt a vidéken a vén csavargó Marcinak híják – toldá a kocsis.

– Hol látták őt? – kérdé a biztos, ki alatt a ló is kezdett ágaskodni e feleletekre.

– A hévíz kútja körül, a lábait mosta.

– Mikor? – kérdezé a biztos, és már húzta elő a csákányt a nyeregkápából.

– Mikor? Mikor? – évelődék a kocsis. – Azt bizony ezelőtt három esztendővel az utolsó árvíz idején.

A biztos alighanem adott volna egyet a kocsisnak ezért a rossz tréfáért a csákány nyelével, ha az hirtelen el nem hajtat a lovaival szaporán, így aztán csak messziről kiálta rá vissza:

– Megállj, fickó, majd te is a kezem alá kerülsz még valaha.

Krénfy úr könnyebbült szívvel látta őt továbbhaladni az erdőben. Csak az apróbb tolvajokat üldözik.

Mire Tarnócfalvára értek, egészen megvirradt.

Krénfy le sem szállt a szekérből, hanem adott még egy húszas borravalót a kocsisnak, hogy menjen, sürgesse a bírót előfogatért.

A kocsis kizörgette Popákot a kalodás házból. Most ő volt a bíró. A kisbíró mindjárt futott az előfogatos emberekért: azalatt Popák odalépett az utas szekeréhez, s jó szokás szerint a lőcsnek támaszkodva két könyökével, sietett neki a falu legújabb híreit elmondani, mint afféle idegennek.

– Gondolja csak el, tekintetes uram, micsoda irtózatos dolog történt az éjszaka itt a szomszéd falu végén abban a puszta házban, ami az útfélen balra elmarad. Hát ez a gonosz csavargó vén Marci valamiért összeveszett a nagyságos úr ispánjával, s azt egy doronggal agyonütötte.

Krénfy úr felszökött e szóra üléséből, s úgy tett, mint aki hirtelen le akar ugrani a szekérből.

– Le akar szállani a tekintetes úr? – monda Popák, szolgálatkészen nyújtva eléje kezét.

Krénfy újra visszaült helyére.

– Micsoda? A mi ispánunkat ölték meg? – kérdezé a kocsis odafordulva, s azután összecsavargatá ostorát, felsóhajtva. – No, az se szíja többet azt a kurta pipát.

Ebből állt az egész búcsúztató, amit az ispán fölött tudott tartani.

Krénfy elváltoztatott hangon szólítá meg a bírót.

– Ki mondta önnek ezt a szerencsétlenséget? Látta valaki megtörténni?

– Most beszélték a megyei pandúrok, uram – felelt Popák nagy készséggel. – De nevezetes dolog ám az, mert aki azt az egész gyilkosságot végignézte, egy kis árva leány, akit Fenyéry ügyvéd úr neje tart örökben magánál; itt volt nálam még azon éjszaka, mindjárt a történt eset után, és nem szólt felőle semmit. Mi azt hittük feleségemmel, hogy a gyermeket láz gyötri, és nekünk nem mondott meg semmit. Csak odahaza mondta el Fenyéry úrnak a balesetet; úgy küldtek azután a gyilkos üldözésére.

– És vajon nem tudják, miért ölték meg az ispánt? – kérdé remegését titkolva Krénfy.

– Hihetőleg bosszúból; ez a csavargó olyan megátalkodott ember, akire egyszer megharagudott, annak nem jó volt vele éjszaka találkozni.

– Talán mégis inkább rablási vágyból tette? Nem beszélte a kisleány, hogy a gyilkos kivette az ispán kebléből a tárcát és elvitte magával? A pénzt, ami benne volt, megtartotta magának; a haszontalan írásokat pedig, amiknek semmi hasznát sem veheté, elásta vagy elégette, hogy azokról rá ne ismerjenek? Nemde?

A bíró vállat vonított.

– Ezt még eddig, uram, bizony senki sem tudja.

De Krénfy nagyon szerette ezt a gondolatot vitatni.

– Óh igen, így szoktak a gyilkosok tenni. Ez az ő módjuk. Ha valakit megölnek, elveszik a tárcáját, amit nála találnak. Ugyebár? Akkor még nem tudhatják, hogy mi van benne; nem is érnek rá, hogy kiválogassák, de nem is láthatják a sötétben, hanem csak azután később keresik össze. Ugyebár, az így szokott történni?

Popák gazda nyakát, vállát vonogatta, s nagy kényszeredetten felelt:

– Én bizony nem tudom, uram, mert én még sohasem gyilkoltam meg senkit.

Azután elsomfordált a szekér mellől, és félsúgva mondá a kocsisnak:

– Be különös egy ember ez a te pasasérod. Úgy kérdezősködik tőlem, mintha én mindennap ölnék meg egypár embert.

– Nem tudom én, hova való – viszonza neki a kocsis, amit a bíró tulajdonképpen nem is kérdezett tőle.

Aközben hozzáfogott, hogy a lovakat kifogja a szekérből; kikeresgeté a széna-szalma közül tarisznyáját s lóvakaró eszközeit, s mindazt felkötözte a ló hátára.

– Hanem hallja, hát azután ezt a szekeret honnan kapjuk mi vissza?

– Sehonnan sem, megvettem ezt utazószekérnek Krénfy úrtól – felelt neki Krénfy.

– Van-e róla írás? Mert írás nélkül nem hiszek ám én az édesapámnak sem.

– Hát nem mondta neked Krénfy úr, hogy a szekérrel ne törődjél.

– Mondta, nem mondta: arra én nem adok semmit. Az úr elmehet világgá, én azt sem tudom kicsoda, micsoda, mi járatbeli ember…

– Kérem, nekem rendes útlevelem van.

Krénfy úr közel volt hozzá, hogy saját kocsisa előtt útlevéllel igazolja magát.

– Nem kell nekem az útlevél, hanem ha elvész a szekér, nekem az egész szekér árát úgy lefogja Krénfy úr a béremből, mintha új lett volna. Mert kitelik az attól a csalárd, gonosz lelkű embertől. Ha az úr olyan bolond volt, hogy szekeret vett tőle írás nélkül, ütheti bottal a pénze nyomát, mert Krénfy úr el foga azt tagadni, ismerem a tudományát; én pedig innen egy tappot sem eresztem odább az urat, amíg be nem bizonyítja, hogy a szekeret megvette; hanem inkább visszaviszem az urat ebben a nyomban Kallósfalvára vagy Kis-Amszterdámba, vagy mi a Pokolfélegyházára, ahogy azt a bolond falut híják.

Krénfy úr komolyan megijedt. Ismerte kocsisát. Ez képes volt megtenni, amit mond. Reszketett minden tagja, amint nyugalmat akart mutatni.

– Mennyit érhet egy szekér új korában?

– Megér kétszáz forintot is.

Krénfy szótlanul vette elő tárcáját, s köpenye alatt kikeresett belőle két százast, odanyújtá a kocsisnak.

– Nesze, vidd ezt majd az uradnak, vagy ha ezt nem találod, add Lencznének és kérj írást a szekérről; a pénzt azok majd utánam küldik.

A kocsis megcsóválta fejét; a pénzt nem merte elvenni, hanem átadta a bírónak, s azt mondta, hogy ő még soha életében sem látott ilyen bolond embert. Azzal felugrott az egyik lovára, jobbról-balról ráhúzkodott mind a háromra az ostorral, s tovanyargalt.

Az előfogat még ekkor sem érkezett meg. Krénfy úr a mozdulatlan szekéren ült egyedül. Egyik embert a másik után futtatá a késedelmes fogatért; forintot, húszast szórt mindegyik postának, s fel-felállt szekerében nyugtalanul előre-hátra tekintgetve, ahonnan a lovakat várta.

Végre hallatszott az ostorpattogás. Egy fidélis bajusztalan tót siheder jött vágtatva négy konyájával a szekérhez; ki rögtön beszédbe állt szokása szerint az utassal.

– Úgy tetszik, mintha már én vittem volna az urat egyszer.

Krénfy megrezzent. Majd elárulta magát. Pedig hisz ez csak parasztnyájasság volt. Legjobb volt ráhagyni.

– Meglehet, fiam.

– Ugyebár, Bazingba utazott akkor?

– Talán oda.

– Az úr az a répakereskedő izé, ugye?

– Az ám.

– No lám. Mindjárt megismertem. Azt is tudom még, hogy két garast adott borravalónak.

– Nesze, adok most két húszast, csak fogj be szaporán és jól hajts.

Ez a biztatás hatott az előfogatosra. Rögtön hozzáfogott istrángjai bontogatásához s az előfogat felszereléséhez.

Hanem mindez olyan végigvárhatatlan lassúsággal ment, annyi csomó volt kioldani, madzag összekötni való, hámok, istrángok úgy össze voltak bogozva, egymással felcserélve, hogy félóra nem vetett véget az előkészületeknek.

Krénfy a nyavalyatöréshez volt közel. Utóbb maga is leszállt a kocsisnak segíteni, a lovakat ide-oda elkötözni, zabláikat fogaik közé adni. Hiába kérték, hogy ne sározza össze magát.

Hej, még tegnap ilyenkor majd tudott volna sikert eszközölni egy jó karikás ostorral.

Végre mégis nyeregben ült valahára az előfogatos.

– Jól hajts, fiam. Jó borravalót kapsz – dörmögé utána az utazó, s midőn a szekér kirobogott a faluból, s felkanyargott az út a hegyek közé, akkor kiemelkedék üléséből, és úgy nézett vissza a mögötte elmaradó útra. Senki, senki sem látszott utána jönni. Rétek, mezők az éjjeli esőtől újultan terültek kétfelől. A sötét brenóci erdők, mint egy borongós emlék maradtak mindig hátrább, mindig halaványabb kéken, s vidám vetésszalagokkal csíkozott lejtős halmok képezék a közeledő tájat, a kerekek alatt porzott a száraz út; a nyeregben ülő kocsis valami nótát kezdett a tulipánról, ahol nem bírta énekkel, ott fütyülve folytatta… Krénfy úr úgy örült mindennek, a kétfelől elfutó mezőknek, az erdők távozó képének, a kerekek alatt porzó útnak és a vidám fütyörészésnek.

Menekült!


VisszaKezdőlapElőre