V. ESTÉTŐL REGGELIG

Tíz óra lehetett este, midőn István gróf és Cynthia kocsijai elindultak a brenóci fogadóból. Cynthia grófnő mélázva nézett ki hintaja ablakából a kétfelől elmaradozó házikók sötét ablakaira.

Milyen boldog emberek lakhatnak azokon belül!

Ezek a felsővidéki falvak nem úgy kezdődnek és végződnek, mint mások; messze a helységtől előtűnik újra egy-egy távol eső ház és azután ismét sűrű erdő folytatása következik, s ismét egy kis házikó, mely még mind azon faluhoz tartozik.

Egyszer az útfélen egy olyan házikót pillant meg a grófnő, melynek nem volt teteje, s melynek ajtaja előtt egy csoport férfi, asszony, gyermek sírt és jajveszékelt.

István gróf hintaja hirtelen elporzott a sopánkodó tömeg előtt, hanem Cynthia megállítá a magáét s odaküldé inasát, hogy tudja meg, mi bajuk.

A baj igen egyszerű volt. A ház leégett tavasszal; a gazda itthon hagyta leányait, hogy míveljék a kicsi telket, maga és fiai pedig elmentek az alföldre kaszálni, aratni. Ami kis pénzt így szereztek, azon vettek építéshez való szereket és egy pár lovat a gazdasághoz. Szerencsétlenségükre azok lopott lovak voltak, benne veszett a pénzük. A gazda bújában megbetegedett; füstpénz, dézsma, robot tartozásban maradt; ezekért most az árendás elkótyavetyéli tőlük a háztetőhöz való épület szereket, a jámborok az Isten ege alatt maradnak a leégett házban.

Cynthia mélyen felsóhajtott. Tehát még a gunyhókban is van boldogtalanság!

Éppen tizenegy óra volt, midőn a maróti kis lakba behajtattak. Szerény kis mezei lak volt az, három szobával földszint, ugyanannyival az emeleten. E kis lakot Cynthia anyja saját költségén építteté s leányának hagyományozta, ilyenformán azt, mint Cynthia magántulajdonát, nem lehetett az eladólevélbe foglalni.

A ház külseje valami oly csendes, zárkózott képet mutat. A télizöld repkény már a háztetőt is benőtte, s szabadon fonta indáit a bezárt ablakredőnyökön keresztül, jeléül annak, hogy azokat régóta nem nyitották már ki. A párkányzaton a vastag levelű fülfű zöld rózsái tenyésztek, a kert utai mellett elhatalmadzott a puszpáng, a tuják csoportozatai is megnőttek már a ház előtt… Mind, mind az emlékezet növényei, mik nem hullatják el örökzöld leveleiket, mik nem lesznek hűtelenek a földhöz az elmúló nyárral.

A háznál csak egy vén kulcsár lakik, vén feleségével, ugyanazon szobában, melyben húsz év óta laktak; öregek voltak már akkor is, Cynthia sohasem ismerte őket ifjabbaknak.

Milyen nagyon örültek mind a ketten, hogy Cynthia grófnőt megláthatták újra, hogy mondogatták egymásnak, amint a kandallókban szították a tüzet: „Hogy megszépült, akkor is milyen szép volt, de akkor mégis sokkal vígabb volt.”

Ilyen, évek óta nem lakott házakból olyan nehezen akar kiengedni a hideg; a kandallóban vígan lobogott már a tűz, és mégis olyan hideg volt minden szobában.

István gróf a földszinti hálóteremben telepedett le, ahonnan egy csigalépcső vezetett ismét fel az emeleti szobába, melyet Cynthia foglalt el társalkodónéjával.

István gróf feltette magában, hogy addig nem fog elaludni, míg Cynthia le nem fekszik. Illés gróf nagyon rábízta, hogy leányának minden mozdulatára vigyázzon, bárha nem veteti is észre, hogy vigyáz, hogy gyanakszik.

Ez igen könnyű volt olyankor, midőn csak egy lépcsőn lehetett lejönni azon hálószobából, azonfelül az udvaron egy nagy szelindek őrködött, mely minden neszre ébren volt.

István gróf odavitette asztalát a kandallóhoz, s lábait felrakva annak párkányára, nagy nyugalommal keverte és rakta kártyáit, néha-néha megállva hallgatózni.

Cynthia, amióta megérkeztek, folyvást jár alá s fel a felső teremben, mely éppen István gróf feje fölött van, léptei majd lassúbbak, majd sűrűbbek; egy percre meg nem áll.

Egyszer mégis abbahagyja a járkálást, s leküldi társalkodónéját a kulcsárhoz, hogy készíttessen számára vacsorát, mert ő éhes.

István gróf ezen nagyon csodálkozott, mert alig pár órája, hogy ama nagy vendégségtől felkeltek. Hanem utoljára ez mégis megnyugtatta, aki éhes, az nemigen lehet kétségbeesve.

Félóra múlva egy szép sült csirkével tért vissza a kulcsárné, s azt Cynthia grófnőnek felvitte.

Nemsokára a társalkodónő visszahozta az üres tálat, csak a puszta csontok maradtak rajta. Cynthiának jó étvágya van ma, gondolá magában István gróf a tizenhatodik pasziánsz közepett.

Cynthia grófnő pedig azalatt az ablakban ült, s odacsalogatva a nagy szelindeket, annak hajigálta apró darabokban az egész sültet. A kutya nagyokat ugrott örömében, s füleit hegyezé és farkát csóválta e kedves mulatságra.

Azután ismét újrakezdődtek a léptek a felső szobában és szakadatlanul kitartottak órahosszat. István gróf ásított és újra kezdte a kártyavetést.

Odafenn a felső teremben kezeit tördelve jár megnyugvás nélkül a boldogtalan hölgy, néha felsóhajt keservesen:

– Óh, anyám, édesanyám…

Még csak arcképe sem maradt fenn a megholt nőnek, melyhez fordulhatna, melytől erőt, tanácsot, vigasztalást kérhetne nagy szorongattatásai közt. Egészen magára van hagyatva.

Lemondani nem tud, nem akar, nem szabad.

Segítséget nem lát sehol, senkinél, semmiben.

Vagy testvére fog elveszni, vagy kedvese, vagy ő maga. Ez a hármas út kijárása.

Ha pénz volna kezénél, talán segíthetne vele; de azt is kitől küldené és hová, hogy testvérét megelőzze?

Mindössze kétszáz forintja van chatouilljában, az nem lehet elég. Azt sem bízhatná senkire. Illés megelőzné és ha megelőzi, akkor találkozniuk kell, és akkor egyiknek vége van.

– Óh, anyám, édesanyám…

A hold arca előtt éppen oly nyomtalanul mennek el ezek az alaktalan felhők, mint az övé előtt az alaktalan gondolatok. Most egyszerre egy nagy sötét felhő vonul a hold elé s hosszasan elsötétíti a tájat. Ezek a sötétség percei egy erős gondolatot adnak Cynthiának.

A legmerészebb út a legegyenesebb és a legegyenesebb a legjobb.

Egy közönséges lélek azt tenné az ő helyzetében, hogy azt mondaná testvérjének, miszerint lemond, és azután iparkodnék hasznára fordítani azt a bizalmat, mellyel az szilárd ígéretében megnyugodott. Cynthiának e gondolat egy percig sem jutott eszébe.

Hanem így gondolkozott: Vissza fog menni ez órában Brenócra – egyedül – gyalog – fel fogja keresni Krénfyt – saját lakán – éjszaka – magányosan – el fogja neki mondani rettegését, őszintén – világosan – fel fogja szólítani, hogy a kért összegről rögtön küldjön váltót a strasbourgi kereskedőhöz – átadja a magántárcájában levő kis összeget neki – s leköti, átírja, eladja neki maróti kis jószágát, ékszereit, mindenét…

Óh, a szegény nőnek, midőn e háborodott eszméket kigondolta, nagy okai voltak magában fel-felsóhajtani: „Óh, anyám, édesanyám.”

Hogy mindezt hogy fogja kivihetni, arra nem gondolt többé. Útióráján már tizenkettőre jár az idő. Sietnie kellett.

A mellékszobában társalkodónéja aludt már; alulról sem hallatszott semmi nesz, István gróf is bizonyosan lefeküdt. Cynthia fejére burkolta sálját, tárcáját keblébe dugta, s a nyitott ablakon körültekintett.

Jól tudta, hogy az egész délkeleti házfal be van futtatva a folyondár bércse (clematis) erős indáival, azok bizonyosan meg fogják őt bírni. Nem csalódott; az ablakból igen könnyen lejutott a földre. Szerencsére a hold egészen felhők alá volt borítva.

Azon percben, amint a földre ért, nagy rohanva futott felé a házőrző szelindek. Cynthia meg sem mozdult előtte, magához várta szótalanul, s midőn odaért hozzá, egyszerre lehajolt, kinyújtotta kezét szelíden s megsimogatta vele a kutya fejét. A nagy, izmos eb, ahelyett, hogy bántotta volna, elébb meglepetve állt meg előtte, azután hízelgő nyüzsgéssel csúszott lábaihoz, s a fejét simító kezet nyalogatá.

Cynthia egy szisszenéssel sem árulá el magát. Lehet, hogy az eb rohanása figyelmessé tett valakit. Így azt fogják gondolni, hogy valaki a háziak közül jár az udvaron.

A kertre nyíló ajtó nem volt bezárva. A ház árnyékában könnyű volt oda kerülni; amint az ebet elhallgattatá, csendesen besuhant a kertbe.

Ott fehérlett egy szomorú kődarab a sötét mirtuszbokrok között. Ez volt az ő anyja sírköve.

Itt már szabad volt sírni.

Odarohant, leborult a begyepesült földre és sírt szíve mélyéből, lelke keservéből, elpanaszlá néma könnyeivel anyjának mondhatlan bánatát, és kérte szótlan fohászával, hogy legyen segítségére ez órában, ez éjszakában, e magányos útjában.

És azután megerősödött szívvel kelt fel onnan. Amint feltekinte, íme a nagy házi eb ott ült mellette.

– Kondor! – susogá a grófnő, s a nagy, veszedelmes állat farkát csóválta, midőn nevén hallá magát szólíttatni.

A kertből egy hídon kellett átmenni az útig; midőn Cynthia onnan visszatekinte, látta, hogy a szelindek utánamegy. Gondolta, hogy majd elmarad a házakon túl. Hanem a kutya kikísérte egész az útig, és amint kiértek az erdők közé, akkor egészen melléje simult, és fejét odadörzsölte hozzá barátságosan, és fogait hízelegve vicsorgatá fel rá, mintha mondani akarná neki: „Látod, milyen szép, erős, fehér fogaim vannak, ne félj ám semmit, hogy ily egyedül jársz, majd veled megyek én.”

És valóban jóleshetett e jámbor vadállat barátsága e percben Cynthiának. Az út mindenütt sűrű erdők között vezetett el, a fenyőerdők árnyéka nappal is hasonlít az éjszakához. Olyan rémes a csöndesség éjjel a vadon közepette, néha egy-egy száraz gally esik le a fáról, mely csörömpölve hull a haraszt közé, a szél úgy sóhajt a sűrű lombokon keresztül, s ahol a hold árnyékot vet a fák közül az útra, úgy tetszik, mintha csupa élő alakok mozognának, minden nesz olyan ismeretlen… Milyen jólesik, ha van egy élőlény ilyenkor közel, melyhez beszélni lehet, s mely úgy szeretne felelni, biztatni, hogyha tudna.

Egy helyütt egészen elmélyed az út a sűrű gyalogfenyők közé; amint ott egy beárnyalt odvas fa mellett kelle elhaladni, mely csaknem az út mellett áll, egyszerre elkezdett az eb gyanakodva morogni, néhány lépést előreszaladt, ottan megállt, s azután haragosan csaholni kezdett a fára.

Cynthia figyelmesen tekinte oda, s a sötétben észrevevé, hogy egy férfialak támaszkodik annak a fának, két kezével görcsös botjára nehezkedve.

A szelindek Cynthia elé veté magát, s dühösen ugatott az alakra.

Cynthia odalépett a kutyához és elcsitítá, s azután erős, bátor hangon szólítá meg az alakot.

– Ki az? Jöjjön elő!

– Hát ki volnék? – szólalt meg egy durva, mérges hang. – Olyan ember vagyok, aki az úton szokott lakni. Az országút mindenkié, nekem szabad itt lennem.

Cynthiának meg kellett fogni a szelindek örvét, hogy az rá ne rohanjon a beszélőre. A grófnő most egész nyugalommal szólt az emberhez.

– Jó barátom; nem mondhatná meg nekem, messze van-e még ide Brenóc?

– Elég messze – volt a dacos válasz.

– Nem lenne szíves engem odáig elvezetni?

E bátor felhívásra valamit dörmögött magában az alak, azután fennhangon azt mondá:

– Nem bánom. – S ezzel előlépett a sötétből a holdvilágra.

Valóban nem volt olyan külseje, mely különösen ajánlja arra, hogy éjfél után sötét erdőn keresztül egyedül vezettesse magát vele az ember egyik falutól a másikig.

Az a vén csavargó volt ez, aki Kallósfalván rá akarta lázítani a népséget a magtárra.

– Elvezetem az ifjasszonyt – dörmögé még egyszer, közelebb lépve Cynthiához, kinek nagy bajába került meggátolni a szelindeket, hogy rá ne rohanjon e vad kinézésű férfira.

– Tehát menjen egy kissé előre, mert ez a kutya úgy haragszik az idegenekre.

A csavargó dörmögött, és megfogadta a szót; nagy léptekkel indulva meg a kősziklás úton, útközben vissza-vissza tekintgetett az utána jövő hölgyre, kérdezgetve, ha bír-e vele lépést tartani.

– Óh igen, csak siessünk – válaszolt Cynthia, ki a sebes menetekben annyira át volt hevülve, hogy sálját kénytelen volt levetni fejéről s félkarjára venni. A gyémántos karperec úgy ragyogott karján a szép holdvilágnál.

A vén csavargó most még többször nézett vissza, s szemei mindannyiszor megakadtak azon a fényes ékszeren.

Az éjszaka olyan csendes volt, a táj olyan elhagyott, ők oly egyedül az erdőben.

Egyszerre valami gyermeknyöszörgés üté meg Cynthia füleit az út mellett, valami nem panaszos, csak önkéntelenül jövő nyögés; a hölgy odalépett: egy kődarab mellett valami hároméves fiúcska üldögélt, külsejére alig nagyobb egy csecsemőnél, s ott sírdogált egymagában.

A grófnő megállt érte, bármennyire sietett is.

– Mi bajod? – kérdezé, elvonva a gyermek kezét síró szemeiről, hogy arcára láthasson. Szép kis szőke fiúcska volt.

A gyermek nem értette azt a nyelvet, amit a kisasszony beszélt, csak egyre sírt.

– Kérdezze meg, hogy mi baja, miért van itten – szólt Cynthia vezetőjéhez; mire az kemény hangon förmedt rá a gyermekre, valamit kérdezve tőle.

A gyerek sírástól félbeszaggatott hangon hebegett rá feleletet, amíg a csavargó görcsös botjával fenyegetni látszott, ha nem beszél.

– Azt beszéli a poronty – magyarázta azután a csavargó –, hogy az apja, anyja mind halálán van, őtet meg a többi testvérét szétküldözték, hogy menjenek a világba, holnap eltemetik az apját, holnapután eladják a házát, s most ez sír, mert nem tudja, hogy merre van a világ. – Gyerünk, ifjasszony, nem tartozik ez miránk.

– Ismeri kend talán a szülőit?

– Hogyne. A vén Simkó az, akinek háza itt az út mellett látszik leégve… No, adjon egy krajcárt annak a gyermeknek, aztán menjünk.

Cynthia azonban ehelyett felvette a gyermeket az ölébe, s nagy bizánci sáljával beburkolgatá s odaszorítá magához, biztatgatva, hogy ne sírjon, majd visszaviszi az apjához, és azután nem kell neki elmenni a világba.

A csavargó botjára támaszkodva nézte, hogy mit csinál. Olyan vadul leráncolá szemöldeit, mintha nem tetszenék neki ez a munka.

– Siessünk, barátom! – szólt Cynthia, s a morogva közeledő szelindek kényszeríté a csavargót előremenni, mindenütt sarkában szaglálva s minden mozdulatát gyanúsan kísérve. Ha az ember néha magasabbra találta emelni botját, úgy villogtak az eb szemei zöldes-veres fényben.

A csavargó félig magában, félig az ebhez beszélve, dörmögé szlávul:

– Morogj, morogj. Veled majd hamar elkészülnék én, csak azt a gyereket ne vette volna fel.

Cynthia gyanútlan, félelem nélkül lépett az ember nyomaiba, egyedül a gyermekkel volt elfoglalva, azt ápolá, vigasztalta, a gyermek utóbb aprózott sírással elaludt ölében.

– Nem lesz nehéz az a gyerek? – szólt egyszer a csavargó, hátrafordulva. – Majd én viszem.

– Csitt! Alszik – monda a hölgy, és még lépni sem mert oly hangosan, mint azelőtt, nehogy fölébressze.

A hold nemsokára újra kiszabadult a felhők közül, s Cynthia itt már egészen ismerni látszék az utat. Jól emlékezék a szénégető tanyára balról, attól nem messze kell lenni a leégett háznak. Mint valami nagy vár romja tűnt elő a fák közül az éjszaka optikai csalásában.

– Itt van a ház – szólt a csavargó. – Tegyük le azt a porontyot, innen hazatalál.

Cynthia nem felelt neki, hanem egyenesen a háznak tartott, belépett a be sem reteszelt ajtón; a kutya odafeküdt a küszöbön keresztül.

A csavargó az ablakhoz ment, onnan nézett be a szobába.

A tűzhelyen néhány hasáb fa égett, az világítá be a kis szűk szobát; a hányt-vetett deszkákon keresztül a hold odasütött egy ágyra, melyen egy elsoványult női alak feküdt, vénebb a nyomor, mint az idő miatt, egy rossz gubával takarózva; az ágylábnál egy férfi feküdt hanyatt, hátával a falnak támaszkodva s két kezét hóna alá dugva, talán hogy melegebbje legyen.

– Tietek ez a gyermek? – kérdé a grófnő a rábámuló pór szülőktől. – Miért hagyjátok elveszni? Nem kell kétségbeesni mindjárt, jó az Isten.

– Hát mit csináljunk? – szólt siránk hangon a pór, a nő csak nyögni tudott már – nincs mit enni adjunk neki, jobb ha elvesz, holnap minket is kiűznek innen a házból, adósság, porció miatt, bár egyenesen a temetőbe mennénk innen. Meg sem hagynak halni békességgel. Bár legalább meghalhatnánk egy fekvőhelyünkben. Nem, mint a haldokló kutyát, kihúznak a sövény mellől az árokba.

– Azt talán nem fogják tenni.

– Óh, azt teszik. Ez az új úr ott a kastélyban nemigen számlálja az embereket, akik meghalnak.

Cynthia szíve mélyében megborzadt.

– Mennyi az a tartozás, amiért el akarják venni a házatokat?

– Száz forint – nyögött a pór, mintha oly súlyos volna ez összeg, hogy ki sem bírja lélegzettel.

Cynthia ezüst száz forintot értett, pedig azon a vidéken még most is váltóban számítanak.

– Hát a gazdaság rendbehozása mennyibe kerülne?

– Óh, Istenem. Az is száz. Húsz esztendeig izzadtunk, koplaltunk, s egy esztendő alatt mind elvesztettük. Sok pénz az nagyon. Nem lehet azt megbírni, nem.

Cynthia kivette a keblébe tett tárcát, s a benne volt kétszáz pengőt odaadta a férfinak.

– A gyermekre gondot viseljetek. Isten áldjon.

Azzal sietve kijött a házból.

A szegény család örömsikoltása kihangzott utána, a beteg anya egész a küszöbig vonszolta magát ágyából, hogy szótlan sírásával tudassa áldását, melynek már hangot adni nem bírt; a férfi csak ezt rebegé: – Én Istenem, óh, én Istenem! – s nem tudott hová lenni azzal a sok pénzzel.

Cynthia most előresietett; mintha az áldó hangok elől akarna szabadulni, vezetője a háta mögött maradt, a nagy komondor meg amellett.

A csavargó egyre csóválta a fejét s dörmögött, hol magához, hol a gyanakodó kutyához beszélve; most már öklében sem tartotta a görcsös botot, hanem hóna alá vette.

– Furcsa ez, nagyon furcsa… De bolond kutya vagy te, hogy úgy morogsz rám, hiszen jó ember vagyok én… Fölvette a gyereket, és odaadta nekik a pénzét… Hm, hm… Jó szelindek, ne szaglálj engem. Én ölném azt meg, nem te, aki a te kisasszonyodat bántani merné!… Ki hinne el ilyet a mai világban, ha nem látta volna?…

Cynthia észrevevé, hogy nagyon előresietett, s megállt, hogy kísérőjét bevárja.

– Sietős dolga van a kisasszonynak? – kérdé a csavargó, most már sokkal lágyabb, csaknem elérzékenyült hangon.

– Elfáradt, jó öreg, ugye? – viszonza a delnő, s maga mellett hagyta a vént ballagni. – Lassabban is mehetünk.

– Vén vagyok már, kisasszonyom. Megnyomorított az idő, meg más is. De nem panaszképpen mondom. Ami bajom volt, megérdemeltem, s amit megszolgáltam, azért kiszenvedtem.

Cynthia odahívta egészen magához az öreg bujdosót, s bár a komondor mindig kettőjök közé furakodott váltig, egész bizalmasan beszélgetett vele; belehozta a beszédbe, elmondatta vele élete egész történetét, zajos, bűnös fiatalságát, hosszú fogsági éveit, iszákos, gonosz életét, elhagyatott voltát. A vénember sok-sok dolgot elmonda őszintén, töredelmes szívvel, miket az ítélőbíró előtt és a gyóntató atyának ki nem vallott soha.

A hölgy nem pirongatá, nem gyalázta érte, hanem szánta és megismeré róla, hogy amit lelkében szenvedett, az még több és nehezebb volt, mint amiket a törvény mért valaha rá, s majd mind jobban lesz az még ezután.

– Furcsa ez, nagyon furcsa… – dörmögé az öregember fejét csóválgatva. Soha ilyen lénnyel nem jött ő még össze, akinek így elmondta volna minden búját, baját, aki vigasztalta volna valaha életében!

Ezalatt mindig közelebb jöttek a brenóci vár fekete tornyai, mik az út mélyén keresztül régóta láthatók voltak a holdvilágos tájon. Cynthia figyelmes szemei észrevették a gyertyafényt, mely még most is világít a kastélyban. Tehát Krénfy még ébren van. A gyertyafény majd az egyik, majd a másik ablakot világítja meg. Krénfy most vizsgálja sorba a szobákat. Végre megállapodik egy helyen. Cynthia messziről is ismeri azt a szobát. Az erkélyterem az. Krénfy úr ott szentel egy órát az ábrándozásnak.

Az erdő szélében megállítá kísérőjét a grófnő.

– Ne jöjjön tovább, innen odatalálok magam is. A járást ismerem.

A csavargó leült egy nagy kőre az útfelen s azt mondta, hogy várni fog, míg a kisasszony visszatér. Bár ne esnék rajta semmi baj.

*

Krénfy úr el volt fáradva, mint egy lóversenyből hazatért paripa. Ez nagy munkába kerülő nap volt. Reggeltől estig a méltóságos urak mulattatásával erőltetni magát; keresztülesni mindazon kínzáson, amit egy szárazföldre kihúzott víziállat érez a nem neki rendeltetett légkörben; azután, hogy a grófok eltávoztak, még be kelle számolni a cselédséggel, nehogy egy nappal többet hiába fizessen nekik; kiveszekedni magát bérenc inasokkal, kocsisokkal, ledisputálni tőlük egypár garast fölétetett zabért, eltört findzsafülekért, s azután meg a porcelán- és edényárus biztosával civakodni, hogy úgy kapta már törötten az edényeket; zongorákat, tükröket még azon éjjel összepakoltatni, mert azok mind napszámban vannak ott – szőnyegeket felgöngyölgetni, függönyöket, csillárokat leszedetni és azokat mind a számukra rendeltetett deszkaládákba elpakolni, s minden egyes emberrel lármázni, huzakodni, s mikor ez mind megvan, akkor még újra végigfutni valamennyi szobát, nem tévedt-e valami igaz jószág a sok idegen vagyon közé.

És azután amint magára maradt, amint bezárt minden ajtót egyenként, amint a kastélybeli zaj, lárma, csörömpölés, kalapácsolás lassanként elcsendesült, akkor elkezdték valami különös érzések szállni meg mellének azt a részét, ahol a poéták állítása szerint a szívnek kellene lenni. Kezdte érezni, hogy ez a kastély sokkal üresebb ma, mint volt azelőtt. A szobák között is kezdett különbséget tenni: az egyik nem oly kívánatos, mint a másik. Azt hitte, hogy azokat a lábnyomokat is észrevehette a tükörsima parketten, amik ott végiglejtettek, s képzelte magában, hogy mikor ezeket a tündérpiciny lábnyomokat azok az utána úszó hosszú hajfürtök beseprik, hogy senki se találjon reájuk. Itt állt, ezen a helyen ült, ezen az ablakon nézett ki, oda mutatott, hol arcképe állt egykor, és sehol semmi nyoma ittlétének többé. Krénfy úr százszor is összekeres minden széket, minden asztalalját, nem vesztett-e el valamit a csodálatos hölgy nála, nem feledett-e ott valami csekélységet, csak egy gombostűt! Hisz az oly rendes dolog, hogy hölgyek egy-egy gombostűt elejtenek – ez semmit, semmit.

A zongoraterembe, hol annyi elragadtatással kísérte Cynthia ábrándjait, nagy bajára nem mehetett, mert az be volt zárva. A kulcsát a grófnő vitte el magával, azt gondolva, hogy ide költöznek át néhány napra, s hihetőleg elfeledte azt visszaküldeni. Lakatost pedig a városból kelle hozatni, aki felnyissa.

Krénfy úr testben, lélekben kimerülten rogyott le egy székre, s fejét lehajtá az asztalra, mint egy őrült.

E pillanatban úgy tetszék neki, mintha ama bezárt ajtó zárjába egy kulcsot tolnának be csendesen.

Egyszerre felugrott. Hallgatózék. Talán csak képzelődött, vagy álmodta ezt a hangot.

Most egyet fordult a kulcs a zárban.

Krénfy első gondolatja az volt, hogy rablók akarnak rátörni, s hirtelen lekapva pisztolyait a falról, elkiáltá magát:

– Ki az? Mit akar? Én lövök!

És mind a két pisztolyt az ajtónak szegezte.

A kulcs másodszor is elfordult, az ajtó feltárult, s a két pisztoly nyílása előtt ott állt Cynthia grófnő.

Krénfy halvány volt és reszketett, a hideg veríték ragyogott egész orcáján.

Cynthia nyugodtan, szelíden nézett rá.

A férfi a rémülettől és csodálkozástól elfogultan állt e váratlan tünemény előtt; csak későre jutott annyi is eszébe, hogy azokat a pisztolyokat mégsem kellene olyan sokáig a grófnéra szegezve tartani, hanem elhajítani a szegletbe.

Cynthia nem várta a megszólítást, nem várta, hogy bámuló látogatottja kérdéshez jöjjön, maga sietett hozzá.

– Uram. Kérem, ne üssön zajt. Egyedül jövök. Egy rövid szóra.

– A grófnő! – hebegé Krénfy. – Hogy jön ide? Honnan? Lehet-e ez?

– Rendkívüli dolog mindenesetre; de nem lehetett másképpen. Engedje ön, hogy leüljek; elfáradtam, gyalog jövök Marótról.

– Gyalog idáig? Ebben az éjszakában? – szólt Krénfy, kiben minden szónál növekedett az elbírhatatlan bámulat.

Cynthia leült egy asztal mellé. Látszott rajta, hogy egészen el van fulladva.

– Láthatja ön, uram, hogy valami borzasztó oknak kell annak lenni, ami engemet erre kényszerített. Röviden kell mondanom, mert minden pillanat veszély rám nézve. Kérem önt, üljön mellém.

Krénfy úr égett és fázott, midőn e kérelmet teljesítenie kellett; félig gyanítá e látogatás okát.

– Ön néhány óra előtt egy levelet kapott Strasbourgból; azt a levelet ön elég gondatlan volt bátyámnak megmutatni.

– Óh, kérem… – Krénfy úr valamit akart hazudni.

– Már ez megtörtént. Most tudja meg ön ennek a következését. Azt a levelet egy ember írta önnek, aki most Strasbourgban az adósok börtönében ül és onnan nem szabadulhat; Illés ez emberrel már egyszer vívott párbajt, s akkor ő sebesült meg. Nem fog nyugodni addig, azt fogadta fel, míg ismét és ismét nem kényszeríti a megverekedésre, amíg csak egyik kettőjük közül el nem esik.

– Istenem! – sopánkodék Krénfy úr.

– Nem titkolom el az okot sem, mely miatt Illés ez ember ellen tör; ez a férfi nekem gyermekkori ismerősöm. Ez az én bűnöm. Láthatja ön, hogy semmit sem titkolok el ön előtt. Kezébe tettem le jó híremet, ön engem semmivé tehet e szavával. Elmondhatja, hogy brenóci Maróth Cynthia egy éjféli utáni órában önt egyedül felkereste, saját hálótermében, hogy itt ön előtt megvallotta bűneit, hogy ön látta őt maga előtt sírni, könyörögni, bűneit megvallani, magáról elfelejtkezni. E percben csak Isten hatalmában és az önében vagyok. Mindent kockára tettem e lépéssel.

Vannak emberek, kiket hasonló bizalmas vallomások nagyon lehűtöttek volna, Krénfy úr nem tartozott azok közé. Ez eszme őt fölmelegíté. Ezek a szavak közel hozták, lealázták hozzá ezt a büszke grófnét, aki most nem volt előtte egyéb, mint egy bájos némber, akinek úgy illik, ha sír, ha könyörög, ha oltalomért esd. Egy botlás azt szerzi a nőnek, hogy egyszerre mindazok ismerősüknek tartják, kik azelőtt rá sem mertek nézni.

Krénfy úr igen tökéletes fogalmat vélt alkotni magában Cynthia grófnő felől, amidőn őt e helyzetben látva, így gondolkodott:

„Ez egy könnyelmű kalandornő, aki nem hiába okoz főfájást a brenóci grófoknak. Megismerkedett tilos úton egy deli korhellyel, azt persze a grófok megugratták; most megtudta, hogy egykori kedvese külföldön az adósok börtönébe jutott, szeretné onnan kiszabadítani; nem azért, mintha különösen hűséges akarna hozzá lenni, mert hiszen hasonló korhelyt találhatott, talált is bizonyosan eleget; hanem mert az ilyen hölgyek rendesen jószívűek szoktak lenni. Az összeg mindössze sem sok, a tárgy megéri az áldozatot. Szép hölgyek miatt sok fösvény ember tett már elveiből kivételt. Meglássuk, hogy mit tehetünk érte.”

– Kezében vagyok önnek… – szólt reszkető hangon Cynthia. – Olyan lépést tettem, amit ha csak egy lélek megtud, el vagyok veszve. Önnek csak egy szóval kell tudatnia bátyámmal, hogy itt voltam, és semmivé vagyok téve.

(Van eszemben, gondolá Krénfy úr –, hogy főbelövessem magamat.)

– Legyen nyugodt, nagysád – szólt egész bizalmasan közelebb húzódva Cynthiához. – Senki sem fog erről megtudni semmit.

Fölkelt, megvizsgálta az ajtókat. Azután ismét visszatért.

– Minden ajtó zárva van. Beszélhetünk nyugodtan.

Azzal egy szivart vett fel asztaláról, meggyújtotta a gyertyánál, s levetve magát a pamlagra a grófnő mellé, elkezde fesztelenül beszélni, mint aki nagyon otthon érzi magát helyzetében.

Óh, a grófnőnek e percben egészen másutt jártak érzelmei, gondolatai, hogysem a durva figyelmetlenséget észre is vette volna.

– Nagyságod azt kívánja ugyebár – szólt Krénfy, nagy füstkötelet fújva szájából –, hogy Tarnóczy urat az adósok börtönéből kiszabadítsuk. Bízzék bennem. Nagysád kedvéért mindent megcselekszem. Nekem ugyan Illés gróf megtiltotta, hogy ez ügybe avatkozzam, de nagysád szemeinek egy pillantása elfeledteti velem ezt a tilalmat.

Cynthia most is oly gyanútalanul nézett ez emberre, mint akinek eszméje sincs arról, amire ez e pillanatban gondol.

– Az összeg, melyet Tarnóczy úrnak kell küldeni, elég szép. Úgy hiszem, ezer frank. Azonfelül még a perköltségek és a szükséges útiköltség, hogy Tarnóczy úr rögtön eltűnhessen Strasbourgból, ez fog tenni ismét ezer frankot.

– Istenem, Istenem! – sóhajta Cynthia, ki minden pénzkészletét ez órában egy nyomorult családnak ajándékozá.

– Ha éppen nagysádnak nem volna kezénél ez az összeg, ámbátor ez órában nagyon ki vagyok költekezve, a méltóságos grófoknak nagy összegeket kellett kifizetnem, de nagysád bűbájos szavára kész vagyok azt előteremteni a föld alól is.

Cynthia nem merte arcán mutatni örömét. Érzé, hogy teljes szüksége van önmérsékletére, minden indulatos köszönet és hálálkodás helyett a száraz szerződési térre vitte a kérdést.

– Én e szívességet nem akarom sem ingyen, sem biztosíték nélkül elfogadni. A brenóci grófok minden jószágaikat zálogba vetették már, de még nekem van egy csekély birtokom, melyet anyám hagyott rám. Szegény jó anyám. Nem szép tőlem, hogy az ő sírjára alkuszom. Ő nem tartozott a brenóci nagy urak közé, kiket utódaik kriptástól együtt eladnak, ahogy feküsznek sorban. Ő egy igénytelen, sokat szenvedett nő volt, ki a legegyszerűbb sírkő alatt nyugszik, a legcsöndesebb kertben, csak néhány lépésnyire attól a háztól, ahol annyit szenvedett. Ezt a házat, ezt a kertet, ezt a sírt én zálogba adom önnek. Látja ön, milyen nagy kincseket áldozok fel. Én nem tudom, mennyit érhet ez mindössze, de gondolom, hogy kétezer frank fedve lehet általa. Kérem, uram, adjon ön tollat kezembe és mondja, hogy mit írjak. Az idő rám nézve rövid.

Krénfy úr sokkszerűen megbűvölve érzé magát a különös nő által, annyiféle érzésen vitte őt keresztül, amitől ő máskor távol tudta magát tartani; majd vágyat érzett iránta, majd szánalmat, majd végtelenül magasan látta őt, majd végtelenül alant.

– Jól van, én nagysád kedvéért mindent megteszek – szólt nemes lelkű szenvelgéssel, s letette szájából a szivart, mert az nem illett a nemeslelkűség kifejezéséhez. – Nagysád ez ügyet sürgetősnek találja, ugyebár?

– Óh, igen, meg kell előznöm Illést, ki holnap egyenesen Strasbourgba indul, hogy azt a párbajt folytassa, melynek vagy ő, vagy Tarnóczy fog végre áldozatul esni. Láthatja ön, hogy miért tettem e kétségbeesett lépést.

– Tökéletesen értem. Erre nézve nagyon könnyű lesz segítenünk. Nagysád ír egy levelet Saint Gris strasbourgi kereskedőnek, vagy talán más akármi név alatt, akár névtelenül, ez nem jelent semmit. Sőt legjobb is lesz, ha éppen semmi nevet sem tesz levele alá, ez minden lehető kellemetlenséget elhárít.

A lehető kellemetlenségek közt leglehetőbbnek tartotta Krénfy úr azt, hogy Illés gróf, ha megtudja közremunkálását, felnyársalja.

– Én félek nevemet odaírni – felelt Cynthia. – Egyébiránt úgy teszek, ahogy ön kívánja.

– E levélhez mellékel nagysád egy váltót kétezer frankról, mely általam lesz elfogadva; az említett bankár régi összeköttetésben áll velem, s váltóim készpénzül forognak kezében. Nagysád utasítani fogja őt, hogy e váltó értékéből levonva Tarnóczy úr adósságát, őt rögtön szabadon bocsátani siessen, s a fennmaradó összeget kézbesítve neki, adja tudtára, hogy illanjon tova, míg Illés gróf oda nem érkezik.

Cynthia grófnő e lenéző kifejezésre egészen elfeledkezett magáról.

– Uram, ő nem gyáva! – monda indulattól reszkető hangon. Azután halk hangon tevé hozzá: – Nem akarom, hogy megölje testvéremet.

Krénfy úr bocsánatot kért válogatatlan szavaiért, nem akart bántani velük.

– Nagysád, maga leggyorsabban fogja eszközölni e levél elküldését; az egyszerű levélpostával térítvény mellett előbb kézben leend az, mint Illés gróf megérkezhetnék.

– Kérek, uram, egy tollat.

Krénfy úr odahúzta a grófnő elé íróasztalát, azzal a kis réz démonnal tintatartója felett, egy jó tollat keresett ki számára, s odanyújtá, hogy írjon vele.

Valóban nem volt tréfadolog ezeket a finom, rózsáshegyű gyöngéd ujjakat elnézni, mint simulnak végig a papíron, hajszálnál vékonyabb betűkből font sorokat rajzolva arra, és elnézni, mint kísérik ezek a nagy fekete szemekre zárt hosszú selyempillák ezeket a mikroszkopikus betűket, s elnézni, mint rebegik utána néha ezek a piros, élveteg ajkak reszketeg rándulással a leírt szót… Krénfy úr három váltót elrontott, amidőn így szemközt ülve a grófnővel, rajta felejté szemeit.

A levél készen volt. Krénfy úr átadta a váltót, Cynthia összehajtotta a levelet, s egy finom kis ametisztgyűrűvel lepecsételé azt. Krénfy úr saját kezével írta rá a címet.

– És most írjuk meg a záloglevelet. Mondja ön, mit írjak.

– Óh, könyörgöm, elvégzem én azt magam – szólt Krénfy úr, és hozzáfogott a záloglevél írásához, de alig tudott vele elkészülni, s annyi minden bohóságot belefirkált, hogy maga sem igazodott ki belőle; azok a száraz, hivatalos műszavak sehogy sem jutottak eszébe, inkább szerette volna azok helyett ezt írni: „Én szeretlek, én imádlak, én bolond vagyok!” vagy földhöz csapni a tollat és nem írni semmit.

– Készen van ön? – kérdezé Cynthia, látva, hogy Krénfy úr oly sokáig mereszti rá szemeit, s a toll hegyét rágja.

– Igen – felelt az, s úgy reszketett a keze, midőn a grófnőnek átadta az írást.

Cynthia végigfutott rajta; talán nem is olvasta azt, hanem maga elé tette, és nyugalommal aláírta a nevét.

Mikor Krénfy úr e szép selyemszál nevet leírva látta, már akkor tökéletesen eszén kívül volt, szemei égtek, arca hevült; mindenről elfelejtkezett, csak e bűbájos tünemény számára volt érzése, gondolatja. Nem törődött vagyonával, nem Illés gróf pisztolyaival, nem a pokol valamennyi bűnhődésével. Őrült volt.

Cynthia pedig minderről nem tudott semmit.

Mikor nevét aláírta, anélkül, hogy ránézne az emberre, odanyújtá neki az iratot.

Krénfy úr egy percig reszkető kezeiben tartá Cynthia grófnő kötelezvényét, s akkor egyszerre kétfelé repeszté azt.

– Mit tesz ön? – kiálta föl a grófnő, s egyszerre rátekinte a férfira.

Egy pillanat elég volt a grófnőnek az indulatzavart arcra, hogy azon helyzetet átértse, melyben forog. Még csak szempillái rezzenésével sem árulá el magát.

Közönyös, hideg tekintettel vett újra maga elé tiszta papírlapot; biztos, szilárd kézzel ráírta a keletet és saját nevét, azután felvette a kettéhasított iratot, s azt a fehér lappal együtt Krénfy elé helyezve, csendes, de határozott hangon monda:

– Írja ön, uram, újra. Én ajándékot elfogadni nem tudok.

Krénfy gondolá magában, hogy így még jobb. Szíve teljes rosszaságát visszanyeré.

– Kérem önt, írja le ezt ismét – szólt Cynthia és fölkelve, fél kezével azon szék karjára támaszkodott, melyen Krénfy ült és írt, kinek úgy tetszék, hogy a grófnő vállain keresztül nézi az írását.

A férfi sietett az írással, nem törődött most a betűk szépségével, nem a helyesírással, csak mentül előbb készen legyen vele; úgy tetszék neki, hogy a delnő forró lehelete minden percben éri arcát, amint háta mögött állva nézi, hogy ugyanazt másolja-e le. Az a kis rézördög úgy látszott vigyorogni, kezeivel, lábaival verni az ütenyt a rossz gondolatokhoz.

Az utolsó sorok alig bírtak már valami olvasható jelleggel.

Egy hosszú gondolatjel a végére.

– Készen van, kisasszony! – szólt rekedten a férfi, s lázongó kebellel ugrott fel a székről.

És íme – a grófnő nem volt sehol.

Krénfy bámulva tekinte körül. Senki sem volt rajta kívül a teremben.

Végigsimítá kezével homlokát. Keze hideg volt, mint a jég és homloka forró, mint a tűz. Azt képzelé néhány percig, hogy álomból ébredt.

Hanem hiszen az oklevél ott fekszik az asztalán, a grófnő saját aláírásával. Két perc előtt itt állt ő még, a toll még nedves, mellyel írt; neki itt kell közel valahol lenni.

Minden ajtó zárva volt, csak a zongorateremhez vezető volt nyitva; abból pedig sehova sem volt kijárás.

Krénfy sebesen futott azon terembe, két szoba vezetett odáig, mindkettő tárva-nyitva volt, egyikben sem talált senkit; a harmadikba lépett és az is üres volt.

Csak egy nagy falitükör állt az átelleni falon, mely egy percre visszadöbbenté; úgy tetszék neki, amint véletlenül belepillanta, mintha négy-öt végig kinyitott szoba következnék még ezután, melyekből egy vad, bódult kinézésű férfi tör elő: amilyennel nem jó éjszaka ily magányos házban találkozni. Idő kellett hozzá, míg észrevette, hogy az saját arca.

Hanem most már nem mondott le erről az arcról. Ha mindjárt egyenesen a kárhozatra kellene is azzal mennie. A hölgynek itt kell valahol elrejtve lennie.

Összeszaladgálta az egész szobát, székeket, pamlagokat elráncigált helyeikből. A legapróbb bútort megnézte minden oldalról, a legkisebb fiókokat kinyitogatá, a szőnyegeket letépte. Sehol senki. Ismét visszarohant az elhagyott szobákba, összehányt-vetett minden útjába eső tárgyat. Néha egy-egy percre megállt merően, hogy nagy lelki erőfeszítéssel eszébe juttasson magának valami elképzelhető rejteket, amit még nem keresett meg, és azután újra visszafutott oda, ahol már tízszer volt, és újra felhányta bútorait, és lábaival toporzékolt, mint aki meg van dühödve.

Minden ajtót, minden ablaktáblát megpróbált.

Mind zárva voltak. Az ablakokat kinyitogatá, kinézett a holdvilágos éjszakába. Olyan csendes, olyan néma volt minden. A hűs éjszakai levegő égő arcába csapott kívülről. A fák susogásán kívül semmi nesz; még a kutyák sem ugatnak. Itt nem járhatott idegen.

Pedig itt volt. … Hová lett? … Semmi nyoma…

Most egyszerre jutott eszébe – talán a hűs éji lég hozta azt –, hogy titkos látogatója éppoly megfoghatlanul jött e zárt, kijárástalan termekbe, mint ahogy távozott. Erre nem volt nyugalma, ideje hamarább eszmélni.

Itt titkos kijárásnak kell lenni e szobákból.

Ez a gondolat egyúttal meg is rettenté. Ez ismeretlen úton ugyanaz, ki csábító arccal jelent meg nála, éles késsel is küldhet valakit reá, midőn alszik!

Elkezdte a falakat kopogtatni. Sehol sem talált ürességet a szőnyegek alatt. Talán a padlat négyszögei félremozdíthatók? A teríték szőnyegein semmi rendetlenség sem látszott. Az ész megállt vele, nem tudott hova gondolni többé. Az az egy nem jutott eszébe, hogy az ajtók küszöbeit vizsgálja, melyeknek egyike, valamely egyszerű szeg kirántása után, rögtön lesüllyed, s miután a rajta állót a földszintre leszállította, egy rugó nyomására ismét felemelkedik.

A hideg veríték csorgott homlokáról e hosszas keresés sikertelensége után. Bezárta valamennyi ajtaját és azután leült íróasztala mellé, maga elé vette pisztolyait, s eszméletlenül bámult leégő gyertyája fényébe.

Az éji őr künn a kastély előtt vontatott hangon kiáltá:

„Éjfél után óra kettő!
Dicsértessék a teremtő!”

Éjfél után két óra volt, midőn Cynthia grófnő elhagyta a brenóci kastélyt. Az ismeretes rejtekút egy széles közfal üregében vezetett végig, s kívül egy vékony márványlap által volt álcázva, mely szorosan odaillett a bástyák alját szegélyező többi márványkockák közé, s ajtó gyanánt befelé nyílt.

Amint Krénfy figyelmesen másolta egyik iratot a másikról, Cynthia használta a percet, s nesztelenül el tudott suhanni háta mögül, úgyhogy midőn ez az utolsó szavakat írta, akkor ő már a várkertben volt, hová a hosszú bástya vezetett, azon a szűk, sötét rejtekúton, melyen évek óta nem járt emberi nyom. Most a tekervényes angolkerten kellett végigfutnia még, hogy az erdőt elérje, melynek szélében kísérőjét elhagyá.

A nagy komondort, midőn idejött, bajadér-sáljával egy fához kötötte örvénél fogva, amit az csendesen engedett magával tenni. Annyi volt neki azt a vékony foulard kendőt elszakítani, mint egy pókhálót. Cynthia attól tartott, hogy egész a házig találja őt kísérni e jóakaratú pártfogója, s a házi ebek zajt ütnek miatta. Ott találta, ahol elhagyá. Az eb tudta, hogy csendesen kell neki lenni, csak a farkát csóválta, míg Cynthia eloldá a fától.

Azután futott előre az eb, hátra-hátra tekintve, s olyankor füleit hegyezve és nyelvét kitolva, mintha mondaná, hogy mármost siessünk!

A vén csavargó ott várt az erdőszélen Cynthiára. A legszélső fákig előre mert jönni.

Cynthia egyenesen odafutott hozzá.

– Nagyon köszönöm önnek, hogy megvárt. Igen nagy szükségem van önre. Ennek a levélnek holnap reggel a legelső postaállomáson kell lenni.

– Ott lesz.

– Ezen levéltől két ember élete függ, ha gyorsan nem jut kézhez, meghal valaki és az leghamarább én leszek.

– Sietek vele, kisasszonyom.

– Íme, vegye ön ezt jutalmul, jó öreg – szólt Cynthia, lecsatolva, gyémántos karkötőjét s az öregnek nyújtva.

– Én? – kiálta az visszaijedve, s eltávolító mozdulatot tett kérges kezével. – Nekem nem kell az; nekem semmi sem kell. Tudja: megteszem én azt egy jó szóért –, semmi másért. Tegye el előlem azt a ragyogó portékát. Valamit mondok. Mikor éjszaka egyedül jár sötét erdőn keresztül, ne rakjon fel olyan ékszereket magára.

Óh, Cynthia erre nem is gondolt. Hisz az rá nézve mind nem volt értékes tárgy. Hanem a postára mindenesetre pénz kell. Evégett odanyújtá a csavargónak zománcos portmonnaie-ját, melyben az apróbb ércpénzt szokta tartani.

A csavargó kivett belőle egy húszast.

– Ennyi elég lesz a postára. – A többit visszaadta.

– Óh, nem lesz elég – monda a grófnő –, a levél igen messze megy.

És azzal még néhány darab pénzt tukmált rá az öregre, s kérte, hogy már most siessen, s maga pedig ellenkező irányban indult sebes léptekkel a maróti útra.

A csavargó egy darab ideig gondolkozva állt ott, azután utánasietett a delnőnek.

Cynthia észrevette, hogy követi s bevárta.

– Mi kell, öreg?

– Bocsásson meg, kisasszony. Nem engedhetem, hogy így egyedül térjen vissza, elkísérem az erdőn keresztül. Tudja, nem szeretném, ha valami baj érné. Még majd ezekre a szegény emberekre hárulna a gyanú, akiknek pénzét adta.

– Óh, ez nem baj. Csak a levéllel siessen. Én nem félek, engem megvéd az Isten.

Azzal sietve ment tova, úgy ellebbenve, mint valami holddal járó tünemény.

A vén csavargó fejcsóválva dörmögte magában:

– Az Isten, az Isten! Milyen nagyon kell bízni annak az Istenben, aki egyedül, védtelenül mer járni sötét, ismeretlen éjszakában, és aki egy levelet egy ismeretlen csavargóra mer bízni, amelytől emberek élete, halála függ. Milyen különös az, milyen különös!…

     

Három órát ütött István gróf ismétlő zsebórája, midőn a feje fölötti szobában valami neszt hallott.

– Ön az, Cynthia? – kérdé a gróf.

– Igen, atyám.

– Mit csinál?

– Öltözöm az úthoz. Négy órakor el kell indulnunk.

– Úgy? Tudom – szólt a gróf s nagyot ásított, mint ahogy a közönséges emberek szoktak, s inasa után csengetve felöltözteté magát, miután legelébb szokása szerint egy pohár mandulatejet cukorral megivott.

Néhány perc múlva Cynthia is lejött hozzá, egészen más útiruhába öltözve, mint tegnap.

István gróf gondolá magában, hogy akinek a pipereváltoztatás még az úton is eszébe jut, annál nemigen lehetnek veszélyesek a szív sebei.

– Hogyan aludt ön? – kérdezé Cynthiát udvarias nyájassággal.

– Igen jól, de keveset. Atyám sokat zörgött álmában.

– Valóban? Álmodhattam valamit, már nem jut eszembe.

István gróf valóban azt hitte, hogy Cynthia hallotta, miszerint ő nyugtalanul aludt.

Pontban négy órakor előálltak a hintók, az ég kezdett már szürkülni; a hold közel volt a láthatárhoz, és fénye nem vetett árnyékot többé.

Cynthia grófnő engedelmet kért atyjától, hogy egy percre meglátogathassa anyja sírját, István gróf nem ellenzé, sőt maga is elkísérte odáig. Óh, a gróf nem fél a kísértetektől. Akik már meghaltak, azok jó emberek.

Cynthia semmi túlságos komédiát sem követett el anyja sírja előtt, mint ezt István gróf talán várta, egyszerűen odatérdelt a fűbe, megcsókolá a követ és susogá:

– Köszönöm jó tanácsodat, anyám, édesanyám.

Azután még egyszer megcsókolá a sírkövet, és felkelt, karját István gróf karjába akasztá, ki őt udvariasan felvezeté a hintókig és gondolá magában, hogy milyen derék asszony az, aki még holta után is ad jó tanácsokat a leányának.

Ott felsegíté Cynthiát a hintóba, kitől könnyezve búcsúzott el a vén kulcsár feleségével, és amint azok elbúcsúztak, odajött a hintóhoz a nagy házikutya, loboncos farkával mind összesározva a körülállókat, s hiába mondták neki: csihi-te! juhoz-te!, erővel odafurakodott a hintóhoz, feltette a két lábát a szőnyegre, s orrával a grófnő kezeit kereste.

A grófnő úgy tett, mintha most látta volna először az ebet, s lehajolt hozzá, megcirógatva fejét.

– Óh, be szép eb, jaj be kedves eb. Adják nekem, elviszem magammal! Elfér itt a lábunk alatt; nem lesz alkalmatlan.

S mielőtt választ adhattak volna neki, felsegítette a nagy medvényi komondort a hintóba, mely szépen meghúzta magát lábai alatt.

– Már látott valaha valaki ilyet – dörmögé a kulcsárnéhoz a társalkodóné –, ezt a nagy kegyetlen komondort elhozni magával Bécsbe? Képes lesz ott a szalonban tartani. Ilyen bolond szeszélyei vannak. Ezt most csak azért teszi, hogy engemet szekírozzon vele, mert tudja, hogy mennyire félek a kutyáktól.

István gróf vállat vonított rá:

– Nem kell a szeszélyeinek ellenmondani…

…Hét óra után néhány perccel érkeztek meg a hintók a megyei székvárosba.

Illés gróf rögtön sietett Cynthiát a vendéglőben fölkeresni.

– Vártalak. Jó jelnek tartom, hogy siettél. Határoztál-e már?

Cynthia óráját nézte.

– Nyolc óráig tart határidőm. Még csak húsz perc hét után.

– Igaz. Majd addig elfecsegjük az időt.

Legjobb időtöltés volt ez idő alatt Illés grófnak a nagy komondoron gyakorolni dresszírozó szenvedélyét, mely eleinte úrnője széke alá behúzta magát, de miután az előhívta, kénytelen volt magát Illés gróf tanrendszerének alávetni, ki őt két lábra állította, fejét felemelve tartani, orra hegyén kenyérdarabokat egyensúlyozni tanítá. Az ilyenekhez nem szokott komondor nyugtalanul szűkölt, nyihogott, s fejét mindig Cynthia felé forgatá, mintha kérdené tőle: „Ne kapjak ennek az inába?”

De úrnője ilyesmire nem látszott őt bátorítani. Csak azzal vigasztalta, hogy majd nem soká tart ez.

Illés gróf azután azt próbálta, hogy széttépett zsemlyéket hajigált fel az eb előtt: hogyan tudja elkapni. Az hozzá sem kapott.

– Óh, be otromba állat ez, hisz ez semmit sem tud.

Egyszerre ütötte a nyolc órát. Illés gróf abbahagyta a kutyamulatságot, s testvéréhez fordult.

– Grófnő, nyolc óra. Tetszett elhatározni magát?

– Igen.

– Lemond-e?

– Sohasem – felelt Cynthia és félrefordítá fejét.

Illés gróf egy kuplé danáit dudorászta, míg felöltönyét magára vevé.

– Akkor én utazom.

– Ahová tetszik.

– Adieu.

A postakocsi készen állt. Illés gróf elbúcsúzott atyjától, s a hintóba veté magát. Midőn a fogadó előtt elhajtatott, felnézett Cynthia ablakaira. A grófnő nem állt ott; még csak utána sem nézett…

… Cynthia grófnő ezután mintegy négy hét múlva, midőn már Bécsben voltak, egy levelkét kapott Illés gróftól, melyben csak ez volt írva:

„Cynthia! Ön valóban egy ördögi némber.”


VisszaKezdőlapElőre