XI. A kísértő a templomban

Mikor azután felvitte Jézust az ördög egy nagy magas
hegyre, megmutatá neki a földnek minden országit egy szem-
pillantásban. És monda néki: „Ím én neked adom mindazt
a hatalmat, ha te imádandasz engemet, mindezek tiéid
legyenek.” Felele neki Jézus: „Távozzál éntőlem, sátán!”
Szentírás

Boldog isten! Mennyivel közelebb vannak a gazdagok a mennyországhoz, mint a szegény emberek!

Mennyi bűn van, amibe a szegény ember beleesik, s amit a gazdag nem is ismer!

Hát hallhatni-e, hogy a gazdagok lopnak; hogy az életfenntartás ösztöne oly lépésre kényszeríti őket, amire isten parancsa és a világ ítélete átkot kiált? Hallhatni-e, hogy egy előkelő hölgy erényeit megvették pénzen? Nem. Ez csak a szegény emberek leányainak bűne.

Ős időktől kezdve, mióta az aranyat és a szerelmet ismerik, a szerelem volt az istenség jelképe és a pénz az ördögé. Oly ritka eset-e, hogy az istent eladják az ördögért? Nagyon sűrű. És a szégyen mindig azé, aki elád, és nem azé, aki vesz.

Szerény, szorgalmatos a leányka? Nem látott soha egyéb példát maga körül erény-, türelem-, lemondásnál? Szívébe edzve van a jó iránti érzés, s egy illetlen tekintet képes arcát pirulásra indítni? Lelke tiszta, erénye gyémánt, szerelme szűz?… De ha a kísértő felviszi őt a magas hegyre, és megmutatja neki a gazdag, az örömökben és élvezetekben határtalan világot, és azt mondja neki.: „Nézd, én ezt mind neked adom, ha engemet imádsz!” – hány lesz, ki el nem szédül, és azt mondja: „Távozzál tőlem, sátán!”. Kivált, ha a kísértő csinos alakkal, kedvező arccal jelenik meg. Pedig hisz azt mindenki tudja, hogy aki a magasból leszédül, mindig összezúzza magát, s a természet rende azt kívánja, hogy esni csak lefelé lehet, de fölfelé soha. – És mégis annyian elesnek!

     

Három év folyt le már, hogy Fanny Teréz nagynénjénél lakott. Az ifjú, hajlékony lelkületre nagy befolyással volt a három év.

Régi eszme, hogy az emberi szívben a jó és rossz indulat egy bölcsőben alszik. Amelyiket ápolják, az nő meg, és elhagyja testvérét, a nevelés tudománya megtöri a kraneológok tanait. – Fannyból, a hírhedett divatleányok testvéréből a legszendébb, a leggyöngédebb szűz lett. Tán testvérei nem lettek volna azok, ha lelkeiknek más irányt tudott volna valaki adni?

Eleinte szigorú, kemény szívű volt iránta Teréz, ez megtöré a gyermeklélek tövises makacsságát. Legkisebb hibája iránt nem volt elnéző, idejének minden percére munkát szabott, és azt számon kérte; egyetlen ellenmondást, legkisebb szeszélyt nem tűrt, figyelmét nem lehetett kikerülni, mélyen tekintő, szigorú szemei előtt lehetetlen volt hazudni, keresztüllátott a leány lelkén, megkapta a csírájában levő gondolatot, és kitépte onnan. Hiába, elébb a gyomot kellett kiirtani, azután lehetett elvetni a nemesebb virágok magvait.

Ezeknek a vén, életkedvhagyott nagynénéknek nevelési modoruk bizonyára igen kellemetlen, de igen hasznos.

Midőn végre a gyermek elvadult lelkülete meg volt törve, s bebizonyítva előtte, hogy a jót tettetni, színlelni, hazudni nem használ, mert van egy lény, aki a gondolatok mögé lát, ki mindenütt figyel, ki semmit el nem néz, ki tán még álmában is vigyáz; hanem kénytelenségből igaznak, becsületesnek kell lenni; akkor lassankint odavivé őt Teréz, hogy a lélekváltozat kellemeit is tanulja ismerni. Őszinteségével egyenlő arányban nőtt Teréz bizalma is. Gyakran magára merte hagyni, a rábízott dolgoknak nem járt utána, szavait elhivé, bárha mindent titkon jól tudott is, és ez felemelte, megtisztítá a gyermek kedélyét. Látva, hogy szigorú nevelőnője bízik benne, önbizalomhoz jutott. És ez drága kincs! Kár, hogy olyan kevés figyelmet fordítanak rá.

Testvéreiről sohasem szólt előtte Teréz; sőt még arra is figyelt, hogy mikor gondolkozik felőlök, s olyankor iparkodott eszméit elszórni.

Később tisztasága érzetében kevesebbet sóhajtozott utánuk. Végre annyira jutott, hogy midőn egyszer Teréz engedelmével valahova kellett mennie, meglátva, hogy az utcán Matild jön szemközt nyitott hintóban, ijedten futott be egy ismerős asszonyság udvarába, s félve rebegé ott:

– Bárcsak meg ne látott volna!

Teréz megtudta ezt, s ez idő óta legnagyobb gyöngédséggel viseltetett Fanny iránt. A leány munkájához ülve nagyot sóhajtott. Teréz jól tudá, hogy most testvéreire gondolt.

– Miért sóhajtál? – kérdé tőle.

– Szegény Matild! – monda a leány őszintén, igazán megvallva gondolatát, mert hisz az eszme nem volt tisztátalan, ő sajnálta testvérét, ki hintóban ült, és brabanti csipkéket viselt, míg ő kézimunkája mellett oly boldog tudott lenni.

Teréz nem válaszolt semmit, csak érzékenyen szorítá keblére a gyermeket. Isten megjutalmazá őt háromévi lelki, testi fáradalmaiért, mert a leány meg volt mentve, visszaadva boldogabb jövendőjének!…

Nem olyan nagy csapás ám az a szegénység. Akik közelebbről ismerik, tudják, hogy annak is megvannak a maga örömei, miket mások nem lelnek föl, ha aranyok halmazát adják is érte. Azután Teréz állapotja nem is volt oly elhagyatott; egy életbiztosító intézetből holtiglani jövedelme volt ötszáz forint évdíj, melynek feléből ő kettőjük számára nemcsak jólétet, de apró mulatságokat is tudott szerezni; összejöttek az ismerős ifjak, lyánkák, s nagy hiba volna azt hinni, hogy az egyszerű emberek nem értenek a mulatsághoz. – Jövedelme másik felét pedig szorgalmasan félretevé – gondolva, hogy hátha majd ő nem lesz, maradjon Fannynak. És a leány is keresett már. – Munkájáért pénzt kapott. Óh, ti ezt nem tudjátok, jólétben úszó emberek, milyen gyönyör, milyen élvezet az, midőn a fiatal férfi, leány, becsületes fáradságát legelőször megjutalmazva látja; az a büszke öntudat, hogy önmagának hasznos tud lenni, s megél birtok és mások könyörülete, segítsége nélkül!

És Fanny munkáját igen jól fizették; aminek titkául el kell mondanom egy korábbi körülményt, mely szorosabb kapcsot képezend történetünk némely személyei között.

Azon ház, amelyben laktak, egy magyar asztalosmesteré volt, ki több házzal is bírt Pozsonyban, neve Boltay János. E gazdag kézműves régen, régen! mikor még új mester volt – aminek már negyven éve – rokonérzelemmel viseltetett Teréz iránt, és kezét megkérte. De Teréz szülői nem adták hozzá a leányt – pedig az is szerette őt –, mert családjok hivatalbeli volt, s nem illett bele egy kézműves. Boltay azután mást vett el, házassága szerencsétlen volt, és magtalan, s mire nője meghalt, megvénült ő is, és Teréz is. Teréz sohasem ment nőül senkihez. Negyven év alatt megőszült, megvénült, anélkül, hogy első szerelmét feledte volna. Ezalatt az ő családja elszegényült, s ő maga egy külvárosi házba szorult lakni, s ott élt már huszonöt év óta. Boltay ezalatt meggazdagodott, s megvette azt a házat, melyben Teréz lakott, s így alkalma volt annak apró kényelmeiről gondoskodni oly modorban, hogy azt Teréz nem utasíthatta vissza. Az udvarból kertet csináltatott, a lármásabb lakókat eltávolította, és a legcsekélyebb házbért fogadta el csupán. És amellett sohasem beszéltek egymással. – Maga Boltay a város túlsó végén lakott egy másik házában, hol egyszersmind raktára is volt; hanem azért mindent jól tudott, ami Teréz körül történik; megtudta azt is, hogy Fannyt magához vette, s ez idő óta gyakran küldözött oda egy fiatal legényt, első legényét, ki igen derék, jeles fiú volt, mint mondák, Boltay kedvence, kit úgyszólván örökbe fogadott, s mindenét rá szándékozik hagyni; mert rokonai úgysincsenek.

Ez a mi Párizsban látott ismerősünk, az ermenonville-i ábrándozó, a Mainvielle-Catalani ügyben a nép szószólója.

Ez ifjút azért küldé annyiszor Terézhez Boltay, hogy majd egy, majd más női munkát rendeljen meg, Fanny által készítendőt, miket ő igen gazdagon szokott megfizetni. Teréznek nem merte volna ajánlani segélyét, de ily úton el kellett neki azt fogadni a leány számára.

A figyelmes vizsgáló előtt feltűnhetett volna az is, hogy mind Teréz, mind Boltay igen kevés nyugtalanságot tanúsítanak afelett, ha Sándor (most említjük először az ifjú kézműves nevét) hosszasabb ideig ott felejti magát az ifjú leánnyali beszélgetésben.

Tán gondoltak felőlök valamit?

Valóban szép pár leendett belőlük. Az ifjú magas, ideges, szabályos termet, szőke, göndör fürtökkel és szenvedélyes, kék szemekkel, arca bátor, férfias, magatartásában semmi elhanyagolt vagy közönséges, és viszont semmi keresett úriasság, hanem az a nyugodt biztosság, mit az egyaránt kimívelt lélek és test szokott adni. A leány karcsú, ideál alak, epedő fekete szemekkel, mélyen piros teli arccal, mely még a szemek körül sem enged ellágyult színezetet látni. Valóban olyan alak, aminővel nagy hatást lehetne előidézni a nagyvilágban; szépen egymáshoz illenének – az szőke, ez barna; az kék, ez fekete szem; az bátor, komoly, erőteljes, ez szenvedély- és érzelemgazdag – azonban ki tudja, mi van felőlök megírva a csillagokban?

Azon ismerősök között, kik Teréz lakát látogatni szokták, volt egy kis, alacsony, fürgenc emberke, kit közönségesen nem a nevén szoktak híni, hanem hivatalcímén.

Ez volt a regens chori, a templomi karnagy.

A derék regens chori egy délután, mikor az ifjaknak jókedvük volt, énekelni hallotta Fannyt. Valami „Gyöngyöm, Minkám, el kell válnom”-féle együgyű nóta lehetett az, de a műértő karnagyot meglepé a szép csengésű fiatal hang, nem tartóztathatá magát, hogy ki ne mondja, mennyire érdekes volna Fannynak a Stabat mater áriáját betanítani, hogy azt a templomban elénekelje.

Teréz összerezzent e gondolatra. Matild jutott eszébe. Ámde az egészen más: énekelni nyílt színpadon, cifrára felöltözködve, könnyelmű szerelmi dalokat, hivalkodó nézők előtt – mint énekelni isten templomában, rejtett rácsozat mögött, magasztos, lélekemelő éneket, ájtatos imádkozók előtt.

Pedig a gonosz, mely keresi, akit megegyen, megtalálja a templomban is a maga áldozatát.

Teréznek tehát meg kellett engedni, hogy Fanny eljárjon a regens chorihoz, ki őt nagy szenvedéllyel tanította, s fáradhatlan volt magasztalásában.

A lyánka ritkán járt egyedül odáig is; vagy Teréz, vagy annak egy barátnője, egy jámbor asszonyság, Krammné kísérte őt rendesen a karnagy lakáig, s óra végeztével ismét érte ment. Különben is, e polgári körökben nincs annyi ok félteni a leányokat, mert egyik család úgy vigyáz a másik leányára, mint tulajdon gyermekére, s anyja, védnője nélkül bátran jelenhet meg akárhol a hajadon, mert mindenütt védőire talál, s a szerelemkalmárok ellen itt igen erős védvámrendszer van felállítva.

Hogy Fanny szépsége és erényes magaviseletének híre szét ne terjedt volna városi körökben, azt várni sem lehetett. Vannak olyan dologtalan urak, kiknek nincs egyéb foglalatosságuk, mint hasonló felfedezések után járni, s ez érdemes gyönyörvadászok száma az összehívott országgyűlés alkalmával még többre szaporodott; fiatal honatyáink terjesztették is a jó erkölcsöt, amerre csak lehetett.

A Mayer leányokat ki nem ismerte volna már ekkor, s aki őket ismerte, hogy kerülhette volna ki figyelmét, miszerint azoknak még egy ötödik testvérök is van. „Hol van e legkisebb testvér?” – nemde, ez volt a legtermészetesebb kérdés.

A leányok nem csináltak belőle titkot. Elmondták, hogy kinél tartózkodik, hogy mikor és hol lehet őt látni. Ah! Ez több volt, mint könnyelműség; ez lelki aljasság, ez irigység, ez gyűlölet; Matild nem bírta megbocsátani Fannynak, hogy előle az utcán megszökött, és egyik sem bírta megbocsátani neki, hogy oly kinccsel bír, amivel ők nem: ártatlansággal. Minő falat volt ez a finom ízlelők számára! – Milyen paradicsomi ritka gyümölcs! Egy tizenöt-tizenhat éves gyermek, kinek gyémántlelkét a sárból, a szemétből tisztogatták ki, kinek gyöngéd szívét tán egy ábrándozó ifjonc számára tartogatják, ki még csak istenről és gyermeteg vigalmakról eszmél; ezt letépni könyörtelenül, bimbójából egyenkint kiszaggatni a leveleket, belehurcolni újra abba a fertőbe, amelyből kivették, s megismertetni vele egy egész pokolegyetemét azon új, azon szárasztó, elemésztő szenvedélyeknek, melyek a szívek alvilágában születnek! Ah, mit értitek ti e gyönyört, köznapi fogalmakkal bajlódó emberek, kik megszerettek egy leányt, azt nőül veszitek, egész élteteket annak boldogításában töritek össze; megvénültök vele, míg megőszült, míg összeroskad, és akkor is szeretitek; ti nem fogjátok azt érteni, minő gyönyör van abban, egy ártatlan szívet feláldozni egy óra örömének, a ti katekizmustokban nincs még ez a tétel: „Asszonyt megcsalni nem bűn”. Mért nem vigyázott magára. Mi fölkeressük, fölszaglásztatjuk, hol vannak ártatlan, ismeretlen szívek, körülhálózzuk, tőrt vetünk nekik, vermet ásunk lábaik alá, tükröt villogtatunk szemeikbe, hajtóvadászatot indítunk ellenök. – Miért nem vigyáznak magukra?

A hajtóvadászat megindult a paradicsomból lejárogató őzike ellen.

Úton-útfélen kerülgették, kísérgették ezek a mindenre ráérő chevalier errant-ok, törték magukat utána, hízelgéseket, hódolatokat, ajánlatokat nyilaztak felé, de a tündér őzikének egy csillag lebegett feje felett, mely nem engedé, hogy a rálőtt nyilak érjék: e csillag volt az erény tiszta csillaga.

A csodaifjak naponta bosszúsabban jöttek össze Mayeréknél, s egymást gúnyolták a sikertelen kísérletek miatt. Legtöbbnyire fogadásokat is tettek, és vesztettek e tárgy felett, ahogy szokás lóversenyek és agárfuttatások alkalmával.

Végre egyike az ismerős dandyknek, kit mi Fennimor néven szoktunk híni, azon elvet állítá fel, miszerint legjobb és legcélszerűbb modor nők irányában az egyenes, nyílt támadás.

Ő tehát egy napon, midőn megtudá, hogy Fanny egyedül van otthon, pompás télkerti virágokból kötött bokrétát külde hozzá, amibe egy szerelmi levél volt dugva olyanforma ajánlattal, hogy ha Fanny hajlandó egy szerető szívet elfogadni, este hagyja a kert hátulsó ajtaját nyitva. Vannak esetek, mikben hasonló ajánlatok leggyorsabban célhoz vezetnek.

A tapasztalatlan leány a meglepetés öntudatlanságában elfogadá a küldött virágot. És ez ügyesen volt kigondolva.

Más küldemény figyelmessé, óvatossá tehette volna, de hisz a virágok oly összhangzók egy lyánka kedélyével, hogy lehetne azok iránt gyanús.

Csak miután a küldeményt hozó eltávozott, vevé észre Fanny a virágok közt rejlő levelet, s mintha egyszerre egy nagy mérgespókot látott volna meg, elejté azt kezéből, és sírva futott át Krammnéhoz, zokogások közt panaszolva el esetét. Azt hivé, hogy már ezáltal is meg van gyalázva.

Nemsokára hazaérkezék Teréz is, s Krammné asszonnyal együtt látleletet tartának a még lepecsételve talált levél felett. Fanny vigasztalhatlan volt, midőn Krammné ki találta előtte fecsegni a levél tartalmát; komolyan azt hivé, hogy e levél elfogadása által már most ő örökre meg van becstelenítve, s dacára a két jámbor hölgy vigasztalásainak, úgy kilelte a hideg, hogy egész éjszaka lázban feküdt.

Ilyen érzékeny a lélek tisztasága legelső érintésére a piszoknak.

A két hölgy ezalatt bosszút forralt e bánat okozója ellen, óh, mert azok a vénasszonyok olyan bosszúállók! Nyitva hagyaták a kert hátulsó ajtaját, s rálesettek, midőn a chevalier bement, akkor meg bezáratták. Ők maguk azután a padlásszoba ablakából nézték felváltva, mint tépelődik az egérfogóba került csábító, a derék vadász, ki maga esett bele a verembe, s midőn végre elkezdett esni az eső, gonosz kárörömmel mentek lefeküdni, fejük alá téve a kulcsokat, és örvendve hallgaták, amint az eső verte az ablaktáblákat.

E tisztességes kudarc csak magasabbra szítá a vadászok hevét. Megbukni egy tapasztalatlan gyermek előtt, kijátszatni vénasszonyok által – ezt már csak „esprit du corps” sem engedné meg abban hagyatni, s az egész osztály renoméjának helyreállítására Abellino veté fel magát, büszke önbizalommal téve fogadást akármely összegre, hogy egy év múlva a paradicsomi szépség őnála fog lakni. Természetesen ezalatt nem feleségül vétel van értve.

Fanny a következő vasárnapon gyönyörűen eléneklé a főtemplomban a „Stabat mater dolorosá”-t; a jelenlevők szívei megteltek áhítattal.

Krammné asszonyság – ezúttal vasárnapi piperében – ott ült egyik oldaloltár előtt, és magában gyönyörködött a gyermek szép énekében, midőn maga mellett elragadtatott hangon hallja susogni:

– Óh, mily fölséges; óh, mily magasztos ének!

Erre csakugyan oda kellett fordulnia, hogy meglássa, ki osztja ily mértékben lelki örömeit.

Egy szerényen öltözött úriembert látott maga előtt, ki kalapján gyászt viselt, s ég felé forgatott szemeiben éppen egy könnyet törölt szét. Ez Kárpáthy Abellino volt.

– Nemde, uram, gyönyörűen énekel? – monda a jó asszony büszkén.

– Angyalhoz hasonlóan. Ah, asszonyom, valahányszor ily éneket hallok, a könny megered szememből.

És kendőjét szemére tartá az érzékeny ifjú.

Vajon minő sors érhette szegényt?

Azután elment, és egy szót sem szólt többet Krammnéhoz.

Krammnét hét napon keresztül azután majd megölte a tudnivágy, hogy mi baja lehet azon rejtélyes férfinak. Vajon jövő vasárnap eljön-e ismét?

Valóban újra megjelent. Most már mint régi ismerősök üdvözlék egymást.

– Lássa, asszonyom – monda szomorú arccal az ifjú lovag –, ezelőtt tíz évvel nekem is volt egy kedvesem, menyasszonyom, ki éppen ily szépen énekelt, a „Stabat mater” éppen így hangzott ajkairól, mintha csak őt magát hallanám. Éppen a menyegzőnkre kitűzött napon halt meg. Halálos ágyán megfogadtatá velem, hogy ha találok fiatal, szegény hölgyet, ki e szent dallamokat oly szépen éneklendi, mint ő, az ő emlékéért minden évben háromezer forintot szenteljek arra, hogy azon hölgynek alkalmat nyújthassak magát a magasabb művészetben kiképezhetni, s így boldogságot szerezhetni magának. Én csak egy föltételt kötöttem e kívánatához: ha azon hölgy éppoly tiszta, oly ártatlan marad, miként ő volt, az én szeretett, az én feledhetetlen Máriám.

Az ifjú itt ismét szemeire nyomá kendőjét.

Milyen valódi fájdalom! – gondolá magában az asszonyság.

– Fájdalommal kell megvallanom, asszonyom – folytatá reszketeg hangon a dandy –, hogy nyolc év alatt nem tehettem eleget megholt arám kívánatának. Kiket jótéteményeimmel halmozék, haladtak bár a míveltségben, de megbuktak az erény útján. Szégyennel gondolok reájok; pedig vannak közöttük, kiket a világ dicsőséggel halmoz el. Minden újabb kísérlet csak újabb csalódás.

Itt ismét abbanhagyja a beszédet, s engedé Krammné asszonyt egy egész hétig töprenkedni a különös történet felett. De ez nem szólt felőle senkinek.

Jövő vasárnap ismét megjelent Abellino.

Az ének végeztéig hallgatott, de arcán látszott, mintha valamit nagyon szeretne, de átall kérdezni. De csak mégis erőt vett magán.

– Bocsánat, asszonyom, hogy ilyen kérdéssel terhelem. Ne vegye tőlem rossz néven, ön, úgy látszik, ismeri az éneklő személyt; én már annyiszor csalódtam jószívűségemben, miszerint alig merek előleges értesülés nélkül közeledni valakihez; én e leányzó családjáról a legcsodálatosabb híreket hallottam, mintha nem éppen nagyon sokat tartanának a jó erkölcsre.

Már erre a szóra Krammné is beszédes lett.

– Akármik legyenek is e leányzó rokonai, uram, ő gyermekkorától fogva nincs közöttük, s lelke oly tiszta, mint azon gyermekeké, kiket az idvezítő magához bocsátott; neveltetése pedig oly szigorú, hogy ha ma egyedül maradna is bárminő sorsban, soha a véteknek még csak árnyéka sem lehetne őrajta.

– Ah, asszonyom, ön engemet egészen boldoggá tesz.

– Hogyan, uram?

– Máriám szellemének valahára eleget fogok tehetni.

Ezzel ismét elment, s Krammnét újra hagyta gondolkozni egy álló hétig.

Azon vasárnapon azután szívének egész bizalmával megtisztelé a derék asszonyságot.

– Íme, asszonyom, én meggyőződtem afelől, hogy az ön védence tökéletesen méltó pártfogásomra. E lyánkából egykor híres művésznő lesz, s ami őt mindeneknek fölé fogja emelni, ritka erényű hölgy leend. De vigyázni kell reá nagyon. Én már megtudtam, hogy titokban gazdag fiatalemberek incselkedtek utána. Vigyázzon, asszonyom, és mondja meg azoknak, kik a lyánka felügyelői, hogy őt jól őrizzék. A fény a legnagyobb jellemeket is megvakítja. De én feltettem magamban, hogy őt megszabadítom az álnokok cseleitől. Legyen ő művésznő. Ő hangjában oly kincset bír, hogy ha az mívelve fog lenni, ezek a gavallérok minden jövedelmeikkel koldusoknak fognak mellette látszani, s akkor, ha ő magában bírandja gazdagsága forrását, elenyészik a veszély, mellyel a gazdagság fenyegeti az ártatlanságot.

Krammné tökéletesen érteni hitte a dolgot. Már a templomot is színháznak nézte, s várta, hogy tapsoljanak Fanny énekére.

– Két év alatt tökéletes művésznő válhatik belőle. Csupán szorgalom és nagyon kevés költség kívántatik hozzá. Ez utóbbit szívesen előlegezem én, arámnak tett fogadásomnál fogva. Nem adom ingyen, nem ajándékba, csak kölcsön; majd ha gazdag leend, nekem vissza fogja azt fizetni, hogy ismét másokat boldogíthassak vele. Én kegyednek havonkint átadok háromszáz forintot, hogy abból a leányzó tanulmányaira szükséges költségeket fedezze; de arra kérem, hogy ne tudassa vele, miszerint az egy férfitól jön, mert akkor meglehet, hogy el nem fogadná. Nevezze előtte megholt arámat, Darvai Máriát, a jótékonyság küldőjeül. Valóban ő is küldi azt, csakhogy az égből. Én csak egyet követelek; azt, hogy erényes maradjon. Ha ellenkezőt tudnék meg, rögtön megszüntetném pártfogásomat. Most tehát legyen szíves kegyed az első havi összletet tőlem átvenni, s célszerűen felhasználni. Még egyszer kérem, hogy rólam ne szóljon semmit. A derék leány végett kérem. Tudja, a világ mindjárt rosszat mondana.

Krammné elvette a pénzt. Mért ne vette volna el? Akárki is azt tenné helyében. Adott valami okot a gyanúra a titkos jóltevő? Hisz ismeretlen akar maradni, hisz közeledni sem kíván, hiszen ő figyelmezteti mások incselkedéseire, s jótékonysága föltételéül szabja a feddhetlen erényt. Hát mi kell több?

Krammné elfogadta a pénzt, s titokban ének- és zenemestereket fogadott Fanny számára; egyedül vele tudatta a dolgot. És ez volt a hiba, hogy Terézzel nem közlötte azt. Attul tartott, ami bizonyosan meg is történt volna, hogy a szigorú hölgy kihajította volna a pénzt az ablakon, azt mondva, hogy tisztességes leánynak senkitől semmi ürügy alatt sem szabad elfogadni pénzt, mely becsületesen nincs megszolgálva! Hát még a másik pont: a művészi pálya? Ez is nagy ellenzésre talált volna Teréz előtt. Efelől alig mertek előtte példálózni.

Pedig Teréz előtt nem lehetett titokban maradni.

Rögtön észrevette ő a változást, mely a leány kedélyében véghez ment az első napok után.

A leány szívébe be volt ültetve azon gondolat, hogy ő magában oly kincset bír, mely őt dicsőséges úton pályatársai fölé emelheti… És többé nem volt kedve az egyszerű munkákhoz, a szegényes mulatságokhoz, miknek eddig örült; a fiatal kézművessel sem beszélt többé oly szívesen; gyakran órákig elábrándozott, s ily ábrándok után azt szokta mondani nénjének, hogy egykor ő gazdagon jutalmazandja meg fáradozásait.

Mennyire megrezzent e szavakon Teréz!…

A leány gazdagságról ábrándozik. A Gonosz megmutatta neki a világot, és mondá: „Ezt mind neked adom, imádj engemet!” És neki nem jut eszébe a felelet: „Távozzál, sátán!”

A vadász jól veté a cselt.

A leányt a hálaérzet többször készteté arra, hogy Krammnét unszolja, miszerint vigye el őt az ismeretlen jóltevőnőhöz, hogy forró köszönetét elmondhassa neki, s további tanácsát kérje, s hogy nénjét beszélje rá engedékenységre; ily dolgokkal végre oly szűk sarokba szorítá a jámbor asszonyságot, miszerint az egyszer ki találta előtte mondani, hogy titkos jóltevője nem asszony, hanem férfi, ki örökké titokban akar maradni.

E fölfedezés az első percben nagyon megrettenté Fannyt, de későbben annál jobban ingerlé képzelődését. Ki lehet azon férfi, aki őt boldogítani akarja anélkül, hogy valaha csak látni is szándékoznék, aki annyira óvatos, annyira fél becsületes ajándékával a leány szeplőtlen hírének ártani, hogy még csak nevét se mondja meg?

Mi természetesebb, mint hogy a leány képzeletében ismeretlen védőjére magának ideálképeket alkotott. Magas, komor, halvány arcú férfiúnak képzelte azt, ki soha nem mosolyog, csak midőn jót tesz, szelíd tekintete sokszor felkereste őt álmaiban.

Midőn az utcán végigment, s ifjú gavallérokkal találkozott, lopva egy tekintetet vetett rájuk. Nem ez az ő titkos jóltevője? De azok mind nemigen jól illettek a lelkében alkotott minta helyébe.

Végre egy napon találkozott hasonló arccal, hasonló szemekkel, hasonló tekintettel, amilyet magában képzelt. Igen, éppen ilyen ideált alkotott ő magának! Ez ő! Ez az ő titkos nemtője, ki nem akarja, hogy őt ismerje. Igen, igen, ez alakról szokott ő álmodni, e szép kék szemekről, e nemes vonásokról, e délceg termetről.

Szegény leány! Az nem az ő jóltevője volt. Az Szentirmay Rudolf volt, Flóra férje, a legboldogabb, leghívebb férj, kinek őreá igazán semmi gondja.

A leány fejéből semmi sem verte ki többé, hogy ez az ő pártfogója.

Kérte, unszolta szüntelen Krammnét, hogy mutassa meg neki csak egyszer a távolból azon férfit, ki sorsáról oly titokteljesen gondoskodik, de midőn végre a kegyes asszonyság elhatározá is rá magát, hogy kérésének engedjen, az nem vala módjában, mert Abellino nem jött el többé vasárnaponkint a templomba, sőt a legközelebbi hónap elején nem személyesen adá át Krammnénak az újabb háromszáz forintot, hanem vén komornyikja által küldé meg.

Milyen finom kiszámítás.

Krammné nem hihetett egyebet, mint hogy az ismeretlen úr ugyan őrizkedik valamiképp közel jutni a leányhoz, s azt erővel kell keresni.

Megkéré tehát nagy alázatosan a komornyikot, ha nem lehetne-e valahol az urát, bár csak egy percre is, valami nyilvános helyen távolról meglátni.

A komornyik azt felelé, hogy a főrendi táblánál a holnapi közülésen, ott szokott ülni az ötödik oszloppal szemben.

Ah! Tehát főfő úr ő is. Egyike a haza atyjainak, ki éjjel-nappal azon gondolkozik, mint lehetne országát és népét boldogabbá tenni? Ez még nagyobb bizalmat gerjeszte szívében. Akire az ország sorsa van bízva, az bizonyára nem lehet könnyelmű ember.

Hajh, sokan nagyuraink közül, ha ismernék azon kegyeletet, mellyel a köznép irántuk viseltetik, büszkék lennének arra, és iparkodnának azt – megérdemelni.

Krammné tudtára adá Fannynak, hogy ismeretlen jóltevőjét megláthatja holnap az országgyűlésen, ahol a nagy sokaság közt úgy el lehet vegyülni, hogy ki sem veendi őket észre, s az egész csak néhány percig tartand.

Így jutott Fanny az országgyűlési terem karzatára, hol Krammné megmutatá neki titkos jóltevőjét.

Fanny egéből hullott alá, ő egészen mást vélt ott látni. Azt most fel sem találta a többiek között. Az arc, melyet Krammné mutatott neki, semmi vonzerővel sem bírt reá, sőt bizalmatlan, félelemidéző befolyást gerjesztett szívében. Sietteté Krammnét a karzatról, és csalódott szívvel tért haza.

Otthon mindent kivallott nagynénjének; ábrándjait, nagyravágyó céljait és csalódását. Megvallá, hogy most is szeret, szeret egy embert, aki ideálja, de kinek nevét sem ismeri, s kérte, hogy védje őt saját maga ellen, mert érzi, hogy szédül, és nem bír saját szívével többé.

Másnap, midőn Krammné Fannyért ment, őt az énekmesterhez viendő, üresnek találta Teréz szállását. Ajtók, ablakok tárva-nyitva, a bútorok elhordva. Senki sem tudta, hová ment, éjszaka jutott eszébe elhurcolkodni, a házbért letette a házmesternél, s ismeretlen hordárokkal vitetett el mindent. Senkinek sem mondta meg, hogy ezentúl hol keressék.


VisszaKezdőlapElőre