ELSŐ RÉSZ
Ostrom alatt

1. FEJEZET ÉS BEVEZETÉS
„A tűzkorsó”

Regényes történethalmazunknak hőse egy „konstábler”. Nem annak a hasznos osztálynak a tagja, mely napjainkban azon feladat teljesítésére született, hogy a budapesti Lánchíd két végénél a szekereket figyelmeztesse, hogy „Jobbra kerülj, balra térj!”, hanem inkább egy olyan testületnek a vezetője, melynek egyenesen az a feladata, hogy kárt tegyen, s minél több pusztítást tesz, annál nagyobb a jutalma, dicsérete: vulgo tüzértiszt.

A krónika csak keresztnevét jegyezte föl: „Hugó”. Bizonyosan kímélni akarta az atyafiságát.

Hugó az ehrenbreitsteini legszélső montalambert-torony ütegeinek volt a parancsnoka az 1688-i hadjáratban, mikor a franciák Koblenzet ostromolták.

Koblenz és Ehrenbreitstein a Rhénus két partján úgy feküsznek egymással szemközt, mint Pest és Buda. A Gellért-hegy éppen úgy néz le reánk, mint az ehrenbreitsteini fellegvár Koblenzre. Ez a város is körös-körül meg van erősítve, s megszokta már, hogy hol francia, hol porosz, hol osztrák, hol svéd vegye ostrom alá.

Ezúttal a franciák lövették kegyetlenül, s nagyon sok kárt tettek az „Óvárosban”. Különösen följegyzésre méltó volt az, hogy gyújtógolyóik a városparancsnok és a fejedelem lakásait mindenütt föltalálták. Akárhogyan változtatták meg azok a tanyájukat, a francia megtudta, s ámbár kívülről nem láthatott bele a városba, mégis odatalált a golyóival. Ebben valami boszorkányságnak kell lenni.

Hugó montalambert-tornya a legveszélyesebb pontját képezte az ehrenbreitsteini vár azon oldalának, ahonnan az megtámadható volt. De annál nagyobb dicsőség volt annak megvédelmezése. A montalambert-torony ugyanis nem valami olyan nyurga épület, amit „falunyelé”-nek szoktak nevezni; hanem egy mindenféle zegzug sáncokból, falakból összebonyolított mértani ábra, melynek egyik oldala a másikat védelmezi, s annak minden oldalából ágyúk néznek egymással farkasszemet, míg a tetején furfangos barbatták messzehordó lövegek terhét viselik.

S a hajdankori ágyúval bánás nem volt olyan együgyű tréfa, mint a mostani Krupp- és Uchatius-lövegekkel való mesterkedés.

Már az maga egy tudomány volt, hogyan kelljen egy fehéren izzóvá tüzesített ágyúgolyót a kemencéből kivenni, azt a hosszú csatakígyónak a gyomrába betömni, s ha az ágyú elsütése után a golyó beleragadt az ágyú torkába – nem jött ki – mindenféle dugóhúzókkal, pelikánokkal, csíptetőkkel onnan megint kikaparni; minden lövés után egy furfangos eszközzel, mely hasonlít a Merkur-pálcához, az ágyú „lelkét” megvizsgálni, ha nem ütött-e lyukat rajta a kódorgó teke? Hanem hát ebbe mégiscsak beletanulhatott valaki, ha nem is volt valami nagy lángész. Az „elefánt”-tal is megbarátkozhatott hosszas tapasztalat után, s ha értett a quadranshoz kellőleg, úgy nemhiába lövöldözte ki belőle a nehéz bombákat. Hanem aztán meg kell gondolni, mennyi ügyesség és tapasztalat kellett ehhez egy konstáblernek, hogy ez olyan stratagémákkal kudarcot ne valljon, aminők a „tűzpajzs”, mely harmincöt likból pattantott ki ugyanannyi golyót a közeledő ellenségre; túltett ezen még az „ostromhordó”, melynek két kereke van, a henger oldalai éles késekkel spékelve, a két kereke pedig lőporral megtöltve, mikor azt az ellenségre eleresztik. Mert ha annak pontosan és ügyesen egyszerre gyullad meg mind a két kerekének a tölteléke, hát akkor az, mint a veszett bika, úgy rohan az ellenség közé, s akit elöl-utol talál, annak részint szemét, szakállát ki- és elégeti, részint a késeivel összekaszabolja, de ha csak az egyik kereke talál elsülni, a másik nem, akkor elkezd, mint a búgattyú, pörögni az alva maradt kereke körül, míg a tüzében tart, szétkergetve az egész kompániát; ha pedig a másik kerék valamivel – egy fél másodperccel – későbben fog tüzet, akkor az egész stratagéma visszafordul, s a saját gazdáját kergeti el a mezőrül. – Nem szükség aztán hosszasan magyaráznunk a láncos golyókkal való lövöldözésnek a fortélyait; mert azt úgyis mindenki megértheti, ha elgondolja, hogy mikor két ilyen lánccal összekötött golyó az ellenség közé repült, az a lánc az első katonának a nyaka körül csavarodott, akkor a rajta levő golyó elkezdett körülkeringeni, a mellette levő katonák egyikét elölről, másikát hátulról ütötte orron és fültövön, és így tett mindaddig, amíg a láncban tartott; ami pedig a nyeles golyókat illeti, azokért igazán örök kár, hogy kimentek a divatból; mert az olyan volt, mintha két vas főzőkanalat a nyeleiknél fogva karikával összekapcsoltak, s aztán úgy lőtték volna ki. Az még csak jól járt, aki a két nyele közé jutott, mert annak csak a torkát szorította össze; de a mellette álló két katona, akinek a töksije abba a két üres főzőkanálba került, mikor az annak a fejét egymáshoz csapta, tudom, hogy holta napjáig megemlegette azt a tréfát.

Azonban két legújabb találmány idézett elő a tüzérségi harcban (amit akkor „arkoláj”-nak hívtak) valóságos forradalmat.

Az egyik német, a másik francia találmány volt.

A német találmány – s ez Hugó alkotása volt – a nevezetes „fias bombavető”. Egy nagy mozsár, melynek a középső lyuka ötvenfontos bomba számára van kiszabva, körös-körül azonban még nyolc kisebb üreg van, melybe csak ötfontosok vannak szánva. Mind a kilenc golyót egyszerre viszi ki ugyanazon töltés a bombavetőből. Képzelhetni annak a franciának a mulatságát, aki azt hallotta, hogy egyet lőttek, s aztán arra az egy lövésre a bombaemsén kívül még a nyolc bombamalacot is látja a nyaka közé potyogni! – Ezzel mulattatta Hugó az ostromló franciákat.

Hanem aztán azok is találtak ki valamit az ő disztrahálására.

Ez volt a „tűzkorsó”.

Tökéletes hasonmása az azoknak a korsóknak, amiket a mi aratóink visznek ki magukkal a tarlóra, s amik olyan jó hűsen tartják a vizet. Csakhogy ezekben nem víz áll, hanem tűz. Vasból vannak, meg levén töltve valami pokolbeli keverékkel. Aztán nem egy fogantyújok van, hanem négy, s annak is éppen úgy, mint a mi vizeskorsóinknak, van egy lyuka, amin keresztül a szikrázó tűzláng csak úgy fityfirékel elő. Arra való, hogy ahová leesik, ott, ami égni valót talál, azt meggyújtsa. – Hiszen ilyen gyújtógolyóik a németeknek is voltak. Csakhogy ennek a tűzkorsónak még egy másik jó tulajdonsága is volt. Mert a bombák kétféle jó tulajdonsággal dicsekszenek.

Vannak olyanok, melyek folyvást és huzamosan okádnak olthatlan tüzet, és így gyújtogatnak, vannak mások, melyek rögtön szétdurrannak, és így rombolnak meg öldökölnek. A „tűzkorsó” egyesítette mind a két kitűnő virtust egymagában.

Előbb gyújtogatott, azután szétdurrant.

A gyújtógolyókon már ki tudtak fogni az ostromlók. Miképp Munkács várának védelmezője, Zrínyi Ilona, úgy a németek is kitalálták már azt a mesterséget, hogy mikor egy ilyen tűzprüszkölő szörnyeteg jött, ott várták vizes marhabőrökkel, amint leesett; lefülelték, letakarták, s mivelhogy a tűzgolyó is, mint minden olyan állat, mely él, ha lélegzetet nem vehet, kénytelen megdögleni; tehát az történt velük.

Ámde a tűzkorsó nem engedte ezt a tréfát magán produkáltatni, amint a német lefogta a marhabőrével, s bedugta mind a négy orralikát, a tűzkorsó egyszerre szétdurrant, s itt egy csizma, ott egy irha; a német, ahány darabból állt, annyifelé repült.

Többet aztán nem volt kedvük a tűzkorsóval komázni.

Hanem egyszer egy ilyen, a sáncba belőtt tűzkorsó, miután kifújta a mérgét, kapta magát, nem durrant szét; épségben maradt. Azt, amint kihűlt, felvették a tüzérek, s odavitték Hugóhoz.

No, most megtudom hát, hogy mi lakik ebben a veszedelmes lövegben – monda a konstábler –, s akkor azután majd én is készítek ehhez hasonlót a komának.

A tűzkorsó nyakán volt egy kalap, olyanforma, mint a csutorának a száján, az bizonyosan lesrófolható volt. Hugó e fölfedezésre meghívta a várparancsnokot, a főkapitányt, a nagyherceget, a városkormányzót, a tüzérségi főparancsnokot, a soltészt meg a syndicust meg a fejedelem alkimistáját, hogy legyenek jelen a tűzkorsó fölbontásánál. Azok egyenkint mind azt mondták magukban: „Elég, ha a többi ott lesz, minek menjek én oda? Hátha az a bolond korsó akkor sül el, mikor felnyitódik?” S mindnyájan otthon maradtak. És így csak Hugó maga tudta meg, hogy mi volt annak a tűzkorsónak a fenekén.

Hugó, miután a tűzkorsót felbontá, megtudta, hogy miféle ördöngős mestersége van annak belül: nagyhamar öntetett hasonló tűzkorsókat, s éppen úgy elkészítette, ahogy a franciák, s azokat a fejedelem és a várparancsnok szeme láttára átlövöldözgeté a franciák táborába. A főurak távcsöveikkel nézték, és gyönyörködtek benne, hogy talál oda a tüzesgolyó, mint egy lángfarkú sárkány, a megcélzott pontra; ott azután gyújt, ha arravalót talál, s végre szétpukkanik.

Egy-két tűzkorsóval megesett Hugónál is, hogy nem durrant szét a francia sáncok között; hanem ez a sors az ellenség lövegeivel is közös volt: a franciáknak is mindennap veszett így kárba egypár lövegük. Hugó rendesen behozatá az ilyen csütörtököt adott tűzkorsókat, s aztán újra megtöltve azokat, visszalövöldözé a kölcsönadókra. Óh, azon időkben nagyon kedélyesen ment az ágyúzás. Két ellenség szép barátságosan visszalövöldözte egymásnak a golyóit. Derék, takarékos korszak volt! Még 1809-ben is Napóleon a wagrami csatatéren huszonnyolcezer ellenséges ágyúgolyót szedetett össze, s azokat lövöldöztette vissza az osztrákokra; s ha még két napig tartott volna az ütközet, háromszor lőtte volna innen oda, onnan ide a két ellenség ugyanazokat az ágyúgolyókat.

Meg is jutalmazta a fejedelem a derék konstáblert ezért az eltulajdonított találmányért, felemelve hópénzét az eddigi tizenhat tallérról húszra, s még azonfölül egy hordó dupla sörrel is megajándékozta. Amiért a főparancsnok meg is orrolt, mert őneki be kellett érni fehér sörrel.

Hugónak sok volt az irigye, de nem mertek belekötni.

Hugó igazi viadori termet volt; ábrázatja dúsgazdag veres hajzatával olyan, mint egy oroszlánpofa; örökké mosolygó, soha zavarba nem jövő. Azt senki sem haragudni, sem megijedni nem látta soha. Bánat, nyomorúság nem hagyott nyomot vonásain. Negyven év körül volt már, s egy kicsit himlőhelyes; de azért ahol egy elszerezni való asszony volt a szemei lőtávolában, az az övé lett! A jó evésnek, ivásnak is nagy barátja volt. S azért nem is állta a pénz.

Pedig mindenből azt válogatta, ami a legjobb.

Ez az ínyencség a soltészt bosszantotta nagyon. Ő, mint a polgárőrség főparancsnoka, elöljárója volt a konstáblernek, és azért az mégis mindenben túltett rajta.

A cifra Rike, a markotányosné, a polgárőrség főparancsnokának jól a körmére ütött, ha az csipkedni próbálta, a konstáblertól pedig azt is eltűrte, ha megölelgeté.

Az ostromzárolás miatt minden élelmiszer rendkívül megdrágult a két városban; így történt, hogy a piacon egy kövér ludat három tallérra tartott a kofa, ami hallatlan nagy pénz volt. A soltész felesége alkudott rá, de nem tudta megvenni; ekkor odajött a cifra Rike, s azt mondá: „Hogy adod, ide vele!” Megvette, s odább állt vele.

A soltész megtudta, hogy a kövér ludat a cifra Rike Hugó konstábler számára sütötte ki.

– Hallod-e, konstábler – mondá másnap a soltész Hugónak –, ez nem történik Isten hírével. Te kövér ludat eszel, mikor nekem nem jut csak sovány sajt vagy héring a kenyér mellé; pedig soltész vagyok. Van neked húsz tallér hópénzed, ebből nem jut mindennapra három. Valld meg, honnan pénzelsz!

Erre ezt mondta neki a konstábler:

– Látod, soltész, ha én téged most bolonddá akarnálak tenni, hát azt mondhatnám, hogy nem az én pénzem ára ez. A cifra Rike belém bolondult. – Hogy mivel bolondítottam így belém? Azt, ha magadtól nem tudod, hát éntőlem meg nem tanulod: – szerelmes az asszony, rám költi a pénzét, s ő tudja, hogyan szerzi azt! Bíz én nem kérdeztem tőle. De hát nem akarlak megcsalni. Megvallom az igazat. Kérlek, el ne árulj senkinek, mert nem szeretnék a papokkal táncba keveredni. Tehát megsúgom, hogy nekem bizony varázstallérom van: tudod, amit úgy hínak, hogy „Heckethaler”. Valahányszor kiadom, nem marad ott, rögtön visszaszökik hozzám.

– Ej, ej, s hogyan jutottál ehhez a varázstallérhoz, konstábler?

– Azt is megsúgom: de el ne áruld a kapucinusoknak. A hoogstrateni mocsárban kaptam ezt a „baklovagok”-tól.

– Nono! De csak nem adtad el érte a lelkedet?

– Nem. Rászedtem az ördögöt. Egy tudatlan zsidógyereket adtam oda a „makers”-nek magam helyett.

– No, ezt jó lesz titokban tartanod!

A soltész azonnal sietett a megtudott titkot elárulni a fejedelemnek, aki azt mondta neki rá, hogy bárcsak az ő tallérjai is mind Heckethalerek volnának, akkor volna könnyű háborút viselni.

Hugó konstáblernek csak annál nagyobb lett a becsülete, hogy el lett róla híresztelve a félelmetes „baklovagokkal” való szövetsége, meg a varázstallér soha el nem fogyatkozó kincse.

Aközben a franciák egyre lövöldözték tüzes korsóikkal Ehrenbreitsteint és Koblenzet; s mindennap rátaláltak a fejedelem megváltoztatott lakhelyére.

A fejedelem már utoljára jutalmat tűzött ki annak, aki felfedezi azt a titkos kémet, aki napról napra elárulja a franciáknak, hogy ő hova költözött át, mert ezt valakinek el kelle árulni. Pedig a város kijáratait olyan jól őrzik, hogy azon élő ember ki nem mehet. Már galambpostával sem lehet árulkodni, mert ami házi madár volt a két városban, azt már mind megették.

A soltész nagyon hamar készen volt a gyanújával.

A két ostromolt városban minden ember sír, jajgat, imádkozik, káromkodik, böjtöl; csak ez az egy ember nézi a világot hidegvérrel, iszik, fütyörész és jóllakik.

Hajön egy tüzes szörnyeteg, sivítva, prüszkölve, minden nép fut előle szerteszéjjel, s búvik a pincébe: ez az egy ember pedig utána megy, fölkeresi, ahova az leesett, s ha szét nem pukkant, kiássa a földből, ahova az befúrta magát, s hazaviszi magához.

Ez több mint vakmerőség.

A konstábler a maga föld alatti tüzérműhelyében aztán az épen maradt tűzkorsót szétszedi, felnyitja, újra megtölti, s azzal visszalövi az ellenségre.

Ez több mint tréfa.

Egyszer, amint Hugó ismét saját maga hozott elő egy tűzkorsót a tüzérműhelyéből, a soltész azt mondá neki:

– Megállj! Nyisd fel azt a tűzkorsót; hadd látom meg, mivel van megtöltve?

Hugó hidegvérrel lesrófolta a tűzkorsóról a bezáró kupakot, mire annak a felső része kétfelé nyílt, s abból egy ritka vászonba burkolva ki lehetett venni a gyúanyagkeveréket. Azt azután megmagyarázta a konstábler a soltésznak, hány rész lőpor, mogyorófaszén, kénvirág, gyanta, szurok, szalamia, bórax és ólomcukor járult hozzá, hogy együttesen olthatatlan pokoltűz váljék belőle.

– Ez bizony nagyon szép; de hát ezen alul mi van?

A tűzkorsót a görögtűz-anyag csak félig tölté meg.

– Ezen alul következik egy agyaglemez, mely a gyújtóanyagtól elzárja a tűzkorsó fenekén levő robbanóanyagot: ami nem egyéb, mint lőpor. Mikor a görögtűz odáig leég, az agyag izzóvá lesz; ez robbantja el a lőport. Ez az egész titka a kettős virtusú bombának.

– Szeretném én azt látni, hogy mi van ez agyaglemez alatt – mondá a soltész.

E szóra a konstábler hirtelen hátratekintett. E szilaj tekintetben a kalandor egész kétségbeesett vakmerősége volt kifejezve: düh, elszántság, harag s ijedtség: – de csak egy pillanatra. A soltész fogdmegjei állták körül, elzárva előle a menekülés útját.

Ekkor aztán elnevette magát, s széles vállain egyet vont.

– No, hát nézd meg, hogy mi van alatta.

A soltész fölfeszítette az agyagréteget bicskája hegyével, s az alatt nemhogy lőpor lett volna, hanem puszta homok volt, s ennek a fenekén volt egy írás, amiben az ostromló franciák számára körülményes értesítés volt adva a várbeli állapotokról.

– Verjétek vasra! – kiálta diadalmasan a soltész. – Itt van valahára a csalhatatlan bizonyíték ellened, gaz áruló! Majd adok én neked cifra Rikét! Majd adok én neked kövér ludat!

Hugó azalatt is nevetett, míg a láncot rárakták a kezére.

S hogy a tanújel kiegészíttessék, jön nagy süvöltve a francia ostromtelepből legottan egy tűzokádó vaskorsó, lecsap a sáncárokba; de nem durran szét. Azt felhozzák, széjjelbontják, s íme, abban is mit lelnek az agyaglemez alatt? Kétszáz darab Albertus-tallért.


KezdőlapElőre