KILENCEDIK RÉSZ
A tengeren

1. A KALÓZ

Engem nem tiszteltek meg azzal az angolok, hogy a krokodilusok tava fölé akasszanak fel kalickába. Ez a mulatság csak a bennszületett igazi sahok és rahják számára volt fenntartva. Minden hosszas teketória nélkül elszállítottak Bombayba, s ott hajóra tettek még ötven más magamforma úriemberrel, kik mind Európából kerültek ide, a kelet-indiai náboboknál szerencsét keresni; akiknek az volt a főbűnük, hogy franciák, németek, hollandusok vagy spanyolok voltak. A kelet-indiai angol társaság jogot formált magának mindezeket összefogdostatni, a megriasztott nábobok által (akik maguk is mind megvesztegethető, gyáva gazemberek) kiadatni, s azután egy csomóban valamennyit elküldeni Új-Kaledóniába.

De hát kérdem én kegyelmességtektől, hogy midőn én abban a rozzant kutterben egy velem egyenrangú spanyol hidalgóval egy padhoz láncolva izzadtam az evezőfeszítésben; Murder kapitány pedig azalatt osztotta a födélzeten a parancsot, hogy Új-Kaledónia helyett a sokkal gonoszabb Új-Zéland felé vitorlázzanak, s amíg a Kelet-Indiai Társaság a deportáltak számára becsületes kétszersültet, füstölt húst és brandyt utalványozott, s annak az árát Murder kapitány föl is vette, nekünk mégis nem adott egyebet száraz halnál meg poshadt víznél, hát akkor melyikűnk volt a kalóz? Ő-e, vagy én? Ki rabolta ki a másikat a tengeren? Ki élt vissza a tengerésztörvénnyel? Én-e, vagy ő?

(– Átkozott a lelke! – kiálta fel a nagyherceg, nagyot ütve botja végével a földre. – Murder kapitány volt a kalóz!)

No, csak azt akartam konstatálni; mert a jogtalan erőszak ellenében minden törvény szerint jogosult az önvédelem. Amint mi szegény deportáltak vettük észre, hogy hajónk folyvást dél felé közeledik, amit a csillagok állásából kivehettünk, azonfölül a skorbut is kiütött közöttünk a rossz élelmezés miatt, s ha panaszt emeltünk, korbácsot kaptunk a hátunkra, elvégre összeesküdtünk, hogy egy éjjel megszabadítjuk magunkat a láncainktól, s elfoglaljuk a hajót. Jogunk volt hozzá. Mi voltunk a felperesek, a hajótulajdonos volt a jogbitorló.

Az én hidalgó társam nagy praktikus volt ebben a dologban. Megtanított bennünket rá, hogyan lehet a békókat, mint a kesztyűt vagy a csizmát lehúzni az embernek a kezéről, lábáról. Az igen szép tudomány. De nem adom ingyen.

(– Pedig pénzért nem vesszük meg, nem akarjuk hasznát venni! – tiltakozék a soltész.)

Mi tehát egy éjszaka, kiszabadítván magunkat a láncainkból, fölrohantunk a födélzetre, az álomittas legénységet megkötöztük anélkül, hogy vért ontottunk volna, s uraivá tettük magunkat az „Alcyon”-nak. Mármost kérdem kegyelmességteket, lázadásnak nevezhető-e e cselekedet? Mi nem voltunk a Kelet-Indiai Társaságnak rabszolgái, nem voltunk hadifoglyai, nem voltunk gonosztevők. Nem volt neki semmi joga bennünket hajóhoz láncoltatni és deportáltatni. De éppen elítélendő Murder kapitány magaviselete, ki velünk, szabad urakkal, úgy bánt, mint néger rabszolgákkal, egész héten hallal tartott bennünket, holott nem voltunk mindnyájan pápisták, s pénteken azért is füstölt húst adott ennünk, holott csaknem mind pápisták voltunk.

(– De megérdemelte, hogy felakasszátok érte a legmagasabb árboc fájára! – förmedt fel méltó indignatióval a nagyherceg.)

No lám; és mi mégsem tettük azt! Az igaz, hogy csak azért nem tettűk, mert nem foghattuk meg. A mi igazságos jogaink kivívásának aktusa alatt a bűnterhelt kapitány, vétke súlyának érzetében, lemenekült a hajó lőporos kamrájába, s azzal fenyegetőzött, hogyha őt meg akarjuk fogdosni, a hajóval együtt a levegőbe röpít valamennyiünket. Mi tehát alkudozni kezdtünk vele. Megmondtuk neki, hogy nem bántjuk, de el fogjuk hagyni a hajóját mindannyian, akik deportálásra vagyunk szánva. Erre azt mondta, hogy vigyen bennünket az ördög. Akkor azután huszonnégy órai fegyverszünetet kötöttünk.

Legelső dolgunk volt…

(– Jóllakni… – előzé meg a soltész.)

Igenis, jóllakni, és még nagyobbat inni rá. Megszolgáltuk. Azután a nagy dereglyét a vízre bocsátottuk, elláttuk árboccal, vitorlákkal, áthordtuk rá amennyi kétszersültes láda meg italkáshordó belefért, egy ágyút a hajóról felállítottunk a dereglye orrában, fegyvert, töltényt összeszedtünk; azután a kutternek vitorláit, köteleit összevagdaltuk, az ágyúit a tengerbe hánytuk, hogy üldözésűnkre ne indulhasson, a földabroszt, kompaszt, távcsöveket elvittük magunkkal, s azzal, felhasználva a szép holdvilágos éjszakát, minden búcsúvétel nélkül elhagytuk a hajót. Hogy talált haza azután Murder kapitány a maga Alcyonjával, afelől biz én elfelejtettem kérdezősködni.

Ötvenen voltunk a dereglyén, menekülő deportáltak, ötféle európai nemzet. Minthogy egyedül én voltam, aki mind az ötnek a nyelvét beszéltem, azért engem választottak meg hajópatrónusnak, aki abban különbözik a hajóskapitánytól, hogy ez mindenkinek parancsol, míg amaz csak azt hajtja végre, amit társai elhatároznak.

(– Értjük, mire való a subtilis distinctió – szólt a soltész. – Hogyha valami subscus talál esni, legyen kire kenni a hibát.)

Igazán bámulom kegyelmességednek éles elméjét, hogy mindent egyszerre kitalál. Nem volna pedig semmi szükségem e superflua cautelára, miután a mi társaságunk semmi olyan dolgot el nem kővetett, amiért az árbocrúd igazságtételére rászorult volna. Célunk az volt, hogy valahol a Florida vagy a Filippina szigeteken kikötünk, s ott alakítunk egy szabad köztársaságot.

Tervünknek azonban egy nem várt akadály lépett útjába. Alig vesztettük el szemünk elől az Alcyont, amidőn oly szélcsend fogott elő bennünket a tengeren, hogy a vitorláink csak úgy lankadtan lógtak le a rudakról; csupán evezéssel tudtunk előrehatolni. A szélcsend napokon át tartott, legkisebb szellő nem fodrozta a habokat, s nekünk ezalatt az élelmiszereink tisztára elfogytak.

(– Hiszen most mondtad, hogy minden élelmiszert elhoztatok az Alcyonról – mondá a soltész.)

A „minden” éppen fele a „sok”-nak, és éppen tizedrésze az elégnek. Ha az élelmiszer volt a „sok”, de a hozzá való száj volt a „több”, s a többet a kevesebből kivonni tiltja az algoritmus.

(– Ez való szent igaz – szólt a nagyherceg –, nyolcat a hétből ki nem vehetek, kérek kölcsön…; no, hát kitől kértetek kölcsön?)

Útunkba akadt egy tengeri rákász. Ilyenkor szélcsendben lehet azokat a nagy rákokat fogni. Rákiáltottunk: ohé! – Méltóztatnak tudni kegyelmességtek a természethistóriából a tengeri ráknak azt a tulajdonságát, hogy az a világon minden állat, sőt emberek között a legfélénkebb teremtés. Ha mennydörgést hall, vagy csak egy ágyúlövést, ijedtében rögtön elrúgja a nagy ollói egyikét, hogy gyorsabban menekülhessen. Ezt tudva, a tengeri rákászok azt a konvenciót kötötték ki a hadihajósokkal, hogy mikor őket meglátják a tengeren, akkor ágyúval semmi jellövést ne tegyenek. Evégett a vitorlájukra egy nagy veres rák van pingálva. A rákászok viszont a velük találkozó hadihajóval tartoznak megosztani a fogott rákjukat.

– Ohé! – kiáltánk tehát a rákászokra, s kértük a rákilletményünket, mivelhogy minden szárított halunk elfogyott már, s csak fél adag kétszersültre voltunk szorítva.

– Ohé! – kiáltanak azok vissza. – Mi okon követeltek ti tőlünk rákot, hiszen ti nem vagytok hadigálya!

– De éhesek vagyunk, és van ágyúnk, lőhetünk vele, s akkor a ti rákotok mind eldobja az ollóját: ez dupla ok!

A rákászok átlátták, hogy kettős okunk van a követeléshez, s tengerészeti „úzus” szerint megoszták velünk a rákzsákmányukat.

(– No, ez hát akkor nem is volt kalózság; hanem csak tengerészeti úzus! – mondá enyhítőleg a nagyherceg.)

(– Jól van, jól: ez hát csak csemege volt; nem rablás, hanem csak torkoskodás, gyerekvétség; de halljuk csak a többit, mit míveltetek még tovább a tengeren, ötvenedmagatokkal meg egy ágyúval? Hadd terítem ki előbb a mappát! Akarom kitudni az utatok irányát, mert majd ebből fog kisülni, hogy becsületes utazók voltatok-e, avagy pediglen kalózok; mert nekem van annyi eszem és tudományom, hogy azt ki tudom találni, hidd el!)

A vádlott hamisan hunyorított a félszemével, s folytatá a vallomását.

– A Marquesas-szigetek táján találkoztunk egy spanyol kereskedőhajóval, melynek kapitánya, alázatos rimánkodásunkra, kávéval, csokoládéval és nádmézzel látott el bennünket; erre tovább vitorláztunk az Aleutok felé, ahol egy orosz kereskedőhajó tulajdonosa megszánta nyomorult voltunkat, s megajándékozott néhány tonna pálinkával és besózott tőkehallal; mire a Yucatan-sziget magaslatára értünk, ez a készletűnk is elfogyott, s kénytelenek voltunk egy útban talált olasz kereskedőhajó gazdájától szágópálma-lisztet és néhány tonna sultaninát kölcsönözni.

(– Minek voltak nektek azok a „donna sultaninák?”)

„Sultanina” annyi, mint apró szőlő, tonnákra rakva.

(– A gazemberek! Még nekik apró szőlő kellett!)

Hát – szorultságában még azt is megeszi az ember, ha nincs más. Azután meg a Barbados-szigetek táján találkoztunk egy török hajóssal, aki füstölt disznóhússal és szalonnával ajándékozott meg bennünket „Isten fizesse meg!” fejében; a Kanári-szigetek előtt egy kínai hajós szíveskedett a borait megosztani velünk, s a Zöld-előfoknál egy madagaszkári görög úgy megrakta a hajónkat rahat rakummal, hogy majd elsüllyedt alatta; továbbá a Tűzföld táján!

(– Megállj! Megállj! – kiáltá föl a soltész, mind a két tenyerével a térképre csapva. – Hiszen ha én a te utadat figyelemmel akarnám kísérni, az kellene, hogy egy szöcskének cérnát kössek a lábára, s úgy eresszem el a mappán. Innen oda! Onnan ide! Hiszen lóháton sem érlek utol.)

Biz ez egy kicsit kacskaringós utazás volt; de hát nem értettünk a hajózáshoz, rossz volt a mappánk, s compassunknak szeszélyei voltak.

(– Szeszélyei voltak! Talán nőstény compass volt?)

De meg az igazat megvallva, biz én magam sem tudom, hogy igazán azok voltak-e az illető vidékeknek a nevei, amiket felsoroltam, mivelhogy azon a vidéken az a rossz szokás van, hogy a szigeteknek a nevei nincsenek az utcaszegletekre felírva. Hanem annyit bizonyosan mondhatok, hogy mindezekkel az urakkal összetalálkoztunk, amíg a tengeri vándorlásunk útján keresztülkoldultuk magunkat.

(– Szép kis koldulás, mondhatom! Ötven felfegyverzett fickó; egy ágyúval, gyors vitorlázó dereglyével, aminek ötven evezője volt: minden hajót utol kellett érnetek.)

Mondhatom, hogy mindnyájan szívesen segítettek rajtunk, s amiben látták, hogy szükséget szenvedünk, azt erőnek erejével tuszkolták ránk.

(– Hát a brémai kereskedőre emlékezel-e?)

Hogyne emlékezném. A derék jó emberre. Aki a Jóreménységfokánál találkozott velünk. Nemhiába hívják azt Jóreménység-fokának. Mindnyájan el voltunk már rongyosodva; a viharok, a hosszas út, a hánykódások foszlánnyá tépték ruháinkat. Ekkor ez a derék ember – áldott legyen emlékezete – meglátott bennünket, megszánta meztelenségünket: levetette a saját kabátját is, hogy bennünket fölruházzon. Az Isten áldja meg jártában-keltében!

(– Az pedig egészen másképp adja elő a dolgot. Hazatérve, rögtőn panaszt tett a hanzai főtanácsnál, hogy egy kalózhajó – éppen a ti járművetek – a tengeren kifosztogatja a hajósokat, mindenkit megsarcol, akit útban talál: őt is egész legénységével együtt pucérra levetkőztette, ami igaz is; mert még soha az, ember emlékezetére, meg nem történt, hogy brémai hajóskereskedő a maga kabátját levetette, s akárki fiának önkényt odaajándékozta volna. Bréma nincs messze: idehívhatjuk a terhelő tanút, akit, úgy hiszem, Schultzénak hínak.)

Hanem akkor kérem az én tanúimat is megidéztetni, akik mellettem bizonyítanak: a spanyol kereskedőt, don Rodriguez di Saldapennát Badajozból –, az oroszt, Belóbratanoff Zvoinimir csinovnikot Kamcsatkából –, az olaszt, Signore Sparafucile Odoardót Palermóból – a törököt, Ali Baba Ben Didimi effendit Brussából – a kínait, Chien-Csen-Toiping-Van mandarint Sanghajból; a görögöt, Karaiszkakisz Leonidász Héroszt Trikalából…

(– Elég!!! – ordíta föl a soltész, két tenyerével bedugva a füleit. – Ne mondd tovább! Inkább elhiszem egy lábig, amit beszéltél! Tengeri koldusok voltatok tehát? Tengeri „armer Reisender”-ek, és nem tengeri rablók? Megengedi, kegyelmességed, hogy ezt kihúzzuk a bűnlajstromból? – Restál a kannibalizmus vétke. Halljuk az emberevést!)

Előrebocsátom, kegyelmes uraim, hogy nem minden időben és nem minden országban és még ott is, ahol, nem minden körülmények között tekintetik az emberevés halálos bűncselekedetnek. A Fidzsi-szigetek lakói ezt valódi hőstettnek tartják, s az elfogott ellenséget megenni legalkalmasabb feladatuk. A mexikóiaknál az emberevés a vallásos kultuszhoz tartozott: Magyarországon a nagy tatárfutás idején, mint Rogerius bizonyítja, a minden élelmiszerektől megfosztott emberek kénytelenek voltak egymást megenni. Ugyanezen viszonyok állnak a tengerészekre nézve is. – Egy roppant nagy zivatar után, mely a Csendes-óceánon előfogott bennünket, minden élelmiszeres tonnáinkat ki kellett hánynunk a dereglyéből, hogy el ne merüljünk.

(– Ez már megint hazugság! – rivallt közbe a soltész. – Magad mondtad, hogy „Csendes-óceán”, ha csendes, akkor nem lehet rajta zivatar, most mindjárt a kínpadra vonatlak, s alkalmaztatom az „első” és „második fokút”, ha meg nem vallod benevolenter, hogy a Csendes-óceánon nincsen zivatar.)

Igazsága van kegyelmességednek. Az emlékezetem csalt. A Csendes-óceánon csakugyan nincsen zivatar. Hanem vannak cápák. Azok seregestől jöttek ellenűnk, s hogy megszabaduljunk tőlük, kénytelenek voltunk az élelmiszereinket kidobálni nekik, nehogy magunkat egyenek meg. Azt reméltük, hogy majd csak találkozunk ismét egy jószívű hajóssal, aki újra megtölti az éléstárunkat. De bizony mi nem találkoztunk többé semmiféle vitorlával. Két hétig nem élhettünk egyébbel, mint a csizmáinknak a talpával. Végre az is elfogyott. Nem állhattuk az éhséget tovább. Elhatároztuk, hogy „tengerészlakomát” fogunk adni egymásnak. Sorsot húzunk, s akinek a neve kijön, azt megesszük. Az én nevem jött ki a kalapból. El voltam szánva, hogy pro publico bono meg fogok halni. Hanem mikor már vetkőzni kezdtem, előlépett az én kedves bajtársam, a spanyol hidalgó, akivel hosszú ideig egy gályapadhoz voltam láncolva, s attól fogva testvérül fogadtuk egymást. A nemes spanyol így szólt: „Nem te halsz meg, dicső rahja! Neked feleséged van; nem is egy, hanem kettő. A te életed becses. Itt vagyok én, a te testvéred, ki dicsőségemnek tartom, ha, mint Curtius egykor a római megnyílt üregbe, a ti éhező torkaitokba leugorva, a köztársaságot megszabadíthatom!” S e szókkal a nemes lélek saját maga egy késkanyarítással leszelte a fejét, s odatette elénk. A többiek azután elvégezték a munkát.

(– S te is ettél belőle? – kérdé a soltész.)

Nagyon éhes voltam.

(– Akkor hát bűnöd mégiscsak konstatálva van. „Emberi lélekkel bíró testnek megevése máglyán való megégettetéssel büntettetik.”)

(– Megálljunk! – szólt közbe a nagyherceg. – Micsoda részét etted meg a spanyolnak?)

A lábát.

(– Az a kérdés, hogy van-e az embernek a lábában is lelke.)

(– Hogyne volna? – förmedt fel a soltész. – Hányszor mondják: „a lábába szállott az esze” – „a lába szárába szállott a bátorsága”. – Ész, bátorság nem lehet lélek nélkül. – Nem mondják: „Tetőtől talpig becsületes ember”? – Tehát a talpnak is van becsülete.)

(– Mindezek csak közmondások és példabeszédek – szólt a nagyherceg. – Ha az embernek a lábában is volna lelke, akkor annak, akinek a fél lábát levágják, egy negyedrész lélekkel kevesebbel kellene bírnia, mint azelőtt bírt, s megeshetnék rajta, hogy háromnegyedrész lelke mennyországba jut, egynegyed rész lelke pedig pokolra megy, vagy vice versa; ami pedig abszurdum. Ez oly fontos kérdés, amelyben csak a teológiai fakultás ítélhet. Amíg annak az ítélete meghozatik, addig a reus pöre fölfüggesztetik.)

Egy hétig élhette világát vígan a bűnös a siralomházban; mert éppen annyi idő kellett a teológiai fakultásnak azon kérdés megvitatásához, hogy vajon végig van-e az emberben a lélek? Meddig tart az? És hol szűnik meg?

Az ítélet ekképp hangzott:

„Az emberi lélek tart az emberi testnek a térde kalácsáig. Ezért szükséges templomban és imádkozás közben letérdepelni; mert odáig van az emberben a lélek, ami azon alul van, az már lelketlen appendix.”

(– És így reusnak a kannibalizmusban való bűne is az irrelevabilisek közé soroztatik! – mondá ki a nagyherceg.)


VisszaKezdőlapElőre