Ennél a balesetnél Trenk Frigyes elvesztette a lelkét.

A félbetört késpenge nem volt többé elég, hogy az utolsó ajtót keresztülvágja vele. – Hanem arra, hogy a legeslegutolsó ajtót betörje vele, még elég alkalmas volt: azt, amelyik a túlvilágra nyílik, az öngyilkos számára befelé.

A börtöngádor ablakán át odasütött rá a telihold.

Búcsút vett az egész szép világtól. S aztán visszatért a börtönébe. Egyet fohászkodott, Istennek ajánlva lelkét, s azzal keresztülvágta az ereit a bal karján és lábán a félbetört késsel.

Akkor aztán végigfeküdt azon az előre elkészített sírkövön, s hagyta a vérét folyni, míg az álomszerű zsibbadás el nem kábítá.

Reggelig szépen meghalhatott.

Egyszer aztán arra ébredt fel, hogy a nevét hallotta hangoztatni.

Felnyitá a szemeit. Újra hangzott a szólítás a magasból:

„Trenk Frigyes!”

Honnan jön ide emberi hang?

– Ki szól itt?

– Gefhardt.

– Hol van ön?

– Itt vagyok a börtön tetején, az ablakon át beszélek. Hogy van ön?

– Haldoklom. Itt úszom a véremben. Elvágtam az ereimet.

– Ne bolondozzon! Ki gondolna meghalásra? Állítsa el a vérzést. Én ki tudom önt szabadítani. Innen sokkal könnyebb kimenekülni, mint a másik börtönból. Az egész csillagsáncban csak egy strázsa van belül, a másik kívül a sorompónál. Most én vagyok a belső őrálláson. Bízzék Istenben! Én hozok önnek mindent, amire szüksége van, hogy a börtönből kiszabaduljon. Minden két hétben kerül rám az itteni őrtállás. Ezen az ablakon át mindent beadogatok.

Ez a biztatás visszaidézte Trenk Frigyest a halál országából.

Ha néhány órával hamarább jött volna Gefhardt, más kést adhatott volna neki, amivel a külső ajtót keresztülvágja. De most már a nagy vérvesztés miatt nem lehetett gondolni erre.

Hirtelen széthasogatta az ingét, s annak a foszlányaival bekötötte a vérző sebeit a karján és a lábszárán.

Akkor aztán gondolkodott rajta, hogy mit tegyen tovább?

Ha másnap délben jön majd a porkoláb és a felügyelő tiszt, no, azokra szép meglepetés fog várni.

Védeni fogja magát. Nem a megmenekülés reményében, hanem hogy tisztességes kapitulációt csikarjon ki az ellenségtől.

Azzal a vasrúddal, ami a láncait szétfeszíté, lerombolta a téglából rakott ülőkét, s a téglákat odarakta a börtön közepére. A láncaival pedig a második ajtót, mely félig volt keresztülvágva, erősen odakötötte az ütközőhöz, hegy azt nem lehetett felnyitni kívülről: aki be akart jönni rajta, annak azon a résen kellett bebújni.

Akkor aztán várta nyugodtan a sorsát.

Délben, a szokott órában megérkezett a felügyelő őrnagy a porkolábbal, a vizet és kenyeret hozó katonával s a tisztogató fegyenccel. Szép kis ijedelmük lehetett, mikor a második ajtót tárva látták maguk előtt, de még inkább, mikor a gádorajtóhoz értek, s annak a kivágott tábláján keresztül bevilágítottak a lámpásukkal, s ott látták a nyitott börtönajtóban azt a rémalakot, övig meztelen, a többi ruhája vértől ázott, az egyik kezében egy tégla, a másikban az eltört kés.

– Vissza, őrnagy uram! – rikácsolt a fogoly. – Mondja ön meg a várparancsnoknak, hogy nem akarok tovább bilincsekben élni. Lövessen agyon. Ide élő ember be nem jön! Ahány az ajtón bebújik, mind agyonütöm; s ha elnyomnak: itt a kés, elvágom vele a torkomat.

Az őrnagy megszeppent, rohant rögtön a várparancsnokhoz; Trenk azalatt leült a téglahalmazra.

Nemsokára jött maga a várparancsnok a térparancsnokkal, tisztekkel és gránátosokkal. Nagy volt az elszörnyedés, mikor meglátták a három keresztülvágott börtönajtót.

A várparancsnok imponálni akart a tekintélyével.

– Nyissa ön fel az ajtót! – parancsolá a fogolynak a gádorajtónál megjelenve.

Válasz helyett Trenk felkapott egy téglát, s ugyan gyorsan kellett ugrani Bork úrnak, hogy meg ne kapja a feje, amire rászolgált.

– Be kell törni az ajtót! – parancsolá Bork a gránátosoknak.

Egy gránátos serényen keresztül is bújt a résen, de azon aztán példát szolgáltatott Trenk: úgy vágta fejbe a téglával, hogy menten lebukott. Akkor aztán odarohant a beláncolt ajtóhoz, és folytatta a bombardozást téglazáporral kergetve ki a gádorból a pitvarba katonákat, tiszteket hanyatt-homlok.

– Lőjetek agyon! Élve meg nem fogtok! – ordítozott rájuk.

Ekkor aztán tanakodtak, hogy mit csináljanak?

A király határozottan megparancsolta, hogy Trenk Frigyest úgy kell megőrizni, hogy öngyilkosságot el ne követhessen, megölni pedig éppen nem szabad, még ha szökésen kapják is. – Elhívatták hozzá a papot.

A jó lutheránus lelkipásztor megjelent az ajtaja előtt, azt nem fogadta kődobással. Az elkezdett neki a lelkére beszélni, a túlvilágról.

– Hagyjon nekem békét, tiszteletes úr, a mennyországgal! Ha ezek az én ellenségeim is ott lesznek, akkor én megyek a pokolba, ott különb pajtásokat találok!

A lelkész elszörnyedve vonult vissza.

Ekkor aztán a vizitáló őrnagy lépett oda az ajtóréshez, az beszélt könnyező szemmel, reszkető hanggal a rebellis fogolyhoz.

– Látod, édes fiam, ez a te makacsságod engemet tesz tönkre. Ha a király megtudja, hogy én téged olyan hanyagul vizsgáltalak meg, hogy egy kés maradt nálad, akkor engemet is infám-kasszálnak, sáncfogságba küldenek, apró gyermekeim mind koldussá lesznek.

– Jól van hát – mondá Frigyes –, az őrnagy úr kedvéért megadom magamat. De csak az ön kedvéért. Ha becsületszavát adja a várparancsnok hogy erről az egész esetről jelentést nem tesz, s engemet az eddiginél súlyosabb láncokkal nem terhelnek.

Erre becsületszavát adta a várparancsnok.

Akkor aztán felnyitotta Trenk az ajtót. Azzal ki is volt merítve az ereje, félájultan rogyott össze.

Az egész esetről csakugyan nem tettek jelentést. A nagy vérvesztéstől elalélt Trenket ágyára fektették; felcsert hívattak hozzá, az összevarrta a sebeit. Bort, húslevest adtak neki, ha egy-egy pillanatra fölébredt napokig tartó halálos álmából.