XII. A DOGÉK PALOTÁJA

Rettenetes palota! Melynek mikor az alapját letették, már akkor arra gondoltak, hogy azok a nehéz szikladarabok börtönt fognak képezni halálra ítélt rabok számára, s mikor az ólomtetőt felrakták a födelére, azt számították ki, hogy hány gyanús államfogoly fér el annak rekesztékeiben? S a kétségbeesés és átok e két tanyája közét megrakták a respublica minden dicsőségével, amit csak építész, festő, szobrász, aranyozó, ércfaragó meg tudott örökíteni. Mikor a „loggiá”-k kettős oszlopcsarnokát építették, két oszlopot a 107 közül azzal a szándékkal készítettek vörös márványból, hogy ezek között fogják a halálítéleteket felolvasni a nép előtt; mikor a Sala della Bussola lépcső fejéhez az oroszlánfőt odafaragtatták, arra gondoltak, hogy ez oroszlánfő nyitott szájába a titkos feladások Leveleit lehessen majd csúsztatni, amik innen egy hármas kulccsal elzárt vasszekrénybe csúsztak át, s onnan lettek kivéve a három állam-inquisitor által. Maga az összehalmozott pompa is oly megfélemlítő! A főlépcsőnél két istenszobor: Neptun és Mars; de a népajk azokat sem nevezte isteneknek, hanem óriásoknak, (Scala dei Giganti.) E lépcső legfelső fokán koronázták meg a dogét. Az arany lépcső (Scala d’Oro) zárva van: azon csak a nobilik jártak fel hajdan. Most a dogék palotájának kincseit, pompáját, borzalmait az idegennek belépti díjért mutogatják, s teremőr, cicerone és tárgyjegyzék hideg tárgyhűséggel adja meg a látottakhoz a magyarázatot.

A templomi nagyságú termekben minden kép Velence ellenállhatatlan nagyságú hatalmáról beszél. Egyik század a másik fölé emelkedik dicsősége öregbítésében. A nagytanács termében hetvenhat doge arcképének sorozata alkotja a párkányzatot, alattuk a keresztyén és török császárokon vett győzelmek óriási festményeit, csataképek tengeren és szárazon, világvárosok diadalmas lerombolásának rémképei; pápák és dogék találkozásának ünnepi látványa, s azok között Tintoretto legnagyobb festménye: a paradicsom maga egy egész teremoldal. S hogy annyi pompa és dicsőség között se maradjon el az a fekete folt, mely mint gyászpecsét a levélen, látható Velence minden emlékén, ott van, éppen egy koronázási képcsoport fölött, a fekete posztóval bevont ráma, a dogék arcképsorozatában, e véres felirattal: „itt van Marino Faliero üres helye, ki vétkeiért lefejeztetett”. (Reformálni akarta az aristokrata alkotmányt: ez volt a vétke.)

S a termek minden díszítése, faragványai, padmalyai mind művészi remekművek: aranyozott márvány; drágább a márvány, mint az arany; kandallók, Sansovino mesteri művei; kariatidák Petro da Salo művészfaragványai; és egyik terem, úgy mint a másik, eltakarva Velence lábai alá gázolt ellenségek, és lábai előtt térdelő császárok, s a pápáktól a földön s az üdvözítőtől az égben fogadott dogék képeivel.

S mintha minden emberre kiterjedt volna bosszúállás ördög-ihlete, aki csak e termek alkotásához hozzájárult, még a festőkre is elragadt az. Nem elég, hogy Velence ellenségeit szétzúzott, porbavert, megalázott alakoknak festették; az ifjú Palma roppant nagyságú művében: a Végítéletben hűtlen kedvesét is odafestette a pokol lángjaira vetett kárhozottak közé. Egyik ember a másiknak mutogatja évek századain át: „nézzétek: az ott Palma hűtlen kedvese!” Míg Pietro da Lizeri a Dardanellákban folyt tengeri harc-képén saját magát örökítette meg, egy láncait letépett rabszolga meztelen alakjában, ki egy késsel muzulmán zsarnokát gyilkolja le.

Továbbmegyünk a vérontó dicsőség, az embernagyságon túli hatalom örök emlékei között; kilépünk az erkély ablakán, melyen az újon választott doge a tiarával fején, megmutatta magát a piazzettán egybegyűlt népnek; megállunk a szószék előtt, a tanácskozások termében, s végigfut gondolatainkban, hogy akik egykor itt beszéltek, azoknak a szavait hogy félte hajdan három világrész: most ciceronénk áll benne s magyarázza, hogy a szószék két oldalára faragott fa-zseb a szónok zsebkendője és burnótszelencéje számára volt rendeltetve. Az az óriási bronz kétfejű sas pedig nem Ausztria jelvénye, hanem a johannita-rend olvasótámlánya volt, amit Morosini hozott el diadaljelvényül, mikor Moreát elfoglalta.


VisszaKezdőlapElőre