XX. A LEGNAGYOBB KŐHALOM

A világ legnagyobb kőrakása, mit emberkéz hordott egymásra: a Colossaeum.

Mint egy nagy vulkán kiégett krátere, mint egy körhegy a holdban, fogja körül a falgyűrű az óriási tért, mely elég nagy volt arra, hogy benne hadihajók tengeri ütközetet játsszanak.

Olyanok ezek a falak, mintha titánok rakták volna össze, istenek elleni harcaik várművéül. Óriási kőtömegek, az újabb kori építkezés fogalmait messze túlhaladó magasságig felhalmozva, karzat karzat fölött, szilárd boltozatokkal, s ahol a legmagasabb kőfolyosó a többi fölé emelkedik, még azon túl egy iszonytató kőfal, mely kapunagyságú ablaksorozatával az egészet körülkeríti. A meredek fal keleti oldalában, a legmagasabb helyen két kőből faragott kiülő erkély. Egy oldalán nagy rés tátong. Ami innen hiányzik, abból palotákat, templomokat építettek a keresztyén Rómában, míg egy pápa megtiltá a szent rombolást, s a düledező részhez új falat építtetett, mely azt fenntartsa.

Az ember elvész, mikor e nagyszerű romok kapuján belép. Oly mérhetetlen nagyságot talál maga előtt, hogy elenyészni látja az embert az emberi műben. A múltak álmai kísértenek minden nyomon. Itt a rekesztékek, amikből egyszerre százával ereszték ki a távol világrészekből összefogott fenevadakat; a tér közepén a királygyertyával benőtt tér, ahol azok a keresztyén vértanúkat összetépték: látványul a fölséges népnek. A tér egyharmadát elfoglalják a vízvezető művek maradványai, mik tengeröböllé változtatták az amphitheatrumot. A vízipók táncolva fut végig a sötét tükrön, s lomha fehér kígyó húzódik be a kövek közé: ez az egész látvány most. S a tapstól visszhangzó rengeteg karzatok mellvédjén aláhajlik a buján tenyésző rekettye, s méhdöngés az egyedüli hang a méla csöndben.

A nagy romóriás egyedüli őre csekély díjért felnyitja előttünk a nagy rácskaput, mely a karzatokhoz felvezető lépcsőket elzárja. Még minden lépcső ép. A kemény égetett téglát a quirites sandaltalpai nem bírták elkoptatni. Egyik karzatról a másikra kapaszkodunk fel, s mikor a legmagasabbat elértük, ahonnan tovább nem vezet lépcső, akkor egy még egyszer oly magas kőtömeget látunk magunk fölött. S az átelleni épületrészt már a távol ködfátyola homályosítja. Két átelleni fal visszhangja a hexametert mondja el egymásnak. S a szemközt levő fal boltíves ablakain át a Quirinal rózsaszínű barackvirágos ligetei mosolyognak keresztül a lemenő nap verőfényében. Lenn a Colossaeum óriási udvarán már este van: hűs árnyék, harmat a füvön és szellemsóhaj a légben.

Mikor még negyvenezer ember tapsolt a nap hősének, a győztes gladiátornak, s tyrusi selyemtől suhogó szép asszonyok tépték le sáfránnyal szőkített hajfürtjeikről a koszorúkat a győztesek számára!

Mily megoldhatatlan talány: hogy ugyanazon népből, mely a Colossaeumot építette, születhetett egy Horác, egy Ovid, egy Cicero, egy Tacitus, egy Seneca, egy Justinian, kik a kéjvadászat, kegyetlenség, rabszolgaság és zsarnokság, ember és istenüldözés e rémpalotája mellé, a szellemnek épp ily titani mérvű colossaeumát tudták felépíteni. Csakhogy az ő colossaeumuk nem omlik össze soha.

Itt állunk a szédítő magasban, s nézzük hogy töltik be lassanként az árnyak ez óriási temetőt, ahol a halálnak tapsoltak, s a halottakat kikacagták; míg az Ave Maria harangkondulása tudatja velünk, hogy vége a mai napnak. Rómában este hat órakor van az éjfél.

S amint a nagy árny, az est, alászáll, felkölti rokonait, az alvó árnyakat. A képzelem és az emlékezet megnépesíti a holt pusztaságot. A karzatok megtelnek zsibongó néppel; a Flaviusok amphitheatruma előtt áll titáni sziklára emelve Apolló óriási rézszobra: Zenodor mesterműve, napbanéző istenarcát nyugat felé fordítva. A másik pillanatban már nem az istenarc emelkedik az ércvállakon: egy kondorhajú fő, felvetett ajkakkal, kiülő homlokkal cserélte fel azt: ez Domitian feje. A caesar hatalmasabb volt, mint az isten: lefűrészelteté a szobor fejét, s saját képmását adta Apollónak.

Benn a néptömeg tapsol, a kétkerekű szekerek, élénk sűrű öltözeteikben pompázó versenyzőikkel, dörögve futnak, a jelköveket kerülve. A porfelleg arany köde elfedi őket. A kocsidörej kardcsattogásba megy át. Eleinte gyönge az, de szaporán hangzó. Asszonyok vívnak karddal; szép római delnők, rövid öltözetben, nyilvános porondon küzdenek egy kedves miatt. Egy elesik, sikoltása hangzik, a nép tapsol s kiáltja a győztesnek: „öld meg!” „Öld meg!” visszhangozza a kerek sziklaépület s ezernyi gladiátor omlik elé a börtönajtókból, egymásnak véres találkozót adva; a rekesztékek torka előokádja fenevadait, az elefánt gázol a húsgomolyon keresztül, melyet egymásba harapott óriás macskafaj, Lybia fenevadai s a mindennél fenevadabb ember képeznek; középett egy csoportban fehér ruhába öltözött nőket vesz körül a dicsfény, körül ádáz tusa és marakodás jelenetei; míg a kiomló vértenger lassanként eltakarja valamennyit: mártírt és szörnyeteget, s az amphitheatrum öble átváltozik tengerkebellé. Gályák úsznak rajta, bíbor vitorlákkal; rostrumaikkal keresik egymás oldalát, a gályák között eleven aligátorok és tengerszörnyek úszkálnak riadtan; a császári erkélyen, rózsakoszorús fejét egy szép asszony ölébe hajtva, hever egy kifestett arcú férfi alak: egy caesar. Kezének hanyag mozdítása jelt ad a tengeri harc megkezdésére. Minden szem a gályákon függ. A szép asszony is jelt ad fekete szemei egy villanásával, s arra egy ifjú alak odarohan a caesarra, s tört üt a keblébe. De keze reszketett, rosszul talált, csak megsebesíté. Egy rémületes ordítás hangzik: negyvenezer ajk ordítása; a szép Lucilla, s a vakmerő Quintinian aláhullanak az erkélyről, s a Colossaeum kapuja elkezdi okádni kifelé a futó néptömeget.

Aztán átalakul a Colossaeum erősített várrá, az olasz hűbéresek harcolnak fejedelmeikkel; a Frangepanik verik vissza az ablakokból ostromló ellenfeleiket; az első rést a titani falakon a római katapulták és balisták maguk segítik törni.

Egyszer aztán megmozdul valaki az odaalant lakók közül; talán Plutó? Vagy Gea? Vagy három alvó császár, ki ez épületóriást emelteté? A föld megrázkódik a harcolók alatt (1381), s a Colossaeum egyszerre azzá lesz, ami most: egy szép omladék. Közepén egy egyszerű kereszt. Az újkor diadaljelvénye s a múltnak sírkeresztje.


VisszaKezdőlapElőre