XXIII. AMIT ÉBREN LÁTUNK

Húsvét első napjának egész délelőttjét a Szent Péter-templomban töltöttük. Korán elmentünk, nehogy kiszoruljunk a néptömegtől; s csaknem üresnek találtuk a templomot. A látogatók csoportja többnyire idegen utazókból állt: óvatos angolok, selyem házisapkával fejükön, kezükben a háromlábú szék, hogy ahol elfáradtak, leüljenek; művészek, kik a műkedvelőknek magyarázzák a szoborműveket a sírboltok felett. Századok története van itt kőből kifaragva. Egy sírbolt felett Attila ősünkkel is találkozunk, amint Róma előtt állva, visszaretten az égből leszálló Péter és Pál apostolok előtt. Revanche-ot kapunk azonban megszégyenített dédapánkért egy másik csoportozatban, ahol egy német császár borul le, mezítláb, bűnbocsánatot esdve, a pápa előtt. A pápák hatalma meg van örökítve ércben és márványban. Te saxa loquntur. A kő még mostan is beszél róluk. Más nem. Mikor a főoltártól visszatérünk, az óriási épület egyik oldalkápolnájából énekhang tör felénk. Az egész ájtatos közönség elfér ebben a kis kápolnában húsvét első ünnepén, annak is fele idegen, aki a castratok énekére kíváncsi. Gyönyörű ének! A távolból angyalok harmóniájaként hangzik. S mikor elhaladnak előttünk az énekesek, vézna, összetöpörödött férfi alakot látunk, szőrtelen, sápadt arcokkal. Ezek a castratok. Csak a római curia tart még ily szerencsétlen emberosztályt és a török szultán. S ha igaz, hogy a szerájt megszüntették, úgy itt a római curia ebbe is utolsónak maradt; az egész ünnepi szertartás oly jelentéktelen, hogy a templom túlsó oldalán járók észre se veszik s későbbre várják az igazi ceremóniát. A köznépet néhány transteverino képezi, sajátszerű kecskebőr lábravalóban s szíjas szandáljaiban. A templom bal oldalán tizenkét fedett gyóntatósátorban felállítva, különféle nyelvűek számára; kevesen látogatják. A bűnbánónak végül a gyóntató atya, egy hosszú, ostornyél alakú pálcával gyöngéden a fejére üt. A főoltárhoz legközelebb álló sátor felirata: „pro lingva hungarica”, látszik, milyen kegyelt nemzet voltunk Rómában, nem láttam benne sem papot, sem gyónót.

A szűk kíséretű processió a főoltárhoz halad; az idegeneket az egyházszolgák figyelmeztetik, hogy legalább az alatt, míg a szent mise tart, ne magyarázzák fennhangon a szobrok történetét s ne ácsorogjanak a pontificáló előtt. Egy padban három úri nőt láttunk térdepelni, akik imádkozni jöttek ide.

Még mindig vannak, akik azt hiszik, hogy az igazi, nagyszerű szertartás ezután fog következni, s leülnek a bronz tabernaculum lépcsőire, mely az apostol hamvait fedi s annak ércszobrával szemben.

Ez annyiszor látott ércszobor jobb lába túlér a piedestalon, s az a két lábujj fényes. Azt mondják róla, hogy az ájtatosok csókjaitól lett olyan fényes. Most is jöttek oda minden rendű és nemű hívek, zarándokok, katonák, nők, parasztok; előbb megtörülte mindenik a tenyerével a szent szobor lábát, azután megcsókolta. Az utána jövő szintén sietett az előtte járult csókjának a nyomát letörülni a lábról, mielőtt a saját ajkait hozzáértetné. Nem az apostol iránti tisztelettől lett az az érc oly fényes, hanem a felebarát iránti utálattól.

Végre elhangzik a harangzúgás, tudtunkra adva, hogy a mai nap ünnepi szertartásának vége van. A pápa nem oszt több áldást a népnek. A ciceronék tovább magyarázzák a szobrok históriáját az angoljaiknak.

Ez a húsvéti ünnepély a Szent Péter-templomban 1876-ban.


VisszaKezdőlapElőre