A Reichsrathban

Mikor még X-el írtuk a Reixrátot. Régen volt az! Mi sem vagyunk már Ypsilon. Egyforma az alkotmányunk.

Éppen olyan rozzant bódé, mint a miénk; no nem az alkotmányt értem, hanem az országházat; félredugva, úgy hogy a bécsi vén bérkocsis nem akart odatalálni, mikor rábíztam magamat hogy vigyen el a Reichstratba.

Hanem aztán belül milyen különbség a mienk és az övék között.

Nálunk egyenesen belép az ember az utcáról az előcsarnokba, ahol a képviselők akasztófa-alléeján a jelenlevők kabátjai s a távollevők meghívó jegyei pompáznak s onnan közvetlenül a pipafüstbe, melyben a kinnsétáló képviselők úsznak; s ott színről színre láthatja az egymással vitázó, anekdotázó, koaléáló és fuzionáló képviselőket; leülhet melléjük a buffetben és ehetik velük egy sonkából. Az osztrák alkotmány-műhelyben egy labyrinthot kell bekalandozni, míg a hallgató odáig eljut, hogy egy ajtón át, melynek előszobájában udvarias komornyik veszi át a levetett kabátot, beléphet a hallgatóság karzatára.

Milyen csend van idebenn!

A terem padjai félkörben, amphitheatrumszerűleg vannak felállítva, s azokkal egyenközűleg a karzat, úgy, hogy a karzatról nem láthatni mást, mint a képviselőknek a tarkóit s a képviselők nem láthatnak fel a karzatra.

De ugyan mit is látnának ottan?

Hol vannak a pesti karzatok válogatott csoportjai? A főrendi karzat celebritásai, a hallgatóságnak beállt püspökök, a katonai fényes egyenruhák, a mágnások, az idegenek? Hol van a tősgyökeres bekecses, vidéki ájtatos hazafi hallgató, ki képviselője szűzbeszédére les napokon át? Hol az egymás háta mögül bámuló fiatalság? És különösen, hol a karzatok virága, a tűz tekintetével lelkesítő hölgysereg? Alig vagyunk húszan az egész karzaton. S távol a homályos messzeségben ül egyetlenegy női hallgató. Magát az írói karzatot csak hét darab journalistáról ismerni fel.

Pedig a legérdekesebb tárgy forog szőnyegen: a sajtó felszabadítása nyűgei alól; a hírlapbélyeg, a lapbiztosíték, a hirdetménybélyeg eltörlésének törvényjavaslata! Hajh, milyen scéna volna ez a magyar országházban! Milyen szónoklatok! Mily parlamenti torna! Rogyásig telt karzatok! Éljen-zaj! Elnöki csengetés! És az írói karzaton drei mann hoch egymás nyakán, aki csak valaha egy cikket írt a lapokba.

Itt meg mintha senkit sem érdekelne az egész dolog. A terem kong az ürességtől: a helyeiken ülő képviselők szétdarabolt mappákat tanulmányoznak, néhányan a középre mentek diskurálni; a szélső jobbon ülnek a papok és párthíveik; egy kicsiny kis asztalnál három gyorsíró unatkozik szörnyen.

Lassanként észrevesszük, hogy beszélnek is odalenn. A szélső balon: azon a helyen, ahol Csiky Sándor ül, látunk felállva egy sovány, ősz alakot. De ez nem Csiky Sándor! Lassú, leptető modorral mond el egy hosszú szónoklatot, melynek minden mondatánál előveszi az írását meg a szemüvegét. A beszéd átgondolt, kidolgozott filozófi mű lehet; de nem kíséri azt egyetlen „helyes” vagy „halljuk” felkiáltás sem. Legalább Majoros volna ottan, hogy mondaná rá: „igaz”. Dehogy szólnának! Hallgat minden ember, s mikor vége a beszédnek, az elnök jelenti csendesen, hogy harminc tag „cloture”-t kért. Csodálom, hogy nem a szónok beszéde közepén indítványozták a cloturet. Kétpercnyi idő engedtetik a pro és kontra feljegyzetteknek, hogy válasszanak ki maguk közül egyet-egyet, aki elmondja még, amit tud. Ebből sem lett Niebelungen-harc. Könnyen megegyeztek. Két perc múlva megszólal az elnöki csengettyű. De az is micsoda csengettyű! Akkora, minő az egyházfi krajcárszedő perselyére van kötve; a németeknél ez is elég a csendet félbeszakítani; mi ez a mi elnökünk viharcsillapító hatalmas inklangoriumához?!

A kijelölt szónokok még egyszer megkísértik a már csendesen elmondottakat még csendesebben újra elmondani; a képviselők azalatt olvasnak, jegyezgetnek; Auresperg is megérkezik katonai egyenruhában, s elfoglalja helyét a képviselőkkel szemközti széken.

Az utolsó szónoklat is elmúlik nesztelen; semmi zaj, semmi közbekiáltás, helyeslés; a leülő szónoknak senki sem siet megszorítani a kezét. Előadói zárszó. Kérdésföltétel. Szavazás.

A hírlapbélyeg eltörlésének javaslata megbukik! A sajtó nyűgei tovább is megmaradnak az osztrák írókon. A journalista páholy mohikánjai rohannak haza, tűzokádó kedvükben. S másnap reggel egy csomó – elkobzott újság a legújabb újság. Azok között a Neue freie Presse is.

Hanem azért nem ütött ki a forradalom.


VisszaKezdőlapElőre