VII. A TENGER VŐLEGÉNYE

A világ minden nemzetének mythotogiája nőnek személyesíté a földet, férfinak a tengert: a velencei még a hitregét is megfordította, azt mondta a tengernek: én vagyok a férfi! Eljegyezte őt menyasszonyának.

Itt van a kettős csoda gyermeke: a tengertől született város.

Művészecset, fényképész-háromláb, költői toll és pontos útleírás elözönlé a világot annak a kísérletével, hogy Velencét láthatóvá, megérthetővé tegye; de mind elmarad az a való mögött, mint elmarad az én lelkesülésem visszaadott hangja is: olyan az, mint a csók, mit kép, magyarázat meg nem értet Velencét érezni kell.

Az egész alkotáson a nagyság és báj találkoznak össze, e kettő segített azt létrehozni. A nagyságot magával vitte a történelmi múlt; de a báj örökké megmaradt.

Más világvárost, amint szerepe lejárt, eltemette a homok. Azok az apró, parányi homokszemek s az a láthatatlanul működő szél, azok az örökké élő fűszálak olyan szépen elsirolták Babylont, Ninivét, Memphiszt, Baalbeket, Carthagót, Palmyrát; de Velencének tenger volt az anyja. S az örökké fenntartja gyermekeit. Az isteni anya most is mindennap kétszer előjön tisztára mosdatni gyermekét, árapálya langy mosdóvizével, s eléje tartja a tükröt, hogy nézze meg benne magát.

A gondola ringatva visz bennünket odább a smaragdtiszta hullám felett. Annyit olvastunk, annyi képet láttunk már Velencéről, hogy ami elénk jön, mint régi ismerőst, nevén tudjuk szólítani.

A legelső, aminek képe megragadja lelkünket: a Santa Maria della Salute egyház óriási építménye, elhalmozva szoborművekkel. Egymillió-ötszázezer cölöpöt vertek le a tengerbe: arra építették ezt a gyönyörű oltárát az emberi művészetnek s az emberi hálának. Fogadalmi templom ez a nagy pestis elmúltának emlékére, mely Velence lakosaiból negyvenezret elpusztított.

Azután megnyílik előttünk a Canale-Grande. Nem csatorna ez, hanem tengeröböl palotasorok közé szorítva.

Paloták, amiknek története van, miknek falaihoz regények, drámák egész láncolata van kötve, mik egymással keserű hadjáratokat folytattak, édes szerelmi cselszövényekkel vegyítve, s miknek dicsőségéről még most is beszél a kő, a márvány, a mozaik, a szobor, a festett fal, az aranyozott padmaly.

S e tündéri palotasor mind eladó már, vagy idegené régen. Akik emeltették, bevégezték már történeteiket, regényeiket, drámáikat: a palotákból lettek hivatalházak, gyárak. Némelyik viseli még a régi nemes nevét, vagy egy országából elűzött trónkövetelő címerét, de ablakai zárva, s látogatói csak a kíváncsi utazók.

A fényes nagy nevek, mik e palotákban vannak megkövesülve, valamikor a nagy respublika „arany könyvében” voltak felírva, címerekkel, viselőik érdemeivel együtt. 1797-ben, a népfenség esztendejében, ez arany könyvet a piacon égették meg. Csak a kő maradt a nagy nevekhez háladatos: az élők elfeledték őket jól.

Olyan e kettős palotasor, mintha varázslók, királyok és művészek egyesültek volna megalkotásához. Pedig csak kereskedők voltak, akik megtanultak uralkodni. „Bursa militans.” Birodalmuk volt a tenger, s a „novili”-k gazdagsága a gályákon úszott. És adófizetőjük volt a két Indiától Európa végső széléig minden föld. Köztársaság voltak, csupa dynastákból és zsarnokokból összetömörítve. Művészeik remek festménytábláin meg van örökítve az a gondolat, hogy Velence győz egész Európa fölött, Velence a szárnyas oroszlánjával bikahordta Európa fölött. A nagy históriai remekművekben mind ott áll az előtérben a doge alakja, ércfegyverzetében, arany hímzett palástjában, s fején azzal a furcsa hálósapkaforma süveggel, ami a fél világ urának jelvénye volt akkor.

Minden doge épített magának uralkodása alatt még egy külön palotát is. Ahány palazzo emelkedik e tengeröböl két partján, annak mind egy uralkodó volt az alapítója.

S ez uralkodók utódai közül egy már Le akarta bontatni tündérpalotáját, hogy eladja nem a márványt, hanem azt a cédruscölöpzetet, amire e tündérlak építve van.

A két öbölpartot a világ legérdekesebb boltíve köti össze, a Rialtó-híd, megtelepítve két oldalán szatócsboltokkal és dohánytrafikákkal.

Az idő a mai napon különösen kedvezett: kiderült tavaszi ég, hullámtalan tenger, élénk közlekedés a lagúnákon. Az ügyes gondolások, mint két hal a vízben surrannak el egymás mellett, soha azok össze nem ütköznek s találkozáskor barátságosan üdvözlik egymást. A legkedvesebb néposztály. Nem zsarol, nem veszekedik, nem nyúzza az idegent, szolgálatát siet ajánlani, de nem tolakodik, s amit kap, azt megköszöni.

A hotel Bauerbe szálltunk: magyarországi utasok ezt ajánlják leginkább egymásnak és méltán. Tiszta, jutányos szálloda, közel a Márk térhez és a nagy csatornához; cicerónéi között van egy német, Neufner, aki nálunk rég akadémiai tag volna: egy elevenen történelmi, régészeti és művészeti gyűjtemény. Rábíztuk magunkat.

Mert utazásnál főkérdés a rendszer megállapítása: kimért rövid idő alatt hol kell kezdeni és végezni, hogy az egészről fogalmat szerezzen az ember.

Vezetőnk legalant kezdte: elvitt bennünket Velence újabb kori büszkeségébe, a népkertbe. Hiszen kertet láttunk eleget: szebbet is; de ez egy kert cölöpökre rakva, vetekedő Semiramis függőkertjeivel. I. Napóleon ajándékozta meg ezzel Velencét, mikor ő volt benne az úr; lerontatva egy egész házcsoportot, köztük egy pár templomot is (maradt még azonkívül 96), s helyébe fákat ültetett. E kertben még ló is van s ünnepi lovasok is nyargalásznak rajta a nép bámulatára. A Lidón különben még omnibust is honosítottak meg; de az gyakorlatiatlan lett, mert a velenceinek úgy megtetszett a kocsizás, hogy amint egy társaság beleült az omnibusba, estig le se szállt belőle, hanem kocsikáztatta magát előre-hátra, nem adva helyet az utána jövőnek.

E „drága” kertből visszatérve, egy nagy angol gőzöst látogattunk meg, mely Kelet-Indiába volt utazandó. A hajó neve volt „Péra”. Hajóslegényei mind indusok, kiknek számára indus szakács főzte a vegetáriánusoknak kombinált ebédet, a főpincér pedig koromfekete szerecsen. A hajó minden része érdekes tanulmány annak, aki először lát ilyet. És talán utoljára. Én tengerre nem megyek. Nem szeretek olyan házban lakni, ahol a ház parancsol velem, nem én ővele, s nem szeretem az olyan betegséget, amiért az embert még ki is csúfolják.

A tengeribetegségért minden embert kinevetnek: kivéve azt, aki belehal. Egy ilyen tréfás tengeribeteg kalandot mondott el nekem egyszer az én felejthetetlen barátom, a derék Wallner, ki sokat utazott tengeren és szárazon. Egyszer a sógora is elment vele utazni Olaszországba, s Genuába érve, nagy kedve támadt a vasút helyett Rómáig a tengeri utat választani Civita-Vecchiáig. Sohasem járt még hajón. Egy, a genuai kikötőben horgonyzó utasszállító gőzösre, melynek este kellett útra kelni, átszállottak, de a tenger már akkor nagyon hullámzott, úgyhogy a sógor egyszerre tengeribeteg lett; azt le kellett fektetni. Éjszaka egyre nagyobb lett a vihar, a sógor pokoli kínokat állt ki; Wallnernak egész éjjel őt kellett ápolni és vigasztalni. Reggelre semmi csontját sem bírta mozdítani. Azonban a vihar elmúlt, a két utas felvánszorgott a födélzetre, megtekinteni, hogy mely tájékon jár már a hajó. Hát amit maguk előtt látnak, az Genua. A hajóskapitánynak volt annyi esze, hogy abban a viharban nem kelt útra, s az utazók százméternyire a jó kényelmes hotelektől rázatták magukat egész éjjel a kajütjeikben, mint a csapdába jutott egér. „No látod, mondá Wallner a sógornak, már most tengeren is utaztál; most aztán szálljunk ki, s üljünk vasútra.”

Én már csak várok odáig, amíg a repülőgép fel lesz találva.


VisszaKezdőlapElőre