A Lis Blanc szekrény

Kalthahn Péter nagyon jól bele tudta magát találni a rögtönzött szerepébe. Ez az „ursus ex machina” csakugyan kapóra jött neki.

Az erdőkerülő ugyan mindenképpen igyekezett vigasztalni, hogy ne búsuljon, bizonyosan ott lesz ennek az elszalasztott medvének a párja még a romok között, s ha a kopókat beeresztik, azok majd kizavarják, s az aztán meglakol a hitvestársáért is; de Péter úr köszönte szépen azt a reváns-kilátást; ő a medvétől hivatása szerint irtózik. (Medvének hívják az olyan képet, melynek nem akad vásárlója.) – Valami karcolást fedezett fel a vállán, amit a medve karma ejtett rajta, abba ő bele akart halni. Vér is folyt már! Az erdésznek el kellett menni füveket keresni az erdőbe, amik a vérzést elállítják. Péter azt tátongó sebnek nevezte. S felfogadta, hogy ezentúl csak tyúkudvarokat fog tanulmányul választani.

Így aztán a híres vár-lefestésből nem lett semmi.

Mire a radnai kastélyhoz visszatértek, már akkor ott híre futamodott a veszedelmes kalandnak. A hírnök útközben olyan jól kidolgozta azt magában, hogy otthon már mind a két idegen urat széttépve és skalpozva jelentette be, úgy hogy a megrémült úrnő rögtön hívatta az uradalmi orvost:

Az előresiető Lándory aztán sietett megnyugtató vigasztalást hozni, nincs sebészre szükség, csak szabóra, aki a megtépett öltönyöket összevarrja. Ő maga gyalog sietett előre; a piktor a szekéren maradt, az most már le nem mer onnan szállni, amíg az erdőben tart. (Tudniillik ott őrzi a tarisznyát a szekrénnyel.)

A gazdag ebéd aztán elfeledteté a kiállott veszedelmet. A medve tépte urak, hogy a kedves háziasszonyukat megnyugtassák, utoljára leszálltak odáig, hogy megtámadójuk bizony csak afféle siheder medvebocs volt, akit a botjaikkal jól elvertek.

Az úrnő azonban most már nem engedte, hogy vendégei még csak a kastély parkjába is kimenjenek rajzolni; amíg hajtóvadászatot nem rendezett a gonosz dúvadak ellen, amelyek nemegyszer rakoncátlankodnak ezen a vidéken. Ők most pihenjék ki itt magukat.

Péternek azonban szörnyű mehetnékje volt haza – Bécsbe. Nem hajlott meg se az úrnő, se Lándory marasztalására. El volt keseredve. Meg kellett tenni a kedvéért, hogy délután kezdjék meg az utat visszafelé.

Térképen nézve, a legközelebbi vasúti állomás lett volna Zsolna; de a valóságban inkább a távolabb trencsini kínálkozott.

Igyekeztek minél előbb búcsút venni a radnai kastély vendégszerető úrnőjétől; s azzal továbbhajtattak a jó országúton, négylovas útiszekerükön. Az úton azonban már alkonyat felé az egyik kerékről lepattant a sín, s annálfogva azt be kellett kötni, mintha völgynek ereszkednének. Szerencsére közel volt a város, ahol a sínt újra fel lehetett húzatni; csakhogy amiatt azután ott kellett maradni éjszakára.

Elég csinos kis város az a Vág mentében; a vendéglője is kényelmes; csak az az egy baj van vele, hogy „Illavá”-nak hívják.

Kalthahn Péternek a fülébe ez a név nem a legkellemesebben hangzik; ez az egész tájék: a Vágon túl fekvő Oroszlánkő várrommal együtt, igen szomorú emlék az ő szemei előtt. Az a kettős rostélyú ablak! Mely e képnek egykor rámául szolgált.

Itt pedig igen jó a rendőri szolgálat. Nem is lehet másképp olyan helyen, ahol egy állami fegyház a legfőbb nevezetesség. Az erre érkező utasnak be kell írnia a nevét a bejelentési ívre, s azt viszik legelőbb is a várparancsnokhoz, azután a szolgabíróhoz.

Azt nem írhatta még ez ívre Lándory az útitársáról, hogy „inasával”; mert a kocsis, aki idáig hozta, rögtön nekiállt elmesélni a korcsmában a nevezetes medvekalandot a piktorral, akit a medve megtépett. Tehát csak meg kellett neki maradni „Hahn Péter, festő”-nek.

Ennek a következése azonban az lett, hogy megérkezésük után fél óra múlva már látogatójuk érkezett.

– No, most Péter gyorsan az ágyba; aztán horkolj.

Egy szoba volt mind a kettőjük számára. Péter lefeküdt már, mikor a látogató bekopogtatott.

A fegyházi sebész volt. Az igazgató küldte. Maga is rögtön itt lesz, a tiszteletét tenni Lándory úrnál (hivatalbeli főnökénél). Addig is őt küldte előre, hogy a vadászaton szerencsétlenül járt festőművész úrnak a sebeit antiszeptikus kötőfékekkel ellássa. Hozott magával egy egész göngyöleget.

Lándory megköszönte szépen a gondoskodást; de megnyugtatá Aesculap érdemes utódját, hogy nincs az útitársának egyéb megsebesülése, mint hogy egy töviskes disznótól megijedve, beletenyerelt a galagonyabozótba.

– Ilyen a paraszt! Egy tüskésborzból medvét csinál!

– S a galagonyaszúrásból halálsebet.

Ezen aztán nagyot nevettek.

Péternek pedig horkolni kellett, pedig a tüskésborz neki is csiklandozta az oldalát.

Nemsokára megérkezett az igazgató úr is. Azt már a vendéglőteremben tartóztatta vissza Lándory.

A vendégszerető, derék úr nagyon erőltette, hogy menjenek fel hozzá a várba vacsorára (a múlt alkalommal is az ő vendége volt Lándory); hozza oda az útitársát is. Minden furfangos ötletet elő kellett szednie, hogy a lekötelező meghívás elől kitérhessen.

Lándory sohasem volt a drasztikus megoldásoknak a barátja. Rossz drámaíró lett volna. Mikor a legfurcsább helyzetek álltak eléje: egyet fordított rajtuk, s kikerülte a csatányos megoldást.

Ez az eset pedig ugyancsak kínálkozott most, amikor az útitársát szembeállíthatta volna annak a fegyháznak az igazgatójával, aki ezt fél évvel ezelőtt, mint a kitörés vezetőjét, láncra verette.

Ehelyett azon volt, hogy a látogatást mentől hamarább elvégezze. Magával hozott sürgős munkát adott okul. És egészen igazat mondott vele.

Mikor aztán a látogatásoktól megszabadult – bezárta magukra a szoba ajtaját.

Akkor aztán Péter is felhagyott a színlelt alvással, felkelt, megnézte, hogy az utcára néző ablak jól le van-e függönyözve, azután felnyitá a bőriszákot, s kihúzta belőle a kincsesszekrényt.

– No, a tolvajok szépen meg lesznek lepetve, ha egyszer ráakadnak a Monterosso kincseire, s megtalálják azt a sok aszfaltot, terra di Sienát, égett umbrát, ólomfehéret és egyéb sok drágaságokat egy ládában!

A Lis Blanc szekrény pedig már magában is egy felbecsülhetetlen műkincs volt. Arannyal és ezüsttel gazdagon damaszkozott acélból: a vésnöki munka remeke, aminő csak Jean Gouyon kezéből került elő valaha; homorú fülkéiben mitológiai alakokkal; závára maga is a XVI. századbeli ízlés tanúja, a családfő kezdőbetűjével; amelynek megfelel a hozzávaló kulcs; ennek a fogyantyúját két egymást ostromló chimaera képezi.

– A kinyitás módja is tudomány ennek – magyarázá Péter Lándorynak. – Aki a fortélyát nem érti, elforgathatja benne a kulcsot annyiszor jobbra, ahányszor balra, sohasem nyitja ki. Az a feladat, hogy melyik ponton kell megállni a kulcsforgatásnál, amikor aztán a mindkét oldalról egymásba csapódó závárfogak egyszerre szétnyílnak.

Péter ezt is Monterossótól tudta meg.

Hogy Monterosso kitól vette? Az majd később fog kiderülni. Bámulnivaló kívülről is volt e remekművön elég.

Péter az ismert fortély segélyével felnyitotta a szekrény tetejét. Azon alul egy másik tető következett vörösrézből, melyen egy XVI. század elejéről származó metszet volt vésve, Schöngauer remeke: Szent Antal a sivatagban, a gonosz lélektől kísértve. Ez is egy olyan ritka kincs, aminek az értékét szakértők egy aranybányával egyenlőre szabnák.

Ezt a második födelet ismét csak egy külső rugó felfedezésével lehetett felnyitni.

Ekkor tárult fel azután a Lis Blanc kincsek egész mesés világa a bámuló szemek előtt.

Négyötödét a szekrénynek elválasztá egy rekeszfiók. Amabban voltak a gyémántok és az ötvösművészet remekei felhalmozva.

Lándoryt mindez nem érdekelte. Legfeljebb a Lis Blanc-féle hagyományos fekete gyémántot bámulta meg, mely egy diadém középcsillagát képezi. Természeti csoda: maga egy darab sötét éjszaka, melyből a szivárvány színei tündökölnek elő. – Őt csak a rekesz titkai érdekelték: az okiratok.

E rekesztéknek ismét kétfelé nyíló teteje volt vésett acélból, az alatt volt felhalmozva a családi ereklyék, okiratok egész sokasága: elkezdve a láncszemen, melyet Szent Lajos viselt palesztínai fogságában, egész a hajfürtig, mely Mária Antoinette fejéről lett levágva – utolsó világi útjában. – Ezen az időn túl nem lettek gyűjtve az ereklyék. Sárgult selyemrongy, molyette pergamen, átlőtt csillagkereszt, letépett csipke, vérfoltos patyolat, szépen közé illesztve felvilágosítást adó fakó, alig olvasható okiratoknak.

Mennyire drága világa lehetett mindez annak, aki legutoljáig őrzé, bizonyítja az, hogy a legutolsó okmány, a keresett utolsó végrendelet, az egész rekesznek a fenekéről került elő. Eszerint az öreg Lis Blanc grófnak még a halála előtti napokon is ezeknek az áttekintésével kellett foglalkozni.

A végrendelet zárt levélbe volt eltokozva, s a levélborítékra kívül az írott oldalán e saját kezűleg írott szavak:

„Végakaratom 1868. ápril 7.”

Alatta pedig öt meghívott tanúnak az aláírása.

A másik oldalán pedig a gróf öt pecsétjén kívül mind az öt tanúnak a mellényomott pecsétjei. A grófé feketével, a tanúké sárgával.

A tartalmát a tanúk nem ismerték.

Csak a gyóntató atya, akivel a gróf együtt írta meg a végrendeletet, tudta azt, hogy ez a fiát teszi örökösévé, míg a közjegyzőnél letett korábbi végrendelet azt kitagadja mindenből, s a nagy vagyont az unokaöcsre, vicomte De L’Aisne Alfrédre ruházza át, némi életjáradékkal az özvegy számára, akivel a gróf évek óta nem élt együtt.

A formaszerű végrendelet alatt azonban még volt egy terjedelmes iratcsomag, a legfinomabb japáni papírra írva, melynek a tábláján különösen kicirkalmazott kalligráfiával ez volt írva:

„Révélations.” (Felleplezések.)

Ugyanez a szó azonban veres plajbásszal keresztül volt firkálva e szavakkal: „Au feu”. (Tűzbe.)

Ebben volt valószínűleg egy családnak a titka: megírva maga a családfő által.

Lándory elolvasta a keresztülírt szavakat, s azt kérdezé Pétertől:

– Van-e tűz a kályhában?

– Minek?

– Erre az iratra az van jegyezve, hogy tűzbe dobandó.

– Önnek szól az az írás?

– Nem nekem. De úgy hiszem, annak, aki azt legelőször a kezébe kapja.

– Akkor sem ön az. Mert ez iratot már előbb kezébe vette Monterosso, el is olvasta végig. S aki azt egyszer átolvasta, soha többet még egy szót sem felejt belőle. Monterosso nekem elmondta ennek az ön kezében levő iratnak a tartalmát elejétől végig. Ünnepnapokon a rabok beszélgethetnek egymással, s ha franciául beszélnek, azt a foglár nem érti meg. És én ezeknek a megértése után kezdtem azt a Monterossót mint egy derék, providentialis embert tisztelni; aki valamely Istennek tetsző dolgot követett el azáltal, hogy a Lis Blanc grófok kincsesszekrényét elrabolta. Ha ön elégeti ezt az írást olvasatlanul, én holnap el fogom önnek mondani az egész naplónak a tartalmát. – Tehát csak az a kérdés, hogy eredetiben akarja-e ön a seigniers-i tragédia szereplőit megismerni, vagy fordításban?

Lándory kétkedő bámulattal tekinte Péterre.

– Még valami mást is mondok önnek – folytatá Péter. – Ön nem felejtheti azt el, hogy ön vizsgálóbíró egy óriási rémperben, mely az egész civilizált világot áthálózza. Önnek valódi kötelessége minden darab papirost átvizsgálni, ami ennek a szövevényébe világosságot vet. S amit ön ez iratokból meg fog tudni, az önre nézve vezérvilág lehet sok homályos úton, amire ön elindul. És úgy történhetik, hogy mikor ön ezt a Lis Blanc gróf naplóját elolvasta végig, azon fog magában tusakodni, hogy vajon ne vigye-e vissza ezt az egész drága szekrényt, kincsestül, okiratostul a lietavai várromba, s ne cserélje-e be ismét a festékesládával? Sőt, én szentül hiszem, hogy ön valóban így tenne – ha a Godivának tett fogadása előrehaladásra nem kényszerítené. – Hiszen ha elolvasta ön az egészet, azután is lesz ideje azt a tűzbe dobni. – Az már nincs ráírva, hogy „Défense de lire” (tiltva az elolvasás).

Lándory még egyre tanakodott magában.

– Uram! – szólt Péter. – Hogy meggyőzzem önt arról, miszerint ennek az egész naplónak a tartalma ismeretes már énelőttem (egy inas előtt!), csak az első bevezető lapot fogom idézni: „Okadatolás. Szükségesnek találtam ezen alább következő adatokat feljegyezni, mivelhogy előre látom, hogy azon végrendeletemet, melyben fiamat, Lyonelt az öröklésből merően kizárom, holtom után két oldalról fogják megtámadni: először, hogy bebizonyítsák, miszerint beszámíthatatlan lelkiállapotban intézkedtem, másodszor pedig, hogy nagyon is beszámítható politikai indokok vezettek ez elhatározásra. A jelen (imperialisztikus) kormányrendszer mellett ezek a végrendelet megsemmisítését vonhatnák maguk után.” Nézze ön meg, az áll-e az első lapon?

Szóról szóra ez volt odaírva.

Lándory hozzáfogott a napló átolvasásához. Péter előkereste az útibőröndből a teafőző készüléket. Az éjjel ébren fognak maradni.

„…Jól tudom – folytatá Lis Blanc gróf naplója, hogy végrendeletemet legelőször is azzal fogják megtámadni, hogy hóbortos voltam (lunatique). Magam is tudom, hogy vannak rigolyáim, amelyek a rendkívüliségek kategóriájába tartoznak. A mi életmódunk mellett a férfikor élvezethajhászása, a rafinált gyönyörök s az aggkor tantalusvágyai nyomokat hagynak maguk után, amire a lélekgyógyász azt mondja: ezek az elmehábor jelenségei.

Minden cselédem meg van vesztegetve, még az öreg komornyikom is, hogy naponként jegyezzék fel, ami dőreségeket elkövetek. De azért nem bocsátom el őket, mert ezek legalább csak azt fogják felőlem bizonyítani, ami igaz; míg ha újakat fogadok, azok még költeni is fognak hozzá, s megesküsznek rá, hogy igaz.

Különösen a felolvasó kisasszonyomban bírok egy olyan ritka kincset, aki olyan, mint a nemes opál: a jobbról nézőnek zöldet mutat, a balról nézőnek vereset. Nekem elmondja a feleségemnek a legbensőbb titkait, amik csak az öltöző- és fürdőszobában, a casette-rejtekben megláthatók s a gyóntatószékben megsúghatók, s az én titkaimat meg közli a nőmmel. Hanem én azért mademoiselle Hermione-t nagyon szeretem, mert fölségesen tud embert szólni.

Énnekem tehát azt kell bebizonyítanom, hogy noha a magányéletemben a sok bolondság úgy adja egymásnak a kezét, mint egy bacchanál tánckaréja, azért mégis ez az egy tényem, miszerint az egyetlen fiamat az örökségéből kitagadom, s a nőmet meghatározott életjáradékra szorítom (mely évről évre kevesebb lesz), teljesen a logikai, etikai és morális kényszerűség szabályai szerint jött létre.

Arról az oldalról is meg fogják támadni majd a végrendeletemet, hogy politikai elvakultság botlatott bele. Köztudomású rólam, hogy én a fehér zászló híve vagyok. Nőm pedig elcsábíthatatlan bonapartista. Ebben az egyben jótállok a hűségéről. Eugénia császárnőnek egyik legbizalmasabb udvarhölgye. Ott csinálják a párizsi új divatot s az új európai politikát. Hogy a krinolinnal meg a lengyel kérdéssel felhagytak: abban, úgy hiszem, hogy madamenak nagy része van, s erős a gyanúm, hogy a riquiqui meg a luxemburgi kérdés az ő fantáziája. En pedig sohasem voltam rábírható, hogy a Tuilériákba felmenjek. Oda az unokaöcsém, vicomte De l’Aisne Alfréd szokta madame-ot kísérni. Egyszer nagyon rám támadtak, hogy miért nem megyek az udvarhoz! „No, hát elmegyek!” Egy hét múlva előkerültem. Kérdezték, hol jártam? – „No hát az udvarnál Frohsdorfban meg Luzernben Chambord grófnál. Nekem ott az udvar.” – A politikai meggyőződéseink tehát át nem hidalhatók – de még ezért lehetnénk jó férj és feleség.

A vallásosság iránti fogalmaink még inkább különböznek. Mind a ketten római katolikusok vagyunk, külső ceremóniák megtartásában elég ostentative részt veszünk: a péterfillérek, oltárajándékok rovatában egyikünk neve sem szokott kimaradni. Csakhogy a madame hipokrita. Titokban szabadkőmíves. Álruhában egyedül ellátogat a szombat esti conventiculumaikba, s céljaikat előmozdítja. Minthogy nő: nem lehet a franc-maçonnerie rendes tagja, tiszteletbeli taggá lett kinevezve.

De még ezért is lehetnénk jó férj és feleség.

A fiam, Lyonel, az pedig republikánus; sőt még odább: szocialista. Abból az igazi vadjából: akinek nem kell se hatóság, se tőkepénz, se haza. Hitére nézve pedig igazi ortodox istentagadó. Ez nem törődik se Franciaországgal, se a mennyországgal, még a becsületről is a rendes szabályoktól egészen eltérő fogalmai vannak.

De még ez mind nem elég ok arra, hogy egy apa és férj a családjához kötő kapcsokat feloldja. S hogy nem ezek az indokok kényszerítettek e végakaratom megszilárdítására, azt leginkább bizonyítja annak az egyénisége, akit fiam mellőzésével általános örökösömül nevezek ki: vicomte De L’Aisne Alfréd, unokaöcsém.

Az én kedves nénémnek a fia legelőször is orleanista. Ő az elismert „médium” Aumale és Joinville hercegek s a többi pártok között. Ez a tulajdonsága bizonyára nem vesztegetett meg. Hisz az köztudomású rólam és mindenkiről, aki a legitim dinasztia híve, hogy inkább egy bélpoklos anarchistával aluszunk egy takaró alatt, mint hogy egy orleanistával egy asztalnál ebédeljünk. Az imperializmus usurpatorunk, a republikánizmus hóhérunk, de az orleanizmus versenytársunk; s amazokkal még lehet ideiglenes szövetség: ezekkel még egy órára sem soha.

Tehát politikai ellenszenv vagy rokonszenv elhatározásom: nem vezetheté.

Ami pedig a vallásos érzelmeit illeti az öcsémnek, azokra nem sokat építhetek. Ez hisz mindenben, ami kimagyarázhatatlan. Eljár búcsúra a lourdes-i szűzhöz, s aztán értekezik a „kopogó szellemekkel”, táncoló asztalokkal; de amellett az „üdvhadseregének” a hadjárataiban is részt vesz; Bákuban a párs tűzimádókkal, Mekkában a mohamedán dervisekkel imádkozott. Ez neki mind sport. Szobájában egymás mellett állnak a keresztyén szent szobrok meg a Buddha-bálvány és a burját Sjadei Hahe meg a Bafomet-idol. Ez neki mind jó. A papokhoz eljár ebédelni, s ha aztán megterhelte a gyomrát, s rosszul lesz, ágynak esik, akkor apácát hívat, imádkoztat magának, s utána imádkozza nagy töredelmesen a litániát. Aztán amint elmúlik a bélgörcse, elkezd csintalan anekdotákat mondani Brantôme-ból a jámbor sorornak, hogy az elszörnyedve rohan ki a szobából.

Talán hát a magányjelleme olyan ajánlatos az unokaöcsémnek, hogy a fiammal való összehasonlításban neki kell a pálmát elragadni.

Mondhatom, hogy mindazok a rossz hajlamok, amelyek Lyonelnél érvényre jutottak, éppen olyan rendszeres gyűjtemény számra megvannak Alfréd úrnál is, csakhogy nála hiányzik az azoknak rögtöni működésbe hozásához az erély, néha a tehetség is. A szenvedélyét, szerelmét, haragját nem siet rögtön, amint támadt, kielégíteni, hanem elteszi hidegre, bosszút, tilalmas vágyakat, amíg az alkalom előkerül. Jaj az ellenségének! De nagyobb jaj a barátjának! Legnagyobb jaj a szeretőjének!

Aki okot adott neki arra, hogy megnehezteljen rá, legyen az akár egy bonmot, akár egy kezéről elütött szerető, egész életében félhet a bosszújától, de aki jót tesz vele, soha egy óráig ne számítson a hálájára, se rokon, se szerető hölgy, se pártvezér! – Én bizonyos vagyok felőle, hogy ha végrendeletemben azt fogom kikötni, hogy az unokaöcsém a szenátusban, melynek tagja, szavazzon az Orléans hercegek elkobzott vagyonának visszaadása „ellen”; hát meg fogja tenni.

Ezt az embert teszem én vagyonomnak általános örökösévé. Most beszéljünk az asszonyomról.

Mikor én nőül vettem, egyike volt a világ legszebb asszonyainak. Ez volt, ami meghódított. En akkor voltam ötvenéves, ő huszonnyolc. Özvegyek mind a ketten. Nekem volt egy tizenkét éves fiam, neki egy tízéves leánya. Az első férje egy erdélyi mágnás volt, ő maga egy gazdag bankár leánya. Nem parvenü. Régi belgiumi család ivadéka.

Feleségem a legkorrektebb szépségnek volt elismerve. Csak később jöttem a tudomására némi – reparatúrának.

Csaknem minden lapban volt olvasható az a pikáns kis notice, hogy egy budapesti híres fogorvos kitűnő sikerrel hajtott végre egy remek műtétet. Egy előkelő úrhölgynek két első fogát, melyek hibásak voltak, kihúzta, s ugyanakkor egy parasztleánynak két megfelelő, szép, egészséges fogát kirántva, az úrnő ínyébe beillesztette, ahova azok tökéletesen beforrtak, úgyhogy most annak eleven hamis fogai vannak.

Sokan kétkedtek ennek a műtétnek a lehetőségében, én mondhatom, hogy ez igaz. Az előkelő úrhölgy az én feleségem.

Sokan bámulják annak a műtevő orvosnak az ügyességét: én annak az úrhölgynek a szívtelenségét bámulom, aki képes egy szegény parasztleányt a természet adta ékességétől megfosztatni azért, hogy a saját hiányát pótolja vele!

No, de hát a parasztleánynak a többi harminc foga jól járt, mert lett neki mit harapni: az a kettő pedig grófnévá lett. Mit kíván az ember többet?

Egy másik retus pedig már az újabb időkben érte a grófnét, amióta különválva élünk. Ezt már Hermione kisasszonytól hallottam.

Madame rá hagyta magát beszéltetni, hogy valami párizsi csodadoktornak a kenőcsét használja, mely a szemöldökön végigsimítva, a szemeknek szokatlan ragyogást kölcsönöz. Ezt a sikert csakugyan el is érte. Senki nem beszélt másról, mint a grófné csodatündöklésű szemeiről. Egy reggel aztán a grófné elszörnyedve látta a tükréből, hogy az egyik szemöldöke kihullott. Az az átkozott bűvös kenőcs!

Hanem hát amit az egyik csodadoktor elront, ott van a másik csodadoktor, aki helyrehozza. Ez meg a szemöldökcsináló. Londonban lakik. Igen nagy keresletnek örvend. Az írlandi leányok híresek a szép szemöldeikről. Amire egyébiránt nincs a parasztleányoknak olyan múlhatatlanul szükségük. – S ez nem lehet könnyű műtét. Szálanként kitépni tövestől a vékony szőröcskéket, s ugyanazokat egy csöves tű segélyével az idegen talajba beültetni; görög vagy római mintára, amilyen fazont az ember megrendel. Ez már művészet. A grófné új „sourcil”-je ötezer frankba került. Senki sem mondaná, hogy nem az eredeti.

Mindezek apróságok, de jellemző vonásokul szolgálnak ahhoz a lélekhez, mely a végtelen hiúságon kívül semmi más indulattól nem volt vezetve soha: ez helyettesített nála szerelmet, nagyravágyást, becsérzetet.

Aki Sidonia grófné márványkedélyének legelső áldozata lett, az volt maga az első férje.

A jámbor magyar báró (itt következett egy háromszor leírt s kétszer kitörült név: „Maiseuaidiéchy”, valószínűleg „Mezőhegyessy”), sohasem tanultam meg tökéletesen a nevét: – azok közé a szerencsétlen férjek közé tartozott, akik nem „feleséget vettek”, hanem maguk „mentek nőhöz”. – Az ő hazájában, úgy látszik, az a bevett szokás, hogy minden embernek a földbirtoka megfelelő adóssággal legyen ellátva. Sidonia grófnő pedig azon szerencsés nők közé tartozott, akik jól tudják, hogy egy gazdag nőnek a hozománya és az igényei egymást teljesen fedezik. Úgyhogy a jámbor báró még rosszabbul járt; mert fővárosi szállást, fogatot, operai páholyt a saját jövedelméből kellett tartania. Amellett a féltékenység is gyötörte: vékony, cingár emberke volt, ahogy az arcképe mutatja; és amellett nehéz természetű. Úgy hiszem, hogy valami úton-módon sietteté a felesége özveggyé tételét. Nem szükséges ahhoz borotva, ciánkáli: vannak az élet megrövidítésének feltűnést nem gerjesztő módjai is. Úgy is illik egy gentlemanhez, hogy ha öngyilkossá akar lenni, ezt tegye oly módon, hogy a madame-ot ezért a médisance ne érinthesse.

Maradt azonban egy kisleányuk, aki, mint már megírtam, tízéves volt akkor, midőn Sidonia grófnő szép szemei lebilincselének.

A leányka „még akkor” nem volt nevelőintézetben: gouvernante-ot tartottak mellette, s „Deá”-nak hívták.

Nekem feltűnt a furcsa név. „Dea?” (Istennő.) Hát van ilyen szent a naptárban?

Én akkori boldogságomban (dicsekedve írhatom ide, hogy egy ideig boldognak éreztem magamat) arra a nagylelkűségre határoztam el magamat, hogy a mostohaleányom atyai örökségét megszabadítom az adósságterhektől, s aztán átíratom az ő nevére.

Ekkor aztán meg kellett tudnom a leánynak az igazi nevét. „Médeá”-nak hívták.

„Médeá”-nak! Mennyire kellett ezt a leányt gyűlölni már a megszületésekor az apjának, hogy ezt a nevet tudta a számára kiválasztani! Egy gyermekgyilkoló, méregkeverő, varázslónő nevét!

Mikor emiatt észrevételt tettem Sidonia grófné előtt, ő azt a magyarázatot adta, hogy azon időben járt Budapesten Ristoriné asszony, annak az előadásából szerette meg olyan nagyon a jó báró a „Médea” nevet. Ő – az anya – azt kívánta, hogy „Madleine”nek kereszteljék; de ővele elhitették, hogy az magyarban annyi, mint „Médea”.

De a név csak jelenség. Hiszen keresztelhették volna Jezabelnek is vagy Heródiásnak, ha amellett szerették volna.

De a leány már kisgyermek korától kezdve érezhette, hogy őhozzá milyen hideg mindenki, leginkább a szülői.

Lehet, hogy a fecsegő bonne-ok, szobalányok is árulhattak el előtte valamit, amidőn a gyermek alvónak tetteté magát. S a gyermeknél még az emlékezet, a képzet és az ítélet össze van keverve.

A leányka azzal a tudattal nőtt fel, hogy ő egy fölösleges lény a világon.

Bizonyosan a gouvernante-ja is volt olyan okos, hogy elbeszélte neki a hitregei Médea történetét, hogy valahányszor a nevét hallja, mintha szemrehányást hallana – felfoghatatlan nagy bűnökért.

Nekem az egybekelésünk után első gondom az volt, hogy a feleségem leányát a legjobb hírű nevelőzárdába küldjem, ahonnan csak egy-egy pünkösdi ünnepre hozták haza Seigniers-be. Én akkor sem láttam; mert én olyankor éppen az epsomi lóversenyen voltam elfoglalva.

Csak akkor tűnt elém a leány ismét, mikor tizenhat éves korában a zárdából hazakerült.

Megvallom igazán, hogy micsoda hatást tett rám, mikor megláttam.

Kreuzberg, a híres állatidomár fenevadseregletében van egy fekete párduc, mely rendesen nyugodtan fekszik a földön, le-lecsukódó szemei álmosan, szelíden hunyorgatnak – ehhez még a mester sem mer belépni. A legkisebb neszre azonban, mely a kalitkájában támad, egy szökéssel a legfelső vasrúdon terem, s akkor a két szeme valami olyan fenyegető tüzet szikrázik, hogy félelem belenézni!

No, hát ezek az én Médea leányomnak a szemei.

A termete is arra a fekete párducra emlékeztet. Az a vadállati elegancia, az a rugékonyság, mely minden konvenciós, szokott mozdulatokkal ellenkezik; az az előrenyúlt fejtartás, éppen, mint az ugrásra készülő párducnál, és a termetnek megfelelő arc, finom, nemes vonások, sárgás, olajszín teint, gunyoros ajkak, vékonyan rajzolt, kígyózó szemöldök, s ami zavarja az esztétikai összhangot, de növeli a hatást, az a fenyegető szempár, melynek mintha nem volna elég, hogy a természettől annyi varázserővel lett felfegyverezve, még önakaratából is azt a szokást tartja, hogy erősen felnyitott szempillái alól lefelé fordítva néz, ahogy látjuk a művészi képeken lady Macbeth vagy emberölő Judit szemeit. – Lehet, hogy tudna másképpen is nézni, ha volna ember, aki kényszeríteni tudná erre.

A lelki arca is jól van egészen visszaadva külsejében. Keveset szól és mindig tartózkodva. A zárdában sokat tanult. Lehet ott tanulni, aki akar: csakhogy leányainknál hiányzik az akarat. Ezzel nem lehet akármit elhitetni. A téves adatot rögtön helyreigazítja. Egyszerűen, szelíden, nem sértő szóval. Hanem ha valaki udvarolni kezd neki, annak aztán megmutatja a körmeit. Gazdag tárháza van nála az iróniának, a szarkazmusnak, az attikai sónak. Mindig az a fekete párduc jut eszembe, aki a ketrece melletti oroszlánnak gyors pofonokat osztogat karcsú tenyerével, mikor az a ketrecfalhoz dőlve kinyújtja a nyájaskodó talpát a vasrácson. A „lion” jár mindig pórul nála!

(Az én időmben lionnak hívták azokat, akiknek a neve ez énben „petit crevé” = „dögöcske”.)

Ennyit el kellett mondanom a feleségemnek a leányáról, és ez még mind a végrendeletem indokolásához tartozik.

És most beszéljünk az én fiamról.

Lyonel anyja kitűnő, nevezetes szépség volt. A Renz cirkuszából vettem el. Már maga ez a tény fényes világításba helyezi a jellemét. Hogy egy cirkuszi amazon más eszközzel nem volt megközelíthető, mint a házassági szerződéssel a kézben. – És meg kell vallanom, hogy nőm az egész együttlétünk alatt a legkorrektebb magaviseletet tanúsította mind velem, mind a világgal szemben: egy mendemondára sem adott okot; nem keresett feltűnő toaletteket, nem csinált adósságokat; nem kacérkodott; semmi okom sem volt magamat miatta szégyenelni. Házasságunk második évében megajándékozott egy fiúgyermekkel. S ez őneki magának az életébe került.

Ez a fiú engem már a világra jövetelével megkeserített: megfosztott attól a nőtől, akit életemben egyszer, igazán szerettem.

Az a sajátságos vérvegyülék, melyet szülőitül öröklött, magyarázza meg talán egymásnak ellentmondó tulajdonságait. Arcának megkapó kifejezése, méla kék szemei az anyjára emlékeztetnek, hanem a felvetett, élvkövetelő ajkak az én családi hagyományom. Ez a valódi Lis Blanc száj! Csábításra, dőzsölésre, kacagásra teremtve. Hanem az anyai ágról is örökölt valamit ez a száj. A szónoki ki tehetséget. Nem a Démosthenészek, hanem a demagógok eloquentiáját. (Az egyik nagyapja híres clown volt.) Testi ügyességben minden kortársát meghaladta; egészen akrobatának született: vívni, lőni már suhanc korában úgy tudott, mint senki. Esze is van: ha egy könyvet végigolvas egyszer, többet tud belőle, mint aki éjszakákat eltölt mellette a bemagolásban.

Én a fiút, mikor már otthon nem bírt vele senki, beadtam a saint-cyri intézetbe.

Éppen abban az időben házasodtam meg másodszor, s egy ilyen lábatlankodó fickóra semmi szükségem sem volt a háznál.

A katonanöveldéből három ízben relegálták.

Egyszer azért, mert valami összeesküvést koholt a növendékek között az igazgató ellen; másszor egy parasztleánynak a brutális bántalmazása miatt; harmadszor meg a gyóntató papnak a csintalan feltréfálásáért.

Már ezeket a hajlamokat nem éntőlem örökölte, ez a vérébe vegyült plebejus „ichor”.

Mind a háromszor visszakönyörögte a mostohaanyja. Sidoniának nagy befolyása volt az udvarnál: az ő kérésére megbocsátottak a rossz fiúnak.

A kiakolbólítás és az újra befogadtatás időközeit aztán itthon töltötte nálunk Lyonel.

S mondhatom, hogy ha volt rajta még valami elrontani való, hát azt a mostohája hajtotta tökéletességre. Az ő igaztalan pártfogása, kényeztetése csupa tűzre öntött olaj volt a fiú korán kigyulladt szenvedélyeinél. Ha igazi anyja volna: azt mondanám „majomszeretet” ez; de nem az! Csupán hiúság! Bálványozza ezt a fiút azért, mert olyan délceg, olyan vakmerő, olyan zseniális. S ezt ő „fiának” nevezheti. Ragyoghat vele, mint valami ékszerrel, mely a többi úri hölgyekét túlragyogja. Hogyha a fiam egyszer a guillotine alatt hagyja a fejét, azt egyenesen a mostohaanyjának fogja köszönhetni.

Aztán milyen beszédekei tudott ez nekem tartani, mikor egyszeregyszer kicsapták az intézetből: a „phalanstère”-ról, a vagyonközösségről. „La proprieté c’est le vol!” Darwin-féle családfámról, mely igazán fa: a tetejében egy majom ősapával; – aztán Renanról, a „kainitákról”, az „új Babilon”-ról. (Úgy hiszem, ezekben maga is benne volt.) Hogy tudott citálni az ateista írókból! Mintha csak Biblia volna! S aztán eldalolgatta azokat a salope chansonokat, amiket a Buttes Chaumont körül énekelnek, arisztokratákra, papokra és – kéjarákra. – Hogy hol tanulják mindezt? A saint-cyri intézetben? Nem! Ezek már benne voltak az én fiamnak a vérében!

Tizennyolc esztendős korában aztán már elvégezte a katonai előtanulmányait, s úgy került haza, mint huszárhadnagy.

Gyönyörű fickó volt! Hogy tudta a lovakat maltraitálni!

Az adósságcsinálásáról még ekkor kevés adatom volt. A hitelezőit rendesen a mostohája elégítette ki, a saját jövedelméből, s azt énelőttem titokban tartotta. Csak egyszer jöttem rá, hogy az udvari bálba készülő feleségemnek a fején levő diadém és a nyakába körített rivière-nek a solitaire-jei nem tündökölnek olyan fényesen, mint máskor. Utánajártam a dolognak: kiváltottam szépen a zálogba tett családi gyémántokat, s aztán elzártam a szekrényembe. Azontúl aztán az „igazi” Lis Blanc gyémántokat nem adtam oda többet az „ifjasszonynak”. Ha ő a hamisakkal is beéri: hát csak viselje azokat.

Annál több vesződség volt a sok elcsábított parasztleánynak szüleivel. Ördögadták! Miért nem vigyáztok jobban az üszőitekre!

Egyszer aztán hazakerült a feleségemnek a leánya is a zárdából.

Ott voltam az első találkozásuknál. Megfigyeltem jól a hatást.

Amint ezt a leányt meglátta az én szeleburdi fiam, egyszerre komoly lett. Mintha kicserélték volna. Az a hetyke önbizalom, amivel minden fiatal nőhöz közelíteni szokott, elhagyta: olyan zavart, tétovázó, ügyetlen lett egyszerre, amilyen egy valódi tizennyolc éves fiatalember szokott lenni. Mikor a mostohája megengedte neki, hogy megcsókolhatja a húgocskáját, csak úgy messziről lehelt hozzá az ajkához. S alig tudott neki valamit dadogni.

A déjeuner-nél, mikor Deával szemközt ült Lyonel, olyan okosan beszélt, mint egy kispap. Pedig a szülőinek a jelenléte nemigen feszélyezte másképp. Sőt annyira vitte a gyöngédséget, hogy amint egyszer mademoiselle Hermione (aki akkor a feleségem felolvasónője volt), valami a csintalanhoz hajló példálózást kezdett, Lyonel ártatlan megbotránykozással szisszentett közbe: „chut”. – A kisasszony előtt!

Aznap lovagolni sem ment. A kertben rózsákat szedett, s azokat a kertész által küldé fel Deának: meghagyva, hogy ne árulja el, ki küldi?

Este produkálta magát Dea a zongorán: Schuberttól vagy Schumanntól (nem tudom, melyik az egyik, melyik a másik) valami cantatét vagy szonátát? Vagy talán szimfóniát? Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy elalszom rajta. Lyonel forgatta a hangjegyeket. Egyszer aztán azt is elárulta, hogy fuvolázni tud. (Nekem addig tudomásom sem volt róla.) Elő is hozta a furulyáját és a hangjegyeit, s aztán együtt játszottak el Deával valami „Lied”-et.

Az ebédnél Lyonel nem ivott. Csupán akkor, amidőn én a „leánynk” hazaérkeztére atyai felköszöntést tettem: akkor azt az egy poharat kiürítette fenékig.

Azután következett egy séta a parkban. Én Sidonia grófnéval hátul; előttünk Dea és Hermione kisasszony; Lyonel hol az egyik, hol a másik hölgy mellett. Amíg világos volt, beszéltek a botanikáról; mikor bealkonyodott, az asztronómiáról.

Éjszakára valami olvasnivalót kért Lyonel Deától, amivel ez szívesen szolgált neki. Megvolt neki a „Contes Bleues”. S az én Lyonel fiam szépen lefeküdt fél tizenegykor, s csendesen elszunnyadott a „Kék mesék” olvasása mellett.

Másnap délelőtt a lovaglásban produkálta magát Lyonel a kastély udvarán Dea előtt. De ezúttal minden nyaktörő bravúrokat mellőzött, nem fincoltatta, ágaskodtatta a paripáját, nem ugratott át vele hortenzia-állványokat, reggelihez felterített teásasztalokat, ahogy a mostohája kedveért (meg az én bosszantásomra) meg szokta tenni, hanem igen szépen járatta el az haute école-t, s úgy hozta vissza a paripáját, mint egy szelíd bárányt. És miután kitalálta, hogy Dea még nem tud lovagolni (hát biz arra az apácák nem tanítják a növendékeiket), felajánlá neki, hogy majd ő kikeres a számára egy jó szelíd paripát az istállóból, s az ő oktatása mellett majd megtanulhat Dea lovagolni.

Hát hiszen mi úgy fogunk itt élni ezután, mint a paradicsomban! – gondolám magamban.

Hanem amit az úrfinak a szája el nem mondott, azt elmondták a szemei. – Ismerem én jól az ilyen szembeszédet!

„Nem, Lyonel fiacskám. Ez nem megennivaló!”

Sidonia grófnő különösen el volt ragadtatva Lyonelnek ezen üdvös átalakulása által.

Egy szép napon aztán azzal a bizalmas közléssel leptem meg Sidonia grófnőt, miszerint az én igen kedves barátom, marquis De L’Orme, a napokban meg fog bennünket Seigniers-ben látogatni a fiával, Gontrannal együtt: aki „ainé”! Huszonöt éves. Önálló. Követségi attasé a florenci udvarnál. Komoly szándékai vannak a „leányunk” iránt.

Erre Sidonia grófné nagyot sóhajtva mondá: – Szegény Lyonel!

– Szegény Lyonel! De hát mi az ördögöt akar ön Lyonellel? Hisz csak nem veheti el önnek a leányát? Azért, hogy vér szerint nem testvérek is, de a katolikus dogmák szerint egy férjnek és feleségnek a fia és leánya mégsem kelhet egybe! Ez nálunk áthághatatlan impedimentum! Eretnekké legyenek tán?

– De mikor egészen egymásnak vannak teremtve!

Én azt hittem, hogy a feleségem meg van bolondulva. – Még akkor nagyon jó véleménnyel voltam felőle.

Egy hónap múlva Lyonel főbe lőtte a fiatal De L’Orme Gontrant párbajban.

Ezért aztán szöknie kellett Franciaországból.

– No, legalább mármost elmégy utazni! – mondám megkönnyebbülten.

Ettől a naptól kezdődött a nőmmel való meghasonlásom.

Én az ő leányának valóban boldog jövendőt akartam előkészíteni. Gontran egészen neki való vőlegény volt. – Az sem volt valami szent. Isten őrizz tőle! A szentek jók mennybéli patrónusoknak, de nem földi hitestársaknak. De legalább komoly ember volt, aki akart lenni valami, s bírt fogalommal a kártyajáték, a családi élet nélkülözhetetlenségéről. S ezt agyonlövetik a fiammal.

Hogy ez a szerencsétlen rencontre az ő cselszövénye volt, azt bizonyosan tudom. A részvevők ugyan igyekeztek azt a kártyajáték közben támadt összekoccanásra ráfogni: de én már ismerem az ilyen ürügyeket.

Egy esztendeig nem szóltunk egymáshoz.

Ezt ugyan nagyon könnyű is volt megállnunk, miután a grófné rendesen Párizsban lakott, a nyarat Biarritzban tölté, ahova az udvar járt; én pedig vagy idekünn voltam a kastélyomban, vagy ha városba akartam menni, választottam Brüsszelt vagy Londont. Párizst én nem láttam – a plebiscitum óta.

Egy esztendő lefolyása után látogatást kaptam a nőmtől és a leányától.

A leány még egy esztendővel „szebb” lett.

(Ez így tart, míg a zenitet eléri; bizonyos korig mindig fölfelé.)

Madame azzal az örvendetes hírrel vélt lekötelezni, miszerint Pietrinek sikerült a fiam ellen kiadott üldöztetési rendeletet visszavonni, Lyonel már most visszatérhet, s nem lesz semmi bántása a párbajban elkövetett – „accident fatal”-ért.

Nem szóltam neki rá semmit. Egypár napig itt marasztottam őket a kastélyomban, s ez idő alatt igyekeztem Médea kisasszony kedélyének belsejébe behatolni.

Meggyőződtem felőle, hogy ez a leány teljesen tudatlan abban, ami itt minálunk történik. Még csak sejtelme sincs róla, hogy ő mi szerepet játszik ebben a balsorsban. Lyonelt úgy szereti, mint egy bátyát szeret a húga titok nélkül, becsületesen.

Nagyon megszántam ezt a leányt.

Kivált amidőn lelki tulajdonait közelebbről kezdtem megismerni.

Ebből a leányból akár a legpusztítóbb démont – akár a legjóltevőbb angyalt csinálhatja valaki. Csak az a kérdés, hogy kinek a kezébe kerül.

Mikor a nőm a leányával visszament Párizsba, emlékszem rá, hogy meg is csókoltuk egymást. Ez életben utolszor.

Eltávozásuk után én rögtön leültem az íróasztalhoz, s a következő levelet fogalmaztam a grófnőhöz.

„Madame! Én ezennel kijelentem önnek, hogy ha ön az én Lyonel fiamat a házánál elfogadja, vagy ha bárminő alkalmat is szolgáltat neki, hogy a leányával találkozzék: – én a fiamat azonnal ki fogom tagadni az örökségből, és egész vagyonomat valami oldalrokonomra hagyom, vagy valamely közintézetre, bolondok házára; de az ön bolondjára semmi esetre sem.”

Ezt a levelet gyorsfutárral küldtem utána, aki őt megelőzte. Mikor hazaérkezett, már ott találta az asztalán a levelemet.

Nem volt rá semmi hatása.

Úgy látszik, az első férje nagyon elszoktatta a fenyegetés beteljesítésének félelmétől.

Lyonel hazatért Franciaországba. Én még a viszontlátás örömkönnyeit hullatni sem leltem alkalmat, amikor már hírét vettem, hogy őkelme egész nyíltan kíséri a grófnék hintaját a Bois de Boulogne-ban meg a longchamp-i versenykocsizások alatt.

Ekkor aztán megírtam a végrendeletemet.

A magasabb kvalitású őrjöngéseknek ez az egyedüli panaceája. Az exorbitans gazdagság: jog és titulus az exorbitans bolondságok elkövetésére. Ha a módot elvesszük, elmarad a következmény.

Meglehet, hogy tévedek. Hiszen fodrászlegények és kávéházi pénztár-mamzelek között is fordulnak elő hasonló őrjöngések. Én mégis azt hittem, hogy ez sikeres gyógymód fog lenni.

Egy napon – nem is saját kezűleg, hanem a titkárom által – tudattam a grófnővel, hogy végrendeletet méltóztattam tenni, s abban az őt megillető özvegydíj kivételével az egész vagyonom örökösévé vicomte De L’Aisne Alfréd unokaöcsémet neveztem meg. A végrendelet két példányban a seigniers-i souspréfet s a párizsi közjegyző levéltárában van letéve.

Ahá! Ez a sakkhúzás megtette a hatást.

Néhány nap múlva egy – nem egészen meglepő – látogatás szerencséjében részesültem. Mademoiselle Hermione jött ki hozzám – bérkocsin.

A jeles kisasszony nagyon desolált állapotban volt. Elcsapták!

Persze: erkölcsi érzületeinek alapja volt megrendülve a Sidonia grófnő házánál szerzett tapasztalatok által. Ezt nem bírta tovább kiállni szó nélkül. Hozzám menekül hát.

Én könnyen kitaláltam, hogy azért küldték hozzám, hogy engem kikémleljen, s az elhatározásaimra befolyást gyakoroljon.

Elfogadtam az ajánlatot. Azt mondtam Hermione-nak, hogy ezentúl legyen az én felolvasónőm.

A gyóntatómmal azelőtt is igen barátságos viszonyt tartott fel a kisasszony.

Itt maradása óta az én »curé«-m a szokottnál is többet példálózott előttem a túlvilágról.

Hermione, mondhatom, hogy a legügyesebben vitte a szerepét.

Nem ám, hogy a megbízóját iparkodott volna előttem tisztára mosni, sőt inkább mindent elmondott róla, amivel tudta, hogy engemet fel fog ellene ingerelni.

Az iránt semmi kétséget sem hagyott fenn, hogy Sidonia Lyonelnek őrült szenvedélyét Médea iránt becézi. Csupán a tisztességes külszín fenntartására van gond.

Sidonia grófnő gyakran a legőszintébben nyilatkozott Hermione előtt, ki vele korra nézve csaknem egyenlő – s tapasztalatokra nézve, úgy hiszem, hogy még előtte jár –, dacára annak, hogy nem viselt még el két férjet.

– No, hát mi van benne? (Így szólt Sidonia.) Vér szerint csakugyan nem testvérei egymásnak! Ha az ostoba formalitások árkot vonnak közöttük, vannak megint bölcs formalitások, melyek azokat áthidalják. – Szegény Lyonel, mennyit szenved! Milyen könnyű volna őt megváltani a kárhozatból. Vannak derék, becsületes érzelmű férjek, akik feleségeiket föltétlen bizalmukkal takargatják be. Maguk sem követelők: mindenben a kímélet elveit követik. Akik előtt a női erény dogma; kizárva minden gyanú és szkepszis. – Igaz, hogy Párizsban ez a természetrajzi osztály már nehezen található; de hát vannak még egzotikus vidékek, német, orosz, magyar tartományok, ahol az a genre kultiváltatik. Nem lehetne-e Médeához egy ilyen hozzá illő derék embert találni? – Valami olyan özvegy férfiút, aki egy beteg feleséget éveken át hűségesen ápolt, s megszokta mellette a nemes lemondást?”

Lándory indulatosan csapta az asztalhoz az egész iratcsomagot.

– Mi baj, uram? – kérdé Péter felserkenve, ki szépen elaludt az asztal szélére támasztva a két karjára eresztett fejét.

– Semmi – mondá Bertalan. – A spiritusz futott ki a szamovárból, azt paráholtam el.

Aztán olvasott tovább.

„Tudom jól, hogy aki ezt az iratot olvasni fogja, ennél a sornál úgy fogja azt odavágni az asztalhoz, mint én tettem, mikor leírtam.

Hát én nyomban ezután a következő izenettel – (nem írásban adva) – bocsátám el a házikáplánomat a madame-hoz, hogy kész vagyok az első végrendeletemet felcserélni, s azt egy másikkal helyettesíteni, ha Lyonel a következő feltételemet teljesíteni fogja.

Nekem van egy kedves barátom Angliában, lord Gyllower Asthon.

A barátság már a nagyatyáinknál kezdődött, az én ősöm kénytelen volt a rémuralom alatt Angliába menekülni, s éveken át volt a Gyllower lord házának szívesen látott vendége. Ez a jó viszony firól fira szállt.

Asthon lordnak most csak egy leánya van, akire az örökség néz; a majorescója kitörte a nyakát a steeple chase-en, a cadétot megették a niam-niamok Afrikában. Volt még egy törvénytelen fia, akit adoptált. Az meg egyszer fogadásból megivott egy pint konyakot. Szép halála volt.

Lady Elvira most a mylord kedvence.

Születésétől fogva az én fiamnak szánta feleségül a mylord. Igaz, hogy nem szép. – De hát az én fiamra nézve ez tökéletesen mindegy. Mert ha magát a milói Venust venné is el (akinek a tökéletessége abban áll, hogy nincs keze), amellett is tartana szeretőt.

De hát tulajdonképpen miért is ne volna szép lady Elvira? Vannak gyönyörű sötétkék szemei fekete szemöldökkel, finom ajkai, kecses álla: csak az az egy baj, hogy közbeesik egy szertelenül hosszúra szabott orr. De hát az ördögbe is! Szükséges az embernek a felesége képét egyszerre végignézni? Nézze meg reggel a szemeit, este az ajkait, a többit meg hagyja el!

Tehát én azt a föltételt szabtam a fiam elé, hogy ha megházasodik, ha nőül veszi Gyllower Elvirát, aztán ha elmegy véle – nem bánom, akárhová –, Olaszországba vagy Skóciába, s ha egy esztendeig békében »együtt« él vele, hát akkor megsemmisítem az első végrendeletemet egy másodikkal.

– Ha nem – nem!

Ezen felleplezések után ítélje meg a bíró, helyes indokok voltak-e azok, amelyek végrendeletem megírására kényszerítettek?

Én a fiamat nem gyűlölöm: szeretem.

Minden hibáinak, minden bolondságainak dacára, szeretem. Nem törődöm az excentricitásaival; megszokom azt a gondolatot, hogy nagy eszméket, amikért ősei rajongtak, odadob a kloákába.

De tehetem-e azt, hogy nyitott szemmel, jól ismerve a bűnt, annak elősegítője legyek?

Most, hogy dúsgazdagnak érzi magát, a saját lelkét meg egy más ártatlan lelket kárhozatra vinni csak tréfa, játék neki. De legyen csak egyszer rászorulva, hogy mint sous-lieutenant Algírban a zsoldjából legyen kénytelen megélni, akkor majd előveszi a jobbik eszét.

De bármi következése legyen is végrendeletemnek, én azt nyugodt lélekkel bocsátom Isten és emberek ítélete elé.”

Eddig tartott a felleplezés. – Folytatása nem volt.

Pedig sok mindennek kellett történnie azon idő alatt, mely az első és második végrendelet megírása között lefolyt. Egész addig a percig, amíg a Lis Blanc gróf reszkető kézzel e szókat írta a naplója címén keresztül: „Tűzbe vele!” – Hát mért nem dobta maga a tűzbe? – Ha már feleslegessé vált? Ha már a helyreütő végrendeletet megírta?

Itt a göcs!


VisszaKezdőlapElőre