Hermione

Sidonia grófnő azért csak lejött a budapesti lóversenyekre, hogy Lyonel visszavonta a nevezéseit. Nagyon sok fogadásban volt már engazsírozva a grófnő.

Hanem Alfrédnak minden spekulációit elrontotta ezzel a hóbortjával Lyonel. Úgyhogy a másnapi „run”-on nem is mutatta magát. Elkísérte ugyan Sidonia grófnőt a lóversenytérig, a grófnő saját ekvipázsán, melyet vasúton küldtek előre; de megmondta eleve, hogy a kocsiból nem szállhat le, a lába fáj. Isiász vagy köszvény. Az idő is egészen a kukoricára való volt, egész napi országos eső.

Ez nem akadályozta a grófnőt, hogy ő maga le ne szálljon a gyepre. Kaucsuk-köpenye, matrózkalapja dacolt az esővel, lábain angol bagaria-csizmák, gomblyukában a kiváltságos plaque. Esernyő sem kellett neki.

A landauerben hátramaradtak Hermione és Alfréd. Onnan nézhették a futtatást.

– Ugyan, mondja csak, marquis, nagyon szereti ön Lyonel grófot? – kérdé Hermione.

– Au contraire.

– Hát talán Sidonia grófnő iránt érez mélyebb vonzalmat?

– Pas si bête.

– Akkor hát a magyarok hazája érdekli önt valami különösen?

– …du tout!

– Hát akkor ugyan mondja meg, hogy miféle szentnek tett fogadása kényszeríti önt arra a penitenciára, hogy két olyan emberrel, akit nem szeret, egy társaságban beutazzon egy országot, amelyben unja magát?

– Lehet az ön diszkréciójára számítani?

– Óh, kérem! Árultam én el valaha valami titkát a marquisnak? Pedig bővében vagyok.

– Hát megmondom önnek. Én addig járok-kelek az én kedves rokonaimmal alá s fel ebben az érdekes hazában, amíg egyszer előáll a kedvező alkalom, hogy az én kedves Lyonel öcsémet harminclépésnyi távolban szemközt állíthassam azzal a másik kedves barátommal, aki éppen olyan jó bivalyvadász, mint ő. Már azután, hogy a kettő közül melyik plántálja oda a golyót a másiknak az agancsai közé? Az nekem mindegy. Én mind a kettőnek egyformán tartozom azzal a kis ólommal. De magam nem fizetek.

– Csak „per procura?”

– Haha! Jól találta. Per procura.

– Szokott ön igazat mondani, marquis?

– Furcsa! Hát mit tudhatja azt az ember, hogy mikor mond igazat? Elég, ha maga meg van felőle győződve abban a pillanatban, hogy igazat mondott. – De mármost én hadd tegyem fel ugyanazt a három kérdést önnek, amire kegyed tőlem választ csikart ki.

– Tőlem nehezebb lesz a választ megkapni. Én nem vagyok független állásban.

– Eh mit! Ön kormányozza a grófnőt, ön Sidoniának a Bismarckja. Ön nélkül nem tud élni. Jobban ragaszkodik önhöz, mint a leányához.

– Lehet. S ez az, ami engemet keserűvé tesz. Ön nem tudja, micsoda kínzó érzés valaki iránt háladatosnak lenni. Mikor ez a Lándory azt a paradox igazságot kimondta, hogy „a háladatosság egy neme a gyűlöletnek”: senkit úgy bibéjén nem talált vele, mint engemet. Én gyűlölöm azokat mind, akik velem „állítólag” jót tesznek. Miért nincs megfordítva? Az ő jóvoltuk folytonos megalázás rám nézve. Megosztják velem az örömeiket; kényszerítenek boldogságukban részt vennem; járatnak cifra ruhában, azt eszem és iszom, amit ők, fogataikon járok, páholyaikban ülök, részt veszek a társalgásaikban, a grófjaiktól, hercegeiktől kapok udvarias szavakat, még táncolnak is velem. – És ez engem mind elkeserít! – Szeretnék inkább cseléd lenni! – Inkább, mint ilyen csinált virág, aminek gyökere nincs. – Az egyetlen gyönyörűségem az, mikor őket éri valami keserűség, harag, csalatkozás, megbántás, vagy mikor emésztő szenvedélyek támadnak bennük, amik kielégítve és kielégítetlenül egyformán kínoznak és ölnek. Akkor jólesik közöttük élnem. Az egyiknek a szenvedését a másikéval összepárosítanom, s egy harmadik bajnak adni létet általa. Más életcélt én már nem ismerek. – Már most elhiszi ön, ugye, hogy én szoktam igazat „is” mondani. Hanem csak négyszemközt. S megválogatom hozzá az emberemet.

– Nagyra veszem, hogy ön a megválasztott emberei közé számít.

– Veheti is. Mert ha az önnek a célja, amit előttem elmondott, úgy hívebb szövetségese nálamnál nem lehet. Én vagyok az, aki Lyonel szenvedélyét folyvást szítom, elhitetve vele, hogy Médea őt az elkárhozásig szereti, csak azért ment férjhez, hogy az övé lehessen. Férje egy brutális, vad ember, gyűlölet tárgya saját hazájában, aki csak azért van teremtve, hogy megcsalassék. Sidonia grófnőt meg másfelől én tartom szofizmákkal, haragját ingerlem, büszkeségét feldagasztom, vakbuzgóságát megdicsőítem, míg utoljára Lyonel iránti majomszeretete, sértett büszkesége, vallásos rajongása odavezetik, hogy szent célnak találja, leányát Lyonel szenvedélyének áldozatul megejteni. – Babiloni fogalmak! És nekem minden sikerül. Csak Médea van még hátra. Ő nem mindennapi nő. Vele nem lehet úgy játszani, mint „ezekkel a hölgyekkel”. Ezt ön maga is tapasztalhatta. – Azonban énnálam minden tolvajkulcs megvan, amivel egy nő szívéhez hozzá lehet férni. – És énnekem tetszik az én szerepem.

Sidonia grófnő visszajött a hintóhoz.

Már a járásán észre lehetett venni, hogy megint veszített a fogadásokon.

     

Bertalan két napig kutatott a kúriai levéltárban, ahol megtalálva a szükséges adatokat, amelyek munkája kiegészítéséhez tartoztak, sietett vissza falura.

Egy kis meglepetés várt rá.

Mikor a kastélyba megérkezett, a park sétányán „két” hölgy jött eléje. Az egyik a felesége, a másik Hermione kisasszony.

Az első dolga volt mindenesetre Deát összeölelgetni: csak azután nyújtá kezét – a vendéghölgynek.

– Ön nem űz ki a házából? – kérdé Hermione.

– Minő kérdés!

– Azon nehéz jelenet után, mely utolsó találkozásunk volt.

– Vallja meg ön, kisasszony, hogy ha ön lett volna az én helyemben, ön is ugyanazt tette volna.

– Bizonyosan. S ha úgy nem tett volna ön, most nem volnék itt, hogy elismerjem, miszerint én hibáztam.

– A hiba nem az öné volt.

– De az enyém volt. Bocsánat! Én nem vagyok elűzött cseléd, aki a volt asszonyát rágalmazza az új előtt. Ki kell mentenem Sidonia grófnőt. A kelengye odavitele az én ötletem volt.

– Ne beszéljünk erről! Ön szívesen lesz látva nálunk. Én ezért a boldogságért, amit nőm a házamhoz hozott, elfeledek mindent, amibe ez került. Lis Blanc grófnő kívánsága volt, hogy ön idejöjjön?

– Igen. Amint megtudta a boldog változást Dea grófnő egészségében.

– Lyoneltől?

– Ah, uram.

– Igen. Hiszen én tudattam vele. Más hírforrás még nincs.

– Ön érteni fogja, hogy a grófnő maga nem jöhetett ide.

– Méltányolom az indokait. Nagy áldozat volt tőle.

– De azért naponkint imádkozik a leánya szerencsés sorsfordulása végett.

– Tudom; hogy ne fia legyen, hanem leánya!

Dea későn takarta be tenyerével Bertalan istentelen száját. Már kijött.

Ekkor aztán Hermione elnevette magát.

– Ön előtt nem lehet tragikus képeket csinálni.

– Jobb lesz, ha a vidámabb oldalát fogjuk fel a dolognak. Az nagyon szép öntől, hogy Deát meglátogatta. Önnek a jelenléte őrá nézve valóságos jótétemény. Én azon leszek, hogy úgy megkedveltessem önnel a nálunk lakást, hogy sohase kívánkozzék el tőlünk. Már tudniillik, amíg férjhez nem megy. Erről nem állok jót. Nálunk, heves vérű magyaroknál, az ilyen szép, szellemdús hölgyet, mint ön, nagyhamar elkapják.

Dea megrángatta Bertalannak a füle gombját.

– Te! Itt az én jelenlétemben udvarolsz Hermionénak?

– Hát jobb lesz, ha a távollétedben udvarlok?

Mind a hárman nevettek együtt.

Lándory tudta azt jól, hogy minden embernek kell valami játékszer. A jólét, a boldogság, a gyönyör – nem elég; játék is kell. Kis gyereknek, vén gyereknek, asszony-gyereknek egyformán. Azt ne sajnálja az ember a „gyerekétől”. Elég, ha figyelmezteti rá, hogy „a játékszert ne vedd a szádba, mert a festéke mérges”!

Hölgy-gyerekeknek legkedvesebb játékszerük egy másik hölgy, akivel kedvükre kifecseghetik magukat. Ilyen volt Hermione Deára nézve. (A fentebbi figyelmeztetés ennél sem volt fölösleges; egyébiránt Dea már olyan nagy gyerek – kinek van esze.)

Amióta Hermione odakerült, egészen megelevenült a ház. Szellemdús, pikáns, leleményes hölgy volt, ellátva a tapasztalat egész tárházával; nem a közönséges zsánere a hízelkedő, kedvkereső házibarátnéknak, inkább a senkit nem kímélő családi szatír, szoknyás Triboulet, aki gunyora nyílhegyeit magával a ház urával is érezteti.

Ez tetszett benne éppen Bertalannak. Volt a háznál egy ellenfele, akivel a szarkazmusos fleuret-jeit keresztezheté. Éppen olyan mulatság volt ez rá nézve, mint mikor délutánonként a kardvívásban gyakorolta magát Kalthahn Péterrel. Az inasnak is szabad volt vívás közben az urát jól megvágni, ha fedetlen részt hagyott előtte.

Szép, derült estéken az volt a mulatságuk, hogy kivitték a nagy teleszkópot a teraszra, s az ég csodáit vizsgálták vele. Ez örökszép látvány igen gyönyörködteté Médeát. S annak az évnek a nyarán az égi teátrumnak különösen érdekes repertoárja volt. Tíz órakor este egyszerre lehetett látni az égen a Venust (távcsővel félhold alakban), a Jupitert négy holdjával, s a Saturnust csodás fénykarikájával. Lőrinc-napnak az éjszakáján gazdagítá ez égi mutatványokat a rendesen ez időben vendégszereplő hullócsillagok tüneménye. Egy negyedóra alatt százat számláltak meg.

Mikor aztán a hölgyek aludni mentek, Bertalan a távcsövet lecsavargatá, s Péter elrakta azt a tartályába.

E munka közben a következő párbeszéd támadt az úr és a szolga között.

– Mondja csak, uram, azok a hullócsillagok leesnek a földre? – Többször látták őket a földre hullani. Minden múzeumban láthatsz meteorvasakat. Ezek ilyen hullócsillagokból valók.

– Ugyan lehetséges volna-e az, hogy egy ilyen hullócsillag éppen a Hermione kisasszony chignonjának a közepére pottyanjon?

– A lehetőség aránya: egy a kvadrillióhoz.

– Nagy kár!

– De hát mért kívánnál te éppen egy ilyen fényes csillagot hajdíszül a kisasszony fejére?

– Hát az igen szép halál volna neki.

– Tartsd eszedben, Péter, hogy nálam a vendéget még gondolattal sem szabad megsérteni.

– Ez nem vendég, hanem házitolvaj.

– Mit oroz el?

– Majd megtudja ön egyszer. Egyelőre csak apróságokat. Tudja ön, hogy mindennap levelet ír innen Lis Blanc grófnőnek? Azt ő maga viszi fel reggelenkint a postára, mikor a templomba megy. Itthon buzgó templomjárónak adja ki magát.

– Az engem nem bánt: rólam nem írhat semmit, amit én titokban akarnék tartani.

– Óh, dehogy ír! Levelei inkább tele vannak magasztalással ön felől. Hogy ön mesés ideálja a férjeknek: egyszerre királya és rabszolgája a maga asszonyának; hogy ön a minden emberi erényekből összealkotott tökéletesség: méltó, hogy földönjáró szentnek legyen elismerve.

– De hát hogy tudhatod te, hogy mi van az ő leveleiben írva?

– Olvasgatom őket.

– Péter! Figyelmeztetlek rá, hogy ha énelőttem azt a vallomást teszed, hogy itt valaki körülöttem a büntető törvénykönyvbe ütköző cselekedetet követ el: én az ellen kötelességemnek tartom a vizsgálatot megindítani.

Péter nagyot nevetett erre.

– Hahaha! Ez nagyon jó. Az én nagyságos uram engem akar megijeszteni! A Monterosso tanítványát! – Küldhet ön az ellen vizsgálatot! – Hermione kisasszony, amint a levelét lepecsételte, senkinek a kezébe nem adja: maga viszi el a postára. A postás azonnal regisztrálja, becsomagolja, küldi a vasútra. Itt sem ideje, sem alkalma nincs senkinek, hogy azt a levelet felbontsa és elolvassa.

– És te mégis megtudod a tartalmát?

– Meg ám; mert a másolatát kapom meg.

– Honnan?

– Bécsből vagy Budapestről; ahol a grófnőt találja a levél. Az pedig, amint elolvasta Hermione levelét, rögtön elégeti.

– S hogy kerül annak a tartalma mégis egy harmadiknak tudomására?

– Hm! Ez ám éppen a monterossói furfang. Elmondhatom önnek. Ha az ember egy levelet kénéterrel leönt, az abban a percben egyszerre olyan átlátszó lesz, mint az üveg. Az írást szabadon el lehet olvasni róla. Ha a túlsó oldala is be van írva, akkor az ember a levelet a tükör elé tartja, s úgy olvassa el a megfordított írást. Három perc múlva a kénéter tökéletesen elpárolog, és semmi nyomot nem hagy hátra, még csak illatot sem. És aki a tartalmát kivette, nem követett el semmi levélsértést; nem hamisított pecsétnyomót, nem vágta fel borotvával az aláhúzott vonalat; tiszta maradt a keze.

– Ez gonosz egy tudomány, Péter.

– De hasznos.

– Tehát neked bűntársad van a grófnő közelében? Péter!

– Hát nem magam bejelentettem-e, hogy fel vagyok bérelve a grófnő által, hogy az ön körében történt dolgokról értesítést küldjek neki? Havonkint kapom a bért. Hát csak fel kell tartanom a diplomáciai összeköttetést a két udvar között. Mármost könnyen érthető lesz az én torzsalkodásom Hermione kisasszony ellen. Ő az én branche-omba vág: – fölöslegessé teszi működésemet; leszállítja az értékemet; kitúr a helyemből. Ezt nem bírom neki megbocsátani.

– Tréfás kópé vagy bizony te, Péter.

– Dehogy vagyok, uram. Dehogy vagyok! Inkább nagyon is elegiacus kedvemben vagyok. Ez a ma éjjeli csillaghullás! Ez nagyon gondolkodóba ejtett. Azt mondják, hogy mikor egy csillag lehull, akkor egy ember meghal. Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy hátha az enyém is lehullott a többi között.

Valami őskomikum volt abban a szentimentális kifejezésben, amit e szavaknál a Péter arca fölvett. Lándory nagyot nevetett rajta.

– A gutába! Péter! Csak nem akarsz meghalni? Péter megcsóválta a nehéz fejét.

– Ne beszéljünk erről idekünn. A bokroknak füleik vannak. Majd ha odafenn leszünk a szobában. Nagyon komoly dolog ez, uram!

Bertalan csakugyan kíváncsi volt rá, hogy miféle trücske van a Péternek? „Ok nélkül” nem szokott az tréfálni.

Mikor aztán Bertalan hálószobájában egyedül voltak, Péter rákezdé.

– Bizony, halálomat jelenti nekem ez a mai csillaghullás!

– Csak nem akarod a nyakadat elvágni borotvával?

– Még annál is élesebb fegyverrel. Megházasodom.

– Teringettét! Ez már meglepő újság.

– Hát mért? Nem vagyok több negyvenhat esztendősnél. Nem költöttem el a kapitálisomat.

– S ki az a szerencsés, akit a többi nőnemű halandók közül kitüntettél? Talán az özvegy kulcsárné?

– Ohó! „Höher Péter!” Én is azt mondom, amit az öreg spanyol hidalgó mondott, mikor házasodni készült, hogy „ha már a szívemet keresztül akarom döfni, hát inkább egy fényes tőrrel teszem, mint egy rozsdás panganéttal!”

– S ki légyen annak a fényes tőrnek a személyesítője?

– Az bizony senki sem más, mint a Lidy Carcasse!

– Ah, nézze meg az ember! Még nem is rossz ízlése van az öreg fiúnak.

– Remélem, hogy ekvivalenst nyújthatok érte. Ami pedig a karakterünket illeti, vagyok olyan halálra ítélt gonosztevő, mint a Lidy Carcasse. Én egy méregkeverő, ő egy petroleuse. Szép pár lesz belőlünk.

– Még Párizsban szövetkeztetek össze?

– Mi sem természetesebb. Ő is felismerte bennem a „Cohi noor” gyémántot.

– De akkor hát te engemet el fogsz hagyni.

– Ha csak ön nem kerget el magától.

– Nem értem a dolgodat. A Lidy Bécsben van Lis Blanc grófnőnél, te pedig énmellettem. Dualisztikus házasságot nem tudok képzelni.

– Nehéz is azt; hanem hát éppen azért aludjunk rá egyet; talán holnap reggel ki fogja ön találni a titok nyitját.

Péter kivitte az urának a csizmáit, s jó éjszakát kívánt.

Bertalan pedig, még egyedül maradva is, eltöprengett ezen a bizalmas vallomáson, s találgatta a katasztrófa eredetét. Mi viheti Pétert erre a szaltó mortáléra?

Csak nem a „rossz példa” talán?

Ugyan mivel volt kisebb merészség, Lándorynak összekötni a sorsát Deáéval, mint Péter és Lidy egy párrá létele?

Utána akarnak-e ugrani a hívei?

Másnap délben Dea különösen szeretetreméltó volt az asztalnál; ami biztos jele annak, hogy az asszony valami indítványt szándékozik tenni, amelynek a sorsát biztosítani akarja. Hermione kisasszony is igyekezett a hangulatgerjesztéshez eleven tréfáival hozzájárulni.

Végre kipattant a dolog.

Lándory már éppen szaladni akart az asztaltól, mikor lefogták.

– Maradj még! Ne szaladj a cséplőgéphez! Nekem valami kívánságom van, amihez a beleegyezésed szükséges. Nekem múlhatatlanul szükségem lesz idestova egy olyan leánycselédre, akivel a magam nyelvén meg tudom magamat értetni. Az itteni szobaleányok nagyon derék, hűséges portékák, de egész pantomimikai előadásba kerül, mikor valami rájuk bízott dolgot kellően megismertetek velük. A magyar nyelvben annyi sok szinonim szó van; s ha az idegen nem helyesen akcentuál, egészen mást értenek belőle, mint ami mondva volt. Tegnap is azt mondom a Zsuzsinak: „Hozz nekem mézet.” Elmegy, oda van egy óráig; akkor visszajön, s hoz nekem egy tál „meszet”. Azt mondta, hogy nem lehetett másutt kapni, mint a faluban a korcsmárosnál.

– Hát jól van, kedvesem, hozass magadnak egy francia cselédet.

– Tudtam, hogy nem fogod ellenezni; már rendeltem is egyet. Talán emlékezni fogsz rá: Párizsban is szolgált nálam. A jó Lidy Carcasse.

– Ah! Akit te különben az ifjabb nevén szoktál hívni: „Lidy SaintJean”-nak. Hogyne ismerném? Derék leány.

– Hát nincs ellenedre, hogy idejöjjön?

– Belenyugszom.

Hermione is segített a megnyugtatásban.

– Ön nem is tudja, hogy ez a leány egész a rajongásig bálványozza önt, tiszta háladatosságból.

– Az is háladatos? – szólt Lándory kesernyés nevetéssel. – No, akkor vigyázni fogok a magaviseletére.

Azzal megcsókolta a neje arcát, s magukra hagyta a hölgyeket. A szobájába lépve, ott találta Pétert, nagy rakosgatásban.

– Péter! Gratulálok! A Lidy Carcasse a napokban megérkezik hozzánk, és itt marad.

– Azt én tudtam.

– Most már én is olvastam Hermione kisasszony levelét; kénéter sem kellett hozzá.

– Nem nagy mesterség volt.

– Péter! Te derék ember vagy!

– Hát a Lidy Carcasse nem az? Csak hagyja ön már most ránk a többit! – A mamsell nem is sejti, hogy két ollószár közé dugta a fejét. – Mi úgy fogunk tenni a Lidyvel, mint akik egymást ki nem állhatják; de azért össze nem veszünk, mert azzal elárulnók, hogy hitvestársak vagyunk.

…Hát ha még valósággal úgy olvasott volna Hermione levelében Bertalan, ahogy azt Péter Lidy által megkapta. Péter nem merte vele megkínálni az urát. Elég neki az, amit sejt belőle.

Hermione megírta Sidonia grófnőnek, hogy Lándoryban egy olyan válfaját tanulta megismerni a férjeknek, aminő eddigelé az ő akváriumában nem volt ismeretes. Más férjeknél az a szokás, hogy mikor a nő legmagasztosabb küldetésének nehéz hónapjait éli, akkor hidegülnek el iránta. A reális felfogás szerint ez a legtermészetesebb következmény. A deliség elvész, helyébe idomtalanság lép, az ideál nevetségessé torzul, a szép arc elveszti üde színét, eleven kifejezését. A megzavart idegrendszer uralkodik a kedélyen, s minden változatait előidézi a rigolyáknak. A nő szenvedése merő lelkiismeret-furdalás a férjre nézve. S az emberi hím utoljára is csak olyan állat, mint más. Egyik olyan, mint a másik. – Hanem ez az egy ember kivétel a többi közül. Ez éppen most veszi körül teljes, lángoló szerelmével a nejét, amikor az éppen nem szeretetreméltó. Türelme egy tenger! Egyébre sem gondol, mint hogy feleségének a legrejtettebb vágyait kitalálja. Eljár vele a katolikus templomba, s végigüli a misét, amíg Dea imádkozik – kálvinista presbiter létére. – Azonban e példátlan hűséget maga az egész itteni berendezés is elősegíti. Egy falusi kastély, mely a cselédségen kívül más lakótársat nem ismer. Innen Lándoryék sehová látogatóba nem járnak, s ennélfogva őhozzájuk sem jár senki. A téli hónapokra ugyan szándékoznak Budapestre beköltözni, de a helyzet ott sem változik. Lándorynak ott is saját háza van a külvárosban, melyet még az apja építtetett, ott is egyedül fognak lakni. S a lakosztályok úgy vannak berendezve, hogy a nő és a férj hálószobáit csak egy ajtó választja el, minden szó, minden sóhajtás áthallik egymáshoz. – S aztán hiányzik minden eszköze a csábnak, mely a férjet tőrbe csalogatná. – Kísértés nélkül nem is nehéz aszkétának lenni. – Pedig csak az első lépés drága. – Az első lépést meg nem tenni könnyű; – a másodikat meg nem tenni – már nehéz, a harmadikat meg nem tenni – már lehetetlen. Az első tézis egy boldog házasság szétbontásában a férjnek kedvtelése. Az asszonyé már aztán csak corollarium hozzá. – S amahhoz az első étappe a „házi enyelgés” – egy kis „fantaisie en famille”. Okos asszony az ilyesmiért nem is neheztel. Tudja, hogy ez csak futó kedvtelés, s nem tartja érdemesnek féltékenynek lenni miatta. Úgy veszi az „embert”, ahogy van. Egy Lidy Carcasse-t nem néz Médea grófnő riválisának. Legfeljebb is feljegyzi magának a férje teherlapjára, s útmutatást talál benne a reváns eszméjéhez.

Ilyenféle közlemények voltak Hermione leveleiben Lis Blanc grófnéhoz.

Lidy Carcasse megérkezett még az őszi napokban; s Médea igen meg volt elégedve.

Hermione kisasszonynak a leveleit ettől fogva nem olvashatta el senki Lis Blanc grófnőn kívül.

Egyebet azontúl sem tartalmazhattak azok, mint eddig.

Mentül többször újult meg a hold, Lándory féltő szerelme a feleségéhez annál erősebb lett. Már dolgozni sem tudott, hacsak az ő szobájába nem hozta át a munkáját, s a válságos nagy idő közeledtével soha ágyba nem feküdt: felöltözve aludt a bőrkereveten; orvost mindennap járatott a házhoz; a „bölcs asszonyságot” állandóul ott tartotta. Ő maga volt a legidegesebb a háznál. Egy enyelgő szót nem lehetett tőle hallani, s ahogy a Lidyvel bánt, az a gorombaság határáig ment.

Hermione levelei nemsokára Budapestről lettek keltezve: „Átköltöztünk az unalmas faluból a még unalmasabb városba. Az ódon kastélynál még ócskább a városi palota. Egyemeletes épület a külvárosban: elöl-hátul kerttel. Valamikor Lándory úr öregapja építtette, aki nagy különc volt. Egyedül szokott benne lakni az uraság. Mikor az nincs a városban, akkor üres a ház; csak egy vén felügyelő lakik benne. A bútorok a direktórium korából. A képek a kiállhatatlan németalföldi festőktől. A plafonok mind boltozatosak. A férj és feleség szobái itt is egymás mellett. A folyosón régi acélmetszetek; a szobákban óriási fayence kemencék. Minden úgy van benne, ahogy a század elején volt. – A krízis közeledtével az »asszony« melankolikus lesz, nem jár sehová, s nem fogad társaságot. Szomorú sejtelmei vannak. Quelle figure! – Úgy kell neki! – Nem nézhetek rá anélkül, hogy titkos elégtételt ne érezzek magamban. – A paradicsomi átok! – A férj most már dolgozni sem képes; egész nap a neje szobájában ül, mesél, felolvas, anekdotázik; még a hegedűjét is előveszi, s kíséri a nejét zongorán. – Igazán ostobává teszi az embert a kedélyhangulat. Várjuk a katasztrófát.”

A következő levél aztán így szólt (február vége felé):

„Que Dieu soit béni! Leányunk lett! Nem hiába imádkoztunk. Hanem ez rettenetes nap volt! Milyen lótás-futás, szaladgálás. Én folyton ott voltam Médea mellett. Tanulmányoztam őt. Minden lelkiereje mellett sem bírt a szenvedéseivel. Fél napig élet és halál között vívódott. Megszenvedett minden bűneiért. Az ember pedig meg volt őrülve. Minden öt percben odajött az ajtóhoz tudakozódni. Be nem volt szabad neki jönni. A mellékszobában járt egyre alá s fel, mint a ketrecbe zárt fenevad. A jövő-menő orvost kínozta könyörgéseivel. – Hallottam a nehéz lihegését, ha egy percre ledobta magát a pamlagra, a másikban már felugrott, s újra kezdte a nyargalódzást. Éjjel hallottam őt imádkozni: »Isten, Isten! Légy irgalmas! « Egyszer sírni is hallottam. S mikor végre beállt a szerencsés fordulópont, s az orvos tudatta vele az eredményt – más férj azt mondta volna rá fanyarul: »csak egy leány«, ez pedig sírt, kacagott örömében, most ott fekszik a felesége ágya fejénél, s annak a kezét áztatja könnyeivel. Az asszony még most is alig van eszméleténél, s amikor magához tér, csak a gyermeke után tudakozódik. – Ezeknek, úgy hiszem, hogy elég volt a boldogság extravaganciáiból! S ezentúl áttérnek a normális életmódhoz.”

Sidonia grófnő nem küldött üdvözletet a leányának szerencsés megszabadulásáért. Helyes oka volt a tartózkodásra, miután Bertalan sem tudósítá őt a családjában előfordult örvendetes esemény felől.

Lyonel sem jött vissza – keresztapának.

Egy későbbi levelében aztán Hermione arról tudósítá Sidonia grófnét, hogy Médea maga szoptatja a gyermekét. Ez is jó. – „Az alatt a férj elmehet a földet körülhajókázni, senki sem akadályozza meg benne. A rózsalánc, mely a szerető szíveket összeköti, így válik át lassan kaucsuk lánccá. Azalatt valami mást is elő lehet készíteni. A nő, amíg szoptat, nagyon érzékeny idegzetű. Babonái és látásai vannak. Médeával el lehet fogadtatni az eszmét, hogy a bernátfalvi otthon levegője neki és gyermekének egészségtelen. Az orvosok is hegyi levegőt ajánlanak neki. Azonkívül is fél most e kastélytól és környezetétől. Mindig Godivával álmodik. Az minden alakban megjelen előtte. Kisgyermekét kéri tőle, karjára veszi, ringatja, majd meg elszökik vele, s Médea nem találja sehol. Azt képzeli, hogy ha ő Bernátfalvára visszamegy a nyáron, ott meg fog halni a gyermeke: Godiva elrabolja magának. – A férje mindenre rááll. Már beleegyezett, hogy a nyárszakot Médea atyai birtokán töltsék, a kies Erdélyben: a regényes fekvésű dorogmándi kastélyban. Csak egyszer aztán ott legyenek: – akkor majd lehet kezdeni valamit.”

Lándory ezeket a leveleket mind nem olvasta, hanem azért tudta jól, hogy mi cselszövényt szőnek, fonnak ellene.

Belenyugodott mindenbe, azzal az erős lélekkel, amellyel az ember rábízza az imáját a védszentjére, és nem jut eszébe az a kétkedés, hogy hátha az valakinek másnak is védszentje, s annak az ellenkező imáját fogja közvetíteni?


VisszaKezdőlapElőre