A rémper hőse

Ekkor indult meg az országos hírű nagy szegedi bűnper, mely a bűneseteknek egész Dekameronját hozta napvilágra, a szegedi várat rabokkal megtölté, s évekig foglalkoztatá a hazai törvényszékeket.

Egy rémséges káosz volt az, a legkülönneműbb vétségek keverékéből, amelyen lángész kellett, hogy keresztülvilágítson.

Ez lett feltalálva Lándory személyében.

Nem fogjuk részletezni a bűnper lefolyását, ámbár nagyon is gazdag szüretje volna benne a rablókalandok rémköltészetének. Mi csak azzal az egy alakkal foglalkozunk, mely e kísértettábort megfékezni bírta. Ez különb bűvész volt, mint Faust vagy Manfred; mert ez is tudott holtakat idézni, ördögöket megszolgáltatni, s nem ragadták el: – ő ragadta el azokat.

Ilyen tömeginkvizíció Arbuez kora óta nem volt a világon.

Csakhogy Lándorynak nem álltak rendelkezésére a spanyol kínzókamrák. Egy korbácsütés sem érte őalatta még a legmakacsabb gonosztevőt sem. És mégis kiderített mindent. A lelkükbe hatolt be az embereknek, megtalálta a titkos vágyaikat, fel tudta költeni szenvedélyüket, megtörte, összezúzta a csonttá vált makacsságot; rátalált az egyetlen fájós részére a szíveiknek, s annál ragadta meg őket, és vitte oda, ahová akarta.

Furfangosabb tudott lenni, mint a megrögzött gonosztevő, s előtte járt a gondolatainak; ha talált nála valami lappangó nemes érzelemcsírát, azt kihajtásra bírta: bűnbánóvá tette. Majd drasztikus lélektani kényszert alkalmazott: s a rémlátóvá tett gyilkost odavitte, hogy az éjnek éjszakáján bírája elé kívánkozzék, töredelmes szívvel megvallani tanútalan elkövetett rémtettét, s rávezette a sírra, ahonnan áldozata kísérteni feljár.

Amint aztán egy fonalát megkapta a bűnszövevénynek, arról vigyázva legombolyította a többit.

Ott élt, ott lakott folyvást a rabok között.

Százával voltak azok a várban; de egyik sem tudott arról, hogy ki van még ott. Mind valamennyi álarcot viselt. Amelyikről kiderült, hogy ártatlan, elmehetett az álarc alatt; senki sem tudta meg, hogy gyanúra el volt fogva.

A társadalom minden osztályából voltak ottan.

Gyakran éjfélek után hívatta fel magához egyiket vagy másikat, s akkor kezdett a vallatáshoz.

Volt valami rendkívüli varázs az egész modorában, ami a vétkest megigézte. Könnyekre fakadva jöttek ki tőle sokszor; a hideg rajta, a hőség verítékezteté, akinek a lelkére beszélt.

S mikor aztán sikerült az a lélektani és embertani, de különösen népismei kombinációkból tervezett furfangja, hogy fel bírta szarvazni a hetvenkedés ördögét a „magyar” kalandorban, hogy az utoljára dicsekedésből maga sorolja el a vitéz tetteit; akkor ez aztán szembeállt a mindent tagadó cimborával, annak is ráolvasta a fejére, amiket róla tudott, s erre megint az elárult cimbora tromfból visszavallott; úgyhogy ha az egyik tizenhat rablást, emberölést tudott előhozni, a másik lepipálta tizenhét gonosztettel.

Nehéz volt a szemeinek a tekintetét kiállni.

Mikor azokat kerekre felnyitotta, olyan zöldeknek látszottak, mint a zavaros tenger felszíne, s valami rejtett tűz leskelődött azoknak a fenekén. S nem lehetett megszabadulni a tekintetétől: oda kellett nézni a szemeibe. Ha pedig lesüllyeszté nagy, sötét pilláit félig a szemeire, akkor azok olyan kékeknek tűntek fel, mint a tenger mélysége, s az embernek a szíve megkönnyebbült, ha így nézhetett beléjük.

E munka írója több év előtt látta az elítélt Rózsa Sándort a szamosújvári állami fegyházban. A hírhedett rablóvezér – itt szabómesterséget űzött: a fegyverek legkisebbike, a varrótű volt a kezében, katonanadrágokat varrt. Régi ismerős volt. 1848-ban a magyar kormány amnesztiát adott a már akkor is híres rablóvezérnek, azon feltétel alatt, ha cimboráival együtt a csatatérre megy, a haza védelmében keresni bűnbocsánatot. – A kormány amnesztiáját e mű szerzője vitte el Rózsa Sándorhoz a pusztai csárdába, mely a rablók tanyájául szolgált. – A másodszori találkozásnál mondá a rabnak szemrehányólag:

– Hát önnek harmadszor is ide kellett kerülni? Nem tudta megbecsülni a kétszer visszakapott szabadságát?

– Dejszen nem ülnék én itt – felelé a rablóvezér; csak annak a Lándorynak azok az átkozott szemei ne lettek volna; de mikor a zöld szemeivel rám nézett, azt hittem, az ördögök nagyapja előtt állok: pokolba visznek; ha meg aztán a kék szemeivel nézett rám, akkor meg azt hittem, hogy az atyaisten előtt állok; s aztán mikor azt mondta, hogy „No, hát igyunk egyet, Sándor, aztán beszélgessünk”, hát akkor mindent elmondtam neki, amit csak kérdezett. Hisz úgyis belém lát. Aztán mikor azt mondta, hogy „Nem szégyenled magad, Sándor, vitéz hős létedre, úgy hazudni, mint egy kapcabetyár?”, hát akkor kénytelen voltam elmondani a dolgaimat.

– De hát nem kellett volna azokat elkövetni.

– Én másképp akartam. Felajánlottam magamat perzekútorhadnagynak, hogy ezután én üldözöm a zsiványt. Nem fogadták el. Hát aztán lettem megint zsivány.

Voltak azonban olyan szereplői is a rémpernek, akik nem álltak a bíró elé; akiket sem pandúr, sem lovas katona nem bírt kézre keríteni. Veszedelmes kalandorok, gyors paripán járók, biztos kézzel lövők, akik üldözőiket mindig felcsúfolták. Lakásuk mély berkek, nádasok közepén, hol nincs emberjárás. Búvhelyüknek titkát nem tudja más, csak egy csárdai virágszál; selyemkendős, aranyfüggős csaplárosleány.

Az volt a remeklés! Ezt a rózsabimbót kinyílásra bírni. Rávenni, hogy a régi szeretőjét elárulja. Akkor aztán a szerelemféltés dühében rejtekéből kicsalt vakmerő betyárral, egyedül egymagában, összetalálkozni a homokbuckák közt; mindketten lóháton, kezükben fegyverrel. – Ez lehetett a párharc, aminek a vége az volt, hogy a betyár halva maradt.

Csak ő maga tudná azt úgy elmondani, ahogy az megtörtént. Csakhogy „szép ember” legyen az, aki előtt Lándorynak a szája megnyílik, hogy a saját viselt dolgairól beszéljen.

Talán majd akad egyszer ilyen „szép ember”.

Ennek a félelmes rablónak az elestével aztán be lett fejezve a rablókalandok története – arra a korszakra.

Hanem ez csak egy része volt a bűnper adathalmazának. Szétágazott az a fővárosokban, Budapesten, Bécsben végbevitt szenzációs bűnesetekre; s ezeknek a fonalszálai elvezettek Európa minden metropoliszába. Nem volt rafinált csalás, betörés, sikkasztás, hamis pénzverés s orgazdaság, ami szerepet nem játszott volna benne; rémséges prospektust mutatott ez a per annak a társadalomnak a szervezetébe, mely a rendes, becsületes emberek szövetségén kívül, annak romlására, annak megellenzésére létezik; egy összefüggőbb, egyetértőbb liga, mint aminőt az erkölcsi alapon álló hatalmak egymás között létrehozni bírnak: a tolvajok, rablók, csalók és orgazdák szövetsége, amelyben már szépen ki van békítve egymással minden nemzetiség, minden felekezet; kezet fogva, egyetértve megállapodtak egy közös vallásban, melynek dogmája mindazt elkövetni, amit a tízparancsolat tilalmaz: egymást segíteni, védelmezni, értesíteni, bajból kiszabadítani. Ezek már feltalálták a világnyelvet! A parancsszót odább adják, az egymásnak tett ígéretet megtartják, a szerzett vagyonnal beszámolnak. Tudnak sokat, és tanulnak többet: iskolázzák egymást. Vannak grófjaik és hercegeik, vannak érdemrendjeik és rangfokozataik. Vannak bíráik és törvényszékeik. Van katekizmusuk. És mindannyian egy nagy összetartó államot képeznek; egy elpusztíthatatlan államot: a tolvajok köztársaságát.

A szegedi rémper ebbe az alvilági országba vetett egy széles sugárfényt, s ennek a bűvlámpáját Lándory tartá a kezében.

Büszke volt rá egész Magyarország, hogy nekünk ilyen emberünk van. Kezdett valami félelmes nimbusz támadni körüle. Ahová látogatóba ment, ott bizonyos szorongással fogadták.

Hogyne? Egy olyan embert, akinek csak az ujja hegyével kell érinteni bárkinek a vállát, hogy az rögtön fogolynak érezze magát, aki ha a szemébe néz az embernek, s azt kérdi: „Loptál? Gyilkoltál?” – az ember kénytelen megvallani, hogy „Igenis, loptam, gyilkoltam!” – Az ember talán nem is emlékszik rá maga, hogy hol és mikor? De majd eszébe juttatja Lándory! Az tud mindent.

De mikor még a miniszter is magasztalá azért az óriási munkáért, ami nagyobb volt a Herkules által Augias istállójában elvégzettnél, Lándory elégedetlenül mondá:

– És mégsem végeztem semmit. A rablók, a tolvajok mind kézre kerültek, a bűnök kivilágosultak; de hova lett az a tömérdek összerabolt kincs? Még egy ember hiányzik az egész pokolgépből: az, aki az egészet fűti. De annak is nyomában vagyok. Kissé magasan áll; de mégis megfogom.


VisszaKezdőlapElőre