Vékony János, a kuruc hadnagy

Mikoriban a szatmári kapituláció folytán a kuruc sereg utolsó zöme, tizenötezer lovas vitéz, leraká a fegyvert a majtényi síkon: szépen kardot, mordályt egymás mellé zászlóaljanként: azon az éjszakán összebeszélt egypár száz kuruc vitéz a kemény fejűekből, s ők a maguk fegyvereit visszakerítve, Vékony János kuruc hadnagy vezetése mellett, éjben, ködben, búcsúvétel nélkül eltávozának. Senki sem vette számba az eltűnésüket: erdő, berek nyomukat eltakarta.

Azok pedig addig mentek, átúsztatva a három Köröst, Berettyót, Marost, amíg eljutának Temesvárra: ott beálltak a török szolgálatba. – Sehogy sem akarták elhinni, hogy vége legyen már a kuruc világnak. – Ők meg akarták magukat tartani „magnak”. Még élt a fejedelem, s ők meg akarták őrizni a neki esküdött hűséget, ha kell, török kenyéren is. Az pedig „kutyakenyér”. A török katona kenyere. – A világnak az első katonája, valljuk meg az igazat: a török. Ez nemcsak verekedni tud, hanem böjtölni is: koplal egész nap, iszik rá vizet, s mégis megállja a harcot.

Hát Vékony János és társai még ezt is megszokták, s hívei maradtak annak az elrongyollott zászlónak, amit egykor Bécs kapujáig elhordozának.

Mikor aztán Temesvárt is feladta a török, ezt a zászlót is oda kellett dobni a többi diadallom közé.

A török seregnek a győztes hadvezér által szabad elvonulás lett biztosítva, s azt a keresztyén vezérek híven meg is tarták. Ámde ez a kapituláció csak a „törökökre” szólt; de nem a velük együtt tanyázó „kuruc”-ra. Ezek szegények ugyan a ruházatuk felől bátran elmehettek, olvasva is, a többi keleti népek között; a hajdani szép nyalka egyenruha, a farkasbőr kacagány rég leszakadt a testükről, ámde a győztes hadsereg között sokan voltak, akik elégszer látták szemtől szemben a kuruc vitézeket, s most a kivonuláskor rájuk ismerének: „Hisz ezek nem törökök! Nincs borotvált fejük! Hosszú hajuk van, mint a kurucoknak! Ezek nem a török császár harcosai; hanem lázadók! Ezekre nem szól az engedelem: fel kell őket koncolni egy lábig!”

Ekkor azonban közbelépett a hajdani Rákóczy-hadvezér, Károlyi Sándor, a szatmári békekötés létrehozója, a saját nagy érdemeit dobva a serpenyőbe, alányomta a lázadók terhét. „Ha már a Mahomed-hitű töröknek meghagytuk az életét, a saját magunk faját ne fogyasszuk. Hadd menjenek ezek is, ha nekik tetszik, akár a pokol pitvaráig.” Így kaptak kegyelmet.

De nagyon szívére vette ezt az utolsó szót jó Vékony János kuruc hadnagy, s mielőtt odábbállna, odaszólt a nyeregből Károlyi Sándornak:

– No, kegyelmes uram: jó Károlyi Sándor vezér uram, én ugyan elmegyek a pokol pitvaráig; de csakis a kapubálványig: onnan visszatérek, s még megszolgálom kegyelmednek szívesen ezt a jó atyafi tettét.

Hogyan szolgálta meg? Azt Károlyi Sándor feljegyezte. Vékony János volt az, ki Pálffy Jánosnak értesítéseket küldött a török nagyvezér táborából, akinél olyan ügyesen tudta beajánlani magát, hogy az a legmerészebb kiküldetésekkel mindig őt bízta meg.

Chalil pasa levelet írt a várban levő Musztafa pasának, s ennek a levélnek a becsempészését is Vékony Jánosra bízta. Ez minden nemzetnek a nyelvén tudott beszélni, sötét éjjel is látott, mint a bagoly, hason csúszva átosont az előőrsök között, s ha megszorították, kivágta magát egész csapat közül.

Vékony János pedig, amint a keresztyén tábor sáncain át tudott osonni, egyenesen Pálffy János hadvezér sátorát kereste föl. Annak átadá Chalil pasa levelét Musztafához. Könyv nélkül is tudta annak a tartalmát, hogy ha megszorítják, elnyelve a hártyára írott levelet, élő szóval is továbbadhassa azt.

A levélben összeműködő rohamra szólítá fel a nagyvezér a várkormányzót egy bizonyos napra. Holnap szerda van: az szerencsétlen nap; a rá következő a próféta feleségének halálnapja: ez böjtnek szentelt nap; hanem a harmadik, az péntek, a keresztyének baljóslatú napja. Ennek a reggelén legyen a kettős támadás. Jeladás lesz a török tábor közepén felrobbantott nagy röppentyűjáték.

Pálffy János megértve a levél tartalmát, azt mondá Vékony János hadnagynak, hogy csak vigye fel azt a várba Musztafa pasához, s aztán majd jöjjön vissza azzal a válasszal, amit a várkormányzó fog küldeni a nagyvezérnek. A kuruc hadnagy azt is elhozta, el hagyta olvasni. Azzal visszabocsáták Chalil táborába.

Savoyai Jenő aztán megértve mind a két üzenet tartalmát, azt mondá, hogy „no, hát nekem nem szerencsétlen nap a szerda: előzzük meg a török jó szándékát.” Rögtön kiadá a rendeletet alvezéreihez, hogy holnap korán reggel derék ütközetet vívjanak mind a két ellenséggel.

Camus, a tüzérség parancsnoka azt az utasítást kapta, hogy egész éjen át szakadatlanul lövesse az ostromágyúkkal a várat, hogy a helyőrség a maga bajával lévén elfoglalva, a folytonos ágyú- és bombadörgéstől ne is sejtse, hogy odakinn ugyanazon időben általános ütközetet vívnak.

Ehhez az áltatáshoz nagyon kedvező segítséggel járult a hajnal előtti sűrű köd, mely az egész tájat ellepte, s a várbeliek előtt minden kilátást elzárt. E köd felhősűrűjében észrevétlenül hatoltak előre Württemberg herceg főparancsnoksága alatt a gyalog hadosztályok; míg Pálffy István, Ebergényi, Mercy és Nádasdy a két szárnyon előnyomuló lovasságot vezették. Viard tábornok hét lovasezreddel a tartaléknál volt hagyva, a víárkok védelmére.

A legelső volt Pálffy János, aki a nagy ködben az ellenségre rábukkant. Janicsárcsapatok hánytak éppen egy sáncot a holnaputáni ütközethez. Azok aztán egyszerre fellármázták az egész török tábort, mely rögtön fegyvert ragadt, s szintén nyomult előre.

Szó sem lehetett lövöldözésről. Ebben az ütközetben semmi dolga sem volt ágyúnak, puskának: a ködben nem lehetett célozni; csak a kard és a szurony dolgozott. Pálffy lovassága áthatolva az árkokon, Stahremberg gyalogságával összeműködve az ellenség sűrű tömegeit hátrálni kényszeríti: a törökök sáncait minden oldalról megrohanják, ágyúikat beszegezik; védőiket levágják.

E gyors sikernek azonban az vala a nyitja, hogy a keresztyén hadseregnek a közepét képező zöme, a nagy ködben irányt tévesztve, szintén a török hadsereg balszárnyára vetette magát, és így azt túlnyomó erővel törték össze. Ezt a sikert azonban túlságosan ellensúlyozta az a veszedelem, hogy a török hadseregnek középzöme viszont akadálytalanul nyomult előre a ködben, és sehol ellenfelére nem akadva: már a keresztyén tábor sáncai között találta magát.

Ekkor volt nyolc óra reggel; amidőn egy hirtelen támadó szél a nagy ködöt egyszerre szétoszlatá, s végtől végig belátni engedé az egész csatatért.

Savoyai Jenő elszörnyedve látta, hogy Chalil pasa seregének zöme az ő táborának a közepébe nyomulva tör előre, míg a saját serege kétfelé vágva csatáz a két szárnyon.

Ekkor Jenő herceg maga állt a tartalék gyalogság élére, s hősi vitézséggel tartóztatá fel a török had zömét, míg Württemberg herceg segítségére visszasiethetett. Ugyanakkor Viard is eljött a víárkok mögül a tartalék lovassággal, s oldalba kapta a török dandárokat. Mind a két részről hősi küzdelem folyt; a török csapatok elszántan harcoltak, s rendes arcvonalban vonultak vissza elsáncolt táboruk ütegei mögé. Ekkor szólaltak meg először a tábori ágyúk. Csak a törökök részéről. A keresztyén sereg nem tüzelt már: szuronnyal és karddal vágott közbe. A huszárok paripáikkal vágtattak fel az ellenséges sáncokra. Az ágyútekék egész utcákat vágtak a hadtömegek között; de azokat már se kartács, se láncos golyó nem tarthatta vissza. Rohammal foglalták el az ágyúütegeket. Kilenc órára a török sereg az egész harcvonalon össze volt törve; futott, ki merre látott, Pálffy huszárjainak most már csak az üldözés volt a feladata.

Ebben a diadalmas csatában találkozának össze Pálffy huszárjai Vékony Jánossal és az ő kuruc századával – nem ellenségképpen. „A vér nem válik vízzé.” Mikor a magyar bajtársakkal látták magukat szemközt az elzüllött vitézek, megindult bennük a régi szív; keresztülvágták magukat a török arnót lovasok tömegén, s siettek honfiaikkal egyesülni. Nagyobb igazságért Vékony János egy dárdahegyet is hozott el magával, mely a testébe törött; spahi kelevéz hegye volt. A hadvezér ott a csatatéren kapitánnyá nevezte ki a vitéz kuruc hadnagyot: aki így fizetett meg a temesvári jó szóért.

Huszonkétezer török maradt halva a Belgrád alatti csatatéren. Az elfoglalt táborban 200 tábori ágyú, 50 zászló, kilenc lófark, s roppant számú szekér és igavonó állat esett a győzők kezébe martalékul – a mieink vesztesége 1500 halott és 3500 sebesült volt. Legnagyobb vesztesége volt a hős Pálffy Jánosnak; ő e nap diadalát legidősebb fiának halálával váltotta meg, ki apja szeme láttára végezte be a dicsőség mezején nagy reményre jogosított ifjú életét.

A várkormányzó Musztafa pasa csak a köd eloszoltával jutott tudomására a vár alatti síkon lefolyt ütközetnek. Az már akkor majd a végét járta. Amíg ő hozzákászolódott, hogy maga is részt vegyen az ütközetben kirohanó hadoszlopával, akkorra már a felmentésre jött török deréksereg összezavarodott tömegeivel vad futásban hagyta el a véráztatta csatatért.

Másnap Musztafa pasa kitűzette a vár fokára a fehér zászlót.

Augusztus 22-ikén Savoyai Jenő volt az úr Nándorfehérvárban.

Ugyanez időben Splényi tábornok az utolsó magyar végvárból is kiverte a törököt, mely még tavaly Mercy tábornoknak erélyesen ellen tudott állni.

*

Azalatt azonban, amíg az ozman birodalom főerejét törte össze győztes fegyverünk; mint a legázolt kígyó, melynek a fejére tapostak, a farkával tekergőzött ellenfele lábára. Ilyen kígyófarka volt a török birodalomnak a krími tatárság, melynek lovashordáit olyankor szokta ráereszteni a „nagy úr” a védtelen maradt Erdélyre és Felső-Magyarországra, amidőn rendes hadaink a délvidéken voltak összpontosítva.

Ezúttal is, éppen amidőn Károlyi Sándor „victoriát lövetett” Nagykárolyban Nándorfehérvár bevételének hírére, tört be 25 ezernyi tatár sereggel Ghirái kán fia Erdélybe, s végigpusztítá a Szamos mentét és Felső-Magyarországot egész Ugocsáig, míg a felkelő nép Károlyi Sándor és Babocsay vezetése alatt egy szoros völgyben meg nem szorítá a dúló hadat, s minden zsákmányt, szíjra fűzött rabot s azonkívül 9000 lovat elvéve tőlük, nagy veszteséggel kiverte őket az országból.


VisszaKezdőlapElőre