A testvérharcok

Fejedelme keresztyénné létele után csak két út maradt hátra a népnek – fejedeleméhez vagy istenéhez maradni hűnek.

István eleinte nem kényszeríte senkit, csupán a szellem szolidabb eszközeivel terjeszté az emberszerető új hitet, hittanítókat külde a nép közé, templomokat, zárdákat építe és gazdagíta; csak midőn azokat leronták a napimádók s kivont karddal léptek ki ellene, vevé ő is kezében Szent Móricz dárdáját, melynek nyele a megváltó koporsószegeivel volt kiverve, s hívei kevés számát összegyűjtve maga körül, csatára indult ellenük.

Ez volt az első testvérharc.

A roppant földbirtokú Kupa volt a lázadók vezére. Maga ősvallásában megrögzött dacos fanaticus, fejedelemi vérénél fogva a trónhoz legközelebb álló rokon, egykor Geiza özvegyének megvetett kérője –, most vakbuzgalom, hatalomvágy s sértett szerelem miatt a kitört forradalom vezetője.

A hadsereg erőre egyenlőtlen volt. Nagy, töméntelen a napimádóké, csekély a keresztyéneké. De Isten volt a keresztyén királlyal, s még a csodák ideje nem járt le.

Az ütközet legelső hevében a sereg élén küzdő Kupa egy lándzsadöféstől leesett lováról, egy pillanat múlva véres feje emelkedett ki magasra a seregek fölött dárda hegyére szúrva.

Ez elrémítő jelre ijedtség lepte el a napimádók szívét, megfutottak a csatából, szétoszolva erdeikbe, barlangjaikba, vagy visszatérve fejedelmükhöz, s fölvéve az engesztelő keresztséget.

Ez idő óta üldözve volt a napimádás. Az oltárok széthányattak, a hun betűkkel írott pogánykönyvek (különben a historiaismeret végtelen kárára) országszerte megégettettek, kik fák alatt, forrásoknál, kövek felett áldoztak, azokat nyakukra kötött kövekkel hajították a vizekbe, s mindenki rettentéséül, az elesett pogány vezér teste négyfelé vágatott, s kiszegeztetett az ország négy fővárosának kapuira.[1]

Egyike e fővárosoknak volt Gyulafehérvár.

Itt éppen akkor temették Gyulát, az erdélyi magyar vezért, ki maga is titkon a keresztyén vallást hívé, de akinek fia, az ifjabb Gyula e vallást megtagadta.

Erdélyben akkor a legerősebb népfaj a székelyek voltak. E vaskeménységű nemzet mai arcáról is sokban reá ismerhetni arra, ami hajdan volt. Minden külső változás dacára, erkölcsei, szokásai csaknem azonosak maradtak, s ama néhány ős szokásról, mi köztük a keresztyénség és királyság behozatalával is fennmaradt, néhány homályos eszmét ragadhatunk meg őseink vallási és polgári törvényeiről.

Betűik régebben voltak, mint a magyaroknak, felülről lefelé írtak velük, kihagyva a magánhangzókat, három jegyük volt, olyanok, mint egy bogár alakja, miknek értelmét máig sem tudni. E jegyeket még 1518-ban tanították az iskolákban, akkor tiltatott el vesszőzés büntetése alatt, de még azután is pálcákra vágott leveleket küldöttek egymásnak.

Istenüket hozzájárulhatatlan völgyek, vagy magas sziklák menedékén imádták, máig is állanak Bálványos vár – romjai, hol legtovább maradtak fenn a napimádók töredékei, Opoúr Kevend és fiai védelme alatt, akiktől származott a ma is virágzó Apor-család.

Papjaik, kik az isteni-tiszteletet végezék, egyúttal polgári főnökeik is voltak. Ezeket hívták Rabonbánoknak.

Áldozatoknál mindenkinek szabott helye volt. Még máig is ha valaki jogait eladja, háza, földje után odateszi „templombeli ülőhelyét” is.

Az áldozatoknál szerecsendióból faragott kehely forgott kézről kézre, a legutolsó Rabonbán Sándoúr e kehellyel túlment a hét erdőn a keresztyének terjedése elől.

Kézdivásárhelyhez közel van egy halom. Régi ős szokásnál fogva minden székely, ki ide jut, mielőtt továbbmenne, itt megpihen. A dombot „tűzhalom”-nak hívják. Az áldozatok tüze századok előtt e halmon lobogott fel, a nép máig is tiszteli azt, bár nem emlékszik rá, hogy miért?

Minden évben összegyűltek a férfiak harci gyakorlatra, miket a diákos utókor „lustrumoknak” nevezett el; ki el nem jött, vagy rosszul volt fegyverezve, a Rabonbán kitörölte a szabadok sorából.

Adót nem fizettek, csak ha királyfi született, adott minden székely egy ökröt fejedelemének, a király bélyegével megégetve, ezt hívták „ökörsütésnek”.

A székely akármit vétett fejedeleme ellen, fejét vesztheté, de vagyonát soha, az megmaradt a rokonoknak.

Ha mag nélkül halt el valaki, vagyona nem a fejedelemre szállott, hanem szomszédaira.

Ha valaki meggyilkoltatott, rokonai holttestét temetetlen hagyták, míg gyilkosa meg nem büntettetett, annak pedig a holttetemnél meg kellett jelenni. Mindenkinek, aki a vértettben gyanús volt, oda kellett lépni a halott teteméhez, s kezét annak keblére tenni. Akinek érintésére a halálos seb újra vérzeni kezdett, azt jelentették ki a peresedők gyilkosnak. E szokás Kálmánig fennmaradt „tetemrehívás” és „halálújítás” cím alatt. (Ez szolgált tárgyul Arany János egyik legszebb balladájának.)

S magánéletük körében is annyi volt az ős sajátság, ami mind e mai napig feledetlenül maradt meg közöttük.

A rossz hazafin, a gyáván a nép úgy állt bosszút, hogy rajta ment és házát lebontotta, s ha azután a bűnhődő megjavította magát, ismét közerővel felépítették a házát.

A szegényebb atyafiak, kiknek nem volt önerejük gazdasági munkáikat végezni, kalákát hirdettek, zeneszóval járva végig a helységet s azon eszközt hordva kezükben, aminő munkára szükségük volt, sarlót, ha aratni kelle, guzsalyt, ha fonásra volt szükség, s ilyenkor mindenki sietett őket egyesített munkájával egyszerre fölsegíteni.

Esketés, tor, keresztelés alkalmával a rokonok az ünneplő házhoz tömérdek enni- és innivalót küldöztek, s azt azután együtt elköltötték. Az ily ünnepély lakomáit hívták „Rodiná”-nak.

Amely leánynak kedvese volt, az fenyőfát szúrt le a leány háza előtt az esztendő bizonyos napján.

Menyegzőben a mátkát két nyoszolyóval együtt egy lepellel letakarták, a vőlegénynek ki kelle találni: hogy melyik az ő jegyese?

S ha valakit eltemettek, annak a sírjába három nyilat lőttek, később e szokást a puskalövés váltotta fel.

A pogány ősök idejében a megholt lovagot kedvenc paripájára ültették, hozzákötözve s lovával együtt temették el a mély sírüregbe. Néha a menyasszonya is vele temetteté el magát. Ilyenkor a sírt körülálló íjászok a halottat és az élőt keresztül-kasul lőtték nyilaikkal: úgy sírolták el.

     

Hogy Kupa négyfelé szelt testével Erdélyben is kihirdettetett a római hit, holott inkább a keleti szertartású keresztyének leltek proselytáikra, föltámadt a király ellen egész Erdély, vezérük volt az ifjabb Gyula, a fehérvári fejedelem.

Még nem múltak el Kupa vérfoltjai a város kapujáról, midőn ő is nyílt lázadással lépett elő István ellen, szövetkezve Keánnal, a bolgárok fejedelemével.

István szemközt jött reá. „Isten és Szűz Mária!” volt serege harckiáltása; a napimádók elvesztették a csatát; Gyula foglyul esett: a király mindaddig, míg kegyelméért fog esdeni s a keresztyén hitet felveszi, börtönre ítélte a lázadót – az ott megőszült és meg is halt; soha sem kért kegyelmet.

A bolgár fejedelem Keán is meghallá nemsokára az „Isten és Szűz Mária” harckiáltást, a bosszúálló kard őt is utolérte, ottveszett a csatában.

István a két legyőzött ellenség kincseiből pompás templomot építtetett Székesfehérvárott a Boldogságos Szűz tiszteletére, de nem volt áldás Gyula kincsein, mint a krónikaíró mondja[2], mert a templom többször leégett.

És azután sok templomot és klastromot épített még István király, és mikor már Magyarországon eleget épített volna, akkor elkezde építtetni Rómában, Byzancban, Ravennában és Jeruzsálemben, azon magyarok számára, kik netalán oda mennének zarándokolni.


[1] Thonuzoba, a napimádó magyarok főnöke, ki legmakacsabbul védelmezte az ős hitet, arra ítéltetett István király által, hogy nejével együtt, lóháton ülve egy sírban élve eltemettessék. Mikor már annyira el voltak hantolva, hogy csak a két fej látszott ki a sírból, még egyszer felszólítá őket az ország bírája, hogy mondjanak le a bálványimádásról s térjenek meg az egy igaz Isten vallására. „Nem!”, hangzott az élve eltemetettek ajkairól, s aztán megnőtt fölöttük a sírdomb.

[2] L. Thuróczy: Chronica Hung.


VisszaKezdőlapElőre