Magyarországnak ennyi belvillongás után békére volt szüksége, békére belül, békére kívül.
Alighogy Vatha legyőzetett, jött Henrik császár nagy haddal kívülről, védence (Péter) halálát megbosszulandó.
Egy nemzetnek, melyen a polgárháború által vert sebek még alig hegedtek be, külháborúba keveredni életveszély.
Árpádot kardja biztosítá a német nemzet támadásai ellen, Szent Istvánt apostoli kegyessége, Péter hódolata, Abát szégyenteljes adófizetés.
András látta: hogy ő ezen eszközöknek egyikét sem használhatja. A harcot az okosság, a hódolatot a büszkeség ellenzé. Ekkor maga mellé ülteté a trónra Bélát, a nálánál mind karra, mind főre, mind szívre erősebb testvért, éltében koronája osztályosául, holta után örököséül nevezve őt ki.
Béla azon kisded hadsereggel, mit az ország belnyugalma mellett összeszedhetett, Pozsonynál táborba szállt a császár ellen, ki őt roppant haddal jött ostromolni.
A belzavarok néhány év alatt oda hozták Magyarországot, hogy kerülnie kellett a harcot azon ellenségével, kit saját országában annyiszor meglátogatott.
Míg Béla ellenségét hadi mozdulatokkal fárasztá, azalatt Zotmund, egy általa fogadott búvár, a víz alatt Henrik hajói alá úszott, mik élelmiszerekkel voltak terhelve, s azokat alul kifúrva, elsüllyeszté.
Vörösmarty egy balladájához „Kund búvár”-ról választá ezt a tárgyat, melynek egyik örökszép sora ez:
„Teremt-e Isten több magyart, Míg a világ, míg napja tart, Ha mink is elfogynánk?”
E vesztés több volt Henrikre nézve egy vesztett csatánál, kénytelen volt rögtön visszavonulni Pozsony alól.
A következő évben még nagyobb sereggel ütött be a császár Sopron felől, ezúttal öccsére, Gebhard püspökre bízva, hogy élelmiszerekkel terhelt hajóival vonuljon le utána a Dunán.
Béla herceg a császár jöttét azzal előzé meg: hogy messze földön, amerre az ellenséges hadseregnek kelle jönni, fölégettetett minden falut, a lakosokat nyájaikkal együtt az ország belsejébe küldé; a kazlakat, asztagokat szerte fölgyújtatá.
A császár serege mohón üldözé az előtte visszavonuló magyar hadsereget, de midőn az ígért tejjel-mézzel folyó vidék helyett az elpusztult, letarolt megyék közepébe jutott, hol a falvak le voltak előtte égetve, a mezők letarolva, a kutak behányva, megdöbbenté a láthatatlan ellenség, az éhszomj hatalma, s megállt gátolatlan előrehaladtában, utána érkezendő élelmiszereire várva.
Gebhardt püspök ezalatt levelet írt bátyjának: hogy hol várja az élelmiszerekkel? Követét Béla portyázói elfogták s a magyar táborba vitték; a vitt levélből megértvén Miklós püspök kollégája kérdését, a furfangos Béla tanácsára azt válaszolta neki a császár nevében, hogy csak menjen vissza nagy sietve ahonnan jött, mert itt rossz világ van, Németországba beütött az ellenség, neki sietnie kell haza seregestül.
A püspök ily dolgokban nem értette a tréfákat, a martyrokat szerette tisztelni, de követni nem volt kedve, még aznap minden hajóival visszafordult, hazament, otthagyva éhezni a semmit nem sejtő császárt.
A császár eközben untig várta élelmiszereit, s várakozásában elsáncolá magát táborával.
Amint a magyarok látták, hogy az ellen a földet ássa, azt mondák, hogy előre sírt ás magának.
Mert hogy a krónikaíró mondja: Amely árkot nappal az élő a holtak számára ásott, abba éjjel maga feküdt le aludni, s aki éjjel ágyat vájt magának a földbe, nappal ugyanazt mint halottat temették oda.
Ezalatt a tábort körülrajongó magyar portyázók éjjel-nappal nyugtalaníták az éhségtől fogyó, erőtlenülő hadat, a sáncokon túllépni merészkedőt nyakába vetett pányvával ragadták el. Nem hősök, hanem páncélozott csontvázak voltak Henrik népei, seb nélkül hullva el a vértelen harcmezőn.
A császár, ki hódítva jött be az országba, könyörögve ment ki belőle.
Hadserege nem kért többé dicsőséget, csak kenyeret, s a magyar hadvezér ügyessége ezúttal a legdicsőségesebb békekötést nem drága magyar véren, hanem ártatlan marhák és ürük vérével vásárolta meg, mit a kiéhezett ellenségnek a békekötés után magyar bőkezűséggel oszta.
A császár örök békét esküdve a magyarnak, leányát, ki már a francia király fiával volt eljegyezve, András fiának adta nőül, serege pedig oly sietve hagyta el a legirtózatosabb hadjárat terét, hogy még vértjeit is otthagyta sáncain; amely hegy és erdő máig is „Vértes”-nek neveztetik.