A tatárfutás

Dzsingisz kán meghalt, fiai megosztoztak birodalmán és dicsőségén.

Ázsia térképén nem voltak az országoknak határai többé, az egész földrész egyetlen vérpirosra festett ország volt egyik tengertől a másikig; koponya-pyramidok jelölték szerte a győzelmi csatatérek helyeit.

Több mint ötmillió ember halt meg e nagy fojtogató parancsára; maga fölért egy döghalállal.

Három fia maradt és egymillió ötszázezer főnyi hadserege.

Ennyi haderőnek szűk volt már Ázsia; Oktaj kán, a nagy pusztító utóda folytatni indult, mit apja megkezdett: körülhódítani az egész világot.

A végtelen hadtömegek megindultak beláthatatlan rajokban a Kaukázon keresztül, a föld reszketett alattuk, a nép futott előlük; itt-ott megállt velük küzdeni egy-egy kisded szabadságvédő nép, a cserkesz, a kun – rövid harc után elnyelte őket a roham, mint szigetkét az áradat.

Negyedik Béla volt ekkor a magyar király, örök harcban önfeleivel, kinek trónja mellett a főurak lábaikkal a népet gázolták s fejeiket a királyé fölé emelgették.

Beteg volt az ország, nagyon beteg. S amily nehéz volt betegsége, oly keserű volt az orvosság, amely abból kigyógyítá.

A korona darabokra volt tördelve, mindenki király volt a maga földjén, családok viseltek egymás ellen firól fira szálló gyűlöletből harcot, hős volt a rabló, bajnok a pártütő, mindenkinek volt hadserege, csak az országnak nem, kincseket halmozott mindenki, csak a király és a nép volt szegény.

Ily állapotában a honnak közelgett rá a emberirtó vihar.

*

Sokszor meghalt már e nemzet. Sohasem maradt a sírban. Isten mindig föltámasztá, megnövelte, megdicsőíté.

Olvassátok a legszomorúbb sorokat, miket valaha magyar történetíró följegyze, s tanuljátok meg belőle: hogy amely népet sem kard, sem betegség meg nem tudott ölni, az örök életre van hivatva.

*

Körös-körül lángolt a határ, a felgyújtott országokból vérvörösen folytak át a folyamok a szomszédba, s csöndes éjszakákon áthallatszott a havasokon keresztül a népsírás, mintha millió haldokló jajgatása szólna egyszerre.

Mindenki ijedten fordítá arcát a határ felé.

A villongó főurak leereszték a kardot, mely családi harcra volt kihúzva s elzárkóztak váraik felvonó hídja mögé: az ismaeliták félbehagyták az adószedést, málhába kötött kincseikkel futva a kerített városok felé; a kolostorokból hangzott éjente a szomorú bűnbánó ének, s az ekéje elé fogott pór remegve hagyta ott az izzadásos földet, sápadtan kérdezve: mit jelent e szokatlan fény az égen, mikor a nép régen aludni ment? Miért sápadtak azon arcok, melyek imént oly kevélyek voltak?…

…Hirtelen jött a király hírnöke, végighordozva a véres kardot hegyeken, völgyeken: vészt, vészt! kiáltva a várak kapui s a pór kunyhói előtt.

Vész, vész, a tatárok jönnek!

Oroszország földre verve! A cserkesz nép kiirtatott. A kun kiűzve honából. A lengyel is elesett már. Rajtunk a sor.

Egész Ázsia vérrel van befestve, királyi városok helyén koponya-pyramidok állanak. Rajtunk a sor.

Fegyverre, fegyverre!

A rémkiáltás végighangzott az országon. Az emberek hallgattak rá, míg utóhangjai el nem enyésztek a távolban. Azután vállat vonogattak.

– Nekem nem hazám, monda a pór, mindegy, akárkinek szántsam a földet.

– Nekem sem hazám, szólt a tőzsér, kincseimmel mehetek odább.

– Nekem nem országom, monda a főúr, a királyé a haza; védje a király.

És senki sem mozdult.

A véres karddal hirdetett vészkiáltás nyomtalanul hangzott el a honban.

Ismét új jelenetek jöttek.

Néptelen fejedelmek, országtalan királyok jöttek futva a hazába. Egyszer egy egész kiirtott nép töredéke menekült a magyar földre, negyvenezer család, az egykor hatalmas kun birodalom maradványa.

A tépett arcú nép, véres ruhában, vérző sebekkel, amint a csatából elszabadult, úgy jött át a határon, a kardjáról lecsepegő vér tanúsítá, hogy nem ingyen adta oda hazáját.

A kun király, Kuthen könnyező szemekkel jelent meg királyi szomszédja, Béla udvaránál, szomorúan, mint illik vert királyhoz, ki elvesztette népe őshazáját, s most koldulni jött számára új hazát.

Béla király udvara már ekkor telve volt futó fejedelmekkel, kiknek mindegyike látta elhullani népét, s iszonyú képeket tudott festeni azon csatákról, mikben országa elenyészett, s azon népözöntől, mely azt elnyelé.

De senki sem tudott annyit beszélni róluk, mint Kuthen király. Ő látta őket közelről, kardja most is fekete volt vérüktől. Kétszer verte őket vissza, harmadszor egész erejükkel jöttek reá, százezrével hullott a mongol és a kun. Elfogyott ez, míg amaz a földből látszott újra nőni, s a kun földönfutóvá lett.

A magyarok döbbent figyelemmel hallgatták a kun király beszédét. Leírta előttük az ellenség alakját, állati arcát, ördögi kiáltását; elmondá, mint szokott csatázni, ravaszul, hogy futamodik meg, s hogy fordul vissza ellenére nyílfelleget zúdítva rá, éjente mint kerül a seregek háta mögé; hogy tör keresztül a legsűrűbb erdőkön; mint ússza át a folyamokat; a legerősebb várfalak mint omlanak le előtte; és ha győzött, mint gyilkol le mindent, ami el nem futott. Elmondá azt is, hogy a mongol had vezérének minő szándéka van: pusztítva menni egész odáig, ahol a világnak van vége.

És most rajtunk a sor.

Néhány jó hazafi elbúsultan nyúlt rögtön fegyveréhez. Hédervári Dénes, a nádor, kisded seregével elindult a határ védelmére; a többinek drága volt a nyugalom, sokan óhajtották, hogy bár megvernék a királyt, legalább meg lenne alázva. A hazára senki sem gondolt. Legtöbben nem is hitték a vész jöttét; csak a papok csinálták e rémmesét, mondogatták, hogy elmaradhassanak a lateráni zsinatról.

A király országgyűlést hirdetett Pest alá. Követeket küldött segélyért a nyugati fejedelmekhez, összehívatta a kunt, a jászt, a horvátot, szövetségre hívott eget és földet a pokol ellen.

Nagyböjt első vasárnapján nyílt meg az országgyűlés Budán. A király fasátora körül alig szállinkózott egy-kettő a főnemesek közül, az is mind a földet nézte. Szerte a halmokon a köznemesség tanyázott. Lovaikról leszállva itt-ott csoportokba gyűltek, hol egy-egy szájasabb demagóg tartotta beszéddel a körülállókat. A megyék zászlói elhagyatva áztak a halmokon, vagy hasalva feküdt mellettük leterített gubáján a zászlótartó.

Hideg, esős tavaszi nap volt, az emberek bosszúsak, rosszkedvűek, lelkesedés helyett daccal, duzzogással eltelve.

A király sokáig váratott magára. Előbb követeit akarta kihallgatni, kiket segélyért küldött, mielőtt a rendekhez beszélne.

Szomorúan hallgatá sátorában negyedik Béla üres kézzel megtért követei vigasztalan szavait. Mellette ült a két érsek és a kincstárnok s a kun király, Kuthen, a többi állva beszélt.

Sehonnan sem érkezett segély. A jelenlevők arcain mély levertség mutatkozott. Fedetlen fejét tenyerébe hajtva, csüggedtnek látszék maga a király is.

– Magunkra vagyunk tehát hagyatva – szólt felsóhajtva, s egy könnyet törült ki szeméből. Azután fölkelt s indult kifelé.

Váncsa Mihály figyelmezteté, hogy feje födetlen, s Mátyus érsek fölemelte fejére a koronát, a király keserűen mondá: „Úgysem soká kell már viselnem”.

De amint kilépett a nép elé, arca, alakja átváltozott egészen; elmúlt róla minden emberi gyöngeség, minden vonása királyi volt, nemes és méltóságos.

Kiléptére valami zajgás hallatszott a gyülekezetben, hízelgők éljenzésnek is nevezhetnék.

A nemesek lovaikra ültek, összevissza rendetlenül, ki oldalt, ki hátat fordítva. A király az emelvényre lépett. Egyetlen napsugár, egyetlen emberarc nem mosolygott reá.

– Kevesen vannak itt a hívottak közül – monda a király egy tekintettel észrevevé, kik hiányzanak a főurak közül? – S akik itt vannak is, seregeik nélkül jöttek, pedig az idő napokra van mérve.

E szavaira egy mogorva, duzmadt alak szólt közbe, sunnyogó félhangon, felrángatott vállal.

– Nem mertek eljönni; amióta székeiket elégettetéd, az sem lenne, ahová most leüljenek. Magunk is csak úgy szegényesen gyalogsorjában álltunk be. Hajdan András király alatt egész bandériumot hoztunk magunkkal, de amióta praediumainkat visszavetted, fiainkat is otthon kelle hagynunk, hogy legyen, aki szántson, vessen.

A király bántott büszkeséggel nézett az egy-egy csoportban álló főnemesekre, kiktől a bitorlott koronajavakat visszavevé s kik most, mintha gúnyolni akarnák, gyalog, kopott zekékben, rozsdás rézkardokkal jelentek meg az országgyűlésen.

– Ismerlek benneteket jó Borz, és te jámbor Bankó és te Miklós mester. Láttalak benneteket minden polgárháborúban, ellenség előtt soha; most is a hazát gúnyolni jöttetek csak ide. Ezt vártam előre, hogy akik legnagyobb részét bírják a honnak, azok nem fogják a hont megvédeni. De él még a nép. Bennetek bízom még, kik a király után legszegényebbek vagytok az országban: köznemesek, jobbágyok, praedialisták; velem együtt nem osztoztatok a honnak egyéb javaiban, mint dicsőségében; e dicsőséget megvédeni hívlak föl benneteket.

Máskor a király felszólítására hangos éljenkiáltás szokott felharsogni, most csak az előbbi zúgás, morgás lőn ismételve, míg a köznemesek soraiból a többiek által noszogatva egy öreg ősz ármalista cihelődött elő. Megállt a király előtt, levetette süvegét, ősz haját hátrafésülte és szólt:

– Uram király, azt mondád, hogy a tatár, a pogány, a kutyafejű mongol közel van; hogyha eljön, felgyújtja házunkat, leöl bennünket vagy elhajt rabságra. Én pedig, uram király, társaim nevében is neked azt felelem: hogy gonoszabb pogány és kutyafejű tatár van itt országodban, ki bennünket pusztít, öl rabol; – a cincár, a zsidó, az ismaelita, kiket még megboldogult édesapád uraivá tett az országnak és magamagának. Égnek a mi házaink, csak a füsti nem látszik, meg van nekünk a mi háborúnk, a mi ellenségünk, ki bennünket nem öl meg, hanem megnyúz, s nem visz bennünket fogságba, de saját földünkön tesz rabszolgává; azért ha azt akarod, hogy kezeinket védelmedre fölemeljük, előbb oldd fel azokat, mert meg vagyunk kötözve. Ez szónk és mondásunk.

Szavai végeztével fölordított az összesereglett nép: „le az ismaelitákkal, halál a pogányokra”.

A király levonta országpecsétes gyűrűjét ujjáról s az országbírónak nyújtá: „száműzetni fognak”.

A nép még folyvást ordított. Az ősz szószóló alá s fel nyargalt közöttük, itt is, ott is csitítva a zajongókat, de az atyafiak már egyszer benne voltak az ordításban, mentől jobban biztosíták őket az ismaeliták száműzetéséről, annál inkább ordíták: „le az ismaelitákkal”.

A vérszemre kapott tömeget a nyert engedély ahelyett, hogy kielégítené, csak újabb követelésekre izgatta. A zaj oly bomlottá nőtt már, hogy egymás szavát nem lehete érteni, az ősz demagóg kérve, rimánkodva csitítá a szavai által előidézett förgeteget; nem hallgattak rá. Most már helyette egy bozontos, szájas hadnagy lépett a király elé, dacosan fölhányva fejét s félvállára rázva panyóka mentéjét.

– Megkövetlek, uram király, de ez még nem elég. Annyi itt az országban az ellenség, azt sem tudjuk, melyik ellen őrizkedjünk? Mit használ nekünk az ellenségre fegyverkeznünk, mikor cimboráit melletted látjuk ülni, kiknek szabad ki- s bejárásuk van éjjel-nappal palotádba, míg mi csak az ablakon keresztül írott papirossal beszélhetünk hozzád.

Kuthen önkéntelenül kapott kardjához.

– Igen, ő az, amaz idegen – folytatá a kun királyra mutatva az izgató –, ki hadsereget hozott az országra, összebeszélve a tatárral: hogy míg az kívülről tör reánk, ez kiismerve országunk fekvését, belülről rontson meg bennünket. Ők is ellenségeink s cimborái elleneinknek. Avagy nemde nem kun volt-e az, ki minap egy tulkot ellopott gulyánkról? S hánynak bolondították el közülünk feleségét, hányat megvertek ivás közt? És mindez nem bizonysága-e annak, hogy ők a mi ellenségeink?

Két nemzet itt az országban nem lakhatik; vagy a kun megy el, vagy mi megyünk el innen. Ha a mi királyunk akarsz lenni, légy a mienk, ha a kuné akarsz lenni, légy azé.

A király csüggedten hajtá alá fejét. A veszély nagyságát csak ő érezé, s ő sütötte le szemeit az önző demagóg előtt.

Kuthen hallá a rivalgást élete ellen, s kardját a király lábaihoz téve, kérte, hogy tétesse őt fogságra s ölesse meg azon esetben, ha az iszonyú vád, mit ellene kimondtak, megvalósul.

A király testőrei közrefogták a nemes, de szerencsétlen fejedelmet, s kivezetve a dühöngő tömeg közül, a várpalota egyik szárnyában őrizet alá tevék.

A király komolyan, szomorúan fordult a megnyugtatott tömeghez: „Kívánataitok teljesítve vannak, most tehát esküdjetek, zászlóitok alá: az idő rövid; a lignici csatában Lengyelország hős népe elesett, rajtunk a sor, határunkon az ellen, ne várjuk őt magunkra, menjünk elébe.”

Mi zúgás ez ismét?

Egy száraz, savóképű ember áll elő, kezében fakó pergamennel, melyről nagy szelencés pecsét függ alá.

– Még egy szavunk volna, uram király – kezdi furfangos bölcsességgel a prókátor, s a hozott kutyabőrt nagy ünnepéllyel kétrét feltakarva, azt tudálékos képpel magától messze tartja és beletekint.

– Ebben az írásban, jól emlékezhetel rá, boldogult királyi atyád, a nagy Jeruzsálemi András írta meg szent és elidegeníthetetlen jogainkat, te magad is aláírtad e törvényeket, amint ezek az arany függő pecsétes oklevélben meg vannak írva. E törvények egyik cikkelye így hangzik: „És senki a nemesek közül az ország határán túl harcolni nem tartozik – ha nem ha a király saját költségén.”

A király magánkívül szökött fel e szavakra üléséből. Ennyi förtelmes önzés akkor, midőn minden elvesztett perc egy lépés volt a nemzet sírja felé, kivette türelméből, haragosan inte a szólónak, hogy menjen előle.

– Távozzatok. Nem kell segélytek. Menjetek haza, zsoldosokkal fogom megvédeni a hazát.

A kincstárnok odasúgta a felindult királynak, hogy a kincstár üres.

A király szokott hitelezőjéhez fordult, egy keresztelkedett mahomedánhoz, ki roppant kamatra szokott számára kölcsönözni. Az a földig hajolva előtte, alázatosan mondá: „Én is ismaelita vagyok, uram, száműzve országodból, holnap elhagyom e hont.”

A király kétségbeesve csapta arcára kezeit, érezte, hogy nem mentheti meg hazáját, s látva, hogy azok, kik körüle állnak, fájdalmait csak gúnyolni tudják, osztani nem.

E percben egy újabb jelenet magasítá fájdalmait. A királyné, hallva a zajongást s férje életéért remegve, gyászruhában, gyermekeit kezén hozva odarohant a király elé, s annak kimondhatatlan bánat által dúlt arcát meglátva, sírva borult a trón lépcsőjére – maga sem tudta, hogy mért sír?

E kínos jelenet alatt, a domb háta mögül bús tárogatóhang kezde hallatszani, az odatekintők egy kis dandárt pillantának meg, mely nagy fáradtan ügetve jött a fenyéren a gyülekezet felé, néhány tépett lobogót hozva magával.

Elöl egy férfi ügetett, összevissza horpadt sisakkal, páncélja be volt lyuggatva, pajzsán a címer alig kivehető a sok vágás miatt; képét a szablyavágás csaknem ismerhetetlenné tevé. A többi is, alig néhány száz férfi, összevissza tépve-vágva.

Az érkező férfiban a bámuló tömeg Hédervári Dénest ismeri meg, a nádort.

Mindenki félve, elámulva tekint rá, neki most a határszélen kellene lenni a Kárpátok között. – Senki sem meri megszólítani.

A nádor a király sátra elé lovagol, ott megáll, sokáig nem bír szó jönni ajkaira, háromszor kezdett bele, míg el tudta mondani: „Isten és a szent szűz oltalmazza királyi fejedet.”

Azután félig az egybegyűlt rendekhez fordulva, tört, bánatos hangon így szólt:

„Feleim! Az ellenség hazánkban van. Hét napig védte kisded seregünk a határokat; hetednapon – holttestein keresztül tört át a tengernyi had. Aki megszabadult, előttetek látjátok mind. Isten és a szent szűz oltalmazza meg a hazát.”

Szólt a lesújtott férfi, s lovára hajtotta le fejét, hogy ne lássák véres arca könnyezését.

Elfagyva, holthaloványan néztek az imént oly zajos vitatkozók a marcona alakokra; a rettenetes hír egy perc alatt minden indulatot kiölt a szívekből. Az ittas düh kijózanult.

Csak a király nem sírt, nem reszketett, nem tétovázott többé, odainté Váncsa Mihályt; nejét és gyermekeit átadva neki, koronáját letette kezébe, s rábízta, hogy vegye magához Szent István tetemeit is, s vigye magával az ausztriai határszélre az ország és a király legbecsesebb kincseit… És akkor arca kigyulladt, termete kiegyenesedett, kirántá kardját s azt trónja magasából Istenhez emelve, fölkiálta:

– A hon élete Isten kezébe van letéve, de becsülete az enyémbe. Aki meg akar halni honáért dicsően, kövessen, aki élni akar gyalázatban, maradjon el.

E pillanatban ezer meg ezer kard repült ki hüvelyéből.

– Veled megyünk, veled halunk! – ordítá ezer meg ezer férfi mint egyetlen hang; kik egy perc előtt duzzogva emlegették sérelmeiket, most mintha rettentő álomból serkentek volna a dicső ébrenlétre, kardjaikat forgatva kiáltának harsogó éljent királynak és hazának, halált az ellenségnek; a főurak gúny helyett könnyel arcaikon nyújtják meztelen kardjaikat a trón elé, az ismaeliták a rémület buzgalmával hordák elébe pénzes zacskóikat, a püspökök páncélt kötöttek, s a fegyveres nép pajzsára emelte a királyt s körülhordozta mint egy oltárszentet.

E pillanat által úgy látszék, hogy meg van mentve a hon. A jelenlevő veszély fölrázott mindenkit egykedvűségéből; úr, paraszt, nemes és pap, hazafi és idegen sietett Pest alá a gyülekezőhelyre; jött Kálmán, a király testvére a horvát seregekkel; megérkezett Mátyás esztergomi érsek és a kalocsai, Ugrin, zászlóaljaikkal; számtalan zászlósúr, gróf és apát, a megyei bandériumok; útban volt a csanádi püspök, Bulcsu, derék csapatjaival; a kun seregek mind; a jász, a palóc, Bánk váradi püspök és Lőrinc gróf hadosztályaikkal, a Forgácsok, Rajnótok, László gróf. Az osztrák herceg is ígérkezett.

Mindez későn volt már.

Ha csak néhány hónapot lehetett volna is megnyerni, a mozgásban levő erő több százezerre menendett, s képes lett volna a hódító hadakkal megmérkőzhetni. Azonban már nem volt többé idő ez erőt összegyűjthetni. A mongolok sebesebben jöttek, mint a hír, negyvenezer ács ment előttük, egyenes utat irtva számukra a legsűrűbb rengetegen keresztül; a várak, kerített városok, mik évekig tartó védelemre számítottak, egy napig sem tarták fel őket, a pokoli kővetőgépek leronták a falakat, s a mély árkokat az olcsó emberélet holttestekkel temette be. Alig egy harmadrésze volt még együtt a magyar haderőnek, midőn már Pest láthatárán körös-körül vöröslött az ég a közel fölgyújtott falvak és városok lángjaitól. Akkor sok falu és város volt a Tisza és Duna közt, miknek neveit most egyes pusztai tanyák viselik, miknek szántófödjén egy-egy elpusztult templom magányos falai porladoznak.

Batu kán száguldozó csapatjai egész a város faláig jöttek olykor, s a magyar seregek égtek a vágytól utánuk eredni s felgyújtott falvaik lángjába hányni a rablókat.

A király még várta az útban levő segédcsapatokat, s megtiltá vezéreinek addig az ütközést.

Ez nem tetszett. – Az óvatosság gyávaságnak tekintetett. – A veszélyt egyedül a király ismeré egész nagyságában.

Egy vasárnapon a kalocsai érsek, Ugrin, nem hajtva a király parancsára, a Vác alatt szétzilálva portyázó tatárokra kiütött. Azok hirtelen futásnak eredtek előtte, az érsek utánuk; míg egy ingoványos helyhez értek, melybe színlett futásokkal az érseket is becsalogatták. A könnyű tatár lovasság fürgén átgázolt a mocsár süppedékén, míg az érsek nehéz páncélosai minél odább mentek, annál mélyebben süllyedtek bele, míg végre sem előrehaladni, sem visszafordulni nem tudtak többé. Ekkor minden oldalról rájuk támadtak a tatárok, a süvöltő nyílzápor alatt elfogyott a kisded csapat, anélkül hogy védhette volna magát, alig negyedmagával szabadult meg az érsek Pestre, átkozva a királyt, amiért segélyére nem jött. A tatárok pedig a védtelenül maradt Vác városra rontva, annak lakóit dühös ellenállás után leölték. A város hölgyei a kőfallal körülvett főtemplomba menekültek, a tatárok rájuk gyújtották a szentegyházat, s nemsokára a lobogó lángok között ezernyi martyr lelke repült az ég felé.

Ezalatt megérkezett az osztrák herceg is, csekély kísérettel, mintha csak lakodalomra jött volna, nem csatára.

A magyarok már ekkor fennhangon zúgtak a király ellen: hogy miért nem engedi őket a falaik alatt száguldozó ellenségre kirontani? A herceg, ki szintén hivatva volt egykor a magyar királyi trónra, hogy megmutassa, mennyire meg tudta volna azt érdemelni, rajtahajtott a tatár előcsapatra, s a futamodók közül egynek elvágta karját, a másiknak úgy döfte hátába dárdáját, hogy a nyele kettétörött, s azt lováról letaszítva elfogta.

A magyar sereg a király gúnyjára hangos éljenzéssel fogadta a herceget, ki a személyes csata után visszatért honába, mérges kelevényt hagyva a magyarok szívében.

Az elfogott ellenség kun volt. Valami elfogott kun, kit a mongolok kényszerítének velük együtt harcolni s kit a magyarok most megismertek.

Ádáz ordítás hangzott végig Pest-Buda utcáin, föl egész a király palotájáig. Odarohantak ablakai alá: „Te hoztad ránk az ellenséget, harcolj vele magad!”, kiáltozák egyes hangok, míg a tömeg lázas hangja „halált; halált!” kiáltozott a fogoly Kuthen fejére.

A király nem bírt többé a föllázadt viharral, a nép Kuthen lakára tört, elűzte onnan a király őreit, s halálra kereste a kun királyt. Kuthen tegezt ragada s kétségbeesett haraggal védte magát. Néhány pillanat múlva az ő és gyermekei fejével labdázott az utcákon a felbőszült tömeg.

A magyar veszte vérrel volt aláírva.

Béla sietve küldte hírnökét az érkező kunok elé, kimentendő előttük királyuk gyászos halálát. Előbb mint a hírnök, érkezett hozzájuk a hír, s míg ők tanakodva tétováztak, mintha a pesti királygyilkolás jelszó lett volna a vidéknek, a magyar városok lakói elkezdték öldösni kun lakóikat.

A kun erre bőszülten megfordult, s azon pillanatban, midőn az ellenség félnapi járóföldre volt a fővárostól, rettentő polgárháború keletkezett a két testvérnép között, melynek csak a magyar városok elpusztításával lett vége.

A győzelmes kun elbúsultan fordult dél felé. Bár üldözte is a magyar, de azért nem csatlakozott a magyar ellenségeihez; ment más hazát keresni. Útközben szembejött rá Bulcsu püspök és Miklós gróf serege, a királyhoz sietve föl. A két tábor összecsapott, a kun szétverte a magyart, egy sem jutott el belőle Pestre.

– Fogadd ezt Kuthenért! – kiálta a kun, midőn halálcsapást osztott.

Nemsokára elhagyták a magyar földet; egy hazával tovább mentek.

A magyar, ellenség előtti ütközet nélkül, veszté el seregei kétharmadát.

Bánk váradi püspök és Lőrincz gróf seregeit egy igen együgyű csel térítette vissza feleútról. A tatárok üres lovakat tereltek hátuk mögé, megrakva kitömött óriásokkal, s a püspök seregei visszahátráltak előlük Váradra.

Az erdélyi szászokat Kajuk kán lakománál lepte, mit éppen a tatárokon vett diadaluk örömére ültek, s most a szász gróf, Ariskáld maga vezette őket át a havasokon.

Bélának nem lehete az ütközetet tovább halasztani.

Ereje csak gyöngült a belviszály miatt. Meg kellett ütköznie. Hatvanötezer emberrel nekiindult a tatár seregnek, mely előtte mindenütt visszavonulva egész a Sajóig engedte jönni, s ott a túlpartot elfoglalva megállt.

Batu kán egy hegyre fölállva, önseregének nem látta be végét. Félmillió embert számított a tatárhad. Átellenben összetömve egy rakáson állt a kilencszer kisebb magyar sereg, messziről a kifeszített sátrak kötelei közt úgy tűnve föl, mintha egy nagy hálóban lenne megfogva, körös-körül egy szekérbástya sáncolta el a tábort.

Batu kán nevetett.

– Úgy fogja meglepni a magyarokat – mondá –, mint az akolba zárt juhnyájat, s rendeleteket tőn a vízen átkelésre.

Este későn, midőn az éj árnyékai leszálltak, kiment a király a vízpartra, a Sajó sima tükrén az éjjeli felhők képe vonult le feketén, mint névtelen sejtelmek árnyai. A király lelkének gondolatai összhangzottak ez árnyakkal. Érzé talán, hogy ez utolsó elfordíthatatlan éjszakája a magyar nemzetnek, melytől ezt semmi emberi erő nem képes megváltani? Tán hallá a suttogó folyam csendes morajában a még életben levők haláldalát?

A magyar táborból víg zenehang, a borozók víg danája hangzék szerte a fénylő őrtüzek mögül. Átellenben a mongol tábor sötétvolt és hallgatag. Csak olykor hallatszott itt-ott suttogó, dörmögő szó, s látszott egy-egy nagy fekete folt a part hosszában felfelé vonulni.

Egyszerre úgy hallá a király, mintha hangosabban suttogna a folyam, a fekete habtükrön egy gömbölyű pont látszott felé úszni, egy emberi fő.

– Ki vagy? – kiált rá a király.

– Szökevény – szólt az úszó.

– Kit keressz?

– A királyt.

– Az én vagyok. Mit akarsz?

– Vigyáztass! Batu kán az éjjel át akar kelni a vízen s táborodban megtámadni. Én orosz vagyok.

A király rögtön sietett seregeihez, maga sorra járta a dandárokat sürgetve, hogy készen legyenek, majd kérve vagy fenyegetve.

És az emberek – mintha mindnyájan őrültek lettek volna – csak nevették a király aggodalmát.

– Fél most! – Meg van ijedve! – Hízelg most! – Bár megvernék egy kicsinyt! – Hadd látná át, hogy nálunk nélkül semmi!

Mintha a veszteség csak a királyt illetheté, mintha a haza nem lett volna mindenkié!

A király hallá az őrjöngő szavakat, s lelke keservében meg kellett győződnie róla, hogy e sereg nem érdemli a győzelmet.

Csak Kálmán és Ugrin szíve dobbant fel a veszély hallatára. E két férfiban élt még valódi hőserő, a honnak önzéstelen szerelme. Összegyűjtve saját csapataikat, a templariusokkal együtt kivonultak a hídhoz, melyen már akkor a mongolok egy része lopva átvonult, s azokat az éj sötétéből előrontva megtámadák.

A meglepett mongol törte magát vissza, amerre jött. Az üldöző magyar kard leölte őket a keskeny híd előtt, vagy a vízbe kergeté; az érsek rettenetes haraggal fizette vissza a mongolnak a Vác alatt kapott kölcsönt. A mongol vére volt az első, mit a Sajó vize megivott.

A győztes vezérek ezer bajnokot hagyva őrségül a hídnál, diadallal mentek vissza a táborba, melynek mámorát e diadal még növelte.

A mongolok azonban hét kőhajító gépet vontatva a hídfőhöz, azokkal az őrséget elűzték, s ismét szabadon jöttek át a vízen. Az elűzött őrök ijedten futottak a táborba, lármát ütve, hogy a mongolok ideát vannak.

A borozó, kockázó és táncoló csoportok azt mondták nekik, hogy menjenek a pokolba ijedelmükkel, ha jön a mongol, majd elébe állnak.

Reggelre a hatvanötezer magyar ötszázezer mongol által volt körülvéve s a Sajónak szorítva.

Az ébredező vitézek még ekkor sem látták maguk előtt a veszélyt; ásítozva, húzódozva fogtak a készülethez, a nemes urak üstökeiket fésülték, bajuszukat kenték, csatjaikat igazgaták, míg egyszerre egy jégesőként fejükre özönlő nyílfelleg tudtukra adá, hogy itt az idő megtérni és meghalni!

Az átkos közönyösségből hirtelen még átkozottabb ijedtségbe ment át a tábor. Zászlósok keresték zászlóaljaikat, fegyveresek uraikat és a lovon ülők az alattuk levő lovat. Senki sem találta, amit keresett. A zavar, a lótás-futás rendezhetetlen lőn. A király, Kálmán herceg és az érsek hiába nyargaltak a legsűrűbb nyílzápor között alá s fel, biztatva, buzdítva a csatára; a sereget nem lehete csatarendbe állítani, mert már ekkor minden oldalról ellenség állt a síkon.

Egész délig hasztalan erőlködött kitörni a tábor a csatatérre, mindenünnen visszaveretett szekérsáncai közé. Végre délben Kálmán herceg rendbe szedve a balszárnyat, azzal kétségbeesetten a mongolok csapatjaira tör, s azokat hátranyomva, időt nyer a királynak a jobbszárnyat s a középet csatarendbe állítani, s ezzel elkezdődött az ütközet.

Míg Kálmán herceg az érsekkel s a templariusokkal vérfürdőt készít a mongoloknak, azalatt a jobbszárny elkezd széledezni. A mongolok üldözés helyett mindig tágabb tért engednek nekik, mindig több-több kezdi használni az alkalmat a dicstelen megmenekülésre, elhányják zászlóikat, vértjeiket s nyargalnak a csatatérről; a mongolok hagyják őket futni.

Egyedül a király volt Batu kán céltárgya, ki ezalatt azt vélve, hogy mindkét szárny által segíttetik, a derékseregekkel a mongol had közepébe rontott.

Mikor már az ellensereg közepette volt, akkor vette észre, hogy egyedül van hagyatva. A jobbszárny elfutott, a balszárnyon késő estig harcolt Kálmán herceg. Ha minden magyar úgy küzdött volna mint ő, a tatár nem ment volna vissza honába győzelemmel. Estefelé elesett a templariusok nagymestere, miután vitézei mind elhullottak egyenként oldala mellől. Azután elesett Ugrin, az érsek, ellenség vérével festett kardját markolva kezében. „Előre!”, kiálta ekkor Kálmán, mintha a két elesett hős lelke is őbele szállt volna, s még mélyebbre vágott a mongol seregbe. Nem a diadalért volt már a harc, csak a szabadulásért. Egy része a seregnek a futásban kereste azt. E rész leöletett. Más része Kálmánnal tartott, s ez keresztülvágta magát az egész mongol táboron. A bajnok királyfi halálra sebesülve vágott magának utat a Dunáig, s hazajutva horvátországi várába, ifjú szép neje karjai közt adta ki hősi lelkét.

A király egyedül maradt a csatatéren, körös-körül véve győzelmes elleneitől. Mellette voltak a Forgácsok, két testvér, János és András, öt püspök és több lovag, számra kevesen, de vitézek mind, kiknek most egyetlen feladatuk volt a királyt megmenteni.

Az ellenség dühös ordítással egyedül őt kereste. És a magyar csapatok tolakodása mindenütt elárulá hollétét. Az éji csatában, a forrongó tömkelegben mindenütt meg lehete tudni, merre van a magyar király? A harc, az ordítás ott volt legdühösebb. A vitézek pajzsai mind csak egy pontot látszottak elfödni a repülő nyilak, a hajítódárdák elől, a legféltettebbet, a király testét. Az ő védelmében hullott el az egész sereg, őérte harcolva estek el a püspökök mind, az egy Bertalanon kívül. Már csak az egy Sándor gróf pajzsa védte a király fejét, s csak a két Forgács volt még, ki számára utat tört, midőn a néhány bajnoknak sikerül végre önfeláldozással keresztülvágni magát a mongol seregen s a királyt megmenteni.

Ekkor üldözésükre rohan a dühödött ellen. Batu kán országot ígér annak, ki Bélát elfogja. A menekvők mindenütt nyomukban hallják az üldözők „huj-huj!” kiáltását. A király harcolva fáradtan maradozni kezd, a nyílsebektől roskadozik. Az egyik Forgács hirtelen leugrik lováról s a királyt felültetve rá, maga az üldözőkkel verekedni hátramarad, és dühös vagdalkozás közt leöletik. E másik ló is összeroskad a király alatt, ekkor a másik testvér szökik le lováról, s míg a király tovaszáguld, ő a Sajón keresztülúszva megmenekül.

Késő éjszakára jutott el a király egy barlanghoz, hol a nyomát vesztett üldözők elől megpihenve, álomra hajthatá le fejét.

Mit álmodott ott? Azon csata után, melyben hazáját elveszté és nem önbűne miatt.

Másnap üres volt a csatatér. A pusztítók serege odább rohant. A síkon ezrével nyargaltak alá s fel a gazdátlan paripák; az égen kóválygó keselyűk tábora szállongott, mely Ázsiából kísérte idáig az emberirtó hadat; a Sajó hullámai rózsaszínűen folytak alá.

E rózsaszín a magyar nép vére volt.

Nagy volt a nemzet bűne, nagy volt bűnhödése. Kik a hazát védeni nem siettek, együtt vesztek el mind vele.

Elveszté mindenki mindazt, mit a közérdeknek elébe tőn. Lerontattak a főúr várai, prédára jutott a tőzsér kincse, kardélre és gyalázatra a jobbágy családja.

Az elveszett csata után futott, ki merre látott, az erdőkbe, a vizeken túl, a mocsárok közé.

A győzelmes ellen végigözönlé a hont, ugyanazon sebességgel, rombolással, mellyel a fél világot bejárta.

A nép itt-ott elsáncolta magát ellene, várakba, szigetekbe, kerített városokba. Mit ért e földsánc azon fegyverek ellen, miket az Industól a Nílusig s az Obi partjaitól az Adriai-tengerig semmi meg nem gátolt; a csodagépek, mik Peking falait ledönték, a kard, mely annak másfél millió lakosát leölte, vérfestette romokká változtatá mindazon büszke várakat, miknek romjait itt-ott elhagyva látni magas hegytetőkön, mint egy elmúlt idő csontvázait.

Mint mérges vadállat, mely addig harap, míg fogai össze nem érnek, úgy dúlt kétfelől a mongol csorda Magyarhon belsejében, míg ott ért össze, ahol már nem volt mit pusztítani többé.

Míg Batu kán Felső-Magyarországot irtá, azalatt Kajuk és Bajdár Erdélyt vérébe fojtva Alsó-Magyarországra törtek, fölégeték Nagyváradot, a templomba futott hölgyeket a lángok közt téve martyrokká, legyilkolák Gerőth bán seregét, mely a Körös vize mellett sáncolta el magát, s azon nagy kiterjedésű német városnak, melynek Tamáshídja volt a neve, most nevén kívül semmi egyéb nyoma nincsen. Iszonyú vérfürdő volt ott is.

Áruló, mint mindig, volt akkor is, ki a győzelmes ellenséggel együtt osztozott prédában, hatalomban; az ellenséget tatárrá lett benszülöttek vezették a hon minden rejtekhelyeire, a legsűrűbb erdőkbe, hol a nép odvas fákban, fák tetején, patakok medrében lappangott, vagy vermeket ásott magának a síkon, vagy elbújt a mocsári nádasokba. A tatár csordák ott mindenütt felkeresték őket, a meztelen életet sem hagyva élvezni elleneiknek, s ha egy várost lerontottak, másnap, harmadnap ismét visszatértek oda, jól tudva, hogy az elhagyott romok közt a visszatért éhen holt nép keresgél s melengeti magát háza üszkeinél, s halottait vizsgálja. Azokat is legyilkolá. Néhol egyes elárkolt falut bántatlanul hagytak, hogy a nép a környékből odacsődüljön, s mikor összetolult a népség a biztosnak hitt menedékbe, akkor rontottak rá, s ember előlük meg nem menekült.

Egyik város sem sietett a másik védelmére, mindenik csak saját magáról gondoskodott és mindenik elveszett.

Aki megmenekülhetett, elbújt a havasok közé.

És a népség eltüntével jött a láthatatlan ellenség a tatárokkal küzdeni – az éhség. A kenyérkereső nép elbújt, a gabona aratatlan, a szőlő szedetlen maradt, a feldúlt, felégetett falvakban nem volt az ellenségnek maradása.

Összehordták egy halomra a vérrel fecskendett prédát, arany, ezüst edényeket, templomok kincseit, családok drágaságait, s ott feloszták maguk között. Ez osztálynál akadtak rá az ország pecsétnyomójára, melyet Miklós püspök, kinek feje a Sajónál hullott le a csatában, hordott magával.

E találmány itt marasztá a ravasz ellenséget. Fogoly barátokkal leveleket írattak a király nevében az ország pecsétjével, mikben visszahívatik a nép, biztatva a közel segély reményével, s e leveleket fogoly magyaroktól szétküldözék a rejtekben levőkhöz.

Azok hittek az ország pecsétjének. Előjöttek menhelyeikből, visszatértek falvaikba, házaikat felépíték, munkáik után láttak, s hozzátörődtek a tatár szolgasághoz.

A tatárok föloszták maguk közt az országot; tatár szokások, tatár törvények hozattak be, a falvak száz mongol bíró kormányzata alatt álltak, kik végezték a magyar felek peres ügyeit.

A magyar köznép szokni kezdett az idegen urakhoz. Elnézte, hogy leányait, hitveseit gyalázatra kéri tőle az erkölcs nem ismerő idegen, sőt hivatalokat is vállalt a tatár alatt, s meg volt elégedve az új kormányzattal.

E bűne sem maradt bűnhődetlen.

A tatárok csak azt várták, hogy a gabona csűrbe legyen takarítva, a bor leszűrve, a házak újra fölépítve, akkor a síkra kirendelék a falvak lakóit egy rakásra s kiválogatva közülük a legszebb hölgyeket, a többit levágták mind.

Batu kán ezalatt a futó királyt üldözé: aki egy pillanatnyi menhelyért, mit Fridrik herceg nyújtott neki, tízezer márka ezüstöt fizetett a körülményeket kizsákmányolni tudó szomszédnak, s innen tovább futva, túl a Dunán gyűjté össze a megmaradt fegyveres erőt.

A magyarság sokáig védte a dunai vonalt, a befagyott folyam jegét éjjel-nappal törve s ellenei vérével festve, míg Kajuk kán ravaszul rászedve őket, a jégen áttört, s a királyt Dalmáciába futni kényszeríté.

Csak három hely volt még túl a Dunán, mely menedéket adott a mongol fegyver elől: Fehérvár, Pannonhalma és Esztergom.

A két elsőt rövid ostrom után otthagyta az ellen, annál nagyobb dühvel fordulva a harmadiknak. Itt volt összegyűlve a környék ereje, gazdagsága, vitézei, hölgyei és tőzsérei.

Kétségbeesett védelem után el kelle a lakosságnak hagyni a várost s bevonulni a fellegvárba, s azt védeni életre-halálra.

A bátrak fölgyújták maguk körül a várost, s kincseiket a tűz közé hányva, nem vittek magukkal egyebet, mint kenyerüket és fegyvereiket.

A dühösen berohanó ellen a vélt zsákmány helyett csak üszköket talált s a bátrak helyett azon gyávák seregét, kik térden állva várták a veszélyt, s kikből tizenöt sem szabadult meg a halál elől.

Háromszáz hölgy gyűlt össze egy palotába, fölcicomázva, fölékesítve, kik ahelyett, hogy férjeikkel együtt a vár omladékai közé siettek volna győzni vagy temetkezni, a győztes mongol vezérnek ajánlák fel kecseiket; és ez legyilkoltatta őket mind. (E tárgyat írtam le „Százszorszépek” című elbeszélésemben.)

És a várat hiába vívta azután a mongol, Simon bán balistái nem hagyák őt közel jönni. Beleunt, otthagyta az el nem foglalt helyet, betörve Ausztriába, onnan levonult Szlavóniának; ott azonban csak üres falvakat talált. A horvát okosabb volt, s eleve bevonult lankaságai rengetegébe. A mongol csorda a királyt üldözve, megostromlá a dalmát várakat, s míg erejét a sziklafalakra vesztegeté, a magyar király Kajuk szeme láttára ült a Frangepánok hajójára, mely előlük megmenté.

Innen elvonulva Szerb-, Bosnyák- és Bolgárországot pusztítá végig; míg Batu kánnal ismét egyesült ott, ahol már nem volt mit pusztítani többé.

Körös-körül üresek, néptelenek és lakatlanok voltak az országok. A jobbra-balra száguldozó mongolok sötét csapatai sehol sem találtak már egyébre, mint rokonaikra, az összevissza száguldozó farkasok csordáira.

Ekkor jött a hír Ázsia belsejéből, hogy Oktaj kán meghalt Karakor fővárosában. Batu kán e hírre rögtön összegyűjté hadseregét s visszafordult Ázsiának: unokatestvéreivel a megürült trón felett osztozni.

Az iszonyú had oly hirtelen, mint jött, ismét visszatért. Semmi sem maradt itt utána, mint az iszonyat, a pusztulás véres nyomdokai. (A tatárdúlásról írta meg Ruzicska az első magyar operát, e cím alatt: „Béla futása”, mely e század első évtizedeiben kedvence volt a magyar közönségnek. Sok ideig hangoztatták dalköreink az örök szépségű kardalt, „Hunnia nyög, letiporva sírnak a bús magyarok”.

(A „tatárfutás”-ról szól az egykorú Rogerius „Carmen miserabile” je.)


VisszaKezdőlapElőre