Várna

Muráth minden oldalról ellenség által látta magát környezve. Csak egy gondolat szabadíthatá meg – kibékülés a leghatalmasabbal.

Alig hangzott el a budai hongyűlés hadüzenete, midőn a szultán teljhatalmú követei Brankovics György kíséretében megjelentek Hunyadynál, békét ajánlva a legkedvezőbb föltételek alatt.

Brankovics már meg volt nyerve, neki visszaadták országát, s most ő volt, kinek a magyarról való kibékülés leginkább érdekében állott.

Hunyady a királyhoz utasítá a követeket, s Ulászló Szegedre hirdetett országgyűlést, hova a nemesek bandériumaikkal egészen csatára készülve jelentek már meg, a követeket elfogadandók.

A békeajánlat hízelgő volt a magyarokra nézve: Szendrő, Galambóc, Szrebernik s még három vár átadása, miket annyi embervesztéssel nem bírtak egykor elfoglalni, a novobrodói gazdag ezüstbányák, s a foglyokért ajánlott váltságdíj, magáért Hasszan és Karám bégekért 70 ezer arany s elismerése Magyarország fennhatóságának Oláhország felett: oly kedvező színben állíták elő a békekötést, miszerint lehetetlen volt azt alá nem írni.

Caesarini hallgatott, de annál inkább beszélt Brankovics, elmondta a török elleni szövetségesek megbízhatatlanságát: a velencések kalmárszelleme s a görög nép tunyasága kevés súlyt adandott a magyar fegyvereknek az ozman hadak kifogyhatatlan ereje ellenében, s végre maga a győzhetetlen hadvezér, Hunyady is ajánlotta a békét, s Fridrik császár mozgalmai szinte kikerülhetetlenné tevék azt.

A király aláírta azt, a követek a Koránra, a király az Evangeliumra esküvének, s a békekötés után rögtön kivonultak a törökök az általadott várakból.

Alig mentek el a szultán követei Szegedről, érkezett Alberti cardinal, tudtul adva a magyaroknak, hogy ő már közelít hajóhadával a Bosporushoz, Muráth visszajövetelét meggátlandó, s egyszersmind Európa minden népei útban vannak a szent hadra a magyarral egyesülendők.

A harcias nemzet arcát szégyenpír futá el a tudósításra, hogy éppen őneki kellett visszavonulnia a csatatérről, midőn a többi mind ott van, s neki kellene elsőnek lenni a többi közt.

Julián észrevette az arcokon látszó bánatot, mely a hősi lelkek szégyenéből eredt, s fölállt bebizonyítani, hogy a magyar nemzetnek a törökkel kötött békéje érvénytelen. A hitetlennek adott szó nem kötelez, a pogány kezébe tett esküt nem hallgatja meg Isten. Az egyház felbontja és kárhoztatja e békekötést, egész Európa gúnyt kacag rá, s azok, kik általa elárultattak, megátkozandják. A magyar nép becsülete, az eddig szerzett harci hír semmivé lesz.

Nem kellett többet mondania. A magyarnak két szégyen között kellett választania. Utálatos gyalázat e nép előtt szószegőnek neveztetni, de gyávának tartatni elviselhetetlen.

Juliánnak nem volt szükség őket esküjüktől fölmenteni, a pulyaság vádja elől belementek volna a nyílt pokolba is.

Érzé mindenki sorsát, érzé: hogy e hitszegés bosszút kér az égből, de jobb volt mégis elveszni a csatamezőn, mint élni kigúnyolva. Az arculütés jobban fáj a kardcsapásnál.

A harc elhatároztatott; nem oly lelkesülten, mint egyébkor, de szilárdul, megmásolhatatlanul.

A felállított hadseregek alatt ez órában megrendült az álló föld, a földindulás csodájában mindenki érzé az ellentmondó Isten tartóztató jobbját; de a becsület kívánta! s az több mint az élet, több mint a mennyország. A sereg útnak indult.

Alig volt több húszezer embernél. A király nem akart újakat gyűjteni, érezve közelgő sorsát, egyébiránt számított az albániai, görög és olasz segédseregekre.

Midőn a Dunán át akart kelni a sereg, a víz kiáradt előtte, elfogva messze az utat. Az árvíz csodájában látta mindenki a tartóztató Isten jobbját, de a becsület kívánta, s a sereg átkelt az árvízen.

Harmincnégy nap telt bele, míg a magyar had a természet által elébe rakott akadályokon keresztül Nikápolyig jutott. Ez alatt ideje volt Muráthnak Karamanoglit legyőzni s hirtelen visszafordulni Európára.

Midőn a nikápolyi háromszorosan nevezetes vérmezőn felállítá a király seregeit, tízezer lovassal hozzá csatlakozott Drakul vajda.

A suloni erdőn átjöttében egy vén bolgár jósnő megállította a vajdát s megjövendölé neki, hogy a király el fog esni a csatában. Az oláh vajda babonás ember volt s nem hallgathatá el a király előtt a jóslatot, figyelmezteté Muráth haderejére, ki vadászatra is több kísérőt szokott vinni, mint az egész magyar sereg; de már vissza nem lehetett fordulni. Inkább a bizonyos halál.

Drakul erre két legjobb harcosának megparancsolá, hogy a király oldala mellől soha el ne távozzanak s a legjobb két paripát tartsák készen számára, s ragadják ki, ha veszély lesz. Ezzel maga haza ment.

Egyik rossz hír jött a másik után, Brankovics György megtagadta a részvétet e hadjáratban. Castriota György megindult hadseregével a magyarral csatlakozandó, s az utakat mindenütt elzárva találta a szerb határszélen, és nem egyesülhetett a királlyal. Maga a görög császár, kinek egyedül állott érdekében a harc, ahelyett hogy seregeivel, mint tervezve volt, Gallipolishoz sietett volna, valami húgának a lakodalmát ünnepelte Szerbiában.

Egyedül a Bosporust elzáró hajóhadban lehete még bízni.

A sereg előreindult, átkeltek a Haemus előhegyein, a közbeeső Sumen és Petrec sziklavárakat ostrommal elfoglalák, ötezer ozman vesztette itt életét. Az ostrom diadala után jött a hír: hogy Gallipolisnál a genuai hajóhad Muráth hadseregét jó pénzért átszállította a Bosporuson…

A magyar had elhagyatva, elárulva egyedül maradt a törökkel az idegen ország közepette.

A görög császár visszafutott Byzancba, az európai segédhadaknak hírük sem érkezett, a húszezer magyar, tízezer oláh és ötezer lengyel volt egyedül a csatatéren.

Most elég ok lett volna a visszafordulásra. De a király fiatal volt és merész. Még csak helyébe sem akarta várni az ellenséget, maga sietett eléje.

A Várna és Kavárna közötti síkon tábort ütött a magyar had, egyik oldalról az elfoglalt Galac vártól, a másik felől a Devini mocsártól védetve. Itten várta be Muráthot.

Egy éjszaka a hegyen szerte elszórva látszó őrtüzekből észrevette a magyarság, hogy az ellenség közel van.

Az addig áltatott szívek megdöbbentek e látványra, a közel csata mindenkinek eszébe juttatá, hogy ez igazságtalan had, s a magyar seregek győzelmi talizmánja, a lelkesülés elveszett.

Caesarini azt tanácslá, hogy sáncolják el magukat s várják be az érkezendő segédcsapatokat. Sokan beleegyeztek. Félni kezdett a sereg.

Ekkor előállt a vezér, kezébe ragadta a kormányzatot s kimondá, hogy most már csatázni kell, mégpedig támadva csatázni. Mindig így szokta a magyar, s megtanult egyedül három ellen harcolni.

Amint Hunyady előlépett, újra visszatért a bizalom a szívekbe. Még az ő neve volt az, mely bátor gondolatot kölcsönze a harcolóknak s elhiteté velük, hogy ha győzelmet nem is, de a dicsőséget megmenti számukra.

November tizedike volt, szép csillagsugáros őszi éjszaka, midőn Hunyady csatarendbe állítá seregeit. A mocsár és Várna közé helyezé a királyt, hol minden oldalról védve leendett, a fő zászlósurakkal, lelkére kötve, hogy helyét el ne hagyja, míg ő fel nem szólítja rá. A balszárnyat Szent László lobogójával a váradi püspökre bízta, a lengyel vezérekkel, Tarnov és Bobriccsal a jobbszárnyra állítá az egri püspököt. A magyar főpapok akkor karddal is tudták védeni a hazát. A derékseregnél volt Caesarini s a két Thallóczy bán és Báthory István az ország zászlójával, Drakul fia vezette az előcsapatot, maga Hunyady mindenütt jelen volt.

Midőn a király fejére fel akarták tenni az ezüst sisakot, a fegyvernök kiejté azt kezéből. „Rossz előjel!”, suttogák a körülállók. És midőn az egész sereg csatarendben állott, a napfeljötte előtti órában irtózatos orkán zúdult alá a hegyekről a magyar táborral szembe, mely a zászlók lobogóit végtől végig szétszaggatta s nyeleiket kicsavarta a vivők kezeiből.

„Az Isten keze”, gondolák magukban a harcosok, s nyugtalanul várták, hogy egyszer, akárhogy túl legyenek rajta.

De feljött a Pontusz mögül a rózsákba öltözött nap, ragyogó képe arannyal festé a tenger hullámos tükrét.

Azon pillanat hatása leírhatatlan, midőn egy éjjel csatarendben állított hadsereg a fölkelő napnál egyszerre kitűnik önmaga előtt. Az emberek végignéznek társaik sorain, a látomány új bizalmat önt a szívekbe, mindenki egymagában őrzi az összes hadsereg erejét, s ismeretlen örömmel várja, óhajtja a pillanatot, melyben a csatakürt riadóra szólal, az ütközet minden rémsége elvész előtte, s úgy tekinti azt, mint egy nagyszerű mulatságot.

A napfelkölte előtt már hangzott a hegyekről a török imámok és dervisek reggeli éneke, s az első napsugárra előtűntek az ozman had csoportjai a hegyről alázsibongva.

Elöl az ázsiai lovasság, keleties pompában, festői öltözetük, turbánjaik, kardmarkolatuk messziről ragyogott a drágakövektől, arab méneik szerszáma arannyal rakott szattyánból, virágokkal kihímezve.

Ezek mögött jöttek a romániai hadak, Karazi bégtől vezetve: sötét, napbarnította had, félig meztelen izmaik nehéz fegyverekhez szokottak látszottak lenni.

Következtek a keleties sajátszerűség nevelésére a csengőkkel rakott tevék csoportjai, kurd íjászokkal megrakva, kincsekkel, élelemmel rakott társzekerek, s ezeknek háta mögött maga a szultán válogatott janicsárhadával.

Hunyady könnyebben kezde lélegzeni, a török had így egymás háta mögé állítva csak egyenként küzdhetett meg vele. Hirtelen megfúvatta a tárogatókat, hogy ideje ne maradjon az ozmannak kiterjeszkedhetni és egyszerre működni egész seregével.

A zord, fekete oláhok összecsapnak a szép gyémántokkal rakott ázsiai lovassággal. Hunyady maga vezeti őket, s a legrövidebb tusa után szét van verve a gyönyörű fényes hadtest, s fut szerteszét bomolva.

Muráth e kétségbeejtő látványra sarkantyúba kapja lovát s megfordulva el akarja hagyni a csatatért, de mellette álló satrapái megkapják lova zabláját s halállal fenyegetik, ha a csatát nem folytatja.

Erre hatezer spahit küld lovasai segélyére; Hunyady ezeket is szétveri, az ázsiai seregek már semmivé vannak téve, az egri püspök most a romániai seregekkel fogadja el a csatát, míg az oláhok a tevéknek rohanva, azokat különös gyönyörűséggel kezdik fosztogatni.

Ekkor a nagyváradi püspök, nem várva a parancsszót, kinyargal saját bandériumaival a harcban részt venni s az ozmanokat ott támadva meg, hol azok még sértetlenül állanak, azoktól visszaveretik, s futtában belevész a mocsárba, melynek védelme alatt kellett volna maradnia.

A török csapat, mely őt üldözé, a lengyeleknek fordul, elfoglalja a szekérsáncot. Tarnov és Bobrics s a hős Cserny mindkét fia bajnoki küzdelem után elhanyatlanak a túlnyomó erő alatt. Szent László lobogója már ingadozik, midőn Hunyady és a király egyszerre érkeznek oda. A győzelmes ozman csoport kiveretik a szekérsáncból, nagy része a mocsárba szorítva ottvész, a többi szétszalad. Hunyady ismét arra fordul, ahol a veszély legnagyobb.

A jobbszárny dandárai a romániai hadakkal küzdöttek, hol az egyik, hol a másik foglalta el az ostromlott tetőket, midőn Hunyady egyszerre közöttük termett. Éppen jókor jött. Az egri püspök hősileg csatázva, éppen akkor hullott le lováról, s az estével megzavart sereget csak Hunyady hozhatá újra rendbe.

Ide húzódott tehát a harc minden mérge. A legkeményebb harcosok itt küzdöttek, itt lehete hallani Hunyady szavát egyfelől, másfelől Karazi bégét, aki szeme fénye volt a töröknek.

A vérengző viadal tüzében, midőn férfi férfi ellen harcol, összetalálkozik a két vezér. Villogó szemekkel rohan Karazi bég Hunyadyra, kardját megsuhintja, s mielőtt lecsaphatna vele, szíven keresztüldöfve bukik hanyatt lováról.

Vezére elestével elhányta fegyverét s hanyatt-homlok rohant a romániai had; a győzelem a magyar kezében volt, nem állt már a török hadból egyéb, mint Muráth janicsárjai.

De be kelle következnie a sors bosszújának. Azon pillanatban, midőn a török had kétharmada már el volt gázolva, kellett a hitszegésért bűnhődve elveszteni azt, amit a vitézség jutalmul kiküzdött.

A király körül álló zászlósok irigyen nézték Hunyady győzelmét, s az ifjú hevét alig türtőztető királyt izgaták.

– Nézd, mint halad ő előre, és te itt vesztegelsz. Hallod az ő nevét, mindenki azt kiáltja, a tiedet senki. Az ő neve után fogják a győzelmet írni, nem a tied után. Jer velünk. Még ott áll Muráth janicsárjaival. Ez az ellenség legjobban illik hozzád, király király ellen. Így egyenlő a csata.

A király ifjú volt és dicsvágyó. Elfeledte, hogy a megszegett esküért egyedül az ő feje félhet legjobban az ég bosszújától, s a vezér rendelkezése ellenére elhagyva biztos helyét, az ország zászlójával egyenesen Muráth ellen indult.

Muráth meglátta őt közeledni a hegytetőről, s kivonva kebléből a békekötés pecsétes levelét, azt feltartá az égre.

– Ha Isten vagy, kit a keresztyének imádnak – szólt arcát az égnek emelve –, úgy bosszuld meg nevedet azokon, kik azt megfertőzteték.

E szavakra elkeseredetten zúdult fel a janicsárság, egy lobogóra feltűzték az okiratot s azt ragadva elöl, bőszült haraggal rohantak a közeledő királyra.

Hunyady észrevette a király harcát, s serege legjobbjait maga után kiáltva nyargalt a királyon segíteni.

Ulászló, meglátva Hunyadyt, nehogy általa megelőztessék, kíséretével még mélyebben vágta magát a janicsárok közé, s úgy tett, mintha nem hallaná a vezér kiáltását, míg a körülözönlő török had fanatikus dühében egyszerre egészen elvágta őt és kíséretét a nyomában levő bandériumoktól. Hunyady nem bírt magának utat törni hozzá. Messziről kellett látnia, mint hullanak el egyenként a király kísérői – előbb Perényi Miklós, azután Tamási Vira, végre maga Báthory István az ország zászlójával. A magyarok ajkán a kétségbeesés hangja hallatszott. Még minden oldalról dühösen ostromolták a janicsárok sorait, még látszott a király bátran harcolva paripáján. Egyszerre összeroskad a ló, lábait elvagdalták, s az alá eső királyt Theriz janicsár legyilkolja. Néhány pillanatig tart még az őrjöngő tusa, a király holtteste felett néhány bennszorult nemes csatázik, s mire ők elvéreznek, már szinte odáig tört utat Hunyady kétségbeesése felmagasztalt erejével, midőn e pillanatban fölemelik egy dárdára szúrva az elesett király halvány, ezüstsisakos fejét.

E látományra elveszté lelkét a magyar had. Büntető Isten jutott mindenkinek eszébe. A pillanatokkal előbb győztes vitézek futó haddá váltak. Megfutott a vezér is s szerencsésen átmenekült a Dunán. A hitszegés okozója, Caesarini, a futásban leöletett.

A világ nagy szelleme e csatában nagyszerű tanítást adott a népeknek. Muráth hódolva hajtá meg fejét a keresztyének Istene előtt, de midőn végignézte a csatatért, hol seregének legjavából harminckétezer bajnok feküdt halva, felsóhajtva szólt: „Ilyen győzelmet csak ellenségemnek kívánok!”

(A várnai gyászt örökíté meg e latin distichon:

„Romulidae Cannas, ego Varnam clade notavi.
Discite mortales non temerare fidem!
Me nisi pontifices jussissent rumpere foedus,
Non ferret Scythicum Pannonis ora jugum.”
„Rómaiak Cannaet, én Várnát gyászlom elesve.
Hűséget meg nem szegni tanuld, amíg élsz.
Engem hogy ha hitet megtörni a pápa nem indít,
Pannon válla ma nem hordana szittya igát.”)


VisszaKezdőlapElőre