Konstantinápoly eleste

Görögország végső vonaglásaiban volt már. II. Amurat holta után egy merész fiatal férfi ült a trónra, II. Mohammed, kinek hatalma egész Európát elöntéssel fenyegette, s azt tenni akarata is volt. A nagy görög birodalomnak csak fővárosa állt még, Konstantinápoly, melynek legutolsó és legszerencsétlenebb fejedelme volt akkor Konstantin.

Körös-körül ozman kézben volt már birodalma, s fővárosa minden órán elveszendő volt a nőttön növő hatalom óceánjában.

Alig kötött békét Karamanoglival Mohammed, midőn folyvást a leggúnyosabb tisztelet küljelei mellett, elkezdé roppant előkészületeit a görög birodalomnak veszendő s az ozmannak leendő fővárosa ellen.

Az átelleni partra erős várat építtetett, a falvakat körös-körül elfoglalá s a magyar születésű Orbánnal óriás ágyúkat öntetett, miknek tizenkét arasznyi széles torka mérföldnyi távolba hajigált hatmázsás köveket s hangjával húsz stádiumnyi körben reszketteté meg a levegőt.

Konstantin észrevéve a fenyegető előkészületeket, segélykiáltása hangjaival felzavarta egész Európát. Mert tulajdon népétől úgyis hasztalan várt segélyt.

Az egész görög népből nem vált több ötezer embernél, ki hazája utolsó maradványát védeni előálljon, a többi elásta pénzét, eldugta fegyvereit, vagy imádkozni járt a templomba, hogy tegyen az Isten számára csodát!

Mivé lettek Sparta és Athenae utódai!

E végszorongattatásban Konstantin csak szomszédaitól remélhetett segélyt, de ott a bölcs német urak nem tettek egyebet, mint tanácskoztak és semmit sem végeztek, itt a magyarnak fegyverszünete volt a törökkel, s miután már egyszer a görög császár kedvéért történt békeszegés oly véresen megriasztá, nem volt lehetség azt másodszor megszegetni vele.

Konstantin arra volt szorulva, hogy egykori ellenségeit, a római hitfeleket, a pápát, az olaszokat hívja segélyére, megígérve, hogy viszont ő is lemond hite dogmáiról, s a római egyházzal egyesül.

– Mit! – kiálta fel a görög nép, midőn megérté uralkodója szándékát; benne legyen a hitformulában a „filioque”, s az ostya savanyítatlan kovászból készüljön! És szintén föllázadt a pápa által küldött mintegy kétezernyi genuai segédsereg ellen, sőt egy tagja a császárcsaládnak azt mondá a nép közt, hogy inkább akarja a szultán turbánját látni a főoltáron, mint a pápa tiaráját!

Lőn nekik az ő kívánságuk szerint.

Eszeveszettül felfordult minden a városon belül, a görög apácák adták a példát, az urak, a köznép kaptak rajta, gúnyolák, kacagták a római lovagokat, lakoma volt minden háznál minden éjjel s búcsújárás minden utcán, ahol a görög nép dühödten énekelve hordta körül cifra védszentjeit, hogy szabadítsák meg a várost a töröktől, a pápától meg a császártól.

Így viselte magát Konstantinápoly népe, midőn a legelső bomba közé esett.

Ekkor egyszerre elhallgatott mindenki, s bújt, ki merre látott.

Csak Konstantin állt ki a bástyákra, és a geunai lovag Justiniani, segédcsapatával.

Konstantinápolyt két oldalról a tengeröböl védte, s az el volt zárva egy nagy lánccal, hozzájárulhatatlanul a csatornában horgonyzó török hajóhadnak, mely több mint 300 hajóból állott.

Csupán a szárazföld felől lehete a várost megostromolni, mely oldalról kettős fal és százlábnyi mély árok védte.

Ez oldalról intézte Mohammed az első támadást 278 ezer emberrel.

Az első ostromok csak vérébe kerültek a töröknek, anélkül, hogy egy lépéssel előbbre haladt volna; ha minden görög úgy harcolt volna, mint az a néhány ezer férfi a császárral, a félhold nem jut a Sophia templomra soha.

A szorongattatás e pillanatában hirtelen új segítség érkezik Genuából, öt hadihajó fegyveres néppel és eleséggel megrakva.

A Bosporusban tanyázó török hajóhad útját állta az érkezőknek, s ezzel vad viadal kezdődött a tengeren.

A szultán maga is megjelent a parton, embereit biztatva, fenyegetve és buzdítva; míg a byzanci nép henye kíváncsisággal gyülekezett a falakra, mintha csak egy circusi mulatságban venne részt, ahelyett, hogy szövetségeseit segítené.

Kétszer verte vissza az öt genuai gálya a törökök ügyetlen hajóit, midőn a szultán harmadszor is támadást parancsol népeinek, maga is átkozódó szavakkal rohanva lovastul a hullámok közé, s káromolva a szeleket és habokat, melyek mind ellene esküdtek. E harmadik összecsapásban tökéletesen szétverték a genuai gályák az egész török hajóhadat, mely tizenkétezer embert vesztve, bomlottan menekült az anatóliai kikötőkbe.

A szultánt úgy látszék, hogy elhagyta a harc szerencséje, de nem az ész és akarat, azt újrakezdeni.

Hol óriási hatalom titáni gondolatokkal párosul, ott a csodák nem lehetetlenek.

Miután a tengeren át nem vihette hajóhadát a szultán az elzárt kikötőbe, a szárazon vitte azt oda.

Hihetetlennek látszanék a terv, ha nem valósult volna meg.

Tömérdek nép sietett parancsára a Jasantól Galatáig terjedő tért síkká egyenlíteni, akkor a több mint nyolcmérföldnyi távolságot erős deszkákkal rakták ki, s azokat bekenve faggyúval, e sikamló ösvényen keresztül taszíták a török hajókat egész a tengerig; s egy reggelen az ostromlottak a kikötőben látták az ellenség hajóit, melyeket a mély járású genuai gályák ott meg nem támadhattak.

Erre egy úszó gátat építének a törökök, összekötözött hordókból, melyet fölül földkosarakkal kitömve, arra állíták fel ágyúikat, a városnak ez oldalról leggyöngébb falait lövetve.

Mohammed felszólítá a császárt, hogy adja fel a várost, s azután legyen alattvaló fejedelme, különben népével együtt legyilkoltatik. Konstantin erre, őseihez méltón, azt válaszolá, hogy védeni fogja városát az utolsó leheletig.

E végveszély idején történt, hogy Magyarhonban László lépett a trónra, s kijelenté, hogy a fegyverszünet, mit Hunyady kötött a törökkel, őt nem kötelezi, evégett felszólítá követei által a szultánt, hogy Byzanc ostromát hagyja abba, különben Hunyadyt küldi ellene.

Ez üzenetre szokatlan suttogás kezde terjedezni a török táborban; Byzanc fölött éjjel ismeretlen fény derült fel, s a babonás törökök azt mondák maguk között, hogy ez a város védszellemének biztató világa.

A suttogásból zendülés lett, török főnökök csoportosan rohantak a szultán sátorára, őt kényszerítve, hogy az ostrommal hagyjon fel, s fenyegeték, hogy ha az ég intéseinek nem enged, meggyilkolják.

Mohammed kezükben érezve magát, csak néhány napi határidőt kért a zendülőktől.

Köztük volt ifjúkori nevelője is, Haly basa.

A következő éjjel ismét megjelent a villamos fénytünemény az égen Byzanc felett, de éjfél előtt már eloszlott.

– Ez jó jel, mondá a szultán babonás harcosainak, s még egy utolsó általános rohamra állítá fel őket, ígérve, hogy ha ez nem sikerül, abbahagyja az ostromot.

Még egyszer felszólítá a császárt városa feladására, a pulya városi nép kívánta az ajánlott jármot, de a császár megveté őket és az ajánlatot, s keserű elégtételül érezte magában, hogy e gyávák, kik nem siettek hazájukat megvédeni, legalább vele együtt fognak elveszni.

A következett éjjel a török sátorokban körös-körül meggyújtott világok bizonyíták, hogy most a törökök imát és böjtöt tartanak, mint szokták csata előtt, s Konstantin kémei által előre tudósítva volt a másnapi ostrom felől.

Még azon éjjel összegyűjté bajnokait. Isidor cardinal a Sophia templomban megáldá őket. Ez volt az utolsó keresztyén istentisztelet azon templomban.

A hősök kezet szorítának, s ki-ki szétoszlott rendelt helyére, elhatározva, ott nem győzni többé, hanem meghalni.

Mohammed korán reggel három óta után megkezdeté az ostromot. Elöl rendelé azon seregeket, melyek föllázadtak ellene zendülő vezéreikkel együtt. Ezrével hullottak azok el a védők lövései alatt. De hisz nem is volt egyéb rendeltetésük, minthogy az utánuk jövők számára betöltsék a mély árkot holttesteikkel.

És azok betölték azt, anélkül, hogy csak egy is közülük a falakig jutott volna.

Rajtuk keresztül rohantak ekkor a falakra a romániai s anatóli seregek.

Hasztalan küzdöttek azok is. Kétórai dühös verekedés után leszórták azokat is a védők falaikról.

Ekkor dühösen parancsolá Mohammed, hogy az ágyúkkal a küzdő tömegekbe lőjenek, nem nézve, hogy egy ellenségért tíz jobbágy hull-e el a lövésektől, s azzal nekizúdítá janicsárjait a már kifáradt hősökre.

A kétségbeesés azokkal is elfogadta a harcot, a védők még egy lépést sem engedtek; utoljára maga a szultán is közbe rontott tartalékul hagyott tízezer főnyi válogatott seregével. A hangyasokaság rohant fel az ostromhágcsón, ezrével hullva alá, s két annyi támadva helyette. A szultán vasbuzogánnyal verte hátul a hátrálni akarókat.

E percben egy nyíllövés keresztülfúrja Justiniani karját, a hős elsápad, saját vérét meglátva, s kardját elejtve kezéből, elhagyja helyét. Az oldalánál küzdő Konstantin hasztalan kiált utána: egyedült maradt ott a falakon kisded csapatjával.

Meg egy erőfeszítés a törökök részéről, s a janicsár Hasszán a lófarkas félholddal a kezében, első szökik a falakra. Utána harminc társa, kik közül tizennyolcat rögtön leölnek. Erre átözönlik a bástyán az erőt vett török had. A görög vitézek egyenként hullottak el, helyeikről nem távozva.

Konstantin látva a harc végét, elveté bíborpalástját, koronáját, s kivont karddal a közvitézek sorába állt, ott esett el végső viadalban, fel nem ismertetve azok által, akik legyilkolák.

A byzanci nép kardélre, vagy rabláncra jutott.

Sorsán senki sem okult azóta.

A históriától senki sem akar tanulni.


VisszaKezdőlapElőre