Néperedetek mondái

Magyarhont annyi tarkán összefoldott népcsalád lakja, hogy maga bátran képviselhetne egy kis világrészt.

E családok mindegyikének megvannak a maguk őshagyományai, hírneves múltjuk, s bár némelyik azt végképp elfeledte, jó leend azokat följegyezni – ha nem is a historikus, legalább a költő számára.

Lássa meg az, mi volt egykor ugyanazon népek jelleme, s mennyire tarták azt meg más nemzet közé olvadva.

Maga a magyar nép sem egy törzs ivadéka, mert azt fölfoghatóvá sem lehetne tenni, mint növekedett volna az Álmos alatt kijött törzs annyi harc alatt tízszer annyira?

Már akkor itt benn volt a palóc, a székely, a kazár; a kun, a besenyő, a jászkun később jött be, s ezek mind egy nyelvtörzs külön fajai voltak, viseletre, szokásokra, jellemre különbözők, néha ellenségek, de nyelvüknél fogva mégis egy anya gyermekei.

A palóc az avar körsáncok szétvert népeiből maradt el a felsőmagyarhoni hegyes vidékekben, a minden üldözött nép természetes menhelyén; a székely a hun nemzetnek egymást elrontott maradványául bújdosott Erdély hegyláncai mögé, mindekkorig megtartogatva ezer meg ezer év előtti elütő jellemét; a jó öreg krónikaíró, Lisznyay Mihály azt állítja róluk, hogy Erdélybe vándorolva, a többi népekkel békességet akként iparkodtak fenntartani, hogy hun nevezetüket eltagadva, siculosoknak nevezték el magukat, azt állítva, hogy Szicíliából jöttek oda. Holott e nevezet csak a magyarnak latin kaptára feszítéséből ered.

Még sajátságosabban regélnek Kircher Athanaz és Bronioni Márton, nemkülönben Ortelius Ábrahám, az erdélyi szászokról.

Szerintük Saxoniának egyik városa, Hammelia igen szenvedvén az egereknek nagy sokaságuk miatt, elannyira, hogy semmi ennivalót nem lehete a városban többé tartani, végtére nagy jutalmat hirdete ki e kellemetlen vendégek kipusztítására. Erre egy ismeretlen férfi jelent meg a városban, idegenszerű ruházatban, aminőt soha sem látott senki azelőtt, megegyezve a hammeli polgárokkal kitűzött díjban, kurta sípot vont elő övéből, s elkezdvén azzal az utcákon alá- s fel-furulyálni, az egerek s patkányok egész sokasága indult meg utána minden lyukból és hasadékból, melyeket a furulyás ekképpen belevezetve a folyamba, mindenestül elpusztított. A bűbájos ekkor kérte a polgároktól a kialkudott díjat; ezek azonban ahelyett, hogy kifizették volna azt neki, még azzal fenyegetőztek, hogy őt mint bűvészt megégetik, köszönje meg, ha nem bántják. A férfi fenyegetőzött, hogy sokkal többet fog rajtuk venni, ha ezt meg nem adják. Amazok kinevették vele. Lőn azonban, hogy midőn a város népe a templomban volna, s csak a fiatal gyermekek lennének odahaza, az ismeretlen férfi ismét végigmene az utcákon, s amint egy új nótát furulyázott, a mindkét nembeli gyermekek, mint egykor az egerek, kirohantak utána, s eszeveszetten táncolva követték, amerre ment. Az ember kivezette őket a városból, elvitte őket a kálváriahegyig, ott az megnyílt, a gyermekcsapat vezetőjével együtt eltűnt a hasadásban, mely utánuk ismét összecsukódott; az egészből csak egy sánta leány maradt el, ki nem győzött a többivel futni, ez tudósítá a hazatért polgárokat gyermekeik elviteléről.

Ortelius csak azon különbséget teszi a regében, hogy nem síppal, hanem dobbal csalta ki az ördög a gyermekeket, s ennélfogva még az ő idejében is tiltották a hammeliek azon az utcán a dobverést; és hiába keresték messze földön eltűnt gyermekeiket.

És íme előáll Bronioni Márton, aki azt állítja, hogy egy napon ismeretlen nyelvű és viseletű gyermekcsoport jelent meg véletlenül Erdélyországban, kik ott letelepülvén, mind e mai napig szászoknak hívatnak, s éppen olyan jó gazdák, mint elődeik.

E legendaírók szerint tehát a manó vitte a szászokat Erdélybe. Az oláhok Decebalig és Trajánig viszik föl eredetüket, miután újabb időkben szereti magát e népfaj dakorománnak nevezni, nem tudni: vajon apáit tartja-e őseinek, vagy apáinak meghódítóit? Minden bizonnyal egyetlen eset, hogy egy nép büszke legyen azon járom emlékére, mely ellen ősei annyi elkeseredett csatát vívtak.

Midőn Tamerlan India északi részéből kipusztítá a bálványimádást s vele együtt a bálványimádókat, egy vad néptörzs, mely magát Tsingánnak nevezte, közeledtének hírére felszedte sátrait s megkezdte futását, végigvándorolta Ázsiát, s bejött Európába; útközben zenével, tánccal, bűvészettel, vagy csinnal, csalással tengetve életét.

Midőn Zsigmond király uralkodott Magyarország fölött, akkor jutott e faj néhány bandája az erdélyi határokra. Már ekkor annyira beleszoktak a hamisságba, hogy még eredetüket is eltagadták, azt állítva, hogy Egyiptomból jönnek, s azóta Fáraó nemzetségének hívatnak a magyaroktól.

Pedig a nyelvükben túlnyomó bengali és malabari szavak elárulják eredetüket, valamint mindekkorig fennmaradt arcszínük és nemzeti jellegük.

Még most is ugyanazon faj, mely volt, midőn bejött, mely volt tán otthon lételében.

Nélkülöző, kalandor, művészetében született lángész, de úr nem tud belőle lenni; egy helyen nem maradhat, sokadmagával meg nem fér s másodmagával is veszekszik, a földművelést, katonáskodást kerüli, előszeretettel van a tarka viselethez, a henye kényelemhez, minden vallásból csak a babona fog rajta, de az anekdoták szerint ha teheti, még a szenteket is megcsalja.

Minden vendége között a magyarnak e faj a legelhagyatottabb, kivel mindenki jogot érez felsőbbségét éreztetni, ki felől ezer nevetséges anekdota kereng, költött és valódi, kinek semmi joga hazához, nemzethez, társulathoz, vagyonhoz, még tán az élethez sem.

S mégis, mily csodálatos, hogy e faj az, mely a magyarhoz legjobban ragaszkodik; megtanulja nyelvét, közelébe vonja magát, megtisztelésnek veszi, ha „új magyar” névvel nevezik, s ami több minden küllemnél, több mint tettetés: ellesi zenéjét, egyedül képes visszaadni azon érzelmeket, mik a magyar népzenében foglalva vannak, egyedül érzi a magyar titkos búját, titkos örömét, egyedül tud annak hangot adni.

Az első szerb telepítvények Zsigmond alatt származtak Magyarországra, a Csepel-szigetre és Budára. Később a török uralom elől szökve Janopolra.

Az örményeket Apafi Mihály telepíté leginkább Erdélybe, Szamosújvárra s Ebesfalvára. E faj is sok ésszerű rokonszenvvel viseltetik a magyar iránt, végül a zsidó faj, mely, amióta hitvallása befogadottá lett, igyekezik magyarrá lenni.


VisszaKezdőlapElőre