Róma falai közt élt egy fejedelmi nő, kiről azt jósolták az augurok, hogy szerelme miatt egykor a birodalom alapjaiban fog megrendülni.
E nő neve Honoria volt.
Jóslatok azáltal szoktak leggyakrabban teljesülni, hogy a babonás hit maga készíti elő számukra az utat, azáltal, hogy következményeiket el akarja hárítani.
A császárleány egy kolostor szűk körébe záratott el, ott őriztetett gondoskodó szent szűzek által, imádsággal, énekléssel töltve az időt.
Az imádság, az éneklés elűzi az ördögöket, de nem űzi el a szerelmet, mely megjelenik a szívben hivatlanul, óvhatlanul. Honoria érezni kezdé azt a sejtő, vágyó érzést, melyre nézve a kolostor fala szűk és hideg. Nem titkolá, hogy szeretne kimenni a világba.
Ekkor tudtára adták, hogy e kolostor börtön és börtönőre Róma, és Rómával nem bír senki.
Így töltött évet év után a császárleány epedésben, hervadásban; várva, hogy lesz-e valaki börtönőrénél hatalmasabb, aki őt megszabadítja?
Egyszer, mint a földindulás, futott végig a világban az országokat reszkettető hír: hogy jött egy hatalmas nagy király, ki előtt hullanak a koronák, mint meteorok, kinek egy intésére országok enyésznek el, kinek nevére sápadtság futja el a legbátrabb legionarius arcát… E név „Attila”.
A császárleány róla álmodott.
A hír napról napra új dolgokat beszélt a gyászban ünnepelt hősről, még a földrengés és az üstökös csillagok is őt látszottak hirdetni. Sírtak a nők, reszkettek a férfiak tettei hírére, csak egy kezde iránta szerelmet érezni: Honoria, a császárleány.
Az ideálját némán alkotó női szívet elbűvölve ragadta magához a nagyságában irtózatos férfi képe, egyszer alkalmat lelve rá, Honoria jegygyűrűt külde a hun királynak, ki tőle száz meg száz mérföldre távol a Tisza partján tanyázott egyszerű palotájában.
A hideg, szigorú férfit meglepte a szerelmi ajánlat. Felhívás volt a harcra, megalázni a büszke Rómát egy szenvedni kényszerített nőért, s a kivívott dicsőség felett szerelmet nyerni jutalmul.
A nép egy szavára lóra szállt, náluk a harc istentisztelet volt, akárhol, akárkivel, csak alkalom lett légyen oly halálra, mely érdemeket adjon egy másik életre.
Itália narancsligeteit egy parancsszóra eltapodták a szittya lovasok patkói, az Alpeseken hadseregek törtek keresztül, és sokáig nem termett fű azon a helyen, hol Attila seregei megjelentek.
Az erős Aquileja falai állították meg a hódítók rohamát, az iszonyú násznép három hónapig ostromolta a várost a vőlegény nevében, s Attila már félbe akarta hagyni a sikertelen ostromot, midőn a városból elköltöző gólyák, mik fiaikat elhordák a tetőkről, megjósolták neki, hogy az a város veszni fog. És a következő nemzedék már romjait sem találta a városnak, melyet Honoria kérői elpusztítottak.
Tizenegy város osztozott e sorsban. Pusztult, ami ellenállt, de ami meghódolt, érzé kegyelmét.
Attila tisztelé a művészetet, s hogy maga is műértő volt, mutatja az az eset, mit az olasz krónikák említenek róla: miszerint a milánói császári palotában egy képet látva meg, melyen scytha fejedelmek borulnak a római császár lábaihoz, azt nem semmisítteté meg, hanem egy másikat festetett melléje, hol római császárok aranyat töltenek adóul a szittya király lábához; s hogy jó ízlése volt a költői művek iránt is, kiviláglik abból is, hogy Marullus poétát, ki hozzá igen rossz verseket írt, máglyán akarta megégettetni, hanem azután beérte vele, hogy verseit, mikben Attilát Istennek nevezé, gyútatá meg helyette. E nagylelkűség óta a Marullusok nagyon elszaporodtak.
A keresztyén írók egy legendát említenek föl Attila e hadjáratáról, melyet költői szépségéért mi is ide jegyzünk.
Egy éjjel, midőn Attila Róma ellen nyomulva sátorában álmatlanul virrasztott, hirtelen sajátszerű csillagsugáros fény ömlött el körüle, s a magasból két fényes alak szállt le hozzá, fejük körül fénykarikával két apostol: Péter és Pál.
– Mi az Isten követei vagyunk – mondának a királynak.
– Én is az vagyok – felele az merészen.
– Mi a népeket boldogítani küldeténk.
– Én pedig őket megbüntetni.
– Visszahivatol általunk, ahonnan küldve vagy – mondának neki az apostolok, s azon pillanatban eltűntek szemei elől, a mennyei világosság elmúlt, csak a lobogó mécs vetett halvány fényt a sátorban.
E jelenet Raphael ecsete által örökítve, oltárképül van felállítva a Szent Péter templomában.
Attila rögtön hivatá táltosait, s jövendőt olvastatott magának általuk a szent tűzből.
Ezek azt felelték neki, hogy Alarich sem élte túl a szent város elfoglalását. Egy másik legendát is jegyzett fel a krónika: midőn Attila Róma határát át akarta lépni, hirtelen leszállt eléje a légből három sorsmentő (alirumma), akik fenyegető szóval kiáltának reá: „vissza, Attila!” Ez is művészi alkotás tárgyául szolgált.
Másnap követség jött hozzá Rómából, a város legtekintélyesebb férfiai, élükön a pápa, Leo, jöttek kegyelmet könyörgeni a megalázott szent város falainak.
A világ királynéja, a nemzetek anyja, a föld koronája: Róma feküdt önként porba borulva a hun király lábainál, s Attila, kinek intésére patakonként folyt a vér, nem nézhette a megalázott könnyeit, fölemelte az elesettet; szemeinek tekintete, melyet haragjában nem volt ember, nem volt király, aki kiállhatott volna, visszaadta az elaggott Rómának az életet. Visszafordult seregével, a távol világváros falai közül oly sejtelmesen zengett utána az Istent dicsőítő „hozsanna”. Az „Isten ostora” érzé, hogy vissza kell térnie urához.
A kért menyasszony álomképe sokáig üldözé a királyt, sem a csata, sem az áldomások zaja nem bírta azt elfeledtetni. A szerelem sebét csak a szerelem gyógyíthatja be.
Egy napon meglátta Ildikót, a frank királyleányt.[1]
Attila nőül vette őt.
A menyegző napján összegyűltek palotájában népe fejedelmei és a szolgakirályok mind, késő éjig tartott az áldomás, fogyott a bor, nőtt az öröm; a bajnokok kézíveik húrját pengetve daloltak borról és vérről, örült mindenki, midőn a király is víg volt, tán először életében, a halál angyala emberi alakban, ki soha sem tudott örülni, ki mindig komoly, szomorú volt, mintha mindig azon százezreket látná maga előtt, kiket megölt és akiket meg kell még ölnie; ma víg volt életében először és utolszor.
Éjfél után visszavonult palotája belsejébe. Az álom lezárta szemeit, feje szép kedvese keblén nyugodott, a nehéz korona leesett róla; a vigadók éneke olykor keresztülhallott hozzá.
És álmodott. Egész élete végigfutott szemei előtt –, látta csatáit – a futó ellenséget, repülő nyilak fellegeit –, látta a királyokat trónja zsámolyánál –, látta a városokat elenyészni a föld színéről, korona alakú hullócsillagok futottak alá az égről. Az ég távolában egy csillag ragyogott felé. Minden győzelme után fényesebben szokott ragyogni. A csillag közelebb jött hozzá. Sugára rásütött homlokára, valami túlvilági melegséggel, szép Ildikó csókja volt e melegség. A király mindig közelebb látá a csillagot, s ha visszatekinte, oly alant maradt tőle a föld. Kinn a táltosok csillagimádó éneke rezgett az elnémult éjszakában. Egy pillanatban sikoltva ugrott fel kerevetéről Ildikó és száz mérföldnyire onnan a byzanci császár. Ez álmában látta Attila kézívét kettétörni, amaz Attila vérét érzé végigfolyni keblén. A hun király, az Isten ostora, visszatért ahhoz, aki küldé.
Midőn vezérei eljöttek őt felkölteni, már akkor ő őseinél vala, a napsugáros mezőkben, egy csillaggal közelebb ősi istenéhez, a naphoz.
Diadalról álmodva, szerelmet élvezve, s mégis elvérezve halt meg.
Holttestét hármas koporsóba tették; ki soha nem viselt magán aranyat, holta után arany-, ezüst- és vaskoporsóba záratott. Most ott nyugszik valahol a Tisza medrében. Sírásóit, kik eltemették, visszatértükben a hunok legyilkolták, hogy soha meg ne tudhassa senki a helyet, ahol Attila nyugszik.
Ha a fő meghalt, a test utánavész. A népek, kiket Attila egy korona alatt egyesíte, holta után feloszlottak alkatrészeikre.
A három királyfi egymás ellen támadt és a szövegséges népek őellenük, a Netád (tán Hernád?) folyó mellett zavart csata támadt, tízen harcoltak három ellen és ez a három is egymás ellen. Hun harcolt a hunnal, amit szittya nyíl el nem pusztíta testvéreiből, megölte a góth kard, a gepida hellebard, a sarmata kopja a nagy hun birodalom egy nap alatt összeomlott.
Ellák, Attila legnagyobb fia, a harcban elesett, Dengezics fejét tizenhat év múlva a Hyppodromban mutogatták. Csaba a megmaradt töredékkel bevonult Erdély hegyei közé, ott megtelepült, s a maroknyi székely nép mindaz, mi a hun népből és a hun dicsőségből a késő századok számára megmaradt; nem örökölve ősei nevét, de örökölve harci nagyságát, tiszta erkölcseit és szerencsétlenségét.
S hol egykor a nagy hun nemzet lakott, nem maradt más emlék, mint egy-egy nagy halom a síkon, mi ott tán a csatában elesettek összehordott testeiből támadt, melyet máig is „hunhalomnak” neveznek.
Minden fűszál, mit most rajta lenget a szél, egykor harcos vitéz volt e téren, kiknek számára kicsiny volt az egész föld… Milyen kis helyen megférnek most együtt… Egykor a harcok tárogatója beszélt hozzájuk, most a pásztor tilinkója szól le róluk; körül a rónán nyugodtan legelésznek a nyájak.[2] Ennyit jegyez föl a hagyomány a XIII-ik században élt Kézay Simon nyomán. (A hadak útja. E cím alatt írtam meg azt a népregét, mely századokon át fenntartotta magát a magyar néphagyományok között. Azt hitték, hogy Csaba vezér még vissza fog térni az őshazából, az itt maradt népét megvédeni. Valahányszor nagy veszedelem fenyegeté a kis székely nemzetet, mindig a Csaba vezér jöttét várták, azt tarták felőle, hogy az éjjeli égen keresztülvonuló tejút az ő harcosai paripáinak a patkónyomaiból támadt, s azért a tejutat ma is „hadak útjának” nevezik.)
[1] Mások szerint Mikoltot, a braktán királyleányt.
[2] E halmok symmetricus rendszere a régiségbúvárok véleménye szerint más eredetet gyaníttat. Némelyek őrhalmoknak tartják, mikről telegrafszerű jeleket váltottak. E célra azonban az alföldi pásztorok sokkal egyszerűbb módszert használnak a cserém mellett leütött ágasban, melyre felkapaszkodva szoktak szétkémlelni az eltévedt marhák után. Mások oltárhalmoknak vélik.