Mátyás után

Mátyás halála után vége volt a magyar dicsőségnek.

Azt a nagy szellemet, mely jót tudott alkotni a rosszból, egy ifjú öröklé, kit Corvinus Jánosnak neveztek.

A nagy Mátyás természetes fia volt ő, ez idő szerint huszonkét éves ifjú, oly hős, oly eszes és oly nemes szívű, mint nagyapja, mint a Corvinusok valamennyien.

Apjának szeme fénye, a hadsereg bálványa volt ő. Mielőtt meghalt a nagy király,[1] odahívatta magához – tán halála sejtelmében – országa nagyjait, a püspököket, érsekeket, zászlósurakat, grófokat, kiket ő emelt a hatalomra a porból, a semmiből, és megesküdteté őket, hogy holta után fia homlokára teendik a koronát.

Mire ez erős eskü?

Egy bűne volt az ifjú Jánosnak; nagy és nehéz bűn: az, hogy anyja nem volt Mátyásnak törvényes hitvese.

A zászlósurak megesküdtek, Jánosnak átadták a király halála után a koronát, az ország kincseit és a királyi várakat.

Alig hunyta le szemeit a nagy király, egyszerre négy kérője támadt a megözvegyült trónnak.

Egyik volt Miksa római király, Fridrik császár fia, másik kettő Erzsébet fiai, Ulászló, cseh fejedelem és János Albert. Ez egy daliás hős, amaz egy gyámoltalan halandó. A negyedik volt Mátyás fia.

A Rákoson összegyűlt rendek már csaknem fegyverre kaptak, négy külön pártra szakadva, midőn egy indítvány lecsillapítá a kitörőben levő polgárharcot; legyen Zápolya István a közbíró a nemzeti pártok között, akinek ő fogja ítélni a koronát, az legyen Magyarország királya.

Ki ne nyugodott volna meg ebben? Zápolya húsz év előtt drabantok hadnagya Visegrádon, most az ország első főura Mátyás kegyelméből, meg fog emlékezni az esküről, melyet jótevője kezébe tett le.

Midőn Zápolya Bécsben meghallá, hogy őt bízták meg királyválasztással, felkapta a földről kis hároméves fiát, Jánost, felkiáltva:

Csak ennyivel volnál nagyobb, most te lennél a király!

E szóból ráismerünk.

Aki maga uralkodni akar, annak nem kell erős uralkodó. Három hős volt a kitűzött trónkövetelők közt és egy tehetetlen. Bizonyára a nagyravágyó főúrnak azt kellett választani, amelyik leggyöngébb, Ulászlót, a jámbort, ki mindenhez keveset, az uralkodáshoz pedig legkevesebbet értett.

Aranyidők következtek a főurakra. Hunyady Jánost elhagyták párthívei, János püspök rögtön utazott Morvába, zsoldjába fogadni a fekete sereget, s ugyanezen fekete sereg, és ugyanazon Kinizsi Pál és Báthory István, kiknek dicsősége Mátyáséval volt egybeforrva, a Horvátországba menekülő János herceg után eredve, a Sárvize mellett megtámadták az űzött királyfit, s amit az apjáról maradt örökéből magával vitt, prédára bocsáták és híveit leölték: a Corvin-család és híveinek birtokát feloszták egy más között. Így tépte szét önmagát a magyar.

És Hunyady János nem fogott fegyvert a haza ellen, hanem meghódolt a választott királynak, s a koronázási ünnepélyen ő vitte előtte a koronát bársonyvánkoson.[2]


[1] Mátyás király alakját, különösen uralkodásának azon korszakát, melyben a cseh rablók uralmát összetörte, választá Jósika Miklós tárgyául egyik legkiválóbb regényéhez e cím alatt: „Csehek Magyarországon.”

[2] Az ifjabb Hunyady János történetét választá tárgyul Szigligeti „Mátyás fia” című drámájához.


VisszaKezdőlapElőre