XL. FEJEZET
Gritti

A visszavert budai ostrom után mély elcsüggedés lepte meg Zápolya kedélyét. Bezárkózott a szobájába, s csak zárt ajtókon keresztül beszélt mindenkivel, akinek valami előadnivalója volt nála. Kivételt csak két emberre nézve tett: az étekfogójára, aki az ebédjét felhordta, s akinek a szeme láttára kellett minden ételt sorba kóstolni elébb, nehogy meg legyen mérgezve. Reggel megnyitá az ajtaját az udvari káplánja előtt, hogy misét mondasson magának vele.

Elszörnyedt, mikor Szerémit meglátta. Alig volt azon emberi ábrázat – az arca teleragasztva flastromokkal. A káplán elmondá a siralmas történetet. Vitézségét akarta bebizonyítani az ostrom alatt, a németek által töretett rést egy hordóval kellett volna bedugaszolni. A káplán vállalkozott rá, hogy azt a hordót, kötélre kötve, bele fogja illeszteni a falon támadt lyukba: s amint így a levegőben függve ügyeskedék, a német pattantyúsok olyan helyesen lőttek egy golyót feléje, hogy az éppen a hordót törte széjjel: a káplán lezuhant, s mind összetörte az ábrázatját; most annak a nyomorultja.

– Mondtam, hogy ne járj ott, ahová nem küldenek. Ilyen betapasztott szájjal most nem misézhetsz: küldd ide nekem Fráter Györgyöt.

A barát ott volt a király előszobájában, s bebocsáttatva hozzá, elvégzé a kápolnában a misét. Az ájtatosság után a király behívta őt a hálószobájába.

A király nyoszolyája melletti asztalon volt az angyali korona és a hozzá tartozó jelvények.

– Nézd! – monda a király, megfogva a barát kezét. – Ezeket őrzöm. Éjjel-nappal őrzöm a koronámat. Már kétszer elüték a kezemről. Nehogy még harmadszor is ellopják.

Fráter György észrevevé, hogy a király keze hideg. A hangja is tompa.

– Egész életemen át ezt kergettem, erről álmodtam. Most megvan. Hát mi nyereségem belőle? Nem tudok miatta alunni.

– Uram, Teneked lázad van. Megcsömörlöttél. Hívass kenő asszonyt, s dömöcköltesd ki a hátadból a csömört.

– Igen. Megcsömörlöttem; de nem az ételtől, hanem az emberektől. A lelkemben van az, ami bánt: onnan azt ki nem vajákolja semmi asszony.

– Hát talán majd én.

– Tudsz valamit a félelem ellen? Meg tudod azt tenni, hogy ne féltsem ezt a koronát? Hogy ki merjek menni a szobámból, mikor azt tudom, hogy nincs a fejemen? Vagy untalan a fejemen hordjam, mint a kártyakirályok? Akárkit nevezek ki koronaőrnek: az mind átszökik az ellenkirályhoz, s eladja egy várért, egy domíniumért a koronámat.

– Hát ezen a félelmeden igen könnyen segíthetünk. Nekem van egy kincstáram, ahol mindazt az aranyat halmozva tartom, amit az ország szükségeire összegyűjték. Ez a kincstár itt van a királyi vár pincéjében. Egy nagy boroshordó, a többiek sorában. Ennek kettős feneke van. Az ászok felőli részén az akona csapja. Ezen bor jön ki: a fal felé fordított feneke egész sima; a felnyitásának a titkát egyedül én bírom. E túlsó rekesztékben vannak a kincseim. Azok között elfér a korona is. Ott senkinek sem kell azt őrizni. Ott megőrzi a jó veres bor.

A királynak annyira megtetszett ez az ötlet, hogy elnevette rá magát. – Volt már a korona annál szentetlenebb helyen is.

A barát előszobájából egy csigalépcső egyenesen a borospincébe vezetett le.

A király és a barát a koronát és a jelvényeket a számukra készült ércszekrénybe rakva, maguk vitték le a pincébe anélkül, hogy az udvari cselédség észrevette volna.

A pince gondja Fráter Györgyre volt bízva. A borkezelés az ő szakmája volt. Már a budai pálosoknál is őrá volt bízva a kulcsári hivatal. S amióta az egész magyarországi borkereskedést magához ragadta: igen rendes dolog volt őt a pincekezeléssel elfoglalva látni.

Miután a királynak megmutatta a furfangot, melynek segélyével a kettős fenekű hordó hátulját fel lehet nyitni: bevilágított a gyertyával annak az üregébe. Az ötvenakósnak egyharmada külön volt rekesztve, s e rekesztékben voltak láthatók az egymás mellé helyezett zacskók, melyeknek átlátszó szövetén keresztülcsillámlott az arany.

– Íme, uram. Itt vannak az országnak a kincsei; amelyekről a kincstárnokaidnak nincsen tudomása. Ha eljön az ideje, hogy az országodat a magad erejével megvédelmezd, akkor ezeket itt találod. A koronád nagyon jó fundamentumon fog itt pihenni: egy tele kincstáron. És most jer: igyál egy pohár bort, országod boldog napjainak áldomására.

A királynak egyszerre melege lett, amint azt a tömérdek kincset maga előtt látta. Milyen jó hideglelésűző az arany!

A pincében voltak alacsony asztalok, székek, apró kelyhek, kancsók, borlopó kobakok. A barát megtöltötte a kancsót ugyanabból a borból (egri bikavér volt), amely a kincseket őrzé. Ketten leültek egy olyan asztalhoz, egy szál viaszgyertya világa mellett, s borozgatva tanakodának. Senki sem hallgathatta ki, mit beszélnek.

– Szomorú az én lelkem mindhalálig – mondá a király. – Nemde nem azt mondám-e neked, hogy megcsömörlöttem az emberektől. Király vagyok, s nincs egy szolgám, akiben megbízhassam. Aki erős és bátor, az irigyem és áruló ellenem; aki igaz hívem, az lágylelkű, gyáva. Czibak, Athinay, Nádasdy, az Ártándyak, Bánffy vitéz emberek: és lásd, ők elárultak volna huszonkilenc ezüstpénzért, egy pénzzel kevesebbért, mint Iskariot a mesterét. Verbőczy, Frangepán becsületes, hű emberek; de amint a veszedelmet megorrontották, mind a kettőnek egyszerre nagy mehetnékje volt Lengyelországba, hogy majd ők onnan segítséget hoznak. Az egész ostrom alatt vissza sem tértek. Ma hallottam őket ajtómon kopogtatni. Azt se feleltem nekik, hogy „Ott kinn tágasabb!” Aki pedig megszabadított: ez a Gritti, ez a legveszedelmesebb ember: ez rosszabb az ellenségnél, rosszabb az árulónál; ez egy versenytárs. Úgy viseli magát máris, mintha ő volna az úr Buda várában. Pártfogóm, a török szultán, úgy játszik velem, mint a szelídített oroszlánjával, akit zsámolyul használ: mert ki vannak tördelve a fogai s levagdalva a körmei. Maga a saját népem kigúnyol. Az ajtón keresztül hallom, hogy kérdezgetik egymástul az apródok, a csatlósok: „Ébren van-e már Katalin király?” Asszonynak csúfolnak! Amiért nem tudok többé kegyetlen lenni: amióta Dózsa György halálra kínzásáért vaksággal vert meg az Isten. Nincs egy emberem az egész országban, akire rábízhatnám az ügyemet!

– Hát nem vagyok-e én itt?

– Igaz! Te valódi hívem vagy: s hűségedhez erős lélek, erős kéz is járul. Rád nem is gondoltam. Hisz te olyan vagy nekem, mintha saját jobbik felem volnál. De te csak egy ember vagy.

– Hát nem elég az neked?

Erre a merész, fennhéjázó szóra nagyon szemébe nézett a barátnak a király. De az kiállta a szembenézést.

– Te mondád! – szólt Zápolya. – Ez erős szó volt. Tehát adj tanácsot. Mit tegyek, hogy mindazok, akik ellenségeim, egyszerre híveimmé legyenek?

– Vásárold meg őket. Minden ember: ember. Minden ember megvehető; csak el kell találni az árát. Még a szultán is megvehető, nem is drágán, csak egy kis orcapiruláson. A nagyvezér már drágább. – A fondorkodó főurakat mind lekenyerezheted, csak azt tudd meg, hogy mi tölti be a titkos óhajtásaikat. Én mindvalamennyinek tudom az árát, amiért megvehető.

– Grittinek az árát is tudod?

– Azt is tudom. S majd te is rájössz magadtul.

– S ha mind kielégítettem őket ma, egy év múlva nem fognak még többet követelni?

– Bizonyosan fognak. De te ne állj velük többet szóba. Hanem válassz ki egyet közülök, akit a többi fölé emelj: azt hadd itt kormányzónak Budán; magad jöjj velem Erdélybe, járj vadászni, mulasd magad. Az az egy majd aztán el fog bánni a többivel, s a többi mind annak az egynek a kígyófején fogja fújnia követ.

– S ki legyen az az egy?

– Az, akit legrosszabbnak tartasz valamennyi között.

– Gritti?

– Látod, hogy rájöttél magadtul, mi az ára a szultán kegyencének? Ez le fogja gyűrni mindazokat, akik teellened áskálódnak.

– De ki fogja aztán Grittit legyűrni, ha egyszer az hatalomra kap? – kérdé a király, felfordítva a kupáját, annak a jeléül, hogy nem iszik többet.

A barát ellenben csendesen szürcsölte a borát, s meggondoltan felelt a királynak.

– Minden féregnek van ellenkező férge. Gritti is magával hordja az árnyékát, s keresztül fog botlani benne, mikor nem is sejti.

– Te tudod Gritti árnyékának a nevét?

– Tudom. De azt még neked sem mondom meg.

– Jól van. Tehát vegyük rendre: kinek mit osztogassunk? Gritti lesz Magyarország kormányzója.

– Dóczy János alkormányzó.

– Azért Czibak Imre meg fog orrolni.

– Czibak lesz erdélyi vajda.

– Hiszen már kineveztem nagyváradi püspöknek.

– Még a vajdamente is elfér a vállán a püspöki casula mellett. Így majd ki lesz elégítve, ha két széken ülhet.

– Mi legyen Nádasdy Tamás?

– Kincstartó.

– Hiszen már te vagy az.

– De csak titokban. Ami pénzt én gyűjtök, annak az eredetéről nem tud senki semmit. Én az adókat nem szedem be. Legyen ez az ő tiszte.

– Hát Athinay Diák Simon?

– Az legyen a sóbányák bérlője. A két Ártándy kapja meg a harmincadokat. Frangepán üljön be a kalocsai érseki székbe.

– Itt van még Laszkó Jeromos.

– Azt megtehetjük szepesi grófnak.

– Kevesleni fogja.

– Adjuk neki még ráadásul Debrecen városát.

Ilyenformán az egész úri rendet sorba vették, Bánffyt meghagyták nádornak. Somlyói Báthory Istvánt erdélyi vicevajdának. Petrovichot temesi grófnak és vajdának. Verbőczy maradt kancellárnak. Egy kancsó bor elfogyása alatt rendben volt minden közigazgatás, igazságszolgáltatás, pénzügy, hadügy, szépen letárgyalva.

János király szépen megköszönte Fráter Györgynek a bölcs tanácsadást, s aztán rábízta, hogy mármost csak intézze el az egész dolgot az illető urakkal. Ő maga, nem nyomván többé a lelkét a korona őrizgetése, rögtön felkerekedett a pecéreivel és solymáraival, s elment a Velencei-tóra kócsagot vadászni.

Fráter György legelőször is Grittinél kezdte.

A szultán kegyence fényesebb udvart tartott Budán, mint maga a király: kapuját a testőrökön kívül két kerekes ágyú őrizte, mely mellett égő kanóccal ácsorgott két nagysüvegű komparadzsi.

Aki Grittivel beszélni akart, azt elébb az ajtónállók megmotozták, hogy nincs-e nála rejtett fegyver. A renegát kegyetlen volt és félénk. Dolmánya alatt finom páncélinget viselt, s oldalán mérgezett hegyű tőrt hordott, aminek a markolatát folyvást kezében tartá, amíg az előtte állóval beszélt; s egy széles asztalka állt közöttük. Nem is volt magában soha. Egy alacsony széken ült mellette Memhet bég, a tolmács.

Gritti, a hajdani velencei dogefiú, ha akart, tudott latinul, s ezen az idiómán beszélhetett volna közvetlenül is Fráter Györggyel; de szokás szerint csak a török nyelvet használta társalgásul. Ha értette is a kérdést, megvárta, míg a tolmács törökül mondja azt el.

Fráter György azon kezdé, hogy a király elhatározását tudatá Grittivel, országkormányzói kineveztetése dolgában.

A renegát arca kőmerev maradt: nem mutatott se örömöt, se meglepetést.

– Ezt vártam a királytól – mondá hidegen. – Tudattad már az országtanácsosokkal?

– Még nem. A te beleegyezésedre vártam.

– Tehát várj még két napig. Kevés a katonám arra, hogy rögtön válaszoljak. Elébb behívatom a lovasaimat a falvakból.

– Értelek.

– No, hát értesz. – Ahol pedig kormányzó van, ott alkormányzónak is kell lenni, aki helyette intézkedik, amíg ő az országtól távol van.

– Dóczy János lesz az.

Arra helyeslően bólintott a renegát.

– Hát a többi főméltóságok miként lesznek betöltve?

Fráter György elmondta sorba, amit a királlyal megállapítottak. Gritti minden névnél bosszúsan dörmögött közbe, s önkénytelenül kiszaladt a száján egy-egy olasz mondás:

– Kecskére bízni a kertet! – Ugyanazok a kutyák más nyakörvvel.

Mikor vége volt a lajstromnak, azt kérdezé, minden tolmács nélkül, diákul:

– Nos? Hát a fiamnak semmi hivatal sem jutott?

Arról bizony megfeledkezének, a király is meg a barát is, hogy Grittinek van két fia is, akik őt minden jártában kísérik, s az egyik közülük már olyan nagy, hogy beszéltet magáról; már tizennyolc esztendős; nagy híre van Pest városában a tivornyáiról, melyeken a város ifjú hölgyeit gavallér módra mulattatni szokta. Ezt már megilleti valami tekintélyes állás Magyarországon.

Mit lehessen neki adni?

– Még üres az egri püspöki szék.

– Az jó lesz az én fiamnak. Szereti a veres bort.

Azt, hogy van-e valami sejtelme a keresztény vallásról, nem kérdezték: a dézsmát be tudja hajtani. Egyéb tudomány nem kell hozzá.

Erre azután nyájasabban kezdett a renegát a baráttal beszélni.

– Hát ugyan te, Fráter György, a magad számára mit választottál?

Most aztán itt volt az alkalom, hogy Fráter György elővegye egész színjátszó tehetségét. Fel tudta fogni, hogy ha ő most az igazi arcát mutatja meg, a renegátot egyszerre gyanakodóvá fogja tenni. Alázatosan összehúzta magát, két kezét keblére téve.

– Oh, uram! Én magamra nem gondolok. Engemet az én királyom alacsony szolgai állapotbul emelt fel magához, s énnekem ez is érdemeim felett való jutalom. Hogy mernék én az én jóltevőmtül annál nagyobb kegyelmet kérni, mint hogy állandóul az ő árnyékában lehessek. – Hanem te hozzád volna egy alázatos folyamodásom. Midőn Magyarországnak s a szerémi szigetnek kormányzója fogsz lenni, emlékezzél meg felőlem, s az én nevem után az én testvérhúgomrul, kit a törökök kizavartak az én atyáim ősi várából. Adasd neki vissza a kastélyát és egyéb földi birtokait, s ajándékozd meg némi barmokkal, hogy a gazdaságát folytathassa. Én magam, szerzetesi fogadalmam szerint, semmi világi birtokra nem áhítozom; de a szegény véremet kívánnám megsegíteni.

– Ez meglesz – mondá Gritti. – De engem te, Fráter György, ezzel az alázatos pofával rá nem szedsz. Én jobban ismerlek téged, mint gondolod. Én láttalak már téged kevélynek! Emlékezzél csak vissza Buda ostromára, mikor a királyt kiráncigáltad a koldusok közül, s vitted magaddal harcolni. Akkor láttam az igazi arcodat. Te büszke lélek vagy.

Fráter György átlátta, hogy ez az alakoskodás nem sikerült. Elővett egy másikat.

– Hát az vagyok! – szólt büszkén felegyenesedve. – Nem tagadom, hogy vannak magasra törő vágyaim. Azt hittem, hogy amidőn a király Czibak Imrét megteszi erdélyi vajdának, akkor majd az utána megürült nagyváradi püspöki székbe engemet helyez be. Csalatkozám. Azt is meghagyta Czibaknak.

Ezzel a szóval megvette Gritti bizodalmát.

– No, hát én majd rajta leszek, hogy az a váradi püspöki szék minél elébb megürüljön.

Gritti elhitte, hogy ő most egy cinkostársra akadt a barátban. Daróczyban már talált egyet: azt a királyi asztalnál kapott arculcsapás tette hű cimborájává. – A nagyravágyásában megsértett pap nagyon jól fog illeni hozzá. Fráter György mester volt a színjátszásban. Kortársai (különösen az ellenségei) mind azt írják róla, hogy ez az ember mindenféle szerepet tud játszani, és úgy, hogy azt mindenki igazba veszi.

Most azután nem kellett többé tolmács Grittinek, hogy Fráter Györggyel beszélgetést folytasson. Beszélt ő latinul is. Már úgy, ahogy akkori időkben szoktak: időt, nemet, ejtegetést, igehajtást, egyest és többest nem ismerve s keverve olasszal.

– Én a kormányzói hivatalt elvállalom; de ezt a nyilatkozatomat ne tudasd az urakkal addig, amíg a katonáimmal és a fiaimmal együtt hajón nem leszek. Első fúriájukban gonoszul bánhatnának velem. Ismerem a természetüket. Én elébb leevezek Nándorfehérvárra, s onnan sietek teveháton Sztambulba, a nagyvezérrel és a szultánnal tudatni a dolgot. Az ő megerősítésük nélkül Magyarországon nem kormányoz senki. Majd ha visszatérek, akkor hatalmam is lesz rangomat megőrizni minden tekintetben. Te írd meg a kinevezési diplomát, úgy, hogy a pergamen két részre legyen osztva: az egyiken a latin szöveg, a másikon a török. A török fordítást Memhet bég fogja beleírni. Mind a két szöveget írja alá a király: az egyiken „Johannes Rex”, a másikon „Jankó Král” névvel. De a saját pecsétjén kívül még az ország pecsétjének is rajta kell lenni. Kinél áll ez a pecsétnyomó?

– Verbőczy kancellárnál.

– Annak nem szabad erről megtudni semmit.

– Megvan nálam a párja az ország pecsétnyomójának – szólt mosolyogva a barát.

(– Ez az én emberem! – gondolá magában Gritti.)

Fráter Györgyrül Szerémi is azt jegyezte föl, hogy nem restellte használatba venni azt a tudományt, amit Sforza Bona királynétul tanult, s még magának Szolimánnak a titkos pecsétnyomóját is utánoztatta, amellyel a szultán János királyhoz küldött leveleit szokta hitelesíteni. Ez mind az akkori idők diplomáciai furfangjaihoz tartozott. Grittinek tetszett az ilyen cimbora.

Memhet bég közbeszólt:

– Úgy tapasztalom, hogy nincs szükségetek tolmácsra többé; megértitek egymást nálam nélkül. Én megyek az abdesztánt végezni.

(Ez a töröknek az esteli szertartásos mosakodása.)

S azzal indult az ajtónak, nem kérve Grittitől az elbocsáttatást.

– Majd jöjj fel hozzám, Memhet bég, az írásért – monda neki Fráter György. – Ott lakom a királyi várban.

– Azaz, hogy te jössz fel énhozzám az írásoddal, György barát – veté oda, félre sem tekintve, a tolmács. – Ott lakom a Rózsák hegyén a tuskóházban.

Azzal se nem köszönt, se nem szelámozott, kiment az ajtón.

– Bolond fejű ez! – mondá Gritti. – Igazi vakbuzgó mozlem. Fráter György elhallgatta, amit gondolt: „Jobban ismerem én Memhet béget, mint te! Ez a te árnyékod, akiben egyszer keresztül fogsz bukni, s nyakadat szeged.”

Azzal ő is búcsút vett Grittitől, s sietett a várpalotába, a kinevezési okmányt latin szövegben megírni.

Amint elkészült vele, az összegöngyölt pergament a csuhája belső zsebébe rejtve, kezébe fogta a pálcáját, egy egyszerű vadkörtehajtást, s elindult a Rózsák hegyére a bég tuskóhajlékát felkeresni.

Memhet bég nem talált egész Buda várában s annak hostádjaiban sehol magához méltó lakhelyet. Azok mind meg voltak már fertőztetve a gyaurok leheletétől. Hanem a „Rózsák hegyén” volt egy tuskóhajlék, melyet a törökök tákoltak össze vastag, faragatlan faderekakból, mikor az ozmán felmentő sereg heteken át farkasszemet nézett a Gellérthegyen levő németek ostromló táborával. – Az ostrom után ez üresen maradt: a tolmács elfoglalta magának. Ott hált az esteli mosakodástól a reggeli ájtatosságig. Maga szolgálta ki magát; pedig a Dunáról kellett hordania a vizet.

A tuskókalyibának kerítése is volt, hegyes sánckarókból, s azon egy nehéz tölgyfa ajtó.

A hegy alatt lapultak meg hosszú sorban a külváros utolsó házikói, többnyire szőlőmívesek, kapások hajlékai; egy vízmosás árka képezte az ösvényt fel a hegytetőig.

Már messziről lehetett hallani az áhítatos üvöltést a tuskóhajlék udvaráról: „La illa, il Allah: Mohamed razul Allah!”

Mikor Fráter György felkerült a kalyiba elé, annak a palánkja már tele volt pajkos sihederekkel, akik a sánckarókra kapaszkodva, csúfondáros tréfákat űztek azzal az egy szál törökkel odabenn. Az izlámhívő pedig se lát, se hall olyankor, amikor ájtatoskodik. Nem törődik vele, nézik-e, hallgatják-e az idegenek? Nevetnek rajta? A nyelvüket öltögetik rá? Az neki mind közönyös dolog. Ő csak a paradicsomot látja maga előtt, s annak a gyönyöreit érzi előre.

– Eltakarodtok innen, léhűtők! – kiálta Fráter György a pákosz suhancokra, s a pálcájával jó sort vert a hátaikra. – Mit háborgatjátok az imádkozót?

Lekergette őket a hegyről.

Maga pedig megállt a kerítés ajtajában, s megvárta, míg Memhet bég végigénekelte a szúrát. Egy, a földre leterített tevebőr szőnyegen végzé az ájtatosságát a török, hol térden állva s karjait az ég felé terjesztve, hol arcra borulva s összeszorított ujjait az ajkaihoz értetve s aztán csókokat hintve nyugat felé, ahol a próféta sírja van.

Mikor ennek vége volt, akkor belépett Fráter György a palánk ajtaján; hanem elébb lehúzta lábairól a facipőket, s betakarta a fejét a csuklyával. A fedetlen fő és a fedett láb tiszteletlenség jele a török előtt.

A szokások megtartásáért szelámmal üdvözlé a bég látogatóját.

– Béke veled! – monda a barát. – Nem akartalak háborgatni, amíg imádkozol.

– Az izlámhívők nem imádkoznak soha – monda Memhet bég. – Mi csak hitet vallunk, Istent magasztaljuk, hálákat adunk. De sohasem könyörgünk semmiért. Allah tudja azt jól, hogy kinek mire van szüksége, mert Allah mindent tudó; meg is adja azt, amit megérdemeltünk; mert Allah jósága véghetetlen. Ha a világon nem adja meg – őnála van a bölcsesség – megadja a paradicsomban. Azért a muzulmánnak tiltva van a könyörgés. Mert megsérti az Isten jóságát, bölcsességét és hatalmát, aki őt tanítani akarja, hogy mit cselekedjék, s azt véli, hogy ember könyörgése megfordítja az Isten akaratát. Ami öröktül fogva meg van írva, az örökké megváltozhatatlan.

– Elismerem, hogy ez magasztos alaptétel az izlám vallásban.

– Ez az elismerés téged mint keresztény papot jobban ékesít a drágaköveknél; mert saját magad ellen vallasz. Hisz a keresztényeknél a pap a közbenjáró az Isten és a halandó emberek között. S ezért azok a papnak adót fizetnek. A ti papjaitok fényesek, kövérek és tudósok, az izlám papjai rongyosok, tetvesek és ostobák. De Isten magasztalásában kifogyhatatlanok. Ezekért a féreg marta papokért lettem én mohamedánná! Azokért az aranyos papokért hagytam én el a keresztény vallást.

– Rajtam, ím, nem látsz semmi aranyosat – szólt a barát, egyszerű fehér csuhájára mutatva.

– De alatta páncélinget viselsz, s a páncéling alatt aranylánc van a király képével. Azt hiszed te, Fráter György, hogy engemet is olyan könnyen elámítasz, mint ezt a felfuvalkodott olaszt, azzal a mesével, hogy neheztelsz a királyodra, amiért nem ültetett még egy püspöki székbe. Hiszen te több vagy minden püspöknél és vajdánál. Te vagy a királynak a tanácsadója. Te, ha akarod, fürödhetsz az aranyban, ha akarod, bíboros hintóban járhatsz. De te többet akarsz annál. Ismerlek én jól.

– Kölcsönbe esik. Én is éppen oly jól ismerlek téged, Memhet bég, éspedig még a tarnovi találkozás óta. Te Grittinek nem szolgája vagy, hanem felvigyázója, a szultán megbízottja. Te, Memhet bég, nap nap után, minden éjjel egy kengyelfutót bocsátasz el lepecsételt levéllel Sztambulba, aki azt egyenesen a szultánhoz viszi, a nagyvezér tudta nélkül. És azt is tudom, hogy teneked mindenkor szabad bejárásod van a szultánhoz. Egy kis kerek rézlap van az övedbe dugva, annak az előmutatására minden ajtó megnyílik előtted, még a boldogság aranykapuja is. Tehát tegyük le az álorcáinkat, s mutassuk meg egymásnak az igazi ábrázatunkat.

Memhet bég leült a földre, keresztbe vetve a lábait.

– Tehát mondd meg, hogy mi az én igazi ábrázatom; majd én aztán elmondom a tiedet.

– Te buzgó muzulmán vagy.

– Te pedig buzgó keresztény.

– És mégsem egymásnak vagyunk ellenesei, hanem egy harmadiknak.

– Ki az a harmadik?

– A hitetlenség. Azok miatt szenvedünk lélekkárhozatot, akik csúfot űznek a vallásból és tagadják az Istent: akár Jehova, akár Allah néven.

– Lelkembül beszélsz. Én hétszer elolvastam az Alkoránt, kilencszer a Bibliát. De ki tartja azokat a lelkében? Ha két ember összevesz, nem egymást káromolja, hanem az Istent. A nép maga buzgó minálunk; tinálatok már az sem istenfélő. A rút átkozódások üldöztek el hazám földjéről engem. A törökök kegyesebbek. A török paraszttól nem hallod, hogy a prófétát szidná, mint ahogy szidja a Messiást a magyar, a tót, az oláh. Hanem aztán ami felyül van: a basák, a bégek: azok között nagy a hitetlenség. Mikor magukra maradnak, bort isznak, és elmulasztják a mosakodást, a szúraéneklést, csúfot űznek Mahomet parancsolataiból.

– Mondsza csak, Memhet bég, Gritti fiai izlám hiten vannak-e?

– A külső szertartás szerint igen.

– Hát szabad volt egy muzulmánnak keresztény püspökké kineveztetni a fiát?

Eddig csak nyugodtan ült a keresztbe vetett lábain a tolmács, de erre a szóra felugrott helyéből; az egész arca meg volt dicsőülve a fanatizmus lángjától.

– A „morhud” vermében fog érte megégni! A hetedik, a legalsó pokolba fog vettetni, aki azt a csúfságot elkövette úgy a prófétán, mint a Messiáson.

Fráter György kebléhez ölelé Memhet béget, az viszonozta az ölelést, s azzal mind a ketten megcsókolták egymásnak az arcát.

– Mármost ismerjük egymásnak az igazi képét – monda Fráter György. – Végezzük a hivatalos dolgunkat.

A tolmács meggyújtotta a függőmécsest; egy tuskó volt az asztal, amelyen írni szokott, elővette az írószereit.

– Azonban én még ma nem ettem semmit – mondá a török.

– Magam sem. Mi a rendes vacsorád?

– Rizs, amit magam főzök meg egy ibrikben.

– Arra most nincs időnk, sietős a dolog. Én megosztom veled az étkemet, amit magammal hoztam.

– Nem tudod, hogy muzulmánnak nem szabad ételt ízlelni, amit keresztény sütött?

– Az enyimet az Isten maga készítette.

Ezzel kivett a csuhája zsebéből a barát egy marék susinkát, s a tuskóra tette. Így híjják a magyarok azt a körte- és almaszeletekből álló csemegét, ami a napfényen aszalódott meg.

– Ez az én rendes eledelem.

Ezt a töröknek is szabad megenni.

S a száraz körtét ropogtatva, elkészíték együtt a tuskóhajlékban azt a nagy fontosságú okmányt, amely korszakot képezett Magyarország történetében: a Gritti-korszakot.

– Holnap viheti magával Gritti Sztambulba.

– Holnap? – kérdé elbámulva a tolmács. – Úgy tudom, hogy János király elment vadászni, s egy hétig vissza sem jő. Amíg utána küldöd a kengyelfutódat, s az megint visszakerül, három nap beletelik.

– Három napot pedig veszedelem volna várni, mert azalatt minden veréb csiripelni fog róla. Sosem kerestetem én ezzel az írással János királyt a velencei mocsarak közt. Add ide azt a nádat.

S azzal Fráter György szép nyugodtan aláírta mind a „Johannes rex”-et, mind a „Jankó Král”-t az okmánynak.

– Mit cselekszel? Hisz ez hamisság! – rebegé elképedve a tolmács.

Fráter György nyugodtan törülte a sűrű hajához a tintás tollát.

– Ha csak ennyi, teher nyomná az én lelkemet! – Egyébiránt majd meggyónom Úrnapján az elkövetett bűnt – de nem a király káplánjának, hanem a királynak magának.

– Hallod-e, te barát, én még tetőled sokat fogok tanulni!

Egészen János király beleegyezésével történt az, hogy Fráter György helyettesíté a névaláírását. A király nagyon szerette a kényelmet s fejedelmi luxust űzött vele, hogy ő maga nemcsak hogy fejét nem töri azon, miféle okiratokat bocsásson ki, de még a névaláírását is elvégzi helyette más. Ő maga a kócsagvadászat után átrándult a közeli Bakonyerdőbe szarvasvadászatra, s azalatt a barát megírta a nevében az összehívó királyi leveleket az országtanácsosokhoz, alá is írta, le is pecsételte, s szétküldözte utánuk „ibi, ubi”. A király azalatt sok dámvadat összelőtt.

A főméltóságok fel is jöttek Budára, két-három napi késéssel, ami már ősi szabadság a magyaroknál.

Erre a haladékra szükség is volt, hogy azalatt Gritti a fiaival, Dóczyval meg a hozzá szegődött többi magyar főurakkal hajóháton jó egérutat nyerhessen Belgrád felé.

Amint aztán a tanácsurak mind felgyülekezének a királyi várba, ott Fráter György fogadta őket, eléjük téve a király megbízólevelét, melyben őt hatalmazza fel királyi elhatározásainak közlésére. Nyílt titok volt már, hogy a barát a királynak legbizalmasabb embere.

Ott volt Verbőczy, Bánffy nádor, Frangepán, a két Ártándy, Petrovich, Athinay Diák Simon, Nádasdy Tamás, Laszkó Jeromos. Csak Czibak Imre hiányzott; azt nem találta sehol a levél.

Fráter György sorba elmondá a királlyal megállapított kinevezéseket. Minden egyes tételnél helyeslő köhintés volt a jó hatás kifejezése. Ki-ki megkapta azt, ami után szíve vágyott. A vége felé jött a sor a távollevő Czibakra. „Erdélyi vajda!”

Ezt elismerő susurratio követte. Egyik úr azt suttogta a másik fülébe:

– Előlépett, hogy üres helyet hagyjon maga után.

– Hát a nagyváradi püspökség? – kérdezé Diák Simon türelmetlenül.

Mindenki azt várta, hogy erre Fráter György azt fogja mondani: „Ez pedig az én szolgálataim jutalmát képezi.”

Nagy volt a meglepetés, midőn a barát azt felelé:

– Abban megmarad továbbra is Czibak Imre.

– És teneked mi lesz a hivatalod? – aposztrofálá Diák Simon.

– Én megtartom azt a címet, amit ti adtatok nekem, méltóságos urak, maradok „Fráter György”.

Hiszen címezhette volna magát apátúrnak is, sőt a király belső tanácsosának; hívhatta volna magát régi jó nemesi nevén: Utyessenovics Martinuzzi Györgynek, de őneki tetszett azt a gúnynevet elfogadni, amivel a háta mögött csúfolták: Fráter György.

– Azonban még egy új hivatalt is alkotott a király – mondá a barát –, amelynek az ország szükségét érezi: egy kormányzói állást.

Az urak már az első hallásra is megbokrosodtak.

– Kormányzó? – Mi lesz az?

– Hát ugyanaz a hivatal lesz, ami volt Hunyadi János, I. Ulászló király és V. László idejében.

– Hohó! Lassan a testtel! Az Hunyadi János volt!

– Talán ismét akad ember, aki ezt a hivatalt betölti – monda a barát.

– Ki az? Halljuk a nevét! Hadd süvegeljük meg.

Mindenki bizonyosra vette, hogy Fráter György azt fogja mondani: „Az én vagyok magam.”

No, lesz arra nagy gúnykiáltás! „Hátrább az agarakkal, barát!” Mindenki készítette magát a nagy kacagáshoz.

Hanem aztán lett a szándékolt kacagás helyett általános felhördülés, mikor a barát kimondta a kormányzó nevét.

– A király Magyarország kormányzójául kinevezte Gritti Alajost.

– Grittit! A török renegátot! A dózse fattyát! A gyűrűkereskedőt! – kiabáltak összevissza.

Verbőczy komolyan szólt a baráthoz.

– György apátúr! Nagyon kérlek, ne űzz tréfát belőlünk: országtanácsosokbul. Ez a móka nem illik se a reverendádhoz, se mihozzánk.

– Uraim. Világosan és kereken beszélek hozzátok. Hogy kicsoda Gritti, kívül és belül, afölött én veletek nem ortályoskodom. Csak azt mondom, hogy ő a szultán megbízottja. Mikor a szultán Mohács alatt szövetséget kötött János királlyal, már akkor a király ott a padisah sátorában megfogadta, hogy az ország kormányzatát Grittire fogja bízni. Ismételte, midőn a Rákoson újból találkozott a szultánnal. Ez volt az ára a koronának. Ez volt a föltétele annak, hogy mi most a budai várlakban tanácskozhatunk. – Hát mit akartok? – Aki az ördöggel kezet szorít, ne restellje, hogy kormos lesz a tenyere.

– De már azt ne adj Isten, hogy énnekem, Magyarország nádorának, parancsoljon egy török pribék! – kiálta Bánffy, haragosan dobva oda az asztalra a tollas buzogányát.

– Meg hogy énnekem, az ország korlátnokának, szabjon törvényt egy tudatlan idegen! – szörnyűködék Verbőczy, akiben elfulladt a szó a nagy indulattól.

– Hát ebre bízzák a hájat! – kiálta Nádasdy. – Én egy tolvaj alatt legyek kincstárnok? – Még Petrovich Péter, a király rokona is ilyen szókra förmedt:

Gyermek-e a király, hogy ilyen bolondságokat cselekszik?

Leginkább fel volt gerjedve Frangepán Ferenc.

– Mit? Hogy én egy pogány töröknek, egy hitehagyottnak a kormánya alatt viseljem az érseki tisztséget?

Fráter György úgy tett, mint aki oltani siet a tüzet, csakhogy (talán nem is véletlenül) víz helyett olajat talált rá önteni.

– Én azt hiszem, urak, hogy Gritti magától is be fogja látni, hogy amidőn Magyarország kormányzói hivatalát elfoglalja, ugyanakkor a keresztény hitre vissza kell térnie. Ezt annyival bizonyosabbra veszem, mert Grittinek saját kívánata az, hogy az elsőszülött fiát, atyjának kedvencét, egri püspökké nevezze ki a király.

Nem is olaj, de puskapor volt az a tűzre.

Hajh, hogy ugráltak fel az urak a székeikről! Hogy ütötték ökleikkel az asztalt.

– Azt a nyáladék kölyket! Azt az országos kurafit! Egri püspöknek! Hahaha! Borinni, menyecskézni, káromkodni! De nem pontifikálni! Az ebszülte fattya!

– Ha ez megtörténhetik, én rögtön kálvinista leszek! – fogadkozék Nádasdy.

– S én feltűzöm a tornyaimra a kettős görög keresztet! – lihegé Frangepán.

– Csillapuljatok le, urak! Beszéljünk nyugodtan – mondá Fráter György. – Üljetek le a helyeitekre.

Ártándy Balázs nem akart leülni.

– Nem! Én nem akarok nyugodtan tanakodni! Akiben egy csepp magyar vér van, az nem enged ilyen gúnyt az arcához vágatni! Ha tetszett a királynak ilyen farsangi bolondságot kikoholni, lássa, hogy mi lesz belőle! Én magamhoz veszem a hajdúimat, s koncokra aprítom az egész Gritti famíliát. Tessék aztán Katalin királynak összeszedni a darabjaikat, s csináljon belőlük gubernátort vagy püspököt.

S már ekkor a kezében villogott a kivont kard. A többi urak is a kardjaikhoz kapkodtak: általános volt a felgerjedés a tanácsban.

– Tisztelet, becsület a nemes haragnak! – csitítá az urakat a barát. – Azonban dugjátok vissza a kardjaitokat a hüvelybe. Gritti még tegnap elutazott a fiaival együtt Sztambulba, a szultántól utasításokat venni; azt most össze nem apríthatjátok. Beletelik fél esztendő, míg visszajön, azalatt csakugyan ráérünk higgadtan tanakodni afelől, hogy mitevők legyünk. Kár nekünk most emiatt felkeverni az epénket.

Az a szó, hogy Gritti elutazott az országbul: egyszerre véget vetett a fellobbanó haragnak.

– Hát elutazott? – kérdezé Verbőczy. – Akkor talán vissza sem tér többet.

– Az egészen mirajtunk – tirajtatok – függ, hogy vissza ne térjen – mondá Fráter György. – De mármost arra kérlek benneteket, hogy miután nincs a kezetek ügyében az, aki ellen tüzeskedtek, hallgassatok ki engem egész nyugodtan. Én azt éppen nem tanácsolom tinektek, hogy a török szultán megbízottját gorombasággal illessétek. Szegény Lajos király példája, nemzetünknek nagy veszedelme Mohács alatt, eléggé megtaníthatott bennünket arra, hogy a török szultán az ő képének viselőjéért rettenetes bosszút tud állani. Ellenben, ha megtartjuk a vele kötött szövetséget, ahogy illik, akkor a török szultán nagylelkűségét meg lehet találni, a vezértanácsosainak a hajlandóságát pedig meg lehet vásárolni. Én is azt kívánom, hogy Gritti ne térjen többé vissza Magyarországra.

Ezzel a nyilatkozatával úgy-ahogy lecsillapítá a felháborodott indulatokat a barát.

– Tehát add elé a szándékaidat – hívta fel Verbőczy.

– Olyan szót hallottam köztetek, hogy „gyermek-e a király?” A király nem gyermek; hanem a nemzet az. Aki nem bír a maga lábán járni, hanem ölben hordatja magát. Azt mondja az Írás: „Semmit sem utálok úgy, mint a kevély koldust.” Mi egyebet sem teszünk, mint koldulunk: egyik része a nemzetnek a németnél koldul, a másik a töröknél. Mind a kettő minket gázol a lába alá. Hasonló a sorsunk a kutyáéhoz, akinek az asztal alá dobálják a koncokat; de ha az abroszra meri feltenni a fejét, az orrára ütnek. Mit koldul örökké a magyar nemzet? Nem vagyunk-e mi még most is erős, derék nép? Csak volna, aki lelket öntsön belénk. Pattogó szóval el nem verjük az ellenséget. Ha mi magunk a tíz körmünkre állnánk, s kivívnánk a hódoltság alul magunkat, amivel Bécs leigázott, nem szorulnánk a török segítségére. S ugyan mi kellene hozzá! Csak éppen az a buzgóság, amit itt találtam, midőn Lengyelországból küldetve Zápolya által, keresztüljártam az országot. Nem állíttattatok-e akkor fegyveres dandárokat elő, ti Ártándyak, te Athinay Simon és a Drugethek? Nem vertük-e széjjel azokkal a németek hadait? Hát amit egyszer tudtunk, ne tehetnők meg újra? Mindegyikünk magára vállalhat egy vidéket, amelyben ismerős, s ott fegyveres erőt gyűjthet. Nádasdy a Dunán túl, Frangepán a Szerémségben, Petrovich a Bánságban és Bácskában, Czibak az Alföldön, Athinay, Ártándy a Felvidéken, Laszkó a Szepességben. Én magam Erdélyt vállalom, a székelyekkel együtt. Magam jótállok hat-nyolcezer emberről. Ha a többiek is így buzgólkodnak: fél esztendő alatt lesz ötvenezer harcos a király zászlói alatt, s akkor aztán egy kézcsapással visszaszerezzük Kassát Serédytől, Trencsént Kacziánertől, Esztergomot Várdaytól, palotát Mórétól, Szigetvárt Török Bálinttól, s urai leszünk az országnak. Akkor aztán azt mondhatjuk a török szultánnak: „Csókoljuk a kezedet az eddigi szép segítségért, de mármost nem kérünk többet a besliákból és janicsárokból, s köszöntetjük Gritti uramat odahaza.”

Ez a beszéd nagyon tetszett a főuraknak. Mind föllelkesülve fogadkoztak rá, hogy elvállalják a feladatot.

Csak a sokat tapasztalt Laszkónak volt ellenvetése.

– Ez mind jó volna, urak, csakhogy a mai világban már a régi hadi praktikával nem lehet boldogulni. Én jártam Bécsben, ismerem Ferdinánd hadiképességét. Őneki a Török Bálint-féle portyázó dandárokon kívül derék, rendes zsoldosezredei is vannak, tábori ágyúi, betanult, jó pattantyúsokkal. Nekünk ezekkel hasonló sereget kellene szembeállítanunk; a nagy szám, a vitézség nem győz; hanem a jó hadirend és fegyverzet. Ahhoz pedig legelőször is pénz kell.

– Magam is rendes zsoldban tartott seregre gondoltam – szólt Fráter György. – Jól fegyverzett, ágyúkkal ellátott csapatokra. A hozzá való pénzért sem kell a szomszédba mennünk. Kitelik magunktól. Én a magam részéről felajánlok ötvenezer aranyat, melyet fél év alatt a hadipénztárba leteszek.

Az urak egy része gúnyosan mosolygott.

– Honnan veszed te ezt az ötvenezer aranyat, Fráter György? – kérdé szelíd lenézéssel Verbőczy.

– Az az én tudományom. Ti is vegyétek elő a magatok tudományát, s hozzátok össze a másik ötvenezret.

A pénzkérdés pedig mindig olyan téma volt a magyaroknál, ami jelt adott az asztalbontásra. Ez az olaj a tengerre. Mind azt mondták: „Jó lesz! Meglesz!”, de elkezdték az óráikat nézegetni. Valamennyinek volt valami sürgős mehetnékje. In theoria mindnyájan elfogadták a barát terveit, s aztán azt határozták, hogy holnap fognak határozni.

Verbőczy jámbor gonoszkodással kérdezé Fráter Györgytől:

– És te mikor szándékozol Erdélybe lemenni?

– Ma!

Azzal fogta a székéhez támasztott pálcáját, s otthagyta az úri társaságot.

Szavának állt. Még aznap elutazott Erdélybe. A királynak megizente, hogy ott vár reá Kolozsvárott. Az is utánaköltözött. Zápolya ugyan őrizte a lábait attól, hogy Buda várába belépjenek, s a sok felfortyant tanácsúr mind az ő nyakába rohanjon, pogányzsinatot csinálni Gritti miatt. Erdélyben bizton érezhette magát, oda nem terjedt ki Gritti kormányzósága.

Erdély is tele volt Zápolya ismerőseivel; azok között voltak jók is, rosszak is. De a jók igazán jók voltak: jó vitézek, jó barátok. A papokkal sem volt annyi baja, mint Magyarországon. Statileo püspök tűrhető kedélyű úr volt, a magyar urak között pedig nagyon el volt már terjedve a protestantizmus: templomaik is voltak már.

Fráter György pedig komolyan hozzálátott a hadszervezéshez és az aranycsináláshoz.

Akárhogy nevettek rajta a budai urak, hogy Fráter György feltalálta a „leo ruber”-t, mellyel alkímia útján aranyat lehet csinálni – hát persze, hogy feltalálta.

Ócska pandekták nyomán rájött, hogy a régi rómaiak idejében gazdag aranybánya-mívelés volt Dáciában, s addig kutatott, fürkészett és turzott, míg szerencsésen rátalált a verespataki aranytermő hegyre.

Szerémi György írja a maga klasszikus latinságával:

„Deo adjuvante inveni vobis aureum montem Transsylvaniam… Nunc etiam illa »banya« aurea producit bonum aurum, attamen prius Rex Joannes inceperat fodere, et Deus sibi commiserat sibi invenire.” (Isten segítségével találtam nektek aranyhegyet Erdélyben… Most is terem az az aranybánya jó aranyat; azonban János király kezdte el ásatni, és Isten megengedte neki, hogy magának megtalálja.)

Verespatakon mindjárt olyan gazdag telérre találtak, hogy tíz-, tizenkét fontos termésarany nem volt ritkaság. Az ekként nyert aranyat azután Fráter György pénzül kiverette a saját titkos pénzverő gépein, melyeket nagyenyedi házában egy mély pincében tartott elrejtve. Azt a ravaszságot is követte, hogy nem magyar, hanem lengyel aranyakat veretett. Nagy gondjának kellett rá lenni, hogy semmit az urak ebből meg ne tudjanak; mert különben a vajdák azt a bányát is lefoglalták volna: s abból sem látott volna a király egy aranyat sem. A becsületes embernek úgy kellett lopni a pénzt a király számára – a tolvajok háta mögött.

Ezenközben egy rendkívüli véletlen eset is a kezére játszott Fráter Györgynek; ami ekképpen történt.

Emlékezünk rá, hogy Budavár ostroma alatt egy Kristóf nevű német fiatalember szökött át a magyarokhoz a német táborból, aki elárulta a János király elleni áruló cselszövényét a magyar főuraknak. Akkor ezt az ifjút a király jól megjutalmazá, s aztán Gritti Alajos szolgálatába fogadta, az Sztambulba utazván, oda is elvitte magával. Ez a Kristóf diák, amilyen könnyű szívvel átállt magyarnak, épp olyan hirtelenséggel kitért töröknek is; lett belőle muzulmán. Meg is kapta a jutalmát. A nagyvezér kinevezte őt teszkeredzsinek, s a szultán fényesen felruházta.

Gritti Alajos Sztambulban időzése hatodik hónapjában ezt a meghitt emberét bízta meg azzal, hogy Törökországból titokteljes leveleket hozzon be Magyarországba. Azok között volt egy János királyhoz is.

A fiatal pribék, akit török nevén Zülfikár bégnek híttak, ügyességénél fogva gyorsan megtanult rácul, s annálfogva igen könnyen utazott mindenütt; mivelhogy mind Törökországban, mind Magyarországon nem volt már falu, ahol rácul ne értettek volna.

Midőn azonban Szegedre megérkezék, ott megtudta, hogy János király Erdélyben van. Ő is azonnal útját fordítá, s ellovagolt a Maros mentén Erdélybe, s ott megszállt Nagy-Enyed városában. És úgy esett, hogy amely gazdához éjjeli szállásra betért, az éppen szász volt. A török vendég tiszteletére még több szász atyafi odasereglett, ki-ki hozott magával egy cinkancsóban bort, mivelhogy a szászoknál az a dicséretes szokás uralkodott, hogy minden vendég a maga borát issza; a házigazda elég, ha a gyertyát adja ingyen a lakomához.

A szászok a magok nyelvén beszélve, sajnálták, hogy a vidám török ifjúval nem diskurálhatnak; de még inkább, hogy azt, török vallása tiltván, egy ital borral meg nem kínálhatják.

Az ifjúnak pedig ott állt a háta mögött a Belzebub, aki beletaszította a verembe. Nem tudta lakaton tartani a száját; csak kikottyantá, hogy tud biz ő a szászok nyelvén, s a bortul sem iszonyodik.

Erre aztán még jobban megszerették; sorba kínálták a kancsóikkal, mindaddig, míg a legénynek a bor egészen feloldotta a nyelvét, s bolond fővel mind elmondá, hogy ő kicsoda micsoda; hogy elébb Ferdinánd király katonája volt, azután Jánosé lett, most a szultáné.

A pribék kótyagos fővel mindent elbeszélt az atyafiak előtt, s nagyokat nevetett hozzá. Neki tréfa volt az egész élet. Egyik táborbul a másikba átszökni csak afféle diákkaland, mint mikor az ember a kocsmáros elől a bor árával elillan; hitet, nemzetet változtatni nem ment nála nagyobb számításba, mint maskarát játszani: Tyll Eulenspiegel volt a mintaképe, akit utol akart érni.

A szász atyafiak azonban nagyon kevés fogékonysággal bírnak a tréfa iránt.

A házigazda becsületes céhbeli mészáros volt. Egyszer csak közbemordult.

– Gott sei bei uns! Te pernahajder pribék, te fukszsventzer! Hiszen te rosszabb vagy a veresingeseknél. Hát elárultad a királyodat? Megtagadtad a nemzetiségedet? Eladtad a Jézusodat? No, hát „ne” üssön beléd a mennykő, ahogy megérdemlenéd. Nem kívánom, hogy beléd üssön, mert jó keresztény ember vagyok.

S azzal a jó keresztény ember úgy vágta a fejéhez a pribéknek a nehéz cinkancsót, hogy az menten lefordult a székről, s egyszerre félrenyaklott a feje.

Az atyafiak aztán felszedték a földrül a cimborát, s próbálták helyreállítani a fejét; de biz az csak félredűlt megint. Elég volt annak az az egy ütés, amellyel a mészárosmester megkímélte a magas mennykövet attól a fáradságtól, hogy a hitehagyotton az ítéletet végrehajtsa.

– No, ez tiszta munka volt, sógor uram! – mondták a hüledező vendégek a házigazdának. – Ez nem eszik több piláfot a szultán bográcsából!

De mit csináljanak mármost a szultán agyonütött kengyelfutójával?

Azt csinálták vele, hogy szekérre tették, szalmával betakarták, kivitték a város végire, ott volt egy elhagyott ókút, abba beledobták.

A corpus delicti hát el lett volna takarítva.

De mi történjék a levelekkel, amiket a kengyelfutó magával hozott, s melyek egy táskában voltak elzárva? Azok a királynak szólnak és más főuraknak, a többek között Fráter Györgynek. Ha azokra a török szultán választ nem kap, nyomoztatni fogja a küldöncét, hogy hová lett? Kisül, hogy Enyeden veszett el. Akkor nagy baj éri nemcsak a várost, de az egész királyföldet. A szultán rájuk ereszti a krími tatárokat, s végigpusztíttatja az egész tartományt.

– Megálljatok csak – monda a mészáros, aki a bajt szerezte –, fordítok én ezen a veszedelmen. Most éppen itt tartózkodik közöttünk az a fehér barát, akiről azt mondják, hogy János királynak a mindenese. Házat is vett a városban, aminek a kapuja egész nap zárva van. Senki sem tudja, mit mívelnek ott benn, csak azt hallják a szomszédok, hogy éjjel-nappal zuhog valami a föld alatt. A barát minden vasárnap lejön a templomba, és misét mond, azután pedig gyóntat. A pápista templomban most nincs pap, amióta valamennyien az új hitre tértünk. Hát én jövő Úrnapján felmegyek a templomba, s elviszem magammal azt a táskát. Azután meggyónok a barátnak. Megvallom neki, hogy egy pribéket keresztényi felindulásomban véletlenül agyoncsaptam; a leveleket pedig átadom neki. A papnak esküje tartja, hogy a gyónás titkát megőrizze, és tovább ne adja. Eszerint én, egyheti böjtölés és kétszáz miatyánk elmondása mellett megkapom az absolutiót, amire különben, mint lutheránusnak, nincs is különös szükségem; de hát ha megvan, nem árt. A levelek pedig eljutnak a maguk helyére, hová a szultán által küldve voltak. S a szászok békében maradnak.

– Nagyon okos ember kend, sógor! Nem hiába van az ökörfej a címerében!

S a mészárosnak az okoskodása egészen helyes volt. A gyónás révén megkapta Fráter György a Gritti által küldött leveleket. Az ő dolga volt azután, hogy azokat rendeltetésük helyére elküldözze. Csakhogy azt Fráter György nem cselekedte.

Három levél volt a táskában. Az egyik szólt őneki magának, a másik János királynak, a harmadik Laszkó Jeromosnak. Gritti címeres pecsétjével volt lezárva mind a három.

Legelőször is saját levelét bontotta fel.

Abban röviden értesíté Gritti, hogy a szultán helybenhagyta kormányzóvá kineveztetését, s mihelyt a szükségeseket megkapja, azonnal sietni fog Budára. Pénzt tartson készen, mert sokra lesz szükség.

A János királyhoz szóló levelet minden aggság nélkül bontá fel a barát. Erre rég fel volt szabadítva.

S ugyan jó, hogy az ő kezébe került ez a levél, nem János királyéba! Azt tudatta Gritti a királlyal, hogy Sztambulban nagy események készülnek. A szultán oly dologra határozta el magát, mely az egész világot meg fogja rendíteni. Ebben a munkában János királynak is nevezetes osztályrész fog jutni. Azért igyekezzék Budán az országtanácsot előre elkészíteni rendkívüli cselekedésekre és hazafias áldozatokra. Sok katonát gyűjtsön. Nemsokára ő is meg fog érkezni.

Ha a király ezt a levelet elolvassa, bizonyos, hogy nem megy vissza Buda várába, hanem ott marad Erdélyben. Azt az örömnapot, amelyen Gritti Alajos be fogja magát mutatni Budán az országnagyoknak, mint a szultán által megerősített kormányzót, János király szívesen átengedte a kalendáriumi „szökőnapok” közé.

Ezt a levelet egyenesen a tűzbe lehetett dobni.

A harmadik levél szólt Laszkó Jeromosnak. Ez három pecséttel volt lezárva.

De hát ha a hét gelsei ördög ült volna azokon a pecséteken, nem nyitotta volna-e fel a levelet Fráter György?

Tudta jól, hogy főbenjáró bűn a másnak szóló levelet feltörni, de aki politikát csinál, annak nem írtak törvényt a Sion hegyén.

S nagyon jól lett megjutalmazva – a bűne.

Csoda dolgokat tanult meg Grittinek Laszkóhoz írott leveléből. Hogy ez a két uraság már Laszkónak legelső sztambuli útja alkalmával messzeható terveket koholt ki egymással.

„János király csak kitömött báb, akit a népnek felmutatnak, s nevében cselekszenek. Mikor betelik az ideje, akkor félredobják.” „Gritti egyenesen Magyarország koronájára vágyik, s Laszkónak a nádorispánságot ígéri.”

„A szultán még ez idén rengeteg nagy táborral fogja megtámadni Ferdinánd királyt, elfoglalja tőle egész Magyarországot, s ostrommal beveszi Bécset.”

„Ezzel egy időben Zápolya Jánosnak Esztergom várát kell megostromolni s a prímástól elfoglalni.”

„Fráter Györgynek oda kell ígérni az érsekprímási széket, hogy a királyt ösztönözze.”

„Az ostrom hevében a kézre került prímást a dühöngő katonák kivégzik. Helyébe rögtön behelyezi a király Fráter Györgyöt.”

„Ezért aztán a római pápa excommunikálni fogja mind a kettőt.”

„Az excommunikált királyt elhagyja az egész ország.”

„Akkor azután jöhet a földönfutó király helyébe Gritti.”

„Ennek az egész tervnek a keresztülvitelére meg van nyerve maga a nagyvezér, Ibrahim. Meg van nyerve szép asszony által, akit viszont Gritti fia tart meghódítva. Az a szép asszony a szultán leánya, Ibrahim kedvenc neje.”

„A szultán azt cselekszi, amit Ibrahim mond neki. Szolimán csak egy játékbáb a nagyvezér kezében, aminőt a perzsa szemfényvesztők dróton rángatnak.”

E levél olvasása után Fráter György a felhőkön ült, s onnan nézett le a földre.

Minő veszedelmes ármánnyal van átszőve ez az ország!

Két vakmerő kalandor hogy alkuszik meg egy nemzet sorsa felett!

Emlékezett rá, hogy még az ellentáborból is figyelmeztették János királyt Laszkó megbízhatatlanságára. Maga a Ferdinánd-párti Thurzó Elek azt írta a királynak: „Csodálkozunk rajta, hogy tudtad ez embert olyan nagy méltóságra emelni? – aki ugyan jó ivó, kurafi, részeges, kártyás, csélcsap!”

Ezt a levelet elrejté a csuhája legtitkosabb zsebébe.

Valamikor lehet még ebből a levélből sok mindenféle: fegyver – pajzs – halálítélet – megszabadulás.

Ennek a levélnek a feltörését bizony nem gyónta meg Fráter György senkinek – jó cselekedet számba vette.

Mégis derék ember, okos ember volt az a szász atyafi, aki a pribéket agyoncsapta!

Tehát ez a sors vár jó Magyarországra! Egy Gritti-dinasztia. Alapítója egy korcsszülött, a velencei dózse törvénytelen sarja, egy hitehagyott kalandor, törökké lett renegát; de töröknek is hitetlen: a szultánnak és a nagyvezérnek kegyence, akihez feleségül adták a szultánnak valamelyik bajrámünnepi háremhölgyét. Az lett anyja két fiúnak, akik méltó ivadékai nemzőiknek, az egyik tizennyolc, a másik tizenkilenc esztendős, romlott minden csepp vérük, istentelenség minden gondolatjuk; verekedők, méregkeverők, nőcsábítók, iszákosok, akik előtt nincs semmi szent, se földön, se égben. Rablott templomi kelyhekből isznak az ördög tiszteletére, s apácakolostorokat fertőztetnek meg dobzódó tivornyáikkal. S ezekre fog szállni Magyarország koronája.

Ha ezt megtörténhetőnek hitte volna Fráter György, kétségbe kellett volna esnie az isteni gondviselés fölött.

De hát van egy régi közmondás: „Jobb az Isten száz papnál”. Még ez mind nincs elvégeztetve.

Most már azon volt a barát, hogy János királyt visszaédesgesse Budára. Aranyos-vidéki székelyekből válogatott ki a számára udvari ajtónállókat, akik mind óriások, herkulesek: s a nagy testben hűséges lélek lakik. Tizenkét ilyen székely legény meg tudja védeni a királyt minden orgyilkostul, ha sereggel jönnének is.

A királynak elébb ott kellett lenni Budán, mint Gritti Sztambulból visszaérkezik.

Fráter György a kivert aranyakat is magával vitte, jó őrizet alatt. Egy átalagban elfért az egész: sok arany kis helyet foglal el.

Mikor Budára megérkezének, sok hintóval, szekérrel és vezetéklovakkal, melyek mint a király kíséretéhez tartozók a királyi palota istállóiban lettek elhelyezve: csak jön ám hirtelenében Fráter Györgyhöz a lovászmester jelenteni, hogy nincs se egy szál széna, se egy szem zab az egész istállóban és félszerben.

Nyomban utána jön az udvari szakács, lamentálva, hogy üres minden éléstár, s a konyhában nincs egy hasáb fa, amellyel tüzet rakjanak. Egyidejűleg a pincemester is szörnyűködött, hogy a hordók mind üresek: nincs bor! A királynak nem lehet Buda várában ebédet főzni! Éppen, mint dicső emlékezetű Dobzse László és II. Lajos király idejében.

Fráter György kérdőre vonta a várnagyot.

Még mindig Szente uram viselte ezt a hivatalt; még inkább megviselte ez a hivatal őtet. Nyolcvan éven túl volt már a derék ember, egy foga sem volt már; ha megszólalt, az sírás volt már inkább, mint beszéd. (Szerémi, aki minden alkalmatos magyar nevet latinra fordított: „Tranquillus”-nak nevezi a jó urat.)

– Jaj, szentatyám! Pogány gazdaság folyt itten, amióta a király elment Budáról. Elhordtak innen mindent, ami csak megmozdítható volt. Nyilván azt hitték az urak, hogy a király sohasem tér vissza Erdélyből. Egyik nap a nádorispán rontott rám, másik nap a kincstárnok, aztán meg a főkapitány; a Vojvodics (Laszkó) éppen beplántálta magát a királyi várba. Olyan lagzit csaptak itt az Ártándyakkal, meg a Diák Simonnal; mindent felzabáltak, torkukra eresztettek: énekeltettek, virgináltattak, a hegedűs diákkal verseket mondattak, leányokat sikongattattak, hogy az csupa lélekkárhozat volt. Addig odább sem mentek, amíg az utolsó ejtel borban tartott. Ha én felszólaltam, kilöktek, leszidtak. Magam sem láttam már két hét óta színét sem a főtt ételnek; csak úgy lóg a lábam a csizmaszárban.

– Jól van, öreg. Azért ne sírj! Majd segítünk ezen.

Fráter György felment a királyhoz jelentést tenni a talált állapotokról. Ezt már mégis megsokallta a király, s első indulatában rögtön egy új hivatalt teremtett: Budavár főtiszttartóságát, s erre kinevezte Fráter Györgyöt, amit a barát el is fogadott.

Volt tehát már egy nyilvánságosan bevallott hivatala, amit nem kellett titokban tartania. Meg is felelt annak erélyesen. Rövid időn úgy el volt látva a királyi vár élelmiszerekkel, az istálló szénával, abrakkal, a pince jó borokkal, mintha nagy megszállás elé készülnének. Az urakat nem érte semmi szemrehányás a furcsa gazdálkodásért. Nagyobb dolgokat is el kellett tűrni a királynak a híveitől.

Amint a konyha és a pince rendben volt a királyi várban, rögtön meg is jelenének az ország tanácsosai a királynál. Együtt voltak valamennyien a minapi tanácskozás részesei.

A lakoma után, midőn a király délutáni álomra visszavonult, áthívta Fráter György az urakat a saját szobájába.

– Hát, urak, én elvégeztem, amit magamra vállaltam. Erdélyben készen áll hatezer zsoldoskatonám, a derék Kun Gothárd vezetése alatt, a hadiköltségekre pedig elhoztam magammal az ígért summát. Itt van ötvenezer arany. Abban a kis hordóban ott az ágyam mellett. Aki nem hiszi, hogy arany van benne, próbálja felemelni.

Aki csak megpróbálta, egy sem bírt vele; az a kis hordó többet nyomott három mázsánál.

– Hát mármost mondjátok el ti is, hogy hát ti mit fundáltatok ki ez idő alatt.

Az urak egymás szeme közé néztek, s aztán unisono nagyot nevettek.

De bolond ez a barát, aki azt hiszi, hogy amit az ember szörnyen felfogad, azt szépen meg is teszi.

Ki sem tették azóta a lábukat Buda várából. Se pénzt, se katonát nem szerzett senki.

– Hiszen nincs a török a hátunkon! – monda Athinay.

– De majd mindjárt a hátunkon lesz – szólt Fráter György. – Hát még nincs híretek róla, hogy két-három nap múltán itt lesz Gritti Budán?

– No, hát csak hozza ide a borotvált fejét! – hetvenkedék a harmincadbérlő. – Majd megtudja, hogy mire jó a gerezdes buzogány.

– Hát, egyszóval, ti urak semmi egyébben sem serénykedtetek, mint hogy János király pincéjéből kiittátok a borokat? – No, hát váljon egészségetekre. Most megint tele a pince. Én vagyok a tiszttartó. Szívesen látlak benneteket lakomára.

S aztán nem beszélt velük többet országos dolgokrul.

Pedig azok most már szerettek volna rátérni a komoly tárgyra. Faggatták, hogy mit tud. Mi hír érkezett Sztambulból? Mit hoz Gritti? De Fráter György nem volt okos beszédre bírható.

– Nem tudok semmit. Én barát vagyok. Én csak imádkozni tudok. Annyit tudok, amennyit a királytól hallottam, hogy Gritti jön. (Pedig a király nem tudott arról semmit. Dehogy mondá ezt meg neki Fráter György.)

Laszkó Jeromosnak nagyon fúrta ez a dolog a fejét.

– Igen csodálkozom rajta, hogy engem sem értesített senki Gritti jövetele felöl.

– Olyan jó barátságban vagy te Grittivel? – kérdé ártatlan képpel Fráter György.

Laszkó akkor vette észre magát, hogy rossz szót szalajtott ki a száján, s elkezdett ötölni-hatolni.

– Nem Grittivel egyenesen, hanem a tolmácsával, Memhet béggel; az még Lengyelországból ismerősöm.

Fráter György megvakargatta a szőrös fülét, amiről nevezetes volt, s mosolyogva nézett Laszkóra, amitől az egész fülig vörös lett. Ha tudta volna, hogy Gritti levele ott fülel a barát csuhája zsebében!

Fráter György az ország tanácsurainak elejtett szavaiból, célzásaiból azt vette ki, hogy ők az egész Grittit nem veszik valami komolyan; azt hiszik, hogy ugyanazt a tréfát produkálhatják majd vele, amit Lajos király idejében, a rákosi és hatvani országgyűléseken rendeztek, ahol a nádort, országbírót megugratták, s a kertek alatt menekülni kényszeríték, meg amikor Szerencsés Imrét az ablakon át való búcsúvételre ösztönözték. Mit nekik ez az olasz kalandor? – Csak úgy fitymálva beszéltek róla.

No, de hát saját kárán tanul a magyar! – Ha ugyan tanul?

Rövid időn János király megérkezte után Gritti Alajos is elkövetkezett Buda alá.

Tizenkét gályával jött fel a Dunán, melyeket bivalyok vontattak víz ellenében. Mindannyinak az árbocán az ozmán félhold és csillag díszítette lobogó.

A Kelenföldön kötöttek ki, s ott partra szállának.

De Gritti nem úgy tett, ahogy a magyar főurak számítának reá: nem ment fel a várba, rendes palotájába, hanem odalenn tábort üttetett, s sátor alatt maradt. Kétszáz janicsárt és besliát hozott magával kíséretül.

Még ez nem olyan nagy haderő, hogy a várban lakó főurak hajdúi és huszárjai meg ne birkózzanak vele.

Azonban Gritti, a megérkezése utáni reggelen, dob és trombitaszó mellett kihirdetteté, hogy minden embernek, aki az ő zászlói alá rendes zsoldba akar állni, előre megfizeti a hópénzt: három forintot a gyalogosoknak, négyet a lovasoknak.

Rendkívüli hatást idézett elő e hirdetéssel. Özönlött a sátoraihoz a sok kiéhezett, elzüllött nép, a kifosztott, kizsarolt földönfutók. Ezrével álltak a zászlói alá. A káplárok görnyedő termettel hurcolták a zsákba rakott piasztereket a katonáik számára. Csak úgy dűlt a pénz! S a pénz komoly dolog!

És Gritti rögtön hozzáfogott a zsoldos katonák felfegyverzéséhez, puskát, kardot, kopját. hozott eleget a burdzsellákon, s a zászlóaljakba osztott csapatokat ott gyakoroltatta a tágas Vérmezőn, a király és a magyar főurak szeme láttára.

Egyszer aztán a király megsokallta a dolgot: leizent a sátorban tanyázó Grittihez, hogy jöjjön fel hozzá a várba egy szóra.

Gritti azonnal engedelmeskedék a király parancsolatának, és visszaizent, hogy még ma déli harangszóra megteszi a látogatását a királynál.

De ugyan furcsa parádét csapott ennél a tisztelgő látogatásnál!

Ő maga páncélingbe öltözve, sisakosan, lóháton: előtte, utána kétszáz janicsár, puskával, karddal; közben két kerekeságyú, melyet komparadzsik követtek égő kanóccal a kezükben.

A jó Szerémi, ezt a felvonulást látva, ijedten mondá az országtanácsba összehívott uraknak: „Vigyázzatok, mert bizony otthagyjátok a fejeteket a királlyal együtt ennek a pogánynak a kezében.”

Gritti Alajos, a két fiától, Dóczytól, Batthyánytól és a többi hozzá szegődött magyar főuraktól környezve, azonkívül testőrtiszteitől kísérve, ment fel a király elé.

A király a trónteremben fogadta őt, a főméltóságok gyülekezetében.

Már az első megszólalásnál meglepé Gritti a jelenlevőket azáltal, hogy minden tolmács nélkül, magyar nyelven beszélt a királyhoz. – Azon idő alatt, hogy távol járt, minden könyv segítsége nélkül, csupán a kísérő magyar főuraktól megtanulta a magyar nyelvet. Ezzel bizonyítá, hogy komoly szándéka megöröködni ebben a hazában.

Megadta a királynak a teljes tisztességet, két tenyerét mellén összetéve, török szokás szerint, háromszor meghajtá a fejét egész térdig, azután büszkén kiegyenesedék, s az övébe dugott függőpecsétes levelet átnyújtá Zápolyának.

– Üdvözöllek trónusodon, felséges király, I. János! Isten tartson meg, s növelje meg az árnyékodat. Íme, kezedbe teszem a fölséges Szolimán szultán, a mi kegyurunk, athnáméját, melyben az általad történt kineveztetésemet, Magyarország kormányzójává, megerősíti.

Az elégedetlen főurak mind a királyra néztek, tőle várták, hogy mit fog erre válaszolni.

Zápolya zavarban volt. Fráter György tudatá ugyan vele, hogy a kinevezési dekrétumot az ő nevében aláírta, s átadta Grittinek, ez az ő hallgatag beleegyezésével történt. De mégis a királyi tekintélyét fenn kell tartania.

– Én a felséges szultán athnáméját hódolattal fogadom; de mégis azt kívánom tudni, s ezért idéztelek ide, hogyan van az, hogy amidőn én, a koronás király, Budán vagyok, te nem jössz fel a királyi várba hozzám, megérkezésedet bejelenteni, hanem hadakat toborzasz, pénzt, fegyvert osztogatsz, s gyakorlatokat tartasz a vár alatt? Akarom tudni, hogy király vagyok-e én Magyarországon, vagy nem?

Ez a férfias beszéd tetszett a magyar tanácsosoknak.

– Bizonyára te vagy a király – felelt nyugodtan Gritti –, és én térdet, fejet hajtok előtted. Ámde én nem tudtam, hogy te jelen vagy budai váradban.

– Hiszen fel van a vár tornyára húzva a címeres zászlóm, s a király takarodóját fúvják a trombitások reggel, este a bástyákon.

– Én nem a zászlókbul és a trombitásokbul tudom meg a király hollétét, hanem az őt körülvevő hadseregből. Hát hol van a hadsereged?

Erre a király nem tudott mit felelni.

– Itt látom körülötted az ország főkapitányait mind egy gyülekezetben; de hol vannak a dandáraik? A bandériumaik? A csatáik? Egyetlen zászlóaljat sem látok, se gyalog, se lóháton. Hol vannak?

Erre meg az urak nem tudtak mit mondani.

Ekkor aztán Gritti fordult támadóra.

– Hát mármost én kérdezem tőled, János király, mire használtad fel királyi hatalmadat azóta, hogy én megírtam neked sürgős levélben a szultán elhatározását?

– Én nem kaptam semmiféle leveledet – hebegé a király.

– Amit Zülfikár bég, kengyelfutó által küldtem?

– Én nem láttam a te Zülfikárodat.

– Az egykori Kristóf diákot, Roggendorf táborából.

– Úgy éljek, hogy a Kristófrul sem tudok semmit.

Gritti Alajos Laszkó Jeromosra nézett; az némajátékkal mutogatta, hogy ő sem kapta meg a levelét; Fráter György pedig áhítatosan fölnézett az ég felé, mind a két kezét csuhája alá dugva.

Most már aztán haraggal tört ki Gritti:

– De hát gyilkosokkal van-e tele ez az ország? Hogy a szultán kengyelfutóját elemésztik, s a királyhoz írt leveleket elfogdossák?

Olyan jól tudott haragudni, mint egy megsértett becsületes ember, akinek igaza van. A jelenlevő urak csakugyan meg voltak szeppenve; csak Fráter György nézett féloldalt igazi szerzetesi fitymálással a hatalmaskodóra.

És Gritti egyre magasabb hangon kiabált.

– Én megírtam a királynak jó eleve, hogy Szolimán szultán őfelsége újabb hadjáratra indul Ferdinánd ellen. Háromszázezer főnyi tábort húzott össze, négyszáz ágyúval. Most már nem titok többé, mert a padisah előhada immár Nándorfehérvár alatt táboroz.

– Szent Isten! – hangzott az önkénytelen sóhajtás a tanácsurak sorában.

– A szultán ezúttal teljesen össze fogja zúzni Ferdinándot, a pártfogójával, Károly császárral együtt, s Magyarországot egészen felszabadítja a németek uralma alól.

– No, jaj nekünk, szegény magyaroknak! – fohászkodék fel Nádasdy.

Meghallá ezt Gritti.

– Legyetek nyugodtak, magyar főurak. Ezúttal nem Buda felé hozza a táborát a szultán. Az én könyörgésemre megkíméli a nagyúr a táborjárás iszonyúságaitól Magyarország belsejét. Összes hadaival Horvátországon és Stírián keresztül fog Bécs ellen felnyomulni, s a döntő ütközetet Bécs alatt vívja meg. Ez volt az, amit én a leveleimben közöltem a királlyal és tiveletek. Hogy ti is tegyetek magatokért valamit; ne várjatok mindent a dajka kezéből, mint a pólyába kötött csecsszopó gyerek. Ha nem tartjátok az országra nézve kívánatosnak, hogy török martalóc hadak hódítsák be a németek által megszállt tartományt, foglaljátok vissza ti magatok a tulajdon erőtökkel. Ez volt, amire leveleimben felszólítám a királyt és tanácsosait. Hogy addig, amíg a fölséges szultán a cseh király és a spanyol király armadáival diadalmasan megharcol, azalatt János király dandárai ostromolják meg a magyarországi várakat, melyekben Ferdinánd vezérei parancsolnak; különösen János király Esztergomot siessen elfoglalni a hűtelen prímástól, mert addig a hadihajókkal nem hatolhatunk fel Bécs alá.

– Sajnos, hogy ezek a levelek elvesztek – mentegetőzék a király.

(– Nagyon is jó helyre kerültek! – gondolá Fráter György.)

Gritti tovább beszélt.

– Mármost tudni fogja felséged az okát, miért sietek én most nyakra-főre hadsereget toborzani? Idejövök abban a hitben, hogy egy kész hadsereget találok Buda alatt, s az sincs, aki halberdót kiáltson elém. Azon csodálkozom, hogy egy éjszaka Móré László Palotárul ide nem ront, Buda várába, s az urakat királyostul együtt mind el nem fogja. Mesének vettem, mikor ezt a szándékát hallottam a rablóvezérnek; de most már lehetőnek tartom.

De már ez mégis sok volt János királynak! Hogy őtet Buda várában elfogja Móré László, ez az éjszakai támadásairól, rabló portyázásairól hírhedett martalóckapitány! Méregbe jött.

– No, hát majd kiforgatom én Móré László uramat Palota várábul, s kötéllel a nyakán hozatom Buda várába. Manapság megindítjuk a hadsereggyűjtést, s a legelső dandárral Laszkó Jeromos fog Palota vára ellen megindulni, és földig rontatja az egész rongy kastélyt; élve nem hágy senkit a tolvajok közül.

Ez az első kitörése a nemes dicsvágynak valami lelkesedést idézett elő a főuraknál. Mindnyájan fogadkoztak, hogy sietnek hadakat gyűjteni.

Gritti vette észre a kedvező hatást, s sietett azt felhasználni.

– Méltóságos főrend! Én nem avatkozom az ország igazgatásába. A törvényt ti szolgáltassátok, az országgyűlésen ti tanácskozzatok, a vármegyéken ti parancsoljatok. Én csak az ország hadügyeiben viszem a kormányzói tisztet, ahová kemény kéz kell a vezetéshez.

Ezzel a jó szóval mindvalamennyit kiengesztelé maga iránt a kormányzó.

De még egy zárszó is volt hozzá.

– És azután az ország pénzügyeire nézve tartom fenn a kormányzói felügyeletet, mert azok is nagyon kívánják a rendet.

Ezzel a rossz szóval aztán megint magára haragította valamennyit.

     

A főnemesek között egyedül Nádasdy Tamás tartotta meg előkelő büszkeségét Grittivel szemben. Nem is szemben, mert folyvást hátat fordított neki.

Grittinek besúgták azt a hozzá szító magyar főurak, miszerint Nádasdy azzal a szándékkal van ellene, hogy majd egyszer összevész vele, s akkor lovagias párbajra kényszerítve az olaszt, bizony le fogja őt kaszabolni, s ekképp egész tisztességes úton szabadítja meg tőle az országot. A szultán sem haragudhatik meg érte, ha a kegyencét és meghatalmazottját vitézi párbajban ölték meg.

– Kár pedig úgy hátat forgatni Nádasdy Tamás uramnak – monda Gritti, egyenesen belekötve a főúrba. – Mert ha akarom, tudom ám én kegyelmedet arra kényszeríteni, hogy a szemem közé nézzen.

– Állok szolgálatára az úrnak – szólt Nádasdy, szemközt fordulva, s kardmarkolatára téve kezét.

– Oh, ezt nem karddal végezzük el. Mi, olaszok, nem nyúlunk mindjárt a spádéhoz. Különben sem szokás, hogy egy kormányzó az alattvalóival verekedjék. Nekem van más fegyver a kezemben.

– Aqua toffana?

– Még annál is kellemetlenebb. Bizonyítékaim vannak rá, hogy kegyelmed Ferdinánd királlyal levelezésben áll.

– Azokért a bizonyítványokért ugyan kár volt a pénzét vesztegetni nagyságodnak. Családi ügyben fordultam a cseh királyhoz.

– De igen kényes családi ügyben. Kegyelmed szerelmes? No, az egész rendén van. Az urak nem is tudják még, hogy a kincstárnok úr házasodik. Felhasználja a portyázásokat, hogy gyöngéd kalandokat keressen. Nekem minden járásáról biztos értesítéseim vannak. Szigetvárat nem tudta bevenni; hanem be tudta venni a szép Kanizsay Borbálának a szívét. Ez a legújabb konspirációja.

Az urak néhánya nevetésre fakadt.

Nádasdy ingerülten kiáltá:

– Erről pedig nem illik társaság előtt gúnyosan beszélni.

– Én nem beszélek gúnyosan. Ez félig szívbeli ügy, félig országos ügy, amennyiben Nádasdy uram éppen a menyasszonya érdekében fordult már jó ideje, még a Roggendorf ostroma előtt, Ferdinánd királyhoz.

– Ezt nem tagadom. Mi bűn van ebben?

– Semmi sincs. Még abban, hogy egy János-párti zászlósúr egy Ferdinánd-párti grófkisasszonyba szerelmes, nem keresünk fölségsértést.

– Hát akkor mért hozta ezt kigyelmed az országtanács elé?

– Csak azért, hogy bebizonyítsam kegyelmed iránt való jóakaratomat. No, hát ítéljétek meg, urak, mi lehetne egy vőlegényre nézve elviselhetetlenebb csapás, mint az, hogy ha az a minden szépséggel megáldott hajadon, akit menyasszonyának nevez – egy szép napon – megszűnne leány lenni, és fiúvá változnék?

Ezt már egyszerre elérték az urak, s ezen még Zápolya maga is nevetett.

– Ahá! – mondá János király. – Az én Nádasdym abban mesterkedik, hogy a szép Kanizsay Borbálát Ferdinánd király által fiúsíttassa, hogy így aztán törvényes örökösévé lehessen atyja nagy birtokainak, amik most még Ferdinánd hatalmában vannak? No, ez ellen semmi kifogásom. Ferdinánd ám csináljon a Boriskából fiút, kegyelmed pedig asszonyt. A lakodalmán majd együtt táncolunk. S hogy alkalmat adjak a derék Nádasdynak szívbeli ügyét előmozdítani, megbízom egy kellemetes követséggel – Bécsbe. – Én egy szép nagy remekművű ezüstpaizst készítteték ajándékul Ferdinánd számára. Ezt vigye el neki, szíves izenetem mellett. Azért küldöm neki ezt a paizst, hogy legyen mivel betakargatnia magát, majd mikor meg fogom támadni. Egy füst alatt aztán a menyasszonyát is fiúsíttathatja.

A király előhozatá a szép vert munkájú ötvösremeket, s megbámultatá azt az urakkal. Erdélyi ötvös készíté azt.

– S mármost, Nádasdy uram, mehet ezzel a megbízatással hivatalosan Bécsbe – mondá a király. – S ott elvégezheti a menyasszonya ügyét.

Gritti orrolt ezért a megbízatásért.

– Kár lesz Bécsbe fáradni a kincstartó úrnak, akár a király, akár a menyasszony dolgában. A király dolgában azért, mert ezért Szolimán szultán könnyen megneheztelhet. A menyasszonya dolgában pedig azért, mert az ő ügyét már én egészen megfordítottam.

– Kegyelmed megfordította az én ügyemet? – kérdé Nádasdy.

– No, nem olyanformán, mintha a menyasszonyát elraboltattam volna, sőt inkább nagyon is meghagytam leánynak; hanem a fiúvá lételét akadályoztam meg. Köztudomású dolog, hogy néhai Kanizsay László grófnak volt egy elsőszülött fia, akit a dajkája, asszonya iránti bosszúból, elsikkasztott. Ez az eltűnt gyermek most, férfikorában, előkerült. Az én szárnyaim alatt van; igen jeles ifjú. Velem volt Sztambulban, ahol a szultán megkedvelte, s kinevezte őt teszkeredzsijének. Német nevelést kapott. Dajkája Bécsbe vitte, ott rejtette el.

(Fráter György sejtett valamit: „Ez a Kristóf diák – Zülfikár bég!”)

– Mesebeszéd! – kiálta fel Nádasdy.

– Majd meglátja kegyelmed, hogy nem mesebeszéd. Kezemben vannak az írott bizonyítékok, melyek az ifjú Kanizsay Kristóf eredetét igazolják. A minap, hogy Ferdinánd követe, Jurisics Sztambulban járt, be is mutattam neki ezt a nemes ifjút, úgyszintén a születését, eredetét bizonyító írásokat is.

(– Kitelik tőle, hogy Kristóf diákkal összecimborázva, hamis okiratokat készíttetett Gritti.)

Nádasdy arca lángolt a dühtől. Nem tekintve a király jelenlétét, haragosan távozott el a teremből. Gritti utánakiálta gúnyosan:

– Nemsokára bemutatom kegyelmednek szeretetre méltó süvét!

(– Ott fekszik az már a nagyenyedi ókút fenekén! –)

Tehát megindult a fátum. A kornak leghatalmasabb emberi alakjában személyesítve. Ez volt Szolimán szultán. Egy olyan hatalmas hadsereg közepett, aminőhöz hasonló alatt Attila óta nem reszketett Európa földje. Minden emberi számítás szerint el volt döntve a világrész sorsa. Háromszázezer főre menő, diadalmas hadjáratban kitanult, a hadászat minden eszközeivel ellátott, fanatizmustól lángoló, a halált gyönyörnek tekintő hadsereggel szemben, az egymással való harcban kifáradt keresztény fejedelmek, hadsereg nélkül, lelkesedés nélkül, egyetlen kiváló hadvezérrel nem rendelkezve; még csak egy közös zászlóval sem bírva, mely körül egyesüljenek! Ki volt már mondva az ítélet.

És ekkor támadt egy ember; csak egy ember! Aki belemarkolt a fátumnak az üstökébe: „Parancsolhatsz az isteneknek! Parancsolhatsz Jupiternek, az egész olympusi istentanácsnak, de nem parancsolsz a magyarok Istenének!” S egy merész vonással keresztülhúzta a fátum ítéletét. Tett olyan dolgot, ami lehetetlen, ami elhihetetlen, ami abszurdum! Amit ha százszor elolvasunk, végigruminálunk, nem tudunk megérteni, felfogni, egész képtelen nagyságában végigtekinteni. Egyetlen magyar ember hétszáz paraszttal megállítja Szolimán győzhetlen hadseregét diadalútjában, s megzápítja az egész hadjáratát. Ez a mesebeli csodahős volt Jurisics Miklós.

Végre-valahára egy fénypont a rettenetes sötétség közepett. Egy maroknyi parasztnép angyalokhoz hasonló honszerelme, melyért meg kell bocsátania Istennek az egész magyar nemzet minden bűneit, hogy ne juttassa ez országot Szodoma és Gomorrha sorsára!

Milyen jólesik az ember szívének, mikor Kőszeg ostromát és védelmét lelki szemei előtt végignézi! Az maga a legszebb hősköltemény. Úgy, ahogy megtörtént. Költőnek nem szabad egy vonást hozzáadni. Csak azt mondhatja az olvasónak: „Keresd fel a történelemben Kőszeg ostromát, s olvasd el végig! – Feléledsz benne.”

Huszonöt napig tartotta fenn ez a kis város, ez a hadnagy, ez a hétszáz paraszt Szolimán szultán és Ibrahim rettentő táborát; minden ágyúik erre okádták a tüzeiket, a janicsárok színe-virága ennek az árkait temette be hulláival. Fele elhullott a hős parasztoknak, maga a vezérük is két sebet kapott. A tizenkettedik ostromnál már a janicsárok a piac közepéről futottak vissza, ordítva, hogy nem emberek, hogy túlvilági szellemek harcolnak ellenük; s utoljára is Ibrahim könyörgésre fogta a dolgot, hogy csak egy éjszakára engedje Jurisics a török zászlót kitűzni a várfalakra, akkor a szultán békén meghagyja a várában.

S ez a huszonöt nap elég volt Ferdinánd királynak és Károly császárnak, hogy egy hatalmas hadsereget összpontosítsanak Bécs alatt. Spanyol, olasz, magyar, cseh, német, morva, kilencvenezernyi gyalog és harmincezernyi lovas tömegben volt egyesítve; oly hatalmas sereg, minél erősebbet a keresztény világ nem látott régóta. Ha egy derék vezére van, diadalmasan ütközhetik meg az ozmán hadsereggel, mely már akkor a szultán és Ibrahim vezérlete alatt alig volt számra erősebb. A sok rendetlen török-tatár had szerteszét portyázott Stíriában.

A szultán Kőszeg alól előbbre vonult egész táborával, Bécs felé igyekezve.

Ekkor azonban a két tábor közé odaállt egy harmadik harcoló fél. A „csuma”. Így nevezi a népajk. Rém, aki az arcát nem mutatja, csak a keze nyomását érezteti. A lélegzete öl. Ott jár a nagy hadseregek nyomában; ülőszéke a tetemhalmok, miket a csatatéreken emelnek, ágya a mocsár. Mikor előjön a kaszájával, csak úgy dűl előtte a „rend”.

Egy napon azt jelenté Ibrahim a szultánnak, hogy a török hadsereget tizedeli a csuma. Aki este borzongást érez a tagjaiban, éjfélre tűzlángban van; reggelre hideg halott.

A Fertő mellett táboroztak.

A szultán maga meg akart győződni a való felől. Előjött a sátorából, paripájára ült, s vezérei kíséretében körüljárta az egész tábort. Nagy volt a halandóság a katonák között. Akármerre lovagolt a szultán, mindenütt sírásó, halotthordó rabszolgákat látott; a sátorokból keserves kínordítás hangzott eléje. Néhol roppant nagy vermeket ástak, amikbe tömegestül hányták a hullákat, oltatlan meszet döntve föléjük. A halott rabokat csak a tóba dobálták. Éjszaka roppant máglyákat gyújtottak meg, s azok körül álltak a katonák dideregve. Az a kék köd, mely lassan elterül a tó felől jövet, az a csumának a palástja. – Jaj annak, akit betakar!

Mikor hajnalhasadásra visszatért a szultán a sátorába, azt látta, hogy a sátora előtti őrök ott ülnek gubbadva, fejeiket térdeikre hajtva.

– Hát ti alusztok! – rivallt rájuk a nagyúr.

Halálban aludtak azok.

Belépett a sátora pitvarába. Ott ült két testőr a tevebőr szőnyegen. Azok is meg voltak halva.

Majd a kedvenc háremhölgye fülkéjéhez sietett. A hű eunuch ott feküdt, görcsöktül összehúzott tagokkal, eléktelenült arcvonásokkal a függöny előtt. Azon is keresztülgázolt a rettenetes csuma.

Felrántá a kárpitot, s ott látta a nyugágyon kedvenc tündérét, diadaljárata megédesítőjét, a szép Semsz-Unnahárt, márványfehéren, halottan.

– El innen! – ordítá a szultán, kirohanva a sátorából. – El ez átkozott országból! – S azzal paripájára kapott, s megadta a jelt a visszavonulásra. Az egész török tábor oly gyorsan kerekedett fel, hogy még a szultánnak a sátorát is otthagyták, s az előhad ágyúit, amelyeknek a lovait elvitték a futó janicsárok, a komparadzsik a Fertő mocsaraiba ásták el. – Vége volt a hadjáratnak.

S ezt nevezték a török krónikások: fényes diadalnak.

János király ezalatt Esztergomot vívta. Volt valami tízezer embere hozzá: fele magyar, fele török. A szárazföldről a király vezette az ostromot, a Dunáról Gritti. Hatalmas török hajóhad állt a rendelkezésére, mely öreg ágyúkkal törette a bástyákat.

Várday prímás jó eleve elmenekült a várból. Őt Fráter György értesíté Gritti pogány szándékáról, s ezzel mindjárt meghiúsította a renegát tervét, amit a prímás meggyilkoltatására épített.

Esztergomot tarták a Ferdinánd-pártiak Magyarország második fővárosának, s a legjobb német és spanyol ezredeiket helyezték el benne védőseregül. Azok harcoltak is emberül.

A két Gritti fiú, Péter és Antal (az egri püspök) ezalatt abban tüntette ki a vitézségét, hogy a portyázó török csapatokkal bekalandozta a szomszédos vármegyéket, s a legszebb leányokat, fiatal menyecskéket elragadozta. Valamennyit összehordták egy pompásan felszőnyegezett török gályába, mely a Duna közepén horgonyzott. Egész hárem, egész rabnő-bazár volt ottan már, melyet eunuchok őriztek. A két ifjú vitéz testvérileg osztozott e paradicsomban. A sok ártatlan szűznek keserves sírása áthangzott nappal-éjjel a parton táborozó magyarokhoz szépen.

A király bosszankodott ez istentelenség miatt; de nem tehetett semmit; a hajókon Gritti parancsolt.

Derék naszádos flottilla volt a törököké. Vízi ütközetet is folytatott a Ferdinánd-párti ágyús hajókkal, s azokat a Piszke melletti hajósharcban tönkreverte, s egész Komáromig űzte.

Mikor aztán jött a rémhír, hogy Szolimán szultán visszafordult, s olyan gyors futásban igyekezik a Dráva felé, hogy Kacziáner nem bírja utolérni: az Esztergomot vívó seregnél nagy lett a riadal. A szultán, Ibrahimmal együtt, siettében elfelejté a szerteszét helyezett kisebb hadtestek vezéreit értesíteni gyors visszavonulása felől: azok ám lássák, merre meneküljenek?

Egy egész lovashadtest, tizenötezer főre becsülhető, Veli basa vezénylete alatt arra volt kiküldve, hogy Stíriát, Karantánt, Felső-Ausztriát beszáguldozza, dúljon és pusztítson. Ezek ellen a Ferdinánd-pártiak Török Bálint és Bakics szabadcsapatjait küldték, akiknek összevéve nem volt több háromezer lovasuknál; azzal a feladattal, hogy amíg Kacziáner szemben fog rájuk támadni, vágják el a törökök visszavonulási útját.

Mikor a magyar és rác szabadcsapatok a Fertőhöz értek, a tó túlsó oldaláról átevező halászok értesíték őket a nagy török hadseregnek hirtelen történt visszavonulásáról. Török Bálint rögtön éjjel útnak indult, s hajnalra odakerült az elhagyott táborhelyre.

A török szultán bíboros, aranyos sátora ott állt a lovak patkóitól feketére gázolt sík mező közepett, a tépett zászlót rongyokban lebegtette a kupoláján a szél.

A törökök annyira megrémültek a ragálytól, hogy senki sem mert a sátorhoz hozzányúlni, hogy azt szétbontsa. Ott hagyták veszni. A magyarok aztán megosztoztak a selymen, bársonyon, amiből a szultáni sátor tákolva volt.

Az is nagyon kedvükre esett, hogy a pákászok rávezették őket a törököktül elásott ágyúkra; azokat kiszabadíták, lovakat fogtak eléjük; lőpor, golyó szintén előkerült: most már pattantyússággal is el voltak látva.

Ekkor ismét menekülő parasztok hírül hozták a két kapitánynak, hogy jön Ausztria felől egy nagy török tábor errefelé.

Ez volt Veli basa dúló serege.

Ugyanazon az úton, amelyen bevonultak Ausztriába, vissza nem jöhettek, midőn hírét vették a szultán visszavonulásának, mert útjokban minden falvat, eleséget elpusztítottak; kénytelenek voltak magyar földre térni.

Bakics Pál jó vitéz volt, azt mondá Török Bálintnak:

– Eléjük megyek én, s majd kitudom, hogy milyen számmal vannak. – A rác vezér szokva volt az ilyen merész kalandokhoz: török ruhát öltött, nyeregszerszámot, kengyelt változtatott, s egyedül, egymagában beszáguldozott a török sereg közé, ott mindent kikémlelt, s estére visszatért Török Bálinthoz.

– Veli basa egész martalóc dandára jön errefelé; tizenöt nagy lófarkas zászlót számláltam meg; iszonyú erővel vannak. Nem állhatunk velük csatát.

De Török Bálint nem veszté el a szívét.

– Csak hadd legyenek ők baromsokasággal; mi ellenben rendezett csapatokban vagyunk; ők összekeveredve; ha megütjük őket, Istené lesz a dicsőség, szétzavarjuk őket.

Erre a magyar és rác kezet adott, hogy megvívják egymáshoz ragaszkodva az egyenetlen harcot.

S a vakmerő hadifortély fényesen sikerült. A bozótban elrejtőzött magyar és rác csapatok elébb engedték a martalócsereget jól előrehaladni, addig jelt nem adtak, mikor aztán már a török had dereka vonult el előttük, akkor egyszerre kisütötték ellenük a zsákmányul elfoglalt ágyúkat, s azzal rájuk rohantak nagy „Szűz Mária” rivallással.

A török martalóchad szétbomlott tömegben vonult előre, hasonlatos a vándorpatkányokhoz; a magyar és a rác úgy dúlt benne, mint az oroszlán a tulkok csordájában. A török lovas elöl-hátul meg volt terhelve zsákmánnyal, amit idegen országból elharácsolt; az is gátolta a harcolásban. Fővezérük, Veli basa, mindjárt a csata elején elesett Török Bálint kardcsapása alatt; amint ennek a dárdára tűzött fejét megpillanták a szarácsiak, elveszett a szívükből az erő; leugráltak a lovaikról, gyalog menekültek az erdőnek. Ott meg a menekült parasztok fogadták őket fejszével, kaszával. Egy faluban három asszony nyolc törököt vert agyon dorongokkal. A Veli basa dulár hadából egy szakasz sem menekült meg épen. Csak úgy ötével, tízével érkezének meg Budára az erdőkön keresztül, gyalog, fegyvertelen.

Ezek hozták meg a „jó” hírt Esztergom alá is.

Gritti elébb megtudta azt, s már ki is adta a parancsot a naszádosainak, hogy fel kell szedni a vasmacskákat, és aláevezni a Dunán Buda felé.

Hanem a két ifjú levente ekkor is kinn portyázott, szép szüzeket vadászni, a Mátyus földjén.

Mikor aztán a futó siserahadtól megtudták a nagy veszedelmet, mely a török hadat érte (a vert had rendesen tízszeresnek híreszteli a megverőjét), akkor a két ifjúnak is az inába szállt a bátorsága: ugyancsak igyekeztek visszafelé cafolni a táti szárnya alá. – Az pedig már akkor evezett Buda felé: meghagyva a fiai hajóján kormányzó eunuchnak, hogy ha előkerülnek a drágák, szedje fel őket, és vigye utána Budára.

Fráter György azonban, amidőn látá, hogy az az egy cifra gálya ott marad a Duna közepén, midőn a többiek éjnek idején aláfelé eveznek, hirtelen dereglyére szállt egy csapat hajdújával, s odaevezett a gályához. Ott semmi ellentállás nem fogadta. Az őriző eunuch felnyitá előtte az ajtókat. A barát előhívta a hajóterembe elzárt leányokat, s mondá nekik, hogy szabadon bocsáttatnak, s mehetnek haza búsuló családjaikhoz. Volt nagy öröm és hálálkodás! A lányok vígan énekelve szálltak a dereglyébe, mely őket, többször fordulva, kiszállítá a partra, ahol szekerek vártak reájuk, amelyek rögtön hazájukba vitték.

Csak egy fiatal menyecske nem akart kimenni a hajóbul; azt mondá, hogy ő jobb szereti azt a törököt, aki elrabolta, mint az otthon hagyott urát: ő csak a rablójánál marad.

Hejh! Te beste lélek! – kiáltá elszörnyedve Fráter György. – Hát te akarsz példát tenni a magyar asszonyok becsületében?

S fogá a körtefa pálcáját, s istenesen végigvert amaz asszonyi állaton, akit az ördög megszállott, mindaddig, amíg az ördögöt ki nem verte belőle. Akkor végre ezt is a dereglyébe lökte.

Mikor aztán a két Gritti fiú nagy loholva megérkezék Esztergom alá, s átviteté magát a horgonyon álló hajóhoz, csak az árván maradt háremőrt találta ottan: a paradicsom üres volt.

Az eunuch elmondá, hogy biz’ a szép hurikat kiszabadítá valamennyit az a Fehér barát: a szőrös fülű.

– Hát a szép Katica, aki engem úgy megszeretett? – kérdé Péter, az ifjabb fiú.

– Az váltig maradt volna; de a barát jól rávert pálcával, erővel elhajtotta.

Erre a levente keservesen sírva fakadt; ami bizony nem illett egy deli béghez.

– Megállj, barát! – kiáltá dühösen Antal, a nagyobb fiú. – Ezért a véredet iszom meg!

Ez pedig nem illett egy egri püspökhöz.

Szolimán és Ibrahim egész Sztambulig meg sem pihent. A Grittiek is velük futottak. János király után senki sem kérdezősködött. Ő is Erdélybe húzódott, a hadai maradékát ott hagyva Budán, a hűséges vezérei alatt.

Egyedüli sikert Laszkó Jeromos vívott ki, aki két hónapi ostrom után elfoglalá Palota várát a rablólovag Móré Lászlótul. Magát Móré Lászlót ugyan futni hagyta, váltságul a kincseiért, amelyeket a híres dulár összerabolt. Azokon aztán a győztesek megosztoztak. A király és az ország kincstára nem kapott belőlük semmit.

Ferdinánd király egyedül maradt a csatatéren. Volt százhúszezer katonája, vitéz, rendezett hadcsapatokban. Elég nagy haderő, hogy azzal Magyarországot elfoglalja Jánostul, aki maga is félt már a karjda markolatátul. – A tenyerén volt Ferdinándnak egész Magyarország, csak a markát kellett összeszorítania.

Nem úgy jegyezte fel Clio.

Ez a kisasszony, aki a történetírásra van hivatva, nem ismeri se a matézist, se a logikát.

Ha egy regényíró, egy poéta merne kifundálni olyan képtelen mesét, aminőt Clio kigondolt, ugyan vesszőt futtatnának vele! Ilyen csekélységen fordult meg a világtörténet!

Török Bálint, Bakics Pál, miután Veli basa dulárhadát pocsékká verték, természetesen összeszedték a török-tatár had által a csatatéren hagyott zsákmányt; amivel azok, Ausztiát bekalandozva, kastélyokat, templomokat kirabolva, megtölték az általvetőiket.

Erre a szüretre azonban megérkezék Kacziáner a maga hadaival, mely németekből, csehekből, olaszokból és spanyolokból volt összeállítva, s azt mondta, hogy az a zsákmány őtet illeti meg, mert a törökök azt a németektül rabolták el. – S ebben Kacziánernek igaza volt.

Erre Török Bálint azt felelte, hogy mikor már a zsákmány a törökök kezében volt, akkor az a töröké volt. Annak van tehát joga hozzá, aki fegyveres kézzel elvette tőlük. S ebben megint Töröknek volt igaza.

De amidőn Kacziáner ezzel szemben a „lex Bajovariorum”-ra hivatkozott, melynek erősségénél fogva az ütközet megnyerése mindig a fővezérnek az érdeme, és nem az alvezéré, az pedig bizonyos, hogy Veli basa dulárhadát ő maga, az öreg, kergette ki Ausztriából, annálfogva a diadal, a zsákmánnyal együtt, őtet illeti meg – hát ebben megint a lex Bajovariorum-nak volt igaza.

Úgy, de ezzel szemben Török Bálint egy másik törvényre, még sokkal régebbire apellált: a vadásztörvényre, melynek alapján a hajtásba került dúvad, medve, farkas, mint vadászzsákmány, nem azt a lövészt illeti meg, aki az első sebet ejtette a vadon, hanem amelyik az utolsó lövéssel földre terítette – már akkor megint Török Bálintnak volt igaza.

Míg aztán fővezér, alvezér ekként ungorkodék a principiális kérdés felett: Kacziáner olaszai és spanyoljai átvitték azt a praktikus térre, s hozzáláttak, hogy ők maguk induljanak el rabolni, ott, ahol zsákmányt kapnak, a németektül. Úgyhogy utoljára Ferdinánd királynak a német és cseh ezredeit arra-kellett fordítani, hogy a fosztogató idegen segédcsapatokat kiveresse velük az országból. Véges-végül a sok idegen és hazai harcosnép úgy összeveszett egymás között, hogy a bécsiek Te Deum laudamus-t tartottak, mikor a nagy ármádia végképp otthagyta őket, s ki-ki hazament a maga országába.

És így a két rengeteg nagy ellenséges tábor, a török és osztrák, szétbomlott, elpusztult anélkül, hogy egymást bár csak látta volna. Folytatását lelte ez a nagyszerű háború-paródia a rá következett békekomédiában.

Mind a két ellenkirály átlátta, hogy fegyverrel nem tudják egymást legyőzni. Hátha szép szóval lehetne.

Elkezdődött a verseny-térdencsúszás a szultánhoz.

János király részéről maga az országkormányzó, Gritti csúszott mászott Szolimán trónjához, Ferdinánd részéről pedig a két teljhatalmú követ, Wese és Nogarola. Elhozták a szultánnak Esztergom vára kulcsait selyemvánkoson. Könyörögtek, hogy fogadja a szultán fiául Ferdinánd királyt, hagyja meg az elfoglalt országrész birtokában, engedje lábaihoz rakni az ajándék-adót. A szultán azonképpen fiául fogadta az ellenkirályt is, s engedte (a kezeit nem véve elő a palástja alól) a követek által a térdeit csókoltatni.

A trón mennyezete mögött csak úgy fogta az oldalát nevettében Ibrahim és Gritti. Ők rendezték ezt a komédiát – a saját tervükre, s nagyokat nevettek Ferdinánd király, János király rovására, akik, mint két durcás fiú, kettérepesztették a szép Magyarország mappáját, s a kezükbe szakadt résznek szomorúan örültek. De akit legnagyobban kinevetett a két cselszövő, az maga Szolimán szultán volt. Ezzel a kibékítési színjátékkal most már egész Magyarország Ibrahim és Gritti hatalmába lett adva; csak az alkalomra vártak, hogy a birtokot egész brutális őszinteséggel átvegyék.

Háborúról azután szó sem volt többé – nagyban –, hanem kicsinyben szépen megmaradt az a két ellenkirály várurai között, mint nemes mulatság.

Hát az országnagyok ugyan mit míveltek ezalatt jó Buda várában? János király nagy vadászatokon járt; a barát aranyat ásatott, borral, búzával kereskedett, a többi vígan gazdálkodhatott.

Húshagyó kedden azzal végezték a farsangot a budai főurak, hogy felnyittatták Gritti palotáját Budán (egykor a Fuggereké volt), s abban rendeztek egy, a római szaturnáliákra emlékeztető tivornyát; amelyben fő-fő mester volt Athinay Diák Simon. Ő válogatta ki a lakomára meghívandó szép menyecskéket Pest-Budáról, akiknek a férjeiket a vacsoránál leitatták, s aztán kedvük szerint mulathattak a szépségekkel. Végre mindannyit gazdagon megajándékozták.

Az ilyen dínomdánom azonban tudvalevőleg sok pénzbe kerül, s Diák Simonnak a ládája feneke is kongott már: a sóbányák jövedelme mind elfogyott rendén. Odament hát Nádasdy Tamáshoz pénzt kérni. A kincstartó felnyitogatta előtte az ország ládáit: nem volt azokban egyéb, mint afféle rossz pénzek, amiket senki sem akart már ajándékban is elfogadni.

– Hát a harmincadok jövedelme hol van? – kérdé Diák Simon.

– Azt Bogadi Diák János őrzi, akit Gritti nevezett ki harmincados tárnokmesternek. – Ártándyt elcsapta a hivatalból, akit a király nevezett ki azzá.

Bogadi Diák János éppen a Gritti palotájában lakott. Athinay Diák Simon, maga mellé véve társul Dalkay Pozaka Pál cimboráját, rajta hajtott a harmincadoson, s követelte tőle, hogy adja át neki vagy a kincstárnoknak a harmincadokbul begyűlt pénzt.

Diák János kereken megtagadta azt a kívánságot, kijelentve, hogy őneki csak Gritti Lajos, a kormányzó parancsol; ha az megjön, annak fogja átadni a summát.

– Dejsz’ azt hiába várod már – monda neki Diák Simon –; megölette azt a török szultán, afölötti bosszújában, hogy a hadjáratot elvesztette; le is húzatta a bőrét, kitömette szalmával, úgy húzatta fel karó hegyébe az Athméidán piacon.

– Hazugság ez! – monda Diák János. – Éppen ma kaptam a kormányzó levelét, hogy három nap múlva megérkezik Budára. Én kegyelmeteknek nem tartozom számadással; engem a kormányzó nevezett ki harmincados tárnoknak. Annak fogom a pénzt átadni.

Ekkor az urak erőszakkal megragadták Diák Jánost, megkötözték, bedugták egy sötét kamrába. Aztán a kulcsokat megtalálva, felnyitották a vasládát, s ami pénzt aranyban ott találtak, több, mint kétezer márkát, elvitték magukkal. Diák János feleségét otthagyták egy szál öltözetben.

Ők maguk is elhitték a kósza hír meséjét, hogy a szultán megnyúzatta s kitömette Grittit.

S harmadnapra ott volt Budán Gritti Alajos.

Palotája szobáit felnyitva találta, a tivornya minden undok nyomaival.

– Ki garázdálkodott itten?

A kulcsár megmondá: – Diák Simon, meg az urak. – Kereste Diák Jánost; azt megtalálta a rázárt kamrában, csaknem éhen halva. Megtudta tőle, hogy mi történt itt a távolléte alatt.

Erre Gritti, kétszáz janicsárt maga mellé véve, maga ellovagolt Zsámbékra, ahol Diák Simon kastélya állt; berontott hozzá; nem is vonta vallatóra; csak megkötöztette, a szekrényét felnyittatva, abban megtalálta a harmincadtárnoktól elhozott erszényeket, az ország pecsétjével volt ellátva valamennyi: csak egy volt felbontva s félig kiürítve.

Azzal Gritti Alajos, minden törvényszék nélkül, kiviteté Athinay Diák Simont a kastélya elé, s ott a saját házának a kapubálványára felakasztatta.

Azután a másik főúrra került a sor, Pozakára: Gritti azt is felkötteté.

Hallatlan eset volt ez! Hogy magyar főnemeseket felakasszanak! Bírói ítélet nélkül! Apelláta nélkül. A király kegyelméhez sem engedték folyamodni! És még akasztással kivégezni. Holott ez a pórok büntetése; a nemesembert megillető dísszel szokták pallos által kivégeztetni!

Bánffy nádor és Verbőczy kancellár emiatt erélyesen fel is szólaltak a kormányzó előtt, s tiltakoztak az ország törvényeinek flagráns megsértése ellen.

– Jól van! – mondá Gritti. – Tehát ezentúl az ország törvényei szerint fogok nyakaztatni.

S rögtön elfogatta az Ártándy testvéreket, és a csonka toronyba záratta.

Diák Simonnál az elharácsolt közpénzeken kívül még egy csomó levelet is találtak, melyekből világosan kiderült, hogy Athinay, a két Ártándy és Nádasdy Tamás régóta összeesküvést forralnak a Ferdinánd-párti urakkal, s csakugyan való az, amit Kristóf diák elhistorizált, miszerint maguk a János király fő-fő tanácsosai ajánlkoztak, hogy Buda várát, a foglyul ejtett királlyal együtt, kiszolgáltatják a németeknek.

Nádasdynak jó angyala volt a szerelme. Ő ugyanezen napokban egész titokban lóra kapott, s ellátogatott a menyasszonyához, Kanizsay Boriskához, Csákvárra; ott érte utol a rémhír, hogy Gritti a vérbíróság elé állíttatá a két Ártándyt, nagyhamar elítélteté, s le is ütteté a fejeiket a „csatornakút” melletti téren. Nádasdy nem is ment aztán többet vissza Budára; hanem egyenesen felszaladt Pozsonyba, magával vivén a hegedűsét is, Tinódi Sebestyén diákot, aki e gyászesetnek szemmel látott tanúja volt: ő is vitte meg annak a hírét a patrónusa után. Nádasdy ezzel nyíltan átpártolt Ferdinánd királyhoz.

János királyt elrémíték e négyes kivégzés hírei, melyeket Fráter György által tudott meg, mikor a hátszegi bölényvadászatról hazakerült.

– Ezt nem vehetem a lelkemre, amit a kormányzó elkövet – monda a barátnak. – Négy főnemest kivégeztet az én tudtom nélkül! S az ötödiket átkergeti Ferdinándhoz.

– Összeesküvők, árulók voltak – monda a barát.

– Tudtam én azt régen. De ők hajdan jó barátjaim voltak. Ők fogadtak hadsereggel, midőn Lengyelországból visszatértem; ők harcoltak, győztek az én nevemben. A pataki diadal az Ártándyaké volt meg Athinay Simoné. S most porba hull a fejük énmiattam!

– Elvégre valakinek rendet kell csinálni az országban. Te, uram, királyom nem tudsz, nem akarsz;[1] Gritti tud és akar. Nekem is a szívemet szorítja, hogy ilyen két derék magyar főúrnak, mint az Ártándyak, meg kellett halni; Athinayt nem sajnálom. Az Ártándyakat nagyon szerettem, de jobban szeretem fölségedet és a hazámat. Athinayt és Pozakát közönséges rablásért végezték ki. Ezekből nem lett prédikációs halott. A két Ártándyt a törvényszék ítélte el. Aktáikat leteszem fölséged elé. Csak azt a négy levelet olvassa el belőlük, amelyeket Ártándy Pál írt Athinaynak.

A király csak egy levelet olvasott el, attól is könnybe lábadt a két szeme.

– Milyen ocsmány árulás! Hadsereget gyűjtött alattomban a Tisza mögött, hogy engemet elfogjon, mikor Erdélybül visszatérek, s aztán kiszolgáltasson Ferdinándnak! – Milyen kedves komám volt. Két fiát én tartottam a keresztvízre! – Most azok árvákká, földönfutókká lettek.

A király igazán nem tudta, hogy magát sirassa-e, vagy az áldozatul esetteket. – Ismét más tárgyra ugrott át az esze.

– De hát, mondsza csak, hogy lehetett Ártándy Pált fogságra ejteni, ha ő egész hadcsapattal vette magát körül a Tisza mögött, ahová csak réven keresztül lehet jutni?

– Nagy praktikával. A kormányzó Laszkó Jeromost bízta meg Ártándy Pál megfogdosásával, aki ezt ígyen hajtá végre. Csak négy szekérrel utazott le a Tiszához, s csak tizenkét hajdút vitt magával. Három szekeret a hajdúkkal együtt elrejtett a nádasban; maga egy szekérrel lehajtott a Tiszához, csupán egy puskafeltekerője kíséretében, s ott elkezdett kacsákra vadászni. A durrogatásra odajött a túlsó parton sátorozó Ártándy, s amint egymásra ismertek, átkiabáltak egymáshoz a vízen keresztül. „Mit csinálsz itt, cimbora?” kérdé Ártándy. „Kacsázok, gyere át, van jó borom, egri vörös, nagyot igyunk.” Ártándy, látva, hogy Laszkó csak másodmagával van, nem tartott semmitől; ő is maga mellé vett egy csatlóst, s azzal átevezett a jó pajtáshoz, s aztán együtt vadászgattak. Egyszer aztán leültek falatozni. „Ugyan, bizony jó volna egy kis borsos halászlé!” mondá Laszkó. „Eredj, szolgám, a szekérhez, hozd ide a pendelyhálót.” Azalatt a két úr tüzet rakott, felakasztotta a bográcsot a szolgafára, amelybe Ártándy beleaprította a horoggal fogott kecsegéket. „Ejh, lassan megy az így!” mondá Laszkó, midőn a hajdú a hálóval megérkezett. „Majd mindjárt csinálok én egy jó fogást ezzel a hálóval: tudom, hogy fogok vele egy nagy csukát!” S azzal nekikerekítve a pendelyhálót, olyan ügyesen hajítá azt a tűz mellett guggoló Ártándy fejére, hogy az egészen belekeveredett a háló szövevényébe. Erre a lesben álló hajdúk előrohantak a nádasból, Laszkó kiáltására. Ártándy eleget kiabált a túlsó parton levő katonáinak, hogy jöjjenek segítségére; de míg azok átúsztattak a vízen, Laszkó a négylovas szekerével, amelyre Ártándy Pált feldobták, nagy egérutat vett. Üldözték Egerig, sarkában nyomulva; de ott nyomát veszték, s egész éjjel futtatva, reggelre felhozta Budára Laszkó Ártándy Pált, s rögtön bedugták a Haragos tornyába.

– S mi történt Ártándy gyülevész hadával?

– Vezér híján ki szétugrott, ki pedig Czibakhoz ment; bosszút esküdni Gritti fejére vezérük halála miatt.

– Rossz aspektusok ezek! – szólt a király csüggeteg kedéllyel. – A csillagokban van a hiba. Megjövendölte ezt nekem a káplán, mikor a múlt nyáron az a hosszú farkú csillag megjelent az égen, amilyent ember nem látott még az én emlékezetemre. – Én azt álmodtam a múlt éjjel, hogy kibékültem Ferdinánddal – és azután, hogy fölébredtem is, sokat gondolkoztam rajta. Mi a te tanácsod?

– Fölséges uram! Ez az én papi köntösöm megmondja az én tanácsomat. Nekem hitemben áll a békesség az emberek között. Tégy próbát vele. Csak arra kérlek, hogy Laszkóra ne bízd a Bécsbe járást, ahogy már egyszer tevéd; mert annak sokféle húr van a hegedűjén; s ha Gritti megtudja a te békülési szándékodat az ellenkirállyal, bizony rád uszítja a török nagyvezért; mert az ő búzájuk nem virágzik a béke napja alatt.

János király megbízta vele Fráter Györgyöt, hogy fundálja ki a föltételeket, melyek alatt Ferdinánddal megköthetné a békét. Belefáradt már teste-lelke az uralkodásba, amelyben a király nem más, mint egy koronás rabszolga, akinek a szultán minden csivasz cselédje parancsol, az ő parancsolatjait pedig úgy fogadják, hogy a levelét leköpik, széttépik, csizmával tapossák.

Fráter Györgynek ez a békekísérlet is beleillett a messzelátó tervébe. Először időt nyert vele, és alkalmat a kábító zűrzavarban valami rendet csinálhatni; – azután pedig tudta jól, hogy nem lesz annak a békekísérletnek semmi befejezése. A két király szívesen elfogadná a kibékülést: de az apró emberek, akik körülveszik őket, azok meghiúsítják azt.

Rossz vigasztalás ugyan: de mégis elégtétel, hogy azok a magyar főurak, akik Ferdinánd királyt támogatták, még a János-pártiaknál is önzőbbek voltak, s a német tanácsosok még túltettek rajtuk. Egyik fél sem szégyenlheti magát a másik előtt; maga előtt mind a kettő.

Jánosnak legalább volt „egy” híve, aki egy magas célért ragaszkodott hozzá; de Ferdinándnál mindenki csak azt kérdezte, hogy „Mit adsz?”, s mentül jobban tömte őket, annál éhesebbek voltak.

Hát még ha valami „koncot” ki kellene adni a kezükből? Mi lesz akkor?

Pedig a békeajánlat erre nagyon alkalmas volt.

Ferdinánd a koronát követelte vissza Jánostól; János viszont cserébe követelte a maga ősi birtokait, várait, uradalmait, melyeket atyjától örökölt. Ez a legigazságosabb, a legbecsületesebb föltétel volt.

Ámde azok a várak, uradalmak mind ki voltak már osztva Ferdinánd által a hozzánőtt magyar főuraknak: a Thurzóknak, Báthoryaknak, Serédyeknek, Bebekeknek, s inkább ég-föld összeszakadjon, mint hogy azt ők visszaadják. Azt mondták, adja oda Ferdinánd Jánosnak inkább az özvegy királyné birtokait; az pedig testvére volt a királynak. Senki sem akarta kiadni a maga prédáját a kezéből.

Végre találtak egy jó megoldást.

Itt van Török Bálint! Az is sok birtokot kapott már Ferdinándtól. Azok mind a Dunán túl feküdtek. Ezeket lehetne cserébe adni Zápolyának a szepesiekért.

Török Bálint ugyan hatalmas, derék vitéz, sok szolgálatot tett Ferdinándnak; de a hadizsákmány ki nem adásáért a német vezérek előtt ingrattissima persona; különösen Kacziáner dühöng ellene, s szítja a haragot az udvari körökben.

Kedvező alkalom jött a megoldásra.

Gritti, összeszedve minden pénzt, amit az ország különböző ládáiban talált (ezt nevezte ő kormányzásnak), a fiaival együtt ismét visszament Sztambulba. Az itt maradt uraknak megígérte, hogy küld maga helyett még rosszabbat.

Ezt az időt felhasználta Asszán basa, a belgrádi alvezér, hogy egy erős hadsereggel betörjön Horvátországba.

Ferdinánd leküldé ellene Kacziánert, derék haddal, akinek előhadát Török Bálint vezette.

Amint a derék magyar vezér a Muraközben tábort ütve, farkasszemet nézne Asszán basával, odavetődik hozzá Tinódi Lantos Sebestyén, akinek énekes verseit mindenha kedvelte a magyar főúr.

Ezúttal azonban a verses krónikák helyett valami mást énekelt a lantos.

Pártfogója, Nádasdy Tamás asztalánál hallotta a vendégeskedő főuraktól, midőn a bor feloldotta a nyelveket, azt a tréfás kabalát, amiben a pozsonyi és bécsi urak megegyeztek. Hogy János királyt kielégítsék, de mégis a felső-vidéki főuraktól semmit el ne vegyenek, hát (ahogy a népmesében van) feláldozzák maguk közül azt, akinek a neve legrútabbul hangzik: jó Török Bálintot. Annak a birtokait ajánlják fel Zápolyának.

És hogy ezért Török Bálint meg ne haragudjék, arról is nagyon szépesn gondoskodtak. Úgy tesznek vele, mint Dávid király Uriással. Kacziáner parancsot ad Török Bálintnak, hogy kezdje meg az ütközetet Asszán basa ellen. Mikor aztán a harc javában folyik, akkor Kacziáner takarodót fúvat; de Török Bálintot elfelejti értesíteni a visszavonulásról. Azt azután a törökök mindenestül lekaszabolják.

A poéták mindig becsületesek! Lantos Sebestyén nem bírta ezt a cselvetést elnyögni; otthagyta a borozó társaságot, s késő éjjel nekivágott az útnak, gyalog felkereste Török Bálintot, s elmondta neki, amit megtudott.

Török Bálint emiatt szertelen haragra gerjedt, hogy így jutalmazzák meg azt a sok diadalmas harcot, amit ő Ferdinánd javára megvívott: most az ő vérével és vagyonával akarják kifizetni János királyt. A barátai esküsznek össze ellene.

Rettenetes bosszút állt ezért.

Amidőn Kacziáner fővezértől megkapta a parancsot, hogy kezdje meg az előhaddal az ütközetet Asszán basa ellen, Török Bálint ahelyett egy oldalsétával kihúzta a maga dandárát az ellenség és Kacziáner hadserege közül. Ekkor aztán a belgrádi basa a német hadsereget egész készületlenül lepte meg, s a nem várt ütközetben úgy szétverte, hogy maga Kóczány vezér is alig menekült meg belőle, kevesedmagával. Otthon Bécsben aztán Ferdinánd király mint árulót börtönbe vetteté.

A halálosan megsértett Török Bálint pedig derék csapaljaival együtt egyenesen felment Budára, s felajánlá a szolgálatát János királynak.

A barát meg volt elégedve a kimenettel.

Íme, a békealkudozásnak az lett az eredménye, hogy Ferdinánd király elvesztette a számba vehető hadseregét, János király pedig kapott egy derék, begyakorlott dandárt, s ahhoz egy kitűnő hadvezért, eddig legerősebb ellenségét, akinek hűsége a legbiztosabb fundamentumon nyugszik, az elhagyott párt elleni engesztelhetetlen gyűlöleten.

És mindez nem került neki semmibe.

Most már jöhet vissza Gritti!

(A korszak jellemzésére azt is jegyezzük fel, hogy ezen viszontagságos idők alatt országgyűlések is tartattak Magyarországon: mégpedig Babocsán, Bélaváron, Zákányon és Kenesén. Mindezek ma is létező helységek. Akinek jó szeme van, megtalálhatja őket a térképen. Ezekre az országgyűlésekre mind a Ferdinánd-párti, mind a János-párti urak felgyülekeztek, amennyi éppen a faluban elfért; indítványaik között, melyek határozatra sohasem emelkedtek, legderekasabb az, hogy nekik sem Ferdinánd, sem János nem kell királynak, mert ők inkább a töröknek magának adják oda az országot.)

Gritti ismét visszatért Sztambulból; de ezúttal nem Belgrád felől jött be, hanem Erdély felől. Hozott magával a kétszáz rendes janicsár testőrön kívül még kétezer török és görög lovast és puskást.

Hatalmaskodó szándékát már a Dunán átkelésnél elárulta, ahol a szilisztriai kormányzó bojárt, Illést, azért, mert nem rendelt elég hajtót az átszállításra, a parton felakasztatá.

Memhet bég előre tudatá Fráter Györggyel Gritti szándokait, hogy királlyá akarja magát tenni Magyarországon, Zápolyát elfogatja, s láncra verve Sztambulba küldi, Dóczy Jánost kinevezi nádornak, Batthyány Orbánt temesi bánnak Petrovics helyett, Laszkó Jeromost erdélyi vajdának.

Fráter György nem szólt a királynak erről semmit; hanem a saját zsoldoscsapatait Kun Gothárd vezetése alatt összegyűjté Erdélyben. Gritti Brassó felől jött be, ahol a határon a nagyobbik fia, Antal fogadta egy magyar lovasezreddel s a pártjához tartozó magyar főurakkal. Brassóban mind a János-, mind a Ferdinánd-párt vezérei jöttek eléje üdvözlésére; amaz volt Kun Gotthárd, emez Majláth István, Fogaras kapitánya.

De nem jött üdvözlésére Czibak Imre. – Pedig ő volt az erdélyi vajda.

Grittinek elmondta azt már Dóczy János, hogy minő szép címekkel szokta őt Czibak emlegetni. Szabadszájú ember volt a vajda, aki mindenkit megsértett a szavaival, s emiatt volt legtöbb ellensége. – Dóczy azonfölyül nem tudta neki elfelejteni a királyi asztalnál kapott arculcsapást. – Most itt volt az ideje a visszafizetésnek.

A jó ürügy megvolt rá. Czibak Imre, akinek szintén sohasem volt elég, amivel bírt, addig zsarolta János királyt, hogy adományozza neki Vajda-Hunyadot, míg Zápolya beleegyezett. Úgy, de annak a várnak Ferdinánd volt a névszerinti ura; Czibak tehát ostrommal foglalta azt el. Ezért a kormányzó maga elé idézte őt a béke megszegése miatt, melyet a szultán Ferdinánddal kötött.

Czibak Imre, amennyire egész ember volt test dolgában, annyira félember volt lelki állapotban. Fél öklével leütött egy tulkot, s egy szapu búzát egymaga feltöltött a garatra; sőt nem volt az a kovácsüllő, amit a kardjával ketté ne vágott volna; hanem erős elhatározásra nem volt elég lelki adománya.

Gritti távollétében egyre kente a markát, hogy majd így meg amúgy kifordítja ő a bőrét a renegát olasz fattyúnak; gyűjtött is maga körül elég jó dandárt, amellyel a bitorlót bizony összecsépelhette volna, de mikor kenyértörésre került a dolog, akkor elhagyta a lelki ereje. A testi erejében még bízott. Biztosra vette, hogy ha ő az egyik kezébe fogja a tollas buzogányát, másikba a damaszkuszi szablyáját, nincs az a török tábor, akin ő keresztül ne vágja magát.

Mégis előreküldé Grittihez az udvari káplánját, Péter pátert, holmi arany-, ezüstékszerekkel, többek között egy színaranyból készült s drágakövekkel kirakott serleggel, mely még azonfölül aranypénzzel volt megtöltve, hogy engesztelje ki a kormányzó haragját; majd maga is el fog következni.

Dóczy János azonban elszedte az ajándékokat, s megvesztegeté a papot; adott neki egy zacskó rézpénzt, hogy csak térjen vissza, s mondja Czibaknak, hogy szívesen látja a kormányzó, jöjjön bátran.

A saját káplánjától elámítva, nem is hozott magával Czibak valami nagy kísérő csapatot; csak huszonöt lovast, azokat is Felmér helységéhez érve, elhelyezé kvártélyra a házakban; ő maga pedig künn a mezőn ütteté fel a sátorát, s abban aludt éjszakára.

Nagy testű, vérmes ember lévén, sohasem aludt szobában, félt a gutaütéstől; hanem télen-nyáron sátor alatt húzta ki az éjszakát, farkasordító hidegben is. Ekkor pedig éppen nagy kánikula volt.

Gritti azonban megértve, hogy Czibak közeledik, rendeletet adott Dóczy Jánosnak, az pedig Batthány Orbánnak, hogy menjenek eléje, s fogják el útközben.

Süketes éjszakán érkezének meg a magyar főurakkal küldött janicsárok, s mindjárt rátaláltak Czibak sátorára, mely egy vadkörtefa alatt volt felhúzva.

Dóczy elkiáltá magát:

– Kelj fel, Gzibak Imre! Itt vagyok a tartozást megfizetni.

Erre a szóra felébredt Czibak Imre, s kitekintett a sátora nyílásán. Az egyik kezében volt a kardja, a másikban a buzogánya. Mikor meglátta a kétszáz janicsárt, azt mondá:

– Hát csak ennyien vagytok?

Arra a janicsárok Dóczy jelszavára megrohanták a vajdát, fegyveres kézzel. De Czibak jobb és bal kezével osztogatva emberölő csapásait, nagy hamar egész sáncot emelt maga körül holttestekből. Ahányszor odacsapott, annyiszor nyikorgott a Mohamed paradicsomának kapuja sarka.

Végre azt találták ki, hogy elvagdalták a sátorának a feszítő köteleit, s erre a ponyvák a fejére hullván, ott elnyomták a tehetetlenné lett vitéz embert a ráröffent janicsárok, s kivégezték számos tőrdöféssel. Végre egy lovashadnagy, Ghyczy István levágta a fejét. A testét bevitték Szebenbe, s ott eltemették.

Harmadnapra éjjel egy nagy meteorkő esett alá nagy robajjal azon a helyen, ahol a vajdát megölték, a nép nagy eseményeket jövendölt a csillaghullás csodájából, s azok nagy hamar be is következének.

Gritti Alajos (vagy ahogy a törökök hítták: „Ogli bég”) ezalatt vígan mulatozék Brassó alatt. A városon kívül ütteté fel a sátorát a fegyveres hadai közepett. Oda hívta meg a lakmározásra a magyar urakat. A kormányzó egész keleties pompával utazott. Teveháton szállították utána a drága szőnyegeket, arany-, ezüstedényeket, bőrkereveteket, akárcsak a szultán utazásánál. Bajadéreket és abelérákat is hozott magával, akik táncaikkal, tagficamításaikkal mulattaták a lakomázó társaságot. Éppen szüret ideje volt, s az Alkorán a törököknek is megengedi, hogy must korában a kiforratlan bort megigyák; annálfogva gazdák és vendégek torkig lakhattak a jóbul. Kun Gothárd és Majláth István is ott voltak a lakomán.

A kormányzónak ilyen nagy parádéval történt megérkezésére minden világrészből odaszaladának az idegen nemzetbeli „fukarok”. „Fukar” volt az elnevezése a hajdankorban annak a vállalkozónak, aki nagyban vásárolt, kereskedett, a királyi javadalmakat kibérelte, az uraknak és fejedelmeknek pénzt adott kölcsön, s aztán ő látta, hogy kivel fizetteti vissza – négyszeresen, ötszörösen.

Háromféle fukar is serénykedett a szolgálataival Gritti körül: egy zsidó, egy görög meg egy örmény. Üres kézzel egyik sem jött. Az örmény az erdélyi sóbányák bérletét akarta elnyerni; a görög abban sántikált, hogy a nemrég Erdélyben feltalált aranybányát és pénzverést elkaparítsa; a zsidó pedig szabadalmat követelt az összes gabona-, bor-, gyapjú- és bőrkivitelre.

Mind a hárman tolmács által beszéltek Grittivel. Memhet bég mondta el törökül az ajánlataikat, úgyhogy a jelen levő magyar urak nem értettek azokbul semmit. Memhet bég azonban mindazt a legelső találkozásnál elmondta Fráter Györgynek; innen tudta meg Szerémi.

Csuda dolgokat ígértek Grittinek. A zsidó fukar azt fogadta, hogy Grittinek az egész udvartartását egymaga ellátja, ha a kereskedelmi monopóliumot megkaphatja, s azonfölül tízezer aranyat fizet évenkint. A görög arra vállalkozott, hogy Budavár utcáit veresréz tetővel födi be; az örmény pedig valamennyi budai hévíz-fürdő pompás átalakítására ígérkezett; amelyekhez a várból egyenes tornác vezetne, gyantáros födéllel.

Gritti azt felelte nekik, hogy a külső kereskedést meg a verespataki aranybányát még most a „barát” tartja a kezében.

– Lehet azon segíteni – mondá ravasz hunyorgatással a görög fukar. – A barát szereti a fügét. Majd küldünk neki olyant, amilyennel a nyemecek a Szibinyáni Jankó fiát, a Mátyus Krált elküldték a paradicsomba.

A miroboláns ígéreteknél még jobban beszéltek a hozott ajándékok. Mindegyik fukar odarakta Gritti elé az asztalra a táskájábul a „foglalót”. Aranydobozkákban ritka szép drágaköveket. Ez volt Grittinek a gyöngesége: a gyémánt, rubint, smaragd, zafír, meg a csodálatos macskaszem s a nemes opál. A magyar urak bámultak ennyi felhalmozott kincs láttára, ami Gritti előtt összegyűlt. Vajon mi lesz ennek az ára?

Utoljára tartogatták a fukarok a legnevezetesebb ajándékaikat: mikor a feketekávét hozták. A mokkanedv már akkor kedvenc itala volt a török uraságoknak. Azt Arábia termé.

Ekkor a zsidó fukar erszényéből egy ökölnyi világossárga kristálytömeget vett elő.

– Ezt ízleld meg, kegyelmes uram. Ez a kristállyá vált méz. Az Újvilágból hozták, amit a portugálok fedeztek fel. Ez a kővé vált méz ottan a nádban terem; azért nádméznek híják. Ez még a török császár asztalán sem volt; te ízleled meg először.

S hogy bebizonyítsa, miszerint nem valami gálickő az, amit kínál, a késével letört belőle egy darabot, s azt a fogai alatt megropogtatá. Arra a többi urak is bátorságot vevének a csodálatos ehető kristálynak a megkóstolására, s mindnyájan azt mondták, hogy ez valóban édesebb a lépesméznél, s igaza van a fukarnak, hogy ez a kávéban felolvasztva, azt mennyei itallá nemesíti. (Még ma is nádméznek híják Erdélyben a cukrot.)

– Ilyennel ellátom én a te asztalodat. Pedig drágább az aranynál.

Azonban az örmény fukar sem maradt hátra. Ő pedig egy aranydobozkát felnyitva, abban tíz szem – kukoricát tett a kormányzó elé.

– Ezt nézd meg, kegyelmes uram. Ez az Újvilágból való búza, amelynek a szára olyan magasra nő, hogy a lovaskatona nem látszik ki a vetésből; egy szem után ezer terem. Ezzel az egész országodat beültetheted. Még most senkinek sincs; én hozattam az első magot. Ez annyit fog érni a te kezedben, mint Fáraónak a hét kövér tehene.

Végre a harmadik fukar állt elő: a görög. Amit az egy bőrzacskóbul előmarkolt, az nem volt egyéb, mint holmi száraz levél, apróra összevagdalva, ami olyan, mintha szemét volna. Hanem aztán mikor azt egy eleven parázzsal töltött medencére hinté, olyan fölséges zamatú füstöt terjesztett, hogy annak az illatától a paradicsomban képzelte magát az ember.

– Ezt is az Újvilágból hozták. Nikótfüvének nevezik. Aki ennek a füstjét beszívja, elfelejti minden búját-baját: ha álmatlanság bántja, elalszik és szépet álmodik tőle, ha rettegés éri, bátor szívet kap tőle. Ez elűzi a pestist, a patécsot, a hideglelést. Ha ezzel füstöltek volna Szolimán szultán sátorában, nem halt volna meg a kedvenc kadinája. Én egész gályával fogok neked ilyent szállítani.

Akinek legelőször dohányfüsttel tömjéneztek, az nem csoda, ha kis Istennek érezte magát. Magyar és török urak mind tele tüdővel szítták be a fölséges füstillatot. Ez a fukar fölülmúlta valamennyit a kedveskedésben.

Dóczy János is ott volt az asztalnál.

Ő előrevágtatott a szebeni erdőbül, hogy a Czibak meggyilkoltatásában részes voltát eltagadhassa, s vígan megebédelt Gritti sátorában, mint aki semmiben sem tudós. Olyan jó etyepetyéje volt, hogy csak egy étekfogást is el nem hagyott menni, hogy ne evett volna belőle.

A lakomának vége is volt már, amidőn Batthyány Orbán megérkezett a lovascsapatjával a táborba.

Amint a lovárul leszállt, egyenesen Gritti sátorához sietett. A páncélja fölött egy hosszú meggyszín köpönyeg volt rajta. Amidőn Gritti a kiküldött kapitányt egyedül látta belépni a sátorába: bámulva és haraggal förmedt reá:

– Nos! Hát nem hozod magaddal Czibak Imrét?

– Ugyan hozom! – mondá Orbán úr, s azzal köpönyege alól elővéve a nagy bőrtarisznyát, belenyúlt, s kivette belőle Czibak Imre levágott fejét az üstökénél fogva. – A kormányzó előtt állt egy nagy ezüsttál, tele mogyoróval: abba letette a vajda fejét:

– Itt van neked Czibak Imre!

Kun Gothárd és Majláth uramék elszörnyedve ugrottak fel az asztaltól, amint jó barátjuk, vajdájuk levágott fejét meglátták. Hogy a hős vezér, akinek megjöttére vártak, így jelenik meg közöttük! Az ünnepelt alak, akinél az erdélyi nép senkit sem szeretett jobban, akire úgy emlékezett, mint többszörös megszabadítójára: egyszer a fekete cártól, másszor a rablóvezér Balikátul mentette meg a szorongatott lakosságot, s a zsákmányt visszaosztotta a károsultaknak. És nem vétett semmit! Még vádolva sem volt semmiféle bűnnel. Együtt mulattak, szüreteltek, tréfáltak még e napokban: s ma itt van előttük, egy levágott fő, mely sámsoni törzsét elvesztette, s néz reájuk azokkal a kővé vált szemekkel.

Dóczy azonban szokva volt már az ilyen asztaldíszhez János király lakomáiból. Részeg is volt. Nem tudta titkolni az örömét. Azt tette az ellensége levágott fejével, amit Lollia tett Ciceróéval.

– Heh! Te nagy szószátyár! Ide kerültél hát! Köszönheted ennek a te rossz nyelvednek! Most rágalmazz már! Most mondjad a csúfságokat a szemembe!

De Gritti józan volt; mert ő a törökök láttára nem ivott bort, s észrevevé a két főűr arcán a nagy felindulást. Ő is elkeseredést színlelt; sírva fakadt, „miként julius Caesar Pompejus feje fölött”.

Nem ezt akartam én! – zokogá. – Nem akartam én őt megöletni. Azt parancsoltam, hogy élve hozzák elém. Ki mondta, hogy öljétek meg a vajdát?

Batthyány Orbán egyenes lelkű ember volt, urát adta a cselekedetének: rámutatott Dóczyra.

– Nekem az alkormányzó uram parancsolta. hogy vágjuk le a vajdát a sátorában.

Erre Dóczy a részeg ember vakmerőségével kiálta fel:

– Az nem igaz! Én ott sem voltam a vajda sátoránál.

Orbán úrnak megtagadta nyelve a szolgálatot. Megnémult. Nehéz is arra kadenciát találni, mikor egy fő-fő uraság, az elöljáró mester még azt is eltagadja, hogy jelen volt a gyilkos vérengzésnél, amit ő maga intézett.

A kapitány megfordult a sarkán, s elhagyta a sátort.

A két főúr, Kun és Majláth, szintén felkelt az asztaltól, és kiment.

– Hová siettek, urak? – kiálta utánuk Gritti.

– Hadd őket menni! – szólt dévánkodva Dóczy. – Csak rókát vadászni mennek. Szokás az Erdélyben, hogy a vendégek háromszor is felkelnek az asztaltól. Majd ha megkönnyebbülnek a terheiktől, megint visszajönnek.

De a két főúr bizony nem került többet vissza Gritti sátorába. Azok rögtön lovaikra kaptak, s addig meg sem álltak, amíg Brassó kapuján belül nem voltak.

– Mit tegyünk most? – kérdezé Majláth.

Halált halálért! – felelt rá Kun Gothárd. – Innen el nem viszi az irháját többet ez a taliánba ójtott török!

Brassóban éppen vásár volt; a piac tele székelyekkel. Kun Gothárd rögtön körülhordatta a tivatulussal a véres kardot, fegyverbe szólítva a népséget.

– Mi baj, uram?

– Nagy ellenség ütött közénk. Gonosz uraság: Gritti a talián neve, Ogli bég a török neve. Mint a vipera a madárfészekbe, úgy lopózott közénk, hogy megegyen bennünket. Megölette a vajdánkat orozva, a mi jó atyánkat, Czibak Imrét. Bosszúra fel, székely! Czine mintye, oláh! Falakra, szász!

S a kiáltó szónak roppant hatása lett. Patóczy Miklós, a megölt Czibak unokaöccse, maga kapta kezébe a véres kardot, s beszáguldozta vele a Székelyföldet. Kun Gothárd, Majláth gyorsan fegyverbe öltözteték a hadaikat.

S a székely, ha verekedni híják, nem tart elébb tanácsot a lábával: „Édes lábam! Akarsz-e menni, vagy nem akarsz?” Hanem azt mondja, hogy: „Elmegyünk mind, levágjuk mind, hazahozzuk mind!”

Gritti nagy hamar azon vette észre, hogy a tábora minden oldalról körül van fogva fegyveres népekkel. Növelte a veszedelmét az, hogy egy éjszaka az egész magyar lovassága, kapitányával, Batthyány Orbánnal együtt otthagyta a táborát, s átment a felkelőkhöz.

Majláthék megbocsáták neki az elkövetett gyilkosságot, ő csak eszköz volt abban; de az intéző kéz ellen fordult a haragjuk.

Gritti előbb erővel akart utat törni magának, de mindenütt visszaverték. Majd a moldvai vajdának, Péternek üzent, hogy jöjjön segítségére; de még az oláhok is ellene fordultak. Gyűlölte azt minden nemzet. Utoljára, Dóczy tanácsára, bevette magát a bástyákkal körülvett Medgyes városába. Oda azonban a jó szászok csak oly módon bocsáták be, hogy elébb az asszonyt, gyereket kiküldték a havasokba; a férfiak pedig bevették magukat az erős kőfallal kerített templomudvarba, melynek kazamatái, szász mód szerint, egyúttal az egész város népe szalonna- és lisztraktárául szolgálnak. Így aztán Gritti kívül is, belül is ellenség közé volt szorítva.

Ebben a nagy veszedelmében elküldé Memhet béget Budára, szájába rágott izenetekkel; János királyhoz és Laszkó Jeromoshoz. A tolmács szerencsésen megérkezett, s midenekelőtt Fráter Györgyhöz köszönte be.

A baráttal kifundálták, hogy mit tegyenek.

János király Gritti elől vándorolt vissza Buda várába. Ott ugyan nem fogadta senki. Fő-fő zászlósurait kivégezték, elugratták: csak Laszkó Jeromos volt helyben. Azt pedig hiába hívatta magához: azt vetette a főúr, hogy nagybeteg, nem állhat a lábára. Tartott a számadástól. Csupán Fráter György volt a király mellett.

De Memhet béggel egy időben Paksy Ferenc is megérkezett Majláthék táborából, aki viszont kérte János királyt, hogy ne siessen Gritti felszabadítására; majd igazságot tesznek azzal maguk az erdélyiek.

A király nagy zavarban volt.

– Mit tegyek hát? Mennék Gritti felszabadítására, ha volna katonám. De hol venném? Ők maguk mindent kivettek a kezemből. Ha pedig veszni hagyom, a szultán énrám haragszik meg. Talán Török Bálintot lehetne a mezei hadaival Erdélybe küldeni?

– Csak hagyd te Grittit a maga sorsára, királyom – mondá Fráter György. – Íme, hogy világosan lássad, mi vár reád, ha ez a Bég Ogli megöröködik ebben az országban, olvasd el ezt a levelét, amelyet Laszkó Jeromoshoz írt Sztambulból a renegát.

Azzal átadta a királynak azt a levelet, melyet Kristóf diáktól vettek el Nagy-Enyeden.

A király elszörnyedt e levél olvastára.

– S én ezt a kígyót melengettem a palástom alatt! Gyöngyökben fürösztöttem, arannyal szárítgattam: mégis engem mart meg. Rögtön parancsot adott Laszkó elfogatására.

Az elővigyázó főnemest azonban nem lehetett olyan könnyűszerrel megfogdosni. Annak a palotájából egy föld alatti lépcső vezetett le a Dunáig, s ott állt a hajója, amelyen elmenekülhetett.

Fráter György azt mondá Memhet bégnek, hogy keresse fel Laszkót; de csak annyit mondjon neki, hogy itt van már Gritti, nagy erővel, nap nap múlva itt terem Budavárában.

Amint ezt a jó hírt meghallotta Laszkó, egyszerre meggyógyult a hideglelésből kiállt a derekábul a zsába, felkelt, felöltözött, előhozatta a lovát, hogy ő most megy a királyhoz. Nem félt már Zápolya haragjától.

Mikor aztán a királyi palota elé megérkezett, a kapuban a vicevárnagy fogadta, az ifjú Amadé István.

– Hová, nemes uram?

– A királlyal akarok beszélni.

– Nincs már neked semmi beszéded a királlyal. Itt vár rád egy pár szép kösöntyű a két kezedre, lánccal együtt.

S ott rögtön békót vetettek a főúr kezére, s vitték a Haragos István tornyába, s bezárták a főnemesek börtönébe.

Volt ottan egy tölgyfa asztal, amelynek a táblájába mindazok belefaragták a neveiket, akik valaha e szomorú helyet meglakták. A legutolsó név Ártándy Pálé volt. Még Laszkó neve is elfért alatta. Éppen olyan tréfás módon került ő is e tölgyfa asztal mellé, mint ahogy ő ide szerezte Ártándyt.

Fráter György aztán megnyugtatá a királyt, hogy majd megírja ő a válaszokat mind a két részre.

– De ne az én nevemben írogass.

– A magam fejével játszom.

Majláthnak ezt írta – a saját neve alatt – a barát:

„Bánjatok a kormányzóval érdeme szerint. Ki mit vetett, azt arassa. Én fogom a király kezét.”

Grittinek pedig azt írta: „A királynak katonája semmi! Pénze kevés, baja sok. Mi csak imádkozni tudunk kegyelmedért.”

A két levelet átadta Paksynak és Memhet bégnek, s útnak ereszté őket.

Negyvenezer harcos gyűlt már össze Medgyes bástyái alatt. Majláthék ágyúkat is szereztek, s elkezdték a falakat lövetni.

János királyt csak mégsem hagyta a gyönge szíve megnyugodni a barát intézkedéseiben.

– Látod – mondá a barátnak –, Gritti milyen híven megvédelmezett engem, mikor Roggendorf szorongatott Buda ostromában: itt harcolt végettem a falakon. Csúnya hálátlanság volna tőlem, ha most veszni hagynám.

A barát ráhagyta, hogy menjen hát, szabadítsa meg a jó barátját. Zápolya összeszedett egy dandárt Török Bálint csapatjaiból, s megindult vele Erdély felé. Igazán jó fiú volt! Kenyérre lehetett kenni.

Nagy-Váradig csak elhatolt, ott azonban eléje jött Kun Gothárd; megértve a király szándékát, sietett útját állni.

– Király uram, be ne jöjj Erdélybe Grittit fölmenteni, mert téged is úgy elverünk, mint a Diákné vásznát. Úgyis zeng a nevedtől egész Erdély, de nem a dicséretedtől. Te ültetted az ország fejére ezt a vérszopó fenevadat! Ha még egyet lépsz, egész Erdély mind Ferdinánd pártjára áll.

Erre mégis meggondolta a dolgot János király, s elővette a barát eszét a saját magáé helyett; aki felvilágosította felőle, hogy a hadviselés meg a keresztényi virtusok gyakorlása két különböző dolog.

Grittinek gonoszul ment a dolga Medgyes városában. Élelmiszere, puskapora fogytán volt, a magyarok kívülről, a szászok belül, a templombástyából szorongatták; azt gondolta ki, hogy a janicsárjaival ásatott egy hosszú, föld alatti utat, akként irányozva, hogy annak a kijárása oda lyukadjon ki, ahol a moldvai csapatok állnak.

Az oláhok azonban, akikben bízott, szintén ellene fordultak, s a két fiát, akik az alagúton át menekültek, elfogták. Péter vajda elé vitték, aki mind a kettőt „gonosz halállal” végezteté ki.

Ezalatt pedig a magyarok az ágyúk által tört résen behatoltak a városba, szétverve Gritti csapatjait, s a templomba szorult szászokkal is kezet fogának.

Gritti Alajos vesztét látván, nagy pompával akarta a magyarok szemét elkápráztatni. A városház tanácstermében felállíttatá azt az aranyos trónust, amit magával hozott, s abba beleült, bíboros ruháját magára öltve, s gyöngyös süvegét fejére téve. Mellette álltak Dóczy János alkotmányzó, a janicsár aga és a fukarok. Így fogadta a győzteseket, mint egy potentát. És midőn Majláth István és Kun Gothárd, Batthyányi Orbán urammal együtt kivont karddal berohanának a terembe, úgy fogadta őket, mintha még mindig ő volna a házigazda, s ezek még az ő vendégei.

– Urak! Engem pedig semmineműképpen meg ne öljetek. Ha valami panaszotok van ellenem, állítsatok törvényszék elé. Vannak az országnak pristáldusai; ítéljenek ők fölöttem.

Azt felelé erre neki Kun Gothárd:

– Ítélt tefölötted már a Jézus Krisztus, azt mondván: „Amilyen mértékkel ti mértetek másoknak, olyan mértékkel mérjenek tinektek!” Vestra dominatio illustrissima nem volt se gyerek, se bortul részeg, hogy meg ne gondolhatta volna a dolgát, amidőn a mi atyánkfiát, Czibak Imrét, egy ilyen nagy urat: a Krisztus katonáját megölette.

– Batthyány Orbán ölte meg. Ő a vétkes. Ott áll közöttetek.

– Orbán úrral már elvégeztük a dolgot. Ő meggyónt, penitenciát tartott: a csíkszeredai Szűz Máriának hat ezüst gyertyatartót ajándékozott, most már abszolválva van. De aki a parancsot adta neki, azt terheli a bűn.

Gritti mellét verve szabadkozék:

– Nem én parancsoltam, hanem Dóczy János. Allahra mondom.

Ekkor Dóczy kiálta fel:

– De bizony te parancsoltad, nem én. Jehovára mondom.

– No, hát menjen el mindenitek a maga Istenéhez, s ott igazolja magát. E földön nincs kegyelem.

Azzal Majláth ráolvasá a fejükre a halálítéletet, s elébb Dóczyt, azután Grittit lenyakaztatá, székeikben ülve. („Sicut unum canem”, jegyzé fel Szerémi.)

A Gritti mellett talált fegyveres hadakra pedig azt a végzést hozták az igazságtevő urak, hogy azokat egyesével bocsátják ki a város hátulsó kis ajtaján, s aki közülök ki tudja mondani azt a szót, hogy „Uram Szent János”, tisztán, az magyar, elmehet veretlenül, aki pedig hibázva mondja, török, görög, vagy zsidó, az farmatringgal üttetik, amíg csak végig nem szalad a kettős katonai soron.

Azok legalább megemlegették a Gritti pünkösdi királyságát. Így fejeződött be ez a nagyon szomorú epizód a magyar nemzet történetében: a Grittiek korszaka, a nemzeti közérzületnek egy hatalmas fellobbanásával.

János királynak nem volt benne része, hanem Fráter György keze igazgatta ezt így, messziről, előre számítva.

Grittinél rengeteg kincseket találtak a győztesek, miknek értékét háromszázötvenezer aranyra becsülték. János királynak is küldtek belőle egy elefántcsont dobozt, telerakva legritkább drágakövekkel, amiben nagy gyönyörűségét lelte.

De még nagyobb gyönyörűsége telt Fráter Györgynek azokban a levelekben, melyeket Gritti levéltárából Memhet bég a számára elhozott; azok közt volt Ibrahim nagyvezérnek egy levele, mely egyenesen a szultán ellen szőtt összeesküvést világosítá fel. – Ez a levél egy országot ért a barát kezében.


[1] A király káplánja drasztikus kifejezéssel veti ezt Zápolya szemére: „Sub miti pastore lupus vellera cacat.”


VisszaKezdőlapElőre