Egy másik nevezetes alakja ennek a csapatnak a vezérlő diakónus volt, aki szamárvemhén ülve, vitte elöl a keresztet. Sötét, hosszúkás arcú férfi; erős ráncotvonó szemöldökkel, hosszú szénfekete szakállal, villogó sasszemekkel. Széles válla, ideges karjai szokatlan izomerőt árulnak el. Megtette azt a példát, hogy mikor a zarándokok, akik mezítláb bandukoltak, hangosan panaszkodának a kavicsos, tövises út miatt, akkor páter Horus leszállt a szamaráról, felvette azt a vállára, s úgy vitte azt keresztül azon a tüskebozóton, amelyiken a szamár átallt nekivágni.
Azonban korántsem a testi erejében volt legfőbb virtusa páter Horusnak; hanem az ajkai szózatában. Egy vasárnap négy nyelven is prédikált. A szentek karavánja ahány, annyiféle nemzetből verődött össze, s ő mindegyiknek a nyelvén tudott szónokolni, mégpedig világosan, értelmesen. Mikor bolgárok közé jutott, akkor beszélt bolgárul; ha görögök, rácok, örmények lakóhelyein vonultak át, hirdette az igét azoknak nyelvén, s mikor megtudta, hogy egypár magyarországi is csatlakozott a seregéhez, azoknak a kedvéért magyarul prédikált. S de szépen prédikált! A Jézus Krisztusról. Az ő nagy szenvedéseiről. Aki őhozzá akar feljutni, az ne ijedjen vissza a nagy fájdalmaktól. Ezek adják a föld fiának a szárnyakat, amikkel az égbe repülhet.
Mária bizony azt hitte, hogy valamint Róbert lovag a keresztes homlokú, a legistenfélőbb halandó a földön, úgy a diakónus az egyháznagyok, a keresztyén apostolok méltó tükre.
Pedig hát nem úgy volt.