DRÁMA ÖT FELVONÁSBAN

Első jelenés

(Fényes királyi terem, a háttért oszlopzat képezi, magas boltozatú bemenettel, melyen keresztül őrökkel s apródokkal ellátott csarnokba nyílik a kilátás. - Jobbra a nézőktől két ajtó, balra kettes trón, mellette két aranyozott karszék s több sorba helyezett ülések. - Az öltözetek mind ünnepélyesek, Endre s a magyar udvar nemzeti viseletben. Durazzo komolyan jár fel s alá, Ágnes indulatos beszéd közt egyik ülésről hirtelen fölkél s az előszínre jő.)

DURAZZO

Vesszen tehát a Durazzók ezer éven át viruló háza! - Hah! Dicső álmaim, melyekben fiaim vállait bíborpalást borítá, s parancsira egy nemzet figyelt, mind elhagyátok, mindennek vége. Szép álom volt, anyám! Kár, hogy az álmot ébredés szokta követni. (Nem figyelve reá, a karszékhez közelít, s azoknak egyikét feldönti.) Itt volna helyed! E hely az Isten, s igazság előtt tiéd, melyet most idegen bitorol. Ne irigyeld őt, anyám, kényelmetlen ülés az ott! Mely a világ gyönyörétől, jégihletével elszakít. - Kényelmetlen ülés? S ha az volna, ha volna kínpad, - midőn díja halhatatlanság; van-é férfi, ki megvetné kívüled - van-é oly pulya, ki fösvény kedve életével nem vetné azt oda egy percért, mely az öröklét koszorúját fűzi homlokára. (Megállva.) Halhatatlanság? Illat, mely a lehullt virágot egy perccel éli át. Óh, súlyos, anyám, az érckorona, körét kerüli az álom, s fénye hevében lefoszlanak a boldogság virági. Emelje azt óriási karokkal, ki boldogítni tud anélkül, hogy boldog legyen, mert a fény magas csillogása közt minden színelhető, csak a föld legszebb leánya nem, a megelégedés.

ÁGNES (mindég növekvő indulattal)

Óh, Ágnes, a Perigordok férfias fajából, miért levék Durazzo hitvese! Miért inkább nem ölted el magaddal a még születendő nemzedékeket, minthogy gyermeked így meggyalázza családját, nemzetét. - De benned kiholt a férfi önérzet, ki a nemzetiség.

Egy tróneljátszással vádolsz anyám, mellyel nem bírtam; Istenemre! Durazzo csak anyától hallgatá ezt végig. Vagy hol van ember széles e hazán, ki mondani merje, hogy Durazzo korcs, hogy férfiatlan.

Én, anyád mondom azt, egy gyönge asszony! Vagy tűrnéd-e, Martel rokona, hogy őseid trónját egy földönfutó bitorolja? Tűrnéd-e e gyalázatot? Óh, lennék férfi, s te asszony a guzsalynál!

Ne többet erről, elfelejthetném szitkaid felett, hogy anyám beszél. (A karszéket fölállítja.)

ÁGNES (gúnnyal)

Úgy, úgy! Szegődj hozzájuk szolgául is, míg ők trónodon kacagnak. Örülj, ha szolgálatodat egy jóakaró mosoly jutalmazza meg.

A Durazzók mindég nagyobb dicsőségöknek tartották a roskadó trónt föltartani, mint ledönteni. - Hisz annak romjai is édes hazánkat sújtanák.

ÁGNES (elfojtott, de később kitörő haraggal)

Jól van, én nem szólok, nem semmit többé. - De hogyha az ifjú idegent egy félvilág csodálja, meg intéseitől országok sorsa függ, s te sötét zugolyból lesed pillantásait, akkor eszedbe jutok, de késő lesz. Örülj, vigadj csak oktalan gyermekül az ünnepélynek, én sírhatok, mert tudom, az házam halotti dísze! (Sebesen jobbra el, Durazzo némán utána néz.)

Szereteted ragad el, anyám! Mert azt hiszed, hogy boldog csak az irigyelt lehet.

Második jelenés

(Kürtszó, a csarnokban mozgás és több szózat: "A király éljen! Éljen a király!" Róbert Endrétől s Johannától gyámolítva belép, mellette Sancha, utánuk magyar s olasz főurak kísérettel. Róbert és Sancha a trónon, Endre s Johanna karszékeiken foglalnak helyet, a főurak a többi üléseken. A különvált magyar s olasz kíséret a jobb oldalt s háttért foglalja el.)

CABASSOLE (a magyar kísérethez, mely az olasz előtt akar belépni)

Hátra a magyar ebekkel, - olaszé az elsőség! (Az olasz kíséret kacag és tapsol, a hátravonuló magyarok közt zúgás.)

Fényes koszorúban gyűltetek össze trónom körül Nápoly legjobbjai, melyen én az ég kegyéből negyven éven át küzdöm a vészt, s vihart, mely népemet fenyíti. Erőt az öntudat, s népem boldogsága adott, fürteimen immár az idő moha fehérlik, országgondok virrasztó súlya alatt elhamvadtak arcaim, s mint vészsújtott fenyű, szál termetem meggörbedt. De bátran nézek vissza átélt éveimre, mert bennek egyéb könnyeket nem találok a hála könnyeinél, nem látok egyéb kiontott vért a csendháborítóénál. Ím, szép apák! Közelít a nap, melyben a királyok királya számadásra hív! Menten minden tehertül akarok megjelenni előtte, boldogan hagyva népemet. És boldoggá teszem, mert trónjára a béke angyalát ültetem olajággal s őrül a had istenét állítom oldalához. Hogy míg amaz hon boldogít, ez Nápoly dicsőségét harctéren vívja ki; míg amaz a béke virágit ápolja, ez férfi erővel őrizze meg őket a vésztől. - Elvégre Johannát, szeretett unokámat, ama harci nép, a dicső magyar hon fejedelmi fiával, Endrével jegyzem el, kinek e trón úgyis, mint Martel Károly unokájának, örökül esett. - Legyetek boldogak és boldogítsatok.

ENDRE (megindulva)

Atyám! Nápoly! Idegen hazából jövék közétekbe, egy drága honból, mely annyiszorta kedvesebb előttem, mentől több gyászos emlék csatol határihoz. Jöttem, hogy őseimtől reám maradt trónomat foglaljam el, hogy ifjúságom szent álmait, népemet naggyá, boldoggá nevelni valósíthassam. - Te legdrágább birtokodat bíztad reám, kedvesebbet a trónnál, s a trón legszebb gyöngyét, Johannát. Isten! Mi boldog, ki külhonban is rokon keblekre talál! Ő majd nehéz napokban lemosolyogja a gondot, a bút homlokomról, szerelme ád díjt a harc után, s erős új csatákra. - És én kénytelen vagyok szavakba foglalni mindezt, szavakba, melyek érzeteimnek oly elégtelen tolmácsai. (A magyar udvarhoz.) Vitézlő Urak, barátim! (Méltósággal.) Köszönet néktek is, kik elhagyva mindent, készek valátok velem megosztani a sors csapásit. Legyetek trónom védői, őrjei, mint magyarhoz illő, bizalmam belétek erős, mint Istenben, bizalmát magyar fejedelem nem vonta még meg nemzetétől.

(Zúgás az olaszok, éljen a magyarok közt.)

Most vigalmaink dörögjék az égnek, s az ég visszhangozza szerte a világon, hogy Nápoly trónján a korhadó gerébnek erőteljes sarja virul fel. E mai nap legyen az öröm napja, legyen vörösre írva az ünnepek sorában. Nyíljon meg a tömlöcök jól elzárt ajtaja, a megbékélt ellenek testvérileg osztozzanak öröminkben, s a szalmavityilló szűk ablakán is tekintsen bé a szokatlan öröm.

És most templomba siessünk, hálákat adni buzgó imával - mert csak az amit Istenben kezdénk, végződhetik tetszően az égnek.

Fel hát, urak! Szívesen látott vendégem minden, ki örülni tud. De ki komoly képpel jő lakomámra, annak büntetésül borba fullasztjuk keservét.

ENDRE (A csarnokig kísérve Johannát, elragadtatással)

Isten veled Johanna, nem kések soká! Hogyan is késne az, kit ily kedves karok ölelése vár.

(A csarnok egy leeső kárpit által eltakartatik.)

Harmadik jelenés

(Endre, Durazzo, Taranto, Róbert barát.)

Herceg, adja az ég, hogy mindazon remények melyeket egy trón épít reá, teljesüljenek.

Kezét, herceg, - hiszek Istenben, hogy a szent akarathoz meg nem tagadandja malasztját.

Ím, én legyek első, ki hódolatomat bemutatom. (Féltérdre ereszkedik.)

Fel, herceg! Az Istenért, még azt hinné a reám bízott trón, hogy rabszolgákul kívánom népemet. Legyen barátom, herceg, a királynak igaz, hű barátra van szüksége, ez az, mit fénye nem ád, miután a bíbor alatt a szolgák ezre közt hasztalan eped a szív. Itt helye keblemen.

TARANTO (halkan)

Hah, ördögi szégyen!

ENDRE (kezöket tartva)

Így barátim! Mi egy örök, egy szent szövetséget kötünk, őrünk a barátság, célunk a közjó. Ily szent frigy örökös lesz, ugy-e bár, ki is merné azt szentségtelen kezekkel háborítani.

Örök.

Örök! (Félre) Átok reá! -

BARÁT (sötét nyugalommal)

Az Isten szolgájának nem illik hódolni földi hatalom előtt; tartsd eszedben, fiam, tanításimat, melyeket gyönge kebeledbe csepegteték, s légy boldog.

Meg fogsz elégedni vélem, atyám! - Óh, hisz tudom, te az embereket boldogoknak kívánod, boldogoknak, mint Isten akarta, midőn testvéri lakul e nagyszerű házat adá nékik, a kékboltú világot. Tudom, te is száműzni vágyod az irigység fondor kígyóit, hogy legyen ismét édeni béke, s szeretet közöttük.

Dőre földi hangok, melyek rég elrezgének, míg rendületlen fennmarad az égi dicsőség.

Épp ez, atyám! Ő nékünk egy édent alkotott, szépet és dicsőt, hogy boldoggá legyünk. Képére teremte kis istenül a világ közepette, szent szellemének szikráját oltva kebelünkbe, a győzedelmes, a királyi elmét, hogy benne imádjuk végtelen és örök hatalmát. Az éden elveszett, a kajánság kígyója rontá el azt, mert hisz az ember volt társinak öröktől legnagyobb ördöge. Atyám! Egy országot bízott reám az ég, s nem legszentebb hivatásom-é, mit egy Isten akart, mint ember boldogítva teljesíteni.

Boldoggá csak az igaz hit tehet, ennek dicsőségét kell kivívnod, ha egy fél világ sírrá lesz is felette.

Atyám! Ugye, te nem gondolod ezt? Te nem hiszed, hogy az élet, a szeretet Istenének, ki élettel tölti el a sírfenéket, ki számtalan világok tengelyéül a szerelem szent érzetét vevé ily áldozat kedves legyen.

Úgy, úgy! Te hálátlan gyermekül megtagadod az ég reád pazaroló kegyét. De megtagadja tőled ő is azt helyettese által a földön. Vagy nem kellene különben dicsőségét előmozdítanod? S hogy teheted ezt, ha nem véded szolgáit e földön? Véded, s hogyan ha ellenségit ki nem irtod. Ha felejtve hatalmad, világi, szentségtelen kezekkel törsz hatáskörükbe.

Ne többet erről, atyám! Boldog a hon, melyben az Isten szolgája, ha eltér az oltártól, polgárrá lesz. Én tisztelem a hitet, mint az ember személyességének legszentebb sajátját, a meggyőződést.

S a rossz útra tévedő gyermeknek meggyőződését is tiszteled-é, vagy néhány, azon percre fájdalmas csapással mented meg életüdvét? Az ember, herceg, örökké gyermek a hitben.

Becsülöm buzgalmadat, atyám! Én mindenkit tisztelek, ki ügyét tűzre viszi, mert tudom, hogy belőle a szent meggyőződés beszél.

Úgy szólsz, herceg, mint férfihez illő.

Köszönöm, barátom.

Tőled e névre büszke vagyok.

Atyám, Isten veled. (Durazzóval el, csend.)

Hogy tetszik, atyám, e fordulat?

Rossz földbe hullattak az Isten igéi. - Uram, én ártatlan vagyok e bűntől.

Ámen! De itt az az imádság keveset segít. Itt tenni kell.

BARÁT (mindig elmerülve)

Legyen irgalmas hozzá az ég, én rajta nem segíthetek.

A Poklot kell felhívnunk, ha az ég siket lett.

Azt is, fiam, a szent ügy érdekéből.

Legyen meg.

BARÁT (kezet adva)

Legyen meg.

(Taranto elmegy.)

Meg kell lennie - Perigord hercegnő jogait látja sértve - Taranto elveszett kedvesén keserg - a gyönyörök leánya, Johanna, korán megunta a nem szíves férjt, férfias udvarával - a lovagi szellemű Szentséges Atya szívesen szolgál villámival a lenyomott ártatlanságnak; szívesen is ajándékoz, ha a költséget más viszi - a kéjlepkék fájlalják az elveszett ünnepélyek sugarát, így az asszonyi udvar miénk; nem megvető párt, bár cseleit nem a csatatéren, de pamlagán szövi. Hisz mik egyebek az országtudománnyal dicsekvő délceg férfiak, mint bábok, melyeket a szőnyeg megül ügyes asszonykéz vezet! Úgy, úgy, zavarok istene jőj, s ez összefont érdekekből alakíts káoszt, melyből én magamnak világot teremtek. - Mert kormányoznom kell, (sebesen) kormányozni fogok.

Negyedik jelenés

(Éj, nyitott csarnok oszlopokkal, a háttért olasz ízlésű, ugró kutakkal s mulató házakkal ékített kert képezi, melybe lépcsőzet vezet. Balra Johanna hálóterme, jobbra ablak és ajtó. Pamlag, virágok, asztal gyertyákkal. Johanna karszéken ül, hárfa kezében, Philippa a virágok közül.)

PHILIPPA (beszédét folytatólag)

Elrablott kedvesével túlment a havasok eget emelő taraján és boldogul éltek, míg átküzdött fáradalmikért dicső kárpótlást nyujta szerelmök. - Nos, hogy tetszett regém?

Szép lehet, Philippa, boldogan, szabadon élni, szabadon, mint a lég, mint a gondolat, nem függni semmitől. Óh, de Philippa, ily boldogok csak angyalok lehetnek az égben.

Reménylem, a menyasszony nem fogja magát boldogtalannak érezni.

Azt nem, Philippa, de oly hosszúk most a napok, én nem tudom mi, egy titkos érzés nem hágy nyugodnom, fölrettent álmaimból; ah, Philippa, én beteg vagyok.

De hogy tetszett hát regém, melyet imént beszéltem?

Az aranyhajú hercegasszonyról? Kit egyszemű férje sárkánnyal őriztetett gyémántüregben? Ah, Philippa! Én irigylem őt.

Hogyan? Oly ifjan gyémántüregbe lezárva, mit értek neki kincsrakások, melyek környezék. Az ifjú kebel másra vágy.

JOHANNA (merengve)

Úgy van, Philippa, másra vágy.

S örökre lemondani e szép világról, nem lelni kebelt, mely öröminket megossza, melybe bizalmasan hajthatnók gondülte fejünket.

Igen ám, de a barnafürtű ifjú mindenható szerelme tudott dacolni ezekkel, megmenti a rózsaarcú menyasszonyt és boldogul éltek.

Ez ritka eset, de hány sorvad el feloldhatatlanul kötve ily férjhez, letépve egy becsülni nem tudónak hervadni keblén; midőn az élet tavaszdad kertében körülrepdezve fénylő pilléktől szabadon s imádva ragyoghatott volna.

JOHANNA (felkelve)

Kiállhatatlan. - Három napja gyötrő már azon szívölő egyformaság, semmi vigalom, semmi kaland. Felkelünk, hogy újra lefeködjünk, felöltözünk, hogy zárdáinkban ki se lásson. Templomba megyünk, hogy rostélyos székeinkben könyveinkre andalogjunk, óh, szörnyű, szörnyű! Mondd csak, Philippa, a házasság mindig ily unalmas?

Kinek hogy. De mit tartozik ez regémhez? Még most sem tudom, mint tetszett önnek.

S minap, Philippa, midőn a táncnál kesztyűm elesett, hisz tán emlékezel? - S Taranto fölemelte azt, és én mosolyogva elfogadtam; de hát mondd, nem volt-e kötelesség, szívesen fogadni szolgálatát?

Természetesen.

Tehát akkor, midőn átvettem a kesztyűm, s kezeink természetesen érintkezének, történetesen tovább maradva egymásban - ha láttad volna, minő pillanatot vetett Endre reám, s mi hosszú oktatást tartott a királyné, mit mondott, nem tudom, csak azt, hogy sokat ásíthatám.

Jól van, de reménylem Endrét csak nem hasonlítja az egyszemű vőlegényhez.

Azt nem Philippa, ő férjem, de azon rideg büszke magyarok, kik minden mozdulatomat bírói szigorral lesik.

Azok a sárkányok.

Mindég félreértesz.

S hátha a barna ifjú nem bírt volna bűvszerével, ha áldozatául esett volna a kegyetlennek. Óh, oly férfi rabszolgálójául szörnyű tűrni egy hosszú s tán egyetlen életen keresztül.

Hosszú, de nem egyetlen életen, Philippa, mi volna úgy az, mi kármentesítene lemondásainkért?

Lemondásainkért? Ha ha! Különös kívánat, hogy azt, mit magunk elvetünk, más térítse meg! Nem alkotá-e az ég e földet elég tágassá, ne tegyük azt magunk tömlöcévé, s nem kell lemondanunk.

Ah, Philippa, te engem tévutakra vezetsz, mi volna hát, mi visszatartana örülni a tiltott kéjek édenével, mi volna, mi a lemondás szent hitét tartaná meg velünk. Mi volna, mi a mindennel szűkölködőnek erőt adna dacolni a sors csapásival? Ha hatalmunkban állna egy érnyitással véget vetni szenvedéseinknek.

Hisz épen ezek számára van alkotva e tan, kiktől, ha mindent elvevénk, a más életre utasítjuk őket s lakomáinknál kacagunk!

Nem, nem Philippa, ugye tréfálsz, vond vissza e szót, mond, hogy negéd volt.

Én önnel, hercegné, nem vitatkozom, sok van, minek csillogása gyermeknek tetszik, s mit megvet a férfi. - Beszéljünk másról, mi szép est a mai, mint ragyognak a rideg fényű csillagok.

Tán egyetlen életed - óh, ha szabad lennék, Philippa, nem kötne semmi, mint a csillagok honában csapongó sóvár szeszély.

Ne mindég ily gyászosan - majd regélek. Egy ősz szakállú bölcs tehát azt tartá, hogy a bizalmatlanság, az őrizet jogosítnak annak kijátszására. Ellenben a becsületünkre bízottat szentül kell megőrzenünk, mert felelősekké önmagunk levénk.

Ezt tartá egy bölcs, s igaza volna?

Parancsolja, hogy folytassam?

(A kertben ének, lantkísérettel.)

Mi ez? Mi édes hangok, mint érintik a szívek legrejtettebb húrjait. - Igen, szívben kélt e lant s szívet keres. - Ő bizonyosan szenved, s vele szenvedek én is. (A zene egészen közel jő.) Hátrább megyek, ne lásson a dalnok. - De hátha engem illet, megbántás lenne nem mutatkoznom. - Engem illet? S ki volna az, kinek keblét érdekelném, ki volna az, ki hinni akarna velem egy elrepült korány felett, midőn annyi szép, annyi szabad virág könnyezi.

Herceg Taranto.

Nem, nem ő, Philippa, vagy miért nem jő fel, ha mégis ő? - Vagy úgy jó, hogy nem jön - mit tenne ő nálam? (Kendőjét leejti.) Philippa, kendőm leesett, hozd fel csak Philippa, de nem, ne hozd.

Ötödik jelenés

TARANTO (a kendővel jő)

Mint álmodom az esetet, mely az édes percet szerezte. De nem, ez nem lehet vak eset, a sors hatalmi látták szenvedésimet, s könyörültek fájdalmimon. Ugye Johanna, e percnyi üdvöt nem egészen a vak sorsnak köszönöm.

Köszönöm, herceg! Ah, de az Istenért, ily időben, távozzon, herceg, kérem, ha itt találnák. Ha férjem jönne, s ön itt! - Ah, ő férjem, Taranto.

Úgy, úgy, tehát ismét egy szép csalódásból ébredek. Johanna önkénytelenül ejti el a kendőt, sőt haragszik, hogy éppen én voltam szerencsés felemelni azt.

Azt nem mondám, Taranto.

Vagy tudna-e a boldog s tán örökre elveszett korányból még idézni egy pillanatot, csak egyet egész üdvében, tudná-e egy percre felejteni a mélységet, mely közöttünk tátong. Ah, Johanna, midőn így mint most, a csendes, a tiszta csillagos égbe tekinténk, s szerelmünk csillaga oly szépen ége, mint ma, míg mi csak egymásban élve, nem vágytunk, nem tudtunk semmiről, mert véghetetlen szerelmünk tölte el mindent. Óh, Johanna! Emlékszik-e erre?

Az Istenért, herceg - ne szóljon erről, távozzon kérem.

Igen, Johanna, ön akarja, ön mindent elfelejtett, ah, Istenem, mindent. De nem csoda, önre az udvar mosolyg, önt egy szerető férj, egy dicső trón várja, én Johannámmal mindent elvesztek. A vak éjen keresztül képe kisért, a déli nap sugarában képe mosolyg felém, a hajnal bíborán első csókjainak emléke él. Johannám, örökre Isten önnel.

Taranto, könyörüljön.

Mi édes visszhang ez a multból. Igen, Johanna, ön nem felejti el egészen azon üdvös perceket, mondja legalább, hogy emlékük szent előtte, csak ez egy szót s én élek, én reménylek.

Szentek előttem, Lajos, szentek a sírig.

TARANTO (átölelve)

Úgy enyim vagy, egy világ szűk sorompói dacára enyém, óh! Hisz a szerelem megveti a porbilincseket, s ha egy világ lép ellene csatára, felkarolja annál kedvesebbjét, s egekbe tör.

Jő a királyné.

Isten, mit tevénk, szörnyű, szörnyű.

A hercegnek el kell rejtőznie.

Ide hálótermembe, herceg.

Johanna.

(Taranto balra el, Sancha jobbról jő.)

S még itt, leányom, én ágyban véltelek, mint szende jegyeshez illő. Későn éjjel még kint lenni szobádból, ez nem illik. Általján sokat engedsz meg magadnak, mi nékem bút okoz, a magyar udvar viseleteden zúg.

Anyám - mi - én - itt.

Estveli imádságunkat végezénk királyné, a természet nagyszerű templomában, hogy ezer világok néznek a por fiára, míg salaktalan lelke feléjük röpül.

Igen, anyám! Imádkozunk. -

Úgy kedves leányom - bocsáss meg hirtelenkedésemért, tulajdonítsd azt az anyai szeretetnek. Philippa asszony önnel megelégszem, folytassa tovább is üdvös oktatásait.

Kötelesség felebarátunk üdvét előmozdítani, - s az imádságot megosztani oly édes, mondá próféta.

Jó éjszakát tehát, leányom, Isten veled.

Amen.

Jó éjszakát, anyám. (Sancha el.)

Ha! Ha! Éljen aki él, ráérünk imádkozni, ha élni nem tudunk már, mint te jó királyné.

Ah, Philippa, hogy meghazudtuk anyámat - az szörnyű bűn.

Nem édesebb-e néki e csalódás, mintha megmondtuk volna, mit tevénk?

Alkalmasint.

S mi nem édesebben töltöttük-e időnket, mint azt imákkal tettük volna?

Édesebben.

Így hát mindnyájunknak jót tevénk - vagy jót tenni bűn-e? Azonban ha parancsolja, visszahívom a királynét.

Nem, nem, Philippa.

Herceg! A lég tiszta már. (Taranto kijő.)

Ismét néhány édes perc, melyet elraboltak tőlünk. Óh, pedig bár lenne ez est hosszú, mint az örökkévalóság, s benne semmi, mint mi és szerelmünk.

Mennyit szenvedtem érted, mennyit töprenkedék és most mindennek vége, mindent elfelejtek, mint vándor, ki fáradalmas útról drága honába tér. De jőjj ide hozzám, keblemhez, hol összever a két rokon szív, mondjuk el bánatunkat, könnyebben viseljük azt megosztva.

(Pamlagra ülnek, a barát jő a kert felől, s figyelmesen megáll.)

Nem, nem ne bánatról ez üdv pillanatban, mely annyiszor édesebb, hogy oly irigyen kell őrzenünk az irigy világtól.

Mit ér az, annál keserűbb lesz a vesztés, óh, Taranto! Érted e szó egész poklát, örökre lemondani.

De kell-e hát nékünk egymást örökre elvesztenünk, kik egymásért levénk teremtve? Nem Johanna, mutass a szerelemnek lehetetlent.

Endre férjem - minden elveszett!

BARÁT (előrelépve)

Semmi sem veszett el!

(Felugornak, Johanna sikolt.)

Mi ez?

Fegyvertárs és jó barát, herceg, ki azt mondja, hogy semmi sem veszett el.

Ah, atyám!

De mint látom, az őrség nem legjobb lábon áll, tanácsosabb lesz bemenni. Ily ügyeket közbenjáró nélkül végzeni legjobb. - Ha tetszik! (Taranto Johannát bevezeti.) Philippa, te őrködsz, a herceg gazdag. (Magában.) Kéz kezet mos, innen pártolást remélhetünk. (Jobbra el.)

Hatodik jelenés

(Philippa az ajtónál, Endre jő a kert felől.)

S most Johannámhoz!

(A jobboldali ajtón Arszlán lép elébe.)

Mit kívánsz, levente?

Az árulkodás, Nagyságos Uram, nem mesterségem, mit igaz harcban is kész vagyok megmutatni bárkinek, s torkába verni árulását.

A dologra, vitézlő úr! Ha tetszik.

Nem is lennék tehát a magyarok Istenének idejében soha árulóvá, ha nemzetem becsülete nem kívánná meg. De már így félre komaság, barátság; ki kell indulnom az igazi színnel.

Mi tehát panaszod?

Hogy ott hagytuk hazánkat, szeretett királyunk fiát ez új honba kísérendők, a királyi ház iránti hűségből, magyar becsülésből tevénk.

Miért örökké háládatos leszek.

De becsület szép szó, ma is az ünnepélyen "hátra magyar ebek" üdvözléssel utasítának el, mindenütt, hol csak szerét tehetik, nemzetünket, hazánkat gyalázzák; ha minket illetne a dolog, hisz majd végeznénk mi az olasz cinegékkel amúgy magyarosan. De itt hazánk becsülete forog fenn, ez gondolánk, már csak Nagyságos Urunkat illeti.

ENDRE (félre)

Óh, fájdalom, hogy igaz. (Fenn.) Légy nyugodt, levente, bűnhődni fognak a bűnösök, szigorú ítéletet tartandok felettek. De nem nevezhetnél-e egyet is közülök.

Talán nem is kellene neveznem, mert hisz ő Nápoly leggazdagabb embere.

Nem, nem, levente, - téged, tudom, ily alacsony érdek visszatartani nem fog.

Köszönöm, Nagyságos Uram! De hátha mégis volna kincs, mely azt tehetné, egy deli leányka, szép, mint a világ teremtése után az első nap, s ez legkisebb érdeme, a nápolyi udvarban él és szendébb hazánk legdicsőbb leányinál, ártatlanabb a magas fényű csillagoknál.

Óh, levente, ha ily leányt találtál, úgy gazdagabb vagy soknál, kit irigyel a kába tömeg boldogítni nem tudó csillogásáért. De vigyázz, a nápolyi udvar légköre mérges, gyönge virágodnak árt a királyi napfény.

S e leány atyja a gonoszok egyike, Cabanis.

Cabanis, emlékszem e névre, beszélni akarok vele.

Most itt ólálkodik az udvaron, mint martalékra a farkas, nem tudom, mi keresetben van.

Távozz, vitézlő levente, légy türelemmel, jó éjszakát. (Arszlán el, Endre az ablakon kikiált.) Cabanis! (Cabanis jő.)

Neved Cabanis?

Úgy hívnak az emberek.

Atyád?

Alkalmasint egy fényes úr, ki tündöklő termekben lakomázik.

S anyád?

Egy szegény virágkötőné, ki szerencsétlenségemre szép volt.

Szerencsétlenségedre?

Igen, mert máskép nem lettem volna.

Atyádat nem ismeréd?

Mondtam, hogy az alkalmasint hatalmas úr volt, ki anyám gunyhójába betért, s mit akarhat mást az úr, ha gunyhóba tér, mint elrabolni annak világit, ha kincsét elrabolta.

Értlek, ő elcsábítá anyádat, s elhagyá.

Elhagyá, pedig ott voltak az udvar hölgyei, nem kellett volna csak választania, de ő megunta mindennapi kéjhölgyek szerelmi mámorát, s az ártatlan, a szende nő szerelmének üdvét akarta ízlelni. S mit gondol avval a gazdag, ha kéjperceit elélte, siratják-e keserű könnyekkel késő nemzedékek kéjperceket.

Néked tehát tőle semmi örököd nem maradt?

De igen, a nyomor s a gyűlölet.

Micsoda hivatalod van itt az udvarnál?

Mi volna más a szolgának, mint tűrni ura szeszélyeit, s tárgyul szolgálni elméncségének.

Sajnállak sorsodért. De nem hallgathatom el a vádakat, melyek mindenfelől keletkeznek ellened; te voltál az, ki az egész udvar szemében kíséretemet meggyaláztad, ki minden alkalomkor nemzetemet csúffá teszed. Ím vedd fejedre vissza a kíséretemre hazudott eb nevet! (Megtaszítja.) Ez egyszer megbocsájtok, de Istenemre, máskor szörnyen lakolsz. (Johanna ajtajához siet.)

Egyszer panaszkodám (Felkacag.) és ez a rokonérzet.

Könyörgöm, még nincs itt a rendszabta idő.

Rendszabta idő? A férj nejéhez akar menni, a király a királynéhoz.

Bocsánatot, de úgy hozza magával az udvari rend.

Udvari rend, rendszabta idő? S nem szólhatok-e nőmmel, mikor tetszik, ki az, ki itt rendet csinál? Ki a természet mindenható malasztját kimért órákba szorítja? (Előre jő.)

Udvari szabály, egy negyed után, ha tetszik.

Egy negyed után, mi hosszú idő a vágyó kebelnek. De nem lesz majd ez így, ez így nem lehet. Egy negyed, mily rohanó perc a boldognak, egy század annak, kit boldogsága küszöbéről tüzeskardú szeráf óv.

(Az első felvonási terem, közepén asztal, körül székek, a trón feketével van bevonva, mindinkább távozó gyász-zene. Endre egyszerű fekete öltözetben, egyideig némán tekint a csarnok felé.)

Első jelenés

ENDRE (midőn minden elnémul, fájdalmasan)

És mindennek vége, ő nincs többé. Óh, ég! Ha egy ember, egy király megbukik, csillagaid csak úgy ragyognak, hajnalod gyémánti csak úgy éltetik a szomjúzó mezőket, mint máskor. S ha egy világ alámegy, talán akkor is örök egyformasággal mosolyg körülte a mindenség, melyből egy porszem esett el. A teremtés történetében csak világok sírja számoltatik, egy ember földi báb, élte buborék, mely nyom nélkül enyész el. Lerongyosul a gyász s a véle játszó gyermek nem tudja, hogy benne a halál réme lappang, örül, vigad, a síri pompának, a szövétnekek lobogása neki ünnep, s nem tudja, hogy mindannyiszor egy szív repedt meg, mindannyiszor a hatni vágyó erő a szenvedés nyugodt éjjelében semmivé oszolt. S a könnyek mi kevesek, a keserűség szülte könnyek, ha a hízelgés és szokás könnyeit levonjuk, s mi könnyen leszáradnak azok arcainkról. Míg a kidőlt geréb helyét ezernyi új növény csakhamar befolyja. (Sancha jő jobbfelől.) Ah, anyám!

Én örök búcsút jövék venni e teremtől.

Búcsút, anyám? S itt hagynál-e minket, midőn oly szükségünk van szívre, mely érti bánatunkat, vond vissza e szót, mondd, hogy nem távozol.

Hogy lakhatnám-e én e termeket, melyek mindenikével egy édes emlék van összekötve; hogyan tűrhetném pusztaságukat, melyekben egykor boldog valék.

S nincsenek-e itt gyermekid? Nem szeretnének-e ők mindazon szeretettel, mely a veszejtettekért némi kárpótlásul lehet.

Nem Endre, jól látom én, hogy az agg Sancha feleslegessé lőn e vigalom lakában. Te jó vagy, te gyermekül tűrted az agg szeszélyeit, s áldásom érte reád.

Kedves anyám!

Óh! De vannak, s ép azok, kiktől leginkább fáj, kik nem szívelhetik oktatásimat, kiknek vigalmaikban csak gátul vagyok, eltérek tehát előlük, s nem zúgolódom, felettek az ég fog ítélni.

Óh, anyám! Meg ne átkozd gyermekedet megfontolatlanul, királyné! Vámpír az anyai átok, mely az élet üterén emészt.

Zárdába vonulok, különválva a világtól búmmal és hitemmel, míg az ég megszánva szenvedésimet, magához hív a béke honába.

Nem, nem anyám! Te igen fekete színekben látod a világot. Az én Johannám ifjú, könnyelmű az ifjúság, de Istenemre, ő rossz nem lehet. Vannak, kik hasznot szeretnek húzni a zavarból, kik átkos nadályokul a kéj martalékira ragadnak. Megsózzuk a nadályokat s ők lehullanak, csak el ne hagyj, királyné!

Tökéletem rendületlen, téged jövélek még megáldani.

Köszönöm anyám, de engedj, hogy áldásomat Johannámmal megosszam.

Néki nincs szüksége anyja áldására, fiam, ő megvetné azt.

(Mindketten eltávoznak.)

Második jelenés

(A csarnok felől danolva s nevetve, félig elégett szövétnekekkel s fátyolos virágbokrokkal jő Taranto, Artúr és Durazzo.)

TARANTO

Ha, ha, ha, hisz én mindég mondtam, hogy Artúrnak több a szerencséje eszénél.

Nem is oly könnyen jönne zöldágra, ha nem volna több?

Badar beszéd, barátim, használni kell tudni csak az alkalmat, melyet mindenkinek ád a kalandorok Istene. De hát lássuk az okos Tarantót, mit tennél, herceg, ha házad előtt elvágtatna a Szerencse.

Esdeném, hogy betérjen.

Ím itt van a magasztalt elme, mely első alkalommal oly balgatagul viseli magát.

Mit tennél tehát te?

Én megragadnám üstökét s bevinném. (Nevetés.) Lám, ebben áll a boszorkaság.

(Ágnes, Philippa s Róbert barát beszélgetésbe mélyedve jönnek, külön csoportozatot képezve. Ezen egész jelenet alatt élénk társalgás folyik, melynek csak egyes helyei lesznek érthetőkké.)

A szerencse asszony, azért választá kegyencéül Arturt.

Asszony, barátim, pedig kacér, szeszélyeivel kell őt tudni bilincselni.

Miféle készületek ezek itt, atyám!

A boldogult király végrendeletét fogjuk felolvasni.

Mondják, hogy a királyné teljesévűségéig országkormányzókat rendelt.

Kik már kívül is várnak, a felolvasás után tisztelkedendők.

E rendelés nemigen tetszik az ifjú királynak.

S az még kevésbé, hogy csak úgy jő a trónra, mint Johanna férje.

Igen, mert ő, mint hallám, Martel Károlytól reámaradt jogát erősen készül védeni.

(Cabanis jő, s az ifjakhoz lép.)

Ah, Isten hozott, Cabanis.

Jó reggelt.

Miért nem mondjátok, urak, inkább ki egyenesen, vigyen el az ördög, hisz tudom, mit ért ily üdvözlés alatt a világ.

Cabanisnak ma rossz napja van, tán valami gazsága nem sült el.

Gondolod, herceg, néktek ugye sohasem sül el rosszul, mert hisz ott van a szolga, kit értetek megütlegelnek, kin a kisült gazság szégyene ragad, míg ti csak gyümölcseit élvezitek.

Máriát, a királyné testvérét, Endre öccsének akarja eljegyezni, mert azon esetre, ha Johanna gyermektelen marad, erre száll a trón.

Dicső, dicső számolás, de Istenemre ebből nem lesz semmi, nem szabad lenni semminek, vagy e gőgös nemzetnél örökös haszonbérben legyen-e Nápoly. Herceg!

Parancsolj.

Egy szóra (Hátrább vonulnak.)

Ah! Hisz még urának aranya is a szolgát nyomja csak, ím, itt az ékes arannyal hímezett köntös, irigyli tán a balga, ki nem tudja, hogy százszorta súlyosabb az önkény, mely rajta tapad.

Ah, félre most ez oktalanságokkal, szólj inkább, hoztál-e jó hírt.

S mit kapok, ha hoztam?

Utálatos, haszonleső pór.

Haszonleső pór! Azt tudtam, mert szükségeim fedezésére egy marok ércet kérek; de ha ti barátságot színeltek egy elrablandó harci üdvért, ha gyilkoltok, árultok a trónért, vagy zsarnokokat döntötök le megbántott büszkeségtekért, egy asszonyért, - az nem haszonlesés, gróf úr, ugyebár? De mit kapok hát jó híremért?

Ütlegeket, ha tetszik.

Úgy, úgy elfelejtém, mi rövid a nagyok emlékezete. De ugye gróf, ha ebének lábára hajtám volna a vadászaton, az nem lenne elfelejtve, hamarább az Isten, hamarább az üdv, de nem az.

Mondd hát, mit ígérem?

Pénzt, mennyi szeszélyemnek tetszik, mennyi után keblem vágy, mennyi éhemet eloltja. És még ez mind nem elég lemosni a foltot, mellyel gyalázatos hivatalom bélyegez. De a szolga örülhet ennek is.

ARTÚR (erszényt adva neki)

Nesze, nadály.

Lennék, gróf úr, ember, mint ön, kinek becsülete van, kivel embertársai társalogni nem szégyenelnek, óh, gróf! Megvetném, én e pórt, mert ember lennék - vagy irigyli-e nékem nyomorú kárpótlásomat?

ÁGNES (Tarantohoz)

Úgy, tehát áll az alku.

Becsületemre.

A herceg mindent elkövet, mivel fiam és Mária összekelését elősegítheti.

Kegyed ellenben Johanna iránti szerelmemet teljes erejéből pártolandja. De egyszersmind dolgoznia kell, hogy Johannám meg ne békéljen férjével, mert akkor többé nincs reményem. Óh, hercegné! Ha kebelében a szerelem szent lángja lobogott, ha tudja, mit tesz lemondani az imádottról, úgy tegye meg ezt értem.

Ígérem, herceg! (Félre) Szívemből szólsz, hisz ha Johannának örököse nem lesz, akkor Durazzo király. Fiam! Egy szóra.

Parancsolsz. (Hátrább vonulnak.)

RÓBERT (Philippához)

Tudom, hogy ön, Philippa asszony, sokat tehet a királynénál, beszélje el ön néki, Philippa, mi ártalmasak a szépségnek az ország gondjai, mint öregít az ily munkálkodás - érti - azután, hogy ne törődjék ő ezekkel, bízza azokat hű szolgáira, kik szerencséjeknek tartandják érte valamit tehetni, - érti.

Például tisztelendő atyám!

Azt is, Philippa asszony, ha alkalmasnak ítél.

Alkalmasnak, óh, Istenem! Ki lenne alkalmas, ha ön nem. De ellenben tudván, mily hatalmas szóval bír atyám az ország dolgaiban, nekem is lenne egy kérésem, ne hagyja szeretett királynénk jogát a trónra bárki által is csonkíttatni. Ha ily érdemes emberek, mint atyám, nem védik őt, gonoszul vesz el a jámbor.

Legyen meggyőződve, Philippa asszony, ha örökös lesz is a súrlódás, Endre csak úgy lehet király, mint Johanna férje.

Köszönöm az ártatlanság nevében. (Félre.) Te, te légy frigyesem, egyetlenség s zavar istene.

Ki hát már egyszer híreddel, Cabanis.

CABANIS (levelet adva át)

Giustiniána grófnő esteli 11 órára légyottot rendel.

Hah, Cabanis, nincsen kincsem elég nagy hálámat kimutatni, de kívánj.

Lelkiisméretlenül cselekednék, gróf, ha nagy árt kívánnék azért, mi majdnem munka nélkül jött. Adja, gróf, ez egyszer annak negyedét, mit minap az ékszerárusnéért adott, s meg vagyok fizetve.

Cabanis, én téged nem értlek, te ki a pénznek élsz, ki csillogásáért üdvödet odaadnád, most így nyilatkozol.

Igen, gróf! Most ön mit sem fog elrontani, nem dúl fel egy házi békét, egy ártatlanságot nem szakaszt le, s ily nyomorult, mint én, nem fogja megsiratni üdv perceit. Óh, gróf! Cabanisból nem halt ki még az emberérzet. - Jól tartsa meg az órát.

Kedves Cabanis, 11 órakor tehát, óh, hogy felejteném ezt el, 11-kor az este.

Természetesen este, hogy a korán beköszönt ráncok ne rontsák el a hatást.

Ah, Cabanis! De férje hatalmas ember, bosszúja szörnyű lesz.

Gondolja; nem, gróf, ily kontárral nem akarok többé semmit. Férje legjobb barátja lesz, vagy nem egy test-e a nő és a férj, mi kegyetlen férj lenne tehát, ki nője kedvesének nem lenne legjobb barátja. Különben is örülhet, ha újra sült családját oly régi család vére megnemesíti, mint öné.

Jól van, anyám.

Ládd fiam, nem mondtam-e, mi lesz a jövevény hálája, ha trónodra ülteted, nem hittél s ez a következés.

Igen, anyám, el voltam fogulva, hála, hogy jókor felébredék. De hogyan eszközölhető tervünk?

Egy álarcosbált rendezünk el, te őt elragadod; Endre s Johanna egyenetlenségöket Taranto szerelme s az örökösödési kérdés legjobban mozdítandja elő, a kormányra vágyó Róbert s a zavarokban halászó Philippa frigyesünk, s ha a kéjekbe fulladó Johanna magtalan marad, Mária férje, gyermekem ül a trónra.

(Taranto el a csarnokon, Durazzo a többiekkel kezet szorít.)

Szólj Cabanis, hosszú bevezetés után szóltál-e a dologhoz, mondád talán, hja, úgy van a világ forgása, vagy az evangéliomok is szerelmet parancsolnak, vagy hogyan kezdéd?

A dolognál, gróf.

Az Istenért!

Hát azt hiszi talán, hogy a legerényesebb asszony haragszik azon, ha tetszik?

S ő mindjárt elfogadá ajánlatom?

Elszörnyedt, halált, örök gyalázatot emlegetett, sírt, azaz megegyezett.

S te?

Hallgattam, menni készülék.

S ő?

Mit tesz az asszony, ha nem kérik, ő kér.

Köszönetemet, Cabanis, kifejezni elégtelen vagyok.

Maradjon véle tehát adós a gróf, én csak irántai szeretetből tevém ezt, ki tudja, tán testvéri szeretetből.

Cabanis!

Hátha, gróf Artúr!

Harmadik jelenés

(Mozgás, több hang, a királyné, Johanna gyászba öltözötten, Tarantótól vezetve jő a csarnok felől s mosolyogva üdvözli a jelenlevőket. Artúr kimegy.)

TARANTO

Mi szép ön ma ismét királyné, mint nap, mely a barna felhők megül újra fölmosolyg.

Igen kegyes ön, herceg. - Üdvözöllek urak, ha úgy tetszik, felolvashatjuk a boldogult király végrendeletét.

Még Sancha királyné hibázik.

Ő már fog is hibázni körünkből. Klastromba vonult, mint agghoz illő, az égnek szentelendő hátralevő napjait.

Klastromba vonult.

Lehetetlen.

Mi kéj lenne nézni önt egy örökkévalóságig és semmit mást ön kívül.

JOHANNA (az asztalhoz ülve)

Tessék. (Mind leülnek, kivévén Philippát s Cabanist.) Csak röviden kérem, az ily dolgok oly untatók.

RÓBERT (olvasva)

A mindenható Atya nevében ne vond meg, óh, leányom, atyád végső tanácsától figyelmedet, hogy boldog lehess a földön. Legyenek azok szentek előtted s szentekké ősz fürteim emléke tegye őket.

Miért kell, Philippa, az ősz fürtöknek mindég tiszteleteseknek lenni, ha egy hosszú sor gazság fehéríté is meg őket.

Mivel, királyné, e csík által mindenki remél még tiszteletessé lenni.

Az ifjúságnak fényes csábjait kikerülni nehéz, de becsüld meg, óh, leányom! Becsüld meg nagy anyádat, Sancha királynét, ő tégedet a - - -

A dologhoz, a dologhoz, atyám, hogy ily öreg urak oly szenvedéllyel oktatnak.

Nyugodjék békével a halott, fog tudni élni az élő.

Kormányzókká tehát következőket nevezem: Cabassone Fülöp Cavailloni püspök.

Halálig szerelmes önbe királyné!

Ha, ha! Szegény jó atyám! Még kísértésbe jő egy mosolyomért hivatalán árulóvá lenni. Tovább.

Sanguinetto.

Sanguinetto? Ez nagyravágyó ember, ennek egy aranylánc, és emberemmé lesz, ezennel Provencei kormányzónak nevezem. - Még. -

Marszán Squillace gróf!

Szegény Marszán, te grófsági szabadalmaid oklevelébe burkolózol a keserű szegénység elől, de majd megaranyozom én azt, ha jó barátok maradunk. Ki még?

Artus Károly.

Kéjvadász. Jöhetnek. (A gondnokok belépnek.)

Isten hozta önöket, urak! (A püspöknek hízelegve szorítja kezét.) Kedves jó atyám, ön ugye el nem hágy engem, hol lelnék biztosabb helyet, mint önnek oldalánál - ide mellém.

Ön királyné igen kegyes, én képtelen vagyok...

JOHANNA (Sanguinettohoz)

Önnek hűségében helyzem bizalmamat, Provence-i kormányzó úr.

Lehetséges! - Királyné, nem álom-e ez?

Első tanácskozásunknak is tárgya igen fontos, urak. Erzsébet, a magyar királyné tüstént elérkezik, s fiát magával akarja vinni.

Lehetséges? - Szörnyű! Ez nem lehet.

Nékem helyébe alkalmasint egy hadsereget küldendő.

Úgy álmom elveszett.

Hatalmamnak vége.

Menjen ő csak, akkor ön egészen enyém.

S a hadsereg?

ÁGNES (Tarantóhoz)

Herceg! Istenemre, Johanna örökre elveszett önnek, ha ki nem eszközli, hogy Endre itt maradjon.

Nincs-e más mód útból takarítani az alkalmatlant, mint fészkébe küldeni sergekért?

Vélekedésök, urak? (A gondnokok nyughatatlankodnak.) Én úgy vélekedem, neki itt kell maradni.

Itt kell maradni - mindenesetre itt kell maradni.

S könnyű lesz önnek kieszközölni, királyné, szeminek kristály könnyeivel.

S ha éppen sírni nem tudnék?

Nem asszony-e ön, királyné?

(Endre komolyan belép s az asztalhoz áll, csak akkor vétetik észre, midőn beszélni kezd, mindnyájan felugornak, kivévén Johannát s Tarantót.)

Mint látom, itt tanácskozáshoz jövék! Ne hagyják önök magokat zavarni, alkalmasint országdolgokról folyik a tanácskozás? Tán lett volna helye benne a királynak is. És mint látom, érdemes tagokból áll (Növekedő tűzzel.) Ön gróf Squillace! Ön fog az ország javairól rendelkezni, ki önjavait is eltékozlá, ki minden gazdag uzsorásnak, zsaroló birtokosnak zsebébe van? Ha, ha, ha, ön fogja a népet e nadályok ellen védeni. Vagy azon haramia, ki országokat juttatott koldulásra, fogja ítélni a gyáva tolvajt, ki garast lopott, megszűnik-e a bűn bűn lenni, ha nagyszerűvé lett. Artus Károly, ön is! Talán a köztársaság kincseivel akarja tartani kéjhölgyeit, azon kincsekkel, melyeken az adózók véres verejtéke tapad? Gyalázatos! Ön fog virrasztani éjeken át, hogy a békés polgárok nyugton alhassanak, ki sohasem virraszta másképp, mint bormámorosan ledér hölgy ölén. Fogja védeni az ártatlanságot, kinek küszöbén az ártatlanság sírja van. Cavailloni püspök, ön is! Kit e szép hazához a természet szent kötelékiből egyik sem csatol, ki megtagadva emberi hivatását, testvéreitől külön vált. Fogja-e ön e hon boldogságát egész fiúi szeretettel hordani kebelében, ha az áldozat napja elérkezik. Ah! S amint látom, asszonyságok is! Óh, hercegné, kit elhagyott már a bűn, ön mérges mételyét az ifjúi kebelbe akarja önteni. És ti Philippa, Róbert, Taranto, ti a királyné kegye napforgói, ti gyalázatos fellegek, ki a nap és föld közé tolakodtok, hogy az emezt ne süsse. Ti, kik a félreértés átkozott magvait szórjátok közénk, ti mind itt. Rosszabbak vagytok az utcai gaznál, mely nem akar jobbnak látszani, mint igazán, nem úgy, mint ti. (Johannához közelítve.) Jőj, jőj! Johanna! Bontakozzék ki lelked ez alacsony kötelékekből, szóljunk egymáshoz, mint férj a nőhöz, mint kebel kebelhez, és minden kiviláglik. Te ön árnyadban nem látod a kígyókat, melyek körülsziszegnek, légy ismét Johannám! (Ezalatt egymásután mindnyájan kikotródtak.)

Negyedik jelenés

Valóban meg vagyok lepetve panaszodon, király, nem tudom, a királynénak nem szabad-e beszélni barátival?

Nem Johanna! Hidd el nekem, ők nem barátid.

Igen különös. Valóban, király, nőd vendégeit szebben illett volna üdvözölnöd.

Nem úgy, Johanna, tudom én, mint akartak ők téged elcsábítani, a kéjek özönébe ölni lelkednek jobb felét, hogy ők uralkodhassanak.

De ki mondta ezt neked, vagy puszta gyanúkkal akarod-e kínozni nődet? Valóban, nem tudom, nemzetednél, de a műveltebb országokban rabszolgálónédat nem kellene ily alávalóul gyanusítanod.

Hallgass meg, Johanna! Ládd, a jó Sanchát is e gyalázatos had kimarta fészkiből, agg napjaira nem marad vigasztalása, gyermekei ölébe hajthatni fejét. Óh! Ez szörnyű, ez gyalázatos! Ez az egek bosszúját hívja fel.

Az aggság szeszélyes, sajnálom őt, de ha nem volt elégedve udvarunkkal, úgy nem tehetek róla.

Tudom én, hogy mindezt nem tevéd te, de ők, kiket barátidnak hiszel.

Miért hányod tehát azt szememre? Ha Sanchának klastromba tetszett menni, azért már ő eleget élt.

E szókat is ördög sugallta neked, ezek nem a te gondolatid, ő, ki életét gyermeke boldogítására élte át, most kitaszítva azon egy díjtól fosztatott meg, melyért mindazt tevé. Most eljő anyám, s ha látja mindezt, ha látja, mint dúlja fel boldogságunkat a cselszövő udvar, mint alkot magának romjain hatalmat, anyai keble megreped.

Nem, ő ezt nem fogja látni.

Színlelhető-e a boldogság egy anyai szem előtt és színleljem-e azt, mit kebelem nem érez? Óh, a könny, a gyász színelhető, de nem a boldogság.

Endre!

Látom Johanna! Jobb feled megindult, hallgasd meg sugallatát, távoztasd el őket magadtól, még most kibontakozhatsz az átkos kötelékekből. Kössünk újra egy szent, egy örök frigyet keblemen.

PHILIPPA (belépve)

A pipereasztal készen áll. (El.)

Sietnem kell. Öltözködési órám eljár! (El.)

Öltözködési órád eljár, Johanna, de életboldogságod mentve lesz. (Kürt.) Ah, Istenem! Anyám jő. - Óh, bosszú, rémképedet miért nem idézhetem elő, hogy uraljon lelkemen, melyet a kétségbeesés sápadása szárnyal át. (Ki.)

Ötödik jelenés

(Kis ideig a színpad üresen marad, azután jő Erzsébet, Endre, Vait, Nagy, Gillet több magyar urakkal.)

ENDRE

Szeretett anyám!

Gyermekem!

Mi édes hang! Mi szent emlékek kapcsolvák e drága szóhoz, az örökre elveszett, de kedves emlékű múltból. Isten hozott, urak! Óh! Szóljatok, virulnak-e még hazám drága vidéki, ragyog-e fölöttök oly édesen a csillagos ég. Szeretett Gilletem! Az évek vihara nem zúga el nyom nélkül férfias arcaidon.

Külnyomok azok, király, Gillet alattok a régi maradt.

(Ágnes és Philippa beszéd közt a színfenék közt keresztülmennek, Erzsébet vizsgálódva körültekint, Endre zavarodva áll s lesüti szemét; ekkor Taranto feltett kalappal s danolva megy át a színen.)

Mi ez? Magyarország királynéját nem méltatja-e Nápoly illőbb fogadásra; itten király-e gyermekem? Hol tőlem az idegentől is kívánható tisztelet megtagadtatik.

Ne ítélj oly szigorúan, anyám, (Habozva.) váratlan elérkezésed a megbízottak hanyagsága és más körülményeknek tulajdonítsd. S nem legszebb fogadásod-e gyermekid szeretete?

Azt jelenté talán a bohóc általi üdvözöltetés.

Hidd meg nekem, anyám, merő történet, vak esemény, mely oly szívesen üldi az embert.

S történet volt az is, hogy kíséretemre az udvar ablakiból szemét dobatott?

ENDRE (tűzzel)

Hah! Ezt merték tenni a gyalázatosak!

S Johanna nem tartá-e méltónak férjének anyját a fogadásra?

Ő öltözni ment.

Nem, Endre! Te habzol, te állásodat takarni igyekszesz, óh, de azon a szerető anyai szem keresztül hatott. Ugye, Endre! Te boldogtalan vagy. (Endre hallgatva fejét lebocsátja.) Keblemhez, gyermekem, itt helyed, öntsd ki ide, mi kebledet nyomja. Óh! Kinek lenne joga bizalmadra, ha nem nekem, anyádnak.

Rajta, rajta csak, átlátom én a cselek egész szövevényét, de Istenemre semmivé teszem. Először is Endre koronázását kell kieszközölnünk, hogy mint király túlemelődve a gaz udvaroncok kegyvadászatán, úgy döröghesse el parancsait, hogy a dörgés felett porba dűljön a vétkes. Mert Endrével süllyedni nem szabad.

Első jelenés

(Éj, az első felvonási nyitott csarnok, belülről zene s örömrivallások hallatszanak. Endre komolyan jő a kert felől.)

ENDRE

Vigadjatok csak, öljétek jobb feleteket a bor s kéjek mámorába, fojtsátok el a nyomor jajgatását harsogó zenével, óh, hisz a kalibák fohásza könnyen elrezeg, míg csarnoktokba ér. Ijesszétek el kebletektől a lelkiismeret rémét, majd jő idő, melyben a lélek e fűszerek ízleletében eltompul, melyben felretten édes álmaiból, lehullnak ékei, borzadva széled el a hízelgők serege, árnyként a királyi nappal, míg a bűntudat rémváza egyedül marad fenn gyászos éjjelével. Csak én kárhoztam-é el, mint törött hajó a tenger közepén őrjöngő vigalmatok közt emésztetni bánatomtól, üldöztetni sötét képektől, melyek lelkem fenekén fogansznak. (Sanchia jő) De ki jő, mi szép, mi bájoló teremtés és mégis tán mosolygó szemében, kígyó keblében pokol ül. Tán míg szerelemszínlő kebléhez szorít, első csókja mérget oszt. Megszólítom. Drága szép?

Királyom!

Áldást kívánnék reád a kegy istenétől, de néked arra szükséged nincs.

Igen kegyes, királyom!

Óh, szólj, hogy hívják a földi szépek legszebbikét, nevedet mondd, lányka.

Sanchiának hív az udvar.

Sanchia! Mi kedves név ily szép alaknak - te elpirulsz, te szemed csillagit földre szegzed, jól teszed leányka, oly veszélyes örvényei azok a lelki nyugalomnak. (Kezét fogva.) Mi szép vagy így, óh, a lány csak addig bájoló, míg bájait nem ismeri, míg a természet szent istene mosolyogja azokat reá, a festett rózsának illatja nincs.

Ön hízelg, királyom, ki venné észre az alant viruló ibolyát, hol rózsák díszelegnek.

Óh, e szép templomot szép lélek is uralja-e? De szólj, Sanchiám! Tudnál-e egy boldogabbat határtalanul, hűn s örökké szeretni.

Mi volna a nő, királyom! Ha nem boldogítna szerelmével, nem ezért lőn-e teremtve, nem ez-e legszentebb hivatása, rózsákat kötni a hősök homlokára. Szerelem a nő világa, melyben egyedül honos, vedd tőle ezt el és nyomorúbb lesz a naptól megfosztott világnál. Óh, királyom! Önök nem ismerik a szerelmet, a férfiú életében az bolygó tünde fény, mely örvendeztet s nyom nélkül leszáll, a nőnek egy világ üdvével és fájdalmival, melynek véget csak a halál szakít.

Úgy tehát te már szeretsz, (Csend.) értelek, egy boldogabb bírja kebledet, melynek üdvét nékem élvezni nem szabad. Óh, átkos bíbor, váltságod minden, mi édes életünkben, rólad lepattan a földi gyönyör s az ég legszebb leánya, a szerelem.

Istenem, mi sötét kép.

Úgy van, drága leányka, a királyi nap, mely messziről életet lehel, tavaszt virágoztat, nem oly irigylendő ragyogásáért, örök tüzében önmagát emészti és fájdalmas foltjait csak a távol föld embere nem látja.

Vajh, ha egy világnak szenvedéseit hordani bírnám, hogy lenne mindenki boldog s mindenkiért csak én kesergenék.

Mi szép, mi szokatlan hang ez e bűnök csarnokában, mi kedves nemtő a vétkek súlya alatt lankadó léleknek kibékítésére az emberiséggel, mint a puszták vándorának egy tiszta ezüst zománcú csergeteg, melyből az ég fellegtelen képe mosolyg feléje, melybe minden oly szépen tükrözi magát. Óh, de leányka, oly álnokok az emberek, őrizd szerelmed szép tavaszát előttük, nehogy a való rideg keze sorvassza le virágit. Csak egyszer repül fel az érzet, egyszer egész fényével s többé hamvaiból felkölteni az ég minden hatalma képtelen.

Ne vegye el szent hitemet, király, az emberekbe. Ne fossza meg világomat legszebb ékétől.

Bár szép álmaid holtig kísérjenek, bár szentségtelen kezekkel ki se törjön kebled templomába, de Sanchiám! A hölgy nem holnapi rózsa, mely ha lefonnyad, újra felvirul. Vonulj vissza az udvar álfényű köréből, vonulj a zárda szent falai közé, hol kivész az élet és remény, de nincsen csalódás is, hol nyerni semmit s mit is lehet nyerni e világon, de veszteni, mint itt, semmit nem lehet.

Ah, ön igen-igen boldogtalan lehet, királyom és szánom önt, ön nem ismeri az élet bájait, bonckése alatt ön azoknak csak vázát találja. Pedig oly szép az élet, oly színesek virági, de csak akkor, ha úgy élvezzük őket, mint Isten teremté, a szétboncolt rózsa többé nem kecsegtet.

Mi édes ily kebelben az ifjú kor minden fellengző álmait újra megtalálni.

De királyom! Nekem lenne még egy kérésem is.

ENDRE (megváltozva)

Úgy, ha, ha, ismét egy csalódás, mondd Sanchia, ugye küldtek, ne titkold előttem, hisz te nem vagy, nem lehetsz rossz s én mindezekre már eltompulék.

SANCHIA (neheztelve)

Királyom! Nem tudom, mit hisz felőlem, de meg kell bocsájtanom szenvedésiért.

Köszönöm, Sanchiám, óh, én igen szenvedheték, hogy szemedbe nézve bűnösnek tarthatálak.

Hallgassa meg tehát királyom, mindenre kérem, mi szent előtte, hallgassa meg első kérésemet.

Te kérsz s csak kívánnod kellenék, leányka.

Úgy tehát bizonyságul annak, hogy nem egészen közömbös irántam, ön meghallgatandja ugye kérésemet. Csak ez egyet ígérje meg királyom, hogy holnap gyovonni nem megy, ugye nem, csak holnap nem, királyom, veszély fenyíti életét.

S kérelmed csak engem illet, illetné-e tehát vesztem is kebledet. Sírom tehát nem állna oly pusztán s elhagyottan, volna ember, ki bánatkönnyeivel tarka viráglepelt varázsolna reá.

Mostan ne erről, ígérje meg előbb az egy kívánatot, ím, térdeimen esdem, óh, király! A szeretet nagy istenére kérem önt.

Nem Sanchiám, ha kérted volna üdvömet, s vele neked szolgálhaték, kérted volna koronámat márvány homlokodra, s én minderről lemondok, de nem, ne mondja senki, hogy Endre gyermekként reszket élteért.

Végszándéka ez, királyom siket fülekbe zengnek-e el igéim? Változtat a mindenható ég is buzgó imákra örök betűin s ön, király, nem hallgatand meg.

Nem Sanchiám, ez egyszer.

SANCHIA (hirtelen)

Királyom, ha többé nem leszek, ha átköltözék egy boldogabb hazába, Arszlánnak mondja meg, - ugye királyom, e kérésemet meg nem vetendi - hogy holtig hű valék iránta. Jó éjszakát. (Sebesen el.)

Második jelenés

Ő elment, megfoghatatlan, mi szép volt mint angyal, ki a halandót óvni jő. De mi ez ismét? Mi zaj riaszt fel álmaimból, ily röviden engedi-e a sors élvezni kéjperceinket. Óh, mi kevesek pedig e percek, melyekért élni érdemes, mi hosszú keserveken keresztül kell átküzdenünk miattok. De mit zúgolódom, van-e ott üdv, hol nincsen keserv, ízlelnők-e azt, ha ebben nem fogamznék.

(A szín fenekén verekedő olaszok és magyarok vonulnak át. A zajból - le a magyar ebekkel - éljen Olaszország - akasztófára a bitor királlyal - a földönfutóval. Endre eleikbe lép.)

Megálljatok, el a fegyverekkel, ki mint felségsértő bűnhödni nem kíván. Kinek van ellenem panasza, szóljon - hallgatok - nincs senkinek is. Ah, te is itt, Cabanis! Te, ki minden bűntettben található, mint fekélyen a varjú. Te, ki mérges lehelleteddel vétket s halált szórsz magad körül. Takarodjatok haza s ha még egyszer itt talállak, akkor majd feljebb segítlek, ha itt alant meg nem fértek el. - Leventék! ez egyszer ne kívánjatok elégtételt, hisz a megbántott becsületért mit is vehetnénk tőlük, kiknek az állati életnél egyebük, mit veszteniök fájna, nincs. (El a magyarokkal.)

CABANIS (fenyegetve)

Igen, lehelletem bűn és halál.

Harmadik jelenés

(Reggel, rövid szoba, gyéren bútorozva, két oldalt ajtó, Sanchia nyugtalanul jár fel-le).

SANCHIA

A gyönyörű regg újra felmosolyg, amott az Aethna csúcsán küzdésben áll az éj, bíbor sugárival - de csakhamar tágulnia kell és újra te fogsz uralkodni, királyi nap. Vajmi szép az élet, mi édes élni, ha még oly ifjú a kebel, mi szörnyű a sötét halál! De nem, nincs-e ott is egy boldogabb lét, melyet többé nem zavar földi részünk, a szenvedés. Igen, ki tiszta kebellel tér át, az boldog lesz, hisz ő csak egy perccel siet előre kedveseinek s ha bűntudat terhelné az ez áron hosszabbá nyújtott életet, nem volna éj, melyben véres rém ne jelenne meg, nem volna nap, mely oly édes arccal mosolygna feléje. Óh, Isten, én kész vagyok az áldozatra, néki halni nem szabad, néki sok ember boldogságáért kell élni, értem egy könny lesz a díj. Másként nem menthetem meg, atyámat feladni. Ah, ő atyám, mit is véthetett neki Endre, hisz ő oly jó, ő néki nem véthetett. De te áldozatot kívánsz , ím itt leányod. Pedig oly édes az élet, el-el sötét gondolat, én meghalok.

(Cabanis sötéten jő, leteszi kardját s fövegét.)

Sanchiám, kedves Sanchiám!

Ah, atyám! (Ölelkezés.)

Nem voltál kint leányom, ugye nem voltál, hisz én megtiltottam neked, te jó leány vagy. Hány az óra, Sanchiám?

Hat múlt, atyám!

Menj leányom szobádba, ne menj ki, ily kincset irígylenének a szolga Cabanisnak, s elrablanák tőle. Ne fogadj senkit Arszlánon kívül, érted kedves leányom. Aztán ne menj ki, lásd, szegény atyád kér, kinek kívüled nincs semmije.

Jól van, atyám!

Az ablakon se nézz ki, oly mérges itt a lég, arcod rózsáit lefonnyasztaná. Viszonlátig, leányom - ne felejtsd parancsimat - Isten veled.

SANCHIA (kifelé megy)

Viszonlátig atyám.

Leányom, Sanchiám!

Parancsolsz?

Az Istenért, leányom, ne feledd atyád parancsit, oly sötét előérzés fogja el keblemet - most karjaimba gyermekem! Óh, Isten! És én a sors ellen panaszkodom, midőn ily drága kincs enyém, enyém Isten és világ előtt, minőt a király kincsrakásival szerezni nem bír. Isten veled. (Sanchia kifelé.) Sanchia! Míg nem hívlak, ne jőj ki.

Ah, atyám! Mi szörnyű vagy, így sosem láttalak.

Neked, leányom, mindég vidám vagyok, hogyne lennék az, hisz te szeretsz, leányom. Ugyebár szeretsz?

Atyám!

Becsülsz, egyetlen e nagy világon, és én is szeretlek mindazon szeretettel, mellyel egy világot kellenék ölelnem. (Zaj.) De menj, menj leányom, Isten veled.

(Sanchia el, Taranto jön.)

Herceg, Isten hozott, korán jössz.

Nem sietünk-e oda, hol boldogságunk terem.

Fogansz, ha te üdvöd kárhozatomban.

Félre most ezzel!

Félre ugye kárhozatommal, csak ön legyen boldoggá.

Hogy áll alkunk, Cabanis?

Szavamat adtam, meglesz.

De mindeddig a jutalmat elhallgatád, kérj kincset, kérj vagyont és tiéd lesz.

Nem herceg, ez nem ingerel, ez kis ár üdvömért.

Kívánj tehát.

Van egy érzés keblemben, mely azt súgja, hogy emberré alkottatám. - Szabadságot, herceg, ezt eszközölje ki nekem, hogy emberek szemébe nézve mondhassam, én is ember vagyok. A rengeteg oroszlánja is halálig védi sivatag, de szabad hazáját. Szabadság üdvöm ára.

TARANTO (kezet adva)

Legyen meg.

Holnap, herceg, holtteste lábaidnál. S akkor levetem a szolga Cabanis mocsok mezét, mert emberré születtem újra. S most a dologra.

Szerencsét hozzá.

CABANIS (tőrt véve magához)

Hét órakor gyovonni megy, és Istenemre többé nem vétkezik.

Hah, Endre! Trónod s nőd enyém lett.

S enyém a szent, a drága szabadság.

(Elmennek, Arszlán, Sanchia jő.)

Óh, Arszlán! Te ugye meg tudnál halni királyodért, igen, Arszlán, te meg tudnál, hisz a magyar hű fejedelméhez.

Istenemre leányka, s ha tíz életem volna, mind hazámért s királyomért odaadni lenne dicsőségem.

S ha e földön egy szerető kebel esdne feléd, ha édesen mosolygna élted minden bája, minden reménye, te lemondva mindezekről kész volnál a halált választani.

Igen, Sanchia, nem tartanám különben magamat szerelmedre érdemesnek.

Köszönöm Arszlán, ezt vártam tőled.

De miért ily búsan, Sanchia? Máskor, ha beleunva a világ fáradalmas tengerébe, hozzád jövék elűzni a gond fellegeit s te lemosolyogtad azokat - kebleden egy szebb, egy mosolygóbb életet tanultam ismerni és most? Tudja Isten, hogy így látlak, szinte én is elkeseredem.

Vannak percek az életben Arszlán, keserű percek, de őket a sors csak azért adá, hogy édes perceinket jobban kiemeljék.

Igazad van Sanchiám! Téged is azért adott nékem az ég, hogy kebled tisztasága angyalként tűnjön fel előttem e romlott udvar közepette.

Mondd Arszlán igazán, ha nem volnék többé, ha a sors irigy hatalma elragadna karjaidból, szent lenne-e emlékem előtted.

Itt van megint, oly szépen tudja elmondani a kis hamis, hogy majd könnyeket csal a férfiú szemébe. Már látom, most nem boldogulunk, én csak a vidám, a csintalan Sanchiát kedvelem, így inkább távozom.

Úgy vegyünk tehát búcsút, igen-igen sokára.

De miért sokára?

Sokára Arszlán, de nem örökre.

Badar beszéd, maradhatnék-e egy városban veled, hogy naponkint háromszor be ne szóljak, meglepni az én Sanchiám mindenik gondolatját, gyönyörködendő tisztaságjokon, ha a rideg kötelesség tőle elszakaszt.

Gondolj tehát olykor Sanchiádra, s ha egykor kiszenvedél, s lelked felemelődik a boldogokhoz, akkor én foglak fogadni, ismét mosolyogva, vidáman ismét, csakhogy ott többé nem vonul vész homlokomra. (Az óra üt.) Hah, Arszlán, egy hosszú, hosszú csókot, melyben a lélek összefon, mely üdvöm előérlete.

Sanchiám, te beteg vagy, mint ég homlokod, mi lázasan hullámzik a hókebel.

Úgy - nem, nem Arszlán, én nem vagyok beteg, lelkem szabad, az égbe vágy. Élj boldogul.

Isten veled, de hová mégy?

Dicsőbb hazába, viszontlátig Arszlán. (El.)

Én fel nem foghatom, kis női szeszély lesz, múló, mint reggeli köd, szép nap előjele.

Negyedik jelenés

(Fákkal beültetett sétatér, kápolnával a színfenéken, messzebbről a királyi terem látszik. Az óra végső ütései hallatszanak, Cabanis előbbre lép s figyel.)

CABANIS

Öt - hat - hét, az óra eljött, s Cabanis nem lesz többé a gazdagok ebe, nem fog lehelleni vétket és halált, ő ember, ő szabad lesz. Jőj Endre, jőj, régi számadásunk van együtt, ha e vas föltépi élted üterét, meglátjuk a király nem fogja-e csókdosni a szolga lábporát. S ha majd elédbe lépek Sanchiám, és mondom, nézd atyádat, ő szabad, mint bárki más, mi kéj lesz karjaiban. De ha kérdeni fogja, min váltád szabadságodat atyám, azt néki tudni nem szabad, ő jó, ne tudja meg, mi ördög vagyok. De csitt, ő közelg. Csendesen jő, térdei ingadoznak, arcát eltakarja, bűneit veszi számba. De csendesen, most vagy soha.

(Sanchia Endre köntösében s kalapjában föllép, Cabanis leszúrja.)

Isten!

Átok reád - ez jól talált és most szabad vagyok. De mért nem tudok örülni szabadságomnak, lelkemen mázsányi súly nehezedik. El-el sötét arcok, nincs többé, ki ebként rúgna el. (Megrúgja a holtat) Esküdtem ugye, esküm oldva van. (Lábát reá téve.) Nézzed a világ, nézzétek hatalmasok, a szolga egy gyáva test fölött ünnepli győzelmét, afelett, ki jobb, több akart lenni embertársainál, ki a halált osztályrészével akarta megcsalni, s a halhatatlanságról álmodott, ha, ha! Mi nyugalmasan fekszik itt s kinek egy ország szűk volt hatáskörül, azt megnyugtatja egy ölnyi sír. El rossz fekély, Istennek gondolád magad a teremtés közepette, két perccel ezelőtt s égi származású arcodat csakhamar a vad is kerülni fogja. Egy ember elesett s egy ember lett helyette, a mindenség gyűrűjében ez egyremegy. Mi magas országtudományi okokban keresendik késő nemzedékek bukásodat, s mi alacsonyan fekszik az, de még egyszer hadd lássam arcodat, édes a bosszú, ha szomja betölt. (Fölemeli a köntöst s meredve néz.) Hah! Ördög és pokol! Nem, nem az nem lehet, a sors hatalmi játsszák ördögi képeiket szemem elébe. - De, én nem álmodok, ez kezem, ez fejem. - Óh, Isten, tágulj föld, szakadj le ég, hulljatok le örök csillagok, én gyermekemet meggyilkolám! (Lerogy.) De ő csak alszik, csókommal ébresztem fel, keblemen melegítem meg hideg kebelét, éltet lehelek márvány homlokára. Sanchia! Szegény atyád kér! (Felugrik.) Üvöltsetek szelek, rázzátok meg a földet sarkaiban, dúljatok fel villámok mindent, mi él, s a feltárt sírokban recsegjetek össze, csontvázak, hisz én a napot öltem meg. (Bágyadtan.) Vagy minden él, minden örül, csak e purpur sebek beszélik átkomat. Nézz, nézz le Isten népedre, mi nyomorú az. (Elrohan.)

Ötödik jelenés

(Gillet és Endre jönnek.)

Igen, Endrém! Kivívtuk mégis a cselek ellenére, te megkoronáztatol.

S akkor vége minden szenvedésnek, akkor teljesülnek kedvenc álmaim. Óh, Gillet, kinek barátja s honja van, az nem lehet boldogtalan.

Most ismerek a régi Endrére ismét, kinek reménye büszke, mint a sas, túlsóvárgott a földi határon, kinek hitében első parancs volt boldogítni embertársaid.

Igen, én száműzöm a cselszövők ezredét, s Johannám meg lesz mentve, én újra boldog leszek általad.

De mi ez? Egy holt tetem.

És köntösöm felette, ez nekem volt szánva. (Föltakarja.) Sanchia! Dicső teremtés, te jobb sorsra voltál érdemes, nyugodj békével, hisz csak hazádba költözél angyal testvéridhez. Te tévedésből jövél ez álnok világra, mely megérteni nem bírt. (Betakarja.) Van egy mértéke, Gillet, a fájdalomnak, mely ha betölt, kiözönlik. Reszkessetek gonoszok, fölébredt az oroszlán, s bosszúja szörnyű lesz.

Endre, az Istenért! Te fájdalmadtól elragadtatol, elrontod terveinket, türelmet barátom, tudod, még nem vagy király.

El most e rideg ész tanácsival, midőn szenvedélyem óriás nagy. És dacolni fogok egy pokollal s vagy győzök, vagy súlya lenyom. De Istenemre, ha aláássák a királyi tornyot, ledűl ugyan, de romja eltemet. (El.)

Már ennyire ment, most neked kell segítni undok tétetés, hogy kitudjam az ördögi frigyet, s megsemmisítsem munkálódásait.

Első jelenés

(Az első felvonási terem, fényesen kivilágítva, urak, hölgyek tarka vegyületben, többen álarcosan, s a tánczene éppen megszűnik. Johanna az ifjúságot ábrázolja, Taranto mint Vulcan, Gillet mint Mars, Philippa mint jósnő van öltözve. Durazzo fekete dominóban, Endre, Petrarcha és Róbert álarc nélkül.)

PHILIPPA (Durazzóhoz.)

Tenyerét ide, drága ismeretlen, boldog jövőt, szép jövőt jósolok önnek.

Ha aranyat nyújtok vele, ugye, de lássuk mit tudsz csúnya rémkép, kinézésed szerint a sírontúli dolgok avatottja is lehetsz.

Ezer szerencse, herceg, önt kedves karok ölelése várja.

Philippa! Félre badarsággal, komolyan beszélj.

Ismétlem jóslatomat, mindent elkészíték már.

S Máriám ismértető jele?

Fehér öltözet, kék szalaggal.

DURAZZO (erszényt adva)

Köszönöm Philippa, ily kellemes hírt legszebb jóslatoddal sem hozhatsz.

Isten velünk.

(Elvonulnak, Endre és Petrarcha előre jő.)

Ismerem én ön költeményeit, ön csupa érzés, Laurája önnek egy tenger, melyben mérhetetlen kincsek vesztegelnek, melyből ha új és új ereklyéket halász, mindég kimeríthetetlen marad. Mely olykor ha a csillagok tükrözik benne fényes arcukat, égbe varázsol, olykor iszonyú habjaival megrengeti keblünk belseit.

E szókkal, királyom, költői koszorúmat tevé homlokomra. Érzelmek gyermeke a költő s tenger az érzés, mely legszebb tükör alatt rejti az iszonyú örvényt.

Érzeni szép; mi az élet költészet nélkül, csontváz, melynek bíbor ajkai, igéző keble lerohadtak, melynek csontüregében a kajánság kígyója lappang.

Úgy van, királyom! Az ember csalódva boldog, szép álmokat lehet álmodni a fergetegtől hányatott hajón.

(Durazzo ezalatt a fehér dominóval mögöttük kimegy.)

De megvallom, én azt tartom, a férfi nem álmodozni lőn, erős karokkal kell néki megragadni a sors gyeplőit, én legalább azon érzést becsülöm, mely tettekben fogamzik.

De ha a valóság rideg napjaiban mi érzetinket kielégíteni képes, mi reményinknek megfelel.

Igen, mert legjobb erőnket az érzelgésben öljük el, s míg a tettre jövünk, tetterőnk kiforrt. Az érzés szent ajándoka az égieknek, mert általa ízleljük az életet, de nem maga az élet.

Századunkban, hol nincs a léleknek oly hatásköre, hol vagy tespednie, vagy a múlt korhőseit sírjokból előidézve velök kell társalognia, nem jobb-e a képzeletben élni, mint tespedni a szunnyadó jelennel?

Óh, igen, mert vajmi kevesen vannak, kik önmagoknak tudnak teremteni századot, többnyire azok, kiket csodálunk, koruk gyermekei, kiket az forgószélként emelt fel, de felemelve máris esésre ítélt. De vannak, kik önmaguknak alkotnak világot s ezek azok, kiket a hajnal hírnökeként sokáig üldöz az álmos nép, ezek azok, kiknek teremtésükön rágódik egy korcs utóvilág.

S éppen ezekkel oly édes társaloghatni.

S azt hiszi ön, hogy társaloghat velök, kiknek csak vázát ismeri, melyről az életdús tetterő levált, azt hiszi, hogy érzi őket, ha mint ők egykor, ön papíroson dönt le zsarnokokat? Óh, én útálom azokat, kik egy tollvonással országokat szabadítnak meg, s rablelkök e munkát hazájok zsarnokának ajánlja.

(Elvonulnak, Philippa Johannával előre jő.)

Szerencsésen végbement, Philippa?

Már túl vannak a város kövezetén, derék úr az a herceg.

GILLET (Johannához lépve)

Nápoly királynéjának korona, az est királynéjának e fűzér. (Átadja.)

Mit, a harcok istene is áldozik a kegy - isteneknek?

Vértem, mely dacol az ellenséges nyilaknak, nem óv ily szemek pillantásitól.

Hízelgő.

GILLET (a fűzért magyarázva)

A kellem gyöngyvirágitól könnyezett magasztos liliom előtt szerényen hajtja le fejét a tisztelet ciprus ága s a szerelem rózsái.

Valóban megszégyenít, de el innen Gillet, minden szem rajtunk van.

S vehetni-e rossz néven, ha a virág napnak áldozza illatát, melytől életet nyert. Vehetni-e rossz néven, ha a királyi nap e por földön tükrözi vissza kedves arcát, midőn tudja, hogy nélküle nincsen élet. (Ezalatt Taranto jő feléjek.)

Mint látom, a sánta Vulcan itt későn érkezett.

Későn vagy korán, ha tetszik, vajmi ritkán találjuk el a jókort.

S hogy tudja Vulcan, hogy későn érkezett, nem-e választá a szerelem istennője is őt annyi közül.

S nem-e találta Vulcan is csakhamar ifjú nejét a harcok istenével?

(Elvonulnak. Endre Róbert lábaihoz ül.)

Az Istenért, királyom! (Felkél.)

Maradjon, maradjon, felséges úr!

Királyom!

Felséged parancsol.

Az Istenért, mit tesz, máris figyelmet gerjeszt.

Azt teszem, mit rendelni méltóztatik.

Mit rendeljek én? Fel, fel királyom, az Istenért, ily helyre ülni.

Nem legillendőbb hely-e ez Felséged lábainál.

Térjen magához, királyom, hisz én szegény szolgája, Róbert barát vagyok csak.

ENDRE (felugorva)

Ah, úgy, igaza van, atyám, megtévesztett azon átkozott szokás, hogy honomban a király parancsol udvarának, de ez persze új, ez műveltebb világ.

Hogyan, Felséges úr!

Csak úgy, atyám. De látja, hogyha végigmegyek az utcán, s azt mondják az emberek, ím ez Nápoly királya! Míg én magamra tekintve e kopott mezet látom vállaimon, látom rongyos kíséretemet görhedt lovakon, mint vásárrul kikergetett koldus csoportot, elpirulok, s ez fáj, atyám. Rendeljen csak királyának e végre a kincstárból nehány forintot, hisz én fényt nem űzök, kevéssel beérem, marad elég a lakomákra is, csak a botrány elkerüléseért, atyám.

Én, - igen, a királyné - hisz ő bizonyosan fogja tudni, mire van szüksége felségednek és ha ő nem találja.

ENDRE (szavába vágva)

Igaza van atyám, de volt-e valaha kocsis?

Különös kérdés, Felséges úr!

Miért, atyám? Tudom, hogy ön már több rossz s mellékutakon járt a legtestesültebb kocsisnál. De ért valamit mégis a lovakhoz.

Amennyit annyit, még iskolaéveimből.

Látott-e tehát lovat, mely hátrafelé úgy megtanult volna menni, hogy ura farkán fogva kormányozhatná?

Nem láttam, Felség! Ha, ha! Hálátlan tanítás is lenne az.

Hálátlan, atyám, pedig az ember okosabb ám a lónál, hálátlan tanítás az úgy akarni tanítani, hogy félretéve minden önérzetét, vakon kövesse vezetőjét, ezt tartsa meg, atyám. - S ha sikerülne mégis, látott-e már ebet, kinek midőn az általa fogott nyulat ura falatozza s unszolásai terhesekké levének, egy csontot dobtak az ajtó elébe s kizárták? (El.)

Egy csonttal kizárták, ez nem lehet s ha mégis - (Johanna, Gillet és Petrarchával.)

Igen, királyné, lantom földi volt, mert földi szépség élteté azt; most lepte égi lesz, merész, magas, mint sasé, szelíd, mint angyal éneke, mert angyalt zeng, önt, királyné.

Igen kegyes.

S ha tökélyeinek egy ezredrészét eléri, úgy az utóvilág mosolygva fogja mondani, szegény Petrarcha, oly nőt énekelt, minőt e föld nem teremhet.

Boldogok, kik lapokra önthetik az érzést, ők boldogok, mert tudhatják az utóvilággal szerelmöket. De nékünk, ki a véghetetlen érzést nem tudjuk a rím szűk sorompóiba önteni, sorsunk tűrni és szeretni.

A dalba öntetett érzés nem igézőbb, a nő nemcsak tökélyeit szereti kedvesének, de sokszor gyengeségét is.

Óh, ön, királyné, mint az ifjúság, melyet személyesít, csak kéjt áraszt körében, hol ön van, onnan távozik a gond.

ENDRE (előre lépve Petrarchához)

Különös mesét olvastam e napokban.

S mit mond a mese?

Badarságot, én nem hiszem, bár híres nevű bölcs csinálta, a divat ellenére sem hiszem. - Azt mondja a gaz fiú, hogy bizonyos városban, melynek minden órái rosszul, de egyenlőn jártak, élt egy ember, ki tudván, hogy az ő órája jár egyedül jól, nyakasul megveté magát a város órái szerint igazítni, s innen azon hamis következtetést húzza az író, hogy rosszul cselekedett, mert mindenüvé korán vagy későn jött.

Ez rosszul járt különcködéseivel.

ENDRE (Taranto előre jő.)

Több más mesét is beszél e bölcs. (Tarantóhoz.) Beszél egy bamba lepéről, mely midőn kikelt hernyójából a magas ágon, büszkén tekinte szét látkörén és azt hivé, hogy ily magasra senki sem repült még. Meglátta ekkor a királyi sast, magasan fent az égben, utána tört, s e gyönge fuvalom csakhamar földre sújtá őtet, míg a sas büszkén folytatá a pályát.

Sok ilyen bamba lepe van, királyom!

Sok, herceg! (A zene kezdődik.) Megálljatok, megálljatok, én is készítek vendégeimnek egy kis meglepetést. (Mindnyájan kerékbe állnak. Endre tapsol s a háttérben egy fekete ember fekete zászlóval kezében, melyen Magyarország címere egy bárddal látható, jelenik meg, gyászos induló.) Sápadtok ugye, a bűntudat fekete szárnyai üvöltnek-e fejeitek körül? Te reszketsz, - te is, te is - ha, ha, ha van valami, mi emlékemet foglalkoztatja, egy gondolat, mely más, mint becsület s bosszú, el véle - mátul csak ez legyen gondolatom. Éljen a Szabadság, éljen a bosszú! (Gillet megragadja s ki igyekszik vezetni.)

El, el, Endre, el. (Zavar.)

Nem, hagyj Gillet, hagyd ünnepelnem legszebb győzelmemet a bűnön.

El az Istenért.

Eressz. (Kivezettetik.)

Bocsánat uraim s asszonyságaim, Endre megőrült.

Megőrült - tettetés lesz - szörnyű eset. (Mind eloszlanak.)

Csak így menthetém őt meg, de majd jő idő s reménylem igen hamar jő, melyben új erővel kiléphet - most hirtelenkedésével veszélybe hozná finomul szőtt terveimet. Átkozott tettetés, mi nehezen tudtam kicsikarni általad titkaidat. De hagyján, szép kárpótlás lesz ezért, Endrém megismerése. Cabanis tehát avatott, most tőle kell kitudnom mindeneket. Olvasva vannak a percek, egy kockavetés s rajta a lét vagy nemlét kérdése függ. (El.)

Második jelenés

(Ezalatt reggel lesz, egy asztal írószerekkel hozatik be, Róbert írásokkal s Johanna jő.)

RÓBERT

Többrendbeli halálítéletek fölterjesztvék kegyelem vagy helybenhagyás végett.

Ide velek, hagyj írjam alá.

Hároman történetes gyilkosok, egy eset nem is egészen világos, a halálítélet inkább ijesztéseül s kegyelem reményéből hozatott.

Voltak pör alatt?

Igen.

Úgy, itt újra pört nem indítunk, ide vélek.

Ha úgy tetszik. (Az elsőt odaadja.)

Mit vétett ez? (Aláírja.)

Gyermekgyilkos.

Hah, szentségtörés az égi szeretet ellen. S ez?

Rablógyilkos.

Kezemre tapad a bűn nehéz mocska, megtagadni emberérzetét kába kincs miatt. S ez?

Hűtlen nő.

JOHANNA (szünet után)

Tehetett-e róla, hogy parancsolni nem tudott a mindent uraló szenvedélynek, hogy tán oly férjhez csatlá őt a rideg számolás, ki keble választottja nem volt?

Világos törvény szól ellene. (Johanna ír.)

Tovább ez?

Ellenségét takarítá útból.

S nem tesszük-e ezt mi is? Nem teszi-e ezt a nagy világban minden? Ennek bocsánat ez egyszer. (Fölkél.)

S a többiek?

Legyenek szabadok.

Még itt ez egyet megbocsájthatatlannak ítélte a bíróság.

Mit vétett? (Leül.) Ide vele.

Férjét gyilkolta meg.

Férjgyilkos tehát? (Gondolkodva.) S vizsgálta-e a bíróság szíve történetét is? - Nem, szavamat vissza nem vonom, ő szabad.

RÓBERT (menve)

Óh, szent igazság, melyről annyit beszélnek a kábák; kedvcsapongás, rossz gyomor, ez az egész. (El.)

(Taranto Philippával jő, Johanna egy kék s arany zsinórt fon.)

Jó reggelt, királyné!

Üdvözlöm, herceg.

Ön ma oly korán kelt (Kezet csókol.) s ismét oly szép, hogy szerényen vonul vissza a nap föllegek mögé, mert versenyezni ily kellemekkel nem mer.

Látja, herceg, ezt az arany zsinórt?

Mi boldog lesz, ki e szép művet még szebb kezektől ajándokul nyerendi.

Jegyajándokul talán, Taranto, de nem földi nővel.

Hogyan?

Óh, Taranto! Nem lesz oly irigylendő birtokosa a zsinórnak, a halál jegyajándéka ez.

Megfoghatatlan.

S mégis talán e zsinórral fonom életünk jövőjét.

Úgy százszorta kedvesebb, óh, hisz csak ön fonja Johanna én életfonalimat, ön sodor azokból kéjt, vagy bánatot.

Félre mostan negéddel, nézze, Lajos, e virágfűzért, tegnap mint ifjúságnak ékíte halántékimat, elfonnyadt s én eldobom őt, Óh, Lajos! Ha érzése is ily könnyű negéd volt, múlékony vértolulás, gondolja jól meg, mert vannak pillanatok, melyekből nincsen visszalépés, az ifjúság virági is így lefoszlanak s akkor ha megbánná, Taranto!

Johanna!

Igen, Taranto, elérkezett a választó pont, ha érzetem múló szenvedély lobogása lenne, s én mindent feláldoznék önért, erényt, üdvöt, trónt talán - nem érzi-e keble, mi közel állunk a pillanathoz, mely vagy égbe ragad, vagy pokolba sújt?

Ah, Johanna! Ön Isten, sokáig álltam tekintetétől várva életet s halált, sokáig, s ön most engem egy üdvvel jutalmaz türelmemért.

Üdvvel! Ha pokol útján üdvöt lehet érni, ma ítéltem el egy férjgyilkost, Taranto. Halálra ítéltem a pórnőt s ez ékes zsinórral Endrét jegyzem a sírnak.

Végre tehát mégis eltökéléd, egyetlen drága Johannám!

A sors, nem én, Taranto! Koronázásába beleegyezett a pápa, óriási léptekkel közelg a határnap, s minket az ég hatalma oly szűk sajkába kárhoztatott az élet zajgó tengerén, melyen közülünk csak egyik menekülhet. De ne többet erről. (Róbert jő.)

Elhoztam a kinevezési oklevelet.

S Petrarcha?

Tőle mitsem félhetünk, Rómában ügyünket fogja vinni.

Nem emlékszik-é, királyné, többet tegnapi hízelgéseire?

Igen, igen, Philippa - de ide hát az oklevelet, ő mától udvari káplánom. (Aláírja.)

Vélekedésem szerint jobban félhetünk Gillettől, királyné, őt titkainkba ön igen beavatta, s félek, hűsége csak álszín, lép, melyre a könnyen hívőket csalni igyekszik.

Nem, nem, atyám! Felőle én kezeskedem.

Még egy van, egy, de hatalmas, kit mindnyájan el látszottak feledni, s ki mindezek közt legveszélyesb nagyságra nőlt, s ez a Durazzo ház.

Fájdalom, úgy van.

S erről egészen elfeledkezénk.

Én nem felejtkezém el, sőt meg is előztem a még következő bajt.

Hogyan?

A veszélyes sárkánynak fejét vevém, mely nélkül balga testtömeggé lesz az egész. Perigord Ágnes, a gőgös nő nem éli túl győzelme napját.

Értem atyám, de meg nem jelenése az udvarnál máris feltűnik.

Lehet rá némi kis neheztelést költeni, például, hogy más asszonyság lépett be előtte az ajtón, nem elég ok-e ez egy nőnél, egy kis epehideglelést előidézni. (Cabanis belép.)

CABANIS (komolyan)

Csoportban talállak haramiák, üdvöm gyilkolói! (Tűzzel.) Óh, lenne hatalmam elsüllyeszteni ez átkos szobát, el a pokol fenekéig, hogy borzadva állna meg az üregnél minden, kit bűnök súlya nyom, látván, hogy Istennél létezik igazság! (Szelíden.) Gyermekemet adjátok vissza emberek, itt aranyatok, melyet pazaroltatok reám, mindegyik itt van, csak gyermekemet adjátok vissza, koldusul fogok járni házról házra egy falat kenyérért gyermekemmel. - Vagy nem hallgatjátok-e meg könyörgésemet, úgy tieteket sem hallgassa meg az ég, ha a bűnhődés napja elérkezik.

El szolga, dicsekedni jössz-e rosszul végzett napszámoddal? (Kidobja.)

Átok, átok fejetekre! (El, egy kép leesik a falról.)

MIND (felugorva)

Földindulás, templomba - segítség! (kívül zaj, kifutnak.)

Kislelkűek, ha, ha, oltárhoz futtok-e, ha bűneitek felett kissé megrázkódik a föld! (El.)

Harmadik jelenés

KÁPOLNA BELSEJE

(Gillet Cabanist behurcolja, s Arszlán.)

Ide gonosztevő, itt újítsd meg vallomásodat, esküdj az égre, mindenre, mi szent előtted, leányod emlékére esküdj Cabanis, hogy mindeneket híven megvallasz.

Leányom emlékére - óh, pokol, mi húrt pendíte meg ön szívemben, melynek mindenik rezzenésinél egy életfonál szakad meg. - Én esküszöm.

Aversában tehát holnapi egy óra van kitűzve?

Igen, Gillet. (Egy oszlop ledől s Cabanist lezúzza, kívül zaj.) Átok!

Elégtelenek levénk-e mi már kibontakozni sorsunk viszonyiból, hogy ti jövétek ítélni istenek e földre.

Itt, Gillet, vedd irományimat, belőlök minden kiviláglik. Végrendeletem átok az embereknek, mi egymásnak mitsem köszönhetünk, de nem is maradtunk adósok.

Sok bűnök súlya nyomhat, Cabanis, de te megmentéd a királyt s mindent jóvá tevél.

Tedd meg, Gillet, nekem ez egy szolgálatot, ez egyet, melyért emberekhez könyörögtem - végezz ki.

GILLET (az írásokat átnézve)

El, el Arszlán, járd be a várost, széltiben szólítsd fel a hű polgárokat védelemre, fennszóval hirdesd mindenütt, hogy veszélyben forog királyunk, siess levente. (Arszlán el.) Endréhez addig kemény őrizetet rendelek, nehogy megelőzzön a pokol csábjaival.(El.)

Megmentém, azt mondja, királyát s e kis szolgálatot se tette meg nekem. Óh, háládatlanság, neved ember! De nem, ne dicsekedhessen senki is, hogy Cabanis véle jót tett. Királyné!

Mi síri hang ez?

Királyné! El az oltártul akkor, midőn a pokol beszél, Gillet álbarátod, ő tud mindent, s elárul, igyekezz őt megelőzni.

Lehetséges?

Emlékezz, Cabanis, hogy a sír küszöbén vagy, szólj valót.

Esküszöm Sanchiámra. Óh, istenek és én őt látni túlnan sem fogom. Igyekezz, mondom, megelőzni Gilletet. (Fölemelkedik.) Ha, ha, véglehelletem is átok és bűn!

Első jelenés

(Szoba Durazzónál, Ágnes ágyban, Durazzo levéllel kezében jár fel és alá.)

DURAZZO

Ő teszi az első lépést a békülésre. Ő csak a bizalmatlanságot fájlalja, barátjának nevezi azt, ki őt elárulá! - Anyám, te engem szörnyen rászedhetél, hogy ez ördögi frigybe vonj. - Óh, Endre, bocsánatod jobban fáj, mint bosszúd fájhatott, mert tudom, hogy meg nem érdemeltem.

A király írt, ő megbocsájt Mária elszöktetéséért?

Ím olvasd. - Vallj meg anyám mindent, mit vétél ellene - bocsássa meg az ég, de valld meg, ne vidd az örök bíró zsámolyához a titkolt bűnök lélekölő súlyát.

Ő megbocsájt, s én pirulva nagylelkűsége előtt, nem merem meggondolni, mi szörnyen vétkezém ellene. - Igen, Durazzo! Én fel akartam szentségtelen kezekkel bontani baráti frigyeteket, én Endrét rágalmazám előtted. Óh, de anyai szeretet vitt erre is Durazzo; a nagyravágy incselkedő ördöge.

Szörnyű! Szörnyű!

Te elborzadol, elfordulsz anyádtól, ki érted játszotta el üdvét! Kit szereteted sodra el mind e vétkek tömkelegébe. - Óh, Durazzo, így háládod-e meg a vajmi drágán lakolt anyai szeretetet?

El, el anyám dőre kincseiddel, címjeiddel, melyekre a kába figyelmez, ne mondd, hogy érettem szerezted őket, ha rajtok véres bűnök szennye penészlik. Lemondok róluk egyig, boldogítsanak mást, ki lelke nyugalmát néhány ércért tudja odadni.

Te máris átkozódol, óh, pedig mi kis részét ismered csak a bűnnek, mely mázsányi súllyal nehézkedik keblemen.

Mindent vallj meg, anyám, tudod, hogy az öröklét küszöbén vagy, melyen kibontakozik lelked a bűnös földi salakból. Ne vidd magaddal a bűntudatot új hazádba, mely nyugtot nem adna ott is. Mi jóvátehető, tegyük meg anyám, bocsánatot az égtől remélj.

Hallj meg tehát mindeneket, s utáld meg anyádat. Endrét, ki gát volt terveinkben, Durazzo! - Halálra ítélénk.

Iszonyú. -

Róbert barátnak, ki veszélyesb hatalomra lépe, minthogy azt hidegvérrel nézhetém, oly ördögi mérget adtam, mely feltépi az élet legbensejét, mely számolható időre úgy elönti a kebel minden üterét, hogy méreggé változtatva az életnedveket, iszonyúan sodorja az elevenholt áldozatot, kikerülhetetlen sírja felé. - Róbert megelőzött - de ugyanazon percben, midőn Endre felett győzelmét ünnepelendi, ő is sírba száll.

Óh, Isten, intézkedésid titkosak, de szörnyűk, mint kell a gonosznak egymást felemésztni.

Endrét megmentheted talán még, óh, mi könnyű lenne kimúlásom, ha ezt tehetnéd.

Szólj, szólj anyám! Hogyan?

Holnap éjjeli egy órakor öletik meg Aversában, hová vadászat ürügye alatt fogják kicsalni a gonoszok.

Hah, ide még lenne idő! (Kifelé szólva.) Fel, fel, cselédek! Nyergeljetek lovat, készüljetek útra, szaporán cselédim. - Anyám Isten veled, könyörüljön rajtad az ég, ez életben többé nem találkozunk.

Végáldásomat, fiam!

Nem, áldásodat ne add anyám! Átokká válnék az gyermekemen. - Lovat elő cselédek! - Őt meg kell mentenünk, jóvá kell tennünk, vétkezénk felette. (El.)

Második jelenés

(Keskeny szoba, Endre merengve ül egy kőpadon.)

ENDRE

Ismét alkonyodik - éltem egén is alkonyodik a remény, és vajon fog-e hajnallani újra? Lezárva e szűk boltozatban, mint kelepcében a királyi oroszlán, egész tetterőmmel, melynek egy ország szűk börtönűr volt. - Óh, ha egy oroszlán elesik, mi számtalan féreg vesz életet belőle, de nem oroszlán többé egyik is. - Gilletem, elárulál-e hát te is? - Te, kire üdvömet bíztam volna - úgy mondj el, Endre, úgy néked bukni kell. Óh, maradt volna nyitva egy kis út, melyen kibeszélhetném az árulásból, melyen megmenthetném vigasztaló hitemet beléje. Vajh mi örömmel tenném azt. - De nem, én nem zúgolódom a sors örök végzése ellen, én nyugodtan lelépek, csak az fáj, hogy végcsapásodat azáltal küldöd hatalmas ég, kire védelmemet bíztam, pedig oly kínos csatában elesni, ha nem viszonozhatjuk a halálcsapást. - De ki jő? Philippa? Mit akarhat ő itt? - (Philippa jő.)

Így kell-e önt, király, találnom, álnok barátjától börtönbe zárva, elhagyatva, míg kebelében a kétségek átkos mérge forr.

Mit kívánsz tőlem, Philippa?

Semmit, királyom, Gillettől jöttem önt óvni.

Nem, nem Philippa, téged ily tiszta szándok soha nem vezérle, ha volna kincsem, aranyom, odaadnám, mert tudnám barátságod alapját. De Istenemre, Philippa, ide rosszul jövél, nékem nincsen egy kis pénzem is; nincsen hatalmam boldogíthatni egy koldus fiút. - Menj el azokhoz, kik szolgáknak hivatják magukat, hogy adniok ne kelljen, s ez álarc alatt bíbort viselnek. Isten veled, Philippa!

Királyom, azt hiszi-e, hogy e kebelben nemesb érzés nem fogamzhatik már? Igen, én óvni jöttem önt Gilletől, királyom, a könyörület angyala szállott kebelembe, fájt elárulva látnom önt attól, kinek barátságát erősbnek hivé a világ örök tengelyénél.

El gyáva sajnálkozásoddal Philippa, én nem kívánok sajnáltatni az emberektől. Óh, vagy annyira süllyedtem-e már, hogy e gyönge panasz dőre hangjait köszönettel kénytelen vagyok fogadni.

Hitetlenségét megbocsátom, király, de meg fogja ismérni idővel, hogy Philippa bár kevésbé ékes beszédű, hűbb barátja mégis magasztalt Gilleténél, - ki önt elzárta királyom, talán agyrémekkel tölté el képzetét, hogy addig a királyné szerelmét vadászva, míg ő barátságának árnyába fogódzik, ő hitét kacagva, trónját s nejét bitorolja.

Ha, ha! Dicső, felséges találmány.

Hallgasson meg, királyom, Johanna megveté a hűtlen barátot.

Valóban első, kinek hódolatát megveti. El, el tőlem pokol ármányaiddal, - el szemem elől, hogy mérges lehelleted ne fertőzhesse meg körültem a léget.

GILLET (kívülről)

Be és ki senkit, értitek, leventék! Büntetés alatt. (Be.)

Most mondd szemébe vádadat, Philippa!

Én ismétlem tehát, ő áruló!

Hah! Ide is találtál rést, kígyó! El, ördög, innen, mert elfeledkezném magamról. (Kardjához kap.)

Nem, Gillet, innen, egy talpalatnyit is.

Elmondom, Philippa! Nem szeretném átkos véreddel bemocskolni tettem tisztaságát.

Csak úgy, ha ön velem jő, király!

Intettelek, nem hallgatál. (Kidobva leszúrja.)

Gyilkos! - Királyom, ő elárul!

Pokolra tehát veled - díjadat magad kívántad.

ENDRE (kezét fogva, jelentősen)

Gilletem - én nem értelek, kezedben fekszik kulcsa a sötét jövőnek, de én bízom beléd - szívedet csak az ég ítéli meg.

Köszönöm, barátom! Nagy kort élünk, Endre, mely felett csak óriási erő s rendületlen bizalom győzhet.

Te merő titok vagy Gilletem, szörnyű vádakat kohol ellened pokoli ármány, - a külszín oldalán küzd - és én hiszek beléd, mint gyermek hisz Istenében, nem zúgolódom hallgatásodon, óh, hisz ha te is elárulsz, akkor testvér őrizkedjék testvéri öleléstől, mert a lelki barát is áruló lett. - Akkor bűnposvány e világ, miből menekülni szerencse.

Drága Endrém! Kevesek már a titok percei és akkor ölelésed dicső kárpótlás lesz mindezekért. - De az emberiség szent nevére kérlek, királyom, el ne hagyd e gyászos helyet, küszöbén halál leselkedik - el ne hagyd, királyom. Isten veled most, sok munka vár reám még alkonyatig. -

Gilletem! (Gillet el.) Ő elment - oly őszintén, oly magasztosan szólt, nem, ő nem lehet árulóvá, az árulás nem lép oly bátran, nem mosolyg szemében a szilárd öntudat. - És mégis önkénytelen tolakodtok képzetem elébe sötét ábrázatok, ő megölte Philippát, Philippa szemében is árulónak merte nevezni. - El-el, sötét gondolat, tömkelegedben elvész a lélek. - Hah, Johanna!

(Johanna hüledezve jő Róberttel.)

Ah, Endre, el akarsz-e veszteni minket, nem akarod-e másként feloldani az átkos csomót, mint halálos kardcsapással?

Hogyan, Johanna? Én, ki szűk börtönbe lezárva, labdaként hányatom a sors hullámitól. (Kívül zaj.)

Igen, Endre, midőn Gillet tőlem megvettetett, bosszút esküvék s bosszúját csak vérem olthatja el. Fölizgatá a könnyen hívő népcsoportot, éltedet általam veszélyeztetni hazudta, s ím, a vérengző csorda mint üvölt halálomért.

Iszonyú.

Igen, Endre, neked csak egy szódba kerül lecsendesítni őket, s te megölted azt, kit hozzád könyörgeni küldtem. - (Kint zaj.)

Ím hallja, királyom, mint üvölt a nép s büdös lehelletével fejedelmi életet kér.

Hah, Gillet, igaz tehát? - Most minden világos előttem. - Parancsolj velem, Johanna, én mindent megteszek, előttem már az élet elveszté érdekét.

Nyugtasd meg a népet, mely iszonyú fergetegként, vészthirdetőn tolul a vár felé. Jőj, aztán velem Aversába, fényes vadászatot adunk ott s egy nemzet színe előtt üljük a béke második, de szebb s örökfrigyű lakodalmát. Tegyük örömünneppé koronázásod előestvéjét, mutassuk meg a világnak, hogy két szív, melyet az ármány oly soká ülde, végre megtalálta egymást s szent frigye örök lesz.

Ah, Johanna, s előidézhetjük-e ismét az ifjú kebel minden vágyait és reményeit, melyek az első óta elsorvadának.

(Johanna elmereng.)

Ígérje meg, királyom, hogy eljő. - (kívül zaj.)

Ígérem.

Drága Endrém!

Sötét érzéssel, ah, Johanna, de ígérem! - Nem remélve többé, mint egykor szebb időkben, oly fellengző ragyogású hajnalt, de legalább nyugodt és tiszta alkonyatot. Ah, a remény sugára az elevenen eltemetett koporsójába is lopódzik. - (Zaj.)

Nyugtassa hát meg az üvöltő vérkutyákat!

ENDRE (az ablakhoz fellépve)

Nápoly! Hála készségedért, mellyel fejedelmed védelmére fegyvert ragadtál, szent záloga ez hűségednek a vészek napjaiban. De ez egyszer hála az égnek, rémkép volt az egész veszély, melyet egy áruló idéze elő. Térjetek haza polgárok békességben. Éljen Nápoly! (Lelép.)

RÓBERT (fellép az ablakhoz)

Bűnhődjék az áruló!

Megelégszel, királyné?

Köszönöm, Endre, megmentettél a bódultvérű tömegtől. - Viszonlátig Aversában, Isten veled.

Isten veled! - (Johanna Róberttel el.) Bűnhődjék, azt mondá, az áruló, s hát áruló-e Gillet.

(Gilletet fegyver-ravatalon hozzák be több magyar leventék.)

Köszönöm leventék! - Itt tegyetek le. -

Óh, Isten, Gilletem! (Reáborul.) Lelkemnek jobb fele, mely e portömeget magasra vezérlé. - Arcodon a halál sápadása leng, te meghalsz - s én? - Óh, sors! Minek élek én!

Hűségem pecsétje, Endre, e halál-seb. Te megtörted a határtalan bizalmat, elküldéd a népet, mely védelmedre fölkélt s a véd nélkül maradt barát áldozatul esett.

Istenem! Mi szörnyű büntetésed, a tátongó sebek mind szívemet érték. Óh, hogy kétkedni mertem egy pillanatig!

Isten veled, Endre, lélegzetem fogy, hallgasd meg végkérésemet, Aversába ne menj! Vész vár reád ott! Ne menj. (Int és meghal.)

ENDRE (nyugalommal fölemelkedik)

Nyugodj békével, hű barát! Te boldog vagy a pályabérnél, nekünk, ki tudja, meddig kell még érte küzdenünk. (Int, Gillet elvitetik.) Találtam tehát mégis egy hű baráti szívet és keblem könnyebb, lelkem emelkedik, hogy az álnok világban hűt találtam. (Kürt.) Aversába hívsz? Jó, én megyek, ígérkezém. A jövő eseményeit sötét fátyol födi, de jő idő, mely azokat feltakarja. Akkor nem marad egyéb az emberek ítéleténél, ez fog határozni közöttünk, pedig ez vajh mi páros bíró, mely a győzőt díjazza babérral. (Kürt.) Jól van, jól, én hallok és megyek! (El.)

Harmadik jelenés

(Szoba Aversában, egy vak teremmel, melyet kárpit födöz s erkéllyel. Társaság tarka vegyületben búcsúzóban, Endre házi öltözetben.)

ENDRE

Isten önökkel, urak, jó éjszakát, leventék. Viszonlátig barátim.

(Mind el, kivévén Endrét, Róbertet és Tarantót.)

Jó éjszakát, királyom!

Dajkámtól hallám egykor, herceg, a vén Isoldtól, hogy azokat, kiket megjegyzett a természet, kerülni kell.

Mondják, királyom.

Én azt nem hiszem, mert az újonnan született ember álnoknak nem születik. (Díszjeleire mutatva.) De kit az emberek megjegyeztek, azt tudom kerülni. Jó éjszakát. (Taranto el.)

Isten önnel, királyom!

Még egyet atyám, te tudsz ugyebár két alakban megjelenni?

Hogyan, királyom?

Tőled hallottam, úgy hiszem, hogyha országdolgokról van szó, az emberérzetet kívül kell hagyni.

Ah, úgy, királyom? - Az igaz.

Lám, minő elsőséged van előttünk, atyám, ha országtudós személyedet martalékul kapja is a sátán, az ajtó előtt maradt személyed megüdvözülhet. Isten veled! (Róbert el.) Vizsgáltam arcukat szívig ható pillanatokkal, ők nem változának. Óh, de a megrögzött bűn s az ártatlanság nem pirul. Nyugtató álom, te álnok barát, ki búcsút veszel tőlünk a változó arcú szerencsével, te is elhagysz. (A kárpitot fölemeli, Johanna alva látszik. ) Ő alszik, arcán a boldogság mosolya ég - nem, nem, ki így képes aludni, az vétkes nem lehet. - Hah! Mi zaj! (Az ajtón kocogás.)

RÓBERT (kívül)

Nyisson királyom ajtót, aggasztó híreket hozok Budáról.

Aggasztó híreket Budáról? Óh, ha csel, úgy jól talált csel, mert hazám szent neve, melynek ellent nem állhatok. (Ajtót nyit.) Jöhetsz, atyám, mondd híredet hazámról.

(Róbert, Taranto tőrrel s két álarcos a selyemzsinórral.)

Halált a bitor királynak! (Megtámadják Endrét, ki egy székkel védi magát s az első rohanást visszaveri.)

Bitor királyt kerestek, emberek? Úgy rosszul jövétek, mert Endre áll előttetek, ki Isten s igazság előtt igaz királytok!

Ne figyeljetek reá, nyelve sima, mint kígyóé, le vele!

(Johanna felül, mindég növekedő nyughatatlansággal, az álarcosok Endre méltóságos tekintete előtt meredten állnak.)

El tőreitekkel királytok előtt! A felségsértő büntetése nagy, Isten oltalma alatt áll a fejedelem, átkozott, ki ellene fegyvert ragad. - Jó éjszakát, polgárok, a nép jó! De csábítói rosszak, ismérjük a bizgatókat, ők lakolni fognak. Hódoljatok királytok előtt s bocsánat bűnötökért.

(Az álarcosok merednek, az óra egyet üt.)

Le véle bátrak, díjatok elvesz!

ENDRE (eldobva a széket)

Ím, itt védtelen áll előttetek a király! Ellenségitől feje arannyal váltatik meg, de ő biztosnak érzi magát, hisz hű jobbágyi között áll. (Közikbe lép.)

Hah, gyáva férgek, nézzetek reám. (Tőrt ragad, Endrének megy s lankad.) Ördög és pokol mi ez? Világot, világot emberek! Térdeim roskadoznak, a pokol nyílik meg előttem. (Egy székre tántorog.)

Látjátok! Az ég ítélete szent. (Bámulat, kürtszó.)

Gyávák, ti lankadoztok! Megijeszt-e e gyermeki játék, ő meg volt etetve. - Fel, fel, vagy elveszénk! Ki elsőt sújt, díja egy grófság.

(A magát védő Endrére törnek s őt az erkélyre kinyomják.)

TARANTO (Johannát át akarja ölelni)

Hah! Mi hideg ölelésed, Johanna!

JOHANNA (borzadva)

El, el, Endre vére tapad ruhádon, bemocskolsz.

Ha, ha, ha! Nem ez volt-e ölelésedért a szörnyű ár?

Mi gúnyosan kacagsz fel, Taranto, mint áldozatja felett a pokol.

Ez ördögi vonáson kacagok, Johanna, mely szád körül van. El véle, el, vagy azt hirdesse-e a világnak, hogy férjgyilkos vagy?

Mi ez, Taranto! Így jutalmazol-e meg szerelmemért? Melynek üdvömet áldozám fel? Kárhozatot váltottam-e magamnak e földön is eljátszott üdvömmel az égben?

Miért nem beszélsz többé tehát oly édes mosollyal, melytől a bú rémképe távozott.

Taranto!

Igen, Johanna, így tekintsz reám, mint férjedre tekintél, midőn kinézted áldozatul. És bízhatok-e benned egészen, ki szent esküdet már egyszer ily szörnyen megtöréd?

Óh, szörnyű, szörnyű, ez-e díjam, hogy mind e bűnök tömkelegébe követtelek?

Nem, nem Johanna, te bizgattál fel, te voltál a bűnös. (Sötéten néznek egymásra, kürtszó és Durazzo jő fegyverekkel.)

Megtörtént, későn jövénk! - Arszlán, siess Budára, vérszínekkel fesd le a történeteket. S tudom, Budáról, mint hatalmas égből, úgy sújt le majd a dörgő fergeteg, hogy a pokol megrázkódik beléje s véres lakomát ül áldozatjain. - Vitéz urak, keressük most meg a halottat, fényes tisztelettel legyen temetkezése, véle egy nagy lélek szállt alá. (Fegyvereiket lebocsájtják.)

A Nápolyi Endre kézirata az OSzK kézirattárában található, jelzete: 2066 Quart. Hung. 31 levél, címlap hiányzik. Prózában írt dráma. A szövegből egyes részeket a Mária királynő-be és egy tervbe vett Sámson c. darabba szánt.

A drámát először Halász Gábor rendezte sajtó alá, s az általa szerkesztett Madách Imre összes művei (I-II. k., Bp. Révai, 1942) első kötetében adta ki (915-1009. l.). Jelenlegi CD-szövegünk ennek a kiadásnak újra ellenőrzött, több helyen javított, kiigazított változata. CD-kiadásunkban modernizáltuk a dráma helyesírását. Természetesen nem javítottuk a dráma archaizmusait, az -a, -á, -e, -é jeles múlt és az -and, -end jeles jövő időket, s a fiatal Madáchra jellemző egyéni szóalakokat, mint fenyü (=fenyő), gyovonni (=gyónni), fogansznak (=fogannak, fogamzanak), üldi (=üldözi), keserg, tavaszdad, elméncség stb.

Madách Imre feljegyzései között a Nápolyi Endre c. drámára vonatkozóan a következő vázlatokat, ötleteket, fogalmazványokat találták (első megjelenés: MÖM II. kötet, 718-721. l., szerk. Halász Gábor):

Sámson. Erődús, egyenes jellem. Népét boldogítni vágyó, bátran és tréfásan megy halni alá. Lehet, még kötve is félik. Mint győző lép fel.

Neje. Más hitű, csupán a pap tanácsából megy hozzá, csak a nagyhírű hőst szereti benne. Örökös szerelmeteskedésben él, de nem rossz, a legkomolyabbakról női apróságokra megy át. - Bűntársait kijátszhatni reményli, de azok egészen morális hatalmuk alá kerítik. - Szeszélyes, bűntársainak már parancsolni sem mer, sodortatik a rosszra, mit nem is gyaníta, - örül ürügyet találni férje hűtlenségében.

Rabszolga. A körülmények által kínkacagó, minden nyomoron örülő, rosszat feltevő; semmit, csak lányát szerető s eleinte a pénzt.

Leánya. Egy minden utógondolatok nélkül magát egészen szerelemnek átadó, ezért mindent szenvedni tudó és rossz névtől sem visszaborzadó nő. Apjának is elmondja szerelmét. A királyné egykori társai most messze ágaztak. Az udvari cselek közt balga és borzadó.

Egy pap. Minden élvezetnek irigy ellene, komor, zárt, uralkodni vágyó, kielégítés nélkül, mindent eszköznek néző. Egykedvű.

Bájaid szűzéi, kedélyed gyermeké. Nem retteg a rossz névtől sem.

Midőn a pap Sámsonnét a gyilkosságba viszi, ez fel akarja adni, de a papnak kezében van, mert tudja titkait, s tennie kell.

Eddig Endre volt a jogban, neje örül, midőn excedál.

A kutyának az ő fogta nyúlból egy csontot dobnak ki, s kizárják.

A nő ügyel, hogy szép állásban legyen, mikor meghal. (Sámson-Nápolyi Johanna.)

A gyűlésen kineveti a gondnokokat.