ELSŐ FELVONÁS
MÁSODIK FELVONÁS
HARMADIK FELVONÁS
NEGYEDIK FELVONÁS
ÖTÖDIK FELVONÁS

SZEMÉLYEK

(Főváros, Andaházyéknál szoba. Ilka, Jenő.)

Az nem lehet, hogy elveszítni bírám
Ah, Ilka, percnyi üdvösségemet;
Nem annak alkotott tavaszt az ég,
Hogy véghetetlen télnek gyászterén
Örökké sírjuk édes álmait. -

Költők dijazzák már csak az erényt,
Nincs pokla többé a mindenhatónak.

Természetünk - mely érezni taníta
Egy lelket osztva csak fel kebleinkben -
Óh, nem hazug, mi boldogok leszünk.

Ha sírban is van boldogság, Jenő!
Ma érkezett az útált vőlegény,
Kihez szülőknek számolása köt.

El vélek, el e gyászos érzetekkel!
Szerelmem élve közt miért zavarnak?
Nem érzed-é, mily édes ennyi búra,
Azon nehány perc boldogabb jövőnkből:
Melyet féltékenyen kell őrzenünk
A külvilágnak kétkedő szemétől.
Vagy boldog az lehet csak, Ilka tán,
Ki a világtól írigyelve él?

S ha elfelejtenél?

                Még kétkedel?
A szem lelkünknek tükre, nézz szemembe,
Képed sugárzik lelkem tűkörén.

S a képpel múlik-é emlékem is? -
Soká küzdék szivemmel és sokáig
Hivém, hogy korlátolni lesz erőm,
De óh, a nő szeretni jő világra.

E szót, ez édeset mondd, mondd csak egyszer,
Csak egyszer és örökké mondd ezen szót -
S hol üdv, mely üdvebb ekkor életemnél!
Hol ég kegyesebb, Ilka, mint te vagy!
S kell-é erő még több a sorscsatára,
Ha pályabére, mint te, oly dicső.

Óh, jőnek és találnak, Istenem! (El.)

Az ég veled - hisz az szemedben ég. (Kifelé.)
Lorán, te itt?

LORÁN (elébe lép)

                   Sőt én kérdhetlek így!
De most nem kérdek semmit, mert ölellek.

Te álnok! Egy lövésre városunktól
S tudj' Isten, mért, oly ritkán jössz felénk.

Mert lelkem önmagával küszködik,
S ti boldogok, búm meg nem értenétek.

JENŐ (neheztelve)

Lorán! -

Mért hoztad ezt fel Macbeth rémeként
Legjobb órámban. - Ámde hallj: van egy
Pörünk; kérdése: birtokunk egésze,
S egy házasság, mindent jóvá tehet;
Atyám engem nézett ki áldozatnak
A százados penészű jogviták
Természet ellen pártos istenét
Megengesztelni házasságom által.
A lány csinos volt, művelt és okos,
A nagyvilágból és ennek dacára
Tudott másról is szólni piperénél;
Nem foglalták el udvarlói sem.
Olymód, hogy néha a szegény hazáért
Ne fénylett volna harmat égszemében.

Hisz ez mind szép, és én sajnáljalak?

Hallgass ki, ez mind szép igaz, de óh,
Az indulatnak gúnya az okosság;
A lélek messze, messze fenn csapong,
Szeszélyesen repűl az ég felé,
Túlnyargal rajta a végetlen űrben,
S önmagának alkot ideált -
Önnönmagának küzdi istenét,
S nem kedves már előtte más gyönyör,
Mint mellyért küzde, mellyért vérezett.
Én láttam őt - egy nőt, ha úgy kivánod,
Ha van neméből több egyén - de nincs -
Én láttam, s képe még szemtűkörömből
Lelkembe nem hatott és szellemem
Legbelsejéből jött e kép elébe -
Egy ideálkép - s szűmben összeolvadt. -
Ne kérdd, ki ő, ne kérdd, mi, ily salak
Ne vonja őt le a kicsiny világra;
Elég: igává lett tervelt kötésem,
Mely Isten szikraját árú gyanánt
A többet ígérőnek adja el.
Atyám kizárással fenyíte, én
Örültem, mert kincsével, úgy hivé,
Megvásárolt, de így szabad levék. -
Atyám meghalt, de sírból is kiván
Uralni, s tettben élni, mint halott,
Hogy holt gyanánt hurcolja azt, ki él:
Végrendeletében szülői átok
Vagy engedés közt hágy választanom.

A jobb kebelnek átka a csalódás.

Csak jobb felét tudod még, hallj tovább:
Atyámnak ismeréd szeszélyeit,
Családfény volt kedvenc eszméje - ő
A férfiélet céljának hivé,
Hogy hosszabbítsa nemzetségi fáját,
S rá fényt szerezzen. Gondnokul hagyá
A vén Herédyt, azt rendelve, hogy
Szolgáljak. - Lelkemnek vad szárnyalását
Penészes íratokba fojtsam el,
Családom-, e vén holtnak díszeért;
De nem tanul meg szántni Pegazus.

A tűrés és alázat is erény -
A bölcs megnyugszik sorsa végzetében.

Pór lelkek költék; szellem s tűrelem
Ez sár, amaz sugár, mely fönt repül
Magával vonva testét, ámde fent
A lég e sártömegnek éteri:
S harc támad a kettős elem között,
Harctér a szű, mely fáj, de békebért
Csak egyikének veszte eszközöl; -
A test halála: mit a pór remeg,
A léleké: megnyugvás végzetünkben.
De én, ki látom a roppant teendőt,
Keblemben a vágy, szív és értelem,
Mely föl bír vinni a csillagtanyához,
Át bírja látni: mily parány, kicsiny
A sárba gyúrott Isten, és nyakán
Mi iszonyú a nyűg, mely földre vonja.
Én mondjak-é le Isten szikrajáról,
Hogy bizton hízhassék meg a salak? -

Ha, ha, Lorán! Te még a régi vagy! -
Mind elfonnyasztá e virágimat
A húsz hideg tél!

                S mert kint hó ural
Lelkedbe bujdokoltak, úgyebár,
Mélyebben edzve képöket? - S ha olykor
Nem engedsz nékik; elkényeztetett
Szülöttekként büntetnek meg; nekem
Féltékenyen kell őket őrzenem,
Mert mindamellett mindenik halála
Egy kincsforrással koldusbbá teszen.

JENŐ (gúnnyal)

De a hivatalt mégis elfogadtad.

Neked megmondom, szűm baráta, mért:
Egy titkos társaságot alkoték,
Jelmondatunk: "Szabadság." Tettre még
Nem ért ugyan, de fog: ha ég akarja.
Minden gyanútól óv hivatalom,
S alkalmat ád sok titkosat kitudni;
Talán a tettetés nem tart soká,
Mert hogyha megválasztatom követnek,
Álarcomat lesújtom, ottan is nyíl
Elvharcra tér, majd a tett beáll.

Most jő eszembe egy mese, figyelj:
Mind rosszul járt az óra egy vidéken,
De egyenlőn s céljának megfelelt.
A csillagász tudá csak igazán
Megmérni az időt s fejeskedett
A rossz órát követni, mindenütt
Kacagták a javítót! -

                        Óh, ne gúnyolj!

Kigyógyítlak, vezess el híveidhez.

Egészségből? - Beteggé téssz? De jőj -
(El Jenővel. -
               Andaházy kardosan és Ilka jőnek.)

Ismét vörösre sírt szemekkel, Ilka!
Kendőzd be képedet, takard el a
Könyűk nyomát; légy vidor, bú nem illik
Menyasszonyarcra; tégy, mint rendelém.

Világnak a szín, nékem a keserv;
Mert rendelésed az, hogy a napot
Éltem váltságaul gyilkoljam el,
Mely hogyha elhunyt: sírür a világ is. (El.)

ANDAHÁZY (kardját ledobva)

Ez hát a népszerűség? - Díja ez,
Mit küzdelmünkért a hon adni bír?
Új csillag tűn fel, fényesebb, csak őt
Csodálja mindenki; és a megszokott,
Tüzében lankadó - már bukhatik!
Szavát egy gyermek - Zordy dörgi át. -
E pályán nincs több dísz, szerencse még;
Hogy eltaláltam a parányi ösvényt,
Mely a tömlöc s jutalom közt vezet,
Hová jutunk: ügyességünk határzza -
        (Zenő és inas belépnek.)

Méltsád! A cukrász mit sem ád hitelben.

Mondtad nevem?

                Mondtam, de azt felelte,
Hogy épp azért nem ád.

                  Hah! A gazember
Mondd, kérem őt, csak holnapig.

                           Nem ád
A szép szavakra semmit, pórias
Pénzvágya.

           Vígy hozzája könyveket.

Nem használhatja - mert a bibliát
Sátán terjeszti most a nyomtatással.

Hát sütni rajtok? - Menj, mit andalogsz! (Inas el.)
Zenő! Te sem segítsz hű társ gyanánt
Üdvözlésed csak a kisírt szemek,
S kerülni késztesz ennen házamat,
Hol hozzám senki nem ragaszkodik,
Csak gondom. -

           Mit tegyek, nem adtam-é
Ki minden birtokom?

                    Úgy, úgy megint
Már annyiszor szememre hányt nehány
Forintodat kivánod, mit magad
Rég elfecsérlél.

          Óh, nem kértem azt,
Szükséget szenvedék bár, s míg te más
Hölgyeknek udvarolva szórtad el:
Némán szenvedtem kebled pusztaságát.
Mért kínzod hát türelmes foglyodat,
Mért költesz rá bűnt és gyalázatot,
Daccal kivánod-é elűzni rossz
Ügyednek mardosását?

                        Vége van?
Beszélek én is, szívesen adá
Pénzét a lány, menyecskefőkötőért.
Mert már vénebb volt, mint a vőlegény.

Két héttel. -

                Mindegy, vénebb.

                            Jaj nekem!

Örömmel látta a nemes leány
A grófi vőlegényt; s a lány családa
Nem tudta, hogy hálózza őt körül -
Nehogy lépéről többé elszaladjon. (Zenő sír.)
Vagy hát mutasd meg nőerényedet;
Gyémánt piperéd szép; ha férjedet
Jobban böcsűlöd, add el azt, szerezz
Helyette álékszert. Hisz tudva van,
Hogy van valódid s annak ösmerendik. -
Ma jő Herédy - ládd - s fog alkudozni
Lelkemre; mondd: meglássa-é, mi nagy
Házunkban a nyomor; meglássa-é,
A szükség mily kis árért kényszerít
Od'adni lelkemet. - De dús lakomban
Én szabhatok föltételt; mondhatom:
Meggyőződésemet megvesztegetni
Nincs ár. Ez feljebb rugtat! S hogyha a
Vagyonbiztosság kormányán ülök,
Ki merne váltóimmal ostromolni?

De lesz-e áldás majd e birtokon? (Ékszereket ád.)
Im, itt utolsóm; többé nincs miért
Kinozz. -

                S e gyűrű?

            Jegygyürűm - de fogd.

Ma jő el Zordy is, kivel pörünk foly,
S ha látja feldúlt házi életünket,
Veend-e nőt ily fészekből magának?

ZENŐ (indulattal)

Csak lányomat ne add el; óh, ne légy
Bakója - hogy gyülölje kénytelen,
Kit gyermekésszel áldni megtanult.

Okos szülők odáig nem tekintnek,
Úgy, mint a jogtanárok, hogy minő
Következtetést von a jogelv magával. -
Ki mondja, hogy mondjon le érzetéről?
Hogy tépje el keblének hő szerelmét?
Hatalmas ékszer az a főkötő,
Szabadalom, mely mindent eltakar. - -
Széphalminéhoz hívatám ebédre. -

ZENŐ (félre)

Sorsod türés! - Hallgass, zajgó kebel. -
Ne lássa senki, mint vérzel belül,
Gúnyolják bár az érzéketlenek,
A káröröm kacaja kínosabb még.

VÁRY (belépve)

Mit látok! Sír ön? - Óh, az Istenért,
Ki látott esni kék égből? - Derék
Hasonlat.

           Tréfa az egész, ijesztém,
S az angyal hitte, hogy beteg vagyok.

Hogyan ne jönne kedvünk házasodni
Ily szép példák után. - Dicső! Dicső!

Mi azt hivők, menyasszonyával úgy
El van foglalva, hogy barátiról
Meg is feledkezett.

                      Az igazi
Arszlán barátit nem felejti el.
Különben is, két napja voltam itt
Pompás ebéden. Meg kell vallanom,
Hogy oly nemes fény, mint itt, nincs sehol.
Fajvér hiába! (Nevet.)

                   Hát a szép menyasszony
Egészen elfelejtkezett reánk?

A kis bohó oly boldog!

                       Hátha ön
Tiltá el a világtól? -

                              Sőt alig
Kivánhat udvaribb, jobb és szelídebb
Jegyest arám magának.

                     Hogyha tetszik. (El Váryval.)

ANDAHÁZY (utánuk néz)

Szegény nő! - És ily angyalt áldozok fel
Egy ördögért. - De ingyen nem teszem
Magasra! - S hogyha út ezen magasra
Hatalmas úr kéjhölgyének kegyén
Vezet keresztül, mért ne hajlanám meg?
Ki a világban él, cserélje el
Jókor szivét egy durva kődarabbal,
S még jól fizethet rája - mert különben
Gyakorta alkalmatlanná leend,
Ha mindazt, ami szent, kell döntnie
S mosolygni hozzá: hisz csak tréfa volt. (El.)

KONDOR (bor mellett, körülállva)

Még most sem tudjátok világosan,
Mi célja elnökünknek? - Elhiszem. -
De én tudom, hisz én vezettem őt
Az értelem honába. - Csitt, ha szólok! -
Tudtok hallgatni? - Ő köztársaságot,
S igazságosb osztályt vágynék behozni.
Sapienti pauca.

GERŐ (bort hozva)

                     Borból is?

Nem, in vino veritas.

HARS (gyorsan jő s hátára üt)

Csitt, vén apó! Okoskodásaid, -
Sózott heringként, - romlott ínyüeknek
Valók; nincs bennök élet. Eddig egy
Könyvem volt, a naptár, már az se lesz,
Könyv nélkül élek, csakhogy rád ne üssek.

KONDOR (dühhel)

Hah, gyermek! Óh, miért nem vívhatok
Eszemmel, hogy tennélek semmivé.

Ha, há! Ha, há! Már nincs velő karodban.

Mindenkinél velő csak egy helyen van.

Neked hasadban, ronda serkulacs.

Becsülj meg!

             Öt garasra - bőrödért.

Mit is keres ily gyermek e helyen
Hol bölcs tanács ül szent tárgyak felett.
Ki életében verset sem csinált,
S Ovidot csak praxisból ismeri.

Ebédet s cimborákat, bölcs uram  -
Ez a dolognak legjobb oldala. -
Folyvást szavaznak, már-már Zordy győz.

KONDOR (könnyét törli)

Hazám, ezt én neveltem fel neked!

Megtelt a borkabak, s csurogni kezd.

DÚLHÁZY (Szendrődy mellett ülve)

Ő győz - ha, há! Herédy, megfizettem!

SZENDRŐDY (suttogva)

Kérlek, bajtárs, folytasd Herédyről.

Mint mondtam, olly állást foglaltam el,
Hogy fényesb rangra bizton várhaték,
Megbuktatám az ellenzéki pártot,
Bár népszerűségem vesztével; ím,
Mi történt: míg én vártam, addig ő
Jutalmamat ügyesen elhalászta,
S én célt veszejtett, két szék közti hős,
Boszút esküdtem állni.

                               Úgy, tehát
Nem elv, nem is barátság vonz ide?

Sőt, Zordy elvem ellen pártvezér.
Először, mert világ-eszélye nincs,
S elvből cselekszik mindent a bohó,
Nem nézve a következményeket.
Oly önfejű továbbá, nem lehet
Használni eszközül. Nincsen neve,
Mely méltóságot adna a fiúnak;
Ez mind elég, hogy majd fejére nőjünk.
Most nem volt jobb egyén s minden derék
Protestáns oldalán van, mert ügyünket
Pártolja, mely nyomatva kétszer édes.

Őszinte szódért én is nyílt leszek.
Megvallom, e rohanva haladást
Én sem szenvedhetem, de ez divat!
S gunyolják azt, ki vélek nem brekeg
A copfos elvekért; s mintája én
Minden divatnak eztet tűrjem-é? -
Magányos óráimban, hidd, gyakorta
Sírnék a szép arisztokrácián,
Mely ily kuvik fajt nem bír nyársra húzni,
Mi több, lemond magáról, és divatból
Gúnyolja azt, ki érte síkra száll.

Halkan, tudod, hogy itt csak azt imádják,
Ki mentől több parát üvölt ki a
Koldúsoktól balúl értelmezett
Egyformaságért.

                     Mindent szenvedék,
De külkelmék helyett magyar darócot
Viselni s ily fokhagymaszag paraszttal
Érintkezésbe jőni! - Címeremre,
Szivesen áldozok vért a honért,
De már ez sok. -
(Hars leveti magát, s Szendrődy lábára hág.)
             Vigyázzon ön, uram!

HARS (felugrik)

Mit! Én vigyázzak! Milljom háború!
Elégtételt kiván ön?

                       Nem.

                    Hisz úgy! - (Leül.)
Elkél nyugodnom hősi harc után
Én tettem - én, hogy Zordy most követ;
A főnemesek jó barátaim,
Hisz tézem jobbadán; - egy szómra hát
Áttértek - kortesünk vakul követ -
S kivívtam a gyözelmet. - Bort, nosza!

GERŐ (Piroskához, ki bort hord)

Piroskám, oly sok szépet gondolék,
Hogy elbeszélem - rólad álmodozva;
Szemedbe nézek - s mindent elfeledtem.
Csak azt nem, hogy szeretlek.

                                   Ha, ha, ha!
Be furcsán hangzik tőled e szelíd szó,
Mint hogyha medve rozmarint szagolna.

Piroska! Gúnyolsz szüntelen, s miért?
Hogy nem csinálok verset, mint uram,
Nem sápadok, soványodom: azért
Ég tudja, mellyikünk tesz boldogabbá!

Nem ártna fogynod, szebb lennél.

                             Leány!
Ha Zordy jambusokba vágyja fűzni
E szót, szerelem, sok baja van, ám
Nekem vers nélkül is több; ő talán
Szebben kimondja, nékem bent akad
S fáj.

         Hej, leány!

                Hadd bőjtre, sietek.

Bort és ebédet, jól megérdemeltem.
Tele torokkal hadd kiáltsam el:
Éljen Loránunk, míg ebéde jó.
Eszlek, leányka! Csókot adj borodhoz.

Ne bántson ön.

                Ki tiltja, fergeteg!
Hadd szúrom kés hegyére.

                        Én, uram.

Irígy eb! Hát lecsókolom pofáját,
Hogy néked nem marad? - Nem tudsz emésztni?
Majd megtöröm hátadban a csömört.
Ördög, pokol! (Készülnek.)

SZENDRŐDY (Gerőt megtámadva)

                Rég ingerelsz, paraszt!

GERŐ (földhöz üti)

Ládd, a parasztnak bőre még keményebb,
Nem tímárolt ki úgy a művelődés.

Óh, jaj, frakkomnak vége, fürteim!
Óh, jaj, gerincem!

                Lódulj hát, kölönc.
Most mink!

                Miért - Ne! - Hordd el őt, paraszt,
Ezért csak nem csatázunk, ha, ha, ha!
Halljuk Pikót, ő legbölcsebb közöttünk. -

PIKÓ (körülállva)

E tárgy oly szent, tán csak nem kétlitek?
S azért részletbe nem bocsájtkozom.

Bűn volna kételkedni. (Szétoszolnak.)

                             Mily derék
Találmány balgaságunkat takarni.

Pikó, te itt!

                  Én önt nem ösmerem.
(Titkosan.) Hallgass Belényi, semmivé teszesz,
Ha lelkemet kitárod; messziről
Kékűl az ég, közelről semmi-színű.
Távolról koruk növelte oly nagyokká
Rómának hőseit.

               Szólj hát, miként
Levél hernyóból fényes lepke; te,
Ki a nyarat nem állhatád ki, mert
A nap korán kél, s üldéd a pacsirtát.
Mert hajnalt hirdet.

                 Hallgass és csodálj.
Egyszer beszéltem hasznom érdekéből
Gyülésen, és tudj' Isten mint esett:
Egész gyülés véresre verte markát;
S ha egy szívvel nem, mégis egy tüdővel
Éljenzé a szabadelvű beszédet.
Azóta bár sosem beszéljek újra,
Vagy szóljak rab szellemben, hogyha az
Van érdekemmel újabb kapcsolatban:
Csak egynehány jól hangzó cifraság
Levével tálalom ki, s önmagukkal
Készebbek elhitetni: nincs eszek,
Mint kételkedni böcsületemen. -
Valóban azt kell hinnem: a szabadság
Megszeretett, és kacér nőként akasztá
Magát reám, míg - mint szokás - barátim
Hajhászokúl addig súgtak, beszéltek,
Hogy enmagammal is már elhitették:
Miként imádom a kacér leányt.

S álarcosan hogy folynak dolgaid?

Hát jól! Nehány sohaj, mogorva kép,
Gúnyos mosolygás mindennél, mi nagy,
Utcán szedett sujtásos gondolat,
Kevés fáradság sok kitüntetésért.
S azért nyúzhatni a parasztot is. -
De szólj, te mit keressz?

                             Aratni jöttem. -
Ládd, nemde könnyebb árnak fölfelé
Biztos hajóban ülni, mint magadnak
Evezni örvény- és hullámon át?
E párt a győzedelmes, én vele.
(Lorán és Jenő észre nem véve bejönnek.)

Leánytól ily gyalázatot - megállj!
Harc, háború! Leány, miért nem sietsz?
Minő szolgálat ez, ördög, pokol!

Kissé felejti az egyformaságot.

Mért lett igásló, húzzon, hogyha bír! -
Igyék mindenki az egyformaságért. -

Prodigesem csak mégis többet ér?

Villámsebes - Biankánál tüzesb.

Biankáról eszembe jő kalandom.
Majd elbeszélem, roppant érdekes.

JENŐ (Loránhoz)

Hallod barátom, ló, nő és divatból
Egy-két magasztos, könyvnélkül tanult,
Más, jobb kebelben termett gondolat
Az árva honról, ez, mit ifjaink,
A büszke reptű lelkek, hon reményi,
Még szólni tudnak; és ezek közűl is
A hon csak könyvnélkül tanult talány.

Ő hát követ s örülni nem tudok;
Rossz földbe hulltak oktatásaim,
Ügyünknek sápadt zászlaját felejti
Egy hölgyecskének báli piperéjén;
Vagy már felosztók-é a birtokot?
Megbüntetők-e a nehány garázdát,
Ki bátraink gyomrát kétségbe ejti,
Sültjével ingerelve orrukat?
Csak itten volna, majd megmondanám
Én néki: gyermek! Hát envéremen
Ezért neveltelek? Féld átkomat.

Igy értnek! Óh, magasztos szellemek,
Kiket törvény s jogosság ihletett,
Könyörgjetek dijúl örök halált;
Mert visszanézve szűtök megreped:
Igy értve látni szótok bibliáját. -

Lorán borából szívtál lelket és
Most pártot ütsz teremtőd ellenében!
          (Lorán kilép.)

Sokáig éljen Zordy, a követ! - (Fölemelik.)

Lám, hogyha föltörekszünk, társaink
Nyakán kell ülnünk; - mint örülnek, és
Az emberhús tán súlyosb marhahúsnál.

Kondor szólásod van?

                          Van ám, Lorán!
Bár véghetetlen volna torkom is,
Hogy énekelném "élj soká derék!"
Derék - derék, hogy rímet nem lelek.

Ne bánd!

KONDOR (Jenőhöz)

        Hazámért! (Iszik.)

                 Sokra mentetek!
Valljon Pikó, mit tart ön az adóról.

PIKÓ (félre)

Csak tudnám, mit parancsol a szabadság. -
Én - én - ah, úgy - e tárgy -

                          Már értem önt.

PIKÓ (félre)

Hála az égnek - én bizony nem értem.

Ah, Hars barátom!

                    Lám, barátja én -
Ezt elbeszélem.

                 Mondják, hogy Herédy
Egy tál étellel többet ád - jerünk.

HARS (hódoló állásban)

Bocsánat, álhir.

              Úgy! - Dúlházy, ön
A hitszabadság hírneves vitéze?

Szolgálatára.

                 Mondja meg nekem,
Ha nem tartoznék épp a szenvedőkhöz,
Nem lenne-é zsarnok szenvedtető? (Dúlházy bámul. - Loránhoz.)
Mily gyáva faj - ezért küzdünk-e hát?
Mely önsilányságát nem érti meg,
S piros pofát hizlalva, vágya nincs.

Mért érez egyes ennyi gaz helyett,
Vagy mért nem tompa hát ez is velek!

Sakk a királynak! (Elalszik.)

                Matt, te vén bolond!

Sakk a királynak! - Óh, gúny részegen
Üvöltni sakkot s gyáván, harctalan
Lebukni. Kondor! Sakk nyakadnak is.
Honáruló!
(Nyakon fogja.)

KONDOR (mámorban)

               Bocsánat - bűntelen
Vagyok - az ifjuság csábítható -
Kivallom társimat: Lorán a fő.

Akasztófára véled! Óvjelül,
Hogy az, ki szent elveknek védeül
Szegődik, tiszta légyen, nem miként te:
Dohos cserép, mely mindent ectesít. -
Ma nem tanácskozunk - távozzatok.

Miért?

         Mert úgy kivánom.

                         Éj, bizony!

Ma nem tanácskozunk, távozzatok,
Száz mennykövet! Kimondom, fészketekbe.   (Mind el.)

LORÁN (megvetve komolyan)

Rongy lelkek! Óh, vagy hát a népszabadság
Éhes kutyákat bír csak lelkesítni,
A birtok ellen küzdelemre szállni?
S egy itce víztől is mind elszalad.

Megtértél?

                 Nem.

                     Mit tész?

                        Azt nem tudom,
De tennem kell, lelkem kivánja úgy. -

HERÉDY (belép, félre)

Megállj, rossz ember! Megtanítalak. -
Nos s folyt-e jól a munka, szép öcsém?

Folyt.

          Hol vannak hát kész irásai?

Óh, hallja csak: (Olvas.)

Úgy, úgy, megint vers, majd országgyülésen
Elénekelheted rossz rímeit.

Hogyan, rossz rímeit? - Ah, ön tudatlan!

Goromba gyermek, rám bizott atyád,
Miért nem teljesíted rendelését.

Mert oly nagy az, hogy életembe nem fér.

JENŐ (félre)

Jobb lesz távozni, itt csatázni kell. (El.)

Követnek tétetéd magad nehány
Elszánt fiúval, kikkel társalogsz,
A józanabb résznek dacára, mellyet
Szerénytelen gúnyokkal üldözesz,
Tanítni vágysz, s tanulnod kellene,
Cenzúrával pörölsz, verset faragsz,
Mi épp nem illik kormányférfiúhoz.
Munkáról szó sincsen, papírbitorló!

Ne! - Fogd kormányod téntáját, papírát,
Én lelkemet nem adtam alkuba. (Elveti.)

Hóbortos gyermek!

                      Vén bolond!

                                Mi ez?
Hát, szőke gyermek, így bánsz-é velem,
Kinek hátán már öt kereszt vagyon!

Megfogjam a tollrágót?

                              Hadd, Gerő!
Közönséges szamárnak egy vagyon csak.
Ne szidjad, szent e szőke fürt, mivel
Még ifjú lelke tiszta, mint az Isten,
Mellyel legott még egy volt, s arcain
Még ég az elbocsátó égi csók,
Nem kopva le oly sok posványon át,
Tiétekként; kik annyit vétkezétek
Az Isten ellen: hogy levette arcát. -
Vagy tán a fékért, melyt fejembe adtál,
Letépjem arcomat: nehogy mosolygjon?
Kiszúrjam a szemet: ne sírjon, és
Kiöljem véle keblem istenét,
Mely lányt s hazát szeret, hogy a rideg
Szent csontereklyék díszét nyerjem el,
Mint tik, kiaszott érzetű vitézek,
Kik öt keresztet hordtok háttokon:
Míg megváltónkat egy is elnyomá.

Atyád parancsa szól, Lorán, belőlem.

Ő meghalt, s szádnál szentebb sírja van. -
Miért nem ölte el még bölcsejében
A lelket, s még úgy jól lennék igába,
Mért nem szúrá ki képzetem szemét,
Hálákat tudnék adni, hogy vezettek;
De így, az égi boltot adjam-é
Bő táplálékú barna tömlöcért? -
Gerő! Cipeld e rongy irásokat
A tűzre!

           Óh, az istenért!

GERŐ (Herédyhez)

                        Gyere
Te is utánok! - Régen így akartam
Én tenni, mert mióta itt hevernek,
Ön oly komor. - De mért is nem hagyott?
          (El az írásokkal Herédy után.)

Követ levék, szűk tér e ház nekem,
Ölelni egy világot ég szivem.
Jenő barátom - úgy, tehát te is? -

PIROSKA (jön könnyezve)

Ön távozik? S mi itthon mit tegyünk?

Piroska, óh te sírsz! Leégetem
Rózsádról ezt a harmatot. - Hamis, te!
Nem harmat ez, ragad, már itt is ég -
S fáj, mint a bánat.

                     Istenem megáldja.

Könyed forróbb, de fényesebb enyém,
Tiédben múlt boldogság szendereg,
Enyémben küzdés és remény ragyog fel.

GERŐ (ki ezalatt visszatért, Piroska szemét letörli)

Nem égetem le - ámde megtörűlöm.

(Főváros. Széphalmiéknál. Öltözőszoba. Ilka, Jolán.)

Ha, há! Csak furcsa állapot ez a
Tiéd; két hétig engem is mulatna.

Jolán! Kacagsz?

                 Bocsáss meg, legnagyobb
A bölcseség, mely mindenen kacag.
De szólj, kész volnál áldozatra is?

Kész.

      Úgy nem értlek. (Búsan.) Óh, mi jó lehet
Azt tudni, hogy szeretnek, s bú, gyönyör
Pusztán nem hangzik el, mind számba jő,
Rokon visszhangra lel. Én nem tudom,
Mi az, szeretni vagy szeretve lenni.

S anyádtól?

          Óraszámra láttam őt,
Első emlékem a verés, ha szép
Csipkéjét, mint kisgyermek, megkoboztam;
Magába szállt hát vissza érzetem,
S önzőbb levék, hogysem megérteném
A Júliában égő szenvedélyt.

Hát vőlegényed?

                   Házasodni vágy csak,
S legkényelmesebb, hogy nékem udvaroljon,
Jó gazdasszonynak is tart - ez szerelme.

S te mégysz?

                 Megyek, - mind illyen - és ez is
Ád fejkötőt, megment a szolgaságtól.

Ah, úgy ne kérdezd többé szűm keservét,
Mi egy forrásból messze szétfolyánk már.

JOLÁN (vígan)

Ha, ha! Vigyáznom kell, mert jégre visz,
S még átmerengném a szép életet.
   (Széphalminé s szobalány belépnek.)
Jól öltözém?

    Miért ily ékesen?

Ma a kisasszony rendkivűl igéző.

Csitt! Mért nem mondod rólam ezt soha?
Vagy hogyha mondod, mért úgy, mintha hangod
Gúnyolná a szót, mellyel megdicsértél?
(Jolánhoz.) Lódulj! Ha lány ily fénnyel öltözik,
Mondják, cégért hord! - Óh, így látnom őt. -
            (Ilka ezalatt eltávozik.)
(Szelídebben.) Vigyázz leányom, látom, társalogsz
Ilkával, hogy nagyon nyílttá ne légy.
Baráti szót mondhatsz, amennyi kell;
Az szentelt víz, mely nem használ, nem árt,
Hitelben áll s gyakorta jó horog
Sok titkosat kicsalni; mindamellett
Nem kényszerít viszont-őszinteségre.
Panaszkodjál - gúny; tárj szűt - árulás;
Esdj - megvetés jutalmad. Néma légy,
S meglephetsz.

                    Nyelvem nem nő-nyelv ezentúl. (El.)

Nem hízelegsz, tükör: rendes szabály
És öntudat fénykörrel von körül.
Ki áll a déli napnak ellene?
Csak azt a könnyü gyermekszendeséget
Tudnám már bétanulni, az nehéz!
Hogy mozdulatjaim szabálytlanul
És mégis édes eggyé folyjanak.
Hogyan?

            Felségesen tanulta ön be
A fesztelen természetet!

                Hah, úgy!
Úgy győzelem, mert illat ez, leány,
Mi a csinált rózsának még hiányzik,
Mit olykor bamba lányka bitorol,
Ki ismeretlen bájait gyakorta
Ügyetlenül tapossa bár fövénybe,
Imádtatik. Ezzel homályosít
El lányom is, és a valódi szépet
Nem értő hódolókat elrabolja. -
Hah! Hogy megint eszembe kelle jönnöd. (Indulattal.)
Leány! Ha mester vagy szakodban: úgy
Tedd, hogy mezén akármi rút legyen.
(Keserűn.) Óh, csak mezén! - (Szobalány el.)
                           A lányka oly hamar nő,
Szivesben ápolnók gyermekkorát,
Mint hogy kisértsen föltárt matricául,
Mint hogy ragyogjon új vágytárs gyanánt,
Kit még kerülni sem szabad. (Csenget, inas jő.)
                       Vegyed! (Írást ad.)
Az itten írtak lesznek mára híva. (Inas el.)
Termem minden müvészet gyűlhelye;
Ki tud hasonlót hozzá felmutatni!  (Herédy jön.)
Üdvözlöm önt!

                 Ah, önnek arcira
Minden nap száz nem ösmért bájt mosolyg.

Csitt, mondtam úgy-e, hogy fülem süket
Hizelgésének, míg gróf Andaházy
Kérelme teljesül.

                  Valóban, e
Gondoskodás féltékennyé teend.

Óh, jaj nekem! Hiában áldozám
Egy háládatlannak szerelmemet.

Az Istenért, e hang megsemmisít.

Ez egy kérés barátném kedvéért,
Így méltányoltatik? - Ne mondja ön
Többé, miként imád, mert a nagy ég
Egy elcsábított nőért bosszut áll.

Mit ember képes, mindent megtevék,
S ez-é jutalmam, hogy ki is vivém?
Föltételesen bár, de kelletett,
Mert ott fent úgy akarják. Higgye ön.
Így csak én, s csak ön miatt tehettem.

SZÉPHALMINÉ (félre)

Csalhatlan harci csel, már ő könyörög,
Mert én mennydörgök; mint az eb, saját
Szemetjén elfut, hogyha nem remegjük. -
Ne higgye ön, hogy újra elvakít
Nem teljesítendő igéretével.
Vagy hát beszélje rá gróf Andaházyt
Hogy a mondott feltételt elfogadja.
A jó sikernek díja szerelem -
Különben kíméljen meg mindörökre. (El.)

Egy nedves pillanat - s elolvadék;
Óh, nőszeszély! Pamlag párnái közt
Főzöd ki azt, mit késő kor fia
Elv-fejleménynek, kombinációnak
Tekint. Mink csak bábok vagyunk, kik a
Színen játszunk, de a szőnyeg mögött
Nőkéz vezérli titkos szálainkat. Óh, nők!
Minő varázzsal bírtok tik fölöttünk,
Ha símogattok üdvöt álmodunk már,
S kézcsók-vadászat az egész; varázs, -
Hogy tartsuk a főt, míg ti szarvat adtok.
Rútul kijátszatánk mi, férfiak
Még édenünkben, mert az ismeret
S eszély gyümölcsét Éva ette meg,
Ádámot csak csutája fojtogatta. -
De mért kivánja őt úgy boldogítni,
Ha boldogságát büszkén eltaszítja? -
Hah, eltaláltam, - nője resteli,
Hogy a pamlag nem őtet illeti;
S hogy így ne légyen: a derék barátné
A hon nevében tart vadászatot
A nem kellőleg szíves grófi férjre. (El.)
             (Széphalminé és Andaházy jőnek.)

Elment a vén bohó, ez jól mulat,
Hogy mindent elhisz; tükre nincs bizonnyal
A pávián-pofát meglátni benne. -
Ön főispán, ha egyet teljesít.

Szabad könyörgnöm!

                         Nem tudom, minő
Követje van megyénknek. Mindenütt
Hallom, zavart tesz, Zordy a neve;
E hóbortos fiút kell visszahívni.

Ezt, fájdalom, nem teljesíthetem.
Az ifjú elvbarátom, lelke láng.
Lemondok a rang csillogásiról,
De elvem ellen küzdni nem tudok.

Nővel beszél, nincsen gyülésben ön,
Hol durva tenyerű karzatvitézek
Lesik szájából a szót, én szivéből
Halászom azt előbb, mint ajkinak
Tisztítóján megy át. Ne szóljon elvről,
A nő nem ismeri. - Tudom pörét
A Zordy-házzal, egyezést kiván. -
Ne féljen, nyerni fog, Herédy már
Igérte. Pénzre is vagyon, tudom,
Szüksége a csatára, - van nekem;
Jelölje ön vetélytársul Jenőt,
S ha mindenem, ha egy ország nyugalma
Lesz áldozattá, légyen, mért ne lenne?
Önért s a fényért, mellyel hódolat
S kitüntetés vár rám országgyüléskor.

De Zordy és Jenő legjobb barátok.

Barátok? - S volt-e összeütközésben
Már érdekök? - Jenővel majd beszélek. -

E Zordy pártja nagy s elv zárja hozzá.

Ha elv, úgy nem lehet nagy, vagy dicsekszik
Az elvvel? Akkor elvakítható,
Mert azt vadássza, mit nem ért. De szép,
Hogy nő tanítja önt politikára. -
Pápista Zordy? - Lám, fiam protestáns,
A hitszabadság zászlaját ütöm ki:
Az elv már oldalunkon; afelett
A hitnek kábitó pártszenvedélye,
Mely Zordytól buzgóit elsodorja. -
Adósom sok hatalmas úr, ezeknek
Felmondom tartozásomat, vagy új
Kötésre lépek; szóljon, elhiszi
Már, hogy győzendünk, s bár buktatjuk is,
Hü bajnokának tart, s dicsérni fog
Az ellenzék.

              Csodálom önt!

                             Nejét
Honn hagyja; ő jó, jámbor házi nő -
Nem szoktam rosszat szólni senkiről,
De a világban kissé balgatag.
Miért is laknék szellem mindenikben?
Mi lenne a zöldség-, tű- és tehénből.

ANDAHÁZY (komolyan)

Bocsánatot! De hagyjuk most el ezt.
Nőmet gyalázni hallanom tilos,
Mert nőm. - Ha buknia kell, légyen, ám-
De tisztelettel ezt kivánhatom.

SZÉPHALMINÉ (gúnnyal)

Úgy, úgy! A drága nőcske tán pityergett,
Talán papucsával fenyíte is?
S gróf Andaházy megtért és felejte -
Hisz mit tesz az, ha egy szív megreped,
Mely oly hivőn követte egy szavára,
A nő-erénynek útját megtagadva.

Az angyalarc igéz, ha kárhozat
Csókdossa is körül - s e pillanat,
Mint vészes éjből felmerült sugár
Kétszerte szép, mert harmat és mosoly.
        (Kezet csókol, Jolán ezalatt belép.)

Nejének minden szépet üzenek
Reménylem, eljő legdrágább barátném.

Gyülekszik már a társaság, anyám!

Fejfájásomban a gróf ápola.

Önzésből tettem e szolgálatot. (El.)
        (Váry belép.)

E szép boglárt hajadba, szót se többet!
Így kell maradnod, kis fejes leány.
Jókor jön ön, segítsen csak kiszidni -
E rossz leánnyal mindég ily bajom van,
Hiába szerzek néki bármi szépet
Mint legkedvesbnek - az csak elpenészlik.

Ah, jó anyám, te oly nagyon kegyes vagy.

Mi lesz belőled, mondd meg - szüntelen
A gazdaság körül kivánsz sürögni,
Még arcodat sem őrzöd, oly korán kélsz.

Segítsem szidni? Még ha volna is
Ok, udvaribb vagyok, hogy sem tegyem;
Van még idő rá. - Csókolom kezét.
     (Széphalminé kezét csókolja s egy díszeszközt ledob.)
Miért is áll az útban. (Kacag.)

SZÉPHALMINÉ (félre)

                  Gyáva lény! -
Semmit sem tesz! -

                   Lám! Új emléke lesz
Reám, kisasszony! - Ez jó gondolat. -  (Nevetnek.)

Meg is köszönjem? (Jenő belép.)

                   Menjetek előre,
Tüstént követlek.

VÁRY (súgva Széphalminénak)

                Én Jolánban is
Csak önt imádom, önnek kedveért
Veendem el, s ha ön csak mint vejét
Tekint, kétségbe ejt.

SZÉPHALMINÉ (gyöngéden szájára ütve)

                 Hizelkedő! -
Hit s hallgatás! -

          Megálljon, kis menyasszony.
(Előre kimegy, Jolán torzképet csinálva követi.)

Mért nem vezet hát, drága vőlegény? (El.)

SZÉPHALMINÉ (Jenőhöz)

Jókor jövél, erélyed hogyha van,
Követ lehetsz Lorán helyett.

                            S Lorán?

SZÉPHALMINÉ (szárazon)

Őt visszahívjuk.

JENŐ (sötéten)

                Ez szörnyű, anyám.

Hogy egyik fel-, másik lelép?

                           Nem az.
De hogy barátomnak szegem nyakát.

SZÉPHALMINÉ (egykedvűleg)

Ha annak tartod, ám maradj magadnak.
Sok van, mi messziről tekintve nem rossz,
S viszonyunk által lesz rosszá. Ha ezt
Tárjuk ki, sok figyelmessé lesz és
Bátran terjeng a rosszalás is. Ám
Ha szó nélkül, határzottan teszünk,
Bámulva hallgat még, ki ismer is
S a jó siker mindent nyer vagy lesújt. -
Különben is, mi kötne, tán barátság?
Csak iskolákban létezik valódi,
A nagyvilág rögén ledörgölődik,
Mint rossz zománc, kamattalan teher.
Vagy jobb-e ő tenálad? S hogyha nem,
Mért hunyjon a nap, hogy ragyogjon a hold?
(Kifejezéssel.) A sors gyeplője egyszer van kezünkben,
Csak egyszer - s feltarthatatlanul ragadnak
Tovább az események. - Ah, de mit
Darálok, látom, jobb lennél barátnak
Morzsolni olvasót - míg más szemesb
Repűl -

             Anyám!

         Most volna az idő
Ilkádat is megnyerni.

                  Megteszem.

SZÉPHALMINÉ (kezét adja csókolni)

Fiam vagy, mit sem gyaníttass Zordyval, s mutasd be,
Hadd lássam, hogy kivel kell harcra szállnom. (El.)

HERÉDY (Andaházyval belépve)

Óh, hála önnek a hon szent nevében,
Hogy elvállalta.

                    Honom érdekéből
A kormány és ország közötti kapcsot
Egy hű kebellel jobban összefűzni.

HERÉDY (félre)

Széphalminéhoz szállok béremért. (Fent.)
Kiváltók tartozásit, megnyerők
Pörét, szerencsém van mind általadni.

Reménylem szigorú jog szerént.

                             Hogy is
Különben, mink határzzuk a jogot
Is, mely szerént itélünk. - Már ön itt?

Határzatod?

              Meggyőztem keblemet
S a honnak oltárára áldzom őt.

Nagy lélek! Vedd pótlásul a barátért
Leányomat. (Félre.) Hisz a pört megnyerém. -

Szép pillanat! - Ha még maradt szivemben
Kétség, ködét szód napja oszlatá el. (Herédy és Jenő el.)

Ha, há! Bohó könyörgtél, hogy fogadjam
El éltem óhajtását: hírnevet.
Mondd, Brútus! Mért áldoztál életeddel
A halhatatlanságnak, hogyha illy
Könnyű elérni? - Nem voltak talán

Divatban a filiszterek. S miért?
Mert még nem voltak szolga tisztelőik. -
Jenő! Te jól tudod, zászlód alatt
Pénz és magányérdek küzd, jól tudod,
Hogy én ismérlek; szólj, mért ostromoljuk
Oly cifra szókkal egymást. Emberek!
S ti sem pirultok a zászló alatt,
Mely annyiszor hazudtolá meg elvét? -
Nincsen barátom, mert ki fölfelé megy,
Sokaknak hág nyakukra, s jajgatásuk
Csüggesztené a lágyuló kebelt.
De hittem, van barátság s látni fájt,
Mi könnyen dobtad el, s nem fájt szived,
Mert szódat csipdosád meg, hogy kesergjen.
De el, sötét kép! Üdvöz légy nekem,
Társinknak balgasága, égi lépcső! (El.)

BIANKA (ifjaktól körülállva)

A házasság hamu, kinek nehány
Parázsa van, ám hamvval óvja meg!
De Etna fellobog!

                      Csak tűzijáték
Önnek szerelme, sok népet mulattat.

BIANKA (simítja őt)

Szép ifjú! Mért oly rongyos és kicsiny
Szűd, hogy nem fér beléje - ha, ha, ha!
Ily foglalásból a gyémánt kihull. (Hirtelen elfordul.)
E szócska "hű" s e szócska "hűs" rokon.
Olaszhon lánya ekképp nem szeret,
Percig lobog csak - ámde égig ég.
Tőrként ragyog, s hegyén ül a halál.  
(Széphalminé, Váry, Pikó és más ifjaktól környezve belép.)

Ön terme a müvészet csarnoka.

Hizelg - ha úgy tehetnék, mint akarnám.
De én, szegény özvegy nő!

                     Ön szegény?
Ha Krőzus az.

                      Tapintatom hiányát
A buzgalommal nem pótolhatom.

Sőt, ön taníthat ízlést.

SZÉPHALMINÉ (pajzánon)

                   Hajdanában
Szépségemmel - mostan már vén levék.

Felségsértést követ el önmagán.

KONDOR (papírt ad át, hajlongva)

Nemtője minden szépnek, e dalommal
Dicsőitém meg elhalt gerlicédet,
És benne téged is. (Széphalminé kegyesen elfogadja.)

                       Be jó, hogy a
Müvészetet pártolva, papjait
Hizlaljuk, van mégis, ki megköszönje
Az alamizsnát bók- és hódolattal;
Különben alig vetnénk perselyébe.

SZÉPHALMINÉ (leülve)

(Váryhoz.) Nem szoktam rosszat szólni senkiről, de
Csak az kár, hogy jótéteményeink
Nem lelnek együtt művészet- s erényre.
Kivált a nőkben. - Hol marad leányom?
A kis gazdasszony szűmnek úgy hibázik.

Ön észrevéte jó, mert nők, kik a
Gyermekszeretetről müvészileg
Szavalnak - megnőtt lányukért csak a
Közös imádókkal vigasztalódnak. (Nevetve elfordul.)

DÚLHÁZY (Váryhoz)

Ön boldog, hogy Széphalminé leányát
Nőül veendi, illy erényes asszony
Leánya is bizonnyal az leend.

Ezért veszem leginkább, mert különben
Hiába, csak nemes. - Ugyan, ez-é
Nagy szónokunk Pikó?

                Két hét alatt
Vén Cáto is elébem térdepel. -
Hisz nincs önökben szikra férfiasság! -

Hát áll fogadásunk a száz aranyban. -

Ki első lép be, lesz az áldozat.
         (Lorán s utána Jenő belépnek.)
Ki ez?

         Nem ismerem.

                         Iró s követ,
Barátom, Zordy. -

                   Zordon a neve.
Meglátjuk, szíve. - -

                  Bár fájlalhatom,
Hogy oly sokáig kése bémutatni
Barátom; megbocsájtok néki, mert
Nem osztjuk szívesen meg édenünket.

Hisz városunkba alig érkezél.

Egy perc öröklét üdvünk ajtajánál.

Igen kegyes.

                 Jőj, lelkem ideálát
Ismértetem meg lelkem jobb felével.

És én veled ártatlan kínozómat.
          (Ilka előtt megállnak.)
Ez ő!

         Ez ő!

                  Ki?

               Hölgyem.

                      Sőt, enyém.

JENŐ (ridegen)

Lorán! Mi együtt meg nem élhetünk.

Mi történt?

BIANKA (tűzzel)

          Hah, gyönyör! Tán párcsata?!

LORÁN (súgva)

Örülj, barátom, hogy vágytársad én,
A kényszerített vőlegény vagyok.

És bírod-e őt nem szeretni, szólj?

Nyugodt lehetsz. - Hálával tartozom
Kiváncsiságukért, mert én nyerék.

Hát csak fogadás!

                Tréfa az egész! -

Reményltem, lesz mesélni érdekes tárgy. (Jolán belép.)

LORÁN (Jenőhöz)

Mi báj-alak! - Nézd ismeretlenem.

Jolán leányom!

               Kis menyasszonyom.

LORÁN (elfojtódva)

Jaj hát nekem!

                  Mi lelt, Lorán?

                                  Mi lelt?
Egy percre föltalálni, hogy veszejtsük
Lelkünek ideálját, tudni: nő;
E földet lakja, bír szeretni, - és -
És mást szeret; - más szívet boldogít.

Nincs semmi veszve, ő még fog szeretni. (Félre.)
Üdv néked, szenvedély! Csak égj! Csak égj!
Ilkámat biztosítod.

VÁRY (Jolán széke mögött)

                    Nos, hogy állunk?

Úgy, mint Lukács evangelista festve.

VÁRY (ásítva)

Színházban voltam néhány pillanatra.

Természetesen puszta páholyok
Gúnyolták a müvészet csarnokát.

Mindegy, fizetve vannak.

                      Úgy van, úgy,
Készpénzben egy fillérig.

                        Látja ön.

Annál szomorúbb, mert így a magasb
Köröknek honszerelme oly divatcikk,
Mit elvénült ruhánkkal eldobunk.
És egykedvűen öltjük vállainkra
A muszka divatot, s nem fáj szivünk,
Mert nem volt a hon vélünk összeforrva.

Vigasztalnák is érte hölgyeinket
A muszka tisztek udvarlásaik.

Én így sem értem, nem hiszem, hogy illy
Korcs légyen az éneklett nőkebel.

És lássa ön, nem szép díj-é az is
A művészetnek, hogy pór papjait
Arisztokráciánk körébe vesszük. -
(Biankához.) Óh, Istenem - mint sápad, tán beteg?

Gondoskodása bájol - jól vagyok.
(Félre.) Megállj!

                  Javunkért; mert e pór művészet
Virágtermő tavasza termeinknek.
Gyermekkabát arisztokráciánk,
Mely a serdűlő ifjat nyűgözi
Szabad mozgásiban; s fel-felhasítjuk
Legszűkebb részét, míg lehull egészen.

Divat most a szabadság; hőse ön is?

Úgy, mint az üldözötté; én hamar
Baloldalunkra vinném önt is át,
Mert lelke tiszta, mint fehér papíros;
Fogékony a legszentebb képzeletre;
S mi tükrözhetné ott oly hűn magát,
Mint a természet gyermeke, "szabadság".
Ön eldobná arisztokráciája
Védsáncait a szép természetért;
S a büszke ház leányán győzedelmes
Leendne a természet-szülte nő.
Szabadság és nő oly rokon; nem-é
A nő világa úgyis a bal oldal?
Ő isten abban - s nincs-é ottan is
Egyenlőség - szabadság? - Ön pirul? - (Melléje ül.)

Ilyen barátság, mint öné, Etelke,
Zenő iránt valóban megható
Korunkban. - Zordy, fejtse meg, miért
Vágytársak mindég a legjobb barátok?

Miért?

          Egy test a férj s nő bibliánkban,
Tehát a férfinak szerelmese:
Szerelmese nejének is. Ugyan
Mért sápad ön? - Beteg? - Ím, itt ez illat.
           (Üvegcsét nyújt.)

SZÉPHALMINÉ (félre)

Nem kell, kigyó! - Igen jó gondolat!

Ön ollyan édesen merengve ül,
Mint az, kiben szent nyúgalom honol.

Mindég egyenlő víg vagyok. -

                          Nem úgy.
Midőn a nő éltének hajnalán
Szeret, szerettetik s egy hosszu lét
Mosolygva áll előtte, üdvözül;
Hisz életünkben a remény legédesb.

Én a jelennel tartok és mivel
Kevéssel is beérem, sok gyönyört ád.
Nem tűzök egyet életcélomúl;
Nem kérek csillagot, csak gyertyafényt;
Nem ezredévet, és sosem csalódom.
Mit Isten ád, gyorsan köszöntöm el
Az első perc egész költészetével,
Mely nélkül ronda váz lesz minden élv,
Hála az elme boncolásinak.

Mi a jelen? - Percszülte fuvalom,
Mely múlt s jövendők csókjából ered,
Elcsattan, s múlt reményeink román
Halotti hamvul szenderegni. Óh,
Kevés a perc, melyt élni érdemes,
Melyért keresztül e nagy életen
Csatázunk és a percek is gyakorta
Csak akkor édesek, ha elfolyának.

Ah, ön nagyon boldogtalan lehet.

Miért, hiszen csak percnyi üdv lehet,
Nem évnyi, és e percek csak sötét
Években termenek.

                         S vajon sötét
Esztendeinkért kárpótolnak-e?

Ki a rózsát szakasztja, gondol-e
A gondra, mellyel ápolá? S ha ön
Egy pillantással oszt rám életet,
Egy élet szenvedését elfelejtem.

Ön költő, mestersége hízelegni.

Csak ezt ne higgye, mert kétségbe ejt
Érzéseim tolmácsán. Mondja ön:
Mi jó hizelgés mondva isteneknek?

Miért oly elmerült, menyasszonyom?
Óh, vajmi szép pár leszünk mi, majd
Fogják vitatni: vajjon mellyikünk szebb,
A férfinép önt védi, engem a nők.

Mentsen meg ön e félkegyelmü hőstől.

Mért e szerénykedés, ha komolyan
Szándékom volna. Most a férfiak
Kelete sopra pari áll; s leányink
Mennek, ha kérik, hát hogyan ne hozzám,
Ki íztől ízre - erszényét kivéve,
Mely sorvadást nem szenved - főnemes.

Szörnyű szükség lehet már férfiakban,
Ha oly kapós ön.

                 Megbántás!

                            S elégtét,
Ha tetszik, pisztolok - könnyű halál.

Hm! Pisztolok! - Jól célzok.

                        Ám talál-e?
Ha úgy, mint elméncsége, nem veszélyes.

De a könyűk - és gyilkos öntudat.

Úgy hát távozzék!

                Hah!

                       Lövünk.

                                 Megyek.
A tréfáért, hogy höl-, vagyis Jolánnak
Kedvére udvaroljon - hol botom? (El.)

JOLÁN (nevetve)

Könnyű győzelme volt.

                            Csak Várynál!

Ki tudja?

        Ím a körmagyar! - Ha tetszik. (Mind el.)

Jolánnak Zordy udvarolt: derék
Levente, ezt meg kell kerítenem.
S nem tudna-é két nő hálóba fogni
Egy bamba gyermeket? De a minap
Lépést tevék, hogy birtokát veszítse,
Ezt gátlanom kell. - Gyermekem, Jolán!

JOLÁN (belépve, Bianka az ajtónál)

Parancsolsz.

                     Légy Loránhoz olvadó,
Tüntesd ki őt, mosolygj szemébe olykor.
Ha elvesz, szép kocsin jársz, szép lovon,
Fényes cselédség vesz körűl; üdővel
Feljebb mehet, méltóságot szerez.
S rá'dásul szellemdús is és csinos. -
Hordd asztalodról a sok konyhakönyvet,
Költőket rakj helyökbe, s jól vigyázz,
Hogy felmetszetlenek ne légyenek. -

Akként cselekszem, amint rendeléd,
E Váry úgyis oly kiállhatatlan:
Azt mondta múltkor, hogy karom sovány.
Fényes cselédségem lesz, úgyebár.

De Váryt sem taszítsd el még egészen,
Szorítsd meg olykor tánc között kezét,
Mondj fülébe súgva szépet is neki,
Tartsd jégveremben, mint a marhahúst,
Ha szükség lenne rá.

                          Mi furcsa lesz
Egy szemmel jobbra, mással balra nézni,
Hizelgést súgni, míg a másikának
Lágy kézszorítás ígér jobb reményt.
Dicső egy tréfa! - S még e vígalomhoz
Az ájtatos kép! Ha, ha, ha! Derék!
Nevetnem kell.  (El Széphalminéval.)

                     Majd sírsz, ha én kacaglak!

LORÁN (Bianka elébe térdelve)

Meddig takarja írigy éj gyanánt
E mez napom életsugárait?

BIANKA (álarcát levéve)

Keljen fel ön!

LORÁN (felugrik)

                     Hah, árulás! Mi ez? -
Bocsánat - én - ah, én - megtévedék.

S én megbocsátok; megbocsát ön is
A tévedésnek?

                     Mit? - Vagy úgy - igen.

Minő zavart ön, nemde mást reménylt?
Egy ifju nőt, ki csillog - ah, de higgye,
Nem gyémánt. Én önt kárpótolhatom,
A csalfa szívért hőt, igazt ajánlok,
Mely üdvvel oly tele, hogy istenít. -

LORÁN (elszóródva)

Az üdv terem, csinálni nem lehet. -
Miért nincs ablak minden nő szivén.

Nem az, Lorán, nem ablak, mert azon
Itt: honszerelem, magasztos nőerény,
Szép háziasság, sőt a szendeség is
Rút, bétanult cégérré aljasodnék,
S lehullna a nőnagyság glóriája. -
Ott; boldog vőlegény: négy szép lovat,
A hívatalnokot, pénzt látna, meg
Cselédséget, mindent, csak nem magát,
S szétoszlanának legszebb álmai.

Valóban büntetné a nővilág,
Hogy ármányának titkait kitárja.

Miért volna hát az ablak? Hogyha úgyis
Kinek természet adta kulcsait,
Annak keblünkbe pillantása van.
(Tűzzel.) Lorán! Nekem szerelme kell! S ha szóm
Nem oly szabott, mint langyos hölgyeinké,
Ha hirtelen, vulkáni tűz okozza,
Mely árként gátat hág, s az elmüvelt
Világ durvállja csak szent működését.

LORÁN (türelmetlenül)

Majd másszor erről.

                                 Hah!

                                      Bocsánatot. (Indul.)

BIANKA (karon fogja)

Ön nem hisz, eltaszít, jó, csakhamar,
Ha majd körülnéz, és a nagyvilágon
Magához hűt kivűlem nem talál:
Mindent átkozni fog, s engem megért.
Mert hogyha élvez édes perceket,
Egy ifjú és kellemes lány-ölet,
Ha a korál-ajk súgja, hogy szeret:
És ég szeméből boldogság mosolyg:
Jól látszik állni ifjusága; hogy
Még elromolni rá nem ért: ne higgye!
Nem tiszta üdve, képzelt édenéből
Minden mosoly, minden szó tervszerinti,
Nem boldogítja egy tekintet is,
Mely a tükörnél nincsen bétanulva. -
(Gúnnyal.) Különben még ez mind igen derék,
Az életbölcseség főiskolája
Érzést hazudni, szentet, puszta szívvel.

Hazudsz nő! - Óh, ez nem lehet való!
S ha mégis! Isten, úgy én megtagadlak,
Mert templomodban ördög üt tanyát.

Mi gyönge lény az ember, mily nehéz
Lemondni kedves álomképeinkről:
Már hogyha fél mámorban érzzük is,
Csalódás képzetünk - csukjuk szemünket,
Hogy szét ne folyjon még a drága kép.

Nem, nem, ne higgye ön, hogy gyávaság
És férfiatlan öncsalás okozza
Kétségemet. Mindenre kész vagyok.

Hát adja ön ki Andaházynak
Magát, szóljon Széphalminéval és
Meg fog győződni, hogy szavam való.

Legyen, de asszony! Jaj, ha meghazudtál;
És mégis, mily szivesen megbocsátok. (Elmennek.)

SZÉPHALMINÉ (oldalajtón jön és olvas)

Minő jeges hang, mily szabályos írás,
Lángszó elég, de óh, a nő ki tudja
Ismérni a tüdő és szív beszédét.
Ismét hűlsz, Andaházy? - Fölhevítlek. (Ír.)
"Fizesse ön meg tartozásomat." -
Meglátjuk szíve szirt-é, s hogyha szirt,
Ez érccel összecsapva felmelegszik. - (Lorán és Jolán jőnek.)

LORÁN (sötéten)

Levette álarcát.

                 Le.

                           És, ki tudja,
Az avatatlan most isméri-e
Már jobban, mint előbb, a szív, s kivált
A nőszív nem viaszk álarc alatt
Sző csábot és cselt; más-más arc alatt,
Mely sűrűbb, bájosabb s efelett
Oly élethű. - Óh, óh!

                                Mi lelte önt?

Ezt meg kell szoknia; gyakorta jő
Ily percem és mázsányi súlya fojt,
Hogy szív-eremben az élet megáll:
Démonnak mondják, mely gyötörni jár,
Érzésnek hívják a közemberek.
Rossz szellem s elfüstölni nem tudom
A társasélet síri balzsamával. -

SZÉPHALMINÉ (a levelet elkészítve indul)

Úgy vélem, itt felesleges vagyok.
Laissez nous faire, ez a kereskedők
S szerelmesek kedvelt jelmondata. (El.)

Ön nékem adja e virágfüzért?
S ha hervad és lehull?

                         Az érzelem
Hervadni nem tud, mely virágin él.

Szabad tehát magyaráznom virágit?

Mit keble súg, abban megegyezem.

Miért ne kételkedjem az egekben,
Ha ez hazug!

                    Ijeszt.

                      Ijesztem? Óh,
Nyomorult lény a költő, látja ön,
Szerelmét más közember föl nem éri.
Nem oltja el egy érdekváltozás;
Tűzvész az, mely, ha egy világ viharja
Zúg el fölötte: nő csak és dagad;
Előitélet, gyáva számolás,
Illendőség nem korlátolja reptét;
Alkot magának, mint Isten, világot,
S lelkének gyermekivel népesíti;
Küzd és imád, kételkedik, leroskad,
Győz újra, és átéli a világnak
Minden kínjával minden élveit.
S ha eggyé olvadt a szent ideállal,
Egy lelki eggyé, mely elég magában
S tökéletes, mint Isten, mert szerelme
És vágya önköréből nem csapong ki;
Ha látja, hogy ördöggel olvad össze
És lét-egészítője, fél-maga
A gyáva földre húzódó anyag:
Ezt látva üdve összeroskadoz,
Föld, ég között bolyong, mint kárhozott
Szellem. Kiégett keble puszta ház,
Hamvban jelenti csak, hogy ége egykor
S a percnyi fénye gyászrommá tevé.

Ah, én sajnálom önt.

                     Sajnál? S miért?
Ön tudja: illy őrjöngő szenvedély
Nem lel rokonra e fagyos világon? -

Nem lel rokonra! - Eztet ön nekem?

Hát hogyha a költőnek vállait
Haldokló vén apának átka nyomná,
Még akkor is?

                      Még akkor is.

                             S ha ő
Ez írigylendő, e sajnálatos
Földönfutó egy kóbor volna csak,
És e világon minden birtoka
Két kar, becsűletes szív és esze, -
Még akkor is?

                    Még akkor is.

                                     S ha e
Koldús, és átkozott földönfutó
Én volnék, akkor is?

Mi szörnyü ön.

                Még akkor is?

                                           Óh, jaj!

Ha, há! Szerelmed itten már kifogy?
Jolán, hogy higgyek még az emberekbe?
Jolán, még akkor is?

VÁRY (berohan)

                 Újság! Kisasszony... -
De hah, mi ez? - Beszélni újolag
Lesz szép történetem.

                              Hír? És minő? -

Csak tréfa, semmi hír.

                           Báró! Az is,
Mit itten láta, illyen tréfa volt,
Azért reménylem, hogy hallgatni fog.

Minden bizonnyal - ártatlan mulatság. -
Mi szörnyü ember! Vérem megfagyott.
Ezzel tréfálni nem nagyon tanácsos. (Jolán Váryval el.)

Ismét táncolni! - Óh, én megcsalódtam.
Nem, nem, kiált érette szívem újra
És küzd és fáj, mert küzd és vérezik;
A megrepedt nyugodt a sírfenéken. -
De így kétségben küszködő reménnyel
Minden tapodtnyiért üdvbirtokunkból
Megvívnom, véreznem, hogy végre mégis
Lassú küzdéssel vesszen az egész,
Ez fáj. - Világot e Káoszra hát,
Világot, hogy szülessen bár pokol,
Bár üdv, mindegy, csak a szülés keserve
Végződjék: és megnyugszom. Csak világot:
A nőkebelnek titkait kitárni!

BIANKA (belépve)

Adok világot én, csak megköszönje.
(Hátravonulnak, Széphalminé két csúnya nővel jön, álarcaikkal kezökben.)

Kedves barátnéim! Tüstént követlek
Vacsorán is közöttetek ülök. - (Nők bókok közt el.)
Kérkedjetek csak, hogyha boldogít,
Barátságommal - rútságtok közül
Mint állt vízből a nap, ragyog ki bájam.
(Lorán álarcosan előre jön.)

Nem ösmer ön rám - Andaházyra?
Mint látom Zordy fogva van.

                                          Reménylem
A kislányt főkötő alá hozom,
Jól játszik. Szóm van önnel.

                                           Óh!

                                               De jőnek.
Találkozunk!      (Lorán hátravonul.)

VÁRY (belép)

                 Hír! Zordy elveszejté
Pörét.

          Tréfál ön úgyebár?

                                      Nem én.

Ez szörnyű, biztos-é forrása is?

Sajnálva látom, mint hat önre szóm.

Amennyiben keresztény könyörület
Mint borzadás ment végig hátamon.
Különben ezt már régen gondolám.
Ím, vége az egésznek.

                                 Mily dicső!
A nagyvilág egyik fénycsillagát
Még borzongatja emberszeretet is! -
Még ráér illy nehéz hideglelésre.

A többi közt újságát mondta-é
Menyasszonyának?

                            Mit? Menyasszonyomnak?

Igen, lányomnak.

                          Volt, de elrabolták.

Hűségét tettük próbakőre.

                                         Nem.
Másképp beszélne a leány maga.

Hogy adnám Zordynak, hisz római. (Váryval el.)

LORÁN (kacagva előre jön)

Mily üdv! Lányfőre fejkötőt tehetni
Mi szép! - Árú gyanánt családtagoktól
Megalkudtatni és még ily kevésben!
Vagy nincs-e szebb cél tűzve életünknek,
Mint a leányt asszonnyá tenni. Óh,
A férfi mégis jobb igaz: hazud
Hazát, erényt ez is, de a kenyérért;
És életünk csak jobb egy főkötőnél,
Mely életcélotok.

                           Máris dühöng,
S miért? - Valóban, hogyha minden ember,
Ki nőnek hitt, s nőtől kijátszatott,
Ettől halt volna meg: nem lenne senkit
Más kórságoknak sírba döntniek.
Óh, férfiú-dac! Báb te, melyt imád
A gyáva, ím egy gyönge nőkebel
Hajód leárbocolja.

                            Azt hivém,
Hogy a végsőkre is készen vagyok.
Csalódtam; ember és világ erősen
Volt szűmhöz nőve, s fáj, hogy elszakasztom!

Kigyókat veszte.

                         Jó vigasztalás,
Ha a világnak romján szól az ördög:
Ne sírj, magad vagy a világon úr,
Nem lesz, ki osztályrészedet szükítse,
Nem lesznek nőd s barátid hűtlenek.
Szép üdv a sírva mult üdők könyéből.

Letörlöm könnyeit.

                             Ne bántsa ön;
Óh, szent a könny, mert szép múltért fakad.
Vigasztalás, nem értett szenvedés,
Ki együttérzve nem könnyíti azt,
Tisztelje néma szenvedéseit,
Hogy felrettenve gyászos enyhelyéből
Lelkünk ne lássa, hogy nem érti senki.

Egy érdemtelentől mentém meg önt.

S köszönjek-e a természettanért,
Mely a kék boltot csillagezredével
Léggé olvasztá és én még köszönnék;
De fogadásból! Ez nagyon zsidós. -

Ön tudja ezt is? Én elismerem;
De halljon engem is s aztán itéljen:
Míg más gyermek mosolygott, sírt örült,
Mint a perc ihleté: én szűk szobában
Táncórákat vevék siró szemekkel;
Gyakorta megfosztának ételemtől
Ha csüggedeztem, pénzleső szülőim. -
Az estve jött, fényes ruhában és
Kedvet hizelgve színpadon valék;
S kiket mulattattam, tán nem gyaníták,
Mennyit szenvedtem, hogy meg tudjak élni. -
Serdültem, s jött hozzám sok fényes úr,
A lángkeblű, az ártatlan leány
Hitt, és szerelme legszebb gyöngyeit
Nehány kéjenc mulatságára szórta. -
Fölébredék s míg boldogb nő előtt
Költői fényben áll ember, világ,
Előttem legrútabb alakjait
Nem szégyenlé kitárni; s én csalott,
Hitem veszejtett, - élvek tengerében
Kerestem kárpótlást. De élveim
Erőltetett meleg: nem nap szülé. -
Ön jött, s utálni kezdtem multamat,
Láttam, mi rossz vagyok s érdemtelen
Ily nagy kebelben élni. - Ön kizár,
De én mint bűnös mennynek ajtaján
Addig könyörgök, addig szenvedek,
Míg Istenként könyrülve béfogad. (El.)

S most társaságba - szólni sok- s ürest,
Hogy nyíltnak látsszék szónk, mulasson, és
Mégis keblünknek szentelt rejtekéhez
Ne légyen benne kulcs egy hangban is.
S még nem tudom jól a görcsös mosolyt,
Melyet házunknak lángján sütközünk,
Nem olly üres még szűm, hogy kétszerezve
Akármit visszaád, hogy a gyönyört,
A gyászt csak úgy mutassa ki, miként
Az illendőség hozza azt magával.
Melyet nehány erőaszott divatbáb
Határza így meg. Ím, ezek tehát
A társaság gyönyörűségei,
Melyekben a szeszély kínpadra van
Feszítve gúnyaul természetünknek. (El.)

SZÉPHALMINÉ (Jolánnal jön)

E perct vége minden tettetésnek;
Loránnal légy hideg, Váryt tekintsd
Megint mint vőlegényt.

                                  Miért, anyám?

Tudd, Zordy koldus, tégy, mint rendelém.

Anyám! Ha nem tanultam volna: nincs
Valódi érzés: hinném Zordyé az;
Oly más a többieknél! - Óh, anyám!
Én nem tekintem egyes szám gyanánt
Imádóim hosszú sorát nevelni.

Mit? A lányszív nem oly törékeny és
A színvilági szíveket kivéve
Nem sok repedt meg még szerelmi kíntól,
Vagy hát Széphalminé leánya nem
Felejtené el az avult szerelmet?
Hitvány érzelgés! Melyt kiizzadunk,
Kipárolg az, mint kámfor, hogyha nincs
Mellette bors s az élet borsa pénz.
Csak a csukott, a jégkebel ragyoghat
Nem égve porrá. - Hát ha olvasál
Regényt, keresztülmenve lapjain
Nem tetted-é el, bármint érdekelt is?
Ezt gondold most is, végzéd a regényt
És végy jókedvvel ismét mást elő.

Shakespeare után német komédiát.

S végtére is mit vesztél? Egy kalandort,
Hóbortos költőt - báróért; kinél
Jobb férjet még kivánni sem lehet:
Nem kínoz szenvedéllyel, nem lesekszik,
Mivel lesetni sem vágy! Hírei
S rendes sétái mindég elmulatják,
S ha többet költsz ebédkor, megbocsát.

De szómat adtam.

Adtad a követnek;
Földönfutónak, mondd, mért tartanád?

Anyám, én félek tőle, reszketek,
Mint bűnös a teremtő zsámolyánál,
Nem bírva szent tekintetét kiállni,
Parányi léte s bűne tudatával -
Hát még, ha megcsalom, kisértni fog.

Hah, engedetlen gyermek, akarom.
Megállj, öklöm tanítson meg szeretni. (Jolán el.)

HERÉDY (hajlongva jő)

Szabad könyörgnöm fáradalmaim
Igért jutalmát?

                      Mit, talán szerelmet?
Ha, há! Kiszúrnám e két csillagot,
Ha ősz szakállodon csak meg-megállna.
Bohó! Vén csontjaid nem fájnak-e
A hajlongástól ifjú nők előtt? -

Mi szörnyű álom ez! Vagy ébredés,
S előbb álmodtam oly soká szerencsét?

Állattenyésztőnél tehetsz szerencsét,
Mert ritkaság vagy, szarvas elefánt.
(Herédy el, Andaházy jő)        
Már egyszer elszökött - most nem menekszik.

Nagysád parancsol?

                               Itten csendesebb lesz.

(Andaházyval egy mellékszobába megy. A boltozaton jő: Jenő, Ilka, Jolán, Lorán, Szendrődy és még nehányan.)

E ló telivér.

                 Én tudom, nem az.

S én kész vagyok szavamat állani.

Roppant becsűletérzet. - Egyikét
Elmondom íratimnak, hogyha tetszik.

Sőt, kérjük.

                 Halljuk hát.

                                 Ez jó lehet.

Őrjült költői képzelet, de hallják,
S nevessenek. Barátlag, emberül
Osztá Prométheusz az istenekkel
Teremtésünk fáradalmait,
S lelket lehelt a sárból gyúrt kebelbe. -
Megírigylék bajtársi tetteit,
S Kaukázra zárták visszatartva díját. -
Hisz istenek valának, s tettöket
Nem volt más isten, aki megbirálja.
Mit vélsz, Jenő, baráti tett-e ez?

Tigris-barátság.

                        Sőt, isten-barátság,
Minő lehet hát még az emberek között!
De volt hősünknek öccse: Epiméth,
Vitéz titán! Csatára kérte őket,
S boszút forralva a magasba tört,
Megrázta termi fellegoszlopát,
S fölkérte a menny gyémántkulcsait;
Mit villámolva meg nem győzhetett,
Egy nővel vágyta azt Zeusz kivívni,
E Pandorának zerge-termetével.
Parancsolá: mosolygjon a titánra
Szerelmet, és hazudjon szenvedélyt,
Mit isten föld fiáért érzni nem bír. -
Mit gondol, a lány mit cselekedett?

Nem hallgatott parancsra, s úgy cselekvék,
Mint keble istenétől azt tanulta.

                                              Dicső, dicső!
De ha Pandóra keble puszta volt?
Hány nőkebelben trónol lélek, és
Hány nő nem enged minden bényomásnak,
Mert elv és érzés áll szivében őrt?
De úgy, hisz nála még nem ölte el
Pallérozás égadta szikraját, -
És mégis, mégis, ő sem így cselekvék!
Hizelge és mosolygott, míg csalott
Hősünk kivítt gyözelméről lemondott,
Minden reményt ez egyért bécserélve,
Mely esti árnyként létét elfogá;
És látva egyetlen csillagzata
Mint szikla gyémánt, nem mint nap ragyog,
Mely dermeszt és kigyómarás gyanánt
Gyógyithatatlan szívsebet fakaszt, (Legnagyobb tűzzel.)
Leroskadt üdve. - (Hidegen.) Nincs tovább. -

                               Lorán,
Hogy érti ezt?

                       Sehogy, hisz költemény. (Mind el.)

BIANKA (Zenőt a mellékajtó elébe vezeti)

Megfogtalak, Etelke! Bosszut áll
A színésznő! - Zenő, ön itt marad.
Mig eljövünk gerléimet csodálni. (El.)

SZÉPHALMINÉ (bent)

Óh, nő! Ha van kebledben irgalom!
Jaj, annyi bűn után tőled reménylek?

ZENŐ (az ajtót a más mellékajtó kulcsával kinyitja)

Most félre töredelmességeiddel.
A jóllakott hiéna könnyei
Nem ingerelnek. Én a nőerényt,
Mert téged is nőnek hiv a világ,
Kivánom benned a gúnytól megóvni.

Ha ezt tehetnéd!

                        Szökni nem lehet,
Mert úgy kijönne az egész csalás!
(Bemegy, s álarcában Széphalminé jelen meg.)

BIANKA (jön a társasággal)

                                              Nők és urak!
Másfél órája, hogy gróf Andaházy
Mereng a nők e legrosszabbikával,
S míg kedves és szellemdús nője szenved,
Míg lopva törli bánatkönnyeit:
Ő addig e csábító, e kiélt
Kéjhölggyel társalog, kit könyrületből
Maholnap a bűn elhágy, mert erőt
Nem bír, hogy azt el ne tudná hagyni. Ím!
(Zenőt a szobából kivezeti s álarcát lekapja.)
E nő!

           Isten s világ előtt övé. - (Nevetés.)

Mi ez?

            Ha, há! E tréfa sikerült.

ZENŐ (Biankához)

Sajnálja ön, hogy nem segíthetett?
Keresztyén-buzgalom, mely bánja, hogy
Embertársának van mit rágni még,
Mert éhhaláltól meg nem mentheti.

Szép hála tettemért!

                                Szép tetteért:
Hogy bosszuját erénynek adja ki.
És azt akarja: más köszönje meg,
Ha önmagának eleget cselekvék. -

Barátságáért sokkal tartozom.

Hogy van, nem értem, ám hogy nincsen így,
Esküdni mernék.

                         Majd megoldom én.
Kegyed, Bianka, nem csalatkozott. -
Szegény valék, fény, vágy és balkörülmény
Hódolni késztetének ennek itt -
Ki szívesen megnyitta kincseit,
Hogy rajtok egy imádót megvehessen,
Ha, há! Hisz az imádó nem hiában
Jár vérző bokákkal szent helyekre,
Nem csúsz hiában az oltár körűl,
De vagy bűnöknek súlya nyomja lelkét
Vagy e kis fáradalmat jó zsidósan
Kivánja az egektől megfizetve.
(Széphalminé menni akar.)
Megálljon ön, nagyon rövid leszek. -
Igy a szent képek híve; hát, ki az
Ördögnek bálványoz még? Fényre vágytam,
Kitől e kegy függött, e nőt imádta,
S hódolnom kelle, hogy nőbüszkesége
Kieszközölje nékem e helyet.
Meglőn; bár hírlapokban érdemek
Említtetének, mégis igazabban,
Mert e nő itt - hiú, és úgy akarta,
Hogy szenvedélysugallta soraim
Nagyobb rangútól légyenek megírva;
Más érdemesek elpenészedének,
Mert nem tanultak bókot csinálni. -
Többször le vágytam rázni e nyügöt,
De, mint oroszlán, tartá martalékát,
Fenyíte, átkozódott, kért, könyörgött.

Hah, árulás! Hazugság.

                                    Tűrelem!
És nőmet kelle mindég sírni látnom,
Most is feláldzá a bűnért magát
És nyugton szenved; óh, e lét rövid
Mind helyrehozni szenvedéseit. (Ölelkezés.)

Gyalázat öntől illy alávalón
Gázolni nőerénybe.

                            S volt-e kor,
Mely önt erényesnek látá?

                                       Azért
Őrzöttem-é meg szennytől híremet?

A hír- s erénnyel ifjú kéjleányok
S a bűn utára indult nők dörögnek,
Ön már kivénült, ön már aljasabb,
Hogy ez kölcsönzzön némi érdeket.

Jó, jó, van itt még férfi, aki véd,
Ki az erény lovagjaul szegődik:
Herédy!

            Én szolgálok szarvaimmal.

Még nem ráncoltak arcaim, szivem
Még női szív, mely bír ármányt koholni,
Hogy sírjanak mind, kik mostan kacagtak.
Fiam, boszulj meg! (El.)

                          Egy bőrkarcolás
Csak címeért - udvariasan, kimérve,
Arámnak apját, főispánomat
Eléggé bünteti - hírsérvedért.

Még én olcsón menekvém, hála Isten!
(Ezalatt ismét mind a másik terembe vonulnak.)

LORÁN(Ilkát visszatartva)

Egy szóm van önhöz!

                                 S én kihallgatom.

Ismérem jellemét - ez bátorít.
Egymásnak nézeténk ki, de nekem
A házi üdv helyett egy puszta kéz,
Bilincselt szív lett volna mindenem,
Mit a reménydús nőnek adhaték,
Kit még a szenvedélyek hajnalában
Egy felmosolygó nap pompája várt.
Így csalni nem birék.

                             Óh, hála önnek!

Mig a pör tartott, nem birám kiállni
Tekintetét, miért hogy nem dobám
E rossz szivet, szülőink alkujára?
Pöröm veszett, és én nyugodt levék. -
De hullt fejemre szívölő csalódás;
És az, ki egyszer már veszejtni kezd,
Mint fergetegben a kalmár hajós
Egymásután kidobja áruit,
Hogy még megmentse a maradtakat;
Amíg hajója üresen marad,
S üres hajóján véle a nyomor. -
Szivem kihalt, siroszlopim között
Az embergyűlöletnek réme ül;
Kétségbeestem üdvön, életen,
Istent, erényt és embert megtagadtam.
Egyetlen társam a szülői átok,
Egyetlen hasznom küzdő életemből,
Hogy éltem unni s halni megtanultam. -
Nem bánom a világ itéletét,
Mely mindent rossznak mond, mit föl nem ér.
Csak egyért kérem az eget, hogy ön
Megértse a hitetlen férfiút,
Ki csak rémként tűn fel szent álmain,
Mert a világ is ily kristály-kebelben
Dicsőbb színt ölt fel, hogyha tükröződik.
És máskor, hogyha lát megtörni embert
Kétségbeesve sorsán, óh, ne higgye,
Gonoszság, mert körülmény zúzta le.

Mindezt ön értem szenvedé, hogyan
Reménylhetek öntől bocsánatot.

Nem fogja ön áldását megtagadni
Az átkozottnak gondülött fejétől,
Ön nem tagad meg egy csókot nekem
Talizmánul vihardús életemre,
Hadd irják sirkövemre: életében
Egy nőt csókolt meg, mely nem volt csalárd,
S a Judás-csókok közt egy volt igaz. -
Ez is sok áldás, hála Istenemnek. -

Isten megáldja önt. (Homlokát megcsókolja.)

                               Köszönöm.

BIANKA (a kárpitot széttaszítva az odasereglő társasághoz)

                                          Ím!
Nézzék e pásztori jelenetet! - (Lorán felugrik.)

Jolán kisasszony, nemde, jegyesem.
(Gyűrűt húz ujjára.)

JOLÁN (bámulva)

Az. - (Kínos gúnnyal.) Lám, költő szerelme, ha, ha, ha!

Álnok barát! Honáruló, megállj!
Őrséget a honárulót befogni. -

Bájos Jolán! Ön jó, hogy megtaníta
Mint foglalhatni kígyót, ördögöt,
Mindent, mi rossz, egy szóba, s mondni ember.
És megtaníta, hogy egész fajunk
Bűn-mikrokozmosza a lány. - Jenő,
Hát csak tömlöcbe menjek, jó barátom? -
Becsűletes Széphalmi! Még imént
Kivántál vívni egy rossz ló miatt
Jó cimboráddal, ez krajcár fukarság,
Mely ezreket költ, s hogyha megbukott
Mégis hitellel bír, mert a világ
Éhezni lát koldust házajtajánál. -
De hisz még vannak hű s igaz barátim,
Kik a koldúsért is jót mernek állni!
Kondor, te!

               Viszket a nyakam.

                                              Pikó.

Ily szűk időben jó tanáccsal inkább.

Szendrődy.

                Már divatlan a szabadság.

Mit is veszteglünk, hogyha nincs mit enni! -

Tudom már, mit jelent embert szeretni:
Éhség fájdalma az csak, mert mihelyt
Van mit rágódnunk, máris elfelejtenénk. -
Barátság, honszeretet és szerelem,
Szép égi nemtők, tik mind megcsalátok,
Hadd lám a föld legföldiebb leányját!
Nos, szép Bianka! Egyedül vagyok,
Szerelmed lángja ég-e még irántam?
Kövess tanyámra, majd ölelkezünk
S kacagjuk a magas rényt - nos, siess!
Tinéktek, jó barátok, ifju nők,
Búcsúra, íme, legjobb csókomat.
(Ökleivel szétcsapva elsiet, Bianka követi, zavar.)

NEGYEDIK FELVONÁS

(Szín: Vadon, elől kunyhó. Lorán kulcsolt kezekkel áll.)

BIANKA (előtte)

Még most is megvet ön? Jó; távozom;
Ne higgye, hogy epedni s az eget
Megyek imádni áldásért fejére,
Mint rossz színműben. - Ön nem ösmeri
A nő-kebel szép tükrű tengerét.
Vagy tán leckémből, melyet térdein
Csuszott tanulni? - Én önt gyűlölöm
Természetem egész tüzével és
Megbosszulandom, hogy könyörögni láta
És oly kicsínyen. - Még találkozunk. (El.)

LORÁN (komoran)

Takarodjék csak, mindent elhiszek. -
Könnyül lélegzetem, melyt a kigyók
Nehézzé tettek. - Most szabad vagyok!
Hisz annyit éltem másnak, hogy magamnak
Is illenék már élnem egy kevéssé,
A társaság nyügétől is megmenekvém,
Mi csak patkányfogó s mi foglyai
Éhségből egymást esszük. Rendezett
Pillangó-gyűjtemény, hol mindenik
Lepének tűvel van kiütve keble. -
Gyermeknek szép, kinek, ha csillagot kér,
Adj fényes rothadó fát, és beéri;
De a müértő néz örömtelen,
Mert tudja, hogy mi gyémántként ragyog,
A szőnyegen túl könny volt, s megfagyott,
Részvétet esdve ember-kebleken. -
Nem fértek vágyaim az ősi házba,
S most szűk tanyám is üresen marad.
Sebaj! Bálványokat füstöltem el,
S kis áldozat, ha rá'dásul az egy
Isten kiment is keblemből velek.
Hisz hon, szerelem, barátság és erény
Mind, mind, pénzünknek csillogása csak,
Mely addig él, míg készpénzül kel el. -
Ellenben nyertem, mert mi elrabolta
Virányimat, a fagy jéggé töri; és
A jég nem hervad. Én nyugodt vagyok,
Mint régen, bár csak alvó tűz előbb,
Most szén. De mindegy! A bölcső s koporsó
Szűk; csendes mindenik; s boldog lakója,
Mert meztelen; nincs vágya, nem csalódik,
Nincs semmije, és így nem is veszíthet,
Igaz, nincs kéje is; de óh, amaz
Sokkal több életünkben. - Hah! Ki jő?
(Gerő és Piroska képeket és fegyvereket hoznak.)

Mi még maradt, elhoztam, jó uram! -

Mit hízelegsz! Urad már nem vagyok. -
(A képeket széttaszítva.)
Mit hordod hozzám e torz képeket,
Minő gúnnyal néznek le vásznaikról,
Mint hogyha mondanák: mindent, mi vagy:
Nekünk köszönd; vagy hogyha nem hiszed:
Próbáld meg; tégy - s leroskadsz. El velek!
Nyugodtak, mint egy kurta éj után;
E szíven dúló ezredév dacára.
Hányd őket tűzre, felmelegszenek tán.
(Érzékenyen.) Anyám! Itt vagy te is? Hozzád jövék,
Legvakmerőbb reményim - mellyeket
Nem érte senki, mondni nem merék -
Szelid kebledbe súgni. És mosolygott
E vászon olykor, inte, sírt velem,
S kihalt-e most lelkemmel? Vagy miért nem
Mosolyg e fegyverekre, melyeken
Fájdalmim írja van? (Hidegen.) Ne, fogd, Gerő,
Vidd ezt is tűzre, mert zsidó-piacra
Kerülne, s tán csapszékbe két forintért,
S az egykor kedves ottan nézze-é
Garázda cimborák tréfáit?

Ön
Megváltozott, hol szín, erő, mosoly?

A szint s mosolyt megette az erő,
S erőm e küzdésben megsemmisült.

Mi hang! Ön Isten ellen vétkezik.

Éj! Hol tanultad ezt a cifra szót?
Ismerlek jól, hizelgő macska-faj,
Ki szádban istent hordasz s körmeid
Szivedbe húzvák. - Ah, de jól teszed,
Az a bolond, ki ennyi szent igére
Gondolja: még maradt a szívben is
A jobb érzésnek némi kis salakja.
S te jót kacaghatsz: mert az ég magas,
Átok, keserv odáig míg felér:
Esővé lesz, s hizelkedő ez is,
A dúsat áldja csak.

                             Tréfál ön, úgye?

Ne kérdezd, mondd előbb, hogy fürteid
Szőkék-e még?

                     Vagy harminc év előtt!

Vén vagy tehát. - Nem, nem, vén nem lehetsz,
Gyermek vagy, mert a gyermek még örül;
Hogy tudna az mosolygni, aki már
Félszázadig küzd? Küzd, és nem tudá
Még nyughelyét kivívni, a koporsót!
Tudod mit? Menj, siess, ha hatni nem tudsz,
Ki a világba, tüstént megtanúlod,
Mi könnyű az.

                     Az Istenért, uram!

LORÁN (üti)

Te vén hizelkedő! Szód mit sem ér
Az Istennél; ő áldozatra vár.
S gúnyul ragyog le csillagezredével
Bűn- és nyomorra. Tégy, mint én, ne várj
Kegyétől semmit s nyersz, mert megmarad
Imád s csak azt kapsz, mit kapnál különben. -
Hát ez ki? - És mi gondom, hisz leány.

Ég látja szívemet, mint szánom önt.

Ki engedé, hogy szánj? Nő - férfiút!
Ne bánts! Kezet szorítsz? - Jó, értelek:
E gyűrű fénylik rajta, nesze vidd.
Kivánod éltemet? Vedd, és én nyerek;
Te kettes kínt. - Azonban hogyha pénz,
Kegy és ajánlat kell, rosszul jövél,
Mert a koldus kockáját nem tudom
Megtenni, és koldús ajánlata
Még rosszabb semminél a nagyvilágban.

Elismer.

            Mért? Hogy még nem hódolok?
Látom, csinos vagy, mást csalhatsz, de én
Órákat vettem emberismeretben;
És megfizettem értek szent hitemmel.

Ő hitvesem.

                   Ő hitvesed? S miért,
Ha már nagyobbá nőtt fel állatod
Lelkednek szikrajánál, s nőt veszesz,
Nem választottál rútat, ostobát,
Vétkezni renyhét? Nézd, nézd hölgyedet!
Minden vonásán élet; bájiban
Ezer csalódás, csalfaság honol.
Az élet nem fér nyűgöző körébe - -
A nő addig jó, míg rossz nem lehet,
Vagy nem tud, aztán gúny - örök gyalázat,
Ha férfiút, ki Istenné lehetne,
Lúd dönt meg; mely magában mit sem ér
S két nap van ára, mint új tánczenének. -
Ládd, volt keblemben szellem és erély,
Lehettem volna hajdan Cassius-szá,
S két nő kezébe fúlt örök nevem;
Sárrá levék.

                     Ő hűn szeret.

                                           Hazudja.
Még azt sem tudja, mit tesz az, szeretni.
Nem fajtenyésztés az, nem házasúlás,
Hogy ingyen házhoz jussunk, gazdaságból.
Nem fontolása jó tulajdonoknak. -
Szeretni költészet kell és lemondás,
Magasztos lélek, így ti nem szerettek.

Piroska - -

               Mit - te vagy? S nem ösmerélek!
De mit csodálom, oly ifjú maradtál,
És én - -  - Leány! Te engemet szerettél,
Most serpenyődben forralod naponta
Szerelmedet és tűzhely lángitól
Pirul fel arcod: akkor könnyezél,
Most boldog vagy - és én leroskadoztam. -
Férjed becsűletes, jó férfiú,
Tulajdonidat egyig ismeri,
S azért becsül - ne félj, hogy hűlni fog.
Én megfagyék. Mit ér a lángkebel hát?
Ti hosszú, csendes éltet éltek - én
Nehány üdvpercet, s ez, mit tik nem éltek. -
Ha, há! Még olvadok - el, gondolat. -

KÖLTŐ (belépve)

Ön Zordy?

                  Voltam. - Mit kíván?

                                                Mi kéj
Önt látnom, önt, Prométheuszomat.
Költő levék ön által, ön tanítá
Imádni a szendergő érzeményt:
Hon és leány kettős oltárinál.

Ön zend hitű; vigyázzon, mert az üdvöt
Melyt Ormuzd, a költészet alkotott,
Feldúlja Ahriman, a közvilág.

Ön lelke szállt meg.

                              Mért fogadta el.
Megmondtam volna, démon, űzze el;
Ki egy böcsűletes, jó gazda férjt,
Piros pofájú gyermekek szülőjét -
Ki minden szombaton krajcárt bocsát
Zsíráért a szegények perselébe -
Haszontalan ábrándossá tehet.

Jobb így: költő vagyok, s e névre büszke.

Költött ön, úgye, zajgó érzeményt,
Tisztát, magasat, és kigúnyolák?
Hogy is ne, több a béka, mint kesely
És kevesebb posványa az egeknél.

Sőt, hírben állok.

                         Nem költő tehát,
Hizelgő rabja minden gyöngeségnek. -
Vagy tán előidézte Cassiust
Hű Brútusával, és papíroson
Küzdött Rómáért. Mért költötte fel,
Hogy sírjon Brútus? Hisz nem érti senki! -
Talán munkáját honja zsarnokának
Ajánlta? Mert ez azt jól megfizette!
Piha! - Nem rontá-é meg rímeit
A rab hazának haldokló nyögése? -

Nem lelkesít költőt danolni a pénz.

Akassza fel tehát magát, nehogy
Meghaljon éhen.

                          Népem jajgatása
Fájt, mert értém Cassiust, s jövék
Az ígét testté tenni: megtudám
Hogy ön itt van, s így társaságunk
Meghívja.

                      Látja, gyermek ön.
E játszi képek addig tartanak csak,
Míg a lepének szárnya boldogít.
Míg ellenségül kórót vagdalunk. -

BIANKA (Belényi-, Hars- és Pikóval megjelen.)

Ott van, fejére nagy díj tétetett.
(Társai előbbre jönnek.)

Lám, lám, barátim itt is felkeresnek.
Lehulltatok, levelimet leéve,
S most visszajöttök még a törzsökért. -

No, rajta!

              Foglyom vagy. - Tán senki sem lát,
Nevemnek ártani.

LORÁN (üti őket)

                           Ne mondja senki,
Egy porcikátok volt becsűletes,
Mert ráfognák: ez az, miért az Isten
E rossz világnak máig is kegyelmez,
S szép mindenségéből e dögfekélyt
E bűn-kelést nem metszi fel. - (Körülveszik.)

Szólóm vagy nékem is még, ronda faj,
Házasságrontó, szerelemkészítő,
Lázár tettekben, ámde dús tanácsban,
Gyors jó ebédhez, sánta éhezőkhöz,
Siró halottnál, és vak szenvedőknél.
(Ezalatt kihajtja őket. Lorán követ dob utánuk.)

Ezt adhatok még.

BIANKA (kacagva)

                           Délceg férfiak!

LORÁN (a költőhöz, hidegen.)

Im, ifjú, hogyha költeményeidben
Barátságot dicsértél, hont, erényt,
Menj, vesd el őket, mert lép mind csak ez,
Melyen, ha ott sülsz, megkopasztanak.
S panaszaidnak éles gúny felel.
(Tűzzel.) Danolj kutyát ezentúl, már nem embert,
Az hű, ha lakomádnak csontjain
Rágódhatik; ez, nőljön kebleden,
Hizzék véreddel s megnől vérkutyává.
Farkast danolj, mivel becsűletes
S agyarkodik, ha martalékra tör,
Nem hízeleg, csókkal nem mérgesít.
Medvét dicsőits, mert könyrűletes,
Egyszerre fojtja meg gyász martalékát,
Nem szívja ki cseppenként életét,
Nem öl tréfából, csak míg éhezik,
Nem dúlja önfaját s nem is kivánja,
Hogy lágyszivűnek hívja a világ. -
(Nyugodtan.) Ne higgy gyermeknek, hogyha hízeleg,
Mert csínt tett, vagy játékért jött könyörgni;
Ne hidd a papnak, hogy hivén keserg,
Számolja temetési jövedelmét;
Haldoklónak sem higgy, ha bűnein
Sopánkodik, e percnyi bánatával
Istent vágy csalni, s bűntelt életéért
Bocsánatot reményl. - Csalj, ölj, kacagj!
Mert hogyha jó vagy: bibliánk hazug:
Hogy a díj tetteinkhez méretik. -
Higgy mindent gaznak, ez az emberek közt
Kopernikusznak csillagrendszere,
Mely legtöbb mozgást legjobban kifejt;
Rendbontó üstököse csak kevés,
S ki tudja még, rendbontó-é ez is...

Mind elhiszem, ha lelkemet kitéped. (El.)

Im, ennyi ember, ennyi színbarát,
Ily sok pallérozott, müvelt levente,
Mindnyájoknak tevék szolgálatot,
Te egy nem vettél tőlem semmi jót,
Te egy csúfoltatsz durva pórfiúnak,
S oly sok barátból sírkereszt gyanánt,
Te egy maradtál nékem hű barát.
Add hát szorítnom kérges jobbodat,
Természetétől kérges mindenik,
Sok örökösen köszörül külsején,
Hogy síma légyen, és lesz, ámde kérge
Szivére ül, hogy bizton megmaradjon. -
De hát, ki áll jót, hogy te üstökös vagy?
Nem-é vagy ember? - Menj, ne lássak embert.
Mert képmásában az Istent utálom. -

S hogy léssz nélkülök?

                                Jobban, mint velek.
Kit pénz, kit rang, körülmény kap fel, és
A lélek s elme oly hitelveszített,
Hogy véle többé senki sem törődik.
Most, hogy becsülhessem meg önmagam,
Próbát teszek: mennyit bír tenni ember?
Hisz oly kevés kell élni és gyalázat,
Ha a rágó erőmű egy nap is,
Többet rág össze, mint amennyit ér.

Jöjj hát, Piroska, sírj helyettem is,
Mivel különben a könyű megöl. (El Piroskával.)

A költőt gúnyolám, s ő hű maradt
Magához, ihletetten válaszolt.
Büszkén, mint istenlakta ház. Hogyan?
S én eltagadtam a költészetet?
Ez egy világot, melyben rény honol.
S a megcsalott, mint Isten, iszonyún
Döröghet átkot a bünös világra.
Láncát szakasztott tigrisűl ijesztve,
Mely még imént ingerlé, a csoportot. -
Igen, megírom sorsomat. Talán
Ezért tépé le mind a fergeteg
Életvirágimat, hogy szép füzérré
Kötözze homlokomra. - Tán azért
Állt meg szivem verése, hogy nyugodtan,
Mint Isten, alkothassanak színvilágot,
A gyöngyöt megteremjem, mint csiga,
S a gyöngy fényébe menjen életem,
S én veszhetek, ha gyöngyöm él. - Ki mondja,
Nincs élvem? Költhetek. - Munkára hát. -
(A kalibába megy. Váry, Jolán, Jenő, Szendrődy, Dúlházy, Pikó, Hars.)

Miért vagy oly komor?

                                  Kinek nevetnék?

Nekem.

             Neked? - Hát meg nem hódolál?

Hisz itt gazdasszonykodhatol, Jolán.

Menj, menj! Ne untass - térjünk vissza a
Városba.

             Úgy? Te a világba vagy
Csak jó, nem nőnek, megcsalál.

                                             Meg ám te.
Minden mulatságból kizársz, de én
Cseléded nem leszek. - Mi ház ez itt?

Egy embergyűlölő tanyája.

                                            Hadd
Maradjon.

                 Szét kell hányni, érted-é?
A dalnok jő eszedbe?

                                    És ha jő?

Csak hív egy nőcske ez még konty alatt is.

Gyanút ne, én megőrzöm jobbomat.

Meg, mert vigyázunk. (El Jolánnal.)

                           Hars! Széphalminé,
Mondják, beteg, miért?

                                Egy bál után.
Tán nemtelennel táncolt, s megtudá.
Nőnél elég ok. - Azt tudod: Jenő
Téző barátom; tegnap is kacagva
Anyósáról mondám: ifjabb, ha volna
Szánnám, hogy a pokolra nincs talán még
Elég sok érdeme. De így mehet. -
Szép munkám volt ma, Zordyt megfogám
Egyetlen én, és ő hatodmagával.

Hol?

         Itt. De kért, tudod, hogy jó valánk,
Hát elbocsájtám. - Mit mond majd barátom?
(Jenőhöz, bókok közt.)
Jelentem önnek, Zordy itt barangol;
Nehány segéddel könnyen elfogom.

Ez önt nem jól jellemzi, hogyha én
Megváltozám, nálam van ok.

                                             Van ok. -

Hallom, nyomorban él, küldnék segélyt,
Ha elfogadná. -

                         Mért e naplopónak?

Mért volt szűk kamrához konyhája tág.
És mindemellett ön nehány forinttal
Fényesb urat játszik, mint ő ezerrel.
Hiában, az ízléshiány!

                                    Ha már
Nagylelkű ön iránta, táncvigalmat
Rendeljen el javára, s mindenik
Szivesen táncoland jó cél miatt.

Nem, nem, tudom, megítélt a világ
Barátlan tettemért. Én metsztem el
Létfája ormát, hogy törpén maradt,
S felette sok nagy lélek átka ül.

Ez túlszerénykedés, vagy hát nem-é
Dicső, barátját adni a hazáért?

Csak ő hibás, mint minden lángkebel
A közvilágra ha kilép: legelső
Lépése botlás, mintha sas kivánna
Pályázni földtúrásban vakanddal.
Nem őrizhette ön meg.

                                      Úgy hiszi? (Mind el.)

VÁRY (Biankával jön)

Mily üdv önt itt találni!

                                      Félre most
Ily balgasággal, már sem gyermekek,
Sem holdüvöltők nem vagyunk, hogy egymást
Olyakkal vágynók csalni, mit nem érzünk,
Mi a szótár- s költőknek képzetéből
Életbe nem ment. Ön jól tudja azt,
Minő szerelmet érez a szinésznő,
Ki eljátszá minden költészetét.
Ön tudja, hogy mi csókját lelkesíti,
A koldus művészet kenyérhiánya.
Én is távol vagyok keresni érzést
Az úri szívben, mely kéjmámorában
Kiaszott, míg különbséget nem ösmért
A szív és más egyfontnyi hús között.
Jól ismerem, minő a szenvedély,
Melyt égi szerelemnek csúfolunk,
Mely szőnyeges termeknek csarnokából
A szende lakba vonz. - Azért ne légyen
Közöttünk tettetés. Ön csalva van:
Jolán első szerelme édenét
Egy verselő lopá el ön előtt,
Ki hogyha éhezik, mérgében ír,
S tollán rágódva ékes jambusokba
Szerkeszti éhokozta kínait.
Megbántott engem is, tanúm az ég,
Minő érzékenyen: kezet reá,
Bosszútársak leszünk, s bűnhődni fog.

Legyen meg.

                       Mind öné leend az üdv.
Mit adni képes női szerelem,
Mindegy, mi föld termé meg a virágot. (Váry el.)
S ha győzök, bírok-e győzelmemen
Örülni is? - Óh, nem, sötét szemekkel
Néz a gladiátor, ha győz, hiszen
Barátát gyilkolá a tapsokért,
S helyette bűntudat az, mit cserélt. (El.)

LORÁN (írásokkal kijő a kalibából)

Nem várom, hogy kihajtsatok, megyek. -
Így, kész a terv, meglátom, sírnak-é
A hős felett, kit tréfából megöltek.
Felköltöm-é a szikra jót szivökben,
Mi mindenik bünös keblében él,
Mint földedényben a bornak szaga,
S e bort teremtőnk önté még belénk. -
De ha lehullnak szó-villámaim
A bűnkéregről? - Óh, hisz a nagyon
Gonosz s ártatlan abban egyező,
Hogy nem pirul, s a bűn súlyát nem érzi.
Mit akkor?

ANDAHÁZY (Herédyvel jön)

Mit játszanak? - "Csak tréfa", új darab.

Mondják, hogy az elillant Zordy írta.

Nézzük meg, a szerető húny-e el,
Vagy házasságban a szerelem?

   Ez
Egyik sem tréfa s címe ezt igér.

Van-é hirdetve, színi demagógul
Görögtűz, tánc, állat, szellem, vitéz?
(Olvassa a színlapot.)
"Hivatalnok               |
Gróf                                  |         (Mindenütt a játszó szinész nevét is mondja.)
Grófné                              |
Dalszinésznő                  |
Báró                                  |

Etelke, özvegy nő      |
Jolán, leánya                  |          (A szinész nevét nem mondja.)
Jenő, fia                           |
Barátja, költő. - Az utolsó felvonásban N. műkedvelő játszandja szerepét."
Ez furcsa - hogyha tetszik. (Az ajtónál kínálkoznak.)

                                       Kérem önt.
(Bemennek. Bianka egy-, Váry a kritikussal másfelől jön.)

Készen van minden?

                               Kétszáz síp elosztva.

Jégszívű Zordy! Büszke álmaidhoz
Zenét készíték, hogy szűd megrepedjen!

Itt hoztam egy nagyérdemű urat,
Egy tintahőst - nagyobbat Toldinál,
Mert Toldi testet ölt, ez jó ügyért
Lelket tesz semmivé!

                                  Szolgálatára. -

És még szabad?

                         Miért ne, a haza
Rovásra nem húzhatja szellemünket,
Nem készítethet véle útakat,
S így gondja sincsen, túl e két szavacskán:
"Habeas corpus." -

Ön tudja kérésünket, bízhatunk?

Mint házasság- s papi szónoklatokban
Az ásitásra. - Zordyn nem marad
Tűhegynyi jó: a sánta jambusok,
Ha versben van, notandum. - Rossz irány,
Költőtlen szellem, vakmerő repűlés.

Elég! Elég!

                 Nem - összemorzsolom!
Elolvasom, ha tetszik - kész.

                                               Hogyan?

Miért ne, új név, g- és b-telen.
S oly vakmerő, hogy lágy birálatért
Nem is könyörgött.

                             Hallatlan dolog!

Tudom, dühöngni fog. (El.)

                                  Lecsendesítem,
Adok számára nyugtató porocskát. -
Holnap külföldre utazom.

                                          Miért?

A leg rosszat tesz. Még ma lesz szerencsém?
(El Váryval.)

LORÁN (jön)

A végső felvonás, - színpadra hát! -

PIROSKA (elibe jön)

Egy szóra kérem önt.

                               Hah! És te itt,
A fővárosban? - Úgy, kivert belőled
A nőtermészet. Tedd napszámodat;
Hisz rég mondtam: légy rossz, ölj csókjaiddal,
S a renyhe gondviselést pótolod,
Mely e gyalázatos fajt élni hagyja.

Ezt hallanom! - Figyeljen ön szavamra,
A dalszinésznő múltkor e porocskát
Adá s könyörgött, vetném ételébe.
Oly lelkületnek, úgymond, mint öné,
Szerelem kell, s szerelmessé tesz ez.

Add csak Piroska! - (Nézi a port.)

                             Isten áldja meg. (El.)

LORÁN (eszmélve)

Hol vagy? Mint angyal-álom szétfolyál!
Óh, lány! Embernek jó vagy, és azért
Közikbe rossz. De jó, hogy távozál,
Nem bírtam volna úgyis megköszönni,
Mert lelkem búval annyira tele,
Hogy enmagamnak sincsen benne hely. -
Az féli a halált, ki még veszíthet,
Én fájdalomnál mást nem veszthetek. (El.)
(A költő jön Kondor- és a kritikussal vitázva.)

Mit szólna rá a vén Arisztotel! -

Ifjaknak és a népnek tetszhetik,
De csak nem klasszikus, s így mit sem ér.

Ahhoz kevésb tárgy, cifrább jambusok
Titokdús méltóság kivántatik,
S mentől kevésb rokonság életünkkel.

Óh, úgy te klasszikus vagy. - Azt hiszed,
Mint a vakand, hogy legszebb sártanyád,
S az ég pompás tekintete megöl.

Lorán nem is költő - oly nyegle csak
Mint ön, pedig sokat tanulhatott
Tőlem; például a "Falernusi
Fürt" - "Eros és a Chárisok" - dicsők!
Ki sem tagadja.

                         Mert nem olvasá.

Rossz ízlés.

                  Hogy nem tetszik múmiátok?
Te még emberségét is eltagadnád
Annak, ki nem penészlik - s él. -

                                                     Kölök!
Ne, itt az ellenok! - (Üti.)

                              Füled megé
Írom fel az enyémet. (Üti.)

GERŐ (jön)

                                Héj, mi zaj?

KRITIKUS (ki elvonult, elébe megy)

Tudós vitatkozás!

GERŐ (közikbe megy)

                             Győző okok. -
Ezekhez én is értek egy kicsinyt. -

Megadom magamat - irgalom, Gerő.
(Súgva.) Adj tíz garast, csendes leszek, különben
Fütyülnöm kell, mert már a pénzt elittam,
S előre fáj a hátam.

                               Fogd - nesze!

Menjünk kolléga, sum capacitátus.

Hogyan?

KONDOR (Gerőre mutat)

                  Odi profanum vulgus. (El a kritikussal.)

Menjünk haza!

                       Minő szeszély megint.
Vagy, úgye, szépem, a darab hatott meg?
Eszedbe jött ismét a szép kalandor,
A sápadt arc, költői szerelem! - -
(A színpadon nászmenetben Etelke, Jolán a báróval, Jenő és mások jönnek.)

Mért kérded azt, gyöngédtlen ez tetőled.
Menjünk.

               Maradjunk, míg kétségb'esés
Utolsó szálát metszi életének. -

"Adj, lány, Isten nevében alamizsnát,
S díjul megáldja Isten frígyedet."
(Jolán a színpadon pénzt oszt, Lorán el nem fogadja.)
"Hát ronda koldus, még talán kevesled?"

"Isten nevében alamizsna nem kell,
S ti nem segíttek emberen magáért,
Mert nem bír megfizetni, én pedig
Nem bírok Istenemtől ennyiért
Áldást könyörgni teljes éltetekre."

Ah, ő az!

              Nos, hogy tetszik, asszonyom? -

"LORÁN (Etelkéhez)"

"Nem ismer tán, nagyságos asszonyom?
Nos, mit csodálom, a müvelt világ
Naptára oly rövid, két hét örökje
Szerelmének, s ha ember megbukik,
Felejtve harmadik nap. Annyi szép
Virág terem a rossz tuskó helyén,
Hogy könnyű azt feledni. - Óh, mi sok
Keservet mellőz ön, s vajh mily kevés
Gyönyörrel él kevesbet, mert felejt. -
Mi is egy ember bukta? - Dráma csak,
Melyen bár könnyezünk, mégis mulattat,
S ha meg nem buknék hőse, átkozódnánk,
Mert nem csinált nekünk komédiát,
Ha már előre könnyezénk miatta."

Mért nem felelhetek.

                             "Mily szemtelenség
Ekként elállni az utat. Hogyan,
Véték ön ellen?"

                        "Sőt, az Isten ellen,
Mivel remekmüvét, üdvzálogát
Egy ifjú nőkebelt megmérgezett."

"Nem tartozom, de tudja hát, miért
Nem adtam lányomat: ön római,
S lányom protestáns." -

                             "Mennydörögj! Ne halld
Isten, mint káromolnak itt alant.
Óh, nő! S míg gazdag voltam, addig, úgye,
Az Istent megtagadtad, mellyet, ím,
Használsz a gúny ellen villámfogónak.
Bizony, derék! Hát én nem aszinte a
Szerelemnek istenét imádom. Ön
Lányával tán aranyborjút imád? "

SZÉPHALMINÉ (felkél)

Ah, ez derék - Tépd őket - én nem érzem. -

"LORÁN" (a színpadi Jenőhöz)

"Te hallgatsz, múltunk réme tűne fel
Előtted? - S hízelgőid messze vannak,
Kik közted és lelked közt állanak,
Azt elmosolygni. Egyszer hallanád
Csak őket, s meggyógyulnál. - Óh, ha van
Lélekrokonság, a baráti az,
S föláldoznád a női szerelemnek,
Melynek siron túl szárnyalása nincs,
De az anyaggal itt lent porba fúl.
Vagy nézd, ha nem hiszed, testvéredet:
Kiölték kebléből a jellemet,
Ő nem tanult mást, mint tetszélkedést;
De hogyha majd lehullnak ékei,
Körültekint s rideg keblében a
Családi kéj érzése nem honol:
Rendeltetése szent körét veszejtve
Gyümölcstelen fa, szótlan gondolat,
Hazátlan, félszegen barangoland
A semmiségben. - Lám-e, ő mosolyg!
Mivel menyasszony, cifra köntöse,
S a harmatot, mely fénylik szép füzérén,
Nem tudja: könny - és mindenikben egy
Életreménynek játszi sírja van."
(Jolán a színpadon s a páholyban alél.)

Vizet, hej! - Orvost, mert meghal különben.
(A közönség fütyül és tapsol, nagy zaj, a színészek kifutnak.)

KÖLTŐ (a közönség közül)

Elégtétellel tartozunk.

GERŐ (szinte)

                                 Ez ármány! -  (A kárpit legördül.)

Hervadj! Nem ingerelsz, örök borostyán,
Szép pályabére ifjú álmaimnak. -
Ő sírt! - Nem langy vizet, mert csillogott.
Bohó! Mi vágatjuk le a juhot,
S lágyszívüségünk vérénél alél. -
Vagy hátha szebb nő, drágább főkötő
Volt, mint övé, a szomszéd páholyokban.
Szebb szem kacsintott másra, s ezt siratja? -

JENŐ (indulattal belép, Szendrődy-, Dúlházy-, Pikó- és Harstól követve)

Lorán! A rossz barátban meggyaláztál,
Ha a szinész tetszett, én hívatám.

Hát jól talált arcképed meggyaláz?

Bezárathatnálak, honáruló,
De nagylelkűn párbajban végezek.

Állíts nagylelkűségnek iskolát,
S gazembereknek lesz főiskolájok.

Új sérelem.

                 Mely vért s halált kíván.

Majd számolunk.

                         Nem kétlem, hogy te jobban,
Hisz életedben mindég számolál.

Két ember ily viszonyban meg nem élhet.

Vigyázz, ne alkudj olcsóbban.

                                               Ne félj!
Varjú, meglesz dögöd. Lőjünk, Jenő.

HARS (Jenőnek)

Ha meghal ön, halálát megboszúlom.

Ki lesz segéded?

                         Jőj, Dúlházy, te,
Könnyű a munka, s pénzbe sem kerül.

Te lősz, én hívtalak ki.

                                  Nem lövök.
Neked, mint mondják, drága életed,
Nekem nem az, kisebb hát veszteségem;
Legyünk egyenlők, kérlek, lőj előbb.

Lorán, ha egyikünk az alkotónak
Székéhez vándorol, ne nyomja bűn.
Felejtsük sérveinket, mellyeket
Jobbára sorsunk tőn, mert csolnakunk
Csak egyet bír, a másnak halni kell.

Ne erről, mert a múlt üdők könyűje
Szemünkbe szöknék, elkábítana,
S nem tudnók megcélozni a barátot.

Nem adsz tehát bucsú-kezet.

                                           Nem én.
Nem olyan a barátság, mint tea,
Hogy lét sajtolhatsz másszor is belőle.

Legyen.

                De jól célozz hát.

JENŐ (lő)

                                          Íme! -

                                                 Nincs.
Most én - akartad. (Lő, Jenő leesik.)

                            Óh, jaj! Ez talált.

Varjú barátok, itt van sültetek. -
Ha volna könnyem, érted ontanám el,
Mert benned drágább múltamat ölém meg.
S miért? Hogy mondhassák e gaz fiúk:
Böcsűletért szent áldozat esett. - (Merőn áll.)

HARS (Jenő szivére tapint)

Kimondta lelke szállását, sebaj,
Gazemberré lett volna. (Megrúgja.)

                                 Sőt bolonddá.
Gazzá lehetni kell ám több erély.

Barátimtól hallom sírversemet.
Lorán! Lorán! -

                    Vajon ki lesz követté?

Reménylem, pártolandtok, szívesen
Látlak ma nálam.

                         Megleszesz bizonnyal.

Pápista lesz most.

                           Hát azzá leszek

Jól lősz, Lorán, kivánok sok szerencsét.

ILKA (berohan)

Lövés, s ő meghalt, óh, kebel, repedj meg!
Igy alszol-é ifjú nőd oldalán?
Keskeny nyoszoládban helyet nekem. - (Ráborul.)

Óh, boldog Ilka!

                        Hah! Ki gúnyol itt?
Szenvedtél értem, híven visszaadtad.

Boldog nő! Óh, hiszen te bírod őt:
Porában és emléked bánatában,
Mely gyászvirágot csal ki majd porából.
Nekem nem áll e nagy világ felett
Egy sír is oltárául érzetimnek,
Még üdv- és glóriában sincs reményem
Ismét találni a kedveseket -
Hisz az álnoknak üdve nem lehet.

Hát asszonyunk minő karakterű?

Nagyságos asszony.

                            Jellemét tudaklom.

Nagyságos asszony, vége van, ki látott
Két jellemű nőt, eggyel is kevés van.

Mondják, hogy anyja itt, a házban él.

Széphalminé, mogorva, büszke nő,
Kitesz még a gután is, múltkor a
Táncvigalomban s most színház után
Ütötte meg, s kiállta a sarat.

Nem! Furcsa, furcsa, ifjú házasok,
S haljak meg, hogyha csókolódni láttam.
Ha látják egymást, mint hideglelős,
Ha láza jő, oly képeket csinálnak.

A csók parasztos, úri a hidegség,
Mit bánod, hogyha nem bánt, hű cselédnek
Gondolni, látni semmit sem szabad. (Lorán belép.)

Minő elszánt fiú ez? Földi, hej!
Nincs bémenetek illyen gaz fiúknak.

S te bent vagy.

                   Rongy cégér! Kidobjalak?

Mi készül itt?

                  Vígság, hogy egynehány
Koldús szerencsésen letiltatott
Borát szabadság- s népért felköszöntni.
De igazabban, hogy címünk legyen
Táncolni s inni.

                       Így van jó, Jolán! -

Dobjuk ki.

                Vétkezém?

                                Nem, csak szabód.

Hát rosszabb lettem-é azólta, hogy
Még tárva leltem minden termeket?
Nem, Istenemre, egy szikrával is,
Sőt jobb, mint edzett érc. De emberek,
Ti, mint kutyák, hizelegtek a ruhának
Ha jó, ugatjátok, ha rossz, köszöntök
Négy cifra lónak, s hogyha jő szamáron
Az Isten, fölrúgjátok, mint az ebet.

Miért hetvenkedel velünk, el, el,
Csináltass új kötést, s ha Kotzebue,
Vagyis a rongy Shakespeare helyére jössz.

Nem távozom, szólnom kell asszonyoddal.

Meghalna rongyaidtól.

                                  Itt maga. (Inasok el.)

JOLÁN (szobalánnyal jön)

Rózsám, mért nem tudok vigadni úgy,
Mint egykor a kedves szülői házban.
Oly sokkal bírok, mit vágyam kivánt,
S mind megvetem.

                             Beteg tán, asszonyom.

Hol van férjem?

                         Biankánál.

                                           Ah, úgy.
(Ilka gyászosan jön, s merengve a háttérben leül.)
Szörnyű alak! Hő kebleket fagyasztni!
Én jég valék - és boldog-é? Kacagtam,
De görcsösen - ha, há - jóláll-e így?

Hová megy ön ily késő éjszaka?

Lelkem zajong, űz, nem tudom hová,
Imádkoznám, Rózsám, de nem lehet,
Mert mint a füst, ha fergeteg közelg,
A földre visszahull a szent könyörgés. -
Óh, másképp volt ez a szülői házban.
A gyermek félné megnőtt önmagát,
Bűnök súlyával látva megrakottan,
Melyekről álma sincs. - De hagyj magamra. -

Minő színmű okozta e borút? (El.)

JOLÁN (meglátva Loránt)

Ön itt? - Óh, jaj!

                         Ki hitte volna, hogy
Ekként reszkessen egykor ön, ha lát.

Büntetni jött ön, jól tudom, bocsánat,
Könnyelműség, nem romlottság hibám.

Mit megbocsájtni? - Én valék hibás,
Mért keveredett költő a nagyvilágba?
Hol átok minden nem-középszerűn.
Miért kerestem nőt, magasztosat,
Minőt költőnek őrjült álma szül,
Minő ily rossz világra nem való!
Miért kerestem érzést emberek közt,
Kik érdekből nevelnek még virányt is,
Hogy amikor legszebben él - megöljék?
Miért hivék, mint gyermek Istenében?
Miért mondtam le hír-, hon- és barátról,
Minden reményt a lányért bécserélve,
Rábízva mindent, mint merész hajós
Vezérlő csillagára, s Istenére
A hív? - Mivel ki hitte volna, hogy
A nap sugáritól is óvt virágban
Már mélyen űl a féreg.

                                     Érezné
Csak azt, mit én, hallgatna.

                                        Úgy! - Mit ér
A szó, keservet csak rokon keserv
Képes megértni, annak nyelve nincs,
S hol van hát szív, oly vérző, mint enyém?
(Száraz virágbokort vesz elő.)
Isméri-é ön e virágbokort?
Ön mondta: minden szál egy érzemény.
Im, itt érzéseim halott füzére,
Minden remény-, boldogságból csak e
Hervadt bokor valóságom maradt meg.
Ha hinni kezdenék még emberekben,
Ha búnál mást érezne kebelem,
Reá tekintnék s elfonnyadna minden. (Jolán leül és sír.)
Ne sírjon ön!
Szemét veres borítaná, s miért
Áldozná föl szépségét a keservnek? -
Óh, szent a könnyű, áldás istenektől,
Kebel, mely sírni tud, meg nem reped,
Mert hogyha búval bétölt, könnybe olvad,
És felvidul, mint vészeső után.
Rajtam veszíté értelmét ez is,
Hogyan könnyítse a világnyi gyászt
Egy csepp könyű? -
Én megkövültem, mint a fájdalom,
Mint sziklaszál tenger hullámi közt,
Kopár örökké, mert tar bércein,
Mint szemből a könny, víz fakadni nem tud,
Míg a bú tengerébe süllyed el.
Én is könnyeztem egykor, most kacagok,
Hogy is mutassam a valódi bút,
Ha annyi álkönyű van a világon.
Ön sírt egy költeményen, hát magam,
Ki éltem azt, min ön csak látva sírt.
Mit kezdjek el valódi bánatomban? -
Vagy több volt költeménynél? Több-e, több,
Egy szót, Jolán!

        Több volt, óh, jaj nekem.
Beszélnem bűn, és bűn hallgatnom is,
Kötelesség s természet küzd szivemben,
Akármelyik győz, én leroskadok.
Csak akkor érzém verni szívemet,
Midőn a puszta kéz fényem között
Pusztán hagyá óráimat lefolyni.
Midőn hivém: minden vágyam betölt,
És véghetetlen űr fogott körül. -
Művében láttam szörnyű vétkemet. -
Én önt szerettem - -

                               Mit mondasz, Jolán!
(Ilka vadul felkacag, s kimegy.)
Tán újra tréfa? Óh, jaj, hogy nem az.
Óh, jaj, hogy sírkövében ismerek
Csak az örökre elveszett szerelemre. -
Így karjainkba fogni édenünket,
S feneketlen egy sírba dobni vissza!
Mért mondja hölgy, szemed, hogy szód igaz,
Nyugodtan tűrtem és oly csendesen,
Mint sírfenék. - Miért jövél, kerub,
Fölrázni a rég hunytak álmait.
Hogy újra küzdjem sorsom végzetét,
S hogy újra vesszek a nehéz csatán.

Léptek közelgnek, jaj nekünk, Lorán!

S nem tudnád-é felejtni a világot?
Nem tudsz-é mindenektől elszakadni
Egy percre? - Óh, egy percnyi életet;
Megérdemelnék annyi szenvedésre.

Menj, menj! Közelgnek, férjem jő, megöl.

Együtt halunk meg.

                            Óh, de élni édes,
Én félem a halált.

                            Te féled? - Én
Nem hallok semmit túl e szűk szobán,
E percen túl számomra nincsen élet,
Síron túl sincs, mert bár sokat tud Isten,
E perc után már üdvöt adni nem bír.

Az istenért! Mi szörnyű vagy, Lorán!

Szörnyű az Isten akkor is, ha áld,
Vagy hogyha ád üdvöt, mint isteneknek:
Miért nem ád erőt azt elviselni?
Búm meg nem ölt, hogy kínzzon, s a gyönyör
Kínozva öl meg, hogy kéjét ne érzzem. -

VÁRY (jön inasokkal)

Dobjátok itt ki e tolakodót,
Sokat bosszantott, úgye, asszonyom? -
(Jolán egy sikoltással Váry karjába alél.)

LORÁN (fölkél)

Most könnyebb válnom, hogy szemed csukott. -
Talán a sír számomra jegyze el. -
Most könnyebb elszakadnom ajkaidtól,
Látván, mi édesen szenderged át
A vészt, mely elsüllyeszti léthajómat. (Az inasokhoz.)
Mit késtek egy halottat elcipelni?
Egy máknyi por kapcsolja éltemet
A költészettel össze.     (A port megeszi s az inasok karjába dől.)

GERŐ (a költő- s más ifjakkal jő, kik babért hoznak)

                              Itt van ő.

Nem kell babértok! Óh, ki írigyel
Költőbabért? Melyért, mint bányarab,
Sok kincset ás kebléből, bút magának.
Egy boldog pillantásért én od'adlak,
Nekem nem kellesz többé, csak síromra. -

Az embert felrúgdaljuk, mint ebet,
És mindent jóvá tettünk, hogyha sírján
Önmentségünkre emléket rakánk.
(Ezalatt társaság gyülöng a teremben, Loránnal az inasok s ifjak elmennek.)

JOLÁN (eszmélve)

Lorán! -

           Mosolygj, kigyó, mert széttaposlak. -
(A társasághoz) Tessék önöknek! - Tán e zaj zavarja?
Csak tréfa, vidám tréfa, úgye, nőm?
Nos?

        Rajta, mondjuk együtt, az. Ha, ha! (Forog.)

Vígan leszünk, és most anyád helyett
Fogadd te, drága nőm, vendégeinket.

A Csak tréfa kézirata az OSzK kézirattárában található, jelzete: 2064 Quart. Hung. 60 levél. Egyik jelenetét (Zordy és a költő beszélgetését a IV. felvonásból) Riedl Frigyes tette közzé: Madách egy kiadatlan tragédiájából. - Egyetemes Philológiai Közlöny, IV. 56-63. l. A darab egyes tirádáit Madách lírai versekké tördelte szét s Egy őrült naplójából gyűjtőcímen beiktatta költeményei sorába.

A dráma első kiadása a Halász Gábor szerkesztette Madách Imre összes művei (I-II. k., Bp. Révai, 1942) első kötetében található (95-218. l..), amelynek nyomán megjelent az Unikornis Kiadó Madách Imre válogatott drámái c. kötetében (Csak tréfa: 7-133. l.) is. A szöveget, Halász Gábor kiadását javítva, korszerűsítve sajtó alá rendezte Sirató Ildikó. Jelenlegi CD-szövegünk ennek a legutóbbi szövegnek újra ellenőrzött, meglehetősen sok helyen javított, kiigazított változata. (A helyesírási modernizálás gyakran következetlen, pl. az Isten tulajdonnév kezdőbetűje csak mintegy fele részben nagybetű. Információs dokumentumunkban közöljük - némileg javított, kiegészített változatban - Sirató Ildikó szövegmagyarázatait is. E mintául vett kiadás sorszámozása szerint a darab terjedelme 2388 sor. A sorok számozása a gyakran hibás tördelés miatt pontatlan. /Pl. a 685. sor nem két szóból áll, ez a két szó - Óh, nők! - még verssorként az előző, 684. sor vége./

Jelen CD-kiadásunkban tehát főként az Unikornis kiadásának modernizált helyesírását követtük, illetve javítottuk tovább. A helyesírást természetesen csak azokon a helyeken változtattuk meg, ahol az nem rontotta el a darab jambikus verselését. Tehát nem változtattuk meg a ma helytelen rövid vagy hosszú mássalhangzós (pl. boszút, könyűk stb.), vagy a gyakori, a ma helyestől eltérő hosszúságú magánhangzós (pl. körűl, ifju, kivűlem stb.) szóalakok hibás helyesírását, ha a verselési helyzet úgy kívánta. (A helyesírási elvek részletesebb indoklását ld. A METINF - Az ember tragédiája információs dokumentumában!) Nem változtattunk természetesen Madách régies, vagy nyelvjárási szavain, egyéni szóalkotásain (mint pl. borkabak=lopótök, téző=tegező stb.), a régies ragozáson (mint pl. felosztók-é, olvasztá, öntté, megbosszulandom, ösmerendik stb.) és a ma már nem használt szóalakok tekintetében (könyrület, pisztolok, óvt, rényt stb.).