MÁSODIK RÉSZ


Tizedik könyv

Az Égi Magasságok Városa

1

Amikor Horemheb Kús földjéről visszatért, legforróbb volt a nyár. A fecskék már régen eltűntek, beásták magukat az iszapos üregekbe, s a városkörnyéki tavakban poshadni kezdett a víz. Sáskák és földibolhák pusztították a földeket. De Théba gazdagjainak kertjei haragoszölden, frissen virultak, és a kőkosokkal szegélyezett út mindkét oldalát ragyogó színű, pompás virágágyak tarkították. Csak a szegényeknek nem volt friss vizük, és csak az ő eledelüket szennyezte össze a por, mely fátyolként borított be mindent, s belepte a szegénynegyed szikomorjainak és akácfáinak leveleit. Délen, a folyó túlsó partján, a nappalok forró párájában falaival, ligeteivel úgy emelkedett a fáraó aranyháza, mint vörösen izzó kéklő álomkép. Bár a legforróbb nyár volt, a fáraó nem utazott el alsó birodalombeli nyaralójába, hanem Thébában maradt.

Ily módon mindenki tudta, hogy valami történni fog, és nyugtalanság töltötte el az emberek szívét, mint amikor homokvihar közeledtén elborul az ég.

Senki nem csodálkozott, hogy Thébának minden dél felé vezető útján hajnalhasadás óta katonák menetelnek. Poros pajzsokkal, csillogó rézhegyű lándzsákkal, felajzott íjakkal vonultak a fekete csapatok végig az utcákon, a katonák kíváncsian pislogtak körül, és verejtékes arcukban ijesztően villogott szemefehérjük. Mindenféle barbár hadi jelvényeket követvén, vonultak az üres szálláshelyekre, ahol nemsokára fellobogtak a tüzek, hogy főzőköveket melegítsenek a hatalmas agyagfazekakba. Ugyanakkor hadihajók kötöttek ki a partnál, és az uszályokból kirakták a főtisztek hadiszekereit meg a bóbitás fejű lovakat. A hajókon érkező katonák között sem akadtak egyiptomiak: főleg délvidéki négerek és az északnyugati sivatagokból származó sardánok alkották a sereget. Megszállták a várost, az utcasarkokon őrtüzeket gyújtottak, a folyót lezárták. Napközben a műhelyekben, malmokban, kereskedésekben és raktárakban félbeszakadt a munka. A kereskedők az utcáról bevitték az árut, és ablakaikat szorosan bereteszelték. A bormérések és örömházak tulajdonosai, sietve, dorongokkal felfegyverzett izmos legényeket fogadtak házuk védelmére. Fehérbe öltözött mindenki, s a szegény és gazdag városnegyedek lakói egyaránt özönleni kezdtek Ámon nagy temploma felé, úgyhogy udvarai zsúfolásig megteltek, és a falakon kívül is nagy tömeg szorongott.

Közben az a hír terjedt el, hogy éjszaka meggyalázták és bemocskolták Atón templomát. Az áldozati oltáron oszlásnak indult kutyatetemet találtak, az őrnek pedig egyik fülétől a másikig fel volt hasítva a nyaka. Ezt hallván, az emberek riadtan nézegettek körül, de sokan nem állták meg, hogy titokban kárörvendőn el ne mosolyodjanak.

- Tisztogasd meg szerszámaidat, uram! - mondta komolyan Kaptah. - Úgy hiszem, még mielőtt leszáll az est, akad munkád elég, és ha nem tévedek, talán koponyát is lékelhetsz majd.

Estig mégsem történt semmi figyelemre méltó. Csupán részeg néger katonák kifosztottak néhány kereskedést, és megerőszakoltak néhány asszonyt, de az őrök elfogták őket, aztán a nép előtt megkorbácsolták, amiből ugyan a megrabolt kereskedőknek és az említett asszonyoknak már nem volt sok hasznuk. Hallottam, hogy Horemheb a vezéri hajón tartózkodik, ezért elindultam a kikötőbe, bár nem reméltem, hogy színe elé jutok. Csodálkozásomra az őr egykedvűen hallgatott végig, el is ment, hogy bejelentsen, és néhány pillanat múlva behívott a hajó parancsnoki szobájába. Így léptem először életemben hadigálya fedélzetére, kíváncsian néztem körül, de csak a fegyverek és a sok harcos különböztette meg a közönséges hajóktól, meg az, hogy a tengeri kereskedőhajók orra olykor aranyozott, vitorlája pedig színes volt.

Így találkoztam újra Horemhebbel. Még magasabbnak, még tekintélyesebbnek láttam, mint azelőtt, válla széles volt, karja erős. Ám arcába mély barázdák vésődtek, szeme a fáradtságtól véres és komor volt. Kezemet térdemhez kapva, mélyen meghajoltam előtte, ő pedig rám nevetett, és keserű hangon kiáltotta:

- Te vagy az, barátom, Szinuhe? Éppen jókor jöttél!

Méltóságát megőrizvén, nem ölelt meg, hanem odafordult egy kicsi, kövér és dülledt szemű tiszthez, aki félszegen és a hőségtől lihegve állt előtte. Odanyújtotta neki aranyos parancsnoki korbácsát, és így szólt:

- Fogd, és viseld a felelősséget! - Aztán levette nyakáról aranyos parancsnoki gallérját, és a pocakos tiszt nyakába akasztotta e szavakkal: - Vedd át a vezérséget, és ömöljék szennyes kezedre a nép vére! - Csak ezután fordult felém.

- Szinuhe, barátom! - mondta. - Szabad vagyok és kész, hogy kövesselek, ahová akarod. Remélem, hogy akad még házadban szőnyeg, melyen tagjaimat kinyújthatom, mert Széthre és minden gonoszra mondom, rettentően fáradt vagyok, s elegem van abból, hogy bolondokkal vitatkozzam. - Aztán kezét a tiszt vállára tette - feje alig ért Horemheb válláig -, és azt mondta: - Nézd meg alaposan, Szinuhe, barátom, és vésd jól eszedbe, amit látsz, mert előtted áll az a férfi, akinek kezében Théba, sőt talán egész Egyiptom sorsa nyugszik. Őt nevezte ki utódomul a fáraó, amikor szemébe mondtam, hogy bolond. De ha megnézed, sejtheted, hogy a fáraónak alighanem nemsokára újra szüksége lesz rám. - Horemheb sokáig nevetett, és térdét csapkodta, de nevetésében nem volt öröm, ezért félelemmel töltött el.

Az apró termetű tiszt hőségtől kidülledő szemével alázatosan tekintett rá, arcán, nyakán és kövér mellén verejték csurgott végig.

- Ne haragudj rám, Horemheb! - kérlelte vékony hangon. - Tudod, hogy nem törekedtem parancsnoki korbácsodra, és jobban szeretem kertem nyugalmát és macskáimat, mint a csatazajt. De ki vagyok én, hogy szembeszálljak a fáraó parancsával? Hiszen azt bizonygatja, hogy nem lesz harc, hanem a hamis isten - miként ő kívánja - vérontás nélkül dől le trónjáról.

- Ő úgy beszél, ahogy remél - mondta Horemheb. - Szíve értelme előtt szalad, mint ahogyan csiga mellett elszáll a madár, ezért szavai semmit sem jelentenek. Neked a saját fejed szerint kell cselekedned, és mértékletesen, megfontoltan kell vért ontanod, ha egyiptomiak vérét is ontod. Sólymomra mondom, tulajdon kezemmel korbácsollak meg, ha eszedet és tudásodat fajmacskáid ketrecében felejted, mert hallottam, hogy az előző fáraó idején jó katona voltál, és talán emiatt is választott téged a fáraó e szomorú feladat elvégzésére.

Horemheb hátára csapott az új királyi hadvezérnek, amitől a kis ember zihálni kezdett, levegő után kapkodott, és a szavak, melyeket még mondani akart, benne szorultak. Aztán néhány szökkenéssel kint termett a fedélzeten, s a katonák kihúzván magukat, mosollyal és lándzsaemeléssel üdvözölték. Karját lengetve odaszólt nekik:

- Ég veletek, kedves söpredékem! Engedelmeskedjetek annak a kicsi és kövér fajkandúrnak, aki a fáraó akaratából most az arany parancsnoki korbácsot hordja. Úgy engedelmeskedjetek neki, mintha együgyű kisgyereketek lenne, és vigyázzatok reá, nehogy kipottyanjon a hadiszekérből, és megvágja magát saját késével.

A katonák nevettek, és dicsérő szavakat kiabáltak neki, de ő elkomorult, és öklével fenyegetőzve kiáltotta:

- Nem mondok búcsút, csak annyit, hogy viszontlátásra egy kis ideig, mert már látom, milyen gerjedelem tüzel csipás szemetekben. Csak annyit mondok, hogy tartsátok féken mancsotokat és emlékezzetek parancsaimra, mert különben cafatokká verem hátatokon a bőrt, ha visszatérek.

Aztán megkérdezte tőlem, merre lakom, és megmondta az őrparancsnoknak is, de nem engedte, hogy holmiját a házamba vigyék, mert úgy vélte, a hadigályán nagyobb biztonságban van. Nyakamra tette kezét, mint valamikor régen, és sóhajtozva mondta:

- Bizony, Szinuhe, ha van valaki, aki ma este megérdemli, hogy derekasan leigya magát, az én vagyok.

Eszembe jutott a Krokodilfarok, beszéltem róla neki, és ő annyira fellelkesült, hogy merészen megkértem, a forrongás ellen állíttasson őrséget Kaptah ivójának védelmére. Horemheb utasítást adott az őrparancsnoknak, az pedig úgy engedelmeskedett neki, mintha továbbra is Horemheb hordaná a főparancsnoki korbácsot, és megígérte, hogy a legmegbízhatóbb és legrégibb embereit küldi az ivóhoz. Ily módon jó szolgálatot tettem Kaptahnak, és nem is került semmi fizetségbe.

Tudtam már, hogy a Krokodilfaroknak egész sereg rejtett kis szobája van, ahol orgazdák és sírrablók intézték üzleteiket, és olykor előkelő asszonyok erős kikötőbeli teherhordókkal találkoztak. Ilyen kis szobába vittem Horemhebet, Merit a tenyerén kagylóhéj serlegben hozta a krokodilfarkot, Horemheb egy hajtásra kiitta, köhintett, és így szólt: "Ohó". Aztán újabb serleggel kért belőle, és midőn Merit elment, megjegyezte, hogy szép nő, és megkérdezte, volt-e köztünk valami. Bizonygattam, hogy semmi, de azért örültem annak, hogy Merit még nem jutott ama új ruhához, hanem most is rejtve hagyta hasát. Ám Horemheb nem nyúlt hozzá, csak tisztelettudóan megköszönte az italt, tenyerébe vette a serleget, és mélyet sóhajtva, óvatosan kortyolt belőle.

- Szinuhe - mondta -, holnap vér fogja áztatni Théba utcáit, de tehetetlen vagyok, mert a fáraó a barátom, és szeretem őt, még akkor is, ha bolond. Valamikor betakartam vállkendőmmel, sólymom pedig összekötötte sorsunkat. Meglehet, hogy éppen bolondsága miatt szeretem, de a mostani dologba mégsem avatkozom, mert gondolnom kell jövőmre, és nem akarom fejemre vonni a nép gyűlöletét. Ó, Szinuhe, sok víz lefolyt a Níluson, sokszor kiöntött az ár azóta, hogy utolszor találkoztunk a bűzös Szíriában. Most jövök Kús földjéről, ahol a fáraó parancsára minden helyőrséget feloszlattam, s ahonnan a néger seregeket mind felhoztam Thébába. Az ország dél felől teljesen védtelen. A katonák házai minden nagy városban már régóta üresek. Főzőüstjeikben madarak fészkelnek, a katonák pedig vidéken csatangolnak, bottal verik a parasztokat, és elrabolják tőlük a marhabőrt, amellyel a parasztoknak adót kellene fizetniök. Bizony, reszket a szívem a fáraóért, Egyiptomért és reszket istenéért is, bár az istenekhez semmit sem értek, mert katona vagyok. Csak annyit mondok, hogy sokan, nagyon sokan fognak meghalni a fáraó istene miatt, és ez őrültség, hiszen az istenek talán éppen arra valók, hogy a népet megnyugtassák, és nem arra, hogy nyugtalanságot szítsanak. Holnap Ámon uralma megtörik, és cseppet sem sajnálom, mert Egyiptom fáraójának oldalán már túl kövérre hízott. A fáraó uralkodói bölcsességből dönti meg Ámon hatalmát, mert olyan hatalmas kincseket örököl tőle, amelyek még meg tudják menteni őt. Ha ügyes volna, a többi istent is a maga oldalára állítaná, mert azoknak papjaira Ámon árnyéka borult, ezért Ámont nagyon irigylik is. Egyiptomot szétoszthatná a sok kisebb isten között, és így könnyen uralkodhatnék rajtuk. De az ő Atónját egy pap sem szereti, és a papok, főleg Ámon papjai, teljesen kezükben tartják a nép szívét. Hát ezért lesz majd nagy felfordulás!

- De hiszen Ámon gyűlöletes isten - szóltam -, és papjai már elég sokáig sötétségben tartották a népet, s úgy elfojtottak minden élő gondolatot, hogy végül már senki sem mert megszólalni Ámon engedélye nélkül. Atón viszont fényt és szabad életet ígér, életet, mely félelem nélkül való; és ez nagy dolog, hihetetlenül nagy dolog, barátom, Horemheb.

- Nem értem, micsoda félelemre gondolsz. Hiszen a népet félelemmel kell kordában tartani, és ha az istenek kordában tartják, fegyver nélkül is megmarad a hatalom. Ebben pedig Ámon jól végezte a dolgát, és ha megelégedett volna azzal, hogy a fáraót szolgálja, teljesen megérdemelné helyét, mert félelem nélkül még sohasem uralkodtak egyetlen népen sem, és a jövőben ugyanúgy nem tudnak nélküle uralkodni. Ezért ez az Atón minden szelídségével és a szeretet keresztjével mégiscsak nagyon veszélyes isten.

- Atón nagyobb, mint te képzeled - mondtam csendesen, és aligha értettem magam is, miért beszélek így. - Meglehet, hogy ott van benned is, értelmeden kívül, és bennem is. Ha az emberek megértenék őt, akkor minden népet felszabadíthatna a félelem és sötétség hatalma alól. De nagyon hihető, hogy sok embernek meg kell miatta halni, mert azt, ami örök, csak erőszakkal lehet az egyszerű emberekre rákényszeríteni.

Horemheb türelmetlenül nézett rám, mint gyerekre szokás, aki ostobaságokat beszél szülei előtt. De aztán a krokodilfaroktól felélénkülve, ismét jókedvre derült, és így szólt:

- Abban egyetértünk, hogy Ámon bukásának itt az ideje. De ha már így kell történnie, titokban, hirtelen és az éj sötétjében kellene őt trónjáról ledönteni, egyszerre az egész országban. Főpapjait azonnal el kellene veszejteni, az alsóbb rendbelieket pedig elküldeni a bányákba és kőfejtőkbe. De őrültségében a fáraó mindent nyíltan, a nép szeme láttára, istenének fényében akar megtenni, mert a napkorong az ő istene, amiben ugyan nincs semmi új. Ez mindenféleképpen őrültség, sok vérrel jár, s én nem egyeztem bele, hogy megtegyem, hiszen nem ismertem előre a terveit. Széthre és minden gonoszra mondom, ha korábban tudok a dologról, jól megtervezek mindent, és olyan hirtelen döntöm le Ámont a trónjáról, hogy maga is alig veszi észre, mi történt. De most már minden thébai utcagyerek tud róla, a papok lázítják a népet a templomudvarokban, a férfiak ágakat tördelnek a fákról fegyvernek, a nők pedig ruhájuk alá rejtett sulykolófával mennek a templomokba. Sólymomra mondom, sírnom kell, ha a fáraó esztelenségére gondolok!

Kezébe fogván fejét, térdemre borult, és Théba jövendő sorsát siratta. Merít a harmadik krokodilfarkot hozta neki, és olyan rajongó szemmel nézte erős hátát, dagadó izmait, hogy haragosan kergettem el, s megparancsoltam, hagyjon magunkra. Megpróbáltam Horemhebnek elmesélni, hogy parancsát teljesítvén, mit láttam és hallottam Babilóniában, Hattiban és Kréta szigetén, de egyszer csak észrevettem, hogy a krokodil már leütötte őt farkával. Keze között szorongatva fejét, mély álomba merült. Úgy aludt ölemben azon az éjszakán, én pedig őriztem álmát, és egész éjjel azt hallgattam, hogyan zajonganak az ivóban a katonák, mert a gazda és Kaptah kötelességüknek tartották szórakoztatni őket, hogy annál lelkesebben védelmezzék a hazát, ha kitör a zendülés. A lárma nem szakadt félbe az éjjel folyamán, sőt még vak muzsikusokat és táncosnőket is hoztak az ivóba. Gondolom, a katonák jól érezték magukat, de én egyáltalán nem, mert az járt a fejemben, hogy most minden thébai házban késeket és sarlókat köszörülnek, karókat hegyesítenek, és rezet kovácsolnak a mozsártörőkre. Bizony, úgy vélem, nem sokan aludtak Thébában azon az éjjelen, és biztosan maga a fáraó sem aludt. Csak Horemheb álma volt mély. Talán azért, mert katonának született.

2

Az embercsoportok egész éjszaka virrasztottak Ámon templomának udvarán és a templom előtt. A szegények a virágágyak hűs gyepére heveredtek, és a papok szakadatlanul áldozatokat mutattak be Ámon minden oltárán, és a népnek áldozati húst, kenyeret és bort osztogattak. Ámont hívták hangos kiáltásokkal, és örök életet ígértek mindenkinek, aki hisz Ámonban, és hajlandó életét is feláldozni érte. Ha akarják, ők meg tudták volna akadályozni a vérontást. Csupán le kellett volna mondaniuk tisztükről, és engedelmeskedniük a fáraónak, akkor ő békében útjukra ereszti és nem üldözi őket többé, hiszen istene gyűlölte az üldözést és a haragot. De a hatalom és gazdagság fejébe szállt Ámon papjainak, és amikor Ámont hívták segítségül, már a haláltól sem féltek. Lehet, hogy azért, mert ezen az utolsó éjszakájukon sokan újra hinni kezdtek istenükben. Jól tudták, hogy sem a nép, sem Ámon kisszámú őrsége nem képes szembeszállni a felfegyverzett, harchoz szokott seregekkel. Jól tudták, hogy a katonák úgy elsöprik a népet útjukból, akár a kiáradó víz a szalmaszálakat. De azt akarták, hogy harc legyen Ámon és Atón között, gyilkost és gonosztevőt akartak csinálni a fáraóból, aki megengedi, hogy a piszkos négerek tiszta egyiptomi vért ontsanak. Áldozatokat akartak Ámonnak, hogy vérük gőze örökké éltesse őt, még akkor is, ha ledöntik szobrait, és bezárják templomait.

Végre, a hosszú éj után a három keleti hegy mögül felkelt Atón napkorongja, és a nyári nappal izzó forrósága pillanatok alatt elűzte az éjszaka hidegét. Ekkor minden utcasarkon és minden téren megfújták a harsonákat, és a hírnökök felolvasták a fáraó üzenetét, melyben kijelentette, hogy Ámon hamis isten, megfosztotta trónjától, és örökre elátkozta. Még átkozott nevét is el kellett távolítani minden írásról, emlékműről, de még a sírokról is. Ámon összes temploma a Felső és Alsó Birodalomban, minden földje, jószága, rabszolgája és épülete, aranya, ezüstje és reze a fáraóra és istenére szállt. A fáraó megígérte, hogy Ámon templomait megnyitja a nyilvánosságnak, parkjait sétahelyekké, szent tavait nyilvános tavakká változtatja, amelyekben forró napokon megfürödhetnek a szegények, és annyi vizet meríthetnek, amennyi csak tetszik. Azt is megígérte, hogy Ámon minden földjét kiosztja azoknak, akiknek semmijük sincs, hogy Atón nevében megműveljék.

A nép, miként a szokás követeli, eleinte némán hallgatta a fáraó üzenetét, de végül minden utcasarkon, minden téren és minden templom előtt felhangzott, felzúgott a kiáltás: Ámon, Ámon! - oly erősen és hatalmasan, mintha az utcakövek és a házak falai kiáltottak volna. A néger katonák megdöbbentek: sárga és piros csíkokkal befestett arcuk hamuszürkére vált, s benne fehéren villogott ijedten forgó szemük. Körülnéztek, és észrevették, hogy nagy számuk ellenére mégis kevesen vannak ehhez a hatalmas városhoz, melyet először láttak életükben. A nép zúgása közepette azt már nem sokan hallották, hogy a fáraó, eltávolítván nevéből Ámon átkozott nevét, e naptól kezdve az Ehnaton - Atón kegyeltje nevet vette fel. A kiáltozásra Horemheb is felébredt a Krokodilfarok hátsó szobájában, nagyot nyújtózott, és anélkül, hogy szemét kinyitotta volna, mosolyogva így szólt:

- Hát te vagy az, Baket, Ámon szeretett lánya, hercegnőm? Hát te hívsz engem? - De mikor oldalba böktem, kinyitotta szemét, és akár a régi ruha, úgy foszlott le arcáról a mosoly. Megtapogatta fejét és kifakadt: - Széthre és minden gonoszra! Erős az italod, Szinuhe! Biztosan álmot láttam.

- A nép Ámont hívja - mondtam neki. Akkor minden eszébe jutott, és egyszerre sietős lett a dolga. A padlón heverő katonák és leányzók meztelen lábszárain botladozva mentünk át az ivószobába. Horemheb egy kenyeret emelt le a falról, megivott egy korsó sört, aztán kisiettünk, és futni kezdtünk a templom felé. Az utcák még soha nem voltak ilyen néptelenek, mint most. Közben a Kosok útjának szökőkútjánál Horemheb megmosakodott, és fejét a vízbe dugván, nagyokat prüszkölt, mert a krokodilfarok még mindig zúgott a fejében.

Ezalatt ama kicsi, kövér fajkandúr, kit Pepitamonnak hívtak, összevonta seregét és hadiszekereit a templom elé. Meggyőződvén róla, hogy minden rendben van, és mindegyik csoport tudja a feladatát, felállt aranyos hordszékén, és éles hangon kiáltotta:

- Egyiptomi katonák, Kús földjének rettenthetetlen fiai és vitéz sardánok! Menjetek, döntsétek le az átkozott Ámon szobrát, miként a fáraó parancsolta, és gazdag jutalmatok nem marad el. - Így szólván, azt gondolta, hogy mindent megtett, amit tőle követeltek, elégedetten visszaült hordszékének puha vánkosaira, és legyeztette magát a rabszolgákkal, mert már nagy volt a hőség.

De a templom előtti tér csak úgy fehérlett az emberek ruháitól: töméntelen sok férfi, nő, öreg és gyerek szorongott ott, és nem tágítottak, midőn a csapatok megindultak a templom felé, és előrehajtottak a hadiszekerek. Akkor a néger katonák lándzsanyéllel csináltak utat, és néhány emberre buzogányukkal is rávertek, de a tömeg nagy volt, és nem engedett.

Egyszerre mind Ámon nevét kiáltották, és arcra borultak a hadiszekerek előtt, úgyhogy a lovak összetiporták őket, a kerekek holttesteken gördültek keresztül. Most már a parancsnokok rájöttek, hogy vérontás nélkül nem tudnak előrejutni, ezért új rendelkezésre várván, visszavonták a csapatokat, hiszen a fáraó megtiltotta a vérontást. Ám a vér már kiömlött a tér köveire, és összeroncsolt emberek nyögése, jajgatása és sivalkodása töltötte be a levegőt. Midőn a tömeg látta, hogy a katonák visszavonulnak, azt hitte, győzedelmeskedett, és mámorosan boldog volt.

Közben Pepitamonnak eszébe jutott, hogy üzenetében a fáraó Ehnatonra változtatta nevét. A kedvében akart járni, ezért sürgősen elhatározta, hogy ő is megváltoztatja nevét, és amikor a tisztek megdöbbenten, és izzadtan kihallgatásra jöttek, megszólították, és új parancsokat kértek tőle, nem is hallgatta meg beszédüket, csak rájuk meredt és azt mondta:

- Nem ismerek semmiféle Pepitamont. Az én nevem Pepitaton, Atóntól áldott Pepi!

A tisztek, akik mindegyike aranyfonatú korbácsával ezer harcosnak parancsolt, nagyon megdühödtek, és a hadiszekerek parancsnoka kijelentette:

- Pokolba Atónnal! Miféle badarság ez már megint? Mondd meg inkább, mit tegyünk a néppel, hogy megnyissuk az utat a templomba!

- Vénasszonyok vagy katonák vagytok? - gúnyolódott velük Pepitaton. - Oszlassátok szét a népet, de ne ontsatok vért, mert azt megtiltotta a fáraó.

Ezt hallván, a tisztek egymásra néztek, és kiköptek a földre, de visszatértek csapataikhoz, hiszen mi mást tehettek volna.

Eme vezéri tanácskozás alatt a népet elragadta a láz: az emberek a hátráló négerek után nyomultak, felszedték az utcaköveket, a katonákra hajigálták, és ordítva lóbálták mozsártörőiket, meg a fákról letört ágakat. Sokan voltak, és az ordítással egymást bátorították. Az utcakövek nem egy négert döntöttek véresen a földre, s a hadiszekerek lovai megvadultak az ordítozástól, el akarták a kocsikat ragadni, és a hajtok minden erejüket megfeszítve szorongatták a gyeplőt, hogy az állatokat megfékezzék. Midőn a hadiszekerek parancsnoka visszatért kocsijához, azt kellett látnia, hogy legjobb és legdrágább lovának szeme kifolyt, és a ló sántított, mert egy kő megsebezte. Ez oly fájdalmasan érintette, hogy haragjában zokogni kezdett, és így kiáltott fel:

- Ó, aranyos nyilam, szélsebes antilopom, napsugaram! Kiszúrták szemedet, eltörték lábadat, de bizony drágább vagy nekem, mint eme egész nép és az istenek együtt! Bizony megfizetek érted, de hát ne ontsunk vért, mert a fáraó megtiltotta...

A hadiszekerek élén egyenesen a tömeg közé rontott, a harcosok pedig kocsijukba rántották azokat, akik a leghangosabban ordítottak. A lovak öregeket és gyermekeket tiportak halálra, s a nép kiáltozása jajgatásra vált. De a hadiszekerekbe berántott férfiakat a gyeplő végéhez kötözték - így vért nem ontottak -, aztán megfordulván, a kocsi mögött vonszolták őket végig a földön, hogy a népet elrémítsék. A négerek íjukról leszedték a húrt, belerohantak a tömegbe, és azzal fojtották meg az embereket. Gyerekeket is megfojtottak, és a kövek meg a botütések ellen pajzsokkal védték magukat. Ám mindegyik négert, aki csapatától eltévedvén, a tömeg sűrűjébe került, az emberek azonnal összetaposták, és dühükben darabokra tépték, amikor pedig egy hadiszekérből sikerült a hajtót kiráncigálniok; üvöltve, őrjöngve ízzé-porrá zúzták fejét az utcaköveken.

A királyi fővezér, Pepitaton, nyugtalankodni kezdett, mert az idő egyre múlt, a vízóra gyorsan csobogott mellette, és a nép kiáltozása most is úgy zúgott, akár valami dühös áradat. Újra magához hívta a tiszteket, heves szavakkal megfeddte őket késlekedésük miatt, és kijelentette:

- Szudáni macskám, Mimo, kölyköket vár a mai napon, és én nagyon nyugtalan vagyok, hogy nem állhatok ott ketrece mellett. Menjetek már Atón nevében és döntsétek le azt az átkozott szobrot, hogy mindnyájan hazamehessünk, mert különben Széthre és minden gonoszra, letépem a láncot nyakatokról, és korbácsotokat összetöröm! Szavamra mondom!

Fenyegetését hallván, a tisztek megértették, hogy bármi történik, ők már elveszett emberek, ezért tanácskozni kezdtek, segítségül hívták az alvilág minden istenét, és elhatározták, hogy legalább katonabecsületüket megmentik. Ezért csapataikat rendezvén, rohamra indultak, és úgy félresöpörték a népet útjukból, akár az áradó víz a szalmaszálat. A négerek lándzsáit pirosra festette a vér, és az a vér elöntötte az egész teret. Százszor száz férfi, nő és gyermek halt meg ama reggelen a templom előtt, Atón miatt. Mert amikor a papok meglátták, hogy a katonák rohamra indulnak, bezáratták a pilon kapuját, és akkor a nép, mint valami megriadt birkanyáj, szerteszéjjel menekült, és a vértől megvadult négerek a futók nyomába eredvén, nyilakkal sebesítették őket halálra, a hadiszekerek pedig végigszáguldottak az utcákon, és harcosaik felnyársaltak mindenkit. De a menekülő nép benyomult Atón templomába, ledöntötte az oltárt, és azokat a papokat, akiket megkaparintott, megölte. A hadiszekerek ide is utánuk nyomultak, nemsokára Atón templomának kőpadlóját is elöntötte a vér, és elborították a haldoklók.

De az Ámon-templom falainál már megakadtak Pepitaton seregei, mert a négerek nem szoktak hozzá kőfalak ostromához, és faltörő gerendáik sem voltak elég erősek, hogy beszakítsák a pilon rézkapuját, jóllehet valahol délen, az őserdők között, a zsiráfok országában talán könnyűszerrel betörték volna a cölöpfalvak kapuit. Pepitaton aranyos hordszékén a térre vitette magát, de a szörnyű vérszagtól arca úgy elszürkült, hogy a rabszolgáknak tömjént kellett égetniök mellette. Látván a töméntelen sok holttestet, sírni kezdett, és megtépte ruháját, ám szíve annyira tele volt aggódással szudáni macskája, Mimo miatt, hogy ekképpen szólt tisztjeihez:

- Félek, lesújt rátok a fáraó haragja, mert Ámon szobrát nem döntöttetek le, de a vér szinte hullámzik az árkokban. Amit tettetek, azon már nem lehet változtatni. Ezért sürgősen el kell mennem a fáraóhoz, hogy elmondjam, mi történt. Megpróbálok szót emelni az érdeketekben. Közben bizonyára eljutok haza is, megnézhetem macskámat, és felvehetek valami másik ruhát, mert szörnyű itt a bűz, és egészen belém ivódott. Addig csillapítsátok le a négereket, adjatok nekik ennivalót, meg sört, mert a templomfalakkal ma már nem tudunk semmit sem kezdeni. Tapasztalt katona vagyok, biztosan tudom, hiszen nem készültünk fel falak szétrombolására. De nem én vagyok a hibás, mert a fáraó egyetlen szóval sem említette, hogy szóba kerülhet a templom ostroma is. Döntse el most ő maga, hogy mit tegyünk.

Aznap más nem is történt. A tisztek visszarendelték csapataikat a falaktól és a hullarakásoktól, és előhozatták az élelemkészleteket, hogy a négereket ellássák.

Ezután minden éjjel tűzvész lángolt Thébában, fosztogatták a házakat, a festett arcú négerek aranyserlegekből itták a bort, és a sardánok mennyezetes ágyakban, puha párnák közt aludtak. De a papok a templom faláról éjjel-nappal átkot szórtak a fáraóra, és mindenkire, aki megtagadta Ámont. Sötétedés után elárasztotta Thébát a város söpredéke: előjött minden tolvaj, sírrabló és útonálló, akik sem Ámontól, sem a többi istentől nem féltek. Jámbor módon áldották Atónt, és elmentek templomába, melyet már kitakarítottak, és az életben maradt papok kezéből magukhoz vették az élet keresztjét, azután talizmánként a nyakukba akasztották, hogy sötét éjjeleken nyugodtan rabolhassanak, és erőszakoskodhassanak a nőkkel. E napok és éjjelek után Théba hosszú évekig nem tért magához: hatalma és gazdagsága úgy folyt el belőle, akár egy kövér test számtalan sebéből a vér.

3

Horemheb házamban lakott, éjjelenként nem aludt, egyre fogyott, szeme napról napra komorabb lett. Már nem fogadta el az ételt, amit Muti kínált neki szakadatlan, mert Muti, akár a többi nő, rajongott Horemhebért, és jobban tisztelte őt nálam, aki ugyan nagy tudású, de dagadó izmok nélkül való, gyenge férfi voltam. Horemheb pedig így beszélt:

- Mi közöm Ámonhoz vagy Atónhoz? Ám ők megvadítják katonáimat, fenevadakat csinálnak belőlük, és nekem majd sok hátat kell végigkorbácsolnom, sok fejet kell leüttetnem, míg újra észhez térnek. Ez nagy kár, mert sokat nevéről is ismerek, ismerem érdemeiket, és tudom, hogy jó katonák, ha erősen fogják őket és elégszer kapnak dorgálást.

Kaptah napról napra gazdagodott, arca fényes volt a zsírtól. Az éjszakát is a Krokodilfarokban töltötte, mert a sardán altisztek és századosok arannyal fizettek minden korty italért. A rejtekszobák rablott kincsekkel, ékszerekkel, ládikókkal meg szőnyegekkel teltek meg, melyeket szintén borra cseréltek, az árát nem is kérdve. Az ivót senki sem támadta meg, sőt a rablók messze elkerülték, mert Horemheb katonái őrködtek körülötte, és Kaptah reggeltől estig és estétől reggelig gondoskodott arról, hogy mindegyikük részeg legyen. Így aztán hűségesen őrizték a Krokodilfarkot, kérték az isteneket, hogy adják áldásukat Kaptahra, és egy rajtakapott útonállót a garázdálkodók elijesztésére fejjel lefelé az ajtó külső felére akasztottak.

Már a harmadik napon elfogytak gyógyszereim, és aranyért sem tudtam újat vásárolni. Minden tudásom tehetetlen volt a járvánnyal szemben, melyet a szegénynegyed poshadó vize, és a hullák terjesztettek.

Fáradt is voltam, szívem sajgott, akár a tátongó seb, szemem piroslott a sok virrasztástól. Megelégeltem mindent, a szegényeket is, a sebeket is, Atónt is. Elmentem a Krokodilfarokba, kevert bort ittam, mígnem erőt vett szememen az álom. Reggel Merít ébresztett fel - mellette feküdtem az ő szőnyegén. Igen szégyenkeztem, és így beszéltem hozzá:

- Az élet hideg éjhez hasonló, de bizonyára szép, ha a hideg éjjelen két magányos ember melengeti egymást, még akkor is, ha a barátság kedvéért kezük és szemük valótlant mond a másiknak.

Merit álmosan ásított.

- Honnan tudod, hogy kezem és szemem nem mond igazat? Hanem meguntam már, hogy folyton a katonák ujjára üssek, bokájukba rúgjak, és e városban melletted van az egyetlen biztonságos hely, Szinuhe, ahol senki nem ér hozzám. Miért van így, nem tudom, de már-már haragszom rád, hiszen azt mondják, szép nő vagyok, és hasam is hibátlan, jóllehet nem kívántad még megnézni.

Ittam a sörből, amit Merit kínált, hogy fájó fejemet megtisztítsam, s nem tudtam szólni semmit. Ő mosolygó szemmel nézett reám, ám barna szemében egyre ott tanyázott a bánat, mély kút fekete vizéhez hasonló.

- Ha tudnék, szívesen segítenék rajtad, Szinuhe - mondta később. - Tudom, hogy van itt a városban egy nő, aki sokkal adósod. Manapság minden a feje tetején áll, tárva-nyitva vannak a házak kapui, és az utcák kövén sok régi adósságot behajtanak. Meglehet, neked is jót tenne, ha behajtanád az adósságot, hogy ne tarts többé minden nőt sivatagnak, mely megperzsel téged.

Thébának ama szörnyű napjaiban minden halott kikelt sírjából, és nekem eszembe jutott nyájas apám, Szenmut, és szelíd anyám, Kipa. Szájamban vér ízét éreztem, mert akkor Thébának egyetlen előkelője és gazdagja sem volt teljes biztonságban, és elegendő lett volna néhány katonát felbérelnem, hogy teljesítsék akaratomat. De még nem tudtam, mit akarok. Ezért házamba mentem, és mindent megtettem a betegekért, amit csak gyógyszerek nélkül meg lehet tenni: a szegénynegyed lakóit biztattam, hogy a folyóparton ássanak maguknak kutat, ott a víz, az iszapon keresztülszivárogva, megtisztul.

Aztán az ötödik napon Pepitaton tisztjei is félni kezdtek, mert katonáik nem hallgattak többé a kürtszóra, gyalázták őket az utcákon, kitépték kezükből az aranyos korbácsot, és térdükön kettétörték. A tisztek felkeresték Pepitatont, aki szintén nagyon megunta már a kényelmetlen katonaéletet, és macskái után vágyott, megeskették arra, hogy elmegy a fáraóhoz, elmondja neki az igazságot, és leveti nyakából a fővezéri gallért. Így aztán az ötödik napon megjelentek házamban a fáraó futárai, és Horemhebet Ehnatonhoz hívták. Horemheb, akár az oroszlán, úgy emelkedett fel fektéből, megmosakodott, felöltözött, és elment a futárokkal, de elégedetlenül morgott, midőn elgondolta, mit is mondhat a fáraónak, hiszen akkor már a fáraó hatalma is megrendült, és senki sem tudta, mi történik másnap reggel. A fáraó előtt így beszélt:

- Ehnaton, már kevés az időnk, és arra sem elég, hogy emlékeztesselek, mit tanácsoltam neked egykor. De hogyha azt akarod, hogy minden a régi mederbe térjen vissza, ruházd rám három napra az uralkodói hatalmat! A harmadik nap elteltével a hatalmat visszaadom neked, és nem is kell tudnod a történtekről.

- Ledöntöd-e Ámon szobrát? - kérdezte a fáraó.

- Bizony, bolondabb vagy, mint egy holdkóros, de a történtek után mindenképpen le kell dönteni, hogy trónod megmaradjon - válaszolt neki Horemheb. - Ezért ledöntöm Ámont, de ne kérdezd, hogyan csinálom.

Ekkor a fáraó sírva nyújtotta át Horemhebnek korbácsát és görbe botját háromnapi időre. De azt, hogy miképp történt mindez, csak Horemheb elbeszéléséből tudom, ő pedig, mint afféle katona, gyakran tódított. Horemheb a fáraó aranyos fogatán tért vissza a városba. Utcáról utcára hajtatott, nevükön szólította a katonákat, a leghűségesebbeket maga köré gyűjtötte, és megfújatta a kürtöket, hogy mindenki a sólymos és oroszlánfarkas jelvények előtt gyülekezzék. Egész éjszaka büntetett: a katonák táborhelyeiről ordítás, üvöltés hallatszott, és az ezredek felügyelői egész halom nádbotot vertek szilánkokra, míg karjuk elfáradt, és panaszosan nyögtek, mert efféle munkát még nem végeztek soha. De legjobb harcosait Horemheb cserkészni küldte szerte a városban, azok pedig minden katonát, aki nem engedelmeskedett a kürtszónak, rögtön elfogtak. Ezeket megkorbácsolták, de sok olyan, akinek keze és ruhája véres volt, a többi katona szeme láttára fejét vesztette.

Horemheb aztán összehívatta a város minden építőmesterét, leromboltatta velük a gazdagok házait, és hajókat szedetett széjjel, hogy faltörőkosokat, létrákat, kapuzúzókat és ostromtornyokat készíttessen belőlük. Kalapácsok kopogása, fejszék csattogása töltötte be Théba éjszakáját. De minden más hangnál erősebben szállt az ég felé a megkorbácsolt néger katonák és sardánok jajgatása, és e hang kedves volt a város lakóinak. Ezért már előre megbocsátották Horemheb minden tettét, és kedvelték is őt, mert az okosabbak a sok pusztulás miatt már torkig voltak Ámonnal, és azt kívánták, bárcsak minél hamarabb elvesztené hatalmát, hogy a város megszabaduljon a katonáktól.

Horemheb nem fecsérelte idejét hiábavaló tárgyalásokra a papokkal, hanem amint megvirradt, tüstént kiadta a parancsot főtisztjeinek, minden századost magához rendelt, és mindegyiknek megszabta saját feladatát. Ekképpen a katonák a templom falai körül felállították az öt ostromtornyot, és a kapuzúzókkal döngetni kezdték a kaput. Most már nem sebesült meg senki, mert a katonák egész tetőt alkottak fejük felett a pajzsokból, a papok és a templom őrei pedig azt hitték, hogy az ostrom úgy folytatódik, mint eddig, és nem forraltak vizet, nem olvasztottak szurkot a támadók ellen. Ily módon nem is tudták visszaverni a határozott és gyors támadást, mely a tervek szerint egyszerre több ponton indult meg, erőiket szétszórva, fejetlenül rohangáltak a falakon, a nép pedig megrettenve, kiáltozásba fogott a templom külső udvarain. Amikor a főpapok látták, hogy a kapu nemsokára beszakad, s a négerek már kúsznak felfelé a falakon, megfújatták a kürtöket, hogy véget vessenek a harcnak, és elejét vegyék a további vérontásnak, mert úgy vélték, Ámon már elég áldozatot nyert, és a mellette híven kitartók életét meg kell őrizni az eljövendő időkre. Megnyitották hát a kaput, a katonák pedig Horemheb parancsának megfelelően kiengedték az összezsúfolódott népet a külső udvarokból. A nép Ámont szólítván segítségül, boldogan rohant haza, hiszen bódult láza már lelohadt, és fárasztó volt a szűk templomudvaron forró napsütésben szorongani.

Így hát Horemheb jóformán áldozatok nélkül elfoglalta a templomudvart, a templom tárházait, istállóit, és műhelyeit. Hatalmába került az Élet Háza és a Halál Háza is, és az Élet Házának orvosait gyógyszerestül a városba küldte, hogy betegeket gyógyítsanak, de a Halál Házához egy ujjal sem nyúlt, mert ama ház kívül esett az életen és sérthetetlen volt, bármi történjék a világban. De a papok és őrök elsáncolták magukat a nagy templomban, hogy megvédelmezzék a szentek szentjét. Megbűvölték az őröket, és bódító italokat adtak nekik, hogy halálukig harcoljanak, s ne érezzenek fájdalmat.

A harc estig tartott a nagy templomban, de sötétedéskor már minden megbűvölt őr és minden pap, aki fegyverrel ellenállt, halott volt, csak a főpapok maradtak életben, ők istenük köré gyűltek a szentély falai között. Akkor Horemheb megfújatta a kürtöket, jeléül annak, hogy a harc véget ért, katonáinak pedig megparancsolta, hogy azonnal szedjék össze a hullákat, és dobják a folyóba. Maga a főpapokhoz ment és így szólt:

- Nekem nincsen vitám Ámonnal, mert sólymomat, Hóruszt szolgálom. De engedelmeskednem kell a fáraó parancsának, és le kell döntenem Ámon szobrát. Mégis, éppúgy nektek, akárcsak nekem, jobb volna, ha a szentélyben nem találnánk meg a szobrot, melyet a katonák meggyalázhatnának, mert igazán nem akarok istengyalázó lenni, jóllehet esküm a fáraó szolgálatára kötelez. Gondolkozzatok szavaimon, adok nektek egy vízmértéknyi időt. Azután elmehettek békével, nem nyúl hozzátok senki, mert nem kívánom halálotokat.

E beszéd tetszett a papoknak, hiszen már arra készülődtek, hogy életüket adják Ámonért. Míg letelt a megszabott idő, ott maradtak a szentély függönye mögött. Akkor pedig Horemheb saját kezével szakította le a függönyt, és kiengedte őket, de amikor elmentek, a szentély üres volt, és nem lehetett látni Ámon szobrát sehol, mert a papok sebtiben darabokra törték, és a darabokat palástjuk alá rejtve elvitték magukkal, hogy azt mondhassák, csoda történt, és Ámon él tovább. De a tárházakat Horemheb mind lepecsételtette a fáraó pecsétjével, és azokat a rejtekszobákat, melyekben arany, ezüst volt, maga zárta le. Még azon az estén megkezdték munkájukat a kőfaragók, hogy fáklyafény mellett kivéssék minden szoborból és feliratból Ámon nevét. Horemheb eltakaríttatta a térről az ott maradt hullákat, és parancsot adott a tüzek oltására, melyek itt-ott még tomboltak a városban.

Midőn a gazdagok meghallották, hogy Ámon uralma megdőlt, s a béke és a rend helyreállt, felöltötték legjobb ruháikat, meggyújtották lámpájukat házuk előtt, és kimentek az utcákra, hogy Atón győzelmét ünnepeljék. A fáraó aranyházába menekült udvari nép is visszatért a városba; bárkákon vitette magát végig a Nílus vizén, és Théba égboltján nemsokára újra felragyogott az örömtüzek és lámpák pirosló fénye. Virágokat szórtak szét az utcákon, az emberek kiáltoztak, nevettek, és ölelgették egymást.

De amikor a falak árnyékából a térre vonszolta magát egy sebesült templomőr, s lázas önkívületben Ámont hívta segítségül, az emberek kövekkel szétverték a fejét, az előkelő nők pedig ujjongva jártak táncot holtteste körül.

Mindezt saját szememmel láttam. Kezembe temettem arcomat, többé semmi sem érdekelt. Rádöbbentem, hogy az embert semmiféle isten nem tudja kigyógyítani őrültségéből. Azon az éjjelen futva mentem a Krokodilfarokba - Merit szavai láng gyanánt perzselték szívemet. Magamhoz rendeltem a katonákat, akik egyre őrizték az ivót. Engedelmeskedtek szavamnak, mert láttak Horemheb társaságában. Magammal vittem őket az ujjongó, esztelen éjjelen át, ugráló, táncoló emberek mellett, a macskafejű isten templomához, Nefernefernefer háza elé. Ott is égtek a lámpák és fáklyák, és a házat nem rabolta ki senki. Részeg emberek lármázása, jókedve hangzott ki az utcára. De ily messzire jutván, térdem remegni kezdett, gyomrom összerándult. Mégis ekképpen szóltam a katonákhoz:

- Amit mondok, az barátomnak, Horemhebnek, a királyi fővezérnek parancsa. Menjetek a házba, találtok ott egy nőt, aki büszkén hordja fejét, és szeme olyan zöld, mint a kő. Menjetek, és hozzátok elém, s ha ellenkezik, üssétek fejbe lándzsanyéllel, de másféle kárt ne tegyetek benne!

A katonák boldogan mentek befelé, a megrémült vendégek nemsokára tántorogva kezdtek menekülni, és a szolgák őrség után kiáltoztak. De a katonák gyorsan visszajöttek - gyümölcsök, mézeslepény és boroskorsók voltak kezükben, és Nefernefernefert is magukkal cipelték. Nefernefernefer ellenkezett, ezért fejére csaptak lándzsanyéllel, így hát sima fejét elöntötte a vér, és vendéghaja leesett. Kezemet mellére tettem, bőre sima volt, akár az üveg, és meleg, de én úgy éreztem, mintha kígyó bőrét tapintanám. Éreztem, hogy szíve dobog, tehát nagyobb baja nem történt, ám fekete lepelbe csavartam, miként a holtakat szokás, és hordszékbe emeltem. Az őrök nem álltak elém, mert látták, hogy katonákkal vagyok. Katonáim elkísértek a Halál Házának kapujáig; ringó hordszékben ültem, ölemben tartottam Nefernefernefer ájult testét, mely most is szép volt, ám nékem undorítóbb, mint ha kígyót tartottam volna. Így vittek bennünket Théba örömujjongó éjszakáján át a Halál Házáig, melynek kapujánál aranyat adtam a katonáknak, és a hordszékkel együtt elküldtem őket. Nefernefernefert pedig karomba emelvén, bevittem a Halál Házába. Amikor a halottmosókkal találkoztam, azt mondtam nekik:

- Egy nő tetemét hozom nektek. Az utcán akadtam rá, nevét, származását nem tudom, de úgy vélem, találtok rajta majd olyan ékszereket, amelyek kárpótolni fognak munkátokért, ha megőrzitek őt az örökkévalóságnak.

A halottmosók szitkozódva felelték:

- Ostoba! Azt hiszed, mostanában nincsen elég holttestünk? És ki fizeti meg a munkánkat?

De amikor kicsavarták Nefernefernefert a fekete lepelből, érezték, hogy még meleg, és amikor levették róla a ruhát, és az ékszereket, látták, hogy szép - szebb, mint bármelyik nő, akit a Halál Házába hoztak. Akkor már egyetlen szót sem szóltak; mellére tették kezüket, és érezték, hogy szíve is dobog. Gyorsan visszacsavarták a fekete lepelbe, egymásra kacsintottak, vigyorogva félrehúzták szájukat, és boldogan mondták:

- Menj csak utadra, idegen, és áldják meg tettedet az istenek, mert bizony mindent megcselekszünk azért, hogy teste megőrződjék az örökkévalóságnak. Ha tőlünk függ, hetvenszer hetven napig magunknál tartjuk őt, hogy biztosan megőrződjék a teste.

Így hajtottam be a régi adósságot Neferneferneferen, aki oly sokkal volt adósom apám és anyám miatt. Elgondoltam, hogyan érezhette magát, midőn felébredt a Halál Házának sötétjében, gazdagságától, hatalmától megfosztva, és kiszolgáltatva a halottmosók meg balzsamozók kényének-kedvének. Hiszen, amennyire őket megismertem, soha többé nem eresztik vissza a napvilágra s az életbe.

A Krokodilfarokba visszatérve, találkoztam Merittel, s elmondtam:

- Behajtottam az adósságot, ráadásul a legszörnyűbb módon, amit ember valaha is kieszelt. De bosszúm nem szerez örömet, szívem még üresebb, mint azelőtt, és minden tagom borzong, bár forró az éj.

Bort ittam, de olyan íze volt nyelvemen, mint pornak vagy hamunak.

- Bizony, száradjon el a testem - fogadkoztam -, ha valaha is még egyszer nőhöz érek, mert minél többet gondolok reájuk, annál jobban félek tőlük, hiszen testük kietlen sivatag, szívük pedig gyilkos kelepce.

Merit megérintette kezemet, és szemembe nézett barna szemével.

- Szinuhe, te soha nem ismertél olyan nőt, aki csak jót akart neked?

- Egyiptom minden istene mentsen meg attól a nőtől, aki jót akar nekem, mert a fáraó is jót akart mindenkinek, és az ő jóakarata miatt most a folyó teli van ringatózó hullákkal. - Tovább ittam, sírni kezdtem, és így beszéltem Merithez:

- Merit, arcod sima, mint az üveg, kezedből meleg sugárzik. Engedd meg ma éjjel, hogy ajkamat arcodhoz érinthessem, és szorítsd hideg kezemet a te meleg kezedbe, hogy álomképek nélkül, nyugodtan aludhassam. Ha megteszed, bármit megadok, amit csak kérsz.

Ő szomorúan elmosolyodott.

- Bizony gyanakszom, hogy a krokodilfarok beszél belőled, de már megszoktam az ilyesmit, és nem haragszom érte. Tudd meg, Szinuhe, nem kérek tőled semmit, ahogy nem kértem semmit még egyetlen férfitól, és sohasem fogadtam el ajándékot. Ha adni akarok valamit, azt szívemből adom, és neked örömmel teljesítem kérésedet, mert én éppoly magányos vagyok, akárcsak te.

Elvette a borosserleget reszkető kezemből, kiterítette szőnyegét, hogy lefeküdjem, aztán mellém feküdt, és hideg kezemet kezében melengette. Ajkammal megérintettem sima arcát, beszívtam bőrének cédrusillatát, és kedvemet töltöttem vele; olyan volt hozzám, mint apám és anyám, olyan volt, mint parázstartó a hideg téli éj vándorának, és mint a parti fény, mely viharos éjjelen hazavezérli a hajóst. És amint az álom kezdett szememre hullani, Minea volt ő, Minea, akit örökre elveszítettem. Úgy feküdtem mellette, mintha Minea mellett feküdnék a tenger homokjában, s nem voltak többé rossz álmaim; amidőn fülembe suttogott, miként anyák suttognak a sötéttől ijedező gyermeküknek, mély álom borult reám. Ez éjtől kezdve Merit barátom volt, mert ölében újra hinni kezdtem, hogy bennem, és értelmemen kívül létezik valami olyan, ami több nálam, amiért érdemes élni.

Másnap reggel így szóltam hozzá:

- Merit! Már összetörtem a korsót egy nővel, aki meghalt, és ezüstszalagját, mely hosszú haját összefogta, ma is őrzöm. De barátságunk miatt kész vagyok veled is korsót törni, ha akarod.

Ám Merit csak ásítozott, keze fejét szájához emelve.

- Soha többé nem ihatsz egyetlen krokodilfarkot sem, hogyha másnap ily ostobaságokat kezdesz beszélni - mondta. - Gondolj arra, hogy ivóban nevelkedtem, és már nem vagyok ártatlan leány, aki képes volna hinni szavadnak, s aki csalódni tudna.

Ajkammal megérintettem sima arcát.

- Ha szemedbe nézek, Merit, hiszek abban, hogy a világon becsületes nők is élnek. Csupán azért mondom, hogy megértsd, mily sokat jelentesz nekem.

Mosolyogva válaszolta.

- Láthatod, hogy eltiltottalak a krokodilfaroktól, és a nők ama férfinak, aki tetszik nekik, először is megtiltanak valamit, hogy hatalmukat éreztessék. De korsókról ne beszéljünk, Szinuhe. Jól tudod, hogy szőnyegem mindig szabad neked, amikor nagyon magányos és szomorú vagy. De ne haragudj meg, Szinuhe, ha majd észreveszed, hogy a világon más magányos és szomorú férfi is van rajtad kívül, mert éppoly szabadon választom meg társaságomat, mint te, és nem akarlak magamhoz kötni semmiféle módon. Ezért hát a mondottak ellenére saját tenyeremből kínálok neked még egy serleggel a krokodilfarokból.

4

Azon a napon Horemheb visszavitte a fáraónak uralkodói korbácsát és görbe botját, jelentette, hogy ledöntötte Ámont, és a városban helyreállította a rendet. A fáraó pedig Horemheb nyakába helyezte a fővezéri gallért, és kezébe adta az aranyos korbácsot, amely Pepitaton után még mindig macskaszagú volt. Másnapra azt tervezte, hogy ünnepi menetben halad végig a Kosok útján az Atón-templomig, és ott áldozattal ünnepli majd meg istene győzelmét, de este még lakomát akart rendezni barátainak az aranyházban. Horemheb mesélt neki rólam, ily módon én is meghívást kaptam a fáraó aranyházába, mert igen felnagyította ügyességemet és mindazt a munkát, melyet Thébában a szegények orvosaként végeztem, bekötözvén a szerencsétlenül jártak sebeit, és felszárítván az árvák könnyét.

Királyi gyolcsba öltöztem tehát, így mentem Horemhebbel az aranyházba. De a bárkán, aranyos korbácsát lóbálva, így szólt:

- Eszembe jutott, hát figyelmeztetlek, Szinuhe, hogy ezentúl ne keverd bele katonáimat a nőkkel való dolgaidba, mert az előkelők nagyon lármáznak már; azt állítják, hogy múlt éjszaka elraboltál valami nőt a saját házából. Annak a nőnek sok gazdag szeretője van, akik úgy nyivákolnak és jajgatnak, akárcsak a beteg macskák - a ganajba, de bűzös a korbácsom! - igen, keresik őt nagyon, ám katonáim hallgatnak. Most hát rejtsd el a világ elől, aztán szórakozz vele, amíg csak akarsz, bár őszintén szólván, nem hittem volna, hogy ilyen vad és erőszakos kalandba fogsz egy nő miatt.

A palotában Horemheb bevezetett a fáraó szobájába, odavitt Ehnaton színe elé. Míg távol voltam, férfivá nőtt, arca sovány volt, és rajongás, szenvedély sugárzott róla, szeme a virrasztástól megduzzadt. Nem hordott egyetlen ékszert sem, egyszerű fehér ruha volt rajta, igaz, a legfinomabb királyi gyolcsból, mely nem rejtette el hosszú, vézna törzsének formátlan nőiességét.

- Szinuhe, Szinuhe orvos, te magányos, emlékszem rád - szólított meg, és abban a pillanatban megértettem: olyan ember ő, hogy gyűlölni vagy szeretni kell, mert akinek bensőjében érző szív dobogott, előtte állván, nem maradhatott hideg.

- Fejfájás gyötör, elrabolja éjszakáim álmát - mondta és kezét rátette homlokára. - Szörnyű fejfájás gyötör gyakran, midőn valami a kedvem ellenére történik. Orvosaim nem tudnak rajtam segíteni. Ők csak elbódítani tudnak, de azt nem szeretem, mert gondolataimnak olyan tisztának kell lenniök, mint a víznek. Így kívánja az én istenem. És elegem is van az átkozott isten orvosaiból. Horemheb, a sólyom fia, sokat beszélt nekem tudásodról, Szinuhe. Talán te tudsz segíteni a bajomon. Ismered-e Atónt?

Ez nehéz kérdés volt számomra, tehát alaposan mérlegeltem szavaimat, mielőtt feleltem volna rá.

- Ismerem Atónt, hogyha ő az, ki bennem is van, meg értelmemen kívül és minden emberi tudás felett. De másképpen nem ismerem.

A fáraót izgalom fogta el, arca tüzelni kezdett, és elragadtatva mondta:

- Bölcsebben beszélsz Atónról, mint legjobb tanítványaim, mert az ember csak szívével ismerheti őt, de eszével semmiképp. Csak én ismerem értelmemmel, mert fia vagyok, és látomásaim fényében szemtől szembe is láttam, jóllehet az ő lénye arc nélkül való. Nincsen más isten rajta kívül, és az emberkéz állította istenek mind téveszmék. Atón előtt csak árnyék a többi isten; azért döntöttem le az átkozott istent, mert árnyékot vetett a fény útjába, mely népem szívébe árad. Ha kívánod, Szinuhe, megkapod tőlem az élet keresztjét.

- Múlt éjszaka láttam, hogy egy sebesült férfi fejét más férfiak kövekkel zúzták össze az élet keresztje miatt, aztán nők Atón nevét kiáltozva ugráltak körülötte - feleltem. - Azt is láttam, hogy egyiptomi nők, Atónt dicsérvén, négerekkel szeretkeztek.

Ehnaton arca elkomorult, összeráncolta homlokát, hegyes arccsontja magasabbra húzódott sovány ábrázatában. Szeme elvesztette fényét, jajgatva kapott fejéhez és így kiáltott:

- Ó, Szinuhe, te csak még jobban fájdítod a fejemet, hiszen olyan dolgokról mesélsz, amelyek kedvem ellenére valók.

- Azt mondottad, Ehnaton fáraó, hogy az igazságért élsz. Ezért árulom el neked az igazságot, bár jól tudom, hogy betegséged miatt udvari embereid és Atón hívei puha gyolcsba rejtik előled. Mert az igazság éles kés az ember kezében, és könnyen hordozója ellen fordul. Ellened fordul az igazság, Ehnaton fáraó, és fájdalmakat okoz neked. Ha füledet el akarod zárni tőle, én gyorsan meggyógyítalak.

A fáraó odalépett hozzám, erősen megragadta és megszorította karomat, s felindultan mondta:

- Nem, nem, Szinuhe! Ehnaton csak az igazságért él, mert az ad életének értelmet. Az pedig, hogy egyiptomi nő Atón nevében négerrel tölti kedvét, igazán nem bűn, mert Atón előtt minden nép és mindenféle színű ember egyenlő értékű.

Horemheb köpött egyet, lábával eltörölte, aztán undorodva szagolgatta aranyos korbácsát. Ehnaton rosszallóan nézett rá, és én akkor vettem észre, hogy a fáraó nem képes arra, hogy mosolyogjon, vagy nevessen. Igazi ember volt, de hiányzott a nevetéshez való képessége, ezért boldogtalan ember volt, és boldogtalansággal árasztotta el környezetét.

- Az igazság cseppet sem teszi boldoggá az embert - szóltam. - Nemrég meglékeltem egy öregasszony koponyáját; azt gondolta, hogy ő Hatsepszut királynő, de amikor meggyógyult, csak szegény öregasszony lett belőle, és többé nem volt olyan boldog, mint akkor, midőn Hatsepszut királynőnek hitte magát.

- Engem meg tudsz-e gyógyítani koponyalékeléssel? - kérdezte Ehnaton.

Sokáig gondolkodtam, de végül így feleltem kérdésére: - Úgy vélem, a koponyalékelés csillapítaná fájdalmaidat, ha valaki meg merné cselekedni. De tudnod kell: ha egy orvos meglékeli koponyádat, és tudása jóvoltából meggyógyulsz, valószínűleg elveszted látomásaidra való képességedet, és mindazt, amit szíved igazságnak tart. Mint orvos, meg merem mondani, hogy istenedet, Atónt, beteg fejed szülte, jóllehet ez egyáltalán nem kisebbíti eszméd nagyszerűségét.

A fáraó bizalmatlanul tekintett rám.

- Valóban úgy véled, hogy Atón elköltözik szívemből, ha meglékeled koponyámat?

- Egyáltalában nem szándékozom koponyádat meglékelni, Ehnaton - mondtam gyorsan. - Még ha parancsolnád, sem tenném, mert betegséged tünetei nem követelik, és a lelkiismeretes orvos csak akkor végez koponyalékelést, ha mindenképpen elkerülhetetlen, és ha már semmi más nem mentheti meg a beteget.

Akkor Horemheb közbeszólt:

- Olyan igaz, mint ahogyan korbácsom most is macskabűzös, hogy Szinuhe ügyes orvos; sok országból gyűjtötte össze tudását, és miképpen te is emlékszel, Ehnaton, az öreg Ptahornak volt a tanítványa. Az ő kezére nyugodtan rábízhatod szentséges koponyádat, és meglehet, hogy az időben elvégzett műtét megmentheti még Egyiptomnak Szíriát és Kús földjét, és megakadályozhatja ama sok halált, mely esztelen cselekedeteid vetéséből még kisarjadzik. Nem az orvos beszél belőlem, hiszen az orvosi tudományhoz mit sem értek, de nem is a katona, hanem csupán az egyiptomi, aki szereti hazájának fekete földjét, és szívesebben lát kövér gyermekeket, nevető arcú asszonyokat, mint éhséget, dögvészt és halált.

De a fáraó nem haragudott meg Horemhebre, csak sajnálkozva nézett rá, és ugyanúgy nézett énrám is, mert igazságát mindkettőnknél erősebbnek tartotta. Aztán arca felragyogott, és így szólt:

- Az öreg Ptahor meghalt, és az Élet Háza még senkit sem jelölt ki utódjául. Ezért én kinevezlek téged, Szinuhe, királyi koponyalékelőnek, és a Kutyacsillag napjától kezdve tiédnek mondhatod e rangoddal járó mindama előnyöket és fizetséget, melyekről az Élet Házában pontosan értesülsz. De az Élet Házának orvosai nem akarnak többé elvégezni semmiféle műtétet, mert Ám... annak az átkozott istennek tüze kialudt, és ők már megszokták, hogy késeiket, csipeszeiket abban a tűzben tisztítsák meg. Mondd, Szinuhe, Atón tüze nem felel meg éppúgy, sőt még jobban is?

- A tűz mind egyforma - feleltem neki -, és idegen országokban járván, éppúgy kölcsönöztem tüzet Baál oltáráról, mint Mardukéról, és soha egyetlen beteg sem jött panaszkodni műtét után amiatt, hogy sebe elgennyesedett volna. Ám most éppen a rothadás gonosz havában vagyunk, és ezt Ám... annak az átkozott istennek hű orvosai saját javukra fordíthatják, és megfélemlíthetik a népet. Ha kívánod, elmegyek az Élet Házába, és előadást tartok erről a tanulóknak. Hiszen nekem nincsen vesztenivalóm, mert csupán a szegények orvosa vagyok, és tudásomat még akkor sem veszthetem el, ha kitörölnék nevemet az Élet Könyvéből.

- Cselekedj úgy - mondta tetszéssel a fáraó, és vékony kezének hosszú ujjaival megérintette vállamat: ujjaiból olyan erő áramlott belém, mintha tűz ért volna, éreztem, hogy igazsága a legnagyobb a világon, és tudtam, hogy szeretni fogom őt haláláig, bármennyire hóbortos. - Cselekedj úgy - ismételte - és jutalmad gazdag lesz, és jobbomon fogsz ülni, Szinuhe. - De én nem kívántam tőle semmiféle ajándékot, csupán jókedvre akartam deríteni, és csak akkor értettem meg, miért titkolta el az igazságot előle mindenki, aki szerette őt.

Ezután Horemheb a fogadóterembe vitt, ahol a többi vendég gyülekezett, s az udvari nép irigykedve versengett a fáraó asztalához közel eső legjobb helyekért. Horemheb társaságában az uralkodói család mellé kerültem, a fáraó jobb oldalára. Csodálkozva láttam, hogy Eje pap is az uralkodói családhoz tartozik, míg eszembe nem jutott, hogy Mitanni hercegnője után, aki alig érkezett Egyiptomba, máris meghalt, leánya, Nefertiti lett a nagy királyi hitves.

Ehnaton csupán tejben főtt kását evett. A kása aranytálon volt, és a kanál is aranyból készült, nyelére az aranyműves kecses antilopfejet mintázott. Amikor megette a kását, száraz kenyeret tört magának, azt rágcsálta, és nem ivott bort, csak tiszta vizet. Azután pedig ragyogó, tüzes tekintettel, erős hangon így szólt:

- Mondjátok el mindenkinek, hogy Ehnaton fáraó az igazságért él, eledele pedig víz, kenyér, meg a szegények kásája, és semmiben sem különbözik a legszegényebb földműves étkétől.

Akkor rajongva dicsérte a kenyeret, mely Atóntól áldott, a barázdás búzaszemet, mely Atóntól áldott, és a tiszta vizet, mely Atóntól áldott. Amidőn nádi galambot, thébai módra sütött ludat, és mézeslepényt kínáltak, mindazok, akik a fáraó kedvére akartak tenni, tartózkodtak eme ételektől, és miként a fáraó, beérték vízzel és kenyérrel. Bizonyára éhesek is maradtak, mert az ünnepi lakoma sokáig tartott, hiszen tizenkétféle húst, nyolcféle tésztát, és különféle hideg krémeket hordoztak körül. Napégette arcukról, kezükről, lábukról látszott, hogy azok közül valók, akiket a fáraó a legalacsonyabb rangúak seregéből emelt magához, hogy megtegye őket tanácsadóinak. Eszükben, tudásukban nem kételkedtem, mert sokuknak okos szeme és szép homloka volt, de tiszteletüknek nem kellett volna őket meggátolnia abban, hogy egyenek, hiszen a többi udvari nép bátran evett mindenből, bort ivott, nevetett, hangoskodott, és tréfált.

Aztán a vendégek felkeltek helyükről, és asztaltól asztalig járkáltak, hogy találkozzanak ismerőseikkel, és kicseréljék egymás közt a legújabb pletykákat. Énhozzám egy királyi gyolcsba öltözött, alacsony, széles arcú férfi jött oda, nyakában és csuklóján aranyláncot viselt. Csak bohókás barna szeméről ismertem fel benne Thotmeszt; örömömben felkiáltottam, és felkeltem, hogy megöleljem. Elmondtam, hogy már kerestem őt a Szíriái korsóban, de így válaszolt:

- Rangomhoz nem illő többé, hogy közönséges ivókba járjak; éppen elég időmbe telik, míg megiszom azt, amivel előkelő barátaim és pártfogóim kínálnak házukban. Ő, a fényességes, királyi kőszobrásznak nevezett ki, mint nyakláncomról is láthatod. Én véstem ki Atón napkorongját és napsugarakból kinyúló számtalan kezét, melyek az élet keresztjét kínálják mindenkinek, aki csak kívánja s elfogadja.

- Thotmesz, barátom! - mondtam. - Te vésted a fáraó mását Atón nagy templomának oszlopaiba? Mert ahhoz hasonlót még sohasem láttam azelőtt.

Kitérően válaszolta:

- A fáraó szolgálatában sok szobrász van, mind együtt dolgozunk, és egyetlen törvényünk a saját szemünk. Igazán nem akarjuk a fáraót megszentségteleníteni, de szeretjük őt, az ő valódi lényét akarjuk kifejezni szobrainkon. Bizony, Szinuhe, ma az aranyház székein ülünk, és drága serlegekből bort iszunk, pedig egykor, a hamis isten idején, gúnyban, megvetésben, üldöztetésben volt részünk, és szomjunk csillapítására csak savanyú sör jutott. Egykor Kréta művészetének szabadságát láttuk, most megleltük saját szabadságunkat. Még sokat fogsz ámulni és csodálkozni, mert kezünkben a kő már életre kelt, jóllehet elég tanulnivalónk maradt a jövőre is.

- Ruhádon ott az élet keresztje - jegyeztem meg.

Szélesen elmosolyodott.

- No és? Felszabadulást jelent a hamis isten uralma alól, meg olyan életet, melyet fényben és igazságban élünk.

- És mondd, mást nem jelent még számodra, ki egykor azzal tartottad el magadat, hogy a gazdagok gyerekeinek egerekkel körülvett macskákat rajzoltál? - kérdeztem.

Szegénységének napjaira emlékezvén, Thotmesz nevetni kezdett, felvette serlegemet, és gyönyörködve nézegette, azután így szólt:

- Az istenekről nem szívesen beszélek, mert nekem e szép élet és az életnek sok-sok színe, sok csodálatra méltó formája elegendő. Az élet kezemnek olyan, mint a boroskorsó, mely nem ürül ki soha, szememnek pedig olyan, mint a kép, melynek látásával az örökkévalóságig sem lehet betelni. Nem, Szinuhe, az istenek dolgáról nem kívánok beszélni veled, mert azok minduntalan változnak a fáraó látomásai szerint, és ami tegnap igaz volt, ma már hamis lehet. Bolond vagy, Szinuhe, hogy lakomai asztal mellett Atónról akarsz beszélni, hiszen világos fejjel is éppen elég fáradságunkba kerül, hogy követni tudjuk a fáraó rajongását. Vidítsuk fel inkább szívünket borral, mert Atón az öröm forrása, kegyeltjeinek aranyserlegeket és magas rangokat osztogat. A szent dolgokat bízzuk a fáraó gondjára, mert ő ért hozzájuk legjobban, még akkor is, ha gyakran gonosz fejszaggatást okoznak neki, akárcsak nekem a kevert bor.

Igen örültem, hogy láthattam Thotmeszt, és Horemheb is örült neki, bár nem volt rangjához illő, hogy örömét túlságosan kimutassa. De Thotmesz vizsgálódó szemmel nézegette őt, és azt mondta, hogy szobrot farag róla Atón templomában, mert ő szabadította meg Thébát a hamis isten uralmától, és mert arca és egész alakja nagyon alkalmas erre. Ha a fáraó elég aranyat áldoz, és megfelelő követ is ad a munkához, elkészül a szobor, mondta Thotmesz. Horemhebnek ez nagyon hízelgett, mert még sohasem készítettek róla szobrot, ám így szólt:

- Bizonyára úgy gondolod, szolgálatot teszel nekem azzal, hogy szoborba faragva örökkévalóvá változtatsz, de én hiszem, hogy tetteim különben is megőrzik nevemet örökké. És semmi esetre sem akarom Atón oltárának vértelen áldozatait bámulni ostobán, mert katona vagyok, és az egész dologból mit sem értek. Inkább azt szeretném, hogyha szülővárosomban, Hetnetsutban, Hórusz templomának falai közt állítanák fel szobromat, mert Hórusszal Atónnak egyelőre nincs vitája, és örülnék, ha az otthoniaknak torkukon akadna a falat, mert kinevettek engem, és kinevették lándzsámat, amikor még fiú voltam.

5

Oly kiismerhetetlen az emberi szív és oly vakká tett a fáraó igazsága, hogy nem gyanítottam semmi rosszat, pedig a forró napsütésben egyre füstölögtek az izzó romhalmazok, s a folyóból holttestek szaga áradt. Mert a Kosok útját tarka zászlók díszítették, és nagy tömeg szegélyezte, ameddig csak a szem ellátott. A virágágyak fáira fiúk másztak fel, hogy jobban lássanak, és Pepitaton számtalan virágkosarat hozatott, hogy a nép, a szokáshoz híven, virágokat szórhasson a fáraó hordszéke elé. Derűs voltam és reménykedő, hiszen azt hittem, szabadság és fény köszönt Egyiptom földjére, aranyserleget kaptam ajándékba a fáraótól, és kinevezett királyi koponyalékelőnek. Oldalamon szép és érett nő állott, Merit, aki barátom volt, és karomat fogta, s körülöttünk az előre lefoglalt helyeken csupa vidám embert és mosolygó arcot láttam, a nép arca nem került szemem elé.

Igaz, szokatlanul csendes volt minden, olyan csendes, hogy egészen a Kosok útjáig elhangzott a nagy templom tetején összeverődött hollók rikácsolása: a keselyűkkel együtt megtelepedtek Thébában, mert a jóllakottságtól nem bírtak már visszarepülni a hegyek mögé.

Talán az volt a baj, hogy a fáraó aranyos hordszékét csíkosra festett négerek kísérték, hiszen már puszta látásuk is felszította a nép haragját. Mert nem sok ember akadt a tömegben, aki ne szenvedett volna kárt az elmúlt napok alatt. A tűzvész sokuknak elhamvasztottá otthonát, az asszonyok könnye még fel sem száradt, a férfiak sebei még sajogtak a kötések alatt, és összeroncsolt szájuk nem nyílhatott mosolyra. Ehnaton magasan a nép feje fölött ringó hordszéken érkezett, hogy láthassa mindenki. Kettős koronát hordott, a két birodalom liliom- és papiruszkoronáját, karját keresztbe tette mellén, két keze szorosan markolta a görbe botot s az uralkodói korbácsot. Mozdulatlanul ült, akár egy istenszobor - a nép előtt minden időkben így ültek a fáraók -, és érkezésekor olyan félelmetes csend uralkodott, mintha látása elnémította volna a nép torkát. Végre, a Kosok útját őrző katonák felemelték lándzsájukat, és kiáltással üdvözölték, azután pedig az előkelők és gazdagok is kiáltozni kezdtek helyükről, és virágokat dobáltak a hordszék útjába. De a nép félelmetes hallgatása közepette kiáltásuk szánalmasan gyenge volt, mint amikor magányos szúnyog zümmög. Ezért gyorsan elhallgattak ők is, és döbbenten néztek egymásra.

A fáraó ekkor minden szokás ellenére megmozdult, s görbe botját és korbácsát felemelve, szenvedélyes örömmel köszöntötte a népet. A tömeg megmozdult, azután egyszerre rémisztő kiáltásban tört ki, mely a viharzó tenger morajához, a parti szikláknak csapódó hullámok dübörgéséhez volt hasonló: "Ámont! Ámont! Add vissza nekünk Ámont, az istenek királyát! - Hullámzott, ringott a nép, és a kiáltás egyre erősödött, a hollók és keselyűk ijedten felrebbentek a templom tetejéről, és a tömeg zúgott: - Le veled, hamis fáraó! Le veled!"

A hordszék hordozói megijedtek és megálltak, de amikor az izgatott őrtisztek bátorítására újra el akartak indulni, ellen állhatatlan áradatként szakította át a tömeg a katonák láncát, és az emberek egymás után vetették magukat a hordszék elé, hogy útját elzárják. Ezután senki sem tudta pontosan követni, hogy mi történt, mert a katonák botokkal kezdték ütni a népet, hogy megtisztítsák az utat, de nemsokára lándzsát és kést is kellett használniuk életük védelmére. Suhogtak a botok és kövek a levegőben, s a Kosok útjának köveit befestette a vér. A tomboló ordításon át halálüvöltés csapott a magasba. Ám a fáraó felé egyetlen kő sem repült, mert ő a napból született, miként a többi fáraó annak előtte. Személye szent volt és sérthetetlen, és a tömegben egyetlen ember sem akadt, aki akár álmában is kezet merészelt volna emelni reá, jóllehet szívében mindenki gyűlölte őt.

A nép kövekkel dobálta, botokkal verte a katonákat, azok pedig védekeztek és sok embert sebesítettek halálra. És szakadatlanul zúgott a kiáltás: "Ámont! Ámont! Add vissza nekünk Ámont! Le veled, hamis fáraó! Le veled! Thébához semmi közöd!" - A tömeg az előkelőkre is köveket dobált, aztán a botokkal csapkodva a lefoglalt helyekre nyomult, mire a nők eldobták virágaikat, leejtették illatosító edényeiket a földre, és elmenekültek.

Akkor Horemheb megfújatta a kürtöket, és a hadiszekerek előhajtottak az udvarokból és mellékutcákból, ahová el kellett rejtőzniük, hogy ne szítsák fel a nép dühét. A lovak patái és a kocsik kerekei sok embert eltiportak, de a kaszákat Horemheb levétette a kocsik oldaláról, hogy a vérontást elkerülje. A hadiszekerek lassan és meghatározott rendben hajtottak, körülvették a fáraó hordszékét, és az ünnepi kíséretet, meg a királyi családot egyaránt védelmezvén, magukkal vitték a fáraót. De a nép nem oszlott széjjel egészen addig, míg azt nem látta, hogy a királyi bárkák visszaindulnak a folyó másik partjára. Akkor örömkiáltás zúgott fel az ajkakról, és ez a kiáltás a gyűlölet és harag kiáltásainál is rémisztőbb volt. A söpredék pedig, mely a tömegbe vegyült, megtámadta a gazdagok házait, válogatás nélkül rombolt és fosztogatott, míg végül a katonák rendet csináltak lándzsáikkal, a nép pedig visszatért otthonaiba. Leszállt az est, és a hollók a Kosok útjára telepedtek, hogy a holttesteket szétszaggassák.

Így látta Ehnaton fáraó először szemtől szembe a földühödött népet, így látta először az istene miatt kiömlő vért, és e látványt nem felejtette el soha. Bensőjében valami összetörött, szeretetébe mérget kevert a gyűlölet, de rajongó hite erősebbé vált. Ezért mindenkit bányába küldetett, aki hangosan kiejtette Ámon nevét, vagy olyan szobrot vagy edényt rejtegetett, melyen rajta volt Ámon neve. De az emberek nem akarták egymást feladni, ezért tolvajok és rabszolgák tanúskodását is elfogadták, és többé senki sem volt biztonságban a hamis tanúk miatt. Ily módon számtalan derék, becsületes ember került rabszolgának a bányákba és kőfejtőkbe, házukat, műhelyüket, kereskedésüket Atón nevében kisajátították az arcátlan, szégyentelen csalók.

Mindezt korábban mondom el, mielőtt megtörtént volna, azért, hogy megvilágosítsam a történtek okát. Még aznap éjszaka sürgősen az aranyházba hívattak, mert a fáraóra rájött a rohama. Az orvosok nagyon aggódtak életéért, és meg akarták velem osztani a felelősséget, mert Ehnaton megemlítette nevemet és beszélt rólam. Sok vízmértéknyi ideig feküdt öntudatlanul, akár egy halott. Tagjai kihűltek, érverését sem lehetett érezni többé. De aztán nyelvét és száját véresre harapdálva, magához tért és elűzte ágyától az Élet Házának összes orvosát, mert egyiket sem akarta többé látni. Csak engem tartott magánál, és így szólt.

- Gyűjtsétek össze az evezősöket, húzzátok fel hajóimra a vörös vitorlákat, és mind, ki barátom, kövessen engem, mert elutazom! Utamon látomás vezet, míg olyan földet nem találok, melyet nem birtokol semmiféle isten, és semmiféle ember. Azt a földet Atónnak szentelem, oda építem városomat, amely Atón városa lesz, és soha többé nem térek vissza Thébába. - És hozzátette: - Théba népének viselkedése visszataszítóbb mindennél, ami valaha történt, és utálatosabb, nyomorultabb, mint amilyen viselkedést őseim iránt az idegen népek tanúsítottak. Ezért Théba városába, míg élek, nem teszem be lábamat. Megvetem Thébát, és saját sötétségében hagyom örökké.

A láz, mely hatalmába kerítette, oly nagy volt, hogy még azonmód betegen hajóra vitette magát, és sem én, az orvos, sem pedig tanácsadói nem tudták ebben megakadályozni. De Horemheb azt mondta:

- Így a legjobb, mert Thébának is, Ehnatonnak is teljesül a kívánsága, mindkettő elégedett, és az országban helyreáll a béke.

Tíz napig hajóztunk a Níluson lefelé, míg a víz megtisztult a holttestektől, és a fáraó a hajó orrába ment, hogy körülnézzen. A földeket sárgára perzselte a nyár, a parasztok a termést gyűjtötték össze, esténként teheneket hajtottak itatni a folyóhoz, és a pásztorok kétágú nádfuvolájukon muzsikáltak. Midőn megpillantották a fáraó hajóját, fehérbe öltöztek, odasiettek a partra, és pálmaágakkal integetve hangos kiáltásokkal üdvözölték Ehnatont. Az elégedett nép látása minden gyógyszernél többet használt egészségének. Olykor megparancsolta, hogy kössünk ki; ilyenkor partra szállt, megszólította és megérintette az embereket, a nőket és a gyermekeket megáldotta, amit azok sohasem felejtettek el.

Éjszaka a hajó orrában állt, és a fénylő csillagokat nézegetve így szólt hozzám:

- A hamis isten minden földjét azoknak adom, akik a kevéssel is elégedettek, és két kezükkel végzik munkájukat. Hadd legyenek boldogok és hadd áldják Atón nevét. Bizony minden földet nekik adok, mert szívem örvend, midőn kövér gyermekeket, és mosolygó asszonyokat és férfiakat látok, akik gyűlölet és félelem nélkül, Atón nevében munkálkodnak.

Később azt mondta:

- Sötét az emberi szív, és én sohasem hittem volna, ha nem látom saját szememmel. Mert világosságom oly ragyogó, hogy a sötétet nem is ismerem, és a szívemben sugárzó fényben megfeledkezem minden hamis szívről. De bizonyára sok olyan ember él a földön, aki nem képes Atónt megérteni, pedig látja őt, és érzi szeretetét. Ezek sötétségben élik életüket, és a fényt sem ismerik meg többé, hanem gonosznak tartják, mert sérti szemüket. Ezért békében hagyom, és nem zavarom őket, hogy ők se zavarják nyugalmamat, és szeretteim életét, ám velük együtt mégsem kívánok lakni. Inkább magam köré gyűjtöm mindazokat, kiket szeretek, velük élek, és nem hagyom őket el soha, mert nem akarok gonosz fejfájást szerezni szívemnek nem tetsző, és Atónt is megbotránkoztató dolgok látásával.

A csillagokra meredve folytatta:

- Borzadok az éjszakától, nem szeretem a sötétséget, félek tőle. A csillagokat sem szeretem, mert midőn kigyúlnak az égen, elősettenkednek odúikból a sakálok, az oroszlánok is elhagyják barlangjukat, és vérre szomjazván, ordítani kezdenek. Számomra Théba is olyan, akár az éjszaka, ezért hagyom el örökre. Bizony elhagyok mindent, ami régi és hamis, és az ifjakba meg a gyermekekbe vetem reményemet, mert belőlük fakad majd a világ tavasza. Gyermekségüktől kezdve magukba szívják Atón tanítását, megtisztulnak a gonosztól, és általuk megtisztul az egész világ. Ezért minden iskolát meg kell újítani, minden régi tanítót el kell űzni, és a gyermekek számára új írásszövegeket kell bevezetni. Az írást is egyszerűbbé akarom tenni, mint eddig volt, mert ahhoz, hogy megértsünk valamit, nincs szükség képekre. Ezért olyan írást tervezek, melyet a legegyszerűbb ember is könnyűszerrel megtanulhat. Akkor nem lesz többé különbség az írástudók és a nép között, a nép is megtanul írni, és még a legkisebb faluban is lesz olyan írástudó, ki elolvassa majd, amit a népnek írok. Gyakran és sok írással akarom felkeresni őket, és mindenről írok nekik, amiről tudniuk kell.

Beszéde megijesztett, mert hallottam már ugyan a fáraó új írásjeleiről, melyeket bárki könnyen megtanult és olvasott, de ama írásjelek nem voltak szent jelek, nem voltak szépek, és értelmükben sem olyan gazdagok, miként a régi írásjelek. Minden írnok, aki tisztelte mesterségét, megvetette amaz új írás használóit. Ezért így beszéltem:

- A népi írás csúnya és barbár, nem szent jelek alkotják. Mi lesz Egyiptomból, ha mindenki megtanul írni, hiszen ilyen még nem történt meg soha! A két kezével bizonyára senki sem akar majd dolgozni többé, a föld megműveletlen marad, és a népnek nem sok öröme lesz írástudásában, ha éhen hal.

De nem kellett volna ezeket mondanom, mert a fáraó szörnyen izgatott lett, és rám kiáltott:

- Ily közel van hát a sötétség most is hozzám! Mellettem áll, ha te mellettem állsz, Szinuhe. Te folyvást csak gyanakszol, és akadályokat gördítsz utamba, ám igazságom tűz módjára lángol bensőmben, és szemem úgy lát keresztül minden akadályon, mint tiszta vízen át, és végül mégis meglátom azt a világot, mely eljön majd utánam. Ama világban nincs többé gyűlölet és félelem, ama világban az emberek testvérek módján osztják meg egymás között a munkát és a kenyeret. Ama világban nincs többé gazdag és szegény, hanem mindenki egyenlő, és mindenki tud írni, és mindenki el tudja olvasni, amit írok neki. És senki sem mondja a másikra: "koszos szíriai", meg "nyomorult néger", mert minden ember egymás testvére lesz, és a háború tüze soha többé nem lobban fel. Szemem már mindezt látja, ezért erőm és ujjongásom oly hatalmasra növekszik bennem, hogy attól félek, szívem kettészakad.

Szavaiból újra megértettem, hogy bolond, lefektettem szőnyegére, és nyugtató orvosságot adtam neki. Ám beszéde mégis gyötörni kezdte szívemet, mert már valami megérett bennem ahhoz, hogy elfogadjam. Hiszen sok népet megismertem, és lényegében minden nép egyforma volt, sok várost megismertem, és lényegében azok is mind egyformák voltak; és igazi orvos nem tehet különbséget szegény és gazdag, egyiptomi és szíriai között, mert kötelessége, hogy minden emberen segítsen. Ezért így szóltam szívemhez:

"Nagy a fáraó esztelensége, és kétség nélkül betegségéből származik, de ugyanakkor szívnek tetsző és megragadó, s kívánnám, hogy látomásai valóra váljanak, noha értelmem azt mondja, hogy olyan világot, aminőt ő elképzelt, nem lehet felépíteni sehol, csupán az üdvözültek földjén. De szívem azt kiáltja, hogy Ehnaton igazsága minden más igazságnál nagyobb, amit őelőtte valaha is mondtak, és nagyobb igazságot a jövőben sem mondanak ki soha. Pedig tudom, hogy lépései nyomán vér és pusztulás fakad, s ha elég sokáig él, romlásba dönti egész hatalmas birodalmát." És Kaptah bizonyosan így beszélt volna: "Ha el is jönne ama idő, mikor nincs többé gazdag és szegény, mindig vannak okosak és ostobák, ravaszak és együgyűek. Így volt mindig, és így lesz a jövőben is. Az erős nyakára tapos a gyengének, a ravasz elveszi az ostoba pénzeszacskóját, és maga helyett dolgoztatja az együgyűt. Mert az ember csalárd állat, és jósága is hiányos jóság, és csak ama ember tökéletesen jó, aki fekszik és nem kel fel többé soha. Láthatod, mire vezetett a fáraó jósága. Leginkább biztosan a krokodilok áldják, meg a jóllakott hollók a templom tetején."

Ehnaton fáraó beszélt hozzám, én is beszéltem tehát gyenge és remegő szívemhez. És végre, a tizenötödik napon elénk tárult a föld, melyet nem birtokolt semmiféle előkelőség, és semmiféle isten. A hegyek kék és aranysárga színben fénylettek, a föld műveletlen volt; néhány pásztor élt csupán nádkunyhókban a parton, s barmokat legeltettek. A fáraó kiszállt hajójáról, Atónnak szentelte ezt a földet, és elhatározta, hogy ide építi fel az új székvárost. E jövendő várost Ahetatonnak nevezte el.

Egymás után érkeztek a hajók, s a fáraó összehívta kőműveseit és építészeit, kijelölte nekik a főutcák irányát, az aranyház helyét, Atón templomának helyét, és amint kegyeltjei sorra megjöttek, mindegyiknek megmutatta, hová építsék házaikat a fő útvonalakon.

Beköszöntött az áradás, aztán a tél, de Ehnaton nem ment vissza többé Thébába, hanem makacsul hajóján maradt, és onnan irányította az ország ügyeit. Minden lerakott kő, minden felállított oszlop felvidította, és az utakat szegélyező könnyed és szép faépületek láttán ajka gyakran húzódott kárörvendő mosolyra, mert Thébáról való gondolatai méreg gyanánt marták szívét. Az Ámontól örökölt aranyat mind Ahetatonra költötte, de Ámon földjeit országszerte szétosztotta a legszegényebbek között, akiknek egyetlen vágyuk volt, hogy megművelhető földhöz jussanak.

Sokat dolgoztam, mert bár a fáraó meggyógyult, és boldogan nézte a tarka oszlopokon kivirágzó várost, mielőtt a csatornát megásták, Ahetaton építői között mindenféle járvány pusztított, és a nagy sietségben számtalan szerencsétlenség történt. Amint az ár elvonult, Horemheb is megérkezett az udvari előkelőségekkel együtt Ahetatonba, de nem akart itt megtelepedni, csupán azért jött, hogy a fáraót lebeszélje a hadsereg feloszlatásáról. Ehnaton ugyanis megparancsolta neki, hogy a négereket és sardánokat bocsássa el a szolgálatból, és küldje vissza hazájukba, de Horemheb egyre halasztgatta a parancs végrehajtását, és különféle ürügyekkel húzta az időt. Hiszen minden oka megvolt rá, hogy Szíriában lázadástól tartson, ezért e seregeket oda akarta áthelyezni. A thébai zendülések után oly keserűen gyűlölték a négereket és sardánokat egész Egyiptomban, hogy velük találkozván, mindenki kiköpött. Ám a fáraó hajthatatlan volt, és Horemheb hiába fecsérelte idejét Ahetatonban. Beszélgetéseik nap nap után egyformán végződtek. Horemheb így beszélt:

- Szíriában nagy nyugtalanság uralkodik, és az ottani egyiptomi települések gyengék. Aziru király gyűlöletre lázít Egyiptom ellen, és nem kétlem, hogy alkalomadtán nyílt lázadásba kezd.

Ehnaton pedig azt mondta:

- Láttad-e már palotám kőpadlóit? Művészeim krétai módra, legjobb tudásuk szerint, nádasokat és repkedő vadkacsákat ábrázolnak rajtuk. Egyébként nem hiszem, hogy lázadás törne ki Szíriában, hiszen minden fejedelemnek elküldtem az élet keresztjét. Aziru király meg éppenséggel a barátom, szintén elfogadta a keresztet, és Amurru földjén templomot emeltetett Atónnak. Mondd csak, megnézted-e már Atón oszlopcsarnokát palotám mellett? Igazán érdemes megnézni, noha az oszlopok csak téglából valók, hogy időt nyerhessünk, meg aztán szívemnek nem tetsző gondolat, hogy a rabszolgák Atón kedvéért a kőfejtés gyötrelmes munkáját végezzék. Aziru királyról szólván, nincs okod, hogy hűségében kételkedj, hiszen számtalan agyagtáblát kaptam már tőle, melyeken rajongva érdeklődik Atón felől, és ha kívánod, írnokaim meg is mutatják neked mindegyiket, csak rendbe szedjük a levéltárat.

- Köpök Aziru agyagtábláira, mert azok éppolyan ganajosak és hazugok, mint ő maga - felelte Horemheb. - De ha véglegesen úgy határoztál, hogy feloszlatod a hadsereget, legalább azt engedd meg nekem, hogy megerősítsem a határvédő csapatokat. A déli törzsek már a határköveken innen, Kús földjének legelőin terelik nyájaikat, és felégetik fekete szövetségeseink falvait, ami nem is nehéz, mert szalmából vannak.

Ehnaton így szólt:

- Nem hiszem, hogy rossz szándékkal közelednek, ha a szegénység legelőinkre űzi őket. Szövetségeseink osszák meg velük a legelőket, én pedig nekik is elküldöm az élet keresztjét. Nem hiszem, hogy szándékosan gyújtanák fel ama falvakat, hiszen, mint magad is mondottad, a szalmából épült falvak ugyancsak könnyen tüzet fognak, és néhány tűzeset miatt nem szabad egész törzseket elítélnünk. Ám ha akarod, erősítsd meg a határvédő seregeket Kús földjén és Szíriában, mert az ország biztonságáról neked kell gondoskodnod. De csak határvédő csapat legyen, ne rendes hadsereg.

- Bolond Ehnaton barátom! Mindenképpen meg kell engedned, hogy a határvédő csapatokat az egész országban újraszervezzem, mert az elbocsátott katonák nyomorúságukban házakat fosztogatnak, bottal verik a parasztokat, és elrabolják tőlük az adófizetésre szánt marhabőröket.

- Ebből is láthatod, Horemheb - szólt a fáraó oktatóan -, mi lesz, ha nem hallgatsz rám. Ha többet beszéltél volna katonáidnak Atónról, nem cselekedtek volna ilyent. Ám most szívük sötét, hátukon korbácsod nyomai sajognak, és nem tudják, mit cselekszenek. Különben láttad-e már, hogy mindkét lánykám tipeg, és Meritaton a kisebbiket kézen fogva vezeti, és hogy micsoda szép gazellát szereztem nekik játszópajtásul? Egyébként igazán semmi akadálya, hogy az elbocsátott katonákat felfogadd a határok védelmére, csak ne szervezz belőlük támadó sereget. Úgy vélem, minden okunk megvan arra is, hogy minden hadiszekeret összetörjünk, mert a gyanakvás gyanakvást szül, és nekünk minden szomszédunkat meg kell győznünk afelől, hogy bármi történjék, Egyiptom nem kezd háborút.

- Nem volna egyszerűbb, hogyha a hadiszekereket eladnánk Azirunak vagy a hettitáknak? - kérdezte gúnyosan Horemheb. - Jó árat fizetnének érte. Értem már, miért nem tartasz rendes hadsereget, hiszen sárba meg téglákba ölöd Egyiptom minden kincsét. Így civakodtak napról napra, míg Horemhebből, makacssága folytán, a határvédő seregek és a városőrségek legfőbb vezére lett. Bár e seregek nagyságát a fáraó Horemheb belátására bízta, kikötötte, hogy csak fahegyű lándzsával lehetnek felfegyverezve. Akkor Horemheb a kerületek őrparancsnokait Memfiszbe hívatta, mert e város Egyiptom közepén, a két birodalom határán feküdt, és maga is Memfiszbe készülődött. De midőn hajóra akart szállni, futárhajó érkezett, és egész csomó riasztó hírrel teli levelet és agyagtáblát hozott Szíriából. Horemheb szívében újra felébredt a remény. A levelek és agyagtáblák meggyőzően bizonyították, hogy Aziru király, értesülvén a thébai eseményekről, kedvezőnek találta az időt, hogy rajtaütéssel elfoglaljon két szomszédos várost Amurruban. Lázadás tört ki Megiddó városában, amely Szíria kulcsa volt, és Aziru seregei körülvették az erődöt, melyben az egyiptomi helyőrség gyors segítséget kérvén a fáraótól, elsáncolta magát. Ám Ehnaton így beszélt:

- Hiszem, hogy Aziru királynak alapos oka van, amiért így cselekszik. Tudom róla, hogy lobbanékony ember, és meglehet, követeim megsértették őt. Ezért nem ítélhetem el, míg alkalma nincs, hogy tettéről számot adjon. Ám valamit mégis tehetek, és elég baj, hogy korábban nem jutott eszembe. Hiszen a fekete föld országában javában épül Atón városa, tehát a vörös föld országában, Szíriában, aztán Kús földjén is fel kell építtetnem Atón városát.

Ezt hallván, Horemheb kettétörte korbácsát, a fáraó lábához hajította, hajóra szállt és Memfiszbe indult, hogy az őrséget újjászervezze. Ahetatonban való tartózkodásának megvolt az a haszna, hogy a hosszú estéken zavartalanul elmesélhettem neki mindent, amit Babilóniában, Mitanniban, Hattiban és Kréta szigetén láttam és hallottam.

Horemheb haragosan távozott Ahetatonból, a fáraó azonban nagyon boldog volt, mert vitái Horemhebbel annyira felizgatták, hogy mihelyt meglátta, már megfájdult a feje. De hozzám - eltűnődve - így beszélt:

- Meglehet, Atón akarata, hogy Egyiptom elveszítse Szíriát. És ha így van, ki vagyok én, hogy akaratával szembeszálljak, hiszen ő csupán Egyiptom javát keresi. Mert Szíria gazdagsága felfalta Egyiptom szívét, és Szíriából jött minden mértéktelenség, renyheség, minden gonoszság és erkölcstelen szokás. Ha elveszítjük Szíriát, Egyiptomnak vissza kell térnie az egyszerű élethez, az igazsághoz, és akkor minden közül a legjobb dolog történik, ami Egyiptommal csak történhetik. Az új életnek Egyiptomban kell megszületnie, hogy később birtokába vegye az egész világot!

Az én szívem azonban fellázadt szavai ellen.

- A szimirrai helyőrség parancsnokának van egy fia, úgy hívják, hogy Ramszesz. Eleven kisfiú, nagy, barna szeme van, és szívesen játszik tarka kövekkel. Egyszer bárányhimlője volt, és én meggyógyítottam. Megiddóban is él egy egyiptomi asszony, ki híremről hallván, felkeresett Szimirrában, mert hasa felpuffadt. Hasát felvágtam késemmel, és életben maradt. Bőre oly puha volt, akár a gyapjú, és kecsesen járt, amiképpen minden egyiptomi asszony, pedig felpuffadt a hasa, és szeme láztól fénylett.

- Igazán nem értem, miért mondod nekem ezeket - válaszolt Ehnaton, és templomát kezdte rajzolgatni egy papírra, ahogyan magában elképzelte, mert szüntelenül rajzokkal és magyarázatokkal zaklatta építészeit és kőműveseit, noha ők sokkal jobban értettek az építészet dolgaihoz, mint a fáraó.

- Azért, mert magam előtt látom azt a kicsi Ramszeszt; szája összezúzva, homlokfürtje vérben ázik. Ama Megiddóból való asszonyt is látom: meztelenül, véresen fekszik az erődítmény udvarán, és amorita férfiak meggyalázzák. De természetesen elismerem, hogy gondolataim nem érnek fel a tieidhez, és az uralkodó nem tarthat számon minden kis Ramszeszt, és minden puha bőrű asszonyt, aki alattvalója.

Akkor a fáraó ökölbe szorította kezét, és kétségbeesetten emelte fel. Szemét elhomályosította a fejgörcs, midőn így kiáltott fel:

- Hát nem vagy képes felfogni, Szinuhe, hogy ha a halált kell választanom az élet helyett, akkor inkább választom halálát száz egyiptominak, mint ezer szíriainak? Ha háborút kezdenék Szíriában, hogy minden ottlévő egyiptomit megmentsek, sok egyiptomi és sok szíriai vesztené életét. És a szíriai is éppolyan ember, mint az egyiptomi, az ő kebelében is szív dobog, neki is van felesége, és fénylő szemű kisfia. Ha a gonoszság ellen szintúgy gonoszsággal küzdenek, az csak gonoszságot szülne.

Lehajtotta fejét, szeme a fájdalomtól kidülledt és veresedni kezdett, vastag ajka reszketett. Ezért békében hagytam őt, de magamban a Megiddó falait döngető faltörők dübörgését, és az amoriták gyapjúsátraiban meggyötört asszonyok jajgatását hallottam egyre. Ám megkeményítettem szívemet, mert szerettem őt, jóllehet esztelen volt, és talán éppen esztelensége miatt szerettem, mert ama esztelenség szebb volt, mint más emberek bölcsessége.

6

Beszélnem kell még az udvari népről is, mely késlekedés nélkül követte Ehnatont az Égi Magasságok Városába. Hiszen az udvari emberek egész életüket a fáraó aranyházában töltötték, s más céljuk nem volt, csak az, hogy a fáraó közelében legyenek, mosolyogjanak, ha mosolyog, és összeráncolják homlokukat, ha összeráncolja homlokát, így tettek őelőttük apáik, és azoknak apái is, tőlük örökölték királyi hivatalukat és rangjukat.

Nagy örömujjongással, Atón himnuszait énekelve, érkeztek a városba, virágokkal díszített hajókon, mintha kiránduláson volnának, és udvarhölgyeket meg sok boroskorsót hoztak magukkal. Sátrak és napernyők alatt telepedtek meg a Nílus partján, ettek-ittak, és örültek az életnek, mert az áradás már elvonult, beköszöntött a tavasz, a vidéki levegő friss volt, és csípős, mint az újbor, az elültetett fákon madarak csicseregtek, galambok búgtak. Kiszolgálásukhoz annyi szolga és rabszolga kellett, hogy szálláshelyük valóságos kis várost alkotott. Hiszen egyedül még kezüket sem tudták megmosni, arcukat sem tudták kenőccsel bekenni; szolgák és rabszolgák nélkül olyan tehetetlenek lettek volna, akár a járni tanuló kisgyermekek.

Azért a fáraót mégis bátran követték, midőn utcáik és házaik helyét kijelölte, s közben a rabszolgák napernyővel oltalmazták nagybecsű fejüket. Még arra is hajlandók voltak, hogy a kőművesekkel együtt dolgozzanak, hiszen a fáraó is felemelt olykor egy-egy téglát a földről, és a falba ágyazta. Lihegve cipelték hát a téglákat az egyre emelkedő falakhoz, és nevettek, ha kezüket felhorzsolták. Az előkelő udvari nők letérdeltek a földre, és agyagot dagasztottak. Ha szépek és fiatalok voltak, ezt ürügyül használták ahhoz, hogy ruhájukat ledobhassák, és csupán egyetlen kis ágyékkötőben dolgozzanak, miként a parasztasszonyok teszik gabonaőrléskor.

De miközben az agyagot dagasztották, a rabszolgáknak napernyőket kellett fejük fölé tartaniuk, nehogy a nap lebarnítsa gondosan ápolt tagjaikat, és midőn elmentek, mindent a legnagyobb összevisszaságban hagytak maguk után. A kőművesek keserű szitkokat szórtak rájuk, és leverték az összes téglát, mit az előkelők keze illesztett a falba. Azért a fiatal nőket mégsem átkozták. Szívesen nézegették őket, és együgyűséget színlelvén, agyagos kezükkel itt-ott rájuk is paskoltak. Csak úgy sikongattak a nők ilyenkor az ijedtségtől, és a lázas izgalomtól.

El kell azt is mondanom, hogy a királyi családban viszály tört ki Ahetaton miatt, mert a nagy királyi anya nem volt hajlandó követni fiát a sivatagba. Az ő városa Théba volt, és a fáraó aranyházát, mely ligetei és falai között kéklőn és aranyvörösen emelkedett a folyóparton, még Amenhotep fáraó építtette szerelmének. A nagy királyi anya, Teje, egykor csupán szegény madarászlány volt az Alsó Birodalom nádasaiban, tehát most nem akart megválni Thébától. Baketaton hercegnő is anyjával maradt, és Thébában Eje uralkodott, mint a király jobbkeze, s a görbe bot hordozója. Az uralkodó trónján a bőrtekercsek előtt ő gyakorolta az igazságszolgáltatást is, ily módon Théba városában semmi sem változott, csupán a hamis fáraó volt távol, de a város igazán nem vágyott utána.

Nefertiti királyné is visszatért Thébába, mert a thébai orvosok és néger varázslók nélkül nem volt bátorsága a szüléshez. Ott szülte meg harmadik leányát, aki az Anhszenaton nevet kapta, s aki később királyné lett. A varázslók, hogy a szülést megkönnyítsék, az ő fejét is hosszúra és keskenyre nyújtották, és amikor felnövekedett, az udvarhölgyek és Egyiptom asszonyai, kik az udvari öltözködést utánozván, előkelőnek akartak látszani, fejük meghosszabbítására hamis fejtetőt hordtak. De a szülés után Nefertiti visszament Ahetatonba, és berendezkedett a palotában, mely időközben már lakhatóvá vált. A fáraó ágyasait azonban Thébában hagyta, mert már a harmadik leánya született, ami módfelett bosszantotta őt, és nem akarta, hogy a fáraó más asszonyok szőnyegén tékozolja férfiúi erejét. Ezt Ehnaton sem ellenezte, mert már nagyon megunta ágyasházi kötelességeit, és cseppet sem vágyott más asszony után, amit bárki meg is értett, aki Nefertiti szépségét ismerte. Hiszen a harmadik szülés sem viselte meg, sőt fiatalabb és virágzóbb volt, mint valaha.

Ahetaton pedig egyetlen év leforgása alatt kinőtt a pusztaságból. Pálmafái büszkén hajladoztak széles útjain, ligeteiben pirosra értek a gránátalmák, tavaiban élénken virítottak a lótuszok. Valóságos virágzó liget volt az egész város. Fából épült házai könnyedek, kecsesek voltak, mint a nyaralók, s a házak pálma- és nádoszlopai tarka színekben pompáztak. A ligetek folytatódtak a házak belsejében is, mert a falakon örökös tavaszi szélben hajladoztak a festett pálmák és szikomorfák, a kőpadlón nádas susogott, színes halak úszkáltak, s tarka szárnyú vadkacsák rebbentek fel a légbe. Semmi sem hiányzott e városból, ami felvidíthatja az emberi szívet, hiszen szelíd gazellák sétáltak ligeteiben, strucctollbóbitás szilaj paripák húzták utcáin a könnyű kocsikat, és konyháiból a négy világtáj minden fűszerének csípős illata szállt.

Ilyen lett az Égi Magasságok Városa, és amikor ismét beköszöntött az ősz, és a fecskék újra előbújtak iszapba vájt odúikból, hogy az áradó víz felett nyugtalan rajokban cikázzanak, Ehnaton fáraó Atónnak szentelte e földet és e várost. Határköveit megszentelte keleten, nyugaton, északon és délen, és mindegyik határkőről Atón adta áldását reá és családjára, és mindegyik határkő feliratában esküvel fogadta, hogy Atón földjét soha többé nem hagyja el. A szertartáshoz az építőmesterek kőutat építettek mind a négy világtáj irányában, azon hajtott a fáraó aranyos fogatával a határkövekig. Kocsikban, hordszékekben követte őt családja és az udvari nép, s Atónt magasztaló fuvolák és hárfák zenéjének kíséretében virágokat szórt az útra.

Ehnaton fáraó még halálában sem akarta elhagyni Ahetaton városát, ezért az építkezés befejeztével építőmestereit elküldte a keleti hegyekbe, hogy sírkamrákat vágjanak a sziklákba. Eme elhatározás után a város falain kívül a Halál Házát is felépíttette, hogy ha Ahetatonban meghal valaki, teste megőrződjék az örökkévalóságnak. Ezért a thébai Halál Házából Ahetatonba hívatta a legügyesebb halottmosókat és balzsamozókat, és nem kérdezte hitüket, mert a halottmosóknak és balzsamozóknak, foglalkozásuk miatt, nem lehetett semmiféle hitük, csupán tudásuk volt fontos. Fekete hajón meg is érkeztek a Níluson, de a szél már hamarabb elhozta bűzüket, és az emberek bezárkóztak házaikba, lehajtott fejjel jártak, tömjént égettek, és imádságokat mondtak Atónhoz. A halottmosók és balzsamozók sietve mentek az új Halál Házába, magukkal vitték a szörnyű bűzt, és nem is jöttek többé elő a fényre, mert e ház is otthonukká vált. Köztük volt az öreg Ramósze is, aki az agyvelőt szedte ki a halottak koponyájából. A Halál Házában találkoztam vele, mert Atón papjai annyira irtóztak e Háztól, hogy felügyeletével engem bízott meg a fáraó. Sokáig nézett rám, csak azután ismert fel, és nagyon csodálkozott. Nem titkolóztam előtte, mert meg akartam nyerni bizalmát. A bizonytalanság féregként rágta szívemet, és minél hamarabb tudni akartam, mi lett bosszúmnak gyümölcse. Ezért, miután néhány szót ejtettünk munkájáról és teendőiről, megkérdeztem:

- Ramósze, barátom! Mondd, került-e kezedbe valami szép nő, akit Théba véres napjai után vittek a Halál Házába, és akinek, úgy vélem, Nefernefernefer volt a neve?

Nyakát meggörbítve, rám nézett hunyorgó teknősbékaszemével és így válaszolt:

- Bizony, Szinuhe, te vagy az első előkelő, aki valaha is barátjának nevezett egy halottmosót. Ez nagyon megindítja szívemet bensőmben. Amit pedig tudni akarsz, bizonyára fontos számodra, mert barátodnak mondtál. Talán csak nem te hoztad ama nőt sötét éjszaka a halál fekete leplében? Mert ha te hoztad, akkor egyetlen halottmosónak sem lehetsz barátja, és ha megtudják, késükkel hullamérget oltanak beléd, és szörnyű halál vet véget életednek.

Szavai hallatán megreszkettem.

- Bárki hozta őt, bizony megérdemelte sorsát, de szavaid miatt arra gyanakszom, hogy nem is volt halott, hanem a halottmosók keze közt életre kelt.

- Valóban. Az a rettenetes nő a Halál Házában magához tért, de nem kívánom kitalálni, hogy honnan tudod. Magához tért, mert az ilyen nő nem hal meg soha, és ha mégis meghal, testét tűzbe kell vetni, hogy ne térhessen vissza soha többé. Amikor megismertük őt, új nevet adtunk neki. Széthnefernek, ördög szépének neveztük el.

Ekkor szörnyű sejtelem fogamzott meg bennem.

- Miért beszélsz róla úgy, mintha már nem volna nálatok? Hát talán nincs is már a Halál Házában? Hiszen a halottmosók azt mondták, hogy hetvenszer hetven napig maguknál fogják tartani.

Ramósze haragosan rázta meg késeit és csipeszeit, s azt hiszem, megütött volna, ha nem hozok neki a fáraó pincéjéből egy korsó finom bort. Így megelégedett azzal, hogy a korsó poros pecsétjét nyomogatta, és így beszélt:

- Mi nem akartunk neked rosszat, Szinuhe. Olyan voltál nekem, mint saját fiam, szívesen ott tartottalak volna örökre a Halál Házában, és minden tudásomra megtanítottalak volna téged. Szüleid testét is megőriztük az örökkévalóságnak, s éppúgy mint az előkelőktől, nem sajnáltuk tőlük sem a legjobb olajokat és balzsamokat. Miért akartál hát ilyen rosszat nekünk? Miért hoztad élve a Halál Házába azt a rettenetes nőt? Tudd meg, Szinuhe, ama nő érkezése előtt egyszerű, dolgos életet éltünk, sörrel vidítottuk fel szívünket, és gazdagságunk egyre növekedett. Nem törődtünk a halottak rangjával, mindegyikről egyformán leszedtük az ékszert, a varázslóknak pedig mindenféle testrészt eladtunk, amire szükségük volt. De amikor közénk jött az a rettenetes nő, a Halál Háza alvilág szakadéka lett. Az emberek késsel támadtak egymásnak, és úgy marakodtak érte, mint a veszett kutyák. Ő pedig elvette tőlünk minden gazdagságunkat, az aranyat, ezüstöt, amit hosszú évek során gyűjtöttünk, és a rézpénzt sem vetette meg, de még ruhánkat is elrabolta. Mert az olyan öregeket, mint engem is, akik nem tudtak már érte lángra gyűlni, a többiekkel raboltatta ki. Nem múlt el több idő harmincszor harminc napnál, és kiforgatott mindenünkből. Amikor látta, hogy már nem kaphat tőlünk semmit, kinevetett és megvetett bennünket. Két halottmosó, akik szerelméért epekedtek, és akiket gúnyolt és megcsúfolt, övvel fojtotta meg magát. Azután elment, és elvitte mindenünket, s nem bírtunk útjába állni, mert ha valaki meg is kísérelte, tüstént akadt másik, aki mosolyáért és ujjának érintéséért melléje állt. Ezért a thébai Halál Házában többet rabolnak most, mint valaha, és a halottmosók már nemcsak a halottaktól, hanem egymástól is megtanultak lopni. Békénk és nyugalmunk így örökre elveszett. Értheted tehát, hogy miért neveztük el Széthnefernek. Igaz, hogy nagyon szép volt, ám szépségét Széthtől örökölte!

Így tudtam meg, hogy bosszúm mennyire gyermeteg volt. Hiszen Nefernefernefer sértetlenül tért vissza a Halál Házából, gazdagabb lett, mint valaha, és a bőrébe beevődött bűzön kívül, mely egy ideig akadályozta mesterségében, más baja nem történt. Rádöbbentem, hogy a bosszú nem ad örömöt, édes íze rövid ideig tart, végül a bosszúálló ellen fordul, és lassan égő tűzként emészti szívét.


Tizenegyedik könyv

Merit

1

Mindenki látta már, hogyan fut a víz a vízórából. Így múlik el az ember élete is, ám azt nem lehet vízórával mérni, hanem csak eseményekkel. Nagy és mindenek felett való igazság ez, s az ember csupán öregsége napjaiban érti meg teljesen, amikor élete a semmibe iramlik, s noha úgy hiszi, hogy sok mindennek kell történnie, mi sem történik vele többé. Mert ha életünk eseményekkel teli, ha szívünk érzései egyre változnak, akkor egyetlen nap is hosszabb lehet, mint egy egész év, melynek folyamán csak dolgozunk, s az egyszerűség és változatlanság kivájt medrében magunk sem változunk semmit. Ahetatonban tanultam meg ezt az igazságot, mert életem úgy sietett e városban, miként a folyó vize, és olyan volt, akár egy rövid álom, vagy szép dal, mely a semmibe száll. A tíz év, melyet Ehnaton fáraó árnyékában az aranyházban töltöttem, rövidebb volt, mint ifjúságom egyetlen éve, noha akadtak benne utazással, eseményekkel teli napok, melyek éveknél hosszabbnak tetszettek.

Ez időben bölcsességem és tudásom sem gyarapodott, ámde mindazt a bölcsességet, amit fiatalságom napjaiban sok idegen földön összegyűjtöttem, most el kellett költenem, hasonlóképpen a méhekhez, melyek télen elköltik a virágzáskor összegyűjtött mézet. Talán szívemet is koptatta, megváltoztatta az idő, miként lassú víz vájja a követ, de már nem vettem észre, mert többé nem voltam olyan magányos, mint régen. Talán csendesebb is lettem, mint azelőtt, és nem beszéltem annyit magamról, és tudásomról, de meglehet, nem az én érdemem volt. Hiszen Kaptah nem élt velem, hanem messze Thébában lakott a házamban, és vagyonomat kezelte, meg vezette borozóját, melyet úgy hívtak, hogy Krokodilfarok.

Ahetaton városa pedig bezárkózott magába, és Ehnaton fáraó látomásaiba. A világ dolgai közömbösek voltak e városnak: minden ami Atón földjének határkövein kívül történt, éppoly távoli és valótlan volt, akár a vízen tükröződő hold képe. Csak az volt a valóság, ami Ahetatonban történt. De arra az időre visszagondolván, úgy vélem, hogy egész Ahetaton talán csak árnykép és szép látszat volt, s a valóság - az éhség, a szenvedés meg a halál - éppen Atón földjének határkövein kívül lakozott.

Mert Ehnaton fáraó elől mindent eltitkoltak, ami nem volt szívének tetsző, és ha olyan dolog akadt, melyhez feltétlenül kellett az ő szava is, azt puha gyolcsba csavarták, mézzel és illatos füvekkel fűszerezték, és úgy vitték királyi színe elé, nagy óvatosan, nehogy fejfájást okozzanak neki.

Ez időben Eje pap uralkodott Thébában, mint a fáraó jobbkeze és a görbe bot hordozója. Théba továbbra is a két birodalom igazi székhelye maradt, mert a fáraó mindent otthagyott, ami az ország kormányzásában kellemetlen és kényelmetlen volt: az adók beszedését csakúgy, mint az igazságszolgáltatást. Ezekről hallani sem akart, s tökéletesen megbízott Ejében, aki apósa volt, és hatalomra vágyott. Valójában Eje uralkodott Egyiptom földjén, mert minden, ami az egyszerű emberek életével összefügg, a földművesek meg a városlakók életével egyaránt, az ő kezében nyugodott. Ámon uralmának megdőltével semmiféle versengés nem gyengítette a fáraó hatalmát, mely valójában Eje hatalma volt, és ez megelégedéssel töltötte el a főpapot, mert azt remélte, hogy az ország népe nemsokára megnyugszik, és lecsillapodik. Tehát semmi nem volt szívének tetszőbb, mint Ahetaton városa, mert e város távol tartotta a fáraót Thébától. Mindent meg is tett, hogy pénzt gyűjtsön Ahetaton építéséhez, cifrázásához, és szakadatlanul újabb és újabb gazdag ajándékokat küldött a városba, hogy a fáraó még inkább kedvét lelje benne. Csakugyan megbékélhetett volna a nép, és Ámon hatalmának kivételével mindenki úgy lehetett volna, mint régen, ám Ehnaton fáraó bot volt Eje kocsikerekének küllői közt, és kő, mely felbillenthette volna kocsiját.

Eje mellett - Memfiszben, a két birodalom határán - Horemheb uralkodott. Ő felelt az ország rendjéért és biztonságáért, tehát ő volt az erő az adószedők botjaiban csakúgy, mint a kőfaragók kalapácsaiban, amikor minden feliratból kivésték Ámon nevét, és még a sírokba is behatoltak. Hiszen Ehnaton fáraó még atyja sírját is felnyittatta, hogy onnan kitöröljék a hamis isten nevét. Eje nem ellenkezett a fáraóval, amíg Ehnaton beérte ilyen ártatlan időtöltéssel. Örült, hogy gondolatai efféle vallásos dolgok körül forognak, melyek nem zavarják meg a nép mindennapos életét. Látszatra tehát egy ideig minden úgy volt, mint régen. És ha a szegények panaszkodtak sorsuk miatt, és az adószedők látogatása után hamut szórtak fejükre, bizony az is régi dolog volt, mert minden időkben így cselekedtek. De a negyedik leány születése nagyobb szomorúságot okozott Ahetatonban, mint az a hír, hogy Szimirra elesett. Nefertiti királyné már arra kezdett gyanakodni, hogy elvarázsolták, és Thébába utazott, mert anyósa néger varázslóitól akart segítséget kérni. Valóban ritka dolog, hogy négy leány születik egymás után, és fiú egy sem. Ám mégis ez volt Nefertiti végzete: hat leányt szült Ehnatonnak, de egyetlen fiúval sem ajándékozta meg. És ez volt Ehnaton fáraó végzete is.

Amint múlt az idő, egyre nyugtalanítóbb hírek érkeztek Szíriából. Ha futárhajó érkezett, mindig elmentem a királyi levéltárba, hogy elolvassam a segítségért kiáltó üzeneteket. Jeruzsálem elestekor az utolsó Egyiptomhoz hű városok is elpártoltak. Joppa városa is, csakúgy, mint a többi, szövetséget kötött Aziruval. Akkor Horemheb Memfiszből Ahetatonba utazott, hogy hadsereget kérjen, mellyel háborút viselhet Szíria földjén. Katonák nélkül nem mehetett Szíriába, és nem szervezhetett semmiféle ellenállást anélkül, hogy híre csorbát ne szenvedjen. Idáig csak levelekkel és arannyal folytatott titkos csatározást, hogy legalább Egyiptom előretolt helyőrségeit megőrizze Szíriában. Megérkezvén, így szólt a fáraóhoz:

- Engedd, hogy legalább százszor száz lándzsást és íjászt és száz hadiszekeret összegyűjtsek. Akkor visszafoglalom neked egész Szíriát, mert ha Joppa is elpártol, bizony veszendőben van Szíria földjén Egyiptom hatalma.

Jeruzsálem pusztulásának híre nagyon elkeserítette a fáraót, hiszen már intézkedéseket tett, hogy Atón városává tegye, s ezzel megbékítse Szíriát. Ezért így beszélt:

- Az a jeruzsálemi vénség, akinek most nem emlékszem nevére, atyám barátja volt, és gyermekkoromban láttam is őt a thébai aranyházban. Emlékszem, hogy hosszú szakállt viselt. Kárpótlásul továbbra is fizetni akarom járadékát, jóllehet, mióta a kereskedés Szíriával megszakadt, alaposan megfogyatkozott az adóhozam.

- Aligha van többé öröme járadékából és egyiptomi nyakláncaiból - jegyezte meg Horemheb. - Aziru király a koponyájából szép serleget csináltatott, bevonatta arannyal, és elküldte ajándékképpen Suppiluliumának Hattusasba, hacsak kémeim teljesen meg nem tévedtek.

A fáraó arca elszürkült, szeme veresedni kezdett, de legyőzte fájdalmát, és higgadtan mondta: - Nehéz ezt elhinnem Aziru királyról, akit barátomnak véltem, s aki oly nagy örömmel fogadta az élet keresztjét, ám meglehet, tévedtem mégis, és Aziru szíve feketébb, mint gondoltam. De képtelenséget beszélsz, Horemheb, hogyha lándzsákat meg hadiszekereket kérsz tőlem. Hiszen tudom, hogy a nép máris zúgolódik az adók miatt, és a termés is rosszabb, mint reméltem.

- Istened, Atón kedvéért - kérte Horemheb -; legalább parancsot adj, és hozzá tíz hadiszekeret, és tízszer tíz lándzsást, hogy elutazhassak Szíriába, és megmenthessem, ami még megmenthető!

De Ehnaton így szólt:

- Atón kedvéért nem viselhetek háborút, mert a vérontás előtte szörnyűség. Inkább lemondok Szíriáról. Legyen Szíria szabad, intézze dolgait maga, és kereskedjünk vele, úgy, miként azelőtt, mert Egyiptom búzája nélkül Szíria nem élhet meg.

- Hát csakugyan azt hiszed, hogy a szíriaiak ennyivel beérik? - kérdezte Horemheb megütközve. - Minden meggyilkolt egyiptomi, minden ledöntött fal, minden elfoglalt város tovább növeli önbizalmukat, és még esztelenebb tettekre sarkallja őket. Szíria után Szináj rézbányái következnek, és ha Egyiptom azokat is elveszíti, nem tudunk többé hegyet kovácsolni lándzsáinkra meg nyilainkra!

- Mondtam már neked, hogy az őröknek jó a falándzsa is - válaszolt a fáraó ingerülten. - Miért sérted fülemet lándzsáid és nyilaid emlegetésével? Atónhoz szóló himnuszokon gondolkodom, te meg összezavarod fejemet?

- Szináj után az Alsó Birodalom van soron - folytatta keserűen Horemheb. - Azt mondtad, hogy Szíria nem élhet meg Egyiptom búzája nélkül, bár most Babilóniából kapják a búzát. De ha nem félsz Szíriától, legalább a hettitáktól félj, mert az ő hatalomvágyuk igazán nem ismer határokat.

Ekkor Ehnaton sajnálkozón nevetni kezdett Horemheb szavain, mint ahogy minden értelmes egyiptomi is nevetett volna efféle beszéden, és így válaszolt:

- Ameddig csak képesek vagyunk visszaemlékezni, egyetlen ellenség sem tette még lábát a fekete föld országába. Nem is volna bátorsága ahhoz senkinek, hiszen Egyiptom a világ leggazdagabb és legerősebb birodalma. De azért, hogy megnyugtassalak - mert bizony csak rossz álmokat látsz -, elárulhatom neked, hogy a hettiták csupán barbárok, akik állatokat legeltetnek terméketlen hegyeik között, szövetségeseink pedig Mitanniban pajzsul szolgálnak ellenük. És Suppiluliuma királynak is elküldtem az élet keresztjét, és kérésére aranyat is küldtem, hogy templomában felállíthassa életnagyságú szobromat, így tehát nem fogja megzavarni Egyiptom békéjét, mert mindig kap tőlem aranyat, ha kér, jóllehet a nép már zúgolódik az adók miatt, és nem szeretném újabb adókkal sanyargatni.

Kidagadtak az erek Horemheb homlokán, de már hozzászokott ahhoz, hogy fékezze magát, ezért nem szólt többet. Amidőn pedig értésére adtam, hogy mint a fáraó orvosa, nem engedhetem meg Ehnaton további zaklatását, készségesen velem jött. De amikor házamba értünk, indulatosan csapkodta lábához vezéri korbácsát, és kifakadt:

- Széthre és minden gonoszra mondom, az úton heverő tehénganaj is többet ér, mint az élet keresztje! De a legbolondabb dolog az, hogy amikor szemembe néz, és mint barátjának, megveregeti vállamat, hiszek az igazságában. Pedig, bizony jól tudom, hogy enyém az igazság, és nem az övé. Széthre és minden gonoszra mondom, ebben a városban, ahol minden kifestett és kikent, akár a szajhák, s ahol minden tőlük bűzlik, Ehnaton teleszívja magát erővel. Bizony, hogyha a világ összes emberét eléje lehetne vezetni, és ő megszólíthatná mindegyiket, és puha ujjaival megérinthetné mindegyiknek vállát, azt hiszem, a világ csakugyan megváltoznék. Ám ezt nem lehet megcselekedni!

Hogy felvidítsam, azt mondtam:

- Talán mégis meg lehet cselekedni.

Ő meg így válaszolt:

- Akkor talán csakugyan érdemes volna egy nagy háborút indítani, hogy a világ minden férfiját, nőjét, és gyerekét eléje vihessem. Ő beléjük öntené erejét, és megújítaná szívüket. Úgy ám! Ha még sokáig itt maradnék, azt hiszem, nekem is mellem nőne, mint az udvarbeli férfiaknak, és talán gyerekeket kezdenék szoptatni.

2

Amikor Horemheb visszatért Memfiszbe, szavai gyötörni kezdték lelkemet, és azzal vádoltam magam, hogy talán rossz barátja voltam neki, s rossz tanácsadója a fáraónak. De ágyam kényelmes volt és puha, álmomat mennyezete óvta, főzőnőm apró madarakat rakott el mézben, s az antilopsült sem hiányzott asztalomról. Bizony gyorsan szaladt vízórám vize. Akkor a fáraó második leányát, Meketatont, sorvasztó kór támadta meg. Lázas lett, köhögni kezdett, gyermekarcát piros foltok borították el, és annyira lesoványodott, hogy kulcscsontja kilátszott bőre alól. Megkíséreltem orvosságokkal erősíteni, aranyoldatot is itattam vele, és átkoztam sorsomat, mert alighogy a fáraó rohama elmúlt, leányának kellett megbetegednie, hogy ne legyen se éjjelem, se nappalom. Ehnaton is nyugtalankodni kezdett, mert nagyon szerette leányait, és a két legidősebb, Meritaton és Meketaton, mindig vele mentek kihallgatás napjain az aranyház erkélyére, és kitüntetéseket meg aranyláncokat dobáltak azoknak, akiket a fáraó ilyen-olyan okból kegyével megajándékozni kívánt.

És milyen az emberi természet: Ehnatonnak éppen Meketaton lett a legkedvesebb a négy leány közül, mert Meketaton beteg volt. Ezüstből és elefántcsontból való golyókat adott neki, és vett egy kis kutyát, mely minden lépését követte, és lábánál aludván, őrizte álmát. Ehnaton sokat virrasztott, lesoványodott a nyugtalanságtól, éjjelenként nemegyszer felkelt, hogy meghallgassa beteg leányának lélegzését, és Meketaton minden köhintése szívébe mart.

Különös az emberi természet, mert e beteg, kicsike leány több volt, fontosabb volt nekem vagyonomnál, Kaptahnál, több és fontosabb a szűkös esztendőnél és mindazoknál, kik éheztek vagy meghaltak Szíriában. Minden tudásomat és ügyességemet reá tékozoltam, és elhanyagoltam előkelő betegeimet, akiket a mértéktelen evés, meg a csömör tett beteggé, vagy éppenséggel a fejfájás, hiszen a fáraót is fejfájás kínozta. Ha fejfájásukat dédelgetem, bizonyára sok aranyat kapok tőlük, ám nekem elegem volt az aranyból, meg a hajlongásokból is. Ezért gyakran mogorván bántam betegeimmel, mire az emberek így beszéltek: "Szinuhénak fejébe szállt királyi orvosi rangja, és mert azt hiszi, hogy a fáraó meghallgatja szavát, mások beszédét elfelejti."

De amikor eszembe jutott Théba, Kaptah és a Krokodilfarok, elfogott a bánat. Szívem olyankor éhezni kezdett, mintha magam örökké éheznék, mintha éhségemet semmiféle étel nem bírná csillapítani. Észrevettem, hogy lassan hajam is elhagyja fejemet, s a vendéghaj alatt csupaszodni kezd koponyám. Voltak olyan napok, amikor megfeledkeztem dolgaimról, és nyitott szemmel álmodtam: Babilónia útjain vándoroltam újra, és éreztem agyagos szérűinek száraz gabonaillatát.

De amidőn újra beköszöntött az ősz, amidőn növekedni kezdett a folyó árja, s a fecskék előbújván az iszapból, nyugtalanul repkedtek a levegőben, a fáraó leányának egészsége is javulni kezdett. Igen, Meketaton a gyógyulás jeleit mutatta: mosolygott és már nem érzett mellében fájást. Szívem követte a fecskék röptét, s hajóra szálltam, hogy újra meglássam Théba városát. Ehnaton beleegyezett utamba, és üdvözletét küldte általam minden Nílus-parti új gazdának, aki kapott a hamis isten földjéből, azonképpen iskoláinak is, és azt remélte, hogy visszatértemkor sok jót hall majd tőlem.

De amikor az új gazdákkal találkoztam, láttam, hogy a férfiak soványak, mindmegannyi csontváz, asszonyaik minden hangtól megrettenve, ijedten pislognak maguk körül, gyermekeik pedig betegek, és görbe lábúak. Megmutatták csűrjeiket, s bizony félig is alig voltak gabonával, és az is foltoktól piroslott, mintha vér öntözte volna.

- Először azt hittük - panaszolták nekem -, hogy a kárt ügyetlenségünk okozza, hiszen azelőtt sosem műveltünk földet. Azt hittük, a mi hibánk, hogy termésünk csekély és jószágunk elhull, de most már tudjuk, hogy a fáraótól kapott föld átkozott, és szintúgy átkozott az is, aki megműveli. Mert éjjelenként láthatatlan talpak összetapossák földjeinket, láthatatlan kezek kettétörik zsenge gyümölcsfáinkat, öntözőcsatornáinkban megakad a víz, jószágaink minden ok nélkül elhullanak, és kútjainkban dögöket találunk, ezért már ivóvizünk sincsen. Ámon varázslata erősebb, mint a fáraóé, és bármily buzgón hívnánk is segítségül a fáraó istenét, nem segítne rajtunk. Hitünk ingadozik, és már nem sokáig bírjuk, elhagyjuk eme átkozott földet, hogy ne haljunk meg mindnyájan, miképpen meghalt sok asszony és gyerek.

Akkor elmentem, hogy megnézzem iskoláikat is. A tanítók, látván ruhámon Atón keresztjét, jámborán elrejtették botjukat, és Atón szent jelét vetették magukra, a gyerekek pedig keresztbe rakott lábbal, egyenes sorokban ültek a szérűn, és miközben rám meredtek, alig merték csepegő orrukat megtörülni. A tanítók azt mondták nekem: - Jól tudjuk, nincs annál esztelenebb dolog, mint hogy minden gyerek megtanuljon olvasni és írni, de mit sem tehetünk, hiszen szeretjük a fáraót, aki atyánk és anyánk, és akit istenének fiaként tisztelünk. Éppoly esztelenségnek tartjuk azt is, hogy a leányok szintén megtanulják az írást, mert ilyen még nem történt soha.

Az új gazdák és a falvak vénei pedig keserűen emlegették Atón nevét, és így kérleltek:

- Urunk, Szinuhe, mondd meg a fáraónak, hogy legalább ezektől az iskoláktól szabadítson meg bennünket, mert már nem bírjuk elviselni az életet! Fiaink botütések kéklő nyomaival hátukon, és megtépázott hajfürtökkel jönnek haza, és ezek a szörnyűséges tanítók mindenünkből kiesznek, akár a telhetetlen krokodilok. Nem jó ezeknek semmi, kenyerünket és sörünket megvetik, utolsó rézpénzünket és marhabőrünket is elrabolják, hogy bort vehessenek, és midőn kimegyünk a földre, ők betolakodnak házunkba, kedvüket töltik asszonyunkkal, és azt mondják, ez Atón akarata, hiszen nincs különbség férfiak és férfiak, asszonyok és asszonyok között.

De a fáraó csak azzal bízott meg, hogy üdvözöljem őket nevében, tehát nem tudtam rajtuk segíteni.

Akkor hangosan kiáltozva folytatták:

- Bizony, mi nem kívántunk életünkben semmi változást, mert ha a városban szegényen is éltünk, legalább boldogok voltunk, és minden napon láttunk valami újat. Itt semmi nincsen, csak agyagos árkok, meg bőgő tehenek! Azoknak volt igazuk, akik óva intettek bennünket, és azt mondták: Óvakodjatok mindenféle változástól, mert a szegénynek csak rosszabbat hoznak, és bármi változzék a világban, biztosak lehettek benne, hogy a szegénynek olyankor kevesebb gabona jut, és korsójába kevesebb olaj csepeg.

Szívem azt mondta, hogy talán igazuk van, és nem akartam velük tovább vitázni, hanem folytattam utamat hajómon.

És akkor ijesztő gondolat kerített hatalmába. A fáraó azt akarja, hogy eljöjjön a kor, melyben nincsenek többé szegények és gazdagok, hanem egyenlő minden ember. Ám ha így van, és mindennek ez a célja, akkor a fődolog a nép, mely két kezével dolgozik, és minden más csak aranyos máz. Meglehet, hogy a fáraó és aranyházának lakói, a gazdagok és előkelők, akik dologtalanul élnek, és utóbbi éveimben magam is, csupán élősdiek vagyunk a nép nyakán, miként bolhák a kutya bundájában. Meglehet, hogy a bolhák magukat tartják fődolognak, s úgy vélik, hogy a kutya csak azért van, hogy kövérségüket szolgálja. Meglehet, hogy a fáraó és istene, Atón, szintén bolhák csupán a kutya bundájában, és gyötrelmeket okoznak neki, hiszen nélkülük a kutya sokkal jobban élhetne.

Ily módon szívem újra felébredt, mintha mély álomban aludt volna mostanig, és megvetette Ahetaton városát. Megváltozott szemmel néztem körül, és nem láttam semmi jót. De talán mindez abból fakadt, hogy titokban Ámon varázslata uralkodott egész Egyiptom földjén, az ő átka zavarta meg látásomat, és csak az Égi Magasságok Városa volt mentes hatalmától.

Így pillantottam meg újra az ég peremén a három hegyet, Théba örök őrzőit, azután felbukkant a kőfal, mögötte a templomtető, ám az obeliszkek csúcsa már nem ragyogott a napfényben, mert senki sem újította meg aranyozásukat.

De meglátván a kikötői szegénynegyedben a rézöntő egykori házát, igen kicsi és szűk volt szememben, előtte pedig az utca szennyes, bűzlő és legyekkel teli. Így rontott meg Ahetaton gazdagsága és pompája. Szégyelltem magam, és szívem búsult azon, hogy nem tudok többé örvendezni otthonomnak.

Csak Mutit találtam házamban, Kaptah nem volt ott, ezért hordszéken a Krokodilfarokba vitettem magamat. Az ajtóban Merit fogadott, de előkelő ruházatom és hordszékem miatt bizonyára nem ismert meg, mert így beszélt:

- Rendeltél széket estére? Mert ha nem rendeltél, nem tudlak beengedni.

Kicsit meghízott, arccsontja nem állt ki oly erősen, de szeme ugyanolyan maradt, mint azelőtt, csak több apró ránc vette körül. Szívemet meleg járta át, és kezemet derekára tettem.

- Megértem, hogy már nem emlékszel reám, hiszen sok más szomorú és magányos férfit melengettél szőnyegeden azóta, de úgy hiszem, azért találok házadban egy széket, és egy serleg hűs bort, ha szőnyegedre gondolni nem is merészelek.

Merit felkiáltott ámulatában.

- Szinuhe! Csakugyan te vagy? Áldott legyen a nap, mely hazahozta uramat! - Azután vállamra tette erős, szép kezét, fürkészőn végignézett, és így folytatta: - Szinuhe, Szinuhe, mi történt veled? Ha magányod régen oroszlán magánya volt, most kövér ölbéli kutya magánya lett, és póráz van nyakadra kötve! - Levette rólam a vendéghajat, és barátságosan megsimította kopasz fejemet. - Ülj csak le - mondta -, rögtön hozok neked hűs bort, hiszen egészen izzadt vagy és fárasztó utad kifullasztott.

Nemsokára hozta az italt: tenyeremre rakta a kagylóhéj serleget, én felemeltem és kiittam, és a krokodilfarok égette torkomat, hiszen hozzászoktam a szelíd borokhoz, de édes volt nekem e tűz, mert másik kezemmel egyre Merít derekát fogtam.

- Merít, egyszer azt mondtad nekem, hogy az igazságnál kedvesebb lehet a hazugság, midőn magányosak vagyunk, és első tavaszunk virága már elvirított. Hidd el hát, hogy szívem most is fiatal, és látásodkor újra virágot nyit. Az évek, melyek elválasztottak bennünket egymástól, hosszúak voltak, de nem múlt el egyetlen nap sem, melyen ne suttogtam volna nevedet a szélbe. Midőn a fecskék dél felé repültek, mindegyik fecskével elküldtem köszöntésemet hozzád, és minden reggel nevedet susogván, ébredtem álmomból.

Ő megsimította arcomat.

- Szépen beszélsz, barátom, Szinuhe. Miért ne vallanám be én is, hogy szívem nagyon-nagyon vágyott utánad, és egyedül nyugodván szőnyegemen, kezem a tiédet kereste, és amikor a férfiak a krokodilfarok bódulatában esztelen szavakat kezdtek mondogatni nekem, mindig te jutottál az eszembe, és elszomorodtam. De a fáraó aranyházában bizonyára sok szép nő él, és udvari orvosként dologtalan napjaidat nyilván arra használtad, hogy gondosan meggyógyítsad őket.

- Merít - válaszoltam neki -, igaz, hogy nem mindig aludtam egyedül, ám mégis te vagy az egyetlen nő, ki a barátom. - A krokodilfarok hatni kezdett és testem éppúgy megfiatalodott, akárcsak szívem, ereimen édes tűz futott végig, s így szóltam:

- Ebben az időben bizonyára sok férfi osztozott szőnyegeden, de jól teszed, ha vigyázatra inted őket, míg Thébában vagyok, mert amikor megdühödöm, könnyen elragad a féktelenség.

Ijedtséget színlelve, felemelte kezét.

- Éppen ettől féltem. Kaptah is mesélt civódásaidról és féktelen verekedéseidről, amelyekbe indulatos természeted sodort, és amelyekből csak az ő lélekjelenléte és hűsége mentett meg téged sértetlen koponyával. De ne felejtsd el, hogy apámnál a szék alatt ott a korbács, és e házban nem tűr meg semmiféle rendetlenséget.

Amikor Kaptah nevét hallottam, és elgondoltam, mennyi arcátlan hazugságot mesélt rólam és idegenben töltött éveimről Meritnek, szívem elérzékenyült, könnyek árasztották el szememet, és így kiáltottam fel:

- Hol van Kaptah, hol van egykori rabszolgám, és szolgám? Hadd öleljem meg, mert szívem igen vágyódott utána, pedig nem illő rangomhoz, hiszen egykor rabszolga volt!

Merit csillapítóan így beszélt hozzám:

- Bizony látom, hogy nem szoktad meg a krokodilfarkot, és apám dühösen nézeget errefelé, már a szék alatt tapogat, mert gonosz lármát csapsz. De Kaptahhal esténél hamarabb nem találkozhatsz, mert ő a gabonakereskedők piacán üzleti dolgokkal tölti idejét, meg a borozókban járkál, ahol szintúgy gabonaüzleteket kötnek. Gondolom, ugyancsak elcsodálkozol, ha majd meglátod, mert bizony aligha emlékszik már arra, hogy valamikor rabszolga volt, és sarudat botra akasztva hordozta vállán. Jobb lesz, hogyha most kiviszlek levegőzni, hadd párologjon el fejedből a krokodilfarok, mielőtt Kaptah megérkezik, hiszen bizonyára szeretnéd látni, hogyan változott meg Théba távolléted idején, és ily módon együtt is lehetünk.

Elment, hogy ruhát váltson, drága kenőccsel kente be arcát, és arannyal, ezüsttel ékesítette magát. Így csupán kezéről, meg lábáról lehetett volna az előkelő asszonyoktól megkülönböztetni, noha az is igaz, hogy csak kevés előkelő asszonynak volt oly ragyogó és biztos tekintete és oly büszke szája, mint neki. Rabszolgákkal vitettem magunkat végig a Kosok útján, és Théba még itt sem volt olyan, mint régen, mert a virágágyakat összetaposták, a faágak most is letördelve meredeztek, s néhány utcában még most is építették az új házakat a tűzvészben összeomlott házak helyére. Egymáshoz simulva ültünk a hordszéken, és én beszívtam Merit olajának illatát, amely Théba illata volt; erősebb és bódítóbb, mint Ahetaton minden drága olajának illata. Kezét kezemben tartottam, és szívemben nem lakozott semmiféle gonosz gondolat, úgy éreztem magam, mintha hosszú utazás végén hazaérkeztem volna. Így értünk el a templomhoz. A kihalt templom felett ott repkedtek és rikácsoltak a fekete madarak, mert nem tértek vissza a hegyekbe, hanem Thébában ütötték fel tanyájukat. Nem is zavarta őket senki, hiszen a templom földje átkozott föld volt, és a nép borzadállyal kerülte el. Leszálltunk a hordszékről és átsétáltunk az üres előudvarokon. Sehol nem láttunk embereket, csupán az Élet Háza, meg a Halál Háza előtt, minthogy azoknak elköltöztetése máshová túl sok vesződséggel és kiadással járt volna. De Merit elmondta, hogy a nép az Élet Házát is kezdi elkerülni, ezért a legtöbb orvos a városba költözött, és ott versengenek most egymással a betegekért. Bejártuk a templom kertjét is, de ösvényein gaz burjánzott, fáit kivágták és elrabolták, a szent tóból pedig kihalászták mind a halakat. Ha valakit láttunk a kertben - melyet a fáraó a népnek sétahelyül, a gyermekeknek pedig játékhelyül jelölt ki -, az is rongyos, piszkos és ijedt ember volt, s leskelődve nézett utánunk.

A templom kihalt földjén járván, egyre jobban elborult a kedvem. A hamis isten árnyéka súlyosan terpeszkedett felettem, hiszen minden azt bizonyította, hogy szobraival együtt nem pusztult el hatalma is, hanem a félelem fegyverével még egyre uralkodik az emberek szívén.

- Gonosz hely ez - szólalt meg Merit -, és szívemet hideg borzongatja, mert ide hoztál. Téged bizonyára megóv Atón keresztje, bár jobban szeretném, ha levennéd gallérodról, mert megdobhatnak kővel, és magányos helyen valaki kést szúrhat hasadba. Bizony, nagy még a gyűlölet és harag Théba városában.

Azután megfogta kezemet, elmosolyodott, és így folytatta:

- Théba földjén sokféle jóslat kering. Ahol két ember manapság találkozik, elmondja egymásnak a hallott jóslatokat, és gonosz előjeleket, hiszen tudod talán, hogy a gabona egyre-másra megdől a földeken, a szegény nép éhezik, s az adók súlyosan szorongatják a szegényeket és gazdagokat egyaránt. De a jóslatok azt mondják, hogy még rosszabb idők is jönnek, és ha arra gondolok, mennyi gonosz dolgot jövendölnek egybehangzóan Egyiptomnak, megrémülök. Ezért elmondok neked egy jóslatot, melyet a Krokodilfarok falmosójától hallottam, aki a piacon egy gyökérkereskedőtől hallotta, az pedig egy barátjától. A gyökérkereskedő e barátja igen megbízható ember, és maga találkozott a gazdag papiruszragasztó mester özvegyével, akivel a dolog történt, és az özvegy saját szájából hallotta. Valamely szent napon az áradás előtt eme özvegy a városfalnál a közös bárkára szállt, hogy elmenjen férjét köszönteni a Halottak Városába, és áldozatot mutasson be a sírján. A bárkán vele szemben egy szent asszony ült, jóllehet senki nem sejtette, hogy szent, mert ruhája szennyes és rongyos volt, és haját sem olajozta. Ez a szent asszony így szólította meg az özvegyet:

- Halottad bizonyára nagyon kedvelte a mogyoróslepényt, hiszen azt viszel neki.

Az özvegy igen elcsodálkozott, mert a mogyoróslepény a lába előtt, csukott kosárban volt, így az az asszony nem láthatta. Az asszony pedig így beszélt tovább: "Ámulok rajta, mert még sohasem láttam senkit, aki halottjának mogyoróslepényt vitt volna, hiszen amott abban a korsóban tejben főtt kását visznek, abban a másikban pedig szíriai módra készült sűrű sört." Ily módon felsorolt mindent, ami a bárkán levők csukott kosaraiban és korsóiban volt, és még halottjaik nevét is el mondta, úgyhogy az emberek ámultak, és megértették, hogy szent asszony. Végül pedig így szólt: "Egyiptom népe manapság nagy megpróbáltatások idejét éli az átok miatt, melyet mindnyájan ismertek. Ezen átok miatt eljön majd a nap, midőn aranyért sem adnak többé kenyeret, de legyetek erősek a hitben, mert Egyiptom istenei csak azokat hagyják el, akik eltántorodtak és a hamis istent szolgálják. Ennek bizonyságául a boszorkány, kit ismertek jól, szörnyű halállal bűnhődik, mielőtt beérik a mag a földeken." Ezt mondta az asszony, és az emberek az őröktől félvén, reszkettek szavai hallatán. Ámde amikor a bárka kikötött a Halottak Városának kikötőjében, a szent asszony eltűnt, és nem látta többé senki.

Igen megharagudtam, s azt kérdeztem Merittől:

- Te hiszel ennek az ostoba mesének? Hiszel a falmosóknak, a gyökérkereskedőknek, meg a fecsegő özvegyeknek? Tudhatod, hogy az efféle jóslat már messziről a papoktól bűzlik! Értem már, mit akarnak: mesékkel szeretnék nyugtalanítani a népet!

- Nem tudom többé, kinek, minek higgyek - válaszolt Merit -, de ha néhány hónapig, vagy egy évig Thébában élnél, hinni kezdenél te is, mert itt sok csodálatos dolog történt annak jóvoltából, kinek nevét említenünk már nem szabad. Ám tudom, hogyha a boszorkány meghal, mielőtt beérik a mag, akkor én is hinni kezdek. Hiszen még azt sem hallottam, hogy megbetegedett volna.

- Kit mondasz boszorkánynak? - kérdeztem ingerülten, ő pedig dacosan nézett rám bánatos szemével, és így válaszolt:

- Jól tudod, Szinuhe.

3

Kinek ne szállt volna el rosszkedve Kaptah láttán, amint begurult a borozóba? Úgy meghízott, mint egy koca, kövérsége miatt oldalvást kellett bejönnie az ajtón. Arca olyan volt, akár a telihold, finom olajoktól és izzadságtól fénylett, fején kék színű drága vendéghajat viselt, vak fél szemét pedig vékony aranylemezzel fedte be. Már nem szíriai ruhát hordott, hanem egyiptomit, abból is a legdrágábbat, amit a thébai ruhavarrók csak készítettek, nyakában, csuklóján és bokáján súlyosan csörögtek az aranykarikák.

Meglátván engem, nagyot kiáltott, csodálkozása és öröme jeléül felemelte karját, azután pedig térdéhez kapta kezét és mélyen meghajolt előttem, jóllehet mindez nagy vesződséggel járt a hasa miatt, s így szólt:

- Áldott legyen a nap, mely hazahozta uramat!

Megindultságában sírva fakadt, térdre borult a padlón, átölelte lábamat, és hangosan jajgatott, úgy, hogy a királyi gyolcs, az aranykarikák, a finom olaj és a kék vendéghaj alatt a régi Kaptahra ismertem benne. Ezért karjánál fogva felemeltem, és átöleltem őt, megszagoltam vállát és arcát jobbról-balról, s úgy éreztem, mintha kövér ökröt öleltem volna át, és forró kenyeret szagoltam volna, annyira testébe szívódott a gabonapiac szaga. Ő is tisztelettudón megszagolta vállamat, aztán könnyeit szárítgatván, hangosan nevetni kezdett.

- Nagy öröm napja ez nekem! - kiáltotta. - Fizetség nélkül kap tőlem krokodilfarkot mindenki, aki e pillanatban itt ül házamban. Ám aki még egy serleggel kíván, azt magának kell megfizetnie.

Ekképp szólván, az ivó hátsó felébe vitt, puha szőnyegre ültetett, megengedte, hogy Merit is mellém üljön, és rabszolgáival meg szolgáival minden jót elém hozatott, ami csak a házban akadt. Bora vetekedett a fáraó borával, sült lúdja pedig thébai módra volt elkészítve, melyhez fogható nincsen egész Egyiptomban, hiszen a thébai ludat rothadó hallal etették, amitől hihetetlen finom ízt kapott. Miután ettünk és ittunk, így beszélt:

- Uram és gazdám, Szinuhe! Remélem, megvizsgáltad mindazon papírokat és számadásokat, melyeket az írnokokkal számodra megírattam, és elküldettem az elmúlt évek során hozzád, Ahetatonba. Gondolom, megengeded, hogy eme étket, a ludat meg a bort, az üzleti kiadások számlájára jegyezzem fel, és szintúgy talán a krokodilfarkot is, amit az örömtől megzavart fejjel e csavargóknak itt szétosztottam.

- Beszéded olyan nekem, mint a négerek nyekegése, mert egyetlen szavadat sem értem. Cselekedj nyugodtan saját belátásod szerint, hiszen tudod, hogy teljesen megbízom benned. Számadásaidat elolvastam, de be kell vallanom, hogy azokból sem sokat értek, mert nagyon is tele vannak számokkal.

Kaptah vidáman felnevetett, és nevetése úgy dongott hasában, akár valami puha párna mélyén. Nevetett Merít is - hiszen együtt ivott velem -, és két kezét tarkóján összekulcsolva hátradőlt, hadd lássam, mily szépen domborodik melle a ruhája alatt.

- Ó, uram és gazdám, Szinuhe - szólt nevetve Kaptah -, nagyon örvendezem annak láttán, hogy megőrizted gyermeki lelkedet, és a mindennapos élet komoly dolgaihoz nem értesz többet, mint amennyit a disznó a gyöngyszemhez. Ám e szavaimmal igazán nem akarlak disznóhoz hasonlítani, hanem dicsérem és hálával köszöntöm Egyiptom isteneit helyetted is, amiért éppen engem adtak neked szolgául, hiszen éppúgy adhattak volna tolvajt, vagy mihaszna csavargót, aki elszegényít, nem pedig gazdaggá tesz téged, miképpen én!

Emlékeztettem arra, hogy ezért nem az isteneknek kell hálálkodnia, hanem egyes-egyedül az én ítélőképességemnek, hiszen a rabszolgapiacon magam vásároltam őt ezüstért, és eléggé olcsón, mert fél szemét valamelyik ivóban kiszúrták. E dolgokat felidézvén, meghatódtam és így beszéltem:

- Bizony, sohasem felejtem el azt a napot, melyen először megpillantottalak. Bokádnál az oszlophoz láncolva álldogáltál, szégyentelen és hangos szavakkal illetted az arra járó nőket, és sört koldultál a férfiaktól. De kétség nélkül bölcsen tettem, hogy megvásároltalak, jóllehet kezdetben erősen kételkedtem benne.

Kaptah elkomorodott, arcát számtalan redőbe vonta.

- Nem szeretném, ha ilyen régi és kellemetlen dolgokat máskor is emlegetnél, mert azok nem méltók rangomhoz. - Aztán buzgón dicsérni kezdte szkarabeuszunkat, mondván: Bölcsen tetted, hogy a szent bogarat itt hagytad nálam, hadd őrködjék dolgaid felett, mert gazdag emberré tett, uram. Bizony gazdagabbá, mint valaha is álmodhattad volna, pedig a fáraó adószedői legyek módjára mászkálnak nyakamon. Igen, a gazdagságodról kell most beszélnem, bár aligha értesz valamit e dologhoz. Hát csak azt mondom neked, hogy az én jóvoltomból gazdagabb vagy, mint Egyiptom számos előkelője, és éppoly gazdag, mint a legmagasabb rangúak, mert nem az a gazdag igazán, akinek aranya van, hanem az, aki házakat és tárházakat, hajókat és rakpartokat, barmot, földet és gyümölcsfákat, marhákat és rabszolgákat birtokol. Mindez tiéd, jóllehet bizonyára magad sem tudsz róla, mivel az adószedők félrevezetése céljából sok mindent szolgáink, írnokaink meg rabszolgáink nevére kellett íratnom. Örvendezz tehát, Szinuhe, mert valóban gazdag vagy, és ha elárulom a titkát - hiszen végül is saját titkodról van szó -, azt kell mondanom, hogy gazdagságodnak forrása a gabona.

Ekképp szólván, Kaptah ivott, s a bor lecsorgott szája szélén és bepiszkolta ruháját, de cseppet sem törődött vele, hanem azt mondta, hogy a ruhát az üzleti kiadásokhoz írja fel, vagy odaajándékozza a gabonaközvetítőnek, és sokkal többet keres ezáltal, mint amibe a ruha kerül. Azután gabonaüzleteivel kezdett hencegni, és így szólt:

- Csodálatos a mi szent bogarunk, uram, mert alighogy visszaértünk hosszú utunkról, elvezérelt engem a gabonakereskedők borozójába, ahol részegre isszák magukat egy-egy nagy üzletkötés után. Attól fogva én is gabonát kezdtem vásárolni a pénzeden, és már az első évben nagy nyereségre tettem szert, hiszen Ám..., vagyis bizonyos nagy szántóföldek, mint jól tudod, szántatlanul és bevetetlenül maradtak. A gabona azért nagyszerű dolog, uram, mert vásárolni, eladni már az áradás előtt is lehet, meg akkor, mielőtt a mag még a földbe kerül. De még nagyszerűbb azért, mert mintha varázslat tenné, évről évre emelkedik az ára, úgyhogy aki gabonát vásárol, sohasem veszít, mindig csak nyer. Ezért mostantól fogva egyáltalán nem akarok többé eladni gabonát, hanem minden szemet összevásárolok és raktáraimba gyűjtök, amíg csak aranyra nem lehet váltani. Ha a dolgok így mennek tovább, bizony eljön ez az idő, mert már az öreg gabonakereskedők sem hisznek többé a szemüknek, megszaggatják ruhájukat és sírnak bánatukban, amikor eszükbe jut, hogy ostobaságukban mennyit eladtak, pedig ha megtartják, sokszoros haszonra tesznek szert.

Merit hanyatt feküdt szőnyegén, kedvesen mosolyogva nézett rám, és ostoba arcomat nevette, amint hiába próbáltam felfogni mindazt, amiről Kaptah beszélt. És Kaptah tovább magyarázott:

- Tudnod kell uram, hogy nyereségedről és gazdagságodról beszélvén, a tiszta nyereségre gondolok, ami megmarad az összes adók levonása után. Nyereségedből levontam mindama ajándékokat is, melyekkel szíriai számadásaim miatt kénytelen voltam az adószedőket megajándékozni, és ugyanúgy a bort is, melyet meg kellett velük itatnom, hogy keresztbe álljon a szemük, amikor a számokat vizsgálják. Bizony, nem kevés az a bor, mert kitartó és ravasz emberek ők, és mesterségük jóvoltából kövérek is. Az adószedőknek manapság a legjobb, ilyen jó még sohasem volt, amiért legszívesebben magam is adószedő lennék, ha nem volnék már Kaptah, a gabona atyja és a szegények barátja. Mert olykor-olykor a szegényeknek gabonát osztok, hogy áldják nevemet, mivel legjobb a biztonság, és nyugtalan időkben jó a szegényekkel békében élni.

Szavai megmozgatták gondolataimat, erősen tűnődni kezdtem, végül e kérdést tettem fel:

- Tárházainkban tehát sok gabona van? - Kaptah köszönetemre várván, hevesen bólogatott, ám én azt mondtam neki: - Ha igen, akkor késedelem nélkül indulj az új gazdákhoz, akik az elátkozott földeket művelik, és oszd szét közöttük gabonánkat vetőmagnak, mert nincsen mit elvetniök, és kevés gabonájuk is foltos, mintha véreső öntözte volna meg. Az áradás elvonult, és amennyire az efféle dolgokhoz értek, most van a szántás és vetés ideje, tehát sietned kell.

Kaptah sajnálkozón nézett rám, és fejét csóválta.

- Drága uram, nem kell értékes fejedet olyan dolgokkal fárasztanod, melyekhez semmit sem értesz. Engedd, hogy én gondolkozzam helyetted. Nézd, úgy áll a dolog, hogy mi, gabonakereskedők, eleinte akkor is nyereséghez jutottunk, amikor kölcsönbe adtuk a gabonát az új gazdáknak, mert szegénységükben kétszer annyit, vagy még többet kellett visszafizetniük, mint amennyit adtunk. Ha nem tudtak fizetni, levágattuk a marháikat, és fizetség fejében elvittük a bőrt. Ám a gabona egyre drágul, ezért már ez az üzlet is rossz, és a nyereség kevés rajta. Minél több föld marad ezen a tavaszon bevetetlenül, annál több a hasznunk, mert annál magasabbra emelkedik a gabona ára. Ezért nem leszünk bolondok, hogy megint kölcsönözzünk az új gazdáknak, mert csak magunkat károsítanánk meg. Ha így cselekednék, minden gabonakereskedő ellenem fordulna.

De én megkeményítettem szívemet, és szigorúan parancsoltam:

- Tedd, amit mondok, Kaptah, mert a gabona az enyém! Nem a nyereségemre gondolok, hanem a férfiakra, kiknek bordája kiáll bőrük alól, akár a bányákban dolgozó rabszolgáké. Asszonyaikra gondolok, akiknek melle száraz bőrzacskó módjára lóg, és gyermekeikre, akik a Nílus partján kódorognak görbe lábukon, s közben legyek rajzanak szemük körül. Úgy akarom tehát, hogy minden gabonánkat oszd szét közöttük, és amennyire csak teheted, segíts nekik e gabona elvetésében. Atón kedvéért akarom, hogy mindezt megtegyed, és Ehnaton fáraó kedvéért, mert szeretem őt. Ám semmiképp se add a gabonát ajándékba nekik, mert láttam már, hogy az ajándékok csak nemtörődömséget, gonosz szándékot, lustaságot, meg fösvénységet szülnek, hiszen ajándékba kapták a földet és a jószágot, és nem mentek vele semmire. Használd a botodat is, ha úgy hozza a szükség, s ügyelj arra, hogy a gabonát elvessék és learassák. De nem kívánom, hogy nyereségünk legyen a kölcsönből, ezért csak annyi gabonát végy tőlük vissza, amennyit adtunk.

Ezt hallván, Kaptah felkiáltott, és tépdesni kezdte ruháját, mert nem származott belőle kára, hiszen már teli volt borfoltokkal. Keserűen átkozódott, segítségül hívta valamennyi istent, amelynek nevét utazásainkon megtanulta.

- Veszett kutya harapott meg, vagy talán skorpió szúrt beléd, uram? Bizony, mondom, először azt hittem, hogy csak gonosz tréfát űzöl! Parancsod szegénnyé tesz bennünket, de szent bogarunk talán mégis segíthet rajtunk, és őszintén szólva, magam sem szívesen nézek sovány embereket, hanem elfordulok inkább, és neked is azt tanácsolnám, uram, mert amit nem látsz, arról nem is kell tudnod. De szavaidban az a legrosszabb, hogy vesződséges utazásra kényszerítesz: sarat dagaszthatok, talán még el is botlom, és beleesem valami öntözőárokba. Halálomat neked kell lelkedre venned, uram, mert bizony öreg és fáradt vagyok, tagjaim merevek, kényelmes ágyam, Muti főztje és sültje után vágyódom egyre és nehezen lélegzem járás közben, mert már öreg és fáradt a testem.

De én könyörtelenül ekképp válaszoltam:

- Bizony jobban hazudsz, Kaptah, mint azelőtt, mert az elmúlt évek alatt nemhogy öregedtél, inkább megfiatalodtál. Kezed sem remeg, mint régen, és szemed sem volt vörös, amikor megérkeztél, csupán most lett olyan, mert túl sok bor szaladt le torkodon. Orvosi megfontolásból küldelek eme vesződséges utazásra, s az utazás minden baját is azért mérem ki reád, mert szeretlek. Hiszen túlságosan meghíztál, kövérséged fárasztja szívedet, elfullaszt járás közben, de remélem, hogy utazásod idején jócskán lefogysz, és nem kell majd szégyenkeznem szolgám kövérsége miatt. Bizony, Kaptah, emlékezz csak, mennyire örvendeztél, amikor Babilónia poros útjain vándoroltunk, amikor Libanon hegyeit járván szamárháton ültél, és még jobban, amikor Kádes városában leszálltál a szamár hátáról. Bizony, ha fiatalabb volnék, vagyis, hogyha nem volna itt annyi fontos teendőm a fáraó ügyeivel, magam is veled mennék, hogy felvidítsam szívemet, mert sok ember fogja nevedet áldani utad végén.

Kaptah erősen gondolkodott egész idő alatt - csak a szamár említésére húzta össze szemöldökét - és ujjain bonyolult számításokat végzett. Végül azt mondta: - Sietnem kell, hogy mindezt elintézzem a vetés idején. Minden szolgámat el kell indítanom, de segítségül fogadnom kell újakat is, hogy a gabonát időben szétoszthassam.

Most már nem vitázott tovább, hanem alávetette magát parancsomnak, és késő estig ittuk a bort. Merit is velünk ivott, és lemeztelenítette barna mellét, hogy szájammal megérintsem. Kaptah emlékeit mesélte Babilónia útjairól meg szérűiről, és ha valóban megtörtént vele mindaz, amit elmondott, akkor Minea miatt csakugyan vak és süket voltam abban az időben. Mert nem feledtem el Mineát, bár azon az éjjelen Merit szőnyegén feküdtem és kedvemet töltöttem vele, mígnem szívem átforrósult, és magányom szertefoszlott. Meritet ugyan nem szólítottam húgomnak, de barátom volt, és a legkedvesebbet adta nekem, amit a nő egy férfinak adhat. Ezért hajlandó lettem volna korsót is törni vele, de ő nem egyezett bele, mivel ivóban született, és úgymond, túl előkelő és gazdag voltam hozzá. Ám, azt hiszem, hogy csupán szabadságát akarta megőrizni, s azt kívánta, hogy barátja maradjak.

4

A következő napon az aranyházba kellett mennem, a királyi anya színe elé, akit egész Théba boszorkánynak, meg négerboszorkánynak nevezett, úgyhogy senkinek sem kellett már megmagyaráznia, kire gondol, amikor boszorkányról beszél. Gondolom, Teje, minden bölcsessége és tudása ellenére rászolgált e névre, mert kegyetlen és álnok öregasszony volt, a nagy hatalom minden korábban meglevő jó tulajdonságát kiölte belőle. Miután hajómon királyi gyolcsba öltöztem, és felaggattam ruhámra rangom összes jelét, megérkezett házamból Muti, és haragosan így szólt hozzám:

- Áldott legyen a nap, mely hazahozott, uram, de, úgy látszik, a férfiak szokása szerint örömházban kódorogtál éjjel, és még reggelid elköltésére sem érkeztél haza, pedig sokat vesződtem, amíg elkészítettem ama ételeket, melyek néked tetszők. Egész éjszaka ébren voltam, hogy süssek-főzzek, és bottal nógattam a lusta rabszolgákat, hogy igyekezzenek a takarítással, ezért jobb karom már sajog, és teljesen elfáradt. Öreg asszony vagyok én, nem bízom többé a férfiakban, és amit este, éjszaka és ma reggel műveltél, egyáltalán nem változtatja meg véleményemet. De igyekezz már, hogy elköltsd reggelidet, és hozd azt a cédát is, ha már nappal sem tudsz meglenni nélküle.

Így beszélt, pedig tudtam, hogy nagy becsben tartja és tiszteli Meritet, de ez volt a szokása, és a rézöntő egykori házában a szegények orvosaként élvén, megszoktam beszédét, amiért is éles szavai kedvesek voltak fülemnek, és azt éreztem, hogy újra otthon vagyok. Ezért örömmel követtem őt, és közben üzenetet küldtem Meritnek a Krokodilfarokba. Hordszékem mellett ott csoszogott Muti, és folyvást zsörtölődött:

- Bizony azt gondoltam, hogy lecsillapodtál és megtanultál tisztességes módon élni, hiszen királyi néppel éltél együtt; de, úgy látszik, nem tanultál semmit. Ugyanolyan féktelen vagy, mint azelőtt, jóllehet békességet és nyugalmat véltem leolvasni arcodról tegnap, amikor megláttalak. Azon is örvendezett szívem, hogy arcod kigömbölyödött, mert a férfi, ha meghízik, meg is nyugszik. Nem én leszek okozója, ha Thébában lefogysz, hanem saját zabolátlan természeted, mert mindegyik férfi egyforma, és a világban minden rossz ama kis szerszámból fakad, melyet ágyékkötőjük alatt rejtegetnek, mert szégyellik, és hogy szégyellik, azon cseppet sem csodálkozom.

Miután házamba értünk, nemsokára Merit is megjött. Szép ruha volt rajta, olajtól fénylő hajában virágok; láttán Muti elsírta magát, és amikor vizet öntött kezünkre, meg kellett törölnie orrát. Az étel, melyet Muti készített, kedves volt számnak, mert thébai étel volt, és Ahetatonban elfeledtem, hogy a thébai ételnek sehol sincsen párja. De meglehet, Merit volt okozója éhségemnek, mivel megfiatalított, és szívem újra éppoly fiatal lett, mint a testem. Muti pedig kínálás közben szakadatlanul beszélt mindkettőnkhöz:

- Bizonyára átkozol, uram, mert ez a madár túlságosan megsült, de én a mártással sem vagyok elégedett. Megkóstoltad-e, Merit, azt a tavaszi zsenge pálmabelet, melyet vesével együtt pároltam puhára? Gyakran sikerült már jól, de most túl sokáig főztem. Nem is sejted, uram, hányszor beszélgettem e szép és derék nővel terólad! Óva intettem őt tőled, bizonygattam, hogy szíved ingatag és csapodár, hogy ostoba és esztelen természetű férfi vagy, ám ő nem hisz nekem, és nem tudom elképzelni, mit lát benned, hiszen fejed is kopasz már. De a nők fiatal korukban éppoly bolondok, mint a férfiak, és megigézi őket az a kis szerszám, melyet... igen, erről most nem akarok beszélni, de jól tudod, mire gondolok, és úgy vélem, Merit is tudja, hiszen mégsem egészen fiatal.

Én eközben sorra megköszöntem Mutinak az ételeket, és dicsértem tudását. Merit is dicsérte őt, s Muti nagyon örült, noha igyekezett összeráncolni a homlokát, és megpróbált szipogni. Nem tudom, hogy a rézöntő egykori házában elköltött reggeli valamennyire is említésre méltó-e, ám elmondtam a magam kedvéért, mert éppen akkor boldognak éreztem magamat, és így szóltam:

- Vízóra, állj meg, víz, ne csobogj tovább, mert szép e pillanat! Bárcsak megállna az idő, hogy e szép pillanat soha ne hagyhasson itt!

Amíg ettünk, az udvaron emberek gyűltek össze, a szegénynegyed lakói, kik legjobb ruháikat öltötték magukra, és bekenték olajjal arcukat, akár a szent napokon. Azért jöttek, hogy köszöntsenek, és elpanaszolják betegségeiket, fájdalmaikat, szólván: "Nagyon hiányoztál nekünk, Szinuhe, mert míg itt voltál, nem becsültünk meg eléggé, csak távozásod után döbbentünk rá, mily sok jót tettél velünk, anélkül, hogy tudtuk volna, és mily sokat vesztettünk benned."

Ajándékokat hoztak nekem, jóllehet csekély és igénytelen ajándékokat, mert Ehnaton fáraó istene miatt szegényebbek voltak, mint valaha. De az egyik hozott egy mérő darát, a másik hozott egy hajítófával elejtett madarat, a harmadik szárított datolyát, a negyedik pedig virágot, mivelhogy más hoznivalója nem volt. A virágok tömkelegét látván udvaromon, már nem csodálkoztam többé, miért kopárak és kifosztottak a Kosok útjának virágágyai. Ott volt a vén írnok, aki fejét ferdén tartotta a nyakán levő daganat miatt, és legnagyobb csodálkozásomra még mindig élt. Közöttük volt a rabszolga is, akinek ujjait gyógyítottam meg. Most büszkén mutatta és mozgatta mindegyiket; éppen ő hozta a darát, mert még most is malomban dolgozott, és volt alkalma a lopásra. Közöttük volt az anya, aki elhozta fiát, hogy megmutassa nekem. A fiú azóta szépre, erősre nőtt, amiért is szeme körül fekete foltok, lábán karmolások díszelegtek, és büszkélkedve mondta, hogy a szomszédságban bármekkora fiút is elagyabugyál. És közöttük volt az örömlány, akinek egyszer a szemét gyógyítottam meg, és aki miatt annyi bajom volt, amikor elküldte hozzám az örömház mindegyik leányát, hogy levágjam bőrükről a csúfító anyajegyeket és szemölcsöket.

Mindannyian hoztak valamiféle ajándékot, és így kérleltek:

- Ne vesd meg ajándékainkat, Szinuhe, akkor sem, ha királyi orvos vagy és a fáraó aranyházában lakozol, mert látásodon örvendezik a mi szívünk.

Én pedig egymás után megvizsgáltam őket, végighallgattam panaszaikat, gyógyszereket írtam bajaikra, és gyógyítottam őket. Segítségre készen, Merit levette szép ruháját, hogy ne piszkolja be, és segített munkámban: lemosta keléseiket, késeimet tűzben megtisztította, és bódító italt kevert azoknak, kiknek fájó fogát kellett kihúzni. Ahányszor ránéztem, öröm töltötte el szívemet, és munka közben gyakran néztem őt, mert szép volt: teste duzzadó és karcsú, tartása bájos. Nem szégyellte magát, éppúgy levetkezett a munkához, mint az egyszerű nép asszonyai, és ezt egyetlen betegem sem furcsállotta, hiszen elég töprengeni valójuk volt saját bajaikon.

Így múlt az idő, miközben ugyanúgy gyógyítottam a betegeket, és ugyanúgy elbeszélgettem velük, mint régen, s örültem, hogy tudásom és ügyességem segít rajtuk. Munkám közben Meritet nézvén, ki barátom volt, szintúgy örvendeztem, és nemegyszer mélyet sóhajtottam, szólván: "Vízóra, állj meg, víz ne csobogj tovább, mert nem sokáig tarthat e szép pillanat!" Ily módon egészen megfeledkeztem arról, hogy látogatást kell tennem az aranyházban, és arról is, hogy a nagy királyi anyát értesítették jövetelemről. Gondolom, azért, mert boldog lévén, magam is meg akartam róla feledkezni.

Végül, midőn az árnyékok megnyúltak, udvarom kiürült, Merit vizet öntött kezemre, segített a tisztálkodásban, s én is örömmel segítettem neki. Azután együtt öltözködtünk, de amikor kezemmel arcát, szájammal száját akartam érinteni, eltolt magától, és azt mondta:

- Indulj már a boszorkányodhoz, Szinuhe, ne késlekedj, hogy visszaérhess, mielőtt az éj leszáll, mert úgy hiszem, a szőnyegem türelmetlenül vár rád!

Méltóságom jelvényeit újra nyakamba aggatta, az orvosi vendéghajat is fejemre tette, és közben megsimogatta arcomat. Ezért egyáltalán nem akartam tőle elmenni az aranyházba, noha a királyi anyára emlékezvén, elfogott a félelem. Rabszolgáimat bottal és ezüsttel nógattam futásra, és ugyanilyen módon sürgettem bárkám evezőseit is. A víz sisteregve csapkodta bárkám orrát, amint az aranyház falai felé tartottunk. Nemsokára kikötöttünk, s éppen akkor értem a palotába, amikor a nap lebukott a nyugati hegyek mögé és kigyúltak a csillagok, tehát nem kellett szégyenkeznem.

Teje, a nagy királyi anya, saját termében fogadott, ahol töméntelen sok fajta apró testű madár ugrált és csivitelt kalitkába zárva. Hiszen nem feledte el fiatalkorában űzött mesterségét, s most is szívesen cserkészett a palota kertjének madaraira léppel és hálókkal. Amikor beléptem, szőnyeget csomózott festett nádból, haragosan köszöntött, megszidott a késlekedésért, és azt kérdezte tőlem:

- Javult-e fiam esztelensége valamit, avagy ideje már meglékelni a koponyáját? Bizony túl nagy lármát csap Atón körül, és nyugtalanná teszi a népet, pedig igazán nincsen reá oka, hiszen a hamis isten uralma megtört, és senki nem verseng vele a hatalomért.

Meséltem neki a fáraó hogylétéről, a kis hercegnőkről, játékaikról, gazelláikról, kutyáikról, meg az Ahetaton szent taván tett csónakutakról, mígnem kiengesztelődött, megengedte, hogy lábához üljek és sörrel kínált.

- Szinuhe - mondta -, te, akit fiam ostoba szeszélyből magányosnak nevezett el, noha egyáltalán nem látszol magányosnak, hiszen fogadni mernék, hogy Ahetatonban minden éjszaka más nővel töltöd kedvedet, mert az ahetatoni nőket jól ismerem, te, Szinuhe, nyugodt ember vagy. Talán mindenkinél nyugodtabb vagy, akit ismerek, és nyugalmad valósággal ingerel, amiért is szívesen szúrnék beléd réztűt, hogy láthassam, hogyan ugrálsz és jajgatsz. Igazán nem értem, hogy nyugodtságod honnan származik, de szívedben bizonyára jó ember vagy, bár nem tudom, mi haszna van az embernek jóságából, mert úgy tapasztaltam, hogy csak az ostobák jók, akik mást se tudnak. Mindenesetre jelenléted különös módon megnyugtat engem, és el szeretném neked mondani, hogy ez az Atón, akit esztelenségemben hatalomhoz engedtem jutni, nagyon nyugtalanít. Sohasem hittem volna, hogy a dolgok így elfajulnak, mert Atónt csak Ámon megdöntésére eszeltem ki, hogy hatalmam, és fiam hatalma nagyobb legyen, s valójában Eje, a férjem eszelte ki őt. Mert ha csakugyan oly jámbor vagy, hogy még erről sem tudsz, hát halljad most, hogy Eje a férjem, noha az már nem volt illő, hogy korsót is törjünk... Nos, ez az átkozott Eje, akiben már nincs több erő, mint a tehén tőgyében, ő hozta magával Atónt Héliopoliszból, és ő beszélte bele fiam fejébe. Bizony, nem tudom, mit talál Atónban a fiam, de hát már gyermekkora óta nyitott szemmel is álmokat lát, és nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy bolond, és meg kellene lékelni a koponyáját. Azt sem értem, miféle baj gyötri, hogy felesége, az Eje által nemzett asszony, egyre-másra csak leányokat szül, pedig drága varázslóim legjobb tudásuk szerint igyekeztek segíteni rajta. Nem értem, a nép miért gyűlöli varázslóimat, hiszen aranyat érő emberek, jóllehet feketék és elefántcsontból való pálcikát hordanak orrukban, s megnyújtják ajkukat és gyermekeik koponyáját. A nép gyűlöli őket, ezt tudom, és ezért az aranyház rejtekhelyein kell tartanom mindegyiket, különben végeznének velük. De egyikről sem tudok lemondani, mert senki sem ért talpam csiklandozásához úgy, mint ők, és olyan szereket készítenek nekem, amelyek segítségével ma is nő módján élvezhetem az életet. Ám ha azt gondolod, hogy bármi gyönyöröm is van Ejéből, igencsak tévedsz, és magam sem tudom, miért ragaszkodom hozzá, hiszen jobb volna, ha elejteném. Természetesen nekem volna jobb. De meglehet, már akkor sem tudnám elejteni, ha akarnám, és ez is nagyon nyugtalanít. Ily módon egyetlen örömöm szeretett négereimben van.

Mivel szó nélkül hallgattam, így folytatta:

- Jósággal, Szinuhe, nem érünk semmit, az egyetlen dolog, ami jelent valamit a világban, az a hatalom. De akik beleszületnek a hatalomba, sosem fogják fel az értékét. Bizony a hatalom értékét csak azok fogják fel, akik ganajos lábujjakkal jöttek a világra, mint én. Igen, Szinuhe, én megértem, mit jelent a hatalom, és mindent, amit tettem, a hatalomért tettem, hogy megőrizzem fiamnak, és az ő fiának, hogy vérem tovább éljen a fáraók aranytrónján, s közben semmitől sem riadtam vissza. Lehet, hogy tetteim gonoszak az istenek előtt, de nem nagyon törődöm az istenekkel, mert a fáraók náluk is nagyobbak, és végül is nincsenek jó meg gonosz tettek; hanem jó az, ami sikerül, gonosz az, ami nem sikerül, és kitudódik.

Teje néhány varázsigét motyogott duzzadt ajka közt, és nyugtalanul mozgatta a padlón széles lábát, de ujjai egész idő alatt ügyesen csomózták a szőnyeget a festett nádból. Amint rámeredtem sötét ujjaira, szívemet hideg dermesztette meg. Mert a szőnyegbe a madarászok csomóit kötözte, és én a csomókat megismertem. Bizony, ismertem e csomókat: az Alsó Birodalomban használt ritka csomók voltak, s még gyermekként láttam őket apám házában a kormos nádcsónakon, mely anyám ágya felett függött. Amikor rádöbbentem erre, nyelvem megbénult, és tagjaimból kifutott a vér! Hiszen születésem éjjelén gyenge nyugati szél fújt, és a szél hajtotta a kis nádcsónakot az áradó folyón lefelé, hogy partra sodorja apám házának közelében. A gondolat, mely akkor született meg bennem, midőn a királyi anya ujjait néztem, oly szörnyű és esztelen volt, hogy nem is akartam tűnődni rajta, inkább azt mondtam magamnak, hogy akárki használhat madarászcsomót, ha csónakot csinál. De a madarászok az Alsó Birodalomban űzték mesterségüket, és Thébában még sohasem láttam senkit, aki hasonló csomókat kötött volna. Ezért gyermekkoromban sokszor bámultam azt a kormos csónakot, és töredezett szálait, meg a csomókat, melyek egybetartották, jóllehet nem is sejtettem még, mi köze van a csónaknak sorsomhoz. Ám Teje, a nagy királyi anya, nem vette észre dermedtségemet. Válaszra sem vágyott, csak elmerült gondolataiba és emlékeibe.

- Talán azt mondod - szólt ismét -, hogy gonosz és visszataszító asszony vagyok, mert ily nyíltan beszélek hozzád. De ne ítélj el tetteimért túl szigorúan, hanem próbálj megérteni. Hiszen nem könnyű egy szegény madarászlánynak bejutni a fáraó ágyasházába, ahol sötét bőre, széles lába miatt mindenki megveti, ahol ezernyi tűvel szurkálják, és ahol testének szépségén, fiatalságán kívül egyebe sincs a menekvésre. Nem csodálkozhatsz tehát, hogy nem voltam válogatós az eszközökben, amidőn magamhoz láncoltam a fáraó szívét, és addig tanítgattam neki éjről éjre a feketék idegen szokásait, míg végül élni sem tudott simogatásom nélkül, és már én uralkodtam benne Egyiptom földjén. Így győztem az aranyház cselszövésein, így kerültem ki minden kelepcét, így téptem széjjel minden hálót, melyet utamba feszítettek, és ha bosszúra volt okom, a bosszút sem szégyelltem. Félelemmel nyűgöztem le magam körül mindenkinek a nyelvét, és akaratom szerint uralkodtam az aranyházban, akaratom pedig az volt, hogy egyetlen asszony se szüljön a fáraónak fiúgyermeket addig, amíg magam nem szülök neki fiút. Oly nagy volt a hatalmam, hogy ama időkben a fáraó ágyasházának asszonyai közül valóban egyetlen asszony sem szült neki fiúgyermeket, mind csupán leányokat szültek. Mondd, Szinuhe, nem ismered el, mint orvos, hogy csodálatos volt e tudásom és varázslatom?

Remegve szemébe néztem, és így szóltam:

- Varázslatod igen egyszerű és hitvány, nagy királyi anya, mivel a tarka nádba kötöd ujjaiddal és bárki láthatja!

Teje úgy ejtette ki a nádszálakat ujjai közül, mintha megégették volna. Sörtől pirosló szeme rémülten forgott, amikor megkérdezte:

- Talán te is varázsló vagy, Szinuhe, hogy ilyet beszélsz, avagy a nép már erről is tud?

- A nép elől semmit sem lehet sokáig eltitkolni. A nép akkor is megtud mindent, ha senki sem beszél neki róla - válaszoltam. - Lehet, nagy királyi anya, hogy tettedet nem látta ember, de az éj látott téged, és az éji szellő belesúgta sok ember fülébe, hogy mit cselekedtél, s az emberek nyelvét bár megkötheted, az éji szellőnek nem tilthatod meg a fecsegést.

5

Thébai utazásom hivatalos célja az Élet Házának meglátogatása volt, hiszen már évek óta nem jártam ott, noha királyi koponyalékelői rangom erre is kötelezett. Attól is féltem, hogy ügyességem már nem a régi, mert Ahetaton városában egyetlen koponyalékeléshez sem jutottam hozzá. Elmentem tehát az Élet Házába, néhány előadást tartottam, és tanítottam azokat, akik a koponyalékelést választották hivatásul. Az Élet Háza már nem olyan volt, mint azelőtt, jelentősége erősen megcsappant, mivel még a szegény emberek sem szívesen keresték fel, a legjobb orvosok pedig a városba költöztek, hogy mesterségüket ott gyakorolják. Azt gondoltam, hogy a tudomány felszabadult és előrehaladt, hiszen a tanulóknak nem kellett többé letenniök az első fokú papi vizsgát, hogy bejuthassanak az Élet Házába, és senki nem tiltotta már, hogy megkérdezzék: "Miért?" Ámde nagyon csalódtam, mert a tanulók fiatalok, tapasztalatlanok voltak, és egyáltalán nem akarták feltenni a kérdést: "Miért?" Legfőbb vágyuk csak az volt, hogy tanítóiktól minden tudást készen kapjanak, és belekerüljön nevük az Élet Könyvébe, hadd kezdhessék meg mesterségük gyakorlását, ezüstöt és aranyat szerezvén általa.

Oly kevés beteg érkezett, hogy hetekig tartott, míg hozzájuthattam a három koponyalékeléshez, melyet tudásom kipróbálására fő célomul magam elé tűztem. Az egyik beteg koponyáját könyörületességből lékeltem meg, mert gyógyíthatatlan volt, és túl nagy kínokat szenvedett, de a másik két eset érdekesnek ígérkezett, és minden tudásomat igénybe vette. Közülük az egyik egy férfi volt, aki néhány évvel azelőtt fejjel az utca kövére zuhant a háztetőről, ahol valamely forró nyári napon egy másik férfi feleségével enyelgett. A férj elől menekülvén zuhant alá, és amikor magához tért, nem érzett semmi különösebb fájdalmat. Idő múltán mégis szent betegség támadta meg, számtalan roham jött rá egymás után, és mindannyiszor elfogta később is, midőn bort ivott. Látomásai ugyan nem voltak, csupán gonosz hangon üvöltözött, rúgott, nyelvét harapdálta, és nem bírta vizét visszatartani. Annyira félt a rohamoktól, hogy maga kérte a műtétet. Ezért ráálltam, hogy meglékeljem a koponyáját, és az Élet Háza orvosainak figyelmeztetésére vérzéscsillapítót is fogadtam segítségül, bár nem volt szokásom, hiszen jobban bíztam saját tudásomban. Ez a vérzéselállító tompább és álmosabb volt, mint az, aki meghalt a fáraó aranyházában, és egész idő alatt lökdösni és böködni kellett, hogy ébren maradjon, és el ne feledje kötelességét. Szivárgott is a vér olykor-olykor a vágás okozta sebből, de azért felnyitottam a férfi egész fejtetőjét, és láttam, hogy agya több helyen alvadt vértől feketéllik. Ennélfogva a tisztogatás sokáig tartott és nem is tudtam agyának egész felszínét megtisztítani anélkül, hogy meg ne sértettem volna. De a szent betegségnek semmiféle rohama nem jött rá többé, mert a műtét után három napra meghalt, miként az szokásos. E koponyalékelést mégis igen jól sikerültnek tartották, és a növendékek mindent feljegyeztek, amit tettem s megmutattam nekik.

A másik eset önmagában véve egyszerű volt: egy fiatal fiút az őrök eszméletlenül, élet és halál közt, kifosztva és betört koponyával találtak az utcán. Éppen az Élet Házában voltam, amikor odahozták. Nem volt vesztenivalóm, hiszen mindenki biztosra vette, hogy meghal, és egyetlen orvos sem akart hozzányúlni. Ezért amilyen gyorsan lehetett, meglékeltem betört fejét, kiszedtem a csontszilánkokat agyából, azután tiszta ezüstlappal fedtem be a nyílást. A fiú felépült, és még két hét múlva is életben volt, amikor elhagyta Thébát. Igaz, kezét nehezen mozgatta, és tenyere meg talpa érzéketlen volt, ha tollal csiklandozták, mégis hittem, hogy idő múltán egészen meggyógyul.

Jóllehet az Élet Házában rangom miatt tisztelettel bántak velem, az öreg orvosok elkerültek, nem mertek bizalmasan szólni hozzám, mivel Ahetatonból jöttem, s őket még mindig a hamis isten tartotta hatalmában. Atónról nem beszéltem nekik, csupán olyan dolgokról váltottunk szót, melyek az orvosi mesterséggel függtek össze. Mégis nap nap után puhatolták szívemet, és úgy szaglásztak utánam, mint a kutya szaglássza a földet, midőn keres valamit, mígnem viselkedésük feltűnt nekem. Végül a harmadik koponyalékelésem után odajött hozzám az egyik különösen bölcs és ügyes orvos, és ekképpen szólt:

- Királyi Szinuhe! Bizonyára láttad, hogy az Élet Háza üresebb, mint azelőtt, és tudásunkat sem igénylik úgy, miként régen, noha Thébában ma is éppoly sok, sőt még több is a beteg. Sok idegen országban jártál, Szinuhe, és sokféle gyógyítást látott szemed, de úgy vélem, sohasem látott még olyan gyógyításokat, aminők mostanában történnek titok leple alatt Théba városában, mert azokhoz nem kell sem kés, sem tűz, sem gyógyszerek, sem pedig kötés. Nekem az a teendőm, hogy beszéljek neked e gyógyításokról, és megkérdezzem tőled, akarsz-e bizonyságtevő lenni. De meg kell ígérned, hogy senkinek nem árulod el, amit látni fogsz. Azt is meg kell engedned, hogy szemedet bekössék, midőn a szent gyógyítóhelyre visznek, mert nem szabad tudnod, merre van.

Beszéde nem tetszett nekem, mert féltem, hogy a dolog miatt meggyűlik a bajom a fáraóval. De nagy volt a kíváncsiságom, ezért így válaszoltam:

- Valóban hallottam arról, hogy Thébában manapság sokféle csodálatos eset történik. Férfiak meséket mondanak, asszonyoknak látomásaik vannak, de gyógyításokról semmit nem hallottam. Orvos lévén, ugyancsak kételkedem az olyan gyógyításokban, melyek kés és tűz nélkül, gyógyszerek és kötések nélkül történnek. Ezért nem kívánok csalásba keveredni, nehogy nevemet hamis módon olyan dolog bizonyítására használják, ami nincs és nem is lesz.

Az orvos hevesen tiltakozott.

- Úgy gondoltuk, hogy nincsenek előítéleteid, királyi Szinuhe, mivel sok országban megfordultál, és olyan tudásra tettél ott szert, mely Egyiptomban ismeretlen. Hiszen a vér ömlését is meg lehet állítani csipeszek és izzó vas nélkül. Miért ne lehetne akkor kések és tűz nélkül gyógyítani? Nevedet nem keverjük a dologba, azt megígérjük. De bizonyos okokból azt akarjuk, hogy éppen te láss mindent, s akkor tudni fogod, hogy e gyógyításokban nincsen csalás. Magányos vagy, Szinuhe, és pártatlan bizonyságtevő, ezért van szükségünk éppen reád.

E szavak megdöbbentettek és felkeltették kíváncsiságomat. Orvosi tudásomat is gyarapítani akartam, ezért elfogadtam ajánlatát. Sötétedéskor elvitt házamból hordszékén és még ott bekötötte szememet, hogy ne lássam, milyen irányban haladunk. Azután a hordszéket megállítván, karomnál fogva vezetett számtalan folyosón át, lépcsőkön felfelé és lefelé, míg megelégeltem, és azt mondtam, hogy már nem kívánok részt venni ebben az egész bolondságban. De ő megnyugtatott, levette a kötést szememről, és egy kőfalú terembe vitt, melyben számos lámpa világított. A terem padozatán hordágyakon három beteg feküdt. Akkor odajött hozzám egy pap, kopaszra nyírt fejjel, szent olajtól fénylő arccal. Nevemen szólított, és arra kért, vizsgáljam meg gondosan a betegeket, hadd lássam, hogy nem történt semmi csalás. Hangja erős volt és kedves, szeme okos. Ezért eleget tettem kérésének, és megvizsgáltam a betegeket, az Élet Házából való orvos pedig segített nekem.

Láttam, hogy e három ember valóban beteg, és saját erejéből egyik sem kelhet fel hordágyáról. Egyiküknek, egy fiatal nőnek, fonnyadtak, véznák és teljesen élettelenek voltak a tagjai, csak fekete szeme mozgott ijedten ide-oda sovány arcában. A második fiú volt, egész testét szörnyű kiütések és vizenyős sebhelyek borították. A harmadik egy öreg férfi, lába megbénult, ezért nem tudott járni. Betegsége nem volt tettetés, mert tűvel megszúrtam a lábát, és nem érzett fájdalmat. Ennélfogva így szóltam a paphoz:

- Minden tudásommal megvizsgáltam e három beteget, és ha én volnék orvosuk, nem tehetnék mást, mint elküldeném őket az Élet Házába. A nőt, és az öreget az Élet Háza is aligha tudná meggyógyítani, de a fiú szenvedését talán mindennapos kénes fürdővel lehetne enyhíteni.

A pap mosolygott, és a terem hátsó részébe küldött bennünket, hogy ott leüljünk és várjunk türelmesen. Azután rabszolgákat hívott a terembe, a betegeket hordágyastul az oltárra emelték, és a füstölőedényekben bódító füstölőszereket gyújtottak. A folyosón énekszó csendült fel, és a terembe papok csoportja érkezett, Ámon szent énekeit énekelvén. Körülvették a betegeket, és imádkozni, ugrálni, kiáltozni kezdtek. Addig ugráltak és kiáltoztak, míg arcukról verejték nem csurgott. Akkor ledobták vállkendőjüket, csengettyűket ráztak és éles kövekkel mellükbe hasítottak úgy, hogy megeredt a vérük. Én már Szíriában láttam hasonló szertartásokat, ezért mint orvos, közönyösen szemléltem e megszállottságot. Ám egyszer csak még nagyobb kiáltozásba fogtak, ököllel verték a kőfalat, mire a fal megnyílt, és a lámpák fényében Ámon szent képmása tárult eléjük hatalmasan, félelmetesen. Abban a pillanatban mindegyik elhallgatott, és a hangtalanság ijesztő volt a sokféle lárma után. Ámon arca égi fénnyel világított felénk a sötét boltozatból. Akkor a legfőbb pap odalépett a betegekhez, és mindegyiket nevén szólítva, így kiáltott:

- Keljetek fel és járjatok! A nagy Ámon megáldott benneteket, mivel hittétek őt!

Tulajdon szememmel láttam, amint a három beteg tapogatódzó mozdulatokkal felemelkedett hordágyán, és Ámon képmására meredt. Remegve térdeltek fel, azután felálltak, és hitetlenkedve próbálgatták tagjaikat, végül elkezdtek sírni, imádkozásba fogtak, és áldották Ámon nevét.

Az a pap, aki bennünket fogadott, odajött hozzánk, mosolygott győzelme tudatában, és megkérdezte:

- Mit szólsz most, királyi Szinuhe?

Bátran szemébe nézve, válaszoltam:

- Értem, hogy a nőt és az öregembert igézet tartotta megszállva, mely lenyűgözte akaratukat. És az igézetet csak igézet győzi le, ha az igéző akarata erősebb a megigézett akaratánál. De a bőrfekély az csak bőrfekély, és nem gyógyítja meg igézet, hanem csak hónapokig tartó hosszas ápolás meg gyógyító fürdők. Ezért elismerem, hogy még sohasem láttam ehhez foghatót.

A pap villogó szemmel nézett rám.

- Elismered-e hát, Szinuhe, hogy ma is Ámon minden istenek királya?

- Szeretném, ha nem ejtenéd ki hangosan a hamis isten nevét, mert a fáraó megtiltotta, én pedig az ő szolgája vagyok.

Jól láttam, hogy szavaim feldühítik, ámde a legfőbb papok közé tartozott, és akarata erősebb volt szívénél. Ezért úrrá lett szívén, és mosolyogva szólt:

- Nevem Herihor. Feladhatsz az őröknek, ha akarsz, de nem félek a hamis fáraó őreitől, nem félek korbácsától, és bányáitól, hanem mindenkit meggyógyítok, aki Ámon nevében jön hozzám. Mégse vitázzunk efelől, hanem inkább beszélgessünk tanult emberek módjára. Engedd meg, hogy meghívjalak kamrámba, és borral kínáljalak, mert sok vízmértéknyi időt töltvén a kemény széken, már bizonyára elfáradtál.

Körfolyosókon keresztül elvezetett kamrájába, és a folyosók nyomott levegőjéből éreztem, hogy föld alatt vagyunk. Sejtettem, hogy e hely Ámon barlangja lehet, amelyről oly sok történet kering, de amit felszenteletlen nem láthatott soha. Herihor elküldte az Élet Házának orvosát, és beléptünk kamrájába, mely lakhelye volt. Semmi nem hiányzott belőle az ember szívét felvidító kényelemből. Ágyát mennyezet oltalmazta, ládái és dobozai elefántcsontból és ébenfából készültek, szőnyegei puhák voltak, és a kamra drága olajoktól illatozott, Herihor udvariasan illatos vizet öntött kezemre, hellyel kínált, és mézeslepényt, gyümölcsöket, meg Ámon szőlődombjainak ősi, nehéz borát tette elém, melybe mirhát kevertek. Együtt ittunk, és ő így beszélt hozzám:

- Szinuhe, ismerünk téged, követtük minden lépésedet, és tudjuk, szereted a hamis fáraót, s istene sem oly idegen neked, mint reméltük volna. Mégis állítom, hogy istene semmivel sem több Ámonnál, mert az elszenvedett üldözés megtisztította Ámont és még erősebbé tette. De nem hivatkozom isteni dolgokra, csupán úgy fordulok hozzád, mint emberhez, aki ajándék kérése nélkül gyógyította szegény betegeit; úgy fordulok hozzád, mint egyiptomihoz, aki jobban szereti a fekete föld országát, mint a vörös föld országait. Ezért azt mondom neked, hogy Ehnaton fáraó átok a szegény népen, és le kell dönteni trónjáról, mielőtt a gonoszság, amelyet keze szertehint, oly nagyra növekszik, hogy már vérontás sem teheti jóvá.

Ittam borából, és ekképpen szóltam:

- Az istenek nekem egyformák, és elegem van belőlük, de Ehnaton fáraó istene másféle, mint az összes többi isten, aki valaha létezett. Az ő istenének nincsen arca, az ő istene előtt egyenlő értékű minden ember, és értékes mindenki, a szegény, a rabszolga és szintúgy az idegen is. Ezért hiszem, hogy a világnak egy korszaka befejeződött, és új korszak van születőben. Ily módon hihetetlen dolgok is történhetnek, olyan dolgok is, melyek ellene vannak az emberi észnek. Mert azelőtt sohasem volt hasonló lehetőség arra, hogy minden régi megváltoztassék, és az emberek egymás testvéreivé váljanak.

Herihor elutasítón emelte fel kezét, és mosolygott.

- Látom, Szinuhe - mondta -, hogy nyitott szemmel álmodol, bár értelmes férfinak hittelek. Az én céljaim nem ilyen nagyok. Azt kívánom csupán, hogy minden úgy legyen, miképpen azelőtt volt, hogy a szegény teli mértékkel kapjon, és a törvények megőrződjenek. Azt akarom csupán, hogy mindenki biztonságban űzhesse mesterségét, és szabadon hihessen abban, amiben hinni kíván. Akarom, hogy megőrződjék mindaz, ami az életet fenntartja; különbséget akarok a rabszolga és ura között, a szolgáló és gazdája között. Akarom, hogy Egyiptom hatalma és dicsősége érintetlen maradjon, akarom, hogy a gyermekek olyan világban szülessenek, ahol mindennek megvan a maga helye, és minden ember teendője előre ki van mérve egészen haláláig, s hiábavaló nyugtalanság nem emészti szívét senkinek. Ezt akarom, és ezért kell Ehnaton fáraót trónjáról ledönteni!

Kérőn fogta meg karomat, és felém hajolva így folytatta:

- Szinuhe! A te hatalmadban áll elűzni az átkot Egyiptom felől, a te hatalmadban áll elűzni az éhínséget és nyomort a fekete föld országából. A te hatalmadban áll visszaszerezni Egyiptom nagyságát.

Beszéde nyugtalanná tette szívemet, ezért ittam borából, és szájamat, orromat eltöltötte a mirha édes illata. Nevetni próbáltam.

- Bizonyára veszett kutya mart meg, vagy talán skorpió szúrt beléd - feleltem -, mert nekem ugyan igazán nincsen sok hatalmam, és még a betegeket sem tudom oly kiválóan meggyógyítani, miképpen te.

Ekkor felállt.

- Mutatok neked valamit. - Fogta a lámpát, kivezetett a folyosóra, és felnyitott egy ajtót, melynek számos zárja volt, és lámpájával bevilágított a mögötte levő üregbe. Arany, ezüst és rengeteg drágakő fénylett és szikrázott benne, s embernagyságú arany edényekkel volt teli. - Ne félj! - szólt Herihor, felnyitott egy súlyos rézajtót, és most egy kisebb üregbe világított bele. Ott kőágyon egy viaszfigura feküdt. A kettős korona volt fején, halántékát és mellét pedig hegyes csontpálcikák szúrták keresztül. Akaratlanul is felemeltem kezemet, és elmondtam a varázsigéket, melyek megóvnak a varázslattól, ahogyan első fokozatú pappá szentelésem előtt megtanultam. Herihor mosolyogva tekintett rám, és kezében nem reszketett a lámpa. - Elhiszed-e már - kérdezte -, hogy Ehnaton fáraó ideje nemsokára bevégződik? Ámon nevében a szoborba varázsoltuk őt, fejét és szívét átdöftük Ámon szent pálcikáival. De a varázslat lassú, és még sok gonosz történhet közben, s az ő istene bizonyos fokig megvédelmezi őt varázslatunktól. Ezért, miután már láttad ezt, még beszélni kívánok veled. Gondosan bezárta mindegyik ajtót, visszavitt kamrájába, és újra töltött a borból. De a bor államra csurgott, és a serleg fogaimnak koccant, mert tudtam, hogy eleven szemmel olyan varázslatot láttam, amely minden más varázslatnál hatalmasabb, s amelyet még egyetlen ember sem tudott elhárítani soha. Olyan szörnyűséges volt e viaszfigura varázslata, hogy Ámon papjai nem mertek róla hangosan beszélni templomaikban. Csupán régi írásokból olvastak róla, és sokan azt hitték, hogy e varázslatot többé nem is lehet űzni, hiszen a piramisok építése óta már kétezer év telt el, a világ már nem volt többé fiatal, és nem volt úgy telve varázslattal, mint azidőben.

- Láthatod - mondta Herihor -, hogy Ámon hatalma Ahetatonig is elér. De ne kérdezd, hogyan szereztük meg hajszálait és körmének levágott darabkáit, hogy e viaszfigurába beleragasszuk. Annyit mondhatok, hogy nem aranyon vásároltuk, hanem Ámon nevében kaptuk mindegyiket.

Vizsgálódón nézett rám, szavait mérlegelte, aztán végül így beszélt:

- Ámon ereje napról napra növekszik, mint magad is láthattad, midőn az ő nevében betegeket gyógyítottam. Ámon átka napról napra szörnyűbbé válik Egyiptom földjén. Minél tovább él a fáraó, annál több szenvedést kell a népnek eltűrnie miatta, és a varázslat lassan működik. Mindenesetre Ehnatont fejszaggatás gyötri, mely erejét felemészti. Mit szólnál, Szinuhe, hogyha adnék neked olyan orvosságot, mely úgy elmulasztaná fejszaggatását, hogy soha többé nem érezne fájdalmat?

- Az ember mindig ki van téve a fájdalmaknak - mondtam. - Csak a halott nem érzi soha többé.

Herihor izzó szemmel nézett reám, és akarata megbéklyózott, úgyhogy nem bírtam karomat felemelni, midőn folytatta:

- Meglehet, így van, de eme orvosság nem hagy nyomot, senki nem gyanúsíthat téged, és még a balzsamozók sem vehetnek észre semmi különöset bensőjében. Neked erről semmit se kell tudnod. Csupán beadod az orvosságot Ehnatonnak, és az elmulasztja a fejszaggatást. A fáraó elalszik, és soha többé nem érez gyötrelmeket, soha többé nem érez semmi bánatot.

Ellenkezést nem tűrőn emelte fel kezét, és hozzátette:

- Nem jutalmazlak meg arannyal, de ha megteszed, neved örökké áldott lesz, és tested nem porlik el soha, hanem örökké élni fogsz. Láthatatlan kezek őriznek majd életed minden napján, és nem lesz olyan emberi kívánságod, amely valóra ne válnék. Ezt megígérem neked, Szinuhe, mivel hatalmamban áll megígérni!

Akkor leengedte kezét, úgyhogy újra mozoghattam. Ajkamhoz emeltem a serleget, remegésem elmúlt. A borból szájamba és orromba áradt a mirhaillat, s ekképp szóltam hozzá:

- Herihor, én nem ígérek neked semmit; de azért add ide ama jótevő orvosságot, mert talán jobb, mint a máktej, és talán eljön a pillanat, midőn a fáraó maga kívánja, hogy szeme soha többé ne nyíljék már ébredésre.

Tarka üvegtégelyben kezembe adta az orvosságot.

- Egyiptom jövője van kezedben, Szinuhe! - mondta. - Nem illő, hogy valaki kezet emeljen a fáraóra, de a nép nyugtalansága és türelmetlensége igen nagy, és eljöhet az idő, amikor valakinek eszébe jut, hogy a fáraó is halandó ember, és az ő vére is kiomlik, ha bőrét lándzsával, avagy késsel felhasítják. Ennek nem szabad megtörténnie, mert akkor a fáraók hatalma megrendül. Ezért van most a te kezedben Egyiptom jövendője, Szinuhe!

Övembe rejtettem az orvosságot, és gúnyosan szóltam:

- Egyiptom jövendője talán azokban a fekete ujjakban volt, amelyek nádszálakat fontak egybe születésem napján. De vannak olyan dolgok, amelyekről te sem tudsz, Herihor, jóllehet mindent tudni vélsz. Az ír nálam van, de ne feledd, nem ígértem neked semmit!

Herihor mosolygott, búcsúzásra emelte karját, és a szokáshoz híven kijelentette:

- Jutalmad nagy lesz, Szinuhe. - Azután végigkísért a folyosókon, és mit sem titkolt előlem, mert szeme belelátott az emberi szívbe, ezért jól tudta, hogy nem árulom el őt. Elmondhatom, hogy Ámon barlangja a nagy templom alatt rajtőzik, de azt, hogy miképpen lehet bejutni oda, nem akarom elárulni, mert e titok nem az enyém.

6

Néhány nappal később Teje, a nagy királyi anya, meghalt az aranyházban. Apró homokkígyó marta halálra, mialatt madarászhálóit próbálgatta a palota kertjében. Saját orvosai éppen akkor nem kerültek elő, amikor ez történt, hiszen legtöbbször akkor hiányzanak az orvosok, amikor leginkább szükség volna rájuk. Ezért engem hívattak házamból, de mire odaértem, már csak halálát tudtam megállapítani. Igaz, orvosait sem lehet vádolni semmivel, hiszen az apró homokkígyó marása mindig halálos, hacsak az első száz érverés idején nem vágják fel a harapás helyét, és nem zárják el felette az ereket.

Nekem a szokáshoz híven virrasztanom kellett az aranyházban, hogy a holttestet átadjam a Halál Háza embereinek. Ily módon a komor Ejével is találkoztam a holttest mellett. Megérintette a királyi anya puffadt arcát, és azt mondta:

- Ideje volt, hogy meghaljon, mert undorító vénasszony volt, és áskálódott ellenem. Saját tettei ítéltek felette, és remélem, halálával megnyugszik a nép.

Mégsem hiszem, hogy Eje ölte volna meg a nagy királyi anyát, hiszen aligha merte volna megtenni. Mert a közös bűnök, és sötét titkok a szerelemnél is jobban egymáshoz kötik az embereket, és tudom, hogy Eje, hidegvérű szavai ellenére is, vágyódott utána, mert évek hosszú során megszokták egymást.

Amikor Thébában elterjedt a királyi anya halálának híre, a nép legjobb ruháiba öltözött, és nagy örömujjongással vonult az utcákra és terekre. Szájról szájra jártak a jövendölések, és igen sok szent asszony jelent meg az egybeverődött emberek között, egyre újabb gonosz jóslatokat terjesztve. Az aranyház kőfalai alá is sok ember gyűlt össze, és ezek lecsillapítására és jóindulatuk megnyerésére Eje az aranyház rejtett kamráiból korbáccsal kiűzette Teje királyné néger varázslóit, öten voltak, az egyikük nő, rút és kövér, akár egy víziló. Az őrök korbáccsal kergették őket a papiruszkapun át a tömeg közé, a nép pedig nekik esett, és darabokra tépte őket, nem tudott rajtuk segíteni varázslatuk sem. Eje még varázslószerszámaikat, orvosságaikat és szent fatönkjeiket is mind elpusztíttatta, és elégettette, ami kár volt, mert szívesen megnéztem volna őket. De a palotában sem akadt egyetlen ember, aki gyászolta volna a királyi anya halálát és varázslóinak sorsát. Baketaton hercegnő azért odajött anyja teteméhez, szép kezével megérintette sötét kezét, és így szólt:

- Férjed rosszul tette, anyám, hogy széjjeltépette a néppel fekete varázslóidat. - Nekem pedig azt mondta: - E varázslók igazán nem voltak gonosz emberek, de nem is éltek itt szívesen, hanem egyre bozótos sűrűségeik és szalmakunyhóik után epekedtek. Anyám tetteiért nem kellett volna őket megbüntetni.

Ily módon találkoztam Baketaton hercegnővel, aki látott engem, beszélt hozzám, és aki nagyon megtetszett nekem, hiszen büszke tartású, szép fejű nő volt. Érdeklődött Horemheb felől, ki is gúnyolta barátomat, és ekképp szólt:

- Horemheb alacsony származású, és beszéde barbár, de ha feleséget venne magához, előkelő nemzetség fakadna belőle. Meg tudnád mondani, Szinuhe, miért nem vett asszonyt maga mellé?

- Nem te vagy az első, aki erre kíváncsi, királyi Baketaton, de szépséged kedvéért csak neked mondom el, amit senki másnak nem mertem elmondani. Amikor fiú korában Horemheb először jött a palotába, véletlenül a holdra nézett. Azóta egyetlenegy asszonyra sem tudott olyan szemmel nézni, hogy korsót törjön vele. De miképpen állnak a dolgok veled, szép Baketaton? Nincsen olyan fa, mely szakadatlanul virágzik, egyszer gyümölcsöt is kell teremnie, és én, az orvos, szívesen látnám, ha ágyékod gyümölcsöt hozón domborodnék.

Fejét gőgösen hátravetvén, így válaszolt Baketaton:

- Jól tudod, Szinuhe, hogy vérem túl szent még ahhoz is, hogy Egyiptom legelőkelőbbjeinek vérével keveredjék. Ezért jobb lett volna, ha a szokáshoz híven, fivérem vesz feleségül. Bizony, akkor már régen szültem volna neki fiút. Különben pedig, hogyha hatalmamban állana, kiszúratnám annak a Horemhebnek a szemét, mert szégyen még elgondolni is, hogy tekintetét a holdra merészelte emelni! Azt is megmondom nyíltan, Szinuhe, hogy a férfiakra gondolván, megborzadok, mert érintésük durva és szégyentelen, és kemény tagjaik összetörik a gyenge nőt. Bizony, úgy vélem, igencsak eltúlozzák az örömöt, melyet a férfi nyújthat a nőnek. De igazán szégyen, hogy senki nem sír anyám holtteste mellett. Magam természetesen nem sírhatok, mert az nem illő rangomhoz, és a festék lecsurogna szempillámról, s elrontaná arcfestékemet, de küldök valami udvari nőt, hogy együtt sírjon veled, Szinuhe.

Tréfásan azt mondtam neki:

- Isteni Baketaton, szépséged feltüzelt, és szavaid olajat öntöttek tüzemre. Mindezért valami öreg és rút asszonyt küldjél siratónak, hogy hevültségemben el ne csábítsam őt, és meg ne szégyenítsem a gyász és bánat házát.

A hercegnő szemrehányóan csóválta fejét.

- Szinuhe, Szinuhe! Hát nem szégyelled, hogy ily ostobaságokat beszélsz? Mert hogyha az isteneket nem is féled, mint a szóbeszéd mondja rólad, legalább a halált tisztelned kellene.

De mivel nő volt, cseppet sem haragudott meg beszédemért, hanem elment, hogy valami udvari nőt küldjön siratónak anyja holttestéhez, míg meg nem érkeznek a Halál Házának emberei.

Mindenesetre megvolt az okom, amiért ilyen istentelenül beszéltem a holttest mellett, türelmetlenül vártam az udvari nőre, aki meg is érkezett, és öregebb, rútabb volt, mint remélni mertem volna. Mehunefernek hívták, és arcáról láttam, hogy szereti a férfiakat, meg a bort. Kötelességét ismervén, könnyezni, zokogni kezdett, és megtépte haját a királyi anya teteme előtt. Én pedig eközben borért mentem. Mehunefer egy ideig sírt, majd amikor biztosítottam, hogy nagy bánatában igazán nem lesz ártalmas, elfogadta a felkínált bort. Amíg ivott, ingerkedni kezdtem vele, és egykori szépségéről beszéltem. Azután gyerekekre fordítottam a szót, meséltem Ehnaton kislányairól, végül ostobának tettetvén magam, megkérdeztem tőle:

- Valóban igaz, mint a szóbeszéd mondja, hogy a fáraó összes asszonya közül a nagy királyi anya volt az egyetlen, aki fiút szült neki?

Mehunefer borzadva meredt a halottra, és tiltón rázta fejét, hogy ne beszéljek tovább. Ezért egyre szebb és hízelgőbb szavakat mondtam neki, beszéltem hajáról, ruhájáról és ékszereiről. Szóltam szeméről, és ajkairól is, míg végül teljesen elfelejtette a sírást és elragadtatva hallgatott. Mert az efféle beszédnek a nő mindig hisz, bármennyire tudja is, hogy nem igaz; és minél öregebb és rútabb, annál inkább hisz, mert maga is hinni akar. Ily módon barátok lettünk, és amikor a Halál Házának emberei megérkeztek és a holttestet elvitték, meghívott szobájába, a fáraó ágyasházába, és számtalan módon kacérkodván, együtt ivott velem. Nyelve a bortól egyre szabadabb lett, minden zár felnyílt szívében, kezével megsimította arcomat, szép fiúnak nevezett, és számtalan illetlennél illetlenebb történetet mesélt az udvarról, hogy felbátorítson. Azt is elfecsegte, hogy a nagy királyi anya nemegyszer nyilvánosan szeretkezett néger varázslóival, és vihogva jelentette ki:

- A nagy királyi anya szörnyű és félelmetes asszony volt, és most, hogy meghalt, könnyebben lélegzem. Ízlését sem tudom megérteni, hiszen itt vannak a derék egyiptomi ifjak, akiknek barna a húsuk és puha és jószagú.

Megszagolta vállamat és fülemet, de eltoltam magamtól.

- A nagy királyné ügyes gyékényfonó volt, nemde? - mondtam. - Kis csónakokat kötözött össze nádból, nem igaz? Azután éjszakánként leeresztette őket a folyón!

Szavaim igen megrémítették.

- Honnan tudod? - kérdezte, de a bortól elvesztvén ítélőképességét, eluralkodott rajta a fecsegés kényszere, és így szólt: - Én mégis többet tudok nálad, és tudom, hogy legalább három újszülött fiú indult útnak a folyón lefelé apró csónakokban, miként a legszegényebbek gyermekei, mert Eje előtt az a vén boszorkány még félt az istenektől, és nem akarta kezét vérrel beszennyezni. Csak Eje tanította meg a mérgezésre. Így történt, hogy a mitanni Taduhepa hercegnő még halálos ágyán is egyre zokogott, fiát hívta, és el akart szökni a palotából, hogy megkeresse gyermekét.

- Ó, szép Mehunefer - mondtam, és megérintettem vastagon festett arcát. - Bizonyára kihasználod fiatalságomat és tapasztalatlanságomat, hogy meséket hitess el velem, melyekből semmi sem igaz. Hiszen Mitanni hercegnője nem is szült fiút, és hogyha mégis szült, vajon az mikor történhetett?

- Cseppet sem vagy fiatal és tapasztalatlan, Szinuhe orvos - felelte, és hangosan vihogni kezdett. - Éppen fordítva! Kezed ravasz és csalfa, és szemed is ravasz, de mindennél ravaszabb a nyelved, mely keserű hazugságokat köp szemembe. Hazugságaid mégis kedvesek egy öregasszony fülének, Szinuhe, ezért nem tudom fékezni magam, s mindent elmondok neked Mitanni hercegnőjéről, aki nagy királyi hitves lehetett volna. Bizony, e szavak hurkot tekernének a torkomra, ha Teje még élne! Nos, Taduhepa hercegnő csak kicsi leány volt, amikor távoli hazájából a fáraó ágyasházába érkezett. Kicsi leány volt, és az ágyasházban éppúgy babákkal játszott, mint az a kis hercegnő, akit Ehnatonhoz adtak feleségül, és aki szintén meghalt. Amenhotep fáraó nem is nyúlt hozzá, hanem úgy szerette, mint gyermekét, együtt játszott vele a babákkal, és aranyból való játékszereket ajándékozott neki. Ám Taduhepa nővé érett, és midőn tizennegyedik évét betöltötte, szép volt a szemnek; tagjai karcsúak, finomak voltak, szeme sötéten ragyogva messzi földekre révedt, és bőre világos hamuszínű volt, miként az összes Mitanni-béli nőké. Akkor a fáraó teljesítette kötelességét, aminthogy Teje ármánykodása ellenére, szívesen teljesítette kötelességét számos más asszonynál is. Hiszen efféle dolgokban a férfiakat bajos csillapítani, amíg fájuknak gyökerei ki nem száradnak. Ily módon zöldellni kezdett az árpaszem Taduhepának, de egy idő múlva Tejének is zöldellni kezdett. Taduhepa nagyon örült, mert Teje csupán leányt szült a fáraónak, ezt a gőgös és önérzetes Baketamont, vagy természetesen Baketatont akartam mondani, de öregasszony vagyok, és könnyen összegabalyodik a nyelvem.

És Mehunefer megerősítette a nyelvét borral, s nyelve egyáltalán nem gabalyodott össze, hanem beszédesen forgott tovább:

- Mindenki, aki valamit is tud, jól tudja, hogy Teje árpaszeme Héliopoliszból származik, de erről a dologról jobb nem beszélni többet. Mindenesetre Teje nagy aggodalomban volt Taduhepa terhességének idején, és mindent megkísérelt, hogy a magzatot elpusztítsa, aminthogy néger varázslói segítségével a fáraó ágyasházának számtalan más asszonyával is megcselekedte ezt. Két újszülött fiút már korábban kitett a folyóra, de azokkal nem volt sok baj, mert csupán jelentéktelen ágyasok fiai voltak, eme ágyasok pedig nagyon féltek Tejétől, Teje különben mindenféle ajándékkal kárpótolta őket, így belenyugodtak abba, hogy fiú helyett leányt találtak maguk mellett. De Mitanni hercegnője már veszélyesebb ellenfél volt, hiszen királyi vér folyt ereiben, és barátok védelmezték, akik Teje helyett őt kívánták nagy királyi hitvesnek, ha majd fiút szül. Teje hatalma mégis oly nagy volt, és szenvedélye oly félelmetesre növekedett, midőn az árpaszem néki is kizöldült, hogy senki sem merészelt szembeszállni vele. Ráadásul Eje pap is mellette állt, akit Héliopoliszból hozott magával. Így történt, hogy Mitanni hercegnőjének barátait mind elküldték a szülés idején, és néger varázslók vették körül, úgymond, fájdalmai enyhítésére. Amikor látni akarta fiát, halott leánygyermeket mutattak neki, de ő nem hitt Tejének. Én, Mehunefer, jól tudom, hogy a hercegnő fiút szült, jól tudom, hogy a fiú élt, és még azon az éjjelen útjára indult a folyón lefelé.

Hangosan felnevettem:

- Honnan is tudhatnál erről éppen te, szép Mehunefer?

Egészen felindult, míg ivott, állára csurgatta a bort, és így kiáltott:

- Minden istenekre! Hát saját kezemmel gyűjtöttem a nádat, mert Teje a terhessége miatt nem akart vízbe gázolni!

Megborzadtam szavai hallatán, felugrottam, kiöntöttem boromat a földre, és irtózatomban talpammal dörzsölni kezdtem a szőnyeget. De Mehunefer kezemet megragadván, erőszakkal visszahúzott maga mellé, és így szólt:

- Igazán nem akartam beszélni erről, és nagy kárt okozok vele saját magamnak, de nem tudom, mi az, ami úgy sugárzik belőled énfelém, hogy szívem egyetlen titkot sem képes elrejteni előled, Szinuhe. Ezért beismerem, hogy a nádat éppen én vágtam le, és Teje csomózott belőle csónakot. Ám én azzal a gondolattal nyugtattam szívemet, hogy a fiút bizonyosan megtalálja valaki, noha tudtam, hogy ez lehetetlen, hiszen azok a gyermekek, akik gyékénycsónakon úsznak lefelé a folyón, vagy a nap hevétől pusztulnak el, vagy krokodiloknak és ragadozó madaraknak esnek áldozatul. Taduhepa hercegnő viszont nem elégedett meg a halott leánygyermekkel, akit a varázslók fektettek melléje, mert bőrének színe más volt, mint az övé, és fejének formája sem hasonlított az övéhez. Ezért nem hitte el, hogy ő szülte a leányt, hiszen a Mitanni országbéli nők bőre sima, mint a gyümölcs héja és füstszínű vagy világos hamuszínű, fejük pedig kicsiny és bájos. Hangosan jajveszékelt, zokogott, megtépte haját, vádolta a varázslókat és Tejét, mígnem Teje az orvosokkal bódító italt adatott neki, és azt mondta, hogy Taduhepa, halott gyermeket szülvén, eszét vesztette fájdalmában. És a fáraó a férfiak szokása szerint inkább hitt Tejének, mint Taduhepának. Ettől fogva Taduhepa sorvadni kezdett, és nemsokára meghalt, de halála előtt többször próbált elmenekülni az aranyházból, hogy fiát megkeresse, amiért is mindenki elhitte, hogy értelme elborult. Kezemre pillantottam, és kezem Mehunefer majomkeze mellett világos volt, bőre füstszínű. Megrendülésem és ijedelmem oly nagy volt, hogy egészen halkan kérdeztem tőle:

- Szép Mehunefer, meg tudnád azt is mondani, mikor történt mindez?

Ő sötét ujjaival végigsimította tarkómat.

- Ó, te drága fiú! - mondta kacérkodva. - Miért fecséreled idődet ilyen régi dolgokra, midőn jobbra is használhatnád? De mivel semmit sem tudok megtagadni tőled, megmondom: mindez a nagy fáraó uralkodásának huszonkettedik évében, ősszel történt, midőn legnagyobb volt az áradás. Ha pedig csodálkozol, hogyan emlékezhetem ilyen jól erre, magyarázatul elmondhatom, hogy Ehnaton fáraó is ugyanabban az évben született; igaz, csak a következő tavasz idején, vetéskor, midőn a kutyacsillag feljő. Ezért emlékszem minderre ilyen jól, Szinuhe.

Szavai hallatán megdermedtem a borzalomtól, nem tudtam már védekezni, és nem éreztem többé semmit. Bortól nedves száját arcomhoz érintette, szájával és arcával téglavörösre mázolta arcomat. Átkarolt, lázasan szorongatott, és kicsi bikájának, hímgalambjának nevezett. Révetegen toltam el magamtól. Gondolataim úgy háborogtak, mint a tenger. Egész bensőm hevesen lázongott a szörnyűséges felvilágosítás ellen, hiszen ha igazat beszélt, ereimben talán a nagy fáraó vére folyt, és talán Ehnaton fáraó féltestvére voltam, s talán én lehettem volna a fáraó, hogyha Teje álnoksága nem győzte volna le halott anyám szerelmét.

Mehunefer pedig a bortól annyira féktelenül kezdett viselkedni, hogy végül máktejet kellett belekevernem borába, így aludt el, és így szabadultam meg tőle.

Amikor kiléptem szobájából és az ágyasházból, már éjszaka volt, s az aranyház szolgái és őrei ujjal mutogattak rám, és vihogva összenevettek mögöttem, de úgy hittem, csak azért, mert lábam rogyadozott, szemem kidülledt és ruhám összevissza gyűrődött.

Merit házamban virrasztott és várt. Szeme tágra nyílt, arca pedig elvörösödött haragjában. Ezüsttükröt tartott elém, és így szólt:

- Nézd meg arcodat, Szinuhe! Igazán nem tiltottam meg, hogy idegen nőkkel töltsed kedved, de legalább titokban tennéd, hogy szívemet ne bántsd meg vele. Még csak azt sem mondhatod, hogy magányosan és szomorúan kellett ma elhagynod házadat.

Arcomat olajjal tisztára törülvén, bánkódva feleltem:

- Mindent egészen félreértesz, Merit, én kedvesem. Engedd, hogy megmagyarázzam!

De ő hideg tekintettel nézett rám, és megjegyezte:

- Cseppet sem vágyom a magyarázatodra!

Sok fáradságomba került, hogy megnyugtassam. Közben Merit iránt való sajnálatból Muti sírva fakadt, eltakarta arcát és szívében minden férfit mélyen megvetve, a konyhába vonult. Bizony, több munka és vesződség volt Merit megnyugtatása, mint a megszabadulás Mehunefertől. Végül hangosan átkoztam minden nőt, és azt mondtam Meritnek:

- Merit, te jobban ismersz, mint bárki más, ezért megbízhatsz bennem. Hidd el, ha akarnám, mindent meg tudnék magyarázni, és te mindent megértenél, de a titok talán nem az én titkom, hanem az aranyházé, ennélfogva magadnak is jobb, hogyha nem tudsz róla.

De Merit nyelve csípősebb volt, mint a darázs fullánkja.

- Úgy véltem, ismerlek téged, Szinuhe - mondta gúnyosan -, de most látom, hogy szívednek olyan szakadékai is vannak, melyekről még sejtelmem sincs. Kétség nélkül helyesen teszed, hogy megóvod a nő becsületét, és titkodat igazán nem firtatom. El tőlem azzal a titokkal, mert felőlem szabadon mehetsz, ahová csak akarsz! Hálás vagyok az isteneknek, hogy elég bölcs voltam, megőriztem szabadságomat, és nem egyeztem bele, hogy veled korsót törjek, ha ugyan valaha is komolyan gondoltad ama szavaidat. Ó, Szinuhe, milyen ostoba voltam, hogy hittem hazug beszédednek. Hiszen meglehet, éppen ugyanazt susogtad egész éjjel valaki másnak szép fülébe. Legszívesebben meghalnék!

Meg akartam érinteni, hogy lecsillapítsam, de félrehúzódott.

- Nehogy hozzám érj, Szinuhe, mert bizony, nagyon fáradt lehetsz az egész éjszakai hentergés meg a palota puha szőnyegei után! Igazán nem kétlem, hogy puhábbak, mint az én szőnyegem, és hogy fiatalabb és szebb játszótársakat találsz ott, mint amilyen én vagyok.

Azon az éjjelen gondolataimmal virrasztottam szőnyegemen, és az éj múlásával gondolataim annál tisztábbá váltak és annál messzebbre repültek, minél inkább elszállt fejemből a bor, és minél inkább fáztam, hiszen nem volt mellettem senki, hogy tagjaimat melegítse. Hallgattam, hogyan csobog halkan a víz a vízórában, és a víz soha nem fogyott el, és az idő végtelenül hömpölygött felettem, ezért úgy éreztem, hogy saját magamtól is távol vagyok. És így szóltam szívemhez: "Én, Szinuhe, az vagyok, akivé saját cselekedeteim tettek, és nem fontos semmi más. Én, Szinuhe, egy gonosz nő miatt nevelőszüleimet idő előtt halálba űztem. Én, Szinuhe, most is őrzöm az ezüstszalagot húgom, Minea hajából. Én, Szinuhe, láttam a kimúlt tengeri szörnyet, amint a vízen hánykódott, meg azt is láttam, hogyan rágták szét kedvesem arcát a tenger rákjai. Miért fontos, milyen vér folyik ereimben, ha mindez már születésem napja előtt meg volt írva a csillagokban, és arra ítéltettem, hogy idegenként éljek a földön. Ahetaton nyugalma csupán aranyos hazugság volt, és azért kellett megtudnom e szörnyű dolgot, hogy szívem újra felriadjon, és emlékezzem arra, hogy mindörökre magányos leszek."

De a keleti hegyek mögül felkelő aranyszínű nap egy csapásra elűzte az éjszaka minden sötét árnyát. Különös az emberi szív: már nevettem saját káprázatomon. Mert noha én is azon az éjjelen sodródtam gyékénycsónakomon a Níluson lefelé, és a nádcsónak kormos szálai a madarászok csomójával voltak egybekötözve, abban az időben minden éjjel kitett gyermekek úsztak nádcsónakokon a folyó vizén. Akkortájt sok hajós érkezett ide az Alsó Birodalomból, és talán ők tanították meg az elcsábított nőket a náluk szokásos csomók kötésére. Hiába volt bőröm füstszínű és világosabb, mint az egyszerű népé, az nem bizonyíték, mert az orvos falak árnyékában dolgozik, ahol kivilágosodik a bőre. A nap ragyogó fényében szívem egyetlen nyomós bizonyítékot sem talált.

Ezért megmosakodtam, felöltöztem, és Muti sörrel meg sós hallal kínált; szeme sírástól vöröslött, és mélyen megvetett, hiszen férfi voltam. Az Élet Házába vitettem magamat, és a betegekkel foglalatoskodtam, de egyetlen olyan esetet sem találtam, melynél a koponyalékelés helyénvaló lett volna. Távozáskor elhaladtam a kihalt templom mellett, kimentem a pilonok között, és hallottam, amint a templom kőrácsos tetőablakainál a szegélyoromzaton ott rikácsolnak a kövér hollók.

Akkor fecske cikázott el mellettem Atón temploma felé, és lépéseim követték őt, bementem a templomba, ahol a papok himnuszokat énekeltek Atónhoz, tömjént, gyümölcsöt és gabonát áldoztak neki. Egyáltalán nem volt üres a templom, sokan hallgatták a himnuszokat, és karjukat magasba emelve, dicsérték Atónt, a papok pedig a fáraó igazságát tanították az embereknek. E dolog mégsem jelentett sokat, hiszen Théba nagy város volt, és nem akadt olyan helye, ahol kíváncsiságból össze ne verődtek volna emberek. A fecske pedig előttem suhant, s én követtem őt, a templom falain végignéztem a kőbe vésett képeket, és a tíz kőoszlopról Ehnaton fáraó tekintett rám; szenvedélyében félelmetes arcával. Így bukkantam rá arra a szoborra, mely az új művészet jegyében fogant, és megláttam rajta a trónján ülő nagy Amenhotep fáraót. Beteg volt és öreg, fejét meggörnyesztette a koronák súlya, és oldalán Teje királyné ült. Azután megtaláltam az egész királyi családot, és elidőztem annál a képnél, melyen Mitanni hercegnője, Taduhepa áldozott Egyiptom isteneinek, de az eredeti feliratot kivésték, és a mostani felirat szerint Atónnak mutatott be áldozatot, pedig a hercegnő életében még nem is szolgálták Atónt.

E kép a régi művészet szerint készült, és Taduhepa fiatal, szép nő, majdnem leány volt még rajta. Királyi süveget hordott, tagjai gyengédek, kecsesek voltak, feje is szép, és bájos. Sokáig néztem ezt a képet. A fecske olykor ujjongó csiviteléssel cikázott fejem körül, a sok töprengéstől és virrasztástól fáradt szívemen pedig ijesztő megindultság vett erőt, lehajtottam fejemet, és siratni kezdtem eme idegen országból jött magányos leány sorsát. Kedvéért olyan szép szerettem volna lenni, mint ő, de tagjaim ernyedtek és kövérek voltak, fejem kopasz az orvosi álhaj alatt, gondolataim barázdákat róttak homlokomra, és arcomat az ahetatoni dús élet pufókká hizlalta. Őhozzá hasonlítván magamat, bizony nem tudtam elképzelni, hogy fia volnék, de szívem mégis elérzékenyült. Sirattam magányosságát a fáraó aranyházában, s ezalatt ujjongva repkedett körülöttem a fecske. Eszembe jutottak Mitanni szép házai, mélabús lakói, eszembe jutottak Babilónia poros útjai és agyagos szérűi, s éreztem, hogy fiatalságom örökre és visszavonhatatlanul elsuhant mellettem, férfikorom pedig Ahetaton iszapjába és mozdulatlan vizébe süllyedt.

Így telt el a nap, leszállt az est, én pedig visszatértem a kikötőbe, és a Krokodilfarokba mentem, hogy egyem és kibéküljek Merittel. De Merit barátságtalanul fogadott, úgy bánt velem, mint idegennel, és amint székem mellett állva, elém tette az ételt, különösen hidegen nézett rám. Miután ettem, azt kérdezte:

- Találkoztál-e a szeretőddel? Itt járt, keresett téged, és én az Élet Házába küldtem.

Olyan dühösen ugrottam fel, hogy székem felborult.

- Mit beszélsz, ostoba nő?

Merit megigazította haját, és gúnyosan mosolyogva válaszolt:

- Azt mondom csak, hogy itt járt a szeretőd, keresett téged, úgy volt felöltözve, akár egy menyasszony, csillogó ékszerekkel aggatta magát tele, olyan festékes volt, mint egy majom, és kenőcseitől egészen a folyóig bűzlött. Üdvözletét küldi neked és a biztonság kedvéért egy levelet is itthagyott. Szívemből szeretném, hogyha azt tanácsolnád neki, maradjon távol innen, mert ez tisztességes ház, ő pedig úgy viselkedett, mint egy örömház tulajdonosnője.

Azzal átadott egy levelet, melyen nem volt pecsét. Remegő kézzel göngyöltem ki, és amint olvastam, a vér fejembe tódult, szívem féktelenül dobogott. Mert ekképpen írt nekem Mehunefer:

Szinuhét, az orvost köszönti szívének húga, Mehunefer, a fáraó aranyházában a Tűtartó Doboz Gondozója. Kicsi bikám, drága hímgalambom, Szinuhe! Egyedül, fájó fejjel ébredtem szőnyegemen, de szívem jobban fájt fejemnél is, mert szőnyegem üres volt, elhagytál, és már csak olajaid illatát éreztem karomon. Bárcsak ruha volnék derekadon, bárcsak olaj volnék hajadon, bárcsak bor volnék szájadban, Szinuhe! Egyik háztól a másikig vitetem magamat, téged keresvén, és addig nem nyugszom, míg meg nem talállak, mert testem hangyákkal van teli, amidőn rád gondolok, és szemed nagyon kedves az én szememnek. Nem kell szégyellned, hogy eljöjj hozzám, bár úgy tudom, félénk vagy, mert titkomat az aranyházban már mindenki ismeri, és a szolgák szemet hunynak, ha jössz. Siess hozzám, midőn levelem megkapod, repülj madárszárnyakon, kedvesem, mert szívem eleped utánad. Ha nem sietsz hozzám, én repülök hozzád, gyorsabban, mint a madár. Köszönt téged szíved húga, Mehunefer.

Megszaggattam ruhámat, belekarmoltam mellembe, és kiáltozni kezdtem:

- Merit, szörnyű ostobaságot követtem el, de megvolt rá az okom, és nem sejtettem, hogy ilyen rémesen bűnhődöm majd érte! Bizony azonnal küldess evezőseimért, gyűjtesd őket egybe, és parancsold meg, hogy vonják fel hajóm vitorláit, mert nekem el kell menekülnöm. Másképp az a szörnyű vénasszony eljön hozzám, és erőszakot tesz rajtam, s védekezni sem tudok, mert azt írja, hogy gyorsabban repül hozzám, mint a madár, és én hiszek neki.

Merit látta bajomat és ijedelmemet, és gondolom, végül elhitte, hogy semmi közöm Mehuneferhez, mert hirtelen nevetni kezdett. Oly szívből jövőn nevetett, hogy fel-felkiáltott és szép törzse térdéig hajolt. Végül a nevetéstől zihálva így szólt:

- Ebből az a tanulság, hogy légy óvatosabb a nőkkel. Én is ezt kívánom neked, mert mi, nők, törékeny edények vagyunk, és én magam is tudom, milyen igézően tudsz viselkedni, én kedvesem. - Szívtelenül kigúnyolt, és jámborságot tettetve mondta: - Sejtem, hogy ez a finom asszony jobban tetszik, mint én. Neki legalább kétszer annyi éve volt, mint nekem, hogy elmélyítse tudását a szerelem terén; és gondolom, az ő kedvéért most kegyetlen módon elhagysz engem.

Ijedtségem oly nagy volt, hogy Meritet magammal vittem a rézöntő egykori házába, és elmondtam neki mindent. Elmeséltem születésem titkát, és mindazt, amit Mehuneferből kicsaltam, de még azt is, miért nem akarom elhinni, hogy születésemnek valami köze is van az aranyházhoz és Mitanni hercegnőjéhez. Miközben hallgatott, komolyra vált az arca, és már nem nevetett. Elnézett mellettem a távolba, és szemének mélyén a bánat egyre sötétebb lett. Végül megérintvén vállamat, így szólt:

- Sok mindent értek már, Szinuhe. Azt is, amit korábban nem értettem benned. Értem, hogy miért kiáltott felém hang nélkül is a magányosságod, amikor először megláttalak; és értem, hogy miért gyengültem el, amikor rám néztél. Nekem is van egy titkom, és a napokban nemegyszer éreztem csábítást, hogy elmondjam neked, de most boldog vagyok és köszönöm az isteneknek, hogy nem mondtam el, mert a titkokat nehéz viselni, és a titkok veszélyesek, azért jobb egyedül, mint kettesben viselni őket. Mégis örülök, hogy te mindent elmondtál nekem. De mint megállapítottad, jobb, ha nem emészted szívedet olyan dolgokkal, amelyek talán meg sem történtek soha, jobb, ha elfelejted, mint az álmot szokás, és én szintúgy elfelejtem.

Elfogott a kíváncsiság, és kérdezősködni kezdtem titka felől, de ő nem akarta elárulni, csak megérintette ajkával arcomat, átölelte nyakamat, és sírt egy kicsit.

Mutival összerakattam és szőnyegekbe csavartattam holmimat, és rabszolgákat küldtem a kikötő sörivóiba, és örömházaiba, hogy evezőseimet összegyűjtsék. Közben válaszlevelet írtam, mivel nem akartam Mehunefert megsérteni, ekképpen:

A királyi koponyalékelő, Szinuhe, köszönti Mehunefert, Théba aranyházában a Tűtartó Doboz Gondozóját. Barátom, nagyon bánom, hogyha hevességem hamis elképzelésre indított téged az én szívemről, mert nem találkozhatom veled soha többé, mivel a találkozás bűnre csábíthatna engem, és szívem már nem szabad. Ezért elutazom, és nem akarok veled találkozni soha. Szeretném, ha úgy emlékeznél csak reám, mint barátra, és küldök neked a levéllel együtt egy korsó krokodilfarok nevű italt. Remélem, csillapítani fogja esetleges bánatodat, noha biztosíthatlak róla, hogy igazán nincsen bennem semmi, amiért bánkódhatnál utánam, hiszen öreg, ernyedt és megfáradt férfi vagyok, akiből a magadfajta nőnek aligha van már öröme. Nagyon örvendezem, hogy ily módon mindkettőnket megóvtam a bűntől, és soha többé nem kívánok találkozni veled. Hogy így lesz, azt őszintén reméli hűséges barátod, Szinuhe, királyi orvos.

Annyira eluralkodott rajtam az ijedelem, hogy megfeledkeztem Meritről, és arról, hogy vágyom reá. De midőn elment a levél, és Muti szőnyegekbe csavarta dobozaimat meg ládikóimat az utazáshoz, ránéztem Meritre, és szívemet kimondhatatlan bánat töltötte el, mert arra gondoltam, hogy saját ostobaságom miatt kell elveszítenem őt, pedig egy ideig még bizonyára Thébában maradhattam volna. Merit is gondolataiba mélyedt, de egyszer csak azt kérdezte:

- Kedveled-e a gyermekeket, Szinuhe?

Kérdése ugyancsak meglepett, ő pedig szemembe nézvén, szomorú mosollyal szólt:

- Ó, cseppet se félj, Szinuhe! Igazán nem akarok gyermeket szülni neked. De van egy barátnőm, akinek van egy négyéves fia, és gyakran emlegeti, milyen nagyszerű lenne, ha a gyerek egyszer hajózhatnék a folyón, és zöld réteket, hullámzó gabonaföldeket, vízimadarakat, meg marhákat látna Théba poros kőutai, meg macskák és kutyák helyett.

- Csak nem gondolod - válaszoltam nagy ijedséggel -, hogy barátnőd rakoncátlan kisfiát felveszem hajómra? Oda lenne a nyugalmam és egész úton szívdobogva kellene őrködnöm, nehogy vízbe essék, vagy krokodil szájába dugja a kezét.

Merit mosolyogva nézett rám, de szemének mélyén a bánat még sötétebbre vált.

- Természetesen nem akarok gondokat okozni neked, de a Níluson való utazás jót tenne a fiúnak. Annak idején magam vittem őt ölemben a körülmetélésre, így hát kötelességeim vannak iránta, ezt te is megérted. Természetesen magam akartam a fiút őrizni, hogy ne essék a vízbe, és ily módon minden okom meglett volna, hogy kövesselek utadon, de akaratod ellen semmit sem cselekszem, ezért e dolgot felejtsük el.

Ezt hallván, felkiáltottam örömömben. Összecsaptam a kezemet.

- Ha így van, akár a templom egész gyermekkertjét magaddal hozhatod! Bizony nagy öröm napja ez nekem, mert dőreségemben eszembe sem jutott, hogy elkísérhetnél Ahetatonba. Hiszen híred sem szenved csorbát miattam, ha veled van a gyerek, és ily módon megvan az ok az utazáshoz.

- Pontosan így van, Szinuhe - mondta Merit ingerlően mosolyogva, ahogyan a nők mosolyognak az olyan dolgokon, melyeket a férfiak nem értenek. - Pontosan így van. Ha elhozom a gyereket, és te vigyázol reám, hírem nem szenved csorbát. Te magad mondottad. Ó, milyen ostobák a férfiak, Szinuhe! De én megbocsátom neked.

Az indulás sürgős volt, mert igen féltem Mehunefertől. Napkelte előtt indultunk, midőn az ég világosodni kezdett. Merit az alvó fiút takaróba csavarva hozta a hajóra. Anyja nem kísérte el, pedig szívesen megnéztem volna azt a nőt, aki fiának a Thot nevet merészelte adni, hiszen az emberek ritkán merik istenek nevével elnevezni gyermekeiket. Thot ráadásul az írás művészetének s minden emberi és isteni tudásnak istene, amiért is ama asszony csak még nagyobb arcátlanságot cselekedett. De a fiú ártatlanul aludt Merit ölében, mit sem tudván nevének súlyáról, és csak akkor ébredt fel, midőn már messze jártunk a folyón, a látóhatáron már rég eltűntek Théba őrzői, s a nap tüzesen és aranylón sütötte a Nílus vizét. Szép, jól táplált, barna fiúcska volt, homlokfürtje fekete és selymes, és cseppet sem félt tőlem, ölembe jött, és én szívesen tartottam ölemben. Nyugodtan, csendesen viselkedett, nem rugdalózott, nem fickándozott ölemben, hanem csak nézett sötét, elgondolkozó szemével, mintha kis fejében már a tudás minden rejtélye megfordult volna. Nyugodt természete miatt nagyon megszerettem, apró csónakokat kötöztem neki nádszálakból, megengedtem, hogy orvosi műszereimmel játsszék, és megszagolgassa a sok különféle orvosságot, mert szerette a szagukat, és szívesen dugta orrát mindegyik korsóba.

Bizony, a kis Thot nem okozott nekem vesződséget, nem esett vízbe, nem dugta kis kezét krokodil torkába, és nádtollaimat sem törte el. Utunk ragyogó és boldog volt, mert Merittel utaztam, ő minden éjjel mellettem feküdt szőnyegemen, és a kisgyermek közelünkben aludta álmát. Igen, boldog út volt ez, halálom napjáig emlékezni fogok a szélben hajlongó nád susogására és az estékre, mikor a jószágot itatni hajtották a folyóhoz. Voltak olyan pillanatok, midőn szívemet úgy duzzasztotta a boldogság, mint ahogyan a megrepedt gyümölcsöt elönti nedvének bősége. Így szóltam Merithez:

- Merit, én kedvesem! Törjünk korsót, hogy mindig együtt élhessünk, s egyszer talán majd fiút szülhess nekem, olyat, mint a kicsi Thot, mert talán éppen te volnál képes olyan fiút szülni nekem, aki éppoly szelíd, éppoly barna bőrű és csendes, mint ő. Bizony, régebben soha nem vágytam gyermek után, de most, hogy ifjúságom elszállt és vérem lecsillapult, midőn a kicsi Thotra pillantok, gyermeket szeretnék tőled, Merit.

De ő kezét szájamra tette, elfordította arcát, és halkan így válaszolt:

- Szinuhe, ne beszélj képtelenségeket, hiszen jól tudod, hogy ivóban nőttem fel, és meglehet, nem is tudnék már gyermeket szülni. Neked is, ki szívedben hordozod sorsodat, jobb, ha magad dönthetsz életed és tetteid felől szíved szerint, és nem vagy asszonyhoz és gyermekhez kötve, mert ezt már azon a napon kiolvastam szemedből, amikor megláttalak. Ne beszélj erről, Szinuhe, mert szavaid elgyengítenek, és talán elsírom magam, pedig most, midőn a boldogság átölel, nem szeretnék sírni. Mások maguk építik sorsukat, és ezernyi szállal kötözik meg magukat, de a te sorsod a szívedben van, és a te sorsod nagyobb, mint az enyém. De ezt a kicsi fiút én is nagyon szeretem, és még sok ragyogó és meleg nap vár reánk itt a folyón. Ezért képzeljük el, hogy korsót törtünk egymással, férj és feleség vagyunk, és Thot a mi fiunk. Megtanítom arra, hogy téged apjának, engem pedig anyjának hívjon, mert még úgyis kicsi, hamar felejt, és nem lesz belőle semmi kára. Ily módon rablunk az istenektől egy kicsi életet, amely e napokban sajátunk lesz. Ne sötétítse tehát boldogságunkat semmiféle bánat, semmiféle gondja a jövőnek.

Elűztem fejemből minden rossz gondolatot, és Egyiptom nyomorúsága, meg a folyóparti falvak éhező lakói láttán behunytam a szemem. A folyón lefelé hajózván, csak napjaimnak éltem. A kis Thot átkarolta nyakamat, arcát az enyémhez szorította, és azt mondta: "Apa". Így tértem vissza Ahetatonba, de már más emberként, mint elindulásomkor. Az Égi Magasságok Városát más szemmel néztem, mint azelőtt, és légies házaival, az aranyos napfényben ragyogó minden színével az ég sötét kéksége alatt csak szétpattanó buborék, tűnő délibáb volt előttem. Bizony, az igazság nem Ahetatonban lakozott, hanem Ahetaton falain kívül. Éhség, szenvedés, nyomorúság és gonosztettek, amelyeket az éhezés hozott magával Egyiptomba - az volt az igazság. Merit és Thot visszatértek Thébába és magukkal vitték szívemet. Ezért újra hideg és józan szemmel néztem mindent, lepel nélkül; és minden, amit láttam, rossz és gonosz volt szememben.

De nem telt el sok nap jövetelem óta, és Ehnaton fáraónak is fogadnia kellett az igazságot aranyházának erkélyén állva, szemtől szembe. Mert Horemheb Memfiszből szíriai menekültek csoportját küldte egész meztelen nyomorúságukban a fáraóhoz, hogy meghallgatást kérjenek tőle. Fizette utazásukat, és gondolom, rávette őket arra is, hogy nyomorúságukat még jobban felnagyítsák. A szíriaiak csoportja valóban szörnyűséges látványt nyújtott, amint megérkezett az Égi Magasságok Városába. Az udvari előkelők meglátván őket, belebetegedtek, és bezárkóztak házaikba, az őrök pedig bereteszelték előttük az aranyház kapuit. De ők hangosan kiáltoztak, kövekkel dörömböltek a kapukon, és kövekkel dobálták az aranyház falát, mígnem a fáraónak meg kellett hallania hangjukat, és be kellett őket eresztenie a belső udvarra.

Ott így kiabáltak Ehnatonhoz: "Halld meg a nép jajkiáltását szétroncsolt szájunkból, mert Kemet földjének nagysága már csupán visszajáró árnyék, mely sírja körül bolyong! Faltörők robaja, tűzvészek ropogása közepette ömlik Szíria városaiban a vére mindazoknak, akik megbíztak benned, és beléd vetették reményüket."

Kézcsonkjaikat a fáraó aranyos erkélye felé emelték, és így kiáltottak: "Tekints kezünkre, Ehnaton fáraó! Hol van a kezünk?" Kiszúrt szemű férfiakat taszigáltak előre, akik tapogatózva, botorkálva kerültek elő. Kitépett nyelvű vének, tátongó szájukat kinyitván, üvöltő hangokat bocsátottak ki torkukon. "Ne kérdezz asszonyainkról és leányainkról, mert az ő sorsuk a halálnál is szörnyűbb Aziru embereinek, meg a hettitáknak kezében! Szemünket kiszúrják, kezünket levágják, mivel bíztunk benned, Ehnaton fáraó."

De a fáraó eltakarta arcát tenyerével, és gyengeségében reszketni kezdett, aztán Atónról beszélt nekik. Akkor ők rettenetes hangon kinevették, gyalázták Ehnatont, ekképpen szólván: - Tudjuk, hogy ellenségeinknek is elküldted az élet keresztjét. Lovaik nyakába akasztották keresztedet. Jeruzsálemben pedig levágták papjaid lábát, és biztatták őket, hogy ugráljanak örömükben istened tiszteletére.

Ekkor Ehnaton fáraó borzalmas kiáltásban tört ki. Újra elragadta őt a szent betegség: görcsös vonaglással zuhant le székéről, és elveszítette eszméletét. Ezt látván, az örök megrémültek és kergetni kezdték a szíriai menekülteket, de azok elkeseredetten védték magukat. Vérük elöntötte az aranyház belső udvarának köveit, holttestüket a folyóba hajították. Nefertiti, Meritaton, a beteg Meketaton és a kis Anhszenaton az aranyház erkélyéről nézték e látványt, és nem felejtették el soha, hiszen most látták először a háború nyomait, a nyomorúságot és halált.

Ehnaton fáraót vizes kötésbe csavartattam, és midőn magához tért, nyugtató és bódító orvosságokat itattam vele, mert ez a roham oly erős volt, hogy féltem, belehal. Aztán aludni hagytam őt, de amikor felébredt, szürke arccal és a fejszaggatástól pirosló szemmel, így szólt hozzám:

- Szinuhe, barátom! Ennek véget kell vetni. Horemheb mesélte, hogy te ismered ezt az Azirut. Menj el hozzá, és vedd meg nekem a békét. Vedd meg a békét Egyiptomnak, kerüljön bár minden aranyamba, és szegényedjék el bár egész birodalmam!

Igen megrémültem szeszélyes ötletétől, és elutasítóan válaszoltam:

- Ehnaton fáraó! Hiszen ők kiszúrják szememet és kitépik nyelvemet szájamból, mielőtt Aziruhoz eljuthatnék. Barátságával nem sokat érek, mert már bizonyára régen elfelejtett engem. A háború terheit sem szoktam meg, irtózom tőle, tagjaim merevek, az utazás már nehezemre esik, és szavaimat sem tudom oly ügyesen forgatni, mint azok, akiket gyermekkoruk óta hazugságra neveltek, és akik az idegen országok királyainál szolgálnak téged. Küldj ezért valaki mást, ha békét akarsz vásárolni, de ne küldj el engem.

Ám Ehnaton hajthatatlan volt.

- Menj, amint parancsoltam! A fáraó beszélt.

De én is láttam a menekülteket a palota udvarán. Láttam szétroncsolt szájukat, kiszúrt szemüket, láttam kézcsonkjukat. Ezért eszem ágában sem volt elutazni Szíriába, hanem házamba mentem, hogy ágyamba vessem magam, és betegséget színleljek, amíg a fáraó az egész dologról meg nem feledkezik. De amint éppen házam felé tartottam, szolgám jött szembe az úton és csodálkozva mondta:

- De jó, hogy jössz, uram, Szinuhe! Éppen most érkezett egy thébai hajó, és a hajón egy nő, akinek neve Mehunefer, és aki barátodnak mondja magát. Házadban vár téged, olyan ruhát visel, mint egy menyasszony és illatos olajaitól az egész ház bűzlik.

Egyszeriben megfordultam, és rohanvást tértem vissza az aranyházba.

- Legyen, ahogyan mondottad - szóltam a fáraónak. - Elmegyek Szíriába, de vérem a te fejedre száll.


Tizenkettedik könyv

A vízóra méri az időt

1

Horemheb, mint a fáraó követét, nagy tiszteletadással fogadott. Mélyen meghajolt előttem, mert helytartói palotájában egész sereg menekült szíriai elöljáró és egyiptomi előkelőség tanyázott, de még követek és képviselők is voltak nála olyan idegen országokból, melyek nem vettek részt a háborúban. Előttük a fáraót kellett bennem tisztelnie.

De alighogy kettesben maradtunk, aranyos korbácsával csapkodni kezdte lábát, és türelmetlenül kérdezte:

- Miféle gonosz szél hozott ide a fáraó követeként, és miféle ganajt szült megint Ehnaton bolond feje?

Elmondtam neki, hogy Szíriába kell utaznom, és bármi áron békét kell vásárolnom Azirutól.

Horemheb keserű szitkokat szórt, és számos különféle néven sólymához fohászkodván, azt mondta:

- Hát nem sejtettem én, hogy elrontja minden tervemet, amit gyötrelemmel és drága áron építek fel! Mert tudd meg, hogy az én jóvoltomból Gáza még a mi kezünkben van, és Szíriában Gáza Egyiptom hídfője a hadviseléshez.

- Egyáltalán nem viselhetsz háborút, Horemheb - ellenkeztem vele -, mert a fáraó megtiltotta, és aranyat sem ad hozzá.

- Köpök az aranyára! Igaz, jobbról is, balról is kölcsönt kérvén, teljesen elszegényítettem magamat, hogy a taniszi sereget felfegyverezzem, és igaz, hogy a sereg nyomorúságos, hadiszekereik otrombák, lovaik sánták, de ha egyesül a szabadcsapatokkal, olyan lándzsaheggyé válhat, amely Szíria szívébe hatol egészen Jeruzsálemig, vagy Megiddóig is, ha én tartom kézben. Értsd meg, Szinuhe, aranyat kölcsönöztem Egyiptom minden gazdagjától, hiszen az ő gazdagságuk egyre növekszik, maguk pedig úgy dagadnak, akár a békák, miközben a nép szükséget szenved és nyög az adók terhe alatt. Mindegyiknek megmondtam, mennyi aranyat adjon, és ők szívesen adtak, mivel évenként ötödrésznyi kamatot ígértem nekik. De szeretném látni az ábrázatukat, ha valaha merészelnék kérni tőlem az aranyat meg a kamatot! Hiszen mindezt azért tettem, hogy Szíriát megmentsem Egyiptomnak, és végül is, éppen a leggazdagabbak járnak jól vele, mert a háborúból és zsákmányból mindig ők nyernek a legtöbbet, és az a legfurcsább, hogy még akkor is jól járnak, ha én vereséget szenvedek. Ezért az aranyukat cseppet sem sajnálom.

Horemheb jóízűen nevetett, az aranyos korbáccsal meglegyintette lábát, és vállamra eresztvén kezét, barátjának mondott. De nemsokára újra elkomolyodott, arca komorrá vált.

- Sólymomra, Szinuhe! - kiáltotta. - Csak nem akarsz mindent megcsúfolni, és Szíriába utazni békekötőnek? Ha Egyiptom szégyenére békét vásárolsz Azirutól, bizony, elevenen megnyúzatlak, és a krokodiloknak dobatlak eledelül, midőn visszatérsz, hiába vagy a barátom, erre esküszöm. Beszélj Atónról Azirunak, tedd az ostobát, és mondd azt, hogy a fáraó érthetetlen jóságában meg akar neki kegyelmezni! Persze, Aziru nem hisz majd neked, mert ő ravasz ember, és mielőtt elbocsát, törni fogja a fejét, hogy úgy alkudozzék, ahogyan csak a szíriaiak tudnak alkudozni, és teljesen megszédít hazugságaival. Semmiképpen ne mondj le Gázáról, és magyarázd meg azt is, hogy a fáraó nem felelhet a szabadcsapatok rablásaiért. A szabadcsapatok ugyanis semmilyen körülmények között nem teszik le a fegyvert, csinálnak a fáraó agyagtábláira. Erről magam gondoskodom. Természetesen ezt nem kell elárulnod Azirunak. Mondd csak azt, hogy ezek szelíd és türelmes emberek, csupán a harag tette őket vakká, és ha a béke hozzájuk is megérkezik, bizonyosan pásztorbotokra cserélik lándzsáikat. De Gázát ne add neki oda, mert elevenen nyúzlak meg saját kezemmel!

A békefeltételekről tanácskozva Horemhebbel, több napot töltöttem Memfiszben. Találkoztam Kréta és Babilónia követével, találkoztam Mitanni menekült előkelőivel is. Szavaikból kirajzolódott előttem mindaz, ami történt, s becsvágy és a megismerés láza fogott el. Első ízben éreztem magamat fontos személynek abban a nagy játékban, amelynek tétje városok és népek sorsa.

Ám a menekültek és Horemheb tisztjei különösen ijesztő történeteket meséltek nekem az amoritákról meg az egyiptomi szabadcsapatokról, ezért, amint közeledett indulásom pillanata, szívem mindjobban remegett, és térdem rogyadozott. Horemheb pedig azt mondta:

- Magad választhatsz, tengeren vagy szárazföldön utazol-e. Ha tengeren utazol, talán Gáza városáig megvédik hajódat a krétai hadihajók, de ugyanúgy az is előfordulhat, hogy nem védik meg, hanem meglátván a Gáza előtt őrködő szidóni és türoszi hadihajókat, elmenekülnek. Akkor aztán, ha bátran harcolsz, hajód elsüllyed és te a vízbe fúlsz. Ha nem küzdesz férfi módra, akkor elfoglalják hajódat, és elvisznek a szíriai hadihajókra evezősnek, aztán néhány nap múlva megöl a korbács és a nap heve. De egyiptomi vagy, ráadásul előkelő, ezért valószínűbb, hogy megnyúznak, és bőrödet pajzsaikra húzzák száradni, utána pedig piaci táskát és erszényt csinálnak belőle.

- Talán legbiztosabb szárazföldön utaznom - szóltam bátortalanul.

Horemheb helyeslően bólintott.

- Taniszból kísérőcsapatot adok melléd, néhány lándzsást, meg hadiszekeret. Ha sikerül megközelíteniük Aziru seregeit, téged ott hagynak a sivatagban, aztán gyorsan visszafordulnak.

- Nagyon bánom - mondtam -, hogy szkarabeuszom Kaptahnál maradt vagyonom őrzésére, mert talán többet segíthetne rajtam, mint a fáraó Atónja, akinek hatalma, szavaid bizonysága szerint, nem ér el ama istentelen vidékekig. De esküdj meg barátságunkra, Horemheb, hogyha füledbe jut, hogy fogolyként malomkövet forgatok, azonnal kiváltasz. Ne sajnáld az aranyat, mert gazdag ember vagyok, gazdagabb, mintsem gondolnád!

- Gazdagságodat jól ismerem és Kaptahon keresztül tőled is jócskán kölcsönöztem aranyat, akárcsak Egyiptom többi gazdagjától, mivel igazságos és pártatlan ember vagyok, és nem akartam, hogy te kimaradj. Remélem, barátságunk kedvéért nem sürgeted, hogy visszaadjam, mert efféle dolog megronthatná és legrosszabb esetben meg is ölhetné barátságunkat. Menj hát, Szinuhe barátom, menj Taniszba, vedd magad mellé a kísérőcsapatot és indulj a sivatagba. Sólymom őrködjék feletted, mert én arra nem vagyok képes, hiszen hatalmam nem ér odáig. Ha fogságba esel, aranyon kiváltlak, és ha meghalsz, halálodat megbosszulom. Ez legyen vigaszod, ha valaki lándzsával átdöfi hasadat.

- Ha halálhíremet hallod, ne tékozold bosszúdat reám - szóltam keserűen. - Hollók marcangolta koponyámat cseppet sem vigasztalja majd, hogy nyomorultak vérével öntözöd. Köszöntsed csupán nevemben Baketaton hercegnőt, mert noha igen gőgös, mégis szép és kívánatos nő, anyja halotti ágyánál erősen kérdezősködött felőled.

Kilővén e mérges nyilat Horemhebre, kissé megvigasztalódva indultam útnak, írnokokkal megírattam és minden szükséges pecséttel megerősítettem végrendeletemet, amelyben vagyonomat Kaptahra, Meritre és Horemhebre hagytam. A végrendeletet Memfisz királyi levéltárában helyeztem el, azután pedig elhajóztam Tanisz városába.

Taniszban a kísérőcsapat hamarosan útra készülődött. A vizestömlőket megtöltötték, összefogdosták a lovakat a legelőkön, és a kovácsok megerősítették a hadiszekerek kerekeit. Horemheb parancsa szerint tíz hadiszekeret szereltek fel. Mindegyiket két ló húzta és egy tartalék ló követte, a hajtón kívül mindegyikben helyet foglalt egy gyalogos és egy lándzsás. A kísérőcsapat parancsnoka mély meghajlással, kezét térdéhez kapva jelentkezett előttem, és én vizsgálódón néztem, hiszen életemet az ő kezére bíztam. Ágyékkötője éppoly szennyes és rongyos volt, mint katonáinak ágyékkötője, a sivatagi nap feketére perzselte arcát és törzsét, és csupán az ezüstfonatú korbács különböztette meg a harcosoktól. De én éppen ezért jobban bíztam benne, mintha drága kelme borította volna és napernyőt tartottak volna feje fölé. Amikor hordszéket emlegettem, megfeledkezett a tiszteletről és hangosan nevetni kezdett. De hittem neki, midőn kijelentette, hogy egyetlen biztosítékunk a gyorsaság, s kocsijában vele együtt kell utaznom, és el kell felejtenem a hordszéket, meg az otthoni élet minden kényelmét.

Miután egész nap hajtottunk, éjszakámat inkább holtan, mint elevenen töltöttem a szénászsákok tetején, és keserűen átkoztam születésem napját. A következő napon megpróbáltam a kocsiban felállni, és megfogódzkodtam a parancsnok, Juju derekában, de kis idő múlva a kocsi kőre szaladt, én pedig magas ívben kirepültem és fejjel belezuhantam a homokba. Tüskés növények végigkarmolták arcomat, de már nem sokat törődtem vele. Amikor újra nyugovóra tértünk, Juju nagyon aggódott értem, és noha takarékoskodván a vízzel, katonáinak csak keveset adott, fejemet mégis lemosta. Megfogta kezemet és azzal vigasztalt, hogy utunk jól sikerült; ha a szabadcsapatok a következő napon sem támadnak meg bennünket, talán már a negyedik napon találkozhatunk Aziru előőrseivel. Hajnaltájban azonban arra ébredtem, hogy Juju durván kidob a kocsiból a homokba. Agyagtábláimat és utazóládáimat utánam hajította, azután lovait megfordítván, Egyiptom isteneire bízott, és bátorító szavakat kiáltott nekem. Sebesen vágtatva indult visszafelé, kocsijának kerekei szikrákat vetettek a köveken, és a többi hadiszekér is követte őt.

Amint kidörgöltem a homokot szememből, láttam, hogy zászlókkal díszített szíriai hadiszekerek csoportja hajt felém a hegyek közül, legyezőalakban, harcra készen. Rangomra emlékezvén, felálltam és a béke jeléül lóbálni kezdtem fejem felett a zöld pálmaágat, noha már eléggé megfonnyadt és összezsugorodott az úton. De a hadiszekerek, rám ügyet sem vetve, elhajtottak mellettem, csupán egyetlen nyíl repült el fülem közelében, dühös zúgással, akár egy darázs, aztán belefúródott a homokba.

Juju sikertelen üldözése után persze visszatértek hozzám, és a hajtók kiszálltak kocsijukból. Kiáltva magyaráztam nekik rangomat, és megmutattam a fáraó agyagtábláit. De ők nem törődtek kiáltozásommal, hanem egykedvűen körülvettek, kinyitották ládámat, elvették aranyamat, lehúzták rólam a ruhát, aztán csuklómnál fogva az egyik hadiszekér mögé kötöztek. Futnom kellett a hadiszekér mögött. Azt hittem, megfúlok, és a homok lesúrolta térdemről a bőrt. Jajgatásom mit sem használt, hiába fenyegettem őket Aziru haragjával. Mindezt Ehnaton fáraó miatt kellett elszenvednem.

Ezen az úton bizonyosan meghalok, ha Aziru tábora nincsen olyan közel, a hegyek mögött, a szoros másik oldalán. Félig megvakult szememmel számtalan sátrat láttam, körülöttük a mezőn lovak legelésztek, és a tábor körül hadiszekerekből és ökörfogatokból összezsúfolt fal húzódott. Azután már nem láttam többé semmit. Csak akkor tértem magamhoz, amikor rabszolgák vízzel locsolták arcomat, és tagjaimat olajjal dörzsölték, mivel egy írástudó tiszt meglátta agyagtábláimat, és attól fogva a legnagyobb tisztelettel bántak velem, ruhámat is visszaadták.

Midőn ismét lábra tudtam állni, elvezettek Aziru sátrába, mely faggyú-, gyapjú- és tömjénszagot árasztott. Aziru oroszlánként elbődülve fogadott, nyakában aranyláncok csörögtek, göndör szakállát ezüstháló borította. Odalépett hozzám, és így szólt:

- Igazán nagyon sajnálom, hogy embereim rosszul bántak veled, de meg kellett volna mondanod nevedet, s azt, hogy a fáraó követe és a barátom vagy. A régi szokás szerint pálmaágat kellett volna lóbálnod fejed felett, de katonáim elmondták, hogy te késsel hadonászva dühösen rájuk támadtál, és ők életüket védelmezvén, kénytelenek voltak téged megfékezni.

Térdem égett, csuklómba belehasított a fájdalom. Elfogott a keserűség, és azt mondtam Azirunak:

- Nézz reám, és mondd meg, veszélyesnek látszom-e embereid életére? Embereid összetörték pálmaágamat, kifosztottak, a ruhámat is elvették, kigúnyoltak, és lábbal taposták a fáraó agyagtábláit. Ezért meg kell korbácsoltatnod őket, legalábbis néhányukat, hogy megtanulják tisztelni a fáraó követét.

De Aziru gúnyosan húzta szét köntösének két szárnyát, és kezét csodálkozva felemelvén, így válaszolt:

- Bizonyára rossz álmot láttál, Szinuhe, mert igazán nem tehetek róla, hogy nehéz utadon kőbe ütötted térdedet! Egy nyomorult egyiptomi kedvéért nem fogom legjobb harcosaimat megkorbácsoltatni, és a fáraó követének beszéde csak olyan fülemben, mint a légyzümmögés.

- Aziru - szóltam -, te, aki számos királyok királya vagy, legalább azt a férfit korbácsoltasd meg, aki míg a hadiszekér mögött futottam, szégyentelenül összeszurkálta hátsó felemet lándzsájával! Korbácsoltasd meg őt, és én ezzel megelégszem, mert tudd meg, hogy békét hozok ajándékul neked és Szíriának!

Aziru hangosan felnevetett, és öklével mellére vert.

- Nem indít meg, hogy nyomorult fáraód porba borul a lábam előtt, és békét könyörög. De beszéded okos beszéd, és mert barátom vagy s feleségem és fiam barátja vagy, megkorbácsoltatom azt a férfit, aki lándzsájával hátsó feledet megdöfködte, mert ez ellenkezik a jó szokással, és magad is tudod, én tiszta fegyverekkel és nemes célokért harcolok.

Aziru minden bizonnyal halálra korbácsoltatta volna katonáját, de amikor láttam, hogy a hús szakadozni kezd bordáiról és erősen ömlik a vére, úgy véltem, háta már éppúgy sajog, miként az én hátsó felem és térdem sajgott, felemeltem hát kezemet, és megajándékoztam őt életével. Nyomorúságos állapotát látván, abba a sátorba vitettem, melyet az ott tanyázó tisztek nagy bánatára Aziru nekem jelölt ki lakhelyül. Társai hevesen kiáltozva dicsértek, mert azt hitték, hogy a korbácsolás után ráadásul most különféle agyafúrt kínzásoknak akarom alávetni. De én ugyanolyan kenőccsel kentem be hátát, amilyennel saját térdemet és hátsó felemet gyógyítgattam, bekötöztem sebeit, és szomjúságát sörrel csillapítottam, amiért is végül bolondnak hitt, és cseppet sem tisztelt többé.

Este sátrában Aziru sült bárányhúst és kását kínált vacsorára.

2

A vacsora után Aziru kikergette előkelőit és a hettita tiszteket a sátorból, hogy saját sátraikban civakodjanak tovább, és így szólt hozzám:

- Mindenképpen szeretem a békét, jobban szeretem, mint a háborút, és csak azért háborúskodom, hogy tisztességes békét nyerjek. Ezért szívesen megkötöm, ha a fáraó visszaadja nekem Gázát, melyet álnoksággal kerített hatalmába, ha lefegyverzi a sivatagi rablócsapatokat, és gabonával, olajjal és arannyal megtéríti mindazt a kárt, melyet Szíria városai e háború miatt elszenvedtek. Mert ennek a háborúnak egyedüli okozója Egyiptom, amit bizonyára jól tudsz magad is!

Arcátlanul méregetett, belenevetett markába, de én hevesen kiáltottam:

- Aziru, te hitvány, te marhatolvaj, te ártatlanok hóhéra! Hát nem tudod, hogy szerte az Alsó Birodalom minden műhelyében lándzsahegyeket kovácsolnak? Hát nem tudod, hogy Horemhebnek több hadiszekere van, mint amennyi bolha a táborodban, és ezek a bolhák fájdalmasan beléd csípnek, ha majd a termés beérik? Ez a Horemheb, akinek ismered hírét, lábam elé köpött, amikor a békéről szóltam neki, de istene kedvéért a fáraó nem akar vérontást, hanem békét kíván. Most az utolsó alkalmat kínálom neked, Aziru. Gáza Egyiptomé marad, a sivatagi rablócsapatokat pedig kergesd szét te, mert Egyiptom ugyan nem felelhet értük. Szíria férfiai a te kegyetlenséged elől menekültek a sivatagba, hogy háborút folytassanak ellened, s ez Szíria belső ügye. Szabadon kell bocsátanod minden egyiptomi foglyot, meg kell térítened az egyiptomi kereskedők kárait, melyeket Szíria városaiban elszenvedtek, és vissza kell adnod minden tulajdonukat.

De Aziru megszaggatta ruháját, egész szőrcsomókat tépett ki szakállából, és dühösen ordított rám:

- Veszett kutya mart meg, Szinuhe, hogy ilyen esztelenséget beszélsz? Gáza legyen Szíriáé, és az egyiptomi kereskedők pótolják maguk a káraikat! A foglyokat majd eladjuk rabszolgának, ahogyan a szokás megköveteli, de ettől még a fáraó nyugodtan kiválthatja őket, ha van ilyen célra elegendő aranya.

- Ha békét kötnek veled - magyaráztam Azirunak -, városod falait és tornyait magasra, erősre építheted, nem kell félned többé a hettitáktól, és Egyiptom támogatása is tiéd.

Ily módon feleseltünk és alkudoztunk egymással a békéről nap nap után. Aziru számtalanszor megtépte ruháját, nemegyszer hamut szórt fejére, engem szégyentelen rablónak nevezett, és fiának sorsát siratta, mert Egyiptom kifosztja, s útszéli árokban koldus módra kell majd végeznie életét. Egyszer én is kirohantam sátrából, és hordszékért meg a kísérőkért kiáltottam, hogy visszatérjek Gázába, és már a hordszéken ültem, amikor Aziru visszahívott.

Meg kell említenem, hogy Aziru szigorúan vigyázta minden lépésemet, és saját mércéjével mérvén, igyekezett folytonosan kikémlelteim, mert attól félt, hogy udvari embereivel és tisztjeivel összeesküvést szövök ellene. Ezt nem is lett volna nehéz megtennem, de még a gondolatáig sem jutottam el, mert bárányszívű voltam, és Azirut barátomnak tekintettem. Mégis, valamelyik éjszakán behatolt sátrába két orgyilkos, és késsel megsebezte őt. Aziru életben maradt, az egyiket megölte, közben felébredt a fia, és kicsi kardját beleszúrta a másik hátába, úgyhogy az is meghalt.

A következő napon Aziru sátrába hívatott, gonosz szavakkal vádolt, ijesztgetett, de végül elfogadta a békét. A fáraó nevében békét kötöttem vele és Szíria minden városával; eszerint Gáza Egyiptomé maradt, a szabadcsapatok leverése Azirura hárult, a fáraónak pedig elsőbbségi joga volt ahhoz, hogy kiváltsa az egyiptomi foglyokat és rabszolgákat. Eme feltételekkel örök barátsági szerződést kötöttünk Egyiptom és Szíria között. A szerződést agyagtáblára írattuk és Egyiptom ezer istenének és Szíria ezer istenének nevével, és ráadásul Atón nevével erősítettük meg.

Barátságban váltunk el, sőt Aziru megölelt, barátjának nevezett, és én, mielőtt elindultam volna, szép fiát ölembe vettem, dicsértem bátor tettét, és szájammal megérintettem rózsás arcát. De Aziru csakúgy, mint én is, jól tudta szívében, hogy a szerződésnek, melyet örök időkre kötöttünk, még annyi értéke sincs, mint az agyagcserépnek, melyre ráírattuk. Ő csupán azért kötött békét, mert rákényszerült, Egyiptom meg azért, mert Ehnaton fáraó úgy akarta. A béke támasz nélkül maradt a levegőben, kényére a szeleknek, mert minden attól függött, merre fordulnak a hettiták Mitanniból, és sok függött Babilónia bátorságától, s a krétai hadihajóktól, melyek a tengeri kereskedelmet biztosították.

Mindenesetre Aziru kezdte elbocsátani seregeit, kísérőcsapatot rendelt mellém, hogy Gázába vigyenek, és ugyanakkor megparancsolta a Gázát ostromló seregeknek, hogy hagyjanak fel a hiábavaló ostrommal.

Gázából a tengeren keresztül visszahajóztam Egyiptomba. Az ellenséges hajók figyelmeztetésére felhúzattam az árbocra a fáraó zászlaját és a béke összes zászlaját, amiért a tengerészek nagyon megvetettek és azt mondták a hajóra, hogy a hullámokon ringatózván olyan kikent-kifent, akár valami szajha. De amikor a folyó vizére értünk, emberek gyűltek össze a parton, pálmaágakat lengettek, ünnepelték a békét, és ünnepeltek engem is, mivel a fáraó követe voltam, és békét hoztam magammal. Ily módon, végül, a tengerészek is tisztelni kezdtek.

Memfiszben Horemheb elolvasta az agyagtáblákat, és annyira dicsérte tanácskozói ügyességemet, hogy egészen elcsodálkoztam, hiszen tetteimet dicsérni sohasem volt szokása. Csak akkor értettem meg őt, amikor meghallottam, hogy a szövetséges krétai hadihajókat visszarendelték. Ekképpen, ha a háború netalán folytatódik, Gáza rövid idő múlva Aziru kezére jut, mert tengeri összeköttetés nélkül pusztulásra volt ítélve, és Horemheb sem indíthatta seregeit a városba szárazföldi úton, hiszen a katonák ősszel szomjan vesznek a sivatagban. Horemheb tehát nagyon megdicsért, és számos hajót sietve Gázába indított seregekkel, élelemmel és fegyverekkel. Amíg Azirunál voltam, a tengeren át Babilóniából Memfiszbe érkezett Burraburias király követe. Nagy kísérettel és drága ajándékokkal jött. Felvettem őt a fáraó hajójára, mely Memfiszben várt reám, és együtt utaztunk a Níluson felfelé. Utunkon mindketten jól éreztük magunkat, mert a követ mellig érő, selymes fehér szakállú, tiszteletre méltó és nagy tudású öreg volt.

3

Távollétem idején a fáraón újra erőt vett a fejszaggatás és szívét nyugtalanság gyötörte. Mindent balszerencsésnek érzett, amihez keze hozzányúlt, teste látomásainak tüzében égett és nyugtalansága egyre sorvasztotta, soványította. Megnyugtatására Eje elhatározta, hogy ősszel, az aratás után, midőn megkezdődik az áradás, megrendezi a harmincéves uralkodói évfordulót. Nem számított, hogy Ehnaton fáraó még korántsem uralkodott harminc éve, mert már régóta az volt a szokás, hogy a fáraó akkor tartotta eme ünnepet, amikor akarta. Atyja is több ízben megtartotta, tehát az ünneplés Ehnaton igazságán nem ejtett csorbát.

Az ünnephez minden előjel szerencsésnek mutatkozott, mert bár továbbra is foltos maradt a gabona, eléggé jó volt a termés és a szegények is teli mérővel kaptak. Én békekötéssel tértem vissza, és minden kereskedő örvendezett a szíriai kereskedelem megindulásán. De a jövő szempontjából az volt a legfontosabb, hogy Babilónia követe Burraburias király számtalan mostohanővérének egyikét feleségül hozta Ehnaton fáraónak, és ugyanakkor fáraóleányt kért a király számára. Ez azt jelentette, hogy Babilónia, a hettitáktól rettegvén, tartós szövetségre igyekszik lépni Egyiptommal.

Az ünnepségre számos idegen érkezett Ahetatonba, és egy reggelen, amint Ehnaton a szent tó partján sétált, rárohant két orgyilkos, hogy késsel megölje. De éppen ott volt a parton egy fiatal fiú is. A kacsákat rajzolta, mert Thotmesz tanítványa volt, és Thotmesz nem engedte tanítványainak, hogy minta után rajzoljanak. Ez a fiú rajztollával félrelökte az orgyilkosok kését, mire az őrök segítségére siettek, és megmentették a fáraót. Ehnaton csak vállsebet kapott, de a fiú meghalt és vére befestette Ehnaton kezét. Ily módon a halál már a fáraó nyomában járt, pedig korábban még sohasem találkozott vele. Kertjének őszi ragyogásában látnia kellett, hogyan ömlik vér a kezére, hogyan homályosítja el a halál a fiú szemét, és hogyan ernyeszti el állát a fáraó miatt.

Azonnal értem küldtek, hogy a fáraó sebét bekössem. A seb nem volt veszélyes, hamar begyógyult. Láttam mindkét orgyilkost, egyiknek kopaszra volt nyírva a feje, és szent olajtól fénylett az arca, a másiknak egykor valami gaztett miatt levágták a fülét, és nem tudott senkinek egyenesen a szemébe nézni. Amikor az őrök nádkötéllel megkötözték őket, dühükben rángatni kezdték a kötelet, és Ámon nevében borzalmas átkokat kiáltoztak. Hiába vertek szájukra a kék lándzsanyéllel, hogy a vérük is megeredt, nem hallgattak el. Nyilván a papok megigézték őket, azért nem éreztek fájdalmat.

Aggasztó eset volt ez, hiszen a nép közül eddig még soha nem akadt egyetlen ember sem, aki nyíltan kezet mert volna emelni a fáraóra. Természetesen eddig is voltak olyan fáraók, akik erőszakos halállal haltak meg az aranyházban, de ez nem nyilvánosan történt, hanem, meglehet, méreg, vékony zsineg vagy szőnyegbe fullasztás segítségével, úgyhogy nem maradtak nyomok, és mindent el tudtak titkolni a nép elől. Olyan sokáig éltem az aranyházban, hogy hallottam már effélékről, és azt is tudtam, hogy olykor alighanem saját akarata ellenére lékelték meg a fáraó fejét. De nyíltan még soha senki sem emelt kezet az uralkodóra, és ilyet nem is lehetett eltitkolni, mert túl sok volt a szemtanú. A foglyokat Ehnaton fáraó jelenlétében vallatták, de ők megtagadták a választ. Annyi mégis kiderült, hogy Thébából jöttek és előző nap este rejtőztek el a kertben. Már Théba neve is elárulta, kik küldték őket, de nem voltak hajlandók a beszédre, hanem fennhangon Ámont hívták segítségül, gyalázták a fáraót, és nem hallgattak el, noha az őrök lándzsanyéllel ütötték arcukat. Az átkozott isten nevét hallván, Ehnaton is annyira megdühödött, hogy megengedte az őröknek a foglyok verését. Arcuk összezúzódott, fogaik kitörtek szájukból. De nem beszéltek, csak Ámont hívták hangos kiáltásokkal. Végül a fáraó megtiltotta, hogy tovább kínozzák őket. Akkor dacosan kiáltották neki:

- Csak kínoztass bennünket, hamis fáraó! Zúzasd össze tagjainkat, vágasd le húsunkat, perzseltesd bőrünket, mert a fájdalom úgysem fog rajtunk!

Megátalkodottságuk oly szokatlan volt, hogy a fáraó elfordította arcát, és szívével viaskodott. De azután önuralmát visszanyervén, igen szégyellte magát, amiért megengedte az őröknek, hogy a foglyok arcát összezúzzák.

- Eresszétek el őket, hiszen nem tudják, mit cselekszenek - mondta.

De alighogy leoldozták a kötelet a két fogolyról, még nagyobb szitkozódásba fogtak. Habzó szájjal, együtt kiáltották:

- Add nekünk a halált, átkozott fáraó! Ámon kedvéért add nekünk a halált, hamis fáraó, hogy elnyerhessük az örök életet!

Amikor észrevették, hogy a fáraó büntetés nélkül szabadon akarja őket bocsátani, kitépték magukat az őrök kezéből, és fejjel nekirohantak a kert kőfalának. Koponyájuk széttört, és kis idő múlva kiszenvedtek. Ilyen nagy volt Ámon titkos hatalma az emberek szívén.

Az eset után az aranyházban mindenki tudta, hogy Ehnaton fáraó élete nincs többé biztonságban. Ezért hívei megerősítették az őrséget, és nem engedték, hogy eltűnjék szemük elől, hiába akart bánatával egyedül maradni a kertben, vagy a folyó partján. Azt hihette, hogy egyedül sétál, de ezután minden lépését láthatatlan szemek őrizték. Azok, akik hittek Atónban, hitüket még szenvedélyesebbre szították, azok pedig, akik a hatalom, a gazdagság és a magas hivatalok kedvéért csatlakoztak hozzá, féltették helyzetüket, és még hívebben szolgálták a fáraót. Így a szenvedély egyre nőtt mindkét birodalomban, és az emberek éppúgy gyűlölködtek Atón, mint Ámon miatt, s Atón elválasztotta a feleséget a férjétől, az atyát a fiától, a testvért a testvérétől.

Ez leghamarabb Thébában mutatkozott meg, mert a fáraó hatalmának és boldogságának bizonyságaként a harmincéves uralkodói évforduló tiszteletére ott is ugyanolyan felvonulást és szertartásokat rendeztek, mint Ahetatonban. Aranyporral teli kosarakat, strucctollakat szállítottak Thébába, ketrecekben párducokat hoztak, a Níluson zsiráfok érkeztek. Még apró cerkófmajmok és ragyogó tollazatú papagájok is voltak a felvonuláson, hogy a nép lássa a fáraó hatalmát és gazdagságát, s dicsérje őt. Théba népe hallgatagon és öröm nélkül szemlélte a felvonulást. Az utcákon verekedtek és Atón keresztjeit letépték az emberek ruhájáról és gallérjáról, néhány Atón-papot pedig halálra bunkóztak, midőn őrök nélkül bemerészkedtek a tömeg közé.

Az volt a legrosszabb, hogy az idegen országok követei is jelen voltak az ünnepségen, mindent láttak, és tudomást szereztek a fáraó elleni merényletről is, mivel Ehnaton makacssága miatt azt sem lehetett titokban tartani. Aziru követe éppen ezért sok jó hírt vitt haza urának Szíriába, de vitte a fáraó drága ajándékait is. Én is a követtel küldtem ajándékaimat Azirunak és családjának. Fia valóságos kis hadsereget kapott tőlem: fából faragott, cifrán kifestett lándzsásokat meg íjászokat, lovakat meg hadiszekereket, és a fele sereget hettitának, a másik felét pedig szíriainak csináltattam, gondolván, hogy majd háborúsdit játszik velük.

Ez időben Ehnaton fáraó nagyon szenvedett, harcot vívott szívével, és számtalan kétség ingatta meg hitét. Olykor, sötét éjszakákon, keserűen panaszkodott, hogy látomásai kihunytak, és Atón elhagyta őt. De végül a merényletből új erőt merített magának, elhitette szívével, hogy még nagyobb és még fontosabb teendők várnak reá, hiszen oly nagy sötétség és félelem honolt Egyiptom földjén. Megízlelte a gyűlölet keserű kenyerét, ivott a gyűlölet sós vizéből, és éhségét nem csillapította a kenyér, szomját nem oltotta a víz. Még hevesebben üldözte Ámon papjait, mindenkit megbüntetett és bányába küldött, aki hangosan kiejtette Ámon nevét, de azt hitte, hogy mindezt csupán szeretetből és jóságból teszi. Az üldözésektől leginkább természetesen a szegény és egyszerű emberek szenvedtek, mert Ámon papjainak titkos hatalma olyan nagy volt, hogy a fáraó őrei nem merészeltek hozzájuk nyúlni, hanem inkább szemet hunytak. A gyűlölet gyűlöletet szült és a nyugtalanság még nagyobbá nőtt Egyiptomban.

Hatalma megerősítésére - mivel nem volt fia -, Ehnaton fáraó két leányát, Meritatont és Anhszenatont, hozzáadta két előkelő hívének fiához. Meritaton egy Szekenré nevű fiúval tört korsót. Szekenrének pohárnoki rangja volt, az aranyházban nevelkedett, és hitt Atónban. Tizenöt éves heves fiú volt, aki a fáraóhoz hasonlóan nyitott szemmel álmodott, akarata gyengének bizonyult és mindenben kiszolgálta a fáraó erős akaratát, amiért is nagyon tetszett Ehnatonnak. Ezért ezt a fiatal fiút megkoronáztatta a királyi süveggel, és megtette utódjának, mert már nem remélte, hogy valaha is fia születik.

Anhszenaton pedig egy tízéves fiúval tört korsót, Tut volt a neve, és királyi lovásznak, meg a királyi építmények és kőbányák felügyelőjének nevezték ki. Tut vézna, beteges fiú volt, babákkal játszott, kedvelte az édességeket, és mindenben szófogadónak, tanulékonynak mutatkozott. Nem volt benne semmi rossz, de említésre méltó jó tulajdonság sem, mindent elhitt, amit tanítottak neki, és azokat a szavakat ismételte beszédében, melyeket legutoljára hallott valakitől. Mindkét fiú ereiben Egyiptom legelőkelőbbjeinek vére folyt, és leányainak megházasításával Ehnaton azt remélte, hogy a fiúk előkelő és hatalmas rokonságát magához és Atónhoz tudja kapcsolni. A fiúk tetszettek neki, mivel nem volt saját akaratuk, ő pedig megszállottságában nem tűrt ellenkezést, és még tanácsadóit sem hallgatta meg.

Ily módon kívülről nézvén, minden a régi mederben folyt tovább, de a fáraó elleni merénylet rossz előjel volt, s még rosszabb az, hogy Ehnaton minden földi hang elől el akarta zárni fülét, csak látomásainak hangjait kívánta meghallgatni. Ezért az élet nyomasztóvá vált Ahetatonban, az utcák zsivaja elcsendesült, az emberek kevesebbet nevettek, mint azelőtt, és beszéd közben tompították hangjukat, mintha titkos árnyék terpeszkedett volna az Égi Magasságok Városa felett. Gyakran megtörtént velem, hogy munkám közben a vízóra csobogására rezzentem fel gondolataimból, és kinézvén az ablakon, hirtelen a halál csendjét érzékeltem egész Ahetatonban. Ilyenkor egyetlen hang sem hallatszott, sem kocsizörgés, sem madárfütty, sem a szolgák kiáltozása, csupán a vízóra csobogott, mérvén a megmérhetetlen időt. Ilyenkor a vízóra csobogása baljóslatú hangnak rémlett, mintha az egykor kimért idő a végéhez közelednék, pedig megkíséreltem szívemet megfeddni esztelensége miatt, és azt bizonygattam magamnak, hogy az idő soha nem ér véget, és a víz soha nem fogy el a vízórából. Aztán újra kocsik hajtottak végig az utcán házam előtt, a lovak fején színes tollbóbiták rengtek, és a vidám kocsizörgés elvegyült a főzőudvaron madarakat kopasztó szolgák kiáltozásával. Ekkor megnyugodtam, és azt hittem, hogy csak rossz álmot láttam előbb.

Gonosz pillanataimban mégis úgy éreztem, hogy Ahetaton városa csak szép héj, a gyümölcsöt már megette a féreg. Bizony, az idő férge kirágta a vidám életet, és az öröm elhamvadt, a nevetés kihalt Ahetatonban. Ezért szívem újra Théba után vágyott. Nem kellett okokat keresnem az elutazáshoz, mert volt elég.

4

Türelmetlenség hajtott előre, siettettem az utazást. Evezőseim homlokáról verejték csurgott, és szemrehányóan mutatták dagadt és hólyagos tenyerüket. Sebeiket ezüsttel akartam gyógyítani, és torkuk szomjúságát sörrel oltottam, mert jó akartam lenni. De amint meggörnyedt derékkal eveztek, hallottam, hogy így beszélnek egymás között: "Miért cipeljük ezt a kövér disznót, ha egyszer minden ember egyenlő az istene előtt? Evezzen ő maga, majd megtudja, milyen munka ez! Száradjon ki az ő torka, dagadjon meg az ő tenyere, és azt próbálja ezüsttel gyógyítani, ha tudja!"

Botom sürgetően hívott mellettem, de szívem teli volt jósággal, hiszen Théba felé tartottam. Ezért eltűnődtem szavaikon, és rádöbbentem, hogy igazuk van. Melléjük ereszkedvén, így szóltam:

- Evezősök, adjatok egy lapátot nekem is! - Azután velük eveztem, és a lapát kemény fájától felhólyagosodott a tenyerem, és kisebesedett. Hátam meggörnyedt, minden porcikám tűzben égett, azt hittem, hogy gerincem kettétörik, és a lélegzés fájdalmat okozott mellemben. De így beszéltem szívemhez: "Félbehagynád ezt a munkát, melyet magad választottál, hogy rabszolgáid kinevessenek és kigúnyoljanak? Nekik napról napra ugyanezt és még többet is el kell bírniok. Ízleld meg alaposan, milyen a verejték és a hólyagos tenyér, hogy megismerd az evezősök életét. Hiszen egyszer úgyis teli serleget kértél az élettől." Eveztem hát, míg ki nem fulladtam, és szolgáim ágyamba nem vittek.

De másnap lenyúzott tenyeremmel újra megfogtam az evezőlapátot, és az evezősök már nem nevettek, hanem intettek, hogy hagyjam abba. - Te urunk vagy, mi a rabszolgáid vagyunk - mondták. - Ne evezz tovább, különben a padlóból mennyezet lesz fejünk felett, és égnek álló lábbal hátrafelé kell majd járnunk. Ne evezz tovább, jó urunk, Szinuhe, mert belehalsz. Végül is mindenben rendnek kell lennie, és minden embernek megvan az istenek által kijelölt helye, a te helyed pedig bizonyára nem az evezőlapát mellett van.

Ám én velük eveztem egészen Thébáig, kenyerüket és kásájukat ettem, fanyar sörüket ittam, és napról napra tovább bírtam evezni, tagjaim egyre frissebbé váltak, és egyre jobban örültem életemnek, midőn észrevettem, hogy nem fulladok ki többé az evezéstől. De szolgáim aggódtak miattam, és azt mondogatták egymásnak: "Urunkat biztosan skorpió szúrta meg, vagy pedig elment az esze, mint Ahetatonban mindenkinek, mivel az esztelenség ragályos, ha nem véd ellene nyakban függő varázstalizmán. Ám nekünk nem kell félnünk tőle, hiszen Ámon szarvát hordjuk ruhánk alatt."

Thébába érvén, azonnal elbocsátottam mindegyiket, ők pedig ugrándozva, nevetve és evezősdalokat énekelve, indultak a kikötőnegyed felé. Nekem is kedvem lett volna ugrándozni és énekelni, de az ugrándozás nem illett rangomhoz, s az ének rekedten szólt volna torkomból. Ezért egyenesen a Krokodilfarokba indultam, mert nem volt türelmem hordszékre várni. Ily módon láttam meg hosszú távollét után Meritet, és a viszontlátás nem okozott csalódást, mert szebb volt szememben, mint valaha. Igaz, el kell ismernem, a szerelem - hasonlóképpen a többi szenvedélyhez - elhomályosítja a látást, és Merit már nem volt egészen fiatal, de barátom volt nyarának legvirágzóbb idején, s mindenkinél közelebb állt hozzám a földön. Meglátván engem, mélyen meghajolt, és felemelte kezét, de aztán odajött hozzám, megérintette vállamat, és mosolyogva így szólt:

- Szinuhe, Szinuhe, mi történt veled, hogy szemed oly ragyogó, és hasadat elveszítetted az úton?

- Merit, szerelmem! Szemem a sóvárgástól ragyog, és a szerelem lázától ragyog, hasamat meg a sietségtől veszítettem el, húgom.

- Ó, Színuhe - mondta, szemét megtörölvén -, bizonyára az igazságnál kedvesebb a hazugság, midőn magányosak vagyunk, és tavaszunk elvirított már. De ha te jössz, újra tavasz virít nekem, és hiszek a mesékben, barátom.

Nem akarok erről többet mondani, mivel beszélnem kell Kaptahról is. Az ő hasa cseppet sem fogyatkozott meg, hatalmasabb volt, mint valaha. Nyakában még több ékszer és lánc csilingelt, csuklóját még több karperec, térdhajlatát még több karika ékesítette, és a vak szemét fedő aranylapocskára drágaköveket rakatott. Meglátván engem, sírni és kiabálni kezdett örömében, és ekképpen üdvözölt:

- Áldott legyen a nap, mely uramat hazahozta. - Bevezetett egy lezárt szobába, puha szőnyegre ültetett, és Merit odahozta nekünk mindazt a jót, amit a Krokodilfarok nyújthatott, s együtt vigadtunk. Kaptah számadást csinált gazdagságomról és kijelentette:

- Uram, Szinuhe, bölcsebb vagy mindenkinél, mert ravaszságban a gabonakereskedőkön is túlteszel. Közülük nem sokat csaptak be eddig, ám a te ravaszságod a múlt tavaszon becsapta őket, jóllehet talán a szent bogárnak is része van a dologban. Bizonyára emlékszel, hogy megparancsoltad, gabonádat osszam szét vetőmagul az új gazdáknak, és csak annyit követeljek tőlük vissza, amennyit adtam. Bolondnak mondtalak akkor, és a józan ész szerint csakugyan a bolond cselekszik így. Ám tudd meg, hogy eme ravaszságod jóvoltából még egyszer olyan gazdag vagy, mint voltál, ezért már nem győzöm többé fejemben tartani minden gazdagságodat, és ugyancsak szorult helyzetben vagyok a fáraó adószedői miatt, mert mohóságuk és arcátlanságuk a réginél is nagyobbra nőtt. Bizony, amikor a gabonakereskedők meghallották, hogy az új gazdák vetőmaghoz jutottak, a gabona ára tüstént leesett, és még jobban leesett akkor, midőn elterjedt a béke híre, mert mindenki eladta gabonáját, hogy kötelezettségeitől megszabaduljon. A gabonakereskedők nagy károkat szenvedtek, sokan elszegényedtek közülük. De amikor a gabona ára esett, olcsó áron még több gabonát vásároltam, mint azelőtt, bár a kalász be sem érett, és a gabona lábon volt még. Ősszel a vetőmagként elosztott gabonát is összegyűjtöttem parancsod szerint, tehát visszakaptam előző gabonámat is. Bizalmasan elmondhatom neked, uram, hogy hazudnak, akik az új gazdák gabonáját foltosnak mondják, mert éppoly tiszta, akár mások gabonája, és nem árt senkinek. Úgy vélem, a papok és híveik locsolták meg vérrel, és attól lett foltos, attól kezdett szagosodni. De ez veszélyes beszéd, és nem szeretném, ha bárkinek is elmondanád. Igaz, nem hinné el senki, mert mindenki erősen hiszi, hogy az új gazdák gabonája átkozott gabona, és kenyerük átkozott kenyér. Neked is előnyödre szolgál, uram, hogy az emberek ezt hiszik. Mert ősszel, midőn Eje a fáraó nevében gabonát kezdett szállítani hajókkal Szíriába, hogy a béke megkötése után Szíria piacairól kiszorítsa a babiloni gabonát, a gabona ára újra felment. Sohasem volt ilyen magas az ára, mint most, ezért nyereségünk mérhetetlen, és annál hatalmasabbra növekszik, minél tovább tartjuk tárházainkban. Hiszen jövő ősszel éhínség lopódzik be majd Egyiptomba, mert az új gazdák földjei szántatlanok és bevetetlenek, a rabszolgák elmenekülnek a fáraó birtokairól, a parasztok meg elrejtik gabonájukat, nehogy Szíriába vigyék tőlük. Ezért nem tudom megállni, uram, hogy égig ne magasztaljam a te nagy ravaszságodat, mivel a gabonakereskedésben ravaszabb vagy nálam is, pedig először ostobának hittelek.

Miután végighallgattam Kaptah számvetését, így szóltam hozzá:

- Add el mindened, ha úgy szükséges, és vásárolj gabonát, amennyit csak bírsz, és ne törődj vele, mennyibe kerül! De ne olyan gabonát vásárolj, amely még ki sem sarjadt a földből, hanem csakis olyat, amelyet szemeddel láthatsz, és ujjaid közt végigpergethetsz. Azt is fontolóra kell venned, hogy vissza tudnál-e vásárolni gabonát Szíriából, mert noha a békeegyezmény szerint a fáraó kénytelen gabonát szállítani oda, Szíria Babilóniából is kaphat, és nem tart igényt az egész szállítmányra. Bizony igaz, hogy jövő ősszel éhínség lopódzik Kemet földjére, ezért legyen átkozott, aki a fáraó tárházaiból Szíriának gabonát ad el, hogy a babilóniai gabonát kiszorítsa!

Kaptah erre ismét bölcsességemet dicsérte:

- Helyesen beszélsz, uram, mert ha ez az üzlet szerencsésen zárul, Egyiptom leggazdagabb embere lesz belőled. Remélem, kapok még gabonát, habár uzsoraárat kell fizetnem érte. De az, akit átkozol, maga az ostoba Eje pap, aki a békekötés után olcsó áron olyan sok gabonát adott el Szíriának, hogy az Szíria gabonaszükségletét hosszú évekre kielégítené. Így cselekedett, mivel Szíria azonnal fizetett, mégpedig arannyal, és Ejének a fáraó harmincéves uralkodói évfordulójához rengeteg aranyra volt szüksége. A szíriaiak pedig nem akarják újra eladni a gabonát Egyiptomnak, bár az egyiptomi kereskedők már érdeklődtek efelől. Télen felhalmozták, és most egyetlen szemet sem adnak el belőle. A szíriaiak ravasz kereskedők, és gondolom, kivárják, amíg a gabonaszemet arannyal mérik majd Egyiptomban. Akkor aztán újra eladják nekünk saját gabonánkat, és Egyiptom összes aranyát ládáikba gyűjtik legalábbis azt az aranyat, amelyet mi ketten nem bírunk a mi ládáinkba gyűjteni, uram.

De én nemsokára elfeledtem a gabonát, az Egyiptomot fenyegető ínséget, csakúgy, mint a jövőt, amely sötétbe burkolózott, alighogy a lenyugvó nap utolsó vérszínű sugarát Ahetaton tetőire vetette. Hiszen Merit szemébe néztem, és szívem teleitta magát az ő szépségével, és bor volt ő szájamban, és olaj a hajamon. Merit oldalán pihenvén, nem éreztem többé, hogy idegen vagyok a világban, öle otthonom volt, és szája elcsókolta magányosságomat. Mégis csupán múló álomkép volt mindez, és csak azért kellett kipróbálnom, hogy teli serleggel kapjak az életből.

A Krokodilfarokban újra megláttam a kicsi Thotot is, és látásán átmelegedett szívem. Karját nyakam köré fonta, és így szólított: "Apa". Nagyon meghatott, hogy így emlékszik reám. Merit elmondta, hogy a fiú anyja meghalt, és ő magához vette, mert egykor ölében vitte a körülmetélésre, tehát a szokás szerint gondoskodnia kell felneveléséről, ha szülei nem képesek rá. Thot otthonossá is vált a Krokodilfarokban, az ivó vendégei kényeztették, és ajándékokat, játékokat hoztak neki, hogy kedveskedjenek Meritnek. De én is megszerettem Thotot, és magamhoz vettem a rézöntő egykori házába, aminek Muti nagyon megörült. Amidőn nézegettem, hogyan játszadozik a szikomorfa tövében, és hallottam, miként viháncol és kötekedik az utca gyerekeivel, saját gyermekkorom jutott eszembe, és irigyeltem a kicsi Thotot. Észrevettem, hogy okos fiú, és az írás képeit és jeleit gyorsan tanulja, ezért elhatároztam, hogy Théba legjobb iskolájába fogom járatni, ahova az előkelők gyermekei járnak. Merit igen örvendezett elhatározásomon, de Muti sem unta meg, hogy mézeslepényt süssön és mesét mondjon neki. Akaratának megfelelt, hogy a fiú asszony nélkül van házamban, aki csak zavarná őt, és forró vizet loccsantana a lábára, miként a többi asszony, ha férjével összevesz.

Ily módon boldog lehettem volna, de a szenvedély és gyűlölet egyre nőtt Thébában, és nem tudtam szemet hunyni előtte. Nem múlt el nap, hogy ne verekedtek volna össze az utcákon és tereken. Az emberek sebeket vágtak egymáson, és széthasították egymás fejét, miközben Ámonon és Atónon veszekedtek. A fáraó őreinek és a bíráknak rengeteg munkájuk volt, és minden héten megkötözött férfiakat, asszonyokat, öregeket, de még gyermekeket is hoztak a kikötőbe. Otthonaikból hurcolták el őket, és kényszermunkára küldték a fáraó birtokaira, kőfejtőibe, vagy éppenséggel bányáiba - Ámon miatt.

Míg Thébában voltam, már nem sok beteg érkezett udvaromba, hogy segítségemet kérje, az emberek elkerültek, és elfordították arcukat. De a rabszolgák és a kikötőbeli teherhordók továbbra is eljöttek hozzám, ha ujjukat a malomkövek összezúzták, vagy térdüket megsebezte és karjukat eltörte az emelőkről lezuhanó rakomány. Óvatosan igyekeztek kipuhatolni szívemet, és megkérdezték:

- Igaz-e vajon, hogy Atón - akit nem értünk, mivel nincsen ábrázata - egyenlővé teszi a gazdagot és szegényt, megoldja a rabszolgák láncait? Bizony, mi is szívesen heverésznénk napernyő árnyékában, mi is szívesen innánk bort aranyserlegekből, mi is szívesen dolgoztatnánk másokat magunk helyett! Tudjuk, volt egy olyan idő, amikor a gazdagok bányában dolgoztak, asszonyaik koldultak az utcasarkon, és akiknek azelőtt nem volt semmijük, borral öntözték kenyerüket, és aranyos mennyezet árnyékában aludtak éjszaka. Ha már volt egyszer ilyen idő, miért ne térhetne vissza újra? Meglehet, éppen ez az Atón hozza el nekünk.

Meggyógyítottam ujjukat, összetört tagjaikat helyükre illesztettem, térdüket bekötöztem, és azt mondtam nekik:

- Bizony ne kérdjétek ezt tőlem, mert nem tudom, csak Ehnaton fáraó bírja Atón bölcsességét, és terveiről Atón csak neki nyilatkozott. De tudom, hogy Atón minden embert a maga helyére állít, és mindenkinek megszabja bőrének színét, és nemzetségét. Rabszolgák mindig voltak és mindig lesznek, az embernek kötelessége, hogy dolgozzék két kezével. Ez ellen semmit sem tehetünk, végezze hát munkáját mindenki legjobb tudása szerint. Félek, hogy beszédetek veszélyes beszéd, és gondolataitok aggasztó gondolatok, ezért nem szeretném, ha az őrök fülébe jutnának.

Akkor így beszéltek:

- Őszintén szólunk hozzád, Szinuhe, mert tudjuk, hogy együgyű és egyszerű ember vagy, hiszen ajándék nélkül gyógyítasz bennünket, és rosszat még a légynek sem kívánsz. Biztosan tudjuk, hogy nem adsz fel beszédünkért, de szavainkat rosszul értelmezed, hiszen magunk is megértjük, hogy az embernek dolgoznia kell. Ám miért éppen mi születtünk rabszolgának és szolgának? Miért születtek mások napernyő alatt, hogy aranyserlegből igyanak? Ezt nem értjük, és erre kívánunk magyarázatot. Különben azt hisszük majd, hogy mindez rossz és igazságtalan, és sakál van benne eltemetve. Meglehet, egyszer kiássuk a sakált a sírjából, és megetetünk vele minden gazdagot és előkelőt, aki most botjával ütlegel bennünket!

Arcátlanságuk megdöbbentett, de igazságot rejtett magában. Ugyancsak törtem a fejem, hogy válaszolni tudjak nekik, de minden tudásom kevés volt ehhez. Tehát csak annyit mondtam:

- Rabszolga az ember, ha rabszolgának érzi magát, szívében mindenki szabad.

Gúnyosan rám nevettek.

- Kapnál csak egyszer botütéseket a hátadra, majd nem beszélnél így! - válaszolták. - Kedvelünk téged, Szinuhe, mert együgyű és egyszerű ember vagy, és ajándék nélkül gyógyítasz bennünket. Jöjj tehát hozzánk a kikötőbe, és mi üres nádkosárban elrejtünk téged és megvédelmezünk, amikor majd elkezdődik a nagy sakálvadászat. Az pedig elkezdődik nemsokára, mert egyre kisebb és kisebb mérővel kapunk, olajunk is bűzleni kezd, és nincs többé veszteni valónk...

5

Thébai tartózkodásomról már nem sokat mondhatok. Ehnaton fáraó hamarosan értem küldetett, mert fej szaggatása újra rosszabbodott. Indulásomat nem halogathattam tovább. Elbúcsúztam hát Merittől és a kicsi Thottól, mert bánatomra nem vihettem őket magammal a folyón, mint szerettem volna, hiszen a fáraó parancsa olyan sietségre kényszerített, hogy nem lett volna örömük az utazásból. De így szóltam Merithez:

- Kövess engem a kicsi Thottal, éljetek házamban Ahetatonban, hogy mindhárman boldogok legyünk!

- Tépd ki a virágot helyéről a sivatagból, ültesd kövér televénybe, és locsold meg mindennap, meglátod, hogy elfonnyad és elpusztul - mondta. - Hasonlóképpen járnék én is Ahetaton városában. Mert hozzám való barátságod elfonnyadna és meghalna, midőn összehasonlítanál az udvari asszonyokkal, s midőn ők ujjal mutatnák meg rajtam mindazt, amiben nem vagyok hozzájuk hasonló, hiszen ismerem az asszonyokat, és a férfiakat is. Különben sem illő királyi orvosi rangodhoz, hogy olyan asszonyt tarts házadban, aki ivóban nőtt fel, s akinek részeg férfiak fogdosták derekát évről évre.

- Merit, én kedvesem! - válaszoltam. - Visszatérek hozzád oly gyorsan, amint csak tudok, mert éhség és szomjúság gyötör minden pillanatban, melyet tőled távol kell töltenem. Sokan elhagyták Ahetatont, s nem tértek vissza többé. Meglehet, én is eljövök hozzád, és nem térek vissza Ahetaton városába.

- Többet mondasz, mint amennyit a szíved megenged, Szinuhe. Ismerlek jól, és tudom, nem illő rangodhoz, hogy elhagyd a fáraót, midőn mások elhagyják őt. A jó napokban talán elhagyhattad volna, de a rossz napokban semmiképp sem hagyhatod el. A te szíved így érez, Szinuhe, és ki tudja, talán éppen ezért vagyok a barátod.

Szavai lázadásra késztették szívemet, és kalászszálkák böködtek torkomban, amikor rádöbbentem, hogy elveszíthetem őt. Ezért felindultan szóltam:

- Merit! Sok ország van a világon, nem csupán Egyiptom. Megelégeltem az istenek viszálykodását, és a fáraók esztelenségeit. Vándoroljunk hát együtt valami messzi tájra, és éljünk együtt, te, én és a kicsi Thot, ne gondoljunk azzal, hogy mit hoz a holnap!

De Merit mosolygott, és szemében feketére vált a bánat.

- Szavaid hiábavaló szavak, és ezt magad is tudod, de mégis örvendezem hallásukon, mert azt bizonyítják, hogy szeretsz. Ám azt hiszem, hogy sehol másutt nem lehetnél boldog, csak Egyiptomban, mert egyszer már visszatértél ide; és ugyanúgy én is csak Théba falai közt élhetek boldogan. Jól tudod, aki ivott egyszer a Nílus vizéből... Nem, Szinuhe! A szívétől senki sem menekülhet, és neked mindent teli serleggel kell kapnod. Idő múltán, majd ha megöregedtem, rúttá és kövérré váltam, megunnál és meggyűlölnél mindazért, amit miattam elszalasztottal az életből. Én nem akarom ezt, inkább megválok tőled.

- Nekem te vagy a hazám és otthonom, Merit - mondtam. - Kezemben te vagy a kenyér, szájamban te vagy a bor, jól tudod. Te vagy az egyetlen ember a világon, akinek társaságában nem vagyok magányos, ezért szeretlek téged.

- Valóban - szólt Merit, kicsit keserűen -, csupán magányosságod takarója vagyok, ha nem használt szőnyeged. De ennek így kell lennie, és nem is bánom. Ezért, noha talán tudnod kellene, nem árulom el neked a titkot, mely szívemet emészti, hanem megőrzöm magamnak, pedig gyengeségemben már majdnem elárultam. De temiattad őrzöm meg, csakis temiattad, Szinuhe.

És nem mondta el titkát. Büszkébb volt, mint én, és talán magányosabb is, noha akkor azt nem értettem meg, hiszen végső soron mindenben csak magamra gondoltam. Úgy vélem, ily módon cselekednek mind a szerelmes férfiak, jóllehet ez nem ment engem semmiképp. Bizony, ha azt hiszik, hogy másra nem is gondolnak, mint saját magukra, ez éppúgy képzelődés csupán, mint megannyi más dolog a világon.

Akkor elutaztam Thébából, és újra visszatértem Ahetatonba, és ezután már nincsen többé más elbeszélni valóm, mint csupa rossz.




Hátra Kezdőlap Előre