Tizenharmadik könyv

Atón birodalma a földön

1

Amikor Ahetatonba érkeztem, Ehnaton fáraó csakugyan beteg volt, és segítségemre várt. Világos pillanataiban, midőn hideg borogatásokat raktam fejére, és csillapító gyógyszerekkel enyhítettem fájdalmát, komor és keserű szemmel nézett rám, mintha kimondhatatlan csalódás lopózott volna titkon a szívébe. Tekintete felzaklatott, ezért újra szerettem őt gyengeségében, és sokat adtam volna, ha megóvhatom a csalódástól.

- Szinuhe - kérdezte tőlem -, lehet vajon, hogy látomásaim hazugságok és csupán beteg fejemből születnek? Ha így van, akkor az élet szörnyűbb, mint gondoltam, és nem jóság uralkodik a világban, hanem mérhetetlen gonoszság. De nem lehet így, látomásaimnak igaznak kell lenniök! Hallod-e, Szinuhe, te önfejű! Látomásaimnak igaznak kell lenniök, habár szívemben nem süt többé az Ő napja, és barátaim ágyamba köpnek. Mert nem vagyok vak, belelátok az emberek szívébe. Látom, Szinuhe, a te szívedet is. Látom lágy és gyönge szívedet, és tudom, hogy bolondnak tartasz, de én megbocsátok érte, mivel egyszer a te szívedbe is bevilágított a fény.

Midőn pedig legyőzte a fájdalom, jajgatva, nyögve így beszélt hozzám:

- Szinuhe! A beteg állaton megkönyörül a bunkó, a sebzett oroszlánon a lándzsa, de az emberen senki nem könyörül. Csalódásom keserűbb, mint maga a halál, hiszen attól nem rettegek, mert az Ő világossága fénylik szívemben, és testem meghalhat, ámde lelkem örökkön-örökké él, és Őbenne világít majd az egész világ felett. A napból születtem, Szinuhe, a napba fogok újra visszatérni, és sok-sok csalódásom miatt, bizony, már nagyon visszavágyom oda. Így beszélt betegségében, és nem tudom, hogy maga is tudta-e vajon, mit beszél. De amikor beköszöntött az ősz, ápolásom jóvoltából állapota ismét javulni kezdett, noha talán helyesebb lett volna, ha átengedem őt a halálnak. Ám az orvos nem engedheti meghalni betegét, amíg meg tudja gyógyítani.

Sokszor átok ez neki, mégsem tehet ellene semmit; éppúgy meg kell gyógyítania a jókat, mint a rosszakat, a jámborokat, mint a hamisakat.

Az ősz közeledtével Ehnaton tehát gyógyulni kezdett, de ez időben bezárkózott magába, és sem hozzám, sem máshoz nem beszélt. Szeme szigorúvá vált. Magányos volt nagyon.

És amikor azt mondta, hogy barátai az ágyába köpnek, igazat mondott.

Nefertiti, miután megszülte ötödik leánygyermekét, megunta és meggyűlölte őt, és tetteivel nem gondolt többé, hanem mindenáron azon igyekezett, hogy megbántsa. Ezért, amikor az árpaszem hatodszor is zöldellni kezdett, a méhében hordott magzat már csak névleg volt a fáraó vére. Bizony Nefertiti idegen magot engedett méhébe ömleni. Első megtévedése után nem ismert többé határokat, és hol ezzel, hol azzal töltötte kedvét, még Thotmesz barátommal is. Ágyastársakat igazán nem kellett sokáig keresnie, mert noha tavasza már elszállt, szépsége most is királyi volt. Tekintetében és gunyoros mosolyában olyasmi volt, ami vonzotta hozzá a férfiakat, akár a varázslat, úgyhogy nem tudtak ellenállni. Elkeseredésében és haragjában szántszándékkal viszályt szított a fáraó hívei között, még szeretkezett is velük, és minden módon igyekezett őket elidegeníteni Ehnatontól.

A barátok oltalmazó szeretete így lassanként meggyengült a fáraó körül.

Nefertiti erős akaratú félelmetesen éles eszű volt, s a nő igen veszedelmes, ha gonoszsága ésszel és szépséggel párosul, de még veszedelmesebb, ha mindezen felül a nagy királyi hitves hatalmát is birtokolja. Nefertiti hosszú évekig erősen megtartóztatta magát. Túl sokáig megelégedett a mosolygással, azzal, hogy szépsége által uralkodhatott, az ékszerekkel, a borral, a róla írt költeményekkel és a hízelgésekkel. De ötödik leánya megszületésekor valami bizonyára eltört benne. Érezte, hogy sohasem szülhet fiút, és ezért Ehnatont tette felelőssé. Sorsa valóban ellenkezett a természet rendjével, és igazán megzavarhatta asszonyi szívét. Ám nem szabad azt sem elfelejteni, hogy ereiben Eje fekete vére folyt, a hazug, csalárd, gonosz és hatalomra éhes pap vére; nem csoda hát, hogy ilyenné változott. A fáraó mindenesetre magányba burkolózott; étele a szegények kenyere és kásája, itala a Nílus vize volt. Meg akarta tisztítani testét, hogy derűjét visszanyerje, és a húst meg a bort okolta látomásainak elhomályosulásáért.

A külvilágból sem érkezett jó hír Ahetatonba. Aziru számtalan, különféle panaszokkal teli agyagtáblát küldött a fáraónak. Azt írta, harcosai haza akarnak térni, hogy juhokat, marhákat legeltessenek, megműveljék a földet, és kedvüket töltsék asszonyaikkal, mert hiszen békeszerető emberek. De a Szináj sivatagból szakadatlanul rablócsapatok törnek át a törvényes határon, és pusztítják Szíriát. E csapatok egyiptomi fegyvereket használnak egyiptomi tisztek vezérletével, tehát állandóan veszélyeztetik Szíria biztonságát, és Aziru nem tudja miattuk harcosait hazaengedni. Gáza katonai parancsnoka is a békeegyezmény betűi és szelleme ellen cselekszik, mivel a város kapuit bezárta a békés kereskedők és karavánok előtt, és saját gálád szempontjai alapján választotta ki azokat, akiknek megengedte a kereskedést. Aziru panaszainak nem volt se vége, se hossza. Más ember a helyében már régen elveszítette volna türelmét, írta a fáraónak, ő azonban tűr, mert a békét mindennél jobban szereti. De azért a dolognak már véget kell vetni, különben nem felelhet a következményekért.

Babilon is megneheztelt, mert Egyiptom versengett vele Szíria gabonapiacain, és Burraburias király cseppet sem volt elégedett a fáraótól kapott hozomány-ajándékkal, hanem egész sereg olyan követelést terjesztett elő, melyet, úgymond, a fáraónak teljesítenie kell, ha a régi barátságot fenn kívánja tartani. Babilon állandó ahetatoni követe széttárta karját, és szakállát megtépve, így beszélt:

- Uram olyan, akár a vackáról nyugtalanul felkelő oroszlán, amely orrlyukát tágítva, szaglássza, mit hoz a szél magával. Egyiptomba vetette reményét, de ha Egyiptom valóban oly szegény, hogy nem képes elegendő aranyat küldeni neki serege gyarapításához és hadiszekerek építéséhez, én nem tudom, mi történik. Gazdag és erős Egyiptommal mindig barátságban kíván élni. Ez a barátság biztosítaná a világ békéjét, mert Egyiptom és Babilon eléggé gazdagok ahhoz, hogy ne legyen szükségük háborúra, azonkívül gazdagságuk kedvéért mindent úgy kívánnak megőrizni, ahogyan van. Ám a szegény és gyenge Egyiptom barátsága uramnak semmit nem jelent, sőt inkább teher a vállán. Elmondhatom azt is, hogy uram igencsak megrökönyödött, amikor Egyiptom, gyengeségében, lemondott Szíriáról. Bizony, mindenkinek drágább a saját bőre, mint a másé, és Babilonnak is Babilon jövőjére kell gondolnia.

Ekkor érkezett meg a hettiták küldöttsége is, számos előkelő tiszttel az élén. Kijelentették, hogy Egyiptom és Hatti hagyományos barátságának megerősítése céljából jöttek, meg akarnak ismerkedni Egyiptom szokásaival, melyekről sok jót hallottak, szintúgy Egyiptom hadseregével, melynek szervezetéből és fegyvereiből sok hasznosat tanulhatnak. Kedvesen és megnyerően viselkedtek, gazdag ajándékokkal lepték meg az udvar előkelőségeit. A fiatal Tutnak - Anhszenaton férjének és Ehnaton fáraó vejének - többek között egy kést ajándékoztak, amely kék fémből készült, és élesebb, tartósabb volt minden más késnél. Tut nagyon megörült neki, azt sem tudta, miképpen hálálja meg az ajándékot. Egyedül nekem volt Ahetatonban hasonló késem. Mint már elmeséltem, egy hettita kikötőparancsnok adta, midőn meggyógyítottam őt. Azt tanácsoltam Tutnak, hogy kését szíriai mintára boríttassa arannyal és ezüsttel, miként magam is tettem Szimirrában. Ily módon pompás díszfegyver lett a késből, és Tut annyira megszerette, hogy elhatározta, majd a sírba is magával viszi. Mert Tut csenevész, beteges fiú volt, és többet gondolt a halálra, mint más vele egykorú fiú.

Ezek a hettita tisztek igazán megnyerő és művelt férfiak voltak; mellvértjükön és köpenyükön szárnyas nap és kettős balta csillogott. Erős, büszke orruk, akaratos álluk, vad szemük elragadta az udvari asszonyokat, akik az asszonyok szokása szerint kedveltek mindent, ami új. Így sok barátot szereztek Ahetatonban, és az előkelők palotáiban reggeltől estig és estétől reggelig ünnepelték őket, míg bele nem fáradtak. Akkor bocsánatkérő mosollyal panaszkodtak fejfájásukra, és azt mondták:

- Tudjuk, hogy országunkról számtalan rémes történetet mesélnek, melyeket az irigy népek találtak ki rólunk. Ezért módfelett örvendezünk, hogy most megmutathatjuk magunkat és saját szemetekkel láthatjátok, hogy művelt emberek vagyunk, sokan közülünk írni-olvasni is tudnak. Bizony, nem eszünk nyers húst, és nem iszunk gyermekvért, ahogyan mondják, hanem értjük az egyiptomi meg a szíriai étkezés módját egyaránt. Békés emberek vagyunk, a civódást nem álljuk. Ajándékokat adunk nektek, és semmi mást nem kérünk cserébe, csupán ismereteket, melyek hasznunkra válhatnak, midőn népünknek egyre magasabb tudást és műveltséget igyekszünk kölcsönözni. Bennünket különösen sardán harcosaitok fegyverforgatása érdekel, de éppúgy csodáljuk könnyű hadiszekereiteket, melyekkel a mi nehéz, esetlen és dísz nélkül való kocsijaink nem állják a versenyt. Ne higgyetek a Mitannibéli menekültek fecsegéseinek, mert szájukból az irigység beszél, hiszen gyávaságukban elhagyták hazájukat és övéiket. Elmondhatjuk, hogy semmi bántódásuk sem esett volna, ha országukban maradnak! Ma is azt tanácsoljuk nekik, térjenek vissza, és éljenek békében népünkkel. Rágalmaik miatt mi nem haragszunk rájuk, mert megértjük irigységüket. De nektek is meg kell értenetek, hogy Hatti földje szűk, és nekünk sok gyermekünk van, mert nagy királyunk, Suppiluliuma, igen szereti a gyermekeket. Ezért gyermekeink számára új földek kellenek, marháinknak új legelők, és Mitanniban mindezt megtaláltuk, mert Mitanni asszonyai csupán egy vagy két gyermeket hoznak a világra. Bizony, azt sem bírtuk elnézni, milyen zsarnokság és jogtalanság uralkodik Mitanni földjén, és igazat szólva, maguk a mitanniak hívtak bennünket segítségül, amiért is nem elnyomóként, hanem mint felszabadító vonultunk országukba.

Serlegüket magasra emelvén, éltették és dicsérték Egyiptomot, a nők pedig izmos nyakukat és vad szemüket nézték nagy epekedéssel.

- Egyiptom gyönyörű ország, és mi szeretjük - mondták a hettiták. - De talán a mi országunkban is akad valami okulni való, és hisszük, hogy királyunk szívesen látná vendégül azokat az egyiptomi előkelőket, akik kedvelnek bennünket, s meg akarják tanulni szokásainkat. Ki tudja, még ajándékokat is ad nekik, mivel az egyiptomiakat igen kedveli, és szereti a gyermekeket. Gyermekekről szólván, királyunk azt akarja, hogy asszonyaink minél több gyermeket szüljenek, de Egyiptom szép asszonyainak ezért cseppet sem kell félniök tőlünk.

Bizony, éppúgy tudjuk kedvünket tölteni velük, miként a művelt emberek teszik, és nem ejtjük őket teherbe. Így beszéltek sok szépet Ahetaton előkelőinek, és senki nem titkolt előlük semmit. De én úgy éreztem, hogy a halál levegője költözött velük az Égi Magasságok Városának falai közé, eszembe jutottak kopár földjeik és karóba húzott varázslóik, ezért nem bántam, hogy elmentek Ahetatonból.

Ahetaton már nem volt olyan, mint azelőtt. Lakóit elragadta a szenvedély; soha még nem ettek és ittak, szeretkeztek és mulatoztak annyit, mint ez időben.

A földekről begyűjtötték a termést, újra eljött az áradás, és újra leapadt. Beköszöntött a tél, s a téllel együtt éhínség lett úrrá Egyiptom földjén, és senki nem tudhatta, miféle csapást hoz a holnap. Elterjedt a hír, hogy Aziru Szíria számos városát megnyitotta a hettiták előtt. Elterjedt a hír, hogy a hettiták könnyű hadiszekerei áthajtottak a Szináj sivatagon, megtámadták Taniszt, és az Alsó Birodalmat elpusztították körülötte, egészen a folyóig.

2

Eközben Eje Thébából és Horemheb Memfiszből Ahetatonba érkezett, hogy tanácskozzanak a fáraóval, és mentsék, ami még menthető. A tanácskozásokon jelen voltam, mint orvos, mert féltem, hogy Ehnaton felizgatja magát és újra megbetegszik ama sok rossz miatt, amit hallania és nyelnie kell. De a fáraó zárkózott és közönyös volt, nem veszítette el türelmét, hanem végighallgatta mondanivalójukat. Eje pap így szólt:

- A fáraó gabonaházai üresek, és Kús földjéről nem érkeztek be az adók, mint azelőtt, pedig minden reményemet beléjük vetettem. Éhínség uralkodik szerte az országban; az emberek kikaparják az iszapból a vízinövények gyökereit és azt eszik, de esznek már sáskákat, bogarakat és békákat. Sokan éhen haltak, de még többen éhen fognak halni ezután, mert a fáraó gabonája szigorú beosztással sem elegendő mindenkinek, a kereskedők gabonája pedig túl drága ahhoz, hogy a szegény nép megvásárolhassa. Nyugtalanság vert tanyát az emberek szívében; a vidékiek a városokba, a városiak vidékre menekültek, és mind azt mondják: "Ez Ámon átka, és a fáraó új istene miatt kell szenvednünk." Ezért köss egyezséget a papokkal, Ehnaton fáraó, és add vissza Ámonnak a hatalmat, hogy az emberek imádkozhassanak hozzá, áldozhassanak neki, és megnyugodjanak. Add vissza Ámonnak földjeit, hogy Ámon bevesse őket, mert a nép nem meri bevetni, és még a te földjeid is bevetetlenül maradtak, hiszen a nép szerint éppúgy átkozott földek, mint Ámon földjei. Köss egyezséget tehát Ámonnal, és idejében tegyed, különben mosom kezeimet, és nem felelek a következményekért.

Horemheb viszont azt mondta:

- Burraburias békét vásárolt a hettitáktól, Aziru pedig engedett nyomásuknak, megnyitotta előttük városait, és egyesült velük. Még van idő, Ehnaton fáraó! Fújasd meg a kürtöket, bontsd ki a zászlókat, és hirdesd meg a háborút! Gyűjtsd össze Egyiptom összes rezét a lándzsa- és nyílhegyekhez, és meglátod, hatalmad megmenekül. Magam fogom megmenteni egy páratlan háborúval, szétzúzom a hettitákat, és visszafoglalom neked Szíriát. Minderre képes vagyok, ha Egyiptom minden vagyonát és gabonáját a hadsereg rendelkezésére bocsátod, mert akkor az éhség a gyávából is katonát farag. Ámon vagy Atón, teljesen mindegy, mert a nép, ha megkapja a háborút, Ámont elfelejti, és nyugtalansága levezetődik, egy győzelmes háború pedig mindennél jobban megerősíti hatalmadat. Megígérem, fáraó, hogy győzni fogok, mert Horemheb vagyok, a sólyom fia, nagy tettekre születtem, és eljött az én időm, melyre egész életemben vártam!

E szókat hallván, Eje gyorsan közbevágott:

- Ne higgy Horemhebnek, Ehnaton fáraó, drága fiam! Szájából csalárdság beszél, és csupán hatalmadra áhítozik. Köss egyezséget Ámon papjaival, és hirdesd meg a háborút, de semmiképp se add a vezérséget Horemhebnek, inkább valamelyik öreg, tapasztalt katonának, aki a nagy fáraók idejében az írásokból tanulta meg a hadviselést, és akiben tökéletesen megbízhatsz!

- Ha nem a fáraó előtt állnánk, Eje - fakadt ki Horemheb -, majd jól rávernék piszkos szájadra! Saját mércéddel mérsz engemet is, és bizony a te szájadból csalárdság beszél, mert titokban már tanácskoztál Ámon papjaival, s a fáraó háta mögött egyezséget kötöttél velük. De én sohasem fogom megcsalni azt a fiút, akinek erőtlenségét Théba hegyeinél, a sivatagban, egykor vállkendőmmel takargattam! Az én célom Egyiptom nagysága, és Egyiptomot már csak csupán én tudom megmenteni.

- Beszéltetek? - kérdezte tőlük Ehnaton.

- Beszéltünk - válaszolták egyszerre.

Akkor a fáraó azt mondta:

- Mielőtt határozok, virrasztanom és gondolkoznom kell. De holnapra hívjátok össze az egész népet; mindenkit, aki szeret engem, az előkelőket és alacsony rangúakat, az urakat és szolgákat, de még a kőfejtőket is, mert bennük népemhez kívánok szólni, és kinyilatkoztatom majd döntésemet.

Horemheb és Eje engedelmeskedtek a fáraó parancsának, és másnapra összehívták a népet. Eje azt remélte, hogy a fáraó egyezséget köt Ámonnal, Horemheb pedig azt, hogy meghirdeti a háborút Aziru és a hettiták ellen.

Ehnaton egész éjjel virrasztóit, és imádkozott. Nyugtalanul járkált termeiben, nem vett magához ételt, és nem beszélt senkihez, ezért mint orvos, aggódtam érte. Másnap aztán a nép elé vitték, és ő helyet foglalt trónszékén. Arca ragyogó volt, akár a nap, midőn kezét felemelvén, így beszélt a néphez:

- Gyengeségem miatt uralkodik ez időben éhség Egyiptom földjén, gyengeségem miatt fenyegeti ellenség határait, mert tudjátok meg, hogy a hettiták Szíriában Egyiptom megtámadására készülnek, és nemsokára ellenség lába tapos a fekete ország földjén. Bizony, mindez a gyengeségem miatt történt, mert nem értettem eléggé világosan istenem hangját, és nem teljesítettem akaratát. De most istenem megjelent nekem. Atón megjelent nekem, és igazsága tűzként ég szívemben, s már nem vagyok gyenge, nem tétovázom többé. Ledöntöttem trónjáról a hamis istent, de gyengeségemben Egyiptom összes többi istenét meghagytam az egyedülvaló Atón oldalán, és ezeknek árnyéka elsötétítette Egyiptomot. Ezért pusztuljon a mai napon Kemet földjének minden régi istene és uralkodjék egyedül Atón fénye Kemetnek földjén. A mai napon pusztuljon minden régi isten és virradjon fel Atón birodalma a földön!

A nép e szavak hallatára rémületében zúgni kezdett; sokan magasba emelték karjukat, sokan pedig leborultak a földre a fáraó előtt. De Ehnaton felemelte hangját, és kiáltva folytatta:

- Ti, akik szerettek engem, menjetek és döntsétek le Kemet földjének minden régi istenét, zúzzátok széjjel oltáraikat, törjétek össze szobraikat, öntsétek ki szent vizüket, romboljátok szét templomaikat, véssétek ki nevüket minden feliratból, és nyomuljatok be a sírokba is, hogy Egyiptom megmeneküljön! Előkelők, fogjatok botokat! Művészek, vésőtöket cseréljétek fejszére! Építők, fogjátok kalapácsotokat, és menjetek el minden városba és faluba, s döntsétek le a régi isteneket, töröljétek el nevüket! Ily módon tisztítom meg Egyiptom földjét a gonoszságtól.

Erre már sokan elinaltak rémületükben, de a fáraó mély lélegzetet vett, arca tüzelt az izgalomtól, és így kiáltott:

- Jöjjön el hát Atón birodalma a földre! A mai naptól kezdve ne legyenek többé rabszolgák és urak, gazdák és szolgák! Atón előtt minden ember egyenlő és szabad! Senki sem köteles többé másnak a földjét művelni, másnak malomkövet forgatni. Minden ember saját akarata szerint válassza meg munkáját, és szabadon járjon-keljen, ahogyan jólesik! A fáraó beszélt.

Most már nem zúgott a nép. Szótlanul állt mindenki, úgy meredt a fáraóra. A halál némasága telepedett Ahetaton falai közé, a halál bűzét éreztem orromban. De amint az emberek Ehnatont nézték, a fáraó megnőtt szemükben, arcának tüzes ragyogása elkápráztatta őket, és ereje beléjük költözött. Ezért izgatottságukban kiáltozni kezdtek, és így beszéltek egymáshoz: - Ilyen még sohasem történt, de bizonyos, hogy istene beszél belőle, és kötelességünk követni őt. - És a nép feltüzelve és vitázva oszlott széjjel. Az emberek öklükkel kezdték ütlegelni egymást, és a fáraó hívei Ahetaton utcáin öregembereket vertek halálra, akik a fáraó ellen beszéltek.

Amikor pedig a nép szétoszlott, Eje pap így szólt:

- Ehnaton, hajítsd el koronádat, törd ketté görbe botodat, mert a szavak, melyeket szóltál, már megdöntötték trónodat.

- A szavak, melyeket szóltam - válaszolt Ehnaton -, halhatatlanná tették nevemet mindörökre, és hatalmam az idők végezetéig élni fog az emberek szívében.

Ekkor Eje összedörzsölte tenyerét, a fáraó előtt a földre köpött, és lábával porba taposta.

- Ha így van, mosom kezeimet, és úgy cselekszem, ahogyan jónak látom, mert egy bolond előtt, azt hiszem, nem vagyok felelős tetteimért.

Távozni akart, de Horemheb karjánál és nyakánál megragadván, visszatartotta őt; nem is erőlködött, pedig Eje megtermett, erős férfi volt.

- Az uralkodóddal beszélsz! - kiáltott rá. - Parancsának alá kell vetned magad, Eje! Ne csald meg őt, mert ha megcsalod, bizony eljövök, és késsel átdöföm a hasadat még akkor is, hogyha saját erőmből kell sereget gyűjtenem. Ezt mondom neked, és nem szoktam hazudni. Bizony, nagy az ő esztelensége, és nem hiszem, hogy bármi jót szülhet, de én esztelenségében is szeretem, és hű maradok hozzá, mert eskümet bírja, és egykor vállkendőmmel takartam be erőtlen testét. Esztelenségébe némi bölcsesség is vegyül, mert ha csupán megdönti a régi isteneket, belső háborút csinál. Ám ő felszabadítja a malmok és földek rabszolgáit, ezzel a papok főztjébe köp, és a maga oldalára állítja a népet, jóllehet ebből még nagyobb zűrzavar támad majd... Én ugyan nem törődöm semmivel, de mit tegyünk a hettitákkal, Ehnaton fáraó?

Ehnaton ernyedten lógatta térdére a kezét, és nem válaszolt. Horemheb kérlelte:

- Adj nekem aranyat, gabonát, fegyvereket, hadiszekereket, lovakat, és adj hatalmat ahhoz, hogy katonákat fogadhassak, és az őröket minden városból az Alsó Birodalomba hivathassam. Ha mindezt megkapom, úgy vélem, visszaverhetem a hettiták támadását.

A fáraó vöröslő szemét Horemhebre emelte - a tűz már kihunyt arcán - és csendesen így válaszolt:

- Megtiltom, hogy kihirdesd a háborút, Horemheb. De ha a nép meg akarja védelmezni a fekete föld országát, én nem állhatok útjába. Gabonám és aranyam, fegyverekről nem is beszélve, nincsen, de ha volna, akkor sem adnám neked, mert a gonoszságnak nem akarok gonoszsággal ellenszegülni. Egyébként a védelmet Taniszban úgy szervezheted meg, ahogyan kívánod, de vért ne ontsál, és csak akkor védekezz, ha megtámadnak.

- Legyen, ahogy mondod - szólt Horemheb. - Ganajt ér az egész. Parancsod szerint meghalok Taniszban, mert gabona és arany nélkül még a legbátrabb és legjobb sereg sem képes sokáig védekezni. De köpök minden tétovázásra, Ehnaton fáraó, és saját fejem szerint fogom megvédeni magam. Élj boldogul!

E szókkal otthagyta a fáraót. Eje pap is elment, egyedül maradtam Ehnatonnal. Mérhetetlenül fáradt szemmel tekintett rám.

- A beszédtől elment az erőm, Szinuhe, de gyengeségemben is boldog vagyok. Mit szándékszol cselekedni, Szinuhe?

Szavai megleptek, zavartan néztem reá. Akkor fáradtan elmosolyodott, és megkérdezte:

- Szeretsz te engem? - Igenlésemre, hogy minden esztelenségében is szeretem, így szólt: - Ha szeretsz, azt is tudod, mit kell cselekedned, Szinuhe.

Szívem fellázadt akarata ellen, jól tudtam, mit kíván a fáraó. Végül dühösen megszólaltam:

- Gondoltam, hogy szükséged van rám, mint orvosodra, de ha nincsen, elmegyek. Én ugyan nem vagyok alkalmas arra, hogy ledöntsem az istenek szobrait, és karom gyenge a kalapácshoz, de történjék meg a te akaratod. A nép majd felhasítja bőrömet, kövekkel összezúzza koponyámat, és fejjel lefelé a falakra akaszt, de mindez aligha indít meg téged. Thébába megyek hát, mert ott sok templom van, és az emberek ismernek engem.

A fáraó nem válaszolt. Haraggal váltam el tőle.

A következő napon Horemheb hajóra szállt, hogy visszautazzék Memfiszbe, és onnan Taniszba menjen. Indulása előtt megígértem, hogy annyi aranyat kölcsönzők neki, amennyit csak össze tudok szedni Thébában, és elküldöm a birtokomban levő gabona felét. Az egyik felét saját céljaimra szándékoztam felhasználni, de a másik felét neki ígértem. Ki tudja, talán gyengeségem tévedése volt mindez, és meghatározta sorsomat: felét Ehnatonnak, felét Horemhebnek adtam, de egészében nem adtam egyiknek sem.

3

Thotmesszel utaztam vissza Thébába, és még messze voltunk, de már holttesteket sodort felénk a víz. Puffadtan ringtak lefelé a folyón; láttunk közöttük borotvált fejű papokat, előkelőket és alacsony rangúakat, őröket és rabszolgákat. Hajukról, ruhájukról és bőrükről látni lehetett, ki mivel foglalkozott életében, mígnem egészen megfeketedtek, és szétfoszlottak, vagy lenyelték őket a krokodilok. Bizony, a krokodiloknak nem kellett Thébáig úszniok, hogy emberhúst egyenek, hiszen a Nílus mentén minden városban és faluban ugyanaz történt; számtalan sokan haltak meg ez idő tájt, és mindenkinek a testét a folyóba dobták. Végül finnyássá váltak, mert a krokodilok okos és bölcs állatok, és szívesebben ették a nők és gyermekek puha húsát, vagy az előkelők kövér testét, mint a teherhordók és rabszolgák inas tagjait. Ha van eszük, aminthogy bizonyára van is, gondolom, e napokban ugyancsak dicsérték Atónt.

Az egész folyó a halál szagát árasztotta, s a szél fanyar füstszagot sodort felénk Thébából. Thotmesz gúnyosan megjegyezte:

- Úgy látszik, valóban eljött Atón birodalma a földre.

Megkeményítettem gyenge szívemet, és azt mondtam neki:

- Thotmesz! Ilyen még sohasem történt, és a világ ehhez hasonló alkalmat nem nyerhet még egyszer. Nem süthetünk kenyeret, ha nem őröljük meg a magot. Atón malma most megőrli a magokat, süssünk hát kenyeret belőlük Ehnaton kedvére, s bizony, meglátod, megváltozik a világ, és Atón előtt végül testvérekké válnak az emberek.

De Thotmesz bort ivott, hogy elűzze a halál szagát, és így szólt:

- Bocsásd meg, ha gyenge szívemet borral erősítem, mert bevallom, nagyon félek, és térdem remeg, hogyha arra gondolok, miféle megpróbáltatások várnak reánk. Ezért legjobb, ha leisszuk magunkat, mert az ember részegségében nem gondolkozik feleslegesen, nem gondol életre és halálra, s nem törődik az emberekkel meg az istenekkel.

Amikor Thébába érkeztünk, a város sok helyütt lángolt. Arra következtettünk belőle, hogy a régi isteneket már megdöntötték, és Atón győzelmet aratott.

Egyenesen a Krokodilfarokba mentünk, és ott találkoztunk Kaptahhal. Kaptah a drága ruhákat mind levetette, haját besározta, és a szegények szürke ruháját öltötte magára. Vak szeméről is levette az aranylemezt, és bőkezűen itatta a rongyos rabszolgákat és a felfegyverkezett kikötőbeli teherhordókat, miközben így szónokolt hozzájuk:

- Örvendjetek és vigadjatok, testvéreim, mert nagy öröm napja ez! Nincsenek többé urak és rabszolgák, előkelők és alacsony rangúak, minden ember szabadon járhat-kelhet, ahogy neki tetszik. Igyátok hát ma a boromat, én fizetem! Remélem, nem feledkeztek meg a Krokodilfarokról, ha majd kegyeibe fogad a szerencse, és elemelni való aranyat és ezüstöt találtok a hamis istenek templomaiban, avagy a gonosz gazdák házaiban. Hiszen én is rabszolga vagyok, akárcsak ti. Rabszolgaként születtem, rabszolgaként nőttem fel, a bizonyíték rá a szemem, melyet egyik gonosz gazdám íróvesszővel szúrt ki haragjában, amikor fenékig ittam korsójából a sört, és saját vizemmel töltöttem meg. De efféle gazság nem történhet meg többé soha! Senkinek nem kell megkóstolnia többé a botot, mert rabszolga, senkinek nem kell két kezével dolgoznia, mert rabszolga, hanem az életben minden csak öröm lesz, vidámság, ugrándozás, és mulatozás, ameddig bírjuk.

Miután mindezt elmondta, csak akkor vett észre bennünket; kissé szégyellte előbbi szavait, s egy zárt szobába vezetett. Ott így szólt:

- Talán okosabb volna, ha olcsóbb ruhákat öltenétek, és besároznátok kezeteket és arcotokat, mert a rabszolgák Atón nevét dicsérve járkálnak az utcákon, és Atón nevében mindenkit bottal vernek, aki túlságosan kövér és nem két kezével dolgozik. Nekem megbocsátották kövérségemet, mivel egykor magam is rabszolga voltam, és gabonát osztottam nekik, s ingyen mértem köztük a bort. De mondjátok már, miféle gonosz szél hozott ide benneteket éppen most? Hiszen Théba mostanában nem sok jót ígér az előkelőknek.

Megmutattuk neki vésőnket és kalapácsunkat, és elmondtuk: azért jöttünk, hogy ledöntsük a hamis istenek szobrait és kivéssük nevüket minden feliratból. Kaptah bölcsen bólintott.

- Tervetek talán okos és tetszik a köznépnek, ha óvakodtok attól, hogy megtudják kik vagytok. Mert sokféle változás történhet, és Ámon szarvai bosszút állnak tetteitekért, ha ismét uralomra jutnak. Nem hiszem, hogy sokáig tarthat ez az élet, mert honnan jutnak a rabszolgák gabonához. Féktelenségükben úgyis olyan dolgokat cselekedtek, amelyek sok előbbi keresztviselőt ingadozásra késztettek, s ezek a rend helyreállítása kedvéért visszatértek Ámonhoz. De Ehnaton fáraó rendelkezése a rabszolgák felszabadításáról különösen bölcs és jövőbe tekintő, mert ily módon elküldhetem minden alkalmatlan és kivénült rabszolgámat, akik csak feleslegesen pusztítják drága gabonám és olajam.

- Gabonáról szóltál, Kaptah - mondtam neki. - Tudd meg hát, gabonánk felét Horemhebnek ígértem, hogy háborút viselhessen a hettitákkal, ezért e gabonát késedelem nélkül hajón Taniszba kell szállítanod. De a gabona másik felét őröltesd meg, süttess belőle kenyeret, és oszd szét az éhezőknek minden városban és faluban, ahol gabonakészletünk van! Szolgáid a népnek kiosztott kenyérért nem fogadhatnak el fizetséget, hanem azt kell mondaniuk: "Ez Atón kenyere, vegyétek és egyétek Atón nevében, és áldjátok Ehnaton fáraót, s az ő istenét."

Erre Kaptah megtépte ruháját, mivel csak rabszolgaruhája volt, és nem lett nagy kára belőle, azután beletépett hajába is, hogy a rászáradt sár csak úgy porzott, és keserűen kiáltotta:

- Ez elszegényít téged, uram! És mi lesz az én jövedelmemmel? Rád ragadt a fáraó őrültsége, fejeden állsz, és hátrafelé mégy. Ó, én nyomorult, aki ezt a napot is megértem! Többé a szent bogár se tudna segíteni rajtunk, mert a kenyérosztásért senki sem fogja áldani nevedet, ez az átkozott Horemheb meg arcátlanul válaszol sürgető leveleimre, és arra biztat, hogy menjek magam az aranyért, melyet a te nevedben kölcsönöztem neki. Rosszabb a rablónál, mert a rabló viszi, amit visz, de ő kamatot ígér érte, és ily módon hiú reménnyel áltatja hitelezőit, míg végül dühükben szétpukkad a májuk. Ám szemedből látom, uram, hogy komoly a szándékod, ezért panaszkodásom nem segít. Teljesítenem kell akaratodat, bár szegénnyé tesz téged.

Otthagytuk Kaptahot, hogy tovább hízelegjen a rabszolgáknak, és a hátsó szobákban a templomok szent edényein és drágaságain alkudozzék, melyeket teherhordók raboltak a templomokból. Minden tisztességes ember a házába zárkózott, és elreteszelte ajtaját. Az utcák üresek voltak, és néhány meggyújtott templom, melyekbe papok zárkóztak, még mindig égett. Elmentünk a kifosztott templomokba, hogy a szent feliratokból kivéssük az istenek nevét, és ott ugyanilyen munkában találtunk a fáraóhoz hű más embereket. Kalapácsunkkal és vésőnkkel oly hevesen dolgoztunk, hogy a kövekből szikrák pattantak, így próbáltuk meggyőzni magunkat afelől, hogy fontos munkát végzünk, s fejszénk új kor eljövetelét segíti Egyiptomban. Csuklónk merev lett, tenyerünk megfájdult a véső forgatásától.

A nép pedig éhezett, és nyomorgott. A rabszolgák és teherhordók, miután eleget örvendeztek már szabadságukon, kék és vörös póznákat állítottak fel a kikötőben, és ezek köré gyűltek össze. Saját őrcsapatokat alakítottak, melyek Ámon híveinek házait és az előkelők házait fosztogatták, hogy gabonájukat, olajukat és vagyonukat kioszthassák a nép között. A fáraó őrei nem tudták megállítani őket. Kaptah valóban fogadott embereket a gabona megőrlésére és kenyérsütésre, de a nép elragadta a kenyeret szolgáitól, és így beszélt: "Ez a kenyér a szegényektől raboltatott, tehát jogos, hogy a szegények között osszák széjjel." Elosztogatott gabonámért, bizony, senki nem áldotta nevemet, pedig egyetlen hó leforgása alatt szegénnyé tettem magam.

Amikor ily módon eltelt negyven nap és negyven éjjel, s a zűrzavar mind nagyobbra nőtt Thébában, amikor a férfiak, akik azelőtt aranyat mértek, koldulva ácsorogtak az utcasarkokon, s feleségeik rabszolgáknak adták el ékszereiket, hogy gyerekeiknek kenyeret vásárolhassanak, akkor az éj sötétjében eljött házamba Kaptah, és ekképpen szólt:

- Uram, itt az ideje, hogy elmenekülj, mert már hamarosan megdől Atón birodalma, és nem hiszem, hogy akad becsületes ember, aki ezt sajnálná. A törvény és a rend visszatér, és visszatérnek a régi istenek, de előbb ennivalót kapnak a krokodilok is. Bizony, bőségesebb ennivalót kapnak, mint valaha, mert a papok meg akarják tisztítani Egyiptomot a gonosz vértől.

- Ezt honnan tudod? - kérdeztem.

Ártatlanul válaszolta:

- Hát nem voltam mindig Ámon töretlen híve, és nem imádkoztam titokban Ámonhoz? Aranyat is bőségesen kölcsönöztem papjainak, mert ők negyedrész, de még felerész kamatot is fizetnek érte, és az aranyért elzálogosítják Ámon földjeit. Hogy megmentse saját életét, Eje egyezséget kötött a papokkal, és azok ily módon megszerezték maguknak az őrök támogatását. Egyiptom minden gazdagja és előkelője visszatért Ámon oltalmába, s a papok Kús földjéről négereket hívtak, és a sardánokat is szolgálatukba fogadták, akik eddig vidéken fosztogattak. Bizony, Szinuhe, a malom nemsokára forogni kezd, s a magok összezúzatnak, de a lisztből sütött kenyér Ámon kenyere lesz, egyáltalán nem Atóné. Visszatérnek az istenek, visszatér a régi rend, és minden úgy lesz, mint régen; hála Ámonnak, mert bár nagyon gazdaggá tett, meguntam már ezt a felfordulást.

Szörnyen megdühödtem beszédén, és így kiáltottam:

- Ehnaton fáraó ezt sohasem engedi meg!

De Kaptah ravaszul mosolygott, s mutatóujjával megdörzsölte vak szemét.

- Nem kérnek már a papok engedélyt a fáraótól. Ahetaton városa átkozott város, és mindenki, aki ott marad, halállal lakol. Amint kezükbe ragadták a hatalmat, minden oda vezető utat elzárnak, és elzárják a folyót is, úgyhogy ott minden ember éhhalált hal. Azt követelik, hogy a fáraó térjen vissza Thébába, és hajoljon meg Ámon előtt.

Amikor gondolataim kitisztultak, magam előtt láttam Ehnaton fáraó arcát és szemét, melyen halálnál keserűbb csalódás tükröződött. Ezért így szóltam:

- Ennek a szégyennek soha nem szabad megtörténnie, Kaptah! Sok utat megjártunk együtt, te meg én. Járjuk hát végig ezt az utat is együtt. Habár engem gabonám szétosztása szegénnyé tett, magad még gazdag vagy. Vásárolj tehát fegyvereket, lándzsákat és nyilakat, és vásárolj buzogányt, amennyit csak bírsz! Vásárold meg aranyodon az őröket is, a fegyvereket pedig osszad ki a kikötőbeli rabszolgáknak és teherhordóknak! Az őrökkel meg kell védetned őket és a fáraót. Nem tudom, mi lesz mindebből, Kaptah, de ilyen alkalma még sohasem nyílt a világnak arra, hogy mindent másra változtasson, mint azelőtt volt. Ha a földet felosztják, ha az előkelők vagyonát felosztják, és házaikat odaadják a szegényeknek lakóhelyül, kertjeikből pedig a rabszolgák gyermekeinek játszóhelye lesz, akkor a nép bizonyosan megbékél. Mindenki megszerzi a magáét, mindenki saját akarata szerint dolgozik, és minden jobb lesz, mint régen.

De Kaptah reszketni kezdett.

- Uram! Öreg napjaimra igazán nem akarok két kézzel dolgozni! Az előkelőket már befogták a malomkövek forgatására és bottal verik őket, s a főrangúak és gazdagok asszonyait, leányait rabszolgák meg teherhordók kielégítésére használják az örömházakban. Bizony, nem jó, ámde gonosz dolgok ezek, uram! Kérlek, ne kényszeríts erre a sorsra, mert eszembe jut róla a sötét ház, amelybe egykor követtelek, utadon. Jóllehet megesküdtem neked, hogy sohasem fogok beszélni e házról, mégis beszélek most, mert beszélnem kell. Uram, ismét elhatároztad, hogy sötét házba lépsz, pedig nem tudod, mi vár ott reád. Ha belépsz, meglehet, hogy oszladozó szörnyeteg és bűzös halál fogad. Mert mindaz, amit már eddig is láttunk, mutatja, hogy Ehnaton fáraó istene éppoly rettenetes, mint Kréta istene. Bizony, Egyiptom legjobb és legtehetségesebb férfiait arra kényszeríti, hogy bikák előtt ugráljanak, és a sötét házba viszi őket, ahonnan nincsen visszatérés, noha ezt ők nem tudják, és ujjongva, ugrándozva, ügyességükben bízva mennek oda, azt hiszik, ott megtalálják az üdvözültek honának minden boldogságát. Nem, uram, a Minotaurosz házába többé nem megyek veled.

Nem sírt és jajgatott, mint régen, hanem komolyan beszélt, eskümet kívánta, hogy lemondok szándékomról, és végül azt mondta:

- Ha nem gondolsz magadra és reám, legalább Meritre és a kicsi Thotra gondolj, akik szeretnek téged. Vidd el őket innen, és rejtsd el biztonságos helyen, mert ha Ámon elkezdi a gabona őrlését, nincs többé biztonságban az életük!

De engem elvakított a lázam, és figyelmeztetését esztelenségnek tartván, elbizakodottan feleltem:

- Ugyan, ki bántana egy nőt és egy kisfiút? Házamban biztonságban vannak, mert Atón győzni fog és Atónnak győznie kell, különben az élet nem érdemes többé arra, hogy éljünk. Hiszen megvan a népnek a maga esze, és tudja, hogy a fáraó csakis jót akar neki. Miképpen volna lehetséges, hogy a nép újra a félelem és sötétség uralmát válassza? Éppen Ámon háza a sötét ház, melyről beszélsz, nem pedig Atóné. Néhány megvásárolt őr és néhány gyáva előkelő ugyan nem fogja Atónt megdönteni, mikor mögötte áll az egész nép.

- Amit kellett, már elmondtam, és többé nem térek vissza reá - válaszolta Kaptah. - De mégis böködi az oldalam, hogy elmondjak neked egy apró titkot, ám mivel a titok nem az enyém, nem mondhatom el, és talán nem is volna foganatja, mert esztelenséged rabja vagy. Ne engem okolj, uram, ha később majd kétségbeesésedben térdedet és arcodat kőnek dörzsölöd. Ne engem okolj, ha a szörnyeteg elnyel. Nekem mindegy, mert csupán volt rabszolga vagyok, és nincsenek gyermekeim, akik gyászolnák halálomat. Ezért követlek téged, uram, eme utolsó utadra is, bár tudom, hogy mindez hiába történik. Lépjünk hát együtt a sötét házba, mint egyszer régen; én követlek, de ha megengeded, most is magammal hozom a boroskorsót.

E naptól fogva Kaptah inni kezdett. Reggeltől estig és estétől reggelig ivott, de részegsége közepette mégis teljesítette parancsomat. Szolgáival fegyvereket osztatott a kikötőbeli kék és vörös póznák körül, az őrök parancsnokait meg titokban a Krokodilfarokba hívatta, és megvásárolta őket, hogy csatlakozzanak a szegényekhez, a gazdagok ellen. Kaptah nem nagyon különbözött a többi embertől, mert mindenki más is szakadatlanul ivott. Thotmesz is ivott, a rabszolgák pedig elitták összerablott zsákmányukat, a gazdagok utolsó ékszerüket eladták, hogy bort vehessenek, és mindenki így beszélt: "Együnk és igyunk, mert senki sem tudja, mit hoz a holnap!"

Ez időben, mikor Atón birodalma eljött a földre, éhség és szenvedély uralkodott Théba falai közt. Az emberek eszét önkívület ragadta el, úgyhogy borivás nélkül is megrészegedtek. Nem számított többé, ki hord keresztet, ki nem. Egyedül a fegyver, az erős ököl és az erős hang jelentett valamit, mert annak szavát hallgatták meg, aki hangosabban bírt kiáltozni. Ha az utcán valaki kenyeret látott meg egy másik kezében, elragadta, és azt mondta: "Add nekem kenyeredet, mert Atón előtt mindnyájan testvérek vagyunk, s nem illő, hogy míg testvérem teletömi a bendőjét, én éhezem." Ha valaki meglátta, hogy a szembejövő finom gyolcsruhát hord, azt mondta: "Add nekem ruhádat, mert Atón nevében mindnyájan testvérek vagyunk, és nem illő, hogy testvér a testvérénél jobban öltözzék." Azt, akinek nyakában, vagy ruháján Ámon szarvát találták, elvitték, hogy malomköveket forgasson, gyökereket ásson ki a földből, vagy bontsa a leégett házakat. De jó néhányat agyonvertek közülük, és jó néhányat a krokodilok étkéül vízbe hajítottak, mert a krokodilok már egészen Théba rakpartjaihoz jöttek, hiszen nem zavarta őket senki. Állkapcsaik csattogása elvegyült a kék és vörös póznák körül civódó nép lármájával. Semmiféle rend nem volt többé.

Így telt el kétszer harminc nap, és Atón birodalma a földön nem tartott tovább, hanem széthullott. Mert a Kús földjéről hajókon ideszállított néger csapatok és az Eje által fizetett sardánok körülvették a várost, lezártak minden utat, és elzárták a folyót is, úgyhogy senki nem menekülhetett többé. Ámon hívei minden városban fellázadtak és velük fellázadt mindenki, aki jót akart Egyiptomnak. Még a jámbor és türelmes és békés emberek is fellázadtak, szólván: "Akarjuk, hogy visszatérjen a régi rend, mert az új renddel torkig vagyunk, és Atón már eléggé kifosztott bennünket."

4

De én, Szinuhe, azt mondtam a népnek:

- Meglehet, sok rossz történt ama napokban. Meglehet, a hamisság megtaposta az igazságot, és sok ártatlannak kellett szenvednie gonoszok helyett. De Ámon mégiscsak a félelem és a sötétség istene, s az embereken tudatlanságuk miatt uralkodik. Atón az egyedülvaló isten, mert bennünk magunkban, és rajtunk kívül egyaránt él, s más isten nem létezik. Küzdjetek hát Atónért mindnyájan, ti rabszolgák, szegények, teherhordók, és szolgák, mert vesztenivalótok nincs többé, s ha Ámon győz, bizony rabság és halál vár rátok! Küzdjetek Ehnaton fáraóért, mert hozzá fogható ember még sohasem született e világra, szájából az isten beszél, s a világ megújítására ilyen alkalom még sohasem nyílt, és a fáraó után sem nyílik soha többé a jövőben!

De a rabszolgák és teherhordók harsányan nevettek rajtam.

- Ne beszélj nekünk badarságokat Atonról, mert minden isten egyforma, és egyformák mind a fáraók is! De te jó ember vagy, Szinuhe - noha bizony együgyű - s bekötötted eltört kezünket, meggyógyítottad felsebzett térdünket anélkül, hogy ajándékot kértél volna érte. Dobd el hát kezedből azt a buzogányt, úgysem tudod meglóbálni, hiszen nem katonának születtél, és ha Ámon hívei meglátják, megölnek téged. Nem akarunk neked rosszat, Szinuhe. Nekünk viszont mindegy, még ha meghalunk is, mert kezünket beszennyeztük vérrel, és jó napokat éltünk, pompás ágymennyezetek árnyékában feküdtünk, és aranyserlegből ittunk, noha már nem tudjuk, érdemes volt-e fáradozni mindezért. Mindenesetre, most véget ér ünnepünk, és fegyverrel kezünkben akarunk meghalni, mert megízleltük a szabadságot, éltünk jó napokat, s ezután nem ízlik többé a rabság. Gyógyítsd meg sebeinket, enyhítsd fájdalmainkat, ha akarod, de ne lóbáld közöttünk azt a buzogányt, mert e látvány annyira megnevettet bennünket, hogy a nevetéstől kétrét görbedünk, lándzsáink kihullanak kezünkből és könnyű zsákmányává válunk a négereknek, a sardánoknak, meg Ámon híveinek.

Szavaikra elszégyelltem magam, eldobtam a buzogányt, és házamból a Krokodilfarokba vittem orvosi ládikámat, hogy sebeiket gyógyítsam. Három nappalon és három éjszakán át folyt a küzdelem Théba városában. Számtalan sok ember szarvra cserélte a keresztjét, és Ámon oldalára állt, még többen eldobták kezükből a fegyvert, és házakba, borpincékbe, magtárakba, meg a kikötőbeli üres kosarakba rejtőztek. De a rabszolgák és a kikötő teherhordói mind részt vettek a harcban, és azok voltak a legbátrabbak, akik legkevésbé kiabáltak. Velük küzdöttek azok, akiknek orrát és fülét levágták, és éppen ezért tudatában voltak annak, hogy őket mindenképpen felismernék. Három nappalon és három éjszakán át harcoltak Thébában. A rabszolgák és a teherhordók felgyújtották a házakat, és éjszakánként a tűz fényénél hadakoztak. Felgyújtották a házakat a négerek és sardánok is, fosztogattak, raboltak, és mindenkit leterítettek, aki eléjük került, akár Atón keresztviselője, akár Ámon híve volt. Élükön a város ostromlójaként ugyanaz a Pepitaton állt, aki a Kosok útján és Ámon temploma előtt legyilkoltatta a népet, de most újra Pepitamon volt a neve, s Eje pap választotta őt, mivel a fáraó tisztjei között ő volt a legmagasabb rangú és legtanultabb.

De én, Szinuhe, a Krokodilfarokban kötöztem a rabszolgák sebeit, és gyógyítottam a teherhordók bezúzott koponyáit. Merit minden ruhámat, de saját ruháit és Kaptah ruháit is darabokra vágta a kötözéshez, a kis Thot meg bort hordott azoknak, akiknek fájdalmait csillapítani kellett. Akik bírtak, sebesülten is visszatértek a harcba, de az utolsó napon már csupán a kikötőben és a szegények negyedében állt a harc. A háborúhoz szokott négerek és sardánok úgy vágták a népet, akár a gabonát, a szűk sikátorokban patakzott a vér, s a kőrakpartokról is vér csurgott a folyóba. Soha még nem aratott a halál ilyen bőségesen Kemet földjén, mert ha valaki elesett, s nem volt ereje a felkeléshez, átdöfték őt lándzsáikkal a négerek és Ámon hívei, de ugyanígy tettek a rabszolgák és teherhordók is a kezükbe került Ámon-hívekkel. Ám én minderről nem sokat tudtam, mert sebeket kötöztem a Krokodilfarokban, és nem néztem, mi történik körülöttem. Ehnaton fáraóért cselekedtem mindezt, úgy gondolom, bár nem tudom bizonyosan, hiszen az ember saját szívét nem ismeri.

De a teherhordók és rabszolgák legerősebb és leghangosabb embereiket megválasztották parancsnoknak, és ezek a parancsnokok harc közben betértek a Krokodilfarokba, hogy borral felfrissítsék magukat. A vértől és a harc bódulatától részegen rám nevettek, kemény tenyerükkel megveregették vállamat, és azt mondták: - A kikötőben foglaltunk számodra egy kényelmes kosarat, melyben elrejtőzhetsz, Szinuhe, mert talán csak nem kívánsz mellettünk függeni fejjel lefelé a falakon ma este. Nem kellene már elrejtőznöd, Szinuhe? Hiszen hasztalan már bekötni a sebeket, ha felhasítják őket nyomban utána.

Ám én ekképpen válaszoltam nekik:

- Királyi orvos vagyok, és senki nem merészel kezet emelni reám.

Akkor még jobban kacagtak rajtam, bőségesen ittak, és visszatértek a harcba.

Végül Kaptah jött hozzám.

- Házad lángokban áll, Szinuhe, s Ámon hívei késükkel ledöfték Mutit, mivelhogy megfenyegette őket a sulykolófával, amikor házadat felgyújtották! Itt az ideje magadra öltened a legfinomabb gyolcsot és rangod összes jelét, hogy megmenekülj. Ezért hagyd itt ezeket a sebesült rabszolgákat és rablókat, s kövess a hátsó szobába, hogy mindketten felöltözzünk és rangunkhoz méltóan fogadhassuk Eje pap tisztjeit. Néhány boroskorsót elrejtettem eme rablók elől, hogy meg tudjam békíteni a papokat és a tiszteket, s folytatni tudjam tisztességes mesterségemet.

Merit is nyakamra tette kezét, és így könyörgött:

- Mentsd magad, Szinuhe, és ha magadért nem akarod megtenni, tedd meg értem, és a kicsi Thot kedvéért!

De a virrasztás, a csalódottság, a halál és a harci zsivaj úgy megrészegített, hogy már nem tudtam többé saját szívemről, hanem így szóltam:

- Mit törődöm a házammal, mit törődöm magammal, veled és Thottal! A kiömlő vér Atón előtt testvéreimnek vére, és ha Atón birodalma romlásba dől, nem akarok élni tovább.

Miért beszéltem ily esztelenül, nem tudom. Valami más beszélt belőlem, mert gyenge szívem nem beszélt többé.

Nem is tudom, hogyan menekülhettem volna el, vagy menthettem volna meg bármit, mert egy pillanatba sem telt, és sardánok meg négerek betörték az ivó ajtaját, s benyomultak. Egy pap vezette őket, feje borotvált volt, és arca szent olajtól fénylett. Öldösni kezdték a sebesülteket, akik vérükben feküdtek a padlón; a pap a szent szarvval kidöfte szemüket, a csíkosra festett négerek pedig tipródva ugráltak rajtuk, hogy a vér csak úgy bugyogott sebeikből. És a pap ordított:

- Ez itt Atónnak a fészke, tűzzel tisztítsuk meg!

Szemem láttára zúzták széjjel a kicsi Thot fejét, szemem láttára gyilkolták meg lándzsával Meritet, aki ölében igyekezett megóvni őt, és én nem kelhettem védelmükre, mert a pap fejbe vágott a szarvval. Kiáltásom torkomban rekedt, és ezután már nem is tudtam többé mindarról, ami történt.

A Krokodilfarok előtt, a szűk utcán tértem eszméletre, s először nem tudtam, hol vagyok; azt hittem, álmot látok, vagy már meghaltam. A pap elment, a katonák lerakták lándzsáikat, és itták a bort, melyet Kaptah kínált nekik, tisztjeik meg ezüstfonatú korbácsukkal nógatták őket a harc folytatására. Lobogó lánggal égett el szemem láttára a Krokodilfarok, mert belseje fából volt, és úgy égett, mint a száraz nád a folyóparton. Akkor eszembe jutott minden, és megpróbáltam lábra állni, de erőm cserbenhagyott. Mivel felállni nem bírtam, térdemre és tenyeremre támaszkodva mászni kezdtem. Odavonszoltam magam a lángoló ajtóhoz, s bemásztam a tűzbe, hogy elérjem Meritet és Thotot. Kevés hajam megperzselődött, ruhám is lángot fogott, s megégett a kezem és a térdem, míg végül Kaptah kiáltozva és jajveszékelve odafutott hozzám, kivonszolt a tűzből, porban megforgatott, és ruhámnak tüzet eloltotta. A katonák e dolgok láttán hangosan nevettek, s térdüket csapkodták. Kaptah azt mondta nekik:

- Bizonyára kissé megbolondult, mert a pap fejbe kólintotta a szarvval. De a pap megkapja még érte a büntetését, hiszen ő királyi orvos, akihez nem szabad hozzányúlni, s szintúgy alsó fokozatú pap, jóllehet kénytelen volt rossz ruhákat ölteni, s rangjának jeleit elrejteni, hogy megmenekülhessen a nép dühétől.

De én csak ültem az utca porában, megégett kezemmel fejemet fogtam, és megperzselt szememből ömlött, áradt a könny.

- Merit! Merit! Én Meritem! - kiáltottam jajgatva.

Ám Kaptah hevesen oldalba taszított.

- Hallgass, te bolond! - súgta. - Hát nem elég bajt hozott már mindnyájunk fejére az esztelenséged? - Mivel nem hallgattam el, arcát odanyomva hozzám, keserűen suttogta: Mindez térítsen már észhez, uram, mert bizony most teli serleggel kaptál, annyira teli serleggel, hogy még magad sem tudod! Bár túlságosan késő, azért megmondom neked, hogy Thot a te fiad volt, a te magodból kelt életre, amikor első ízben ölelted Meritet és első ízben feküdtél oldalán. Azért mondom ezt el, hogy észhez térj! Ő nem akarta neked elárulni, mert büszke és magányos volt, és te Ahetaton és a fáraó kedvéért elhagytad őt. Az a kicsi Thot a te véred volt, és ha nem vagy olyan bolond, szemében megláttad volna saját szemedet, szájának ívében saját szájadat. Életemet is odaadtam volna, ha megmenthetem, de esztelenséged miatt nem tudtam megmenteni, és Merit sem akart elmenni tőled. Esztelenséged miatt haltak meg mindketten, ezért, remélem, uram, most eszedre térsz.

Szavai elnémítottak, mereven bámultam rá.

- Igaz ez? - kérdeztem. De midőn mindent végiggondoltam, nem volt szükségem válaszára, hogy megtudjam: bizony igaz. Ezért csak ültem az utca porában, nem sírtam többé, és nem éreztem fájdalmakat, hanem minden megdermedt és bezárult bennem. Szívem is bezárult, úgyhogy nem törődtem vele, mi lesz a sorsom.

A Krokodilfarok lobogó lánggal égett előttem, füstöt és kormot okádva reám, és vele égett Thot apró teste és Merit szép teste is. Testük legyilkolt rabszolgák és teherhordók között égett el, és még az örök életnek sem őrizhettem meg őket. Thot a fiam volt, és ha igaz, amit hittem, ereiben éppúgy a fáraók szent vére folyt, mint az én ereimben. Ha ezt korábban tudom, talán másképp lesz minden, mert a fia kedvéért az ember olyat is meg tud tenni, amit csupán a maga kedvéért nem tenne meg soha. De most minden túlságosan késő volt már; szent vére együtt égett el rabszolgák és teherhordók vérével, s ő többé nem létezett.

És éreztem, hogy Merit talán nemcsak büszkesége és magányossága miatt, hanem az én szörnyű titkom miatt is hallgatott a dologról. Ezért csak ültem az utca porában, füst és szikrák közepette, s testük lángnyelvei perzselték arcomat.

Ezután minden kusza és zavaros volt számomra; engedtem, hogy Kaptah vezessen oda, ahová akar, és ellenkezés nélkül követtem. Ejéhez és Pepitamonhoz vitt, mert a harc véget ért, és míg a szegények városrésze egyre égett, ők a kikötő kőrakpartján aranyos trónszéken törvényt ültek, s a katonák és Ámon hívei vezették eléjük a foglyokat. Mindenkit, akit fegyverrel a kézben találtak, a falakra akasztottak fejjel lefelé, mindenkit, akinek birtokában rablott zsákmány volt, a krokodilok étkéül a folyóba vetettek, s mindenkit, akinek nyakában, vagy ruháján Atón keresztjére akadtak, megbotoztak, és kényszermunkára küldtek. A nőket kiszolgáltatták a katonáknak és a négereknek, hogy kedvüket töltsék velük, a gyermekeket Ámonnak adták, hogy ott nevelkedjenek templomaiban. Ily módon dühöngött a halál Thébában, a folyóparton, s Eje nem ismert irgalmat, mert el akarta nyerni a papok kegyét. "Megtisztítom Egyiptom földjét a gonosz vértől!" - mondta.

Pepitamon szintén nagyon dühöngött, mert a rabszolgák és teherhordók kifosztották házát, feltörték a macskák ketreceit, megették a macskák ennivalóját, a nekik szánt tejet meg a tejszínt hazavitték gyermekeiknek, amiért is a macskái kiéheztek és megvadultak. Ezért ő sem ismert irgalmat, s két nap alatt a városban minden fal megtelt fejjel lefelé lógó férfiakkal.

De a papok ujjongva állították vissza Ámon szobrát a templomban, és gazdag áldozatokat mutattak be neki.

Eje kinevezte Pepitamont Théba helytartójává, és sietve Ahetatonba utazott, hogy a fáraót rábírja a hatalomtól való megválásra, és hogy utódjának segítségével megerősítse saját hatalmát.

Nekem azt mondta:

- Kövess engem, Szinuhe, mert ki tudja, talán szükségem lesz orvosi tanácsra, hogy akaratommal meghajlíthassam a hamis fáraót!

- Bizony követlek, Eje, mert teli serleggel kívánok kapni - feleltem. De ő nem értette, hogy mire gondoltam e szókkal.

5

Így hajóztam vissza Eje pap társaságában Ahetatonba a megátkozott fáraóhoz. Ám Horemheb is hallotta Taniszban, hogy mi történt Théba falai közt, és mindenütt a folyó mentén. Gyorsan megrakatta hát katonasággal a hadihajókat, és felfelé hajózott a Níluson Ahetatonba. Amint felfelé tartott, minden város és falu megbékélt a folyó mentén; a templomok újra megnyíltak, az istenek szobrait helyükre állították, és gondolom, a krokodilok is áldották nevét. Horemheb nagyon sietett, hogy Ejével egy időben érjen Ahetatonba, s versenghessen vele a hatalomért. Ennélfogva minden rabszolgának megkegyelmezett, aki lerakta fegyverét, és nem büntetett meg senkit, aki Atón keresztjét önszántából Ámon szarvára cserélte. Irgalmasságát ily módon egyre magasztalta a nép, noha egyáltalán nem szívből fakadt, mert Horemheb csupán meg kívánta őrizni a fegyverforgató férfiak életét a háborúhoz.

A papok is nagyon dicsérték őt mindenütt a folyó mentén, amerre hadihajói elhaladtak, mert a bezárt templomokat újra kinyittatta, a ledöntött istenszobrokat visszaállította helyükre, és olykor, ha jókedve volt, még áldozott is az isteneknek.

De Ahetaton városa átkozott föld volt. Papok és Ámon hívei őriztek minden oda vezető utat, és mindenkit agyonvertek, aki onnan elmenekült, s nem volt hajlandó a keresztet szarvra cserélni, és áldozni Ámonnak. A folyót is elzárták rézláncokkal, úgyhogy a folyón sem tudott elmenekülni senki. A legtöbb menekülő azonban szívesen áldozott Ámonnak, és átkozta Atónt, mert Atónból Ahetaton lakóinak is elegük volt. A hajóról nézvén, többé nem ismertem meg Ahetaton városát, mert halálos csend uralkodott benne. Ligeteiben elfonnyadtak a virágok, a zöld pázsit sárgára égett, mivel senki nem locsolta többé a ligeteket s az elültetett növényeket. Madarak sem énekeltek a naptól elpusztított fákon, a várost undorító, fertelmes bűz töltötte be, melynek senki nem tudta okát.

Eje pap előreküldött a fáraóhoz, hogy elmondjam neki mindazt, ami történt, mert Ehnaton, mint barátjában, megbízott bennem. Így léptem újra a fáraó elébe, de bensőmben minden megdermedt, sem bánatot, sem örömet nem éreztem többé, szívem elzárkózott tőle. Ehnaton felém fordította sorvadástól szürke arcát - keze ernyedten csüngött a térdén -, elhomályosult szemmel nézett reám, és megkérdezte:

- Szinuhe, te vagy az egyetlen, aki visszatérsz hozzám? Hol van minden hívem? Hol vannak, akik szerettek engem, és akiket én is szerettem?

- Újra a régi istenek uralják Egyiptomot - mondtam -, és a papok Thébában a nép örömujjongása közepette Ámonnak áldoznak. Ők megátkoztak téged, Ehnaton fáraó, és megátkozták városodat, mindörökre megátkozták nevedet, és kivésték már minden feliratból.

Türelmetlenül megmozdította kezét, s a lázas szenvedély újra kiült arcára, amint megszólalt:

- Nem kérdezem, mi történt Thébában, csak azt kérdezem: hol vannak híveim, hol vannak mindazok, akiket szerettem?

- Hiszen veled van szép feleséged, Nefertiti; a leányaid is veled vannak. Az ifjú Szekenré lándzsával halakat fog a Nílusból, és Tut temetést játszik bábuival, éppúgy, mint azelőtt. Mit törődsz a többivel?

S akkor azt kérdezte:

- Hol van Thotmesz barátom, aki a te barátod is, és akit szerettem? Hol van ő, a művész, akinek kezében a kő örök életre kelt?

- Thotmesz meghalt miattad, Ehnaton fáraó - válaszoltam. - Négerek felnyársalták, és testét a folyóba vetették krokodilok étkéül, mivel ő hű volt hozzád. Meglehet, ágyadba köpött, de ezt most felejtsd el, hiszen elhagyott műhelyében sakál üvölt, tanítványai elmenekültek és szanaszéjjel hagyták szerszámait, s faragványait, melyeket örökkévalóvá tett volna.

Ehnaton olyan mozdulatot tett kezével, mintha arcáról pókhálót törölne le. Ezután egész sereg nevet sorolt fel, azokét, akiket szeretett, és némelyikre így szóltam.

- Ő meghalt miattad, Ehnaton fáraó. - De legtöbbjükre így: - Legjobb ruháiba öltözve áldoz Ámonnak és átkozza nevedet, Ehnaton fáraó. - Végül kijelentettem: - Atón birodalma megdőlt, Ehnaton fáraó. Atón birodalma a földön nincs többé, hanem újra Ámon uralkodik.

Elhomályosult szemével maga elé meredt, és vértelen kezét türelmetlenül mozgatván, azt mondta:

- Igen, igen, tudok már mindent. Látomásaim megmondták nekem. Az örök birodalom nem fér földi határok közé. Minden úgy lesz, mint régen, és félelem, gyűlölet és gonoszság uralkodik a világon. Bizony jobb lett volna, ha meghalok, és talán még jobb, ha soha nem születek a világra, hogy meglássam mindama rosszat, ami történik benne.

Vaksága feldühített, és hevesen szóltam:

- Kis részét sem láttad mindama rossznak, ami temiattad történt, Ehnaton fáraó. Fiadnak vére nem ömlött kezedre, és szeretett nőd halálsikolya nem dermesztette meg szívedet. Ezért a beszéded ostoba beszéd, Ehnaton fáraó!

Fáradtan válaszolta:

- Távozz hát tőlem, Szinuhe, ha ily nagyon gonosz vagyok! Távozz tőlem, hogy ne kelljen többé szenvedned miattam. Távozz tőlem, mert meguntam arcod nézését, és meguntam minden ember arcának nézését, mivel mindenkinek arca mögött vadállat pofáját látom.

Ám én leültem eléje a padlóra.

- Egyáltalán nem távozom tőled, Ehnaton fáraó, mert teli serleggel kívánok kapni, bizonyára ezért is születtem a világra, és ez már születésem napja előtt megíratott a csillagokban. Tudd meg hát, hogy Eje pap érkezik színed elé, városod északi határán pedig Horemheb megfújatta a kürtöket és a folyót elzáró rézláncokat szétvágatta, hogy hozzád vitorlázhassék.

Kissé elmosolyodott és széttárta tenyerét.

- Eje és Horemheb, a gazság és a lándzsa! Ők hát az egyedüli hűségesek, és eljönnek hozzám!

Ezután nem beszélt már semmit, én sem beszéltem hozzá, csak hallgattuk a vízóra halk csobogását, míg Eje pap és Horemheb a színe elé nem érkezett. Épp hevesen civódtak, arcuk sötét volt a méregtől, görcsösen lélegeztek, és egyszerre fogtak a beszédbe Ehnaton előtt, nem törődvén többé a méltóságával.

Eje azt mondta:

- Meg kell válnod a hatalomtól, Ehnaton fáraó, ha meg akarod őrizni életedet. Uralkodjék helyetted Szekenré, térjen vissza Thébába, és áldozzon Ámonnak, így a papok felkenik fáraóvá, és fejére teszik a vörös és fehér koronát.

De Horemheb így beszélt:

- Lándzsáim megmentik számodra a koronát, Ehnaton fáraó, hogyha visszatérsz Thébába, és áldozol Ámonnak. A papok talán zúgolódnának, de korbácsommal lecsillapítom őket, és ha szent háborút hirdetsz, hogy Szíriát visszafoglaljad Egyiptomnak, akkor zúgolódásukat elfelejtik.

Ehnaton mindkettejükre ránézett; sorvadó arcán halott mosoly ült. - Fáraóként élek, fáraóként halok meg - mondta. - Sohasem adom meg magam, hogy a hamis istennek áldozzak, és sohasem adom meg magam, hogy háborút hirdessek, vérontással menteni hatalmamat. A fáraó beszélt. - Így szólván, ruhájának szélével eltakarta arcát, elment, és egyedül hagyott hármunkat a nagy teremben, miközben orrunk halálszagot érzett.

Eje tehetetlenül tárta szét karját, és ránézett Horemhebre. Horemheb is széttárta karját, és Ejére nézett. Én a padlón ültem, mert térdemben már nem volt erő, és őket néztem. Eje hirtelen ravaszul elmosolyodott, és így szólt:

- Horemheb! A lándzsák a te kezedben vannak, és a trón a tied. Tedd hát a fejedre mindkét koronát, melyekre áhítozol!

De Horemheb csúfondárosan nevetett rajta.

- Ilyen ostoba nem vagyok. Tartsd meg ganajos koronádat, ha akarod, mert a lándzsák felszúrják hátsó felemet, hogyha hegyükre ülök, de meg nincsen is királyi vér mögöttem. Jól tudod, hogy mindazok után, ami történt, semmi sem térhet vissza régi medrébe, Egyiptomot éhség és háború fenyegeti. Ha most elfogadnám a koronát, a nép engem okolna mindama rosszért, ami jönni fog, és te könnyűszerrel meg tudnál buktatni, midőn elérkezettnek látod rá az időt.

- Legyen hát Szekenré, hogyha hajlandó Thébába visszatérni. Ha nem ő, akkor Tut. Tut bizonyára hajlandó lesz rá. Feleségük ereiben szent vér folyik. Viseljék ők a nép dühét, míg megjavulnak az idők.

- Tehát az ő árnyékukban akarsz uralkodni - szólt Horemheb.

- Elfelejted - válaszolta Eje -, hogy tiéd a hadsereg, és vissza kell verned a hettitákat. Ha ezt megteszed, nincs nálad erősebb Kemet földjén senki.

Ily módon vitatkoztak egymással, míg rájöttek, hogy sorsuk egymáshoz van kötve, és egyik sem boldogulhat a másik nélkül. Ezért Eje végül így beszélt:

- Bevallom nyíltan, hogy legjobb tudásom szerint igyekeztelek legyőzni téged, Horemheb. Most azonban te, sólyom fia, nálam erősebbre nőttél, és nem élhetek többé nélküled, mert ha a hettiták megtámadják az országot, nincsen örömöm a hatalmamból; és még el sem tudom képzelni, hogy efféle Pepitamon háborút viselhetne a hettiták ellen, noha vérontásra és hóhérmunkára megfelel. Legyen hát e nap szövetségünk napja, Horemheb, mert együtt képesek vagyunk uralkodni Egyiptomon, ám egyedül mindketten elbukunk. Nélkülem a hadsereged erőtlen, hadsereged nélkül pedig elvész Egyiptom. Esküdjünk meg tehát Egyiptom minden istenének nevére, hogy mától fogva összetartunk. Öreg ember vagyok már, Horemheb, és meg akarom ízlelni a hatalom mézét, te viszont fiatal vagy, és van időd várni.

- Nem vágyom a korona után, csak egy jó háborút szeretnék ganajos csavargóimnak - válaszolt Horemheb. - De minderre biztosítékot akarok kapni, mert különben megcsalsz az első adandó alkalommal, ne is tagadd! Hiszen ismerlek.

Eje, karját széttárva, így szólt:

- Ugyan miféle biztosítékot adhatnék neked? Hát nem a hadsereg az egyetlen tartós biztosíték?

Horemheb arca elsötétült, gyötrődve nézett végig a falakon, és szandáljával a kőpadlót dörgölte, mintha ujját homokba akarta volna ásni.

- Feleségül akarom Baketaton hercegnőt! - mondta végül. - Igen, korsót akarok törni vele, hasadjon bár széjjel ég és föld, s ebben te sem bírsz megakadályozni!

- Aha! Már értem, miben sántikálsz. Ravaszabb vagy, mint gondoltam, ezért tisztellek téged. Ő már visszaváltoztatta nevét Baketamonra, a papoknak semmi bajuk nincs vele, és ereiben a nagy fáraó szent vére folyik. Bizony, ha őt elveszed, törvényes jogot nyersz a koronára, Horemheb, és nagyobb jogot, mint Ehnaton leányainak férje, mert mögöttük nincs más, csak a hamis fáraó vére. Bizony, nagyon ügyesen számítottál, Horemheb, de ehhez nem adhatom hozzájárulásomat. Legalábbis még most nem, mert akkor teljesen kezedben vagyok, és nincs többé rajtad semmi hatalmam.

De Horemheb így kiáltott:

- Tartsd meg ganajos koronáidat, Eje! A koronáknál jobban epekedem utána, és epekedtem utána attól a pillanattól, amikor először megláttam szépségét az aranyházban. Arra vágyom, hogy véremet egybevegyítsem a nagy fáraó vérével, hadd szülessenek ágyékomból Egyiptom királyai. Te csak a koronákért epekedsz. Vedd hát a koronákat, ha az időt elérkezettnek látod, és lándzsáim támogatni fogják trónszékedet, de add nekem a hercegnőt! Így csak teutánad fogok uralkodni, élj bár még sokáig, mert mint magad mondottad, van időm várni.

Eje megdörgölte száját, sokáig töprengett és arca pillanatról pillanatra elégedettebb kifejezést öltött. Észrevette ugyanis, hogy megtalálta a horgot, mellyel Horemhebet arra ránthatja, amerre akarja. De én csak ültem a padlón, párbeszédüket hallgatván, és csodálkoztam az emberek szívén, hiszen képesek voltak a koronákon osztozkodni, noha a szomszéd szobában Ehnaton még élt és lélegzett. Végül Eje azt mondta:

- Régóta várod már hercegnődet, bírsz még várni egy ideig, mert először keserves háborút kell folytatnod, s a háború nem illik a házassági előkészületekhez. A hercegnő beleegyezése is időt követel, mert bizony, ő nagyon lebecsül téged, hiszen ganajos lábujjakkal jöttél a világra. De nekem, és csak nekem áll módomban megnyerni beleegyezését, és Egyiptom minden istenére esküszöm neked, Horemheb, hogy azon a napon, amelyen fejemre teszem a vörös és fehér koronát, saját kezemmel fogom eltörni a korsót köztetek, s akkor tiéd a hercegnőd. Ennél többet nem engedhetek, hiszen akkor is a kezedbe adom magam.

Horemhebnek nem volt türelme tovább alkudozni.

- Legyen hát! Fejezzük be jól ezt az egész ganajos ügyet! Nem hiszem, hogy feleslegesen késlekednél, amikor oly nagyon sóvárogsz a koronák után, amelyek ugyan csupán játékszerek. - Felhevültségében egészen megfeledkezett rólam, de körültekintvén, észrevett, és nagyon megdöbbent. - Szinuhe! Te még itt vagy? Gonosz nap ez, mert olyan dolgokat hallottál, melyeket nem szabad illetéktelen füleknek hallani, és ezért úgy vélem, meg kell hogy öljelek, noha igazán nem szívesen teszem, mivel barátom vagy.

Szavai ugyancsak nevetésre késztettek, amikor elgondoltam, hogy ők, Eje és Horemheb, mindketten illetéktelenek, mégis osztozkodnak a koronán egymás között, én viszont itt ülök a padlón, noha talán én vagyok az egyetlen illetékes, a nagy fáraó egyetlen férfiörököse, és ereimben szent vér csörgedez. Ezért nem tudtam fékezni nevetésemet, s kezemet szájam elé tartván, fülsértő hangon vihogtam, akár egy vénasszony.

Eje igen megsértődött.

- Egyáltalán nem illő nevetned, Szinuhe! - mondta. - Ezek komoly dolgok, és nevetésnek most nincs helye. Bár megérdemelnéd, mégsem ölünk meg. Jobb, hogy mindent hallottál, és tanúnk lehetsz. Amit ma e helyen hallottál, soha senkinek nem szabad elmondanod, mert szükségünk van reád. Minden eskünél erősebben kötünk magunkhoz, mert talán te is megérted, hogy Ehnaton fáraónak itt a legfőbb ideje meghalni. Ezért, orvosa lévén, még a mai napon meg kell lékelned a koponyáját, és ügyelned kell arra, hogy késed elég mélyre hatoljon fejébe, s meghaljon, mint a szokás kívánja.

De Horemheb kijelentette:

- Ebben a dologban az én kezem nem lesz benne, mert úgyis elég ganajos már Eje kezének érintésétől. Ám amit Eje mond, az igaz, Ehnaton fáraónak meg kell halnia, hogy Egyiptom megmeneküljön. Más tanács többé nem segít.

Szájam elé tartván kezemet, tovább vihogtam, mígnem aztán lecsillapodván, így beszéltem:

- Orvosként nem lékelhetem meg koponyáját, mert ahhoz nincsen elegendő ok, és mesterségem kötelezettségei nem engedik, hogy ilyet tegyek. De legyetek nyugodtak, mert barátjaként majd jótevő orvosságot keverek neki. Ha megissza, elalszik tőle, és többé nem ébred fel soha. Ily módon hozzátok kötöm magam, és sohasem kell félnetek, hogy rosszat mondok rólatok.

Ekképp szólván, elővettem a tarka üvegtégelyt, amelyet egykor Herihortól kaptam, és arany serlegben borba kevertem a benne levő orvosságot. Nem volt rossz szaga. Kezembe fogtam a serleget, és mindhárman Ehnaton szobájába mentünk. A fáraó levette fejéről a koronákat és a görbe botot melléjük tette, és szürke arccal, vöröslő szemmel feküdt ágyán. Eje kíváncsian odament, hogy megtapogassa a koronákat, aztán kipróbálta az aranyos korbács súlyát, és ekképpen szólt:

- Ehnaton fáraó! Barátod, Szinuhe, jótevő orvosságot kevert neked. Idd meg, ettől meggyógyulsz, és holnap újra beszélgetünk az összes szomorú dolgokról.

A fáraó felült ágyán, kezébe vette a serleget, és felváltva nézett hol egyikünkre, hol másikunkra.

Fáradt tekintete keresztülhatolt rajtam, úgyhogy hátgerincem megremegett szemének erejétől.

- A beteg állaton bunkóval könyörülnek. Te könyörülsz meg rajtam, Szinuhe? - kérdezte. - Ha így van, köszönöm neked, mert csalódásom keserűbb a halálnál, és a halál a mai napon kedvesebb nekem, mint a mirhának illata.

- Idd meg, Ehnaton fáraó - mondtam neki. - Idd meg Atónnak kedvéért.

Horemheb is megszólalt:

- Idd meg, barátom, Ehnaton. Idd meg, hogy Egyiptom megmeneküljön. Én majd leplemmel betakarom erőtlenségedet, úgy mint hajdan Théba mellett a sivatagban.

Ehnaton ivott a serlegből, de keze oly erősen reszketett, hogy a borból az állára is löttyent. Akkor mindkét, kezével megfogta a serleget, fenékig ürítette, és a fejtámasztó fára támaszkodva, újra végignyúlt ágyán. Sokáig meredtünk rá mindhárman. Nem szólt többé hozzánk, fénytelen, vöröslő szemével látomásaiba merült. Egy idő múltán teste reszketni kezdett, mintha fáznék. Horemheb levette vállkendőjét és a fáraóra terítette, ám Eje a koronákért nyúlt és fejére próbálgatta mindkét kezével.

Ily módon halt meg Ehnaton fáraó, és a halált én itattam vele. De miért tettem ezt, nem tudom, mert az ember nem ismeri saját szívét.

Mégsem gondolom, hogy Egyiptomért, inkább Meritért és a kicsi Thotért tettem, aki a fiam volt. Bizony nem annyira a fáraó iránt érzett szeretetből, inkább haragom és keserűségem miatt, és mindama rossz miatt, amit ő okozott. De mindenekelőtt bizonyára azért, mert a csillagokban meg volt írva, hogy be kell telnie mértékemnek. Amidőn haldokolva láttam őt, azt hittem, hogy mértékem betelt, de az ember nem ismeri saját szívét, és az ember szíve telhetetlen, telhetetlenebb, mint a krokodil a folyóban.

Látván, hogy meghalt, elhagytuk az aranyházat, és megtiltottuk a szolgáknak, hogy zavarják őt, mert alszik. Csak a következő reggelen találták meg tetemét, és nagy jajgatásba kezdtek, a jajgatás és sírás betöltötte az aranyházat, noha úgy vélem, sokan megkönnyebbültek halálán. De Nefertiti királyné könnytelenül állt a fáraó ágya mellett, arca kifürkészhetetlen volt. Szép kezével mégis megérintette Ehnaton vézna ujjait, és megsimogatta arcát, amikor megérkeztem, hogy kötelességemhez híven elvigyem a testét a Halál Házába. Ahetatonban már csupán a Halál Házában és az aranyházban voltak még emberek. Ily módon elkísértem a fáraó testét a Halál Házába, és a halottmosókra meg a balzsamozókra bíztam, hogy az örök életnek megőrizzék.

Ekképpen a törvényhez és a szokáshoz híven a fiatal Szekenré lett a fáraó, de ő a bánattól egészen megzavarodott. Csak révetegen nézegetett maga körül, anélkül, hogy egy értelmes szót bírt volna mondani, mert megszokta, hogy Ehnatontól kapja minden gondolatát. Eje és Horemheb szóltak hozzá, azt mondták, sürgősen Thébába kell utaznia, hogy áldozzon Ámonnak, ha a koronákat meg akarja tartani fején. Ő azonban nem fogadta meg szavukat, mert gyermeteg ifjú volt, és álmokat látott nyitott szemmel. Ezért így beszélt:

- Meghirdetem Atón világosságát minden népnek, s templomot építek apámnak, Ehnatonnak, és istenként szolgálom őt templomában, mert ő nem olyan volt, mint a többi ember.

Keményfejűségét látván, Eje és Horemheb otthagyták. Másnap az történt, hogy éhségében a folyóra ment, s ott lándzsával halat akart fogni. Csónakja felborult, és testét felfalták a krokodilok. Legalábbis így mesélték, de hogyan történt valójában mindez, nem tudom. Nem hiszem azonban, hogy Horemheb ölte meg; inkább Eje volt a tettes, akinek hatalma érdekében sürgősen vissza kellett térnie Thébába.

Ezek után Eje és Horemheb a fiatal Tuthoz mentek, aki szobájának padlóján felesége, Anhszenaton társaságában, szokása szerint bábuival temetést játszott. Horemheb így szólt hozzá:

- Hallod-e, Tut! Itt az ideje, hogy felkelj arról a ganajos padlóról, mert te vagy most a fáraó.

Tut azonnal engedelmesen felkelt a padlóról, felült az aranyos trónra, és ekképpen beszélt:

- Fáraó vagyok? Igazán nem csodálkozom rajta, mert mindig éreztem, hogy különb vagyok a többieknél, és csak helyénvaló, hogy fáraó lettem. Korbácsommal majd megbüntetek minden gonosztevőt, görbe botommal megoltalmazom a jókat és a jámborokat.

- Ne fecsegj badarságokat, Tut! - mondta neki Eje. - Mindent úgy csinálsz, ahogyan én parancsolom, és fecsegésnek nincs helye. Először Thébába kell utaznunk, ünnepi menetben. Ott leborulsz Ámon előtt nagy templomában, áldozol neki, s a papok felkennek téged, fejedre teszik a vörös és fehér koronát. Megértetted?

Tut egy pillanatig tűnődött, aztán megkérdezte:

- Ha elutazom Thébába, építenek-e nekem is ugyanolyan sírt, mint a többi, nagy fáraónak? Megtöltik-e a papok síromat játékokkal, és aranyos székekkel, és pompás ágyakkal? Mert ezek az ahetatoni sírok szűkek és szomorúak, és nekem nem elég, hogy sírom falán festések legyenek, hanem igazi játékokat akarok, és finom kék késemet is el akarom vinni oda, amelyet a hettitáktól kaptam.

- Bizonyosan szép sírt fognak neked építeni a papok - erősítette meg Eje. - Okos fiú vagy, Tut, hogy amikor fáraó leszel, először a sírodra gondolsz; okosabb, mintsem magad is tudnád. Ám mindenekelőtt meg kell változtatnod a nevedet. Tutanhaton nem felel meg Ámon papjainak. Legyen hát neved e naptól Tutanhamon!

Tut cseppet sem ellenkezett, csak meg akarta tanulni új nevének írását, mert nem ismerte azokat a jeleket, melyekkel Ámon neve íródik. Ily módon írták le először Ahetatonban Ámon nevét. De Nefertiti, látván, hogy Tutanhamonból fáraó lett, és őt egészen elfelejtették, legszebb ruhájába öltözött, testét és haját bekenette finom olajokkal, noha gyászoló özvegy volt, aztán elment Horemhebhez a hajójára.

- Bizony nevetnivaló - mondta -, hogy egy kiskorú fiúból fáraó lesz, s átkozott apám, Eje, kiragadja kezemből a nevelését, és az ő hatalmával uralkodik Egyiptomon, noha én vagyok a nagy királyi hitves és a királyi anya. Sőt, mi több, bizony szívesen nézegettek engem a férfiak, szép nőnek neveztek, és azt mondták, hogy Egyiptom legszebb nője vagyok, jóllehet, ez persze túlzás. Nézz hát meg engem, Horemheb, még ha a bánat el is homályosította szememet, és meg is hajlította hátamat! Nézz meg engem, Horemheb, mert az idő drága! A lándzsák a te kezedben vannak, és te meg én együtt talán sok olyat tervezhetnénk, amiből nagy haszna volna Egyiptom földjének. Azért beszélek neked minderről ily nyíltan, mert csupán Egyiptom javára gondolok, és tudom, hogy apám, az az átkozott Eje, kapzsi és ostoba ember, és Egyiptomnak rengeteg kárt okozna.

Horemheb megnézte őt, Nefertiti pedig szétnyitotta előtte ruháját, és mindenféle módon kacérkodott, mondván, hogy a hajófülkében igen nagy a meleg. Semmit sem tudott Horemheb és Eje titkos szerződéséről, és habár nő lévén talán megsejtette Horemhebnek Baketamon utáni sóvárgását, úgy vélte, hogy szépségével könnyen legyőzi szívében a tapasztalatlan és elbizakodott hercegnőt. Hiszen az aranyházban, midőn idegeneket engedett a fáraó ágyába köpni, hozzászokott a könnyű győzelmekhez.

Ám szépsége nem hatott Horemhebre. Hidegen nézett rá.

- Eléggé bemocskoltam magam már ganajjal ebben az átkozott városban - jelentette ki -, nem akarok tőled még jobban összemocskolódni, szép Nefertiti. Azonkívül tollba kell mondanom írnokaimnak egynémely háborút érintő levelet is, úgyhogy nem érek rá játszadozni veled.

Mindeme dolgokat Horemheb később mesélte el nekem.

6

Tutanhamon beleegyezését megszerezvén, Eje sietve hajókat gyűjtőn, s az egész udvar elhagyta Ahetaton városát, és hajóra szállt. Egyetlen élőlény sem maradt ott, kivéve a Halál Házának halottmosóit és balzsamozóit, akik Ehnaton fáraó testét készítették elő az örök életre, hogy eltemethessék abba a sírba, melyet magának a keleti hegyekben kivájatott. Ily módon az utolsó lakók is elmenekültek az Égi Magasságok Városából, és oly sietve, hogy egyikük sem nézett többé vissza. Az aranyház asztalain az étkezésről ott maradtak az edények, és Tut játékszerei is a padlón hevertek, hogy az örökkévalóságig temetési ünnepséget játsszanak.

A sivatagi szél feltépte az ablakzárakat, és homokeső hullt a padlókra, melyeken cifra vadkacsák szárnyaltak az örökké zöldellő nádasokban, és tarka halak úsztak a hűs vízben. A sivatag újra visszatért Ahetaton parkjaiba, s a parkok halastavai kiszáradtak, öntözőcsatornáik eldugultak, gyümölcsfáik kihaltak. Az agyag letöredezett a házak faláról, a tetők beomlottak; Ahetaton városa romhalmazzá vált, elhagyott termeiben sakálok üvöltöttek, és a mennyezetes, puha ágyakban ütöttek tanyát. Ily módon halt meg Ahetaton városa, éppoly gyorsan, ahogy Ehnaton fáraó akarata a sivatagból egykor életre keltette.

Théba népe nagy ujjongással fogadta Ámon visszatértét és az új fáraót, jóllehet még gyermek volt, mert az ember szíve oly dőre, hogy mindig bízik és reménykedik a jövőben, csalódásaiból sosem tanul, és a holnapot jobbnak képzeli, mint a mát. A nép ezért megtöltötte a Kosok útjának mindkét oldalát, a templom előtti teret, meg a külső udvarokat, ujjongó kiáltásokkal üdvözölte az új fáraót, és virágokat szórt elébe. Aki nem kiáltott, hanem szó nélkül, mogorván állt, azt Eje és Horemheb katonái lándzsanyelükkel bírták jobb belátásra.

De a kikötőben és a szegények városnegyedében még egyre parázslottak a romok, fanyar füst szállt az ég felé, és a folyó töméntelen sok vértől és hullától bűzlött. A templom oromzatáról hollók és keselyűk nyújtogatták bevérezett nyakukat, s rikácsoltak. Annyira tele volt a gyomruk, hogy nem bírtak szárnyra kelni. A krokodilok is annyira jóllaktak, hogy már nem volt kedvük csapdosni farkukkal; ott hevertek a parton, s torkukat kitátva hagyták, hogy kis madarak lecsipdessék és letisztítsák fogaikról szörnyű lakomájuk nyomait. Itt-ott, a romok és az égő házak között, rémült asszonyok és gyermekek lopakodtak, az omladékok közt turkáltak, hogy volt otthonuk helyén megtalálják házi eszközeiket. A legyilkolt rabszolgák és teherhordók gyermekei pedig a fáraó hadiszekereit követték, összegyűjtvén a lovak trágyájából a megemésztetlen magokat, mert Thébában nagy éhség uralkodott. Én, Szinuhe, a rothadó vértől bűzlő rakparton járkáltam, s néztem az üres kosarakat és bárkákat, melyekben nem volt rakomány, aztán lábam a Krokodilfarok romjaihoz vitt, s Meritre és a kis Thotra gondoltam, akik Atón miatt és szívem esztelensége miatt haltak meg.

Lábam a Krokodilfarok romjaihoz vitt, és Meritre gondoltam, aki azt mondta nekem: "Csupán magányosságod takarója vagyok, ha nem használt szőnyeged." Eszembe jutott a kis Thot is, aki fiam volt, noha nem tudtam. Magam előtt láttam újra; arca és tagjai kisfiúsan lágyak voltak, nyakam köré fonta karját, és arcát arcomhoz szorította. Orromat csípős füst marta, amint a kikötő porát tapostam, s szemem előtt megjelent Merít átdöfött teste, láttam a kis Thotot is, ahogy vér csurgott orrából és bemocskolta puha gyermeki hajfürtjét. Mindezt magam előtt láttam, és arra gondoltam akkor, hogy Ehnaton fáraó halála igen könnyű volt. Arra gondoltam, hogy semmi sincs a világon veszedelmesebb és szörnyűbb, mint a fáraók álmai, mert vér és halál fakad belőlük, és csak a krokodilokat hizlalják. Ehnaton fáraó istene minden reményemtől és örömömtől megfosztott. Tudtam, hogy minden isten sötét házakban lakik, és e házakból nincs visszatérés. Ehnaton fáraó kezemből itta meg a halált, de ez nem kárpótolt engem semmivel, a fáraó a halállal együtt megkapta a jótékony feledést. Ám én éltem, és nem tudtam feledni. Az elkeseredés lúgként emésztette szívemet. Keserűséget éreztem minden emberrel szemben, és a néppel szemben is, amely marhacsorda módjára bőgött a templom előtt; éppoly ostobán és ész nélkül, mint azelőtt, mit sem okulva szenvedésein.

A kikötő sivár volt, mint maga a halál, de az üres kosarak halmazából egy emberi alak tűnt elő, és tenyerére meg térdére támaszkodván, felém mászott. Vézna férfi volt, tagjait az elégtelen táplálkozás már gyermekségének napjaiban elgörbítette. Megfeketedett nyelvével megnyalta száját, eszelős szemével rám nézett és így szólt:

- Nem te vagy Szinuhe, a királyi orvos, aki Atón nevében bekötötted a szegények sebeit? - Borzalmas hangon felnevetett, és felkelt a földről, hogy ujjal mutasson rám, ekképp folytatván: - Nem te vagy Szinuhe, aki kenyeret osztottál a népnek, és azt mondtad: "Ez Atón kenyere, vegyétek és egyétek Atónnak nevében"? Ha te vagy, az alvilág minden istenének nevére, adj nekem egy darab kenyeret, mert már sok napja rejtőzöm az őrök szeme elől, és még a folyóhoz sem merészkedtem, hogy igyam! Az alvilág minden istenének nevére kérlek, adj egy darab kenyeret, mert a nyál már megszáradt szájamban, és hasam megzöldül, miként a fű!

Nem volt kenyerem, amiből adhattam volna neki, de ő nem is várta, hogy adjak, csupán gúnyolódni akart elkeseredésében.

- Volt egy kunyhóm - mondta -, és habár nyomorúságos kunyhó volt, és rothadt halaktól bűzlött, az én kunyhóm volt. Volt feleségem, és habár rút, elcsigázott és sovány volt, az én feleségem volt. Voltak gyermekeim, és habár szemem láttára éhség gyötörte őket, az én gyermekeim voltak. Hol van most a kunyhóm, hol van a feleségem, hol vannak a gyermekeim? A te istened rabolta el őket, Szinuhe! Atón, mindenek elpusztítója, mindenek tönkretevője rabolta el őket, és most nincs másom, mint ganaj a markomban, s hamarosan meghalok, de azt se bánom.

Leült elém a földre, öklét felpuffadt hasára nyomta, eszelős szemével maga elé meredt, és így suttogott:

- Szinuhe! A játékunk talán mégis mindent megért, mert noha én meghalok, és társaim meghaltak, emlékünk talán fennmarad a nép ajkán. Talán megmarad azoknak a szívében, akik két kézzel dolgoznak, és botütéseket kapnak a hátukra, és ők még emlékezni fognak reánk akkor is, amikor a te Atónodat már réges-rég elfeledték, s fáraód átkozott nevét már régesrég kivésték minden feliratból. Komor emlékünk talán megmarad a nép szívében, és a gyermekek talán már anyjuk keserű tejéből tudomást szereznek rólunk, és tanulnak hibáinkból. Akkor ők már születésük idején megtudják azt, amit nekünk meg kellett tanulnunk. Megtudják, hogy nincs különbség ember és ember között, s hogy a gazdagok és előkelők bőre könnyen felhasad, ha késsel felmetszik, s hogy a vér az vér, akár éhező, akár jóllakott szívből ömlik. Megtudják, hogy rabszolgának és szegénynek nem szabad megbíznia a fáraókban, vagy a királyi orvosokban, vagy a törvényekben, vagy az előkelők szavaiban, hanem egyes-egyedül csak öklük erejében bízhatnak, és maguknak kell meghozniok saját törvényeiket. Aki nincs velük, az ellenük van, és ebben nem lehet irgalmazni, vagy kivételt tenni az emberekkel. Hiszen szívedben te sem voltál velünk, Szinuhe. Noha kenyeret osztottál nekünk, és lázító szavakat mondtál a fáraó Atónjáról, mégis ellenünk voltál. Minden isten egyforma, és minden fáraó, és minden előkelő egyforma, akkor is, ha maguk nem ismerik el. Ezt mondom én, Meti, a haltisztító, és nincs okom, hogy szavaimat megbánjam, mert hamarosan meghalok, testemet folyóba dobják, és többé nem létezem. De valami itt marad belőlem, hogy bolyongjon, vándoroljon a földön, és megismersz majd, mint békétlenséget a rabszolgák szívében, mint titkos zsarátnokot a szemükben, mint keserűséget a sovány anyák tejében, midőn nyomorult csecsemőiket szoptatják. Én, Meti, a haltisztító, megerjesztek mindent, amíg minden meg nem erjed, amíg ki nem sütik az utolsó nagy kenyeret.

Beszédéből és szeméből láttam, hogy a szerencsétlenség és a félelem elhomályosították értelmét. De ő sebes kezével megragadta térdemet, és így suttogott tovább:

- Te, Szinuhe, aki sokat tanultál, és tudsz olvasni, meg írni, persze, azt hiszed, hogy egy haltisztító nem tud gondolkodni. De bár a gondolkodás fáradságos, és sok gyötrelmet okoz, nekem elég nappalom és éjszakám volt a gondolkodáshoz, míg a füvet rágcsáltam, s szopogattam a halaskosarak sós fonadékait. Ezért már tudom, hogy mi volt a hibánk, és miért kellett meghalnunk. Mert már kezünkben volt a hatalom, miénk volt a föld, de hatalmunkat nem tudtuk használni. Megelégedtünk a rablással, a marakodással a zsákmány felett, s a lerészegedéssel, csak hogy mindegyikünk a legtöbb hasznot húzza a hatalomból. Teleettük, teleittuk magunkat, amikor ölnünk kellett volna, amikor folyton-folyvást ölnünk kellett volna, míg el nem pusztul mindenki, aki nincs velünk. De nyomorúságunkban az ölés mesterségét nem tanultuk meg, hanem éhezvén és nyomorogván, túlságosan tiszteltük az ember életét. Bizony, csak az a macskafajzat Pepitamon, és a fekete Eje tanítottak meg az ölés mesterségére, legyilkolván bennünket egy szálig. Ez a tanítás túl késői volt ahhoz, hogy hasznunkra váljék, de míg üres nádkosarakban rejtőzködtem, sok álmot láttam az ölésről, és ezeket az álmokat örökségként az utánam jövőkre hagyom. Amikor már meghaltam, ezek az álmok a sötétben tovalopóznak, besurrannak a rabszolgák és szegények álmai közé, míg csak az én álmaim láttán kezük és lábuk ujjai rángatózni nem kezdenek.

Rám meredt lázban égő szemével, és sebes keze térdemet szorongatta. Akkor leborultam eléje a porba, és karomat felemelvén, szóltam:

- Meti, te haltisztító! Látom, hogy rongyaid alatt kést rejtegetsz. Ölj meg tehát, ha bűnösnek tartasz! Ölj meg hát, Meti, mert elegem van az álmokból és nincs többé örömöm! Ölj meg, ha ezzel felvidíthatod szívedet! Más szolgálatot már nem tudok tenni neked.

Meti előhúzta övéből a haltisztító kést, megtapogatta élét sebes kezével, és addig nézett rám, míg szeme elhomályosult. Sírva fakadt, és messzire eldobta a kést.

- Már értem, hogy az öles haszontalan, és nem nyerünk vele semmit, mert a kés vakon ledöfi a bűnöst és ártatlant egyaránt. Nem, Szinuhe! Felejtsd el szavaimat, és bocsáss meg gonoszságomért, mert az ember, ha késsel ledöfi a másik embert, saját testvérét döfi le; és mi, szegények és rabszolgák, szívünkben talán megértettük ezt, s ezért nem tudtunk gyilkolni. Ezért meglehet, végül is mi győztünk, és egyáltalán nem azok, akik megöltek bennünket. Bizony, ők pusztultak el, ők veszejtették el saját magukat. Szinuhe, testvérem! Ki tudja, talán eljön még a nap, midőn az ember a másik emberben testvérét fogja látni, s nem öli meg. Addig a zokogásom legyen testvéreimre hagyott örökségem, amikor már halott vagyok. Lopózzék be Meti, a haltisztító zokogása a szegények és rabszolgák álmaiba, amikor már halott vagyok! Az én zokogásommal ringassák álomba az anyák sovány gyermekeiket. Az én zokogásom szóljon mindörökre a kőmalmok dübörgő zúgásában, hogy minden ember, aki szívében hallja, megtalálja a testvérét maga körül!

Sebes kezével megveregette arcomat, szeméből forró könnyek hullottak kezemre, orromat a haltisztítók kellemetlen szaga csapta meg, amikor így folytatta:

- Menj már innét, testvérem, Szinuhe, nehogy az őrök megöljenek, és bajba keveredj miattam! Menj el, de kövessen zokogásom minden lépéseden, míg szemed meg nem nyílik mindama dolgok látására, melyeket én most látok, úgyhogy könnyeim végül gyöngyöknél és ékköveknél is drágábbá válnak neked. Hiszen e pillanatban már nem egyedül sírok, bennem sír a leigázottak és megvertek egész nemzetsége mindörökké. Az én könnyeim milliók és milliók könnyei, azoké, akik megvénítik és könnyeikkel sebhelyessé szántják a világot. Az a víz, amely a folyóban csobog, azoknak a könnye, akik előttünk éltek, az a víz pedig, amely idegen országokban a földre záporozik, azoknak könnye, akik utánunk születnek a világra. Most, hogy ezt tudod, nem vagy többé egyedül, Szinuhe.

Földre rogyott előttem, görcsös ujjai a rakpart porába vájtak, s a porban szürke gyöngyökként gördültek végig könnyei. De én nem értettem szavait, jóllehet kész voltam arra, hogy kezétől meghaljak. Ezért eltávoztam tőle, és könnyeitől nedves kezemet vállkendőmbe töröltem, ám undorító szaga még egyre orromban volt. Elfelejtettem őt, csak mentem, amerre lábam vitt. A keserűség lúgként marta szívemet, mert úgy éreztem, hogy saját bánatom és magányosságom nagyobb minden más ember bánatánál és magányosságánál. Így vitt lábam a rézöntő egykori házának romjaihoz. Rémült gyermekek jöttek szemközt velem, elbújtak, amikor megláttak, és az asszonyok, akik a romok között kaparászva keresték házi eszközeiket, eltakarták arcukat előlem.

A rézöntő egykori háza elégett, vályogfalai kormosan meredeztek, a kertben a tavacska kiszáradt, és a szikomorfa ágai feketék és lombtalanok voltak. De a romok fölé valaki tetőt épített, egy vizeskorsót is megpillantottam ott, és Muti jött felém. Sebesülten bicegett, megszürkült haja sáros volt. Azt hittem, a szellemét látom, s nagyon megrémültem. De ő rogyadozó térddel meghajolt, és gúnyosan mondta:

- Áldott legyen a nap, mely hazahozta uramat!

Többet nem tudott mondani, mert a keserűségtől elfulladt a hangja. Leült a földre és arcát eltakarta kezével, hogy ne kelljen rám néznie. Sovány testén szarvakkal számtalan sebet ütöttek, lábát összezúzták, de a sebek már behegedtek, és nem tudtam többé rajta segíteni, noha ellenkezésével nem törődvén, megvizsgáltam sérüléseit. Akkor megkérdeztem tőle:

- Hol van Kaptah?

Muti így felelt:

- Kaptah meghalt. Azt beszélik, a rabszolgák ölték meg, amikor látták, hogy őket megcsalván, borral itatja Pepitamon embereit.

Én azonban nem hittem szavainak, mert jól tudtam, hogy Kaptah nem halhat meg; ő mindig életben marad, bármi történjék is.

Hitetlenségemet látván, Muti nagyon megneheztelt, és keményen szidalmazott, anélkül, hogy szavait meggondolta volna. Zsörtölődését végül annyira otthoniasnak éreztem, hogy eszembe jutott anyám, Kipa, és eszembe jutott Merit; szívem csordulásig megtelt kimondhatatlan szomorúsággal, és szememből áradni kezdtek a könnyek. Akkor Muti nagyon megdöbbent.

- Ne sírj olyan keservesen, Szinuhe fiam, mert a sírás úgysem használ többé! A fiúk csak fiúk maradnak; csínyeket követnek el, aztán szenvednek érte, anyjuk és feleségük szíve pedig megszakad. Ez ellen tenni nem lehet, ez így volt és így is lesz mindig.

Sötétedésig ültem a rézöntő egykori házának romjai közt. A Muti gyújtotta tüzecske árván világított a kormos sötétben. Nekem mégis ez a hely volt egyetlen otthonom a föld színén. Ezért - elgondolván, hogy soha többé nem térek vissza - megsimogattam a szikomorfa érdes törzsét, megsimogattam a küszöb kopott kövét, és Muti bütykös kezét is megsimogattam. Bizonyára legjobb volna, ha soha többé nem térnék vissza, hiszen mindig csak bánatot és szerencsétlenséget okoztam azoknak, akik szerettek. Ezért jobb egyedül élnem és meghalnom, éppúgy, ahogyan születésem éjjelén is egyedül jöttem a folyón, szurkozott gyékénycsónakomban a sötétség leple alatt.

Amikor kigyúltak a csillagok, és a kikötő romos sikátoraiban az őrök lándzsanyelükkel verni kezdték pajzsukat, hogy a népet megfélemlítsék, elbúcsúztam Mutitól. Bizony, otthagytam Théba szegénynegyedében a rézöntő egykori házát, hogy még egyszer visszatérjek a fáraó aranyházába. Míg az utcákon a part felé tartottam, az északi égbolt újra vöröslőn izzott Théba felett, a főutcákon fények világítottak, s fülembe vad zene lármáját hozta a szél a belső városrészből, mert eme éjjel, Tutanhamon trónra lépésének éjjele, ünnepi éj volt Théba városában.

7

De még ugyanazon az éjjelen öreg papok serényen munkálkodtak Szehmet templomában; kitépdesték a padló kőlapjai között sarjadó füvet, az oroszlánfejű szobrot visszatették a helyére, vörös gyolcsba öltöztették, s feldíszítették a háború és rombolás jelképeivel. Mert alighogy megkoronázták Tutanhamont mindkét birodalom koronájával, a vörös és fehér koronával, a liliom- és papiruszkoronával, Eje így szólt Horemhebhez:

- Most jött el a te időd, sólyom fia. Fújasd meg a kürtöket, hirdesd ki, hogy megkezdődik a háború! Hadd folyjék végig a vér tisztító árként Kemetnek földjén, hogy minden úgy legyen, mint régen, s a nép elfelejtse a hamis fáraó emlékét!

Ezért a következő napon, mialatt Tutanhamon fáraó aranyházában bábuival temetésdit játszott királyi feleségével együtt, Ámon papjai a hatalomtól megrészegülten szent füsttel töltötték be a nagy templomot, és Ehnaton fáraó nevét mindörökre elátkozták, Horemheb megfújatta a kürtöket minden utcasarkon. Szehmet templomának rézkapui kitárultak, és Horemheb válogatott seregével ünnepi menetben haladt végig a Kosok útján, hogy áldozatot mutasson be Szehmetnek.

A papok megkapták részüket, s a kőfaragók vésői minden templomban, palotában és sírkamrában hasították a követ, hogy Ehnaton fáraó átkozott nevét örökre eltüntessék minden feliratból, hogy elfeledjék az emlékét is. Tutanhamon fáraó is megkapta részét, mert a királyi építőmesterek már tanácskozásba fogtak egymással sírjának helyéről. Megkapta részét Eje is, mert a fáraó jobb oldalán ő uralkodott Kemet országában, döntvén az adók, az igazságszolgáltatás, az ajándékok, a kegynyilvánítások és a fáraó birtokai felől. Most Horemheb volt soron, és ő is megkapta részét, én pedig követtem őt Szehmet templomába, mert most, hogy végre elérte a háborút, melyért egész életében munkálkodott, és mesterkedett, teljes nagyságában meg akarta nekem mutatni hatalmát.

A nép hallgatva és ijedten nézte magas alakját, mely hadiszekeréből mindenki feje fölé emelkedett, és seregét, mely ragyogott a jóltápláltságtól, míg az egész ország éhezett. Hallgatva szemlélte a nép Horemheb bevonulását Szehmet templomába, csömörében mintegy megsejtvén, hogy az ünnepi éj szenvedései csak most kezdődnek igazán. De Szehmet temploma előtt Horemheb kiszállt hadiszekeréből, és belépett a templomba, és tisztjei követték. Elébük siettek a papok - arcuk, kezük és ruhájuk friss vértől volt szennyes -, és Szehmet szobra elé vezették őket. Az istennőt vörös ruhába öltöztették, és ruháját áldozatok vérével itatták át, úgyhogy szorosan rátapadt kőtestére. Kőmelle büszkén domborodott, és a vörös ruha alól lassan szivárgott a vér. A templom homályában úgy látszott, mintha vad oroszlánfeje mozgott volna, és ékkövekből való két szeme élő szemként meredt Horemhebre, amikor Horemheb az oltár előtt összenyomta markában az áldozatok meleg szívét, és győzelemért könyörgött hozzá. Ujjongva ugráltak körülötte a papok, késekkel sebeket ejtettek magukon, és egyszerre kiáltották:

- Térj vissza győztesként, Horemheb, sólyom fia! Térj vissza győztesként, és az istennő elevenen fog lebocsátkozni hozzád, és mezítelenségében ölelkezni fog veled!

De Horemheb nem hagyta, hogy a papok ugrálása és kiáltásai megzavarják szívének nyugalmát. Az előírt ünnepi szertartásokat hidegvérű méltósággal végezte el, aztán kilépett a templom kapuján. Amíg Szehmetnek áldozott, a templom külső udvarába és előtte a térre a rémült nép mérhetetlen tömege gyűlt össze a kürtök hívására. Horemheb, kilépvén a templomból, felemelte véres kezét, és így beszélt a néphez:

- Halljátok szavamat, Kemetnek népe! Halljátok szavamat, mert Horemheb vagyok, a sólyom fia, s győzelmet és halhatatlan dicsőséget hozok kezemben mindazoknak, akik követni akarnak a szent háborúba. Ebben a pillanatban hettita hadiszekerek dübörögnek a Szináj sivatagban, és a hettita előőrsök már pusztítják az Alsó Birodalmat. Ilyen nagy veszedelem még soha nem fenyegette Kemet földjét, mint most, mert a hettitákhoz képest a hikszoszok egykori uralma szelíd és könyörületes volt. A hettiták közelednek és számuk mérhetetlenül sok, és kegyetlenségük szörnyűséges minden népnek. A hettiták elpusztítják otthonaitokat, kidöfik szemeteket, meggyalázzák asszonyaitokat, és gyermekeiteket elviszik rabszolgának, hogy kőmalmokat hajtsanak. Hadiszekereik nyomában nem sarjad ki a gabona, a föld sivataggá változik, amerre csak lovaik patái megtapossák. Ezért a háború, melyet ellenük meghirdetek, szent háború, hiszen a ti életetekért, Kemet földjének isteneiért, gyermekeitekért és otthonaitokért folyik. Ha szerencsével járunk, a hettitákat megvervén, visszahódítjuk Szíriát, és visszatér Kemet földjének gazdagsága, visszatér a régi jólét, és mindenki teli mérővel kap újra. Elég sokáig gyalázták már az idegenek Kemet földjét, elég sokáig gúnyolódtak gyengeségünkön és nevettek fegyvereink szégyenén.

Most eljött az idő, és én visszaszerzem Kemet földjének hadi becsületét! Csak úgy nyerhetünk meg mindent, ha összes erőnket latba vetjük. Ezért Egyiptom asszonyai, hajatokat fonjátok íjak húrjává, és férjeteket, fiaitokat ujjongva küldjétek a szent háborúba! Egyiptom férfiai, ékszereiteket kovácsoljátok lándzsahegyekké, és kövessetek engem, és én olyan háborút adok nektek, melyhez foghatót még sohasem látott a világ! Felkelnek a nagy fáraók szellemei, hogy oldalunkon küzdjenek, és Egyiptom minden istene, azok közül is elsőként a nagy Ámon, együtt harcol velünk. Úgy visszavetjük a hettitákat a fekete föld országából, ahogy az ár sodorja el útjából a szalmaszálakat! Visszahódítjuk Szíria kincseit, és Egyiptom szégyenét vérrel mossuk le! Halljátok szavamat mindannyian! Horemheb, a sólyom fia, a győző beszélt.

Véres kezét leeresztette, és hatalmas mellkasa zihálva hullámzott a megerőltetéstől, mert nagyon erősen kiabált. Megfújták a kürtöket, a katonák lándzsanyéllel pajzsukat verték és dobogni kezdtek, itt-ott kiáltás tört elő a tömegből, a kiáltások végül orkánná dagadtak; mindenki mámorosan kiabált, és felemelte kezét, a vér az emberek fejébe tódult, és még nagyobb erővel kiáltoztak, bár sokan, úgy vélem, egyáltalán nem tudták, hogy miért. Horemheb mosolygott, és újra visszaszállt hadiszekerébe. A katonák utat csináltak neki, és a nép az ujjongástól megittasultan köszöntötte őt a Kosok útjának mindkét oldalán. Akkor értettem meg, hogy az a nép legnagyobb öröme, ha együtt kiáltozhat, és nem sokat számít, mi végből teszi; a többivel együtt kiáltozván mindenki erősnek érzi magát, és egyedüli igaz ügynek hiszi azt az ügyet, amelynek érdekében kiáltozik. De Horemheb nagyon elégedett volt, és kezét emelgetvén, hivalkodóan üdvözölte a népet.

Egyenesen a kikötőbe hajtott, hogy a fővezéri hadihajóra szálljon, és tüstént Memfiszbe utazzék, mert már túlságosan sokat időzött Thébában, és a legújabb hírek szerint a hettiták már Taniszban legeltették lovaikat. Vele együtt szálltam hajóra, és senki sem állt elém, amikor odamentem hozzá, és így szóltam:

- Horemheb! Ehnaton fáraó meghalt, ezért nem vagyok többé királyi koponyalékelő, hanem szabadon járok-kelek, ahogyan magam akarom, és nem tart fogva semmi. Követni akarlak, veled akarok menni a háborúba, mert számomra minden mindegy és semmiből sincs többé örömem. Látni akarom, milyen áldást hoz magával a háború, melynek érdekében egész életed során annyit beszéltél. Bizony, látni akarom ezt, és látni akarom, vajon jobb-e az uralmad, mint Ehnatoné volt, avagy a földet az alvilág szellemei uralják csupán.

Horemheb igen megörült, és ekképpen válaszolt:

- Legyen ez jó előjelünk, habár bizony nem gondoltam volna, hogy te, Szinuhe, szabad akaratodból majd elsőként jelentkezel e háborúba. Nem, ezt nem hittem rólad, mert tudom, hogy jobban szereted a kényelmet és a puha ágyakat, mint a háború nélkülözéseit. Bizony, azt gondoltam, hogy szorgalmasan ápolván ismeretségeidet az aranyházban, érdekeim felett fogsz őrködni Thébában. De talán jobb így, mert együgyű ember vagy, bárki orrodnál fogva vezet, és elhiteti veled a meséjét, viszont ha velem jössz, legalább lesz egy ügyes kezű orvosom, amire, úgy gondolom, szükségem van. Ekkor Baketamon hercegnőről kezdtem beszélni, aki nagyon megsértődött, mert véleménye szerint Tutanhamon ünnepi kíséretében nem kapott rangjához eléggé méltó helyet. Horemheb sóváran hallgatott, és borral kínált, hogy még többet meséljek neki Baketamonról. Ily módon boroztunk, lefelé hajózván a Níluson Memfisz irányába, míg a hettiták hadiszekerei már az Alsó Birodalomban pusztítottak.


Tizennegyedik könyv

A szent háború

1

Seregeket és készleteket gyűjtvén Memfiszbe, Horemheb magához hívatta Egyiptom valamennyi gazdagját és ekképpen szólt hozzájuk:

- Ti mindannyian gazdag emberek vagytok, én viszont csak pásztorfiú vagyok, aki ganajos lábujjakkal jött a világra. De Ámon megáldott, a fáraó engem bízott meg a háború vezetésével, és az országunkat fenyegető ellenség, mint bizonyosan jól tudjátok, módfelett kegyetlen és rémítő. Örömmel hallottam, hogy mindannyian nagy hangon beszéltetek, és azt mondtatok, hogy a háború mindenkitől áldozatokat kíván, s ezért kisebbre szabtátok rabszolgáitok és a földművelők gabonamértékét, és egész Egyiptomban felemeltétek mindennek az árát. Tetteitek és szavaitok azt mondják nekem, hogy a tehetségetekkel járó kötelességnek megfelelően magatok akár nagy áldozatokra is készek vagytok. Ezért mindegyikőtök késlekedés nélkül odakölcsönzi most nekem vagyonának felét! Számomra mindegy, akár aranyban, ezüstben, vagy gabonában, marhában, lóban, vagy kocsikban fizettek, csak fizessetek sürgősen!

Ezt hallván, Egyiptom gazdagjai nagy jajveszékelésbe kezdtek, és megtépték ruhájukat.

- A hamis fáraó már koldusbotra juttatott bennünket, és vagyontalan emberek vagyunk. De miféle biztosítékot nyújtasz nekünk, ha javaink felét odakölcsönözzük neked, és milyen kamatot kívánsz fizetni érte?

Horemheb barátságosan nézegette őket.

- Biztosítékom a győzelem, melyet a ti segítségetekkel a lehető leggyorsabban ki akarok vívni, jó barátaim. Ha pedig nem vívom ki, jönnek a hettiták, és mindent elvesznek tőletek, amiért is a biztosíték, úgy vélem, tökéletesen elegendő. A kamatokról pedig mindegyikőtökkel külön-külön kívánok megegyezni, és remélem, hogy az egyezség mindannyiotoknak kedvére lesz. De túlságosan korán fogtatok a jajgatásba, mert még nem értem végére beszédemnek. Késedelem nélkül követelem hát tőletek vagyonotok felét - kölcsönbe, igen, csak kölcsönbe, jó emberek. Azt is tudnotok kell, hogy nagy háborút adok nektek, nagyobbat, mint álmodtátok volna, és háború idején az olyan ember, aki eléggé gazdag, mindig gazdagabb lesz, annál gazdagabb, minél tovább tart a háború. Bizony, ezt a világon semmiféle hatalom nem képes megakadályozni, még a fáraó adószedői sem! Ezért éppenséggel ti tartoztok nekem hálával. Most áldásom kísérjen benneteket otthonaitokba! Menjetek hát békében, és iparkodjatok újra kikövéredni, mint a hasas tetvek, mert ebben aztán senki nem tud megakadályozni titeket! Nincs ellenemre, ha olykor a szükségesnél több ajándékot küldtök nekem, mert emlékeznetek kell arra, hogy vissza akarom hódítani Szíriát. Jól tudjátok, mit jelent Egyiptom számára, és végső soron éppen a ti számotokra, ha Szíria visszafoglalása után jó szívvel gondolok reátok. Jajgassatok tehát, ha akartok, és ha megkönnyebbülést hoz nektek! Jajgatásotokat szívesen hallgatom, mert fülemben úgy hangzik, mint aranyak csengése.

Ily módon bocsátotta útjukra a gazdagokat, és azok sírva, jajgatva, és ruhájukat tépve mentek el, de alighogy kiléptek az ajtón, abbahagyták a jajveszékelést, buzgón számítgatni kezdték veszteségeiket, és máris tervezgették, hogyan pótolhatnák őket. Horemheb pedig azt mondta nekem:

- A háborút ajándéknak adtam nekik. Mostantól fogva, mialatt a népet fosztogatják, a hettitákat tudják okolni minden gonoszságért, ami csak történik; éppúgy, ahogy a fáraó is a hettitákat okolhatja az éhségért meg nyomorúságért, melyet a háború hoz magával Kemet földjére. Most végső soron a népnek kell megfizetnie mindent, és a gazdagok sokszorosan visszarabolják tőle azt, amit kölcsönöztek nekem. Akkor aztán újra megszoríthatom őket, hogy csepegjen a zsírjuk. Nekem ez a módszer jobban megfelel, mint a hadiadók szedése, mert ha a néptől szednék adót a háborúhoz, megátkozná a nevemet, de ha a gazdagoktól sajtolom ki a háború költségeit, áldón emleget és igazságosnak mond. Bizony, gondosan ügyelnem kell a híremre ama magas rang érdekében, amely felé most emelkedem!

Ezalatt a folyó torkolatának vidéke már lángokban állt; a portyázó hettiták felégették a falvakat, és lovaikkal megetették a sarjadó gabonát.

Csapatostul érkeztek a menekültek Memfiszbe, és rémisztő dolgokat meséltek a hettiták pusztítási dühéről. Félelem töltötte el szívemet, tagjaim reszketni kezdtek, és könyörögtem Horemhebnek, hogy ne késlekedjék. De ő higgadtan mosolygott.

- Egyiptomnak először bele kell kóstolnia a hettitákba, hogy a nép elhiggye: nincsen gonoszabb dolog a hettiták rabságánál. Esztelen volnék, hogyha megindulnék gyakorlatlan seregekkel és hadiszekerek nélkül. De ne aggódj, Szinuhe! Gáza még a mi kezünkben van, és Gáza a sarokkő, melyre e háborút építem.

Memfiszbe Egyiptom minden vidékéről érkeztek férfiak; némelyiküket az éhség hajtotta, mások Atón miatt elvesztették otthonukat és családjukat, s az életük már semmit sem ért, de akadtak olyanok is, akik egyszerűen zsákmányra és kalandra vágytak. A papokkal nem törődvén, Horemheb kegyelmet hirdetett mindenkinek, aki részt vett Atón birodalmának építésében, a kőbányák foglyait pedig kiszabadította, hogy katonai szolgálatot teljesítsenek. Ennélfogva Memfisz hamarosan nagy katonai táborhoz hasonlított, és az élet nyugtalanná vált a városban; az örömházakban és sörmérésekben minden este véres verekedések folytak, a békés lakosság bezárkózott házaiba, és félelemben, reszketésben töltötte napjait. De a műhelyekből kopácsolás és dobogás hallatszott, amint a kovácsok nyílhegyeket és lándzsavégeket kalapáltak. Oly nagy volt a félelem és a hettiták gyűlölete, hogy még a szegény asszonyok is odaajándékozták rézékszereiket, hadd kovácsoljanak belőlük nyilat.

Mindeme dolgok történtekor Gáza még egyre tartotta magát Szíriában. Amint learattak és az ár emelkedni kezdett, Horemheb megindult seregeivel Memfiszből. Földön és tengeren, az ostromlókon át küldte el üzenetét Gázába. Az éjszaka sötétjében gabonazsákokkal megrakva futott be Gáza kikötőjébe a hajó, amely Horemheb üzenetét hozta: "Tartsátok Gázát! Tartsátok bármi áron!" A kapukat ostromló faltörő kosok recsegése és az épületek tetőinek égése közepette, melyet senki nem ért rá eloltani, nyílhegyeken süvített az üzenet: "Horemheb parancsolja: tartsátok Gázát!" És amikor a hettiták mérges kígyókkal teli zárt agyagkorsókat dobáltak át a falakon, az egyik korsó szétnyílván, gabonát és Horemheb üzenetét hozta: "Tartsátok Gázát!"

Midőn a folyó áradni kezdett, Horemheb elindult Memfiszből, csapatait sietve Tanisz felé irányította, és a hettiták hadiszekér-egységét a folyókanyarba zárta, ahol a hettiták, gondolván, hogy a folyó három oldalról megvédi őket a rajtaütéstől, lovaikat legeltették. Az éj sötétjében Horemheb csapatai a gondozatlan és a nyári aszályban kiszáradt öntözőárkokat mélyebbre ásták, úgyhogy a folyó vize megtöltötte őket. Reggel a hettiták arra ébredtek, hogy egy szigetre vannak zárva, melyet víz vesz körös-körül. Ily módon tehetetlenné váltak a hadiszekereik. Amikor erre rádöbbentek, elkezdték kocsijaikat összetörni és lovaikat leöldösni. Horemheb pedig mindezt látván igen megdühödött, mert csak azért járt el ily módon, hogy hadiszekereiket és lovaikat sértetlenül megkaparintsa. Ezért megfújatta a kürtöket, és rájuk támadt. A gyakorlatlan egyiptomi csapatok könnyű győzelmet arattak, és levágták a hettitákat, akik kocsijaikból kiszállván, gyalogosan küzdöttek. Ekképpen száz vagy még több hadiszekér és háromszáz ló jutott Horemheb kezébe, aki a hadiszekerekre gyorsan rámázoltatta Egyiptom jeleit, a lovakra pedig rányomatta az egyiptomi katonalovak bélyegét. De a zsákmánynál is többet ért a győzelem, mert ezután az egyiptomiak nem hittek többé a hettiták legyőzhetetlenségében.

A csata után Horemheb összegyűjtötte a hadiszekereket és lovakat, s élükön Taniszba hajtott, a lassú gyalogosokat és az élelmiszerkaravánt pedig hátrahagyta, hadd jöjjenek a nyomába. Arcán vad szenvedély tüzelt, és azt mondta nekem: "Ha egyszer ütni akarsz, elsőnek üss, és keményen!" Ezért száguldott hadiszekereivel Taniszba, nem törődvén az Alsó Birodalomban fosztogató hettita seregekkel. Taniszból egyenesen a sivatagba vette útját, a vizeskorsók tárházánál szétverte a hettita őrcsapatokat, és egymás után foglalta el a víztárolókat a sivatagban. Szinájban ily módon ugyancsak meglepte a hettitákat, akik jól ismerték Egyiptom gyengeségét, és el sem tudták képzelni, hogy mialatt elővédjeik az alsó országban pusztítanak, Horemheb be merészel hatolni a sivatagba. Seregük sem volt együtt, mert szét kellett szórniuk Szíria városaiban és falvaiban, várván, hogy Gáza megadja magát. Hiszen Gáza környéke és a sivatagszegély nem bírta eltartani azt a roppant sereget, amelyet Szíriában összevontak, hogy leigázzák Egyiptomot.

De a támadás célját nem tudta senki, csak Horemheb, és még ő sem tudta pontosan. Mint később mesélte nekem, célja csak annyi volt, hogy legjobb esetben elpusztítsa a hettiták sivatagi víztárolóit. Ezzel akarta megzavarni és egy évvel késleltetni támadásukat, hogy azalatt nyugodtan gyakorlatozhasson seregével és felszerelhesse katonáit a nagy háborúhoz. De a meglepő siker elkábította, mint ahogy hadiszekereinek hajtóit is elvakította a könnyű győzelem. Ezért szélviharként száguldott hadiszekereivel egyenesen Gáza elé, hátba támadta az ostromlókat és szétverte őket, elpusztította hadigépeiket és faltörőiket, felgyújtotta táborukat. Gázába azonban nem jutott be, mert az ostromlók, miután észrevették, hogy hadiszekereinek száma csekély, ellentámadásba kezdtek, és a nagy felfordulásban Gáza mogorva és önfejű parancsnoka még neki sem akarta kinyitni a város kapuit.

Ekképpen Horemheb elveszett volna, ha az ostromlóknak vannak hadiszekereik. De a hettiták és Aziru hadiszekerei, kis csapatokká tagolva, szanaszéjjel portyáztak Szíriában, mert Gáza ostromához nem volt rájuk szükség, és a hettiták pihentetni és táplálni akarták lovaikat az Egyiptom elleni nagy támadás előtt. Így Horemhebnek sikerült visszatérnie a sivatagba, és elpusztítania a víztárolókat Szíriában a sivatag peremén, mielőtt a feldühödött hettiták össze tudták volna gyűjteni ellene hadiszekereiket.

Nekem csak annyi jutott, hogy e támadás nyomait láthattam hordszékemből, míg a gyalogosokkal együtt gyorsított menetben követtem Horemhebet, a hőségben, a tűző napsütésben és a keserű porban. Nem láttam mást, mint itt-ott egy-egy kocsijából kiesett és nyakát tört hadiszekér-hajtó tetemét, kinek elfeketedett hasát sivatagi keselyűk marcangolták. Nem láttam mást, mint kidőlt lovak aszalódó tetemét, és széttört korsókat, melyekből a víz a homokba ömlött, és hettita őrök hulláját, melyet Horemheb tovaszáguldtával a sivatagi rablók és szabadcsapatok kifosztottak, megcsonkítottak és a diadal jeléül karóba húztak a víztárolók körül. Érthető tehát, hogy nem beszélhetek annyit múlhatatlan dicsőségről és győzelemittasságról, mint a szenvedésről és a halálról.

Miután két kimerítő hétig vándoroltunk a sivatagban, bár a hettiták jóvoltából minden nap végén bőven volt vizünk, egy éjjel a sivatagon túl emelkedő hegyekben lángoszlopot pillantottunk meg. Arra következtettünk, hogy ott vár bennünket Horemheb a hadiszekerekkel. Ezt a sivatagi éjjelt megőrizte emlékezetem. Nem tudtam aludni, virrasztottam hát, és messze a hegytetőn folyvást lobogott a vörös lángoszlop, füstöt és szikrákat okádván, s pírjával elsápasztván a csillagok fényét. A forró nappalok után éjszakánként lehűl a sivatag, és a szúrós homokon, tövisbokrok közt naphosszat mezítláb menetelő katonák úgy kiáltoznak és jajgatnak álmukban, mintha gonosz szellemek gyötörnék őket. Bizonyára azért hiszi a nép, hogy a sivatag tele van rossz szellemmel. Mindenesetre már kora hajnaltájt megfújták a kürtöket, és a menet továbbindult, habár egyre több, meneteléshez és tehercipeléshez nem szokott férfi dőlt ki a sorból, képtelenül a további járásra. Horemheb jelzőtüze vonzott bennünket előre. Kis csapatokban a sivatag minden zugából feketére sült, rongyos rablók, és szabadcsapatokhoz tartozó harcosok siettek a jelzőtüzek felé, és sóvár szemekkel pislogtak felszerelésünkre, lándzsáinkra, és az ökrök szánkáira. Nem elegyedtek közénk, hanem csak Horemheb jelzőtüzeire ügyeltek, és gondolom, éppoly szívesen nekünk estek volna, hogy kifosszanak, mint ahogy nekiestek volna a hettitáknak.

Amint Horemheb táborhelyéhez közeledtünk, azt láttuk, hogy a sivatag körül az ég peremét porfelhő borítja. A hettiták jöttek víztárolóikat visszafoglalni. Felderítőik kis hadiszekércsapatokban hajtottak végig a sivatagon, és rárohantak előcsapatunkra, nagy rémületet keltvén az emberekben, akik nem szokták meg, hogy hadiszekerek ellen harcoljanak, és egyáltalában sohasem harcoltak lándzsával meg íjjal, s nem öltek embert. Seregünkön ily módon óriási zűrzavar lett úrrá, rémületükben sokan szertefutottak a sivatagban, a hettiták pedig kocsijaikból ledöfték őket. Szerencsére Horemheb odaküldte a táborhelyről azokat a hadiszekereket, amelyek még tartalékban álltak, hogy segítsenek rajtunk. A hettiták pedig oly nagyon tartottak Horemheb embereitől, hogy nem bántották többé csapatunkat, hanem visszavonultak.

Horemheb a fáradtságtól kivörösödött szemmel és dühös arccal fogadott bennünket. Aranyos korbácsát suhogtatva, melyet vér és por szennyezett össze, így üvöltött reánk:

- Hol késlekedtek, ti ganajosok? Merre loptátok az időt, ti gonosz lelkek fajzatjai? Bizony, kívánom nektek, hogy már holnap ott fehéredjék koponyátok a homokban, annyira szégyenkezem látástokon! Úgy másztatok, mint a teknősbékák! Izzadságtól és ganajtól bűzlötök, hogy be kell fognom orromat; közben legjobb harcosaim számtalan sebből véreznek, és nemes lovaim az utolsókat rúgják kínosan zihálva. De most aztán ássatok, egyiptomiak, ássatok, hogy megmaradjon az életetek! Ez a munka való nektek, hiszen amióta a világon vagytok, földet túrtatok, hacsak nem éppen orrotokat vagy hátsó feleteket vájkáltátok ganajos ujjaitokkal.

És a gyakorlatlan egyiptomi katonák cseppet sem sértődtek meg szavain, hanem örvendeztek rajtuk, s hangosan nevetve ismételgették egymásnak. Mindegyikük úgy érezte, mintha Horemheb megpillantásával a félelmetes sivatagból biztos menedékbe jutott volna. Megfeledkeztek felsebzett talpukról, kiszáradt nyelvükről, és Horemheb útmutatásai szerint mély árkokat kezdtek ásni a földbe, facölöpöket vertek a kövek közé, és a cölöpök között gyékényköteleket feszítettek ki, azután a hegyekről hatalmas szikladarabokat görgettek és vonszoltak a szorosba. Az egyiptomi harcosok igen felbátorodtak, midőn látták a maguk sokaságát az üres sivatagban, és vakon bíztak Horemhebben, remélvén, hogy megmenti őket, és megveri a hettitákat. De amikor akadályokat építvén, gyékényköteleket feszítettek ki a cölöpök között a homok fölé, és szikladarabokat görgettek, egyszer csak porfelhőbe burkolózó hettita hadiszekereket láttak közeledni, és meghallották csataordításukat. Erre megnyúlt az orruk, aggodalmasan tekingettek jobbra-balra, mert nagyon féltek a hadiszekerektől és a rajtuk levő szörnyű sarlóktól.

De már közeledett az éjszaka, és a hettiták nem akartak támadást indítani, mert nem ismerték az előttük levő terepet és Horemheb csapatainak erejét. Ezért tábort vertek a sivatagban, lovaiknak tüskésbokrokat szedtek eledelül, és tüzet gyújtottak. Éjszaka tüzek apró pontjaival volt teliszórva a sivatag, ameddig a szem ellátott. A hettiták felderítői könnyű hadiszekereiken egész éjjel egyre-másra nekihajtottak az akadályoknak, leöldösték az őröket és összetűzéseket kezdtek végig az arcvonalon, melyet Horemheb mindkét irányban messze kiterjesztett a sivatagba. Nem tudtam aludni, állandóan a tábort jártam és Horemheb hadiszekérhajtóinak sebeit gyógyítottam. Horemheb pedig biztatott:

- Gyógyítsd meg őket, Szinuhe, legjobb tudásod szerint, mert ezeknél bátrabb katonákat még nem látott a világ, és mindegyikük száz, de még ezer földet túró paraszttal is felér! Gyógyítsd meg őket, mert ezeket a ganajos csavargóimat nagyon szeretem! A lovakat megfékezni s a gyeplőt tartani csak ők tudják, és nincsenek betanított embereim, akiket a helyükre állíthatnék, mert mostantól fogva mindenkinek a harcban kell megtanulnia, miképpen bánjon a lovakkal és a hadiszekerekkel. Bizony egy deben aranyat adok neked minden férfiért, akit újra harcképessé teszel.

De én a fárasztó sivatagi úttól - jóllehet hordszékben ülve tettem meg - nagyon ingerült voltam. Torkomat kiszárította a sivatag keserű pora, és szívemet elfogta a harag, midőn arra gondoltam, hogy Horemheb ostoba makacssága miatt kell meghalnom a hettiták kezében, bár különben nem féltem a haláltól. Ezért dühösen feleltem neki:

- Ha buzgón gyógyítom e csavargóidat, akkor csupán magamért teszem, mert véleményem szerint ők az egyedüliek egész seregedben, akik harcolni tudnak. Bizony, a többiek, különösképpen azok, akik velem jöttek, fejvesztve és jajgatva elszaladnak, ha szemtől szembe meglátják az első hettitát. Az lenne a legokosabb dolog, hogyha kiválasztanád a leggyorsabb lovakat, aztán könnyű kocsiba szállnál, és engem magad mögé vennél. Így talán még elevenen eljutnánk az Alsó Birodalomba, ahol új és jobb sereget gyűjthetnél össze.

Horemheb tenyerével megdörgölte az orrát, és ravaszkodón nézett rám.

- Tanácsod méltó bölcsességedhez, Szinuhe, és már régesrég megfogadtam volna, ha okos lennék. De ganajos csavargóimat nagyon szeretem, és nem tudtam őket itt hagyni a sivatagban a halálnak, pedig könnyen megtehettem volna, hogy egyedül elmenekülök, elpusztítom a víztárolókat, és ily módon elodázom a háborút jövő évig. Igazán nem is tudom, miért nem futottam el, hiszen az én helyemben így cselekedett volna minden értelmes ember. Bizony, később emlékművet is emeltethettem volna a csavargóimnak, kőbe vésethettem volna nevüket, hogy örökké éljenek. De mégsem tettem így. Nincs más kivezető út többé, csak az, hogy legyőzzem a hettitákat, itt a sivatagban! Ily egyszerű a dolog, Szinuhe. Legyőzzük a hettitákat, mert más kivezető út nincs!

2

Amidőn a hettiták szerte a sivatagban homokkal eloltották tábortüzeiket, felszerszámozták lovaikat, és fegyvereiket élesíteni kezdték, Horemheb beszédet intézett seregéhez. Egy érdes sziklára támaszkodván, száraz kenyeret rágcsált, időnként a markában tartott hagymából is harapott hozzá, és így beszélt:

- Ha magatok elé néztek, nagy csodát láthattok! Ámon a kezünkbe adta a hettitákat, és a mai napon hatalmas tetteket fogunk véghezvinni. Mint látjátok, a hettiták gyalogserege nem érkezett meg, hanem a sivatag szélén időzik, mert nincsen elegendő vize. Ha Egyiptom elleni támadásukat folytatni akarják, hadiszekereiknek utat kell törniök, és meg kell szerezniük a víztárolókat. Lovaik már most szomjasak; nincs takarmányuk, mert minden készletüket elégettem, és vizeskorsóikat kalapáccsal összetörtem innét egészen Szíriáig. Ezért a hettitáknak a mai napon hadiszekereikkel utat kell vágniok, mert különben szekerestül visszatérhetnek Szíriába, vagy addig táborozhatnak harcképtelenül, amíg új élelemkészletek nem érkeznek. Ha okosak volnának, lemondanának a harcról, és visszamennének Szíriába, de ők kapzsi emberek, és Szíria minden aranyát, ezüstjét korsókba fektették, amelyek vízzel teli itt vannak a hátunk mögött a sivatagban, s ezektől nem fognak harc nélkül megválni. Azért mondom, hogy Ámon kezünkbe adta őket, mert ha nekünk rontanak, akkor a lovaik belegabalyodnak az akadályainkba, s erejüket nem használhatják ellenünk, mert a hettiták ereje hadiszekereik kivédhetetlen rohamában van, de az árkok, melyeket oly hősiesen és erőtöket nem kímélve ástatok, meg a szikladarabok és a kifeszített kötelek megtörik támadásuk élét.

Kiköpte a hagymahéjat, erős fogaival újra beleharapott a száraz kenyérbe, és rágcsálni kezdte.

A katonák pedig dobogtak és hevesen kiáltoztak, akár a gyerekek, ha újabb mesét akarnak hallani. Horemheb akkor összeráncolta homlokát, és így folytatta:

- Tudjátok, félek, hogy elesettségetek miatt kieresztitek kezemből a hettitákat, mert nem katonák, hanem csak bűzös patkányok vagytok. Ezért értéstekre kell adnom, hogy azok a rudak, amiket kezetekben tartotok, lándzsák, és a hegyük nem vakaródzni való, hanem arra, hogy a hettiták hasát átdöfjétek velük. Nektek, íjászok, azt mondom, hogy biztosan nagy hősnek képzelitek magatokat, ha megpengetitek az íj húrját, magasba lövitek a nyilat, és gyerek módra ordítjátok: "Oda nézzetek, micsoda magasra száll a nyilam." Igen ám, de a nyilatokkal a hettitákat kell célba vennetek, és hogyha igazi katonák volnátok, és úgy tudnátok célozni, mint a katonák, akkor a hettiták szemét lőnétek ki a nyilakkal. Persze, ilyen tanácsokat teljesen hiába adok nektek, ezért azt mondom, célozzatok csak a lovakra, mert a ló nagyobb célpont, és az embereket, akik a kocsikban állnak, úgysem találnátok el. Minél közelebb engeditek a lovakat, ügyetlenségtek ellenére annál biztosabban találtok beléjük. Azt tanácsolom, hogy engedjétek őket egészen közel, mert aki nyilát elpazarolja, azt saját kezemmel fogom megkorbácsolni! Most pedig fussatok, fiaim, fussatok gyorsan, mert különben a hettiták hadiszekerei előttetek érnek az akadályokhoz, és a harc befejeződik, mielőtt még elkezdődhetett volna!

Elbocsátotta a harcosokat, és ők futva indultak kijelölt helyükre az akadályokhoz. Üvöltve kiáltoztak futás közben, de hogy lelkesedésből, avagy félelemből tették-e, bizony nem tudom megmondani, és nem hiszem, hogy ők maguk tudták. Horemheb lomha léptekkel követte őket, de én ott maradtam, ülve, a hegyoldalon, hogy biztos távolból figyeljem a harcot, mert orvos lévén, életem drága volt.

A hettiták előhajtottak kocsijaikkal a síkságra a dombok lábáig és csatarendbe állították őket. Tarka zászlóik, a kocsikon csillogó szárnyas nap, a lovak fején imbolygó tollak, és a színes gyapjútakarók, amelyek a lovak hátát védelmezték a nyilaktól - mindez kápráztató és félelmetes látvány volt. Bizonyosnak tetszett, hogy támadásukat teljes súllyal és minden erővel ama sík térség felé akarják irányítani, amerre ki volt taposva az út a vízkészletekhez, s amelyet Horemheb hevenyészett akadályokkal elzárt. Nem akartak a dombok közti szűk szorosokba kerülni, de a sivatagban szétszóródni sem, ahol szabadcsapatok és rablók védelmezték Horemheb seregének mindkét szárnyát. Hiszen ha szétszóródnak a sivatagban, lovaiknak túlságosan hosszú utat kell megtenniük a vízkészletekig. Víznek és takarmánynak pedig híjával voltak, ezért erejükben és hadi tudásukban bíztak, amelynek még egyetlen nép sem tudott ellenállni. Hadiszekereik hatos csoportokban csatáztak, és tíz ilyen csoport egy-egy külön hadtestet alkotott, és összesen - úgy vélem - hatvan hadtestük állt szemben Horemheb kiképzetlen seregével, mert a hettiták pontos emberek voltak, és szerették a kerek számokat. De arcvonaluk központját a nehéz hadiszekerek alkották, melyek mindegyikéhez három ló és három harcos tartozott. Ezeket szemlélvén, nem tudtam elképzelni, hogyan akadályozhatnák meg Horemheb csapatai a rohamukat, mert lassan és súlyosan, hajók módjára haladtak a sivatagban, szétzúzva mindent, ami útjukba került.

A hettiták megfújatták a kürtöket, parancsnokaik felemelték zászlóikat, s a hadiszekerek fokozatosan gyorsuló mozgással megindultak. Ám mielőtt odaértek volna az akadályok közelébe, csodálkozva láttam, hogy sebes vágtatással egy-egy ló válik ki közülük, hátán a sörénybe kapaszkodó férfi ül, és sarkát a ló oldalába vervén gyorsabb vágtára nógatja. Nem tudtam megérteni, miért küldik hadiszekereik vezetéklovait védtelenül arcvonaluk elé, míg meg nem láttam, hogy a lovak sörényébe kapaszkodó férfiak előredőlve lehajolnak a földre, és késekkel meg fejszékkel kettévágják a gyékényköteleket, amelyek azért voltak kifeszítve a cölöpök között végig a földön, hogy a hadiszekerek lovai megbotoljanak és beléjük gabalyodjanak. Más lovasok viszont, anélkül, hogy harcba bocsátkoztak volna, ügyet sem vetve az egyiptomiak lándzsáira meg nyilaira, egyenesen az akadályok közé száguldottak; kiegyenesedtek a lovak hátán és lándzsáikat elhajították. Mégpedig nem az egyiptomiak felé, hanem a földbe, úgyhogy ott meredeztek, s mindegyiknek a végén színes szalag lengett. Mindez villámgyorsan történt, sebesebben, mint ahogyan el tudnám mondani. Nem is értettem, mi a szándékuk, mert amikor elvágták a kötélakadályokat, és ki-ki belehajította lándzsáját a földbe, lovaikat megfordítván, sebesen visszaindultak. A hadiszekerek között vágtattak vissza, hogy mögöttük menedékre leljenek, jóllehet néhányukat nyíl találta, s lezuhantak lovuk hátáról; nem egy ló is felbukott, és vadul kapálva iszonyúan nyerített fektében.

De a hettiták könnyűszekér-csapatainak rohamakor különös látvány tárult szemem elé. Horemheb, aki követte csapatait, előrohant az akadályok mögül, és egymagában a dübörgő hadiszekerek felé futott. Világosan felismertem őt, hiszen az alacsony nílusi férfiak mindegyikénél fejjel magasabb volt. Ezt látván, felugrottam, kiáltoztam és ujjaimat tördeltem, de Horemheb kirántotta a földből a hettiták odahajította egyik lándzsát, melynek végén jelzőzászló libegett, és messzire félredobta úgy, hogy újra belefúródott a sivatag homokjába, és rengve megállt.

Katonaesze mindenki másénál gyorsabb volt, és mindenki másnál hamarabb fogta fel a jelzőlándzsák célját. Bizony, a hettiták azért küldték előre a támadás előtt legtapasztaltabb embereiket, hogy lándzsákkal és zászlókkal megjelöljék azokat a helyeket, ahol leggyengébbek az akadályok, s legjobban sikerülhet az áttörés.

De az egyiptomiak közül ezt egyedül Horemheb értette meg, és csak neki volt lélekjelenléte ahhoz, hogy a jelzőlándzsát hamis irányba dobja, megtévesztvén vele a hettitákat. Többen, akik követték példáját és az akadályok elé futottak, csupán kitépték a lándzsákat a földből, és a jelzőzászlókat diadaljelvényként magukkal hozták. Mindenesetre ez is megzavarta a hettiták támadását, és azt hiszem, ama reggelen csupán Horemheb gyorsan járó esze mentette meg Egyiptomot, mert ha a hettiták támadásuk egész rettenetes súlyát azokra a pontokra tudták volna zúdítani, amelyeket a lovasok az áttöréshez lándzsákkal megjelöltek, az egyiptomiak biztosan nem bírják visszaverni őket.

Amint azonban Horemheb visszaért csapatai oltalmába, a hettiták könnyű hadiszekerei is megérkeztek az akadályokhoz, és jelzőzászlóikat követvén, mint megannyi ék, úgy vágódtak az akadályok közé. Ezt az első összecsapást oly páratlan zaj és kavarodás követte, és oly sűrű porfelhő szállt a levegőbe a lovak patái és a kocsikerekek alól, hogy többé nem tudtam figyelemmel kísérni a harc menetét. Annyit láthattam csupán, hogy az íjászok nyilai már az akadályok előtt leterítettek néhány lovat, de felborult kocsijaikat a hettiták ügyesen kikerülték, és folytatták a támadást. Csak utólag derült ki számomra, hogy bár nagy veszteségek érték őket, könnyű hadiszekereik helyenként az összes akadályon keresztüljutottak. Akkor azonban nem mentek tovább, hanem csoportonként megálltak; a tartalékharcosok leugrottak a kocsikról, hogy félrehengerítsék a sziklatömböket, és megtisztítsák az utat a nehéz hadiszekereknek, amelyek sorsukra várván, ott maradtak az akadályok előtt, kívül a nyilak lőtávolán.

Miután a nehéz hadiszekerek számára már elég széles utat vágtak, az életben maradt hettiták újra beszálltak kocsijaikba, és sebesen elmenekültek. Ez nagy örömet keltett Horemheb csapataiban. Azt hitték, hogy máris győztek, és sietve felnyársalták a vermekbe bukott, meg az eltört lábú lovakat, és azokat a harcosokat is, akik a kocsikból kizuhanva, a kövek közé igyekeztek elkúszni. De Horemheb gyorsan a kürtökbe fújatott, a köveket visszarakatta helyükre, és akadályként lándzsákat szúratott a homokba, hegyükkel ferdén a támadók felé, hiszen mást már nem tudott tenni.

Ezt is az utolsó pillanatban tette, mert alig telt el a legkisebb vízmértéknyi idő, és még a porfelhő sem oszlott szét a völgyben, amikor zúgva, dübörögve, minden akadályt letiporva, előgördültek a hettiták nehéz hadiszekerei - a sereg dísze és büszkesége.

Ezeket a szekereket testes, nagy lovak vontatták, az egyiptomi lovaknál egy szügyhosszal magasabbak; fejüket ércálarc, oldalukat vastag gyapjúvért óvta. A kerekek súlyukkal könnyen félrelökték útjukból a nehéz kődarabokat is, s a kocsik egyenesen a porfelhőbe rontottak. Szügyük erejével a lovak mind összetörték a földbe szúrt lándzsákat, melyek úgy roppantak ketté, akár a száraz nádszálak. Amint a roham megindult, nagy jajgatás és üvöltözés hangzott fel a völgyből. Hallván a kerekek alatt összezúzott és a sarlókkal kettémetszett férfiak borzalmas jajkiáltásait, újra felálltam, és körülnéztem, de egy irányban sem nyílt út a menekülésre.

Végül, a völgy kavargó porfelhőjéből előtörtek a hettiták nagykocsijai. A lovak, amint előreügettek, tarka gyapjúvértjeikben, ércálarcukból hosszú tüskék módjára kimeredő bronzszarvaikkal, olyanok voltak, mint különös, valószínűtlen fenevadak.

Hosszú csatasorban nyomultak egyre közelebb, és úgy véltem, nincs a világon olyan erő, amely előretörésüket megállíthatná. Már semmiféle akadály nem látszott előttük, és nem voltak ott egyiptomiak sem, hogy elzárják a vízkészletekhez vezető utat, mert Horemheb parancsára a völgyből visszahúzódtak kétoldalt a dombokra. A hettita kocsik hatalmas ordítás közepette törtek előre; amerre elhaladtak, porfelhő szállt, kavargott az ég felé, elhomályosítván a látóhatárt. Arccal a földre borultam, és keserűen sirattam Egyiptomot, a védtelen Alsó Birodalmat, és mindazokat, akiknek Horemheb ostoba makacssága és hóbortossága miatt most meg kell halniok.

De a hettitákat nem vakította el a siker. Leengedték a kocsik fékvasait, hogy újra a könnyű hadiszekereket küldhessék előre a terep felderítésére. Óvatos és tapasztalt katonák voltak, és habár nem sokra tartották az egyiptomiakat, s nem ismerték még az egyiptomi ravaszságot, szívesen óvták magukat mindenféle meglepetéstől. A nehéz hadiszekerek rohanását, amikor már sebesen nekiiramodtak, mégis nehéz dolog lefékezni, mert a hatalmas lovak megállás nélkül vágtatnak előre és elszakítják a gyeplőt, összetörik a kocsit, ha túl erősen visszafogják őket. Ezért a hajtók széles pengéjű lándzsát hordanak magukkal, amellyel végső szükség esetén elvágják a lovak csánkját, ha a kocsit mindenképpen meg kell állítani.

Ez alkalommal úgy vélték, még sincsen okuk arra, hogy így cselekedjenek. Széles csataláncban hagyták a lovakat előrenyomulni, és semmi sem intette őket óvatosságra. Hirtelen azonban beomlott alattuk a föld, és kocsijaikkal hatalmas verembe zuhantak, amelyet a nílusi földet túró parasztok vájtak ki, aztán bokrokkal és gallyakkal álcáztak. A hettiták ordítását hallván, felemeltem fejemet a földről, és a látvány, mely elém tárult, irtózatos volt, mígnem porfelhő borította be az egészet.

Horemheb pedig egyáltalán nem akarta megvárni, amíg meglepetésükből felocsúdnak, hanem megfújatta a kürtöket, és kihirdette harcosainak, hogy az ő varázslata taszította mélybe a hettiták hadiszekereit, úgyhogy tehetetlenségre vannak már kárhoztatva. A dombok lankáira íjászokat küldött, hogy nyilaikkal zavarják a hettitákat, és harcosainak megparancsolta, hogy bokrokkal meg seprűkkel kavarják fel a port. Ezt részben azért tette, hogy az ellenséget megzavarja, részben meg azért, hogy saját emberei ne láthassák, mily félelmetesen sok hettita hadiszekér maradt sértetlenül és harcra készen. Serege egy részének ugyanakkor meghagyta, hogy köveket gurítsanak le a dombokról, és javítsák ki a szétzúzott akadályokat, mert a győzelmet teljessé akarta tenni, és épségben kívánta megszerezni az ellenség hadiszekereit.

Végül a hettiták a kürtökbe fújattak, hogy a hadiszekereket összegyűjtsék, s rohamra indultak, hogy a síkságra visszatérvén, seregüket újrarendezzék. De rohamozván, nem találtak már ugyanarra az útra, amelyen jöttek, így lovaik belegabalyodtak a kötelekbe, és csapdákba, nehéz hadiszekereik pedig felborultak a köveken. Végtére le kellett szállniok a kocsikról, és kénytelenek voltak gyalogosan harcolni tovább. Bátor férfiak és kipróbált harcosok lévén, sok egyiptomit megöltek, ámde a gyalogos harchoz nem voltak hozzászokva, ezért Horemheb seregei diadalmaskodtak rajtuk; igaz, hogy a küzdelem egészen estig eltartott.

Amint közeledett az est, szél támadt a sivatag felől, a völgyből elfújta a porfelhőt, s feltárta a csata képét és a hettiták szörnyű vereségét, mert elvesztették legtöbb nehéz hadiszekerüket, és rengeteg kocsi meg ló került teljes felszereléssel, sértetlenül Horemheb kezébe. Ennek ellenére Horemheb elcsigázott katonáit, akik a harc tomboló dühétől, sebeiktől, és a vérszagtól megvadultak, igen megrémítette saját veszteségük látása, mivel a hettitáknál sokszorta több egyiptomi holttest feküdt a völgyben. Az élve maradottak elborzadva mondták egymásnak: "Szörnyű nap volt a mai, és szerencse, hogy harc közben nem láttunk semmit magunk körül, mert ha láttuk volna a hettiták sokaságát és saját elesettjeink számát, szívünk biztosan a torkunkba ugrott volna, s akkor nem harcolunk úgy, miként az oroszlánok."

De vereségük nagyságát látván, az utolsó életben maradt hettiták, akik kocsijaik és kimúlt lovaik fedezéke megett még egyre küzdöttek, könnyekre fakadva mondták: "Sok nehéz hadiszekerünk, seregünk dísze és büszkesége elveszett, az ég és a földanya elhagyott bennünket. Ez a sivatag biztosan nem a földanya földje, hanem a gonosz szellemeké. Bizony, kár tovább harcolnunk, tegyük le kezünkből a fegyvert." És maguk előtt földbe szúrták a lándzsákat, ledobták fegyvereiket, és kezüket felemelték. Akkor pedig Horemheb, miként a foglyokkal teszik, kötéllel megkötöztette őket.

Azután még azon az éjjelen üzenetet küldött a két szárnyon levő sivatagi rablóknak és szabadcsapatoknak. Felhívott minden bátor férfit, álljon be ganajos csavargói közé a hadiszekércsapatokba, mert a sivatag fiai ügyesebben tudtak bánni a lovakkal, mint az egyiptomiak, akik féltek tőlük. Hívását minden lovas harcos ujjongva fogadta, s a nehéz kocsiknak meg a pompás lovaknak mindegyik igen örvendezett.

Akkor Horemheb jelzőtüzet gyújtatott a hegytetőn, úgyhogy pillanatok múlva minden hegygerincen fellobbantak a jelzőtüzek, a győzelem hegyétől egészen az Alsó Birodalomig.

Ily módon üzent Taniszba, hogy a hajóhad szálljon tengerre, vitorlázzék Gázába, és ha kikerülhetetlen a harc, vívjon meg Szíria tengeri haderejével.

Másnap reggel megfújatta a kürtöket, és a sereg megindult a sivatagon keresztül Szíria felé. A hadiszekerek felderítő csoportokban hajtottak a csapatok előtt, megtisztítván az utat az ellenségtől, és az út mentén kijelölvén a csapatok táborhelyét. De azt, hogy miképpen mert Horemheb nyílt terepen harcba bocsátkozni a hettitákkal, nem tudtam megérteni. A sereg azonban örömmel ment utána, s közben Szíria gazdagságáról és dús zsákmányról álmodozott, pedig a harcosokat nézvén, mindegyiknek arcán a halál jegyét láttam. Mégis felszálltam hordszékemre, és követtem őket; mögöttünk maradt a győzelem hegye, és ott maradtak a hettiták és egyiptomiak csontjai, hogy békében fehéredjenek az akadályokkal elzárt völgy ölén.

3

Most a Szíriában vívott háborúról kell beszélnem, de nem sok mondanivalóm van róla, mert a háború dolgaihoz nem értek. Szememben minden csata egyforma, minden égő város és kifosztott ház egyforma, és éppúgy egyformák a jajveszékelő asszonyok, meg a szétmarcangolt tetemek, bárhol találkozom is velük. Így elbeszélésem módfelett egyhangú volna, ha mindent elmondanék, amit láttam, mert a háború három évig tartott Szíria földjén, kegyetlen és kíméletlen háború volt, s nagyon sokan halálukat lelték e küzdelemben, úgyhogy Szíria falvai elnéptelenedtek, ligeteiből a gyümölcsfákat kivágták, városai elpusztultak.

De először mégis szólnom kell Horemheb fortélyosságáról, mert seregét félsz nélkül elindította Szíriába, lerombolta a határköveket, amelyeket Aziru állított fel, és harcosainak megengedte, hogy kifosszák a falvakat, és kedvüket töltsék a szíriai nőkkel, hadd kapjanak ízelítőt a győzelem gyümölcseiből. Egyenesen Gáza felé menetelt, a hettiták pedig, miután rájöttek céljára, összevonták csapataikat a Gáza közelében elterülő síkságon, hogy útját állják, és megsemmisítsék. Ez a síkság igen megfelelő volt a hadiszekereknek, és a hettiták nem is kételkedtek győzelmükben. De a tél már annyira előrehaladt, hogy lovaikkal száraz szénát és abrakot kellett etetniük, melyet Szíria kereskedőitől vásároltak, s lovaik megbetegedtek a csata előtt, tántorogni kezdtek a hámban, ürülékük zöldre és vizenyősre vált, és sok elpusztult közülük. Ily módon Horemheb és hadiszekerei egyenrangú félként küzdhettek a hettiták hadiszekereivel. Miután Horemheb szétkergette a hettiták hadiszekereit, már könnyűszerrel verte széjjel megrémült gyalogságukat. A hadiszekerek kezdte munkát befejezték lándzsásai és íjászai, úgyhogy a hettiták olyan vereséget szenvedtek, mint még soha, s a síkságon éppoly sok hettita és szíriai holttest maradt, mint egyiptomi. Erről nevezték el e síkságot az Embercsontok Síkságának. De a hettiták táborába érkezvén, Horemheb tüstént felgyújtatta takarmánykészletüket, mert ez a takarmány mérgezett volt, mérges növények voltak belekeverve. Ettől betegedtek meg a lovak; ámbár hogyan csinálta ezt Horemheb, akkor még nem tudtam.

Míg a hettiták és szíriaiak egész Dél-Szíriában megerősített városokba és helyőrségekbe menekültek, ily módon jutott Horemheb Gáza alá, és szétverte az ostromlókat. Ugyanabban az időben vitorlázott Gáza kikötőjébe az egyiptomi hajóhad is, jóllehet alaposan megtépázták, és sok hajója még mindig égett a tengeri csata után, melyet két álló napig vívtak Gáza előtt. Ez a csata eldöntetlen maradt, mert az egyiptomi hajóhad Gáza kikötőjébe menekült, és számos hajó roncsokká zúzódott a kikötőt elzáró akadályokon, míg végre Gáza gyanakvó parancsnoka megbízott bennük, és felszedette az akadályokat. Ám az egyesült szíriai-hettita hajóhad is elmenekült Türoszba és Szidónba, hogy elszenvedett káraikat helyrehozza, s mivel mindkét fél megfutott, így maradt a csata eldöntetlen. Horemheb viszont ezután mégiscsak szállíthatott Gázába élelmet és csapatokat tengeri úton, megtölthette tárházait, és a sebesült és rokkant katonákat hajókon visszaküldhette Egyiptomba.

Azt a napot, melyen a győzhetetlen Gáza kapuit megnyitották Horemheb seregének, ma is ünnepnapként ülik meg egész Egyiptomban. Ez a téli nap Szehmet napja, és olyankor a kisfiúk egymás között harcot vívnak fadorongokkal és nádból való lándzsákkal, Gáza ostromát utánozván. Bizony, talán sohasem védelmeztek még egyetlen várost sem nagyobb hősiességgel, mint ahogyan Gázát védelmezték, és parancsnoka teljesen megérdemelte azt a hírnevet, melyet a város védelmével szerzett. Úgy hívták őt, hogy Roju, de emberei Görbenyakúnak nevezték, és úgy vélem, ez a név valódi képet adott külsejéről és természetéről, mert csökönyösebb és bizalmatlanabb emberrel még sohasem találkoztam. Hiszen miután Horemheb győzelmet aratott a hettitákon, ugyanő egy teljes napon át fújathatta hiába a kürtöket Gáza előtt, míg végül Roju engedelmeskedett, és kinyittatta a kapukat. De először még ezután is csak Horemhebet bocsátotta be, hogy meggyőződjék kilétéről, mert álruhás szíriainak vélte. Amidőn végre felfogta, hogy Horemheb megverte a hettitákat, az ostrom véget ért, és Gázát többé nem fenyegeti veszély, nem is nagyon örült. Éppoly barátságtalan maradt, mint azelőtt, és cseppet sem volt kedvére való, hogy Horemheb, fővezér lévén, nála magasabban áll és parancsol neki, mert az évekig húzódó ostrom idején megszokta, hogy ő ott az úr.

Horemheb pedig minden életben maradt gázai katonának egy-egy aranyláncot ajándékozott, ami nem került neki túlságosan sokba, mert nem maradt több életben, mint kétszáz harcra képes férfi.

De Görbenyakú Rojunak zöld drágakövekkel kirakott, zománcozott arany nyakláncot és egy aranyos korbácsot adott, s harcosaival megéljeneztette őt, úgyhogy Gáza falai belerengtek a kiáltásukba. Mindnyájan őszinte szívvel kiáltottak, és csodálták Rojut, aki tartani tudta Gázát. Amint elhallgattak, Roju gyanakvón megtapogatta nyakában a láncot, és azt kérdezte:

- Lónak tartasz engem, Horemheb, hogy arany gyeplővel ékítesz? És ezt a korbácsot tiszta aranyból fonták-e legalább, avagy csak a szíriaiak kevert aranyából? - Majd így folytatta: - Vidd el embereidet ebből a városból, mert sokaságuk erősen zavar, és éjjelenként, zajongásuk közepette, nem tudok aludni tornyomban, pedig azelőtt, míg faltörő kosok döngették a falakat, és lángnyelvek sziszegtek körülöttem, az álmom édes volt és mély. Valóban, vidd el embereidet ebből a városból, mert Gázában én vagyok a fáraó, és ha megdühödöm, ráuszítom harcosaimat a tiéidre, és leöletem őket, ha nem hagyják abba lármájukat és álmom zavarását!

Csakugyan az a hír járta, hogy Görbenyakú Roju az ostrom befejeződése óta nem bír aludni, és még a bor sem hoz álmot szemére, hanem bort fogyasztván, annál rosszabbul alszik. Ágyán feküdt, és az erőd készleteinek jegyzékén rágódott, melyet fejből ismert. Erőltette agyát, hogy kiderítse, mire használták a készleteket, hol van minden egyes lándzsa, és más efféle ostobaságra akart visszaemlékezni, ezért nem tudott aludni többé, így aztán egyszer nagyon alázatosan odament Horemhebhez, és így szólt:

- Te az uram vagy, és felettesem. Mérj hát büntetést reám, mert köteles vagyok a fáraónak mindazzal elszámolni, amit rám bízott, de ezt már nem tudom megtenni, mivel számos papírom elégett, midőn a hettiták tüzeskorsókat hajigáltak szobáimba. Már azért sem tudok mindent felidézni emlékezetemben, mert a virrasztástól és a rossz alvástól igen meggyöngült. Úgy látszik, minden másra emlékszem, de a tárházakban négyszáz darab szamárfarhámnak is kellett lennie, és sehol sem találom, tárházi írnokaim csakúgy nem találják, pedig mindennap annyira megkorbácsolom őket, hogy nem bírnak sem ülni, sem járni, hanem négykézláb futkosnak a padlón. Mondd, Horemheb, hol van az a négyszáz szamárfarhám? Hiszen az erőd összes szamarát már réges-rég megettük, és farhámokra nincs szükségük többé! Széth és minden gonosz nevére, korbácsoltass meg, Horemheb, mindenki előtt, és büntess meg azokért a farhámokért, mert a fáraó haragjától nagyon félek, és ha nem találom meg azokat a farhámokat, nem merek többé a színe elé lépni, mint a rangom megkívánja!

Horemheb igyekezett megnyugtatni, és azt mondta, szívesen ad neki ajándékul négyszáz szamárfarhámot, hogy készletei és feljegyzései egybevágjanak. De Roju ettől még inkább tűzbe jött, és Horemheb tudtán kívül megölette az egyik tárházi írnokot, aki vele együtt szenvedte el az ostrom minden kínját, azután pedig megparancsolta embereinek, hogy csákányokkal s dorongokkal verjék széjjel a tornyok padozatát az elveszett szamárfarhámok felkutatására. E pusztítást látván, Horemheb bezáratta őt a szobájába, és őrökkel vigyáztatta.

Később elküldött hozzá, és én több markos ember segítségével odakötöztem Rojut az ágyára, s altatót itattam vele. De Roju szeme zölden villogott a homályban, ő maga hánykolódott az ágyon, és dühtől tajtékzó szájjal ordított rám:

- Nem vagyok parancsnok Gázában, te Horemheb sakálja? Eszembe jutott most, hogy az erőd zárkájában egy szíriai kém raboskodik, akit gazdád jövetele előtt fogattam el, és számos sietős teendőm közepette elfelejtettem a falakra kiakasztatni. Ez a kém igen ravasz ember, és biztosan tudom, hogy ő csente el azt a négyszáz szamárfarhámot. Hozd ide őt, hadd szedjem ki belőle azokat az átkozott farhámokat, hogy újra nyugodtan alhassam!

Addig kért, követelt, és oly sokáig hajtogatta mondókáját a szíriai kémről, hogy végül megelégeltem, fáklyákat gyújtattam és lebocsátkoztam az erőd zárkájába, hol egész sereg patkányok rágta holttetem hevert, hozzáláncolva a falakhoz. A föld alatti üregek őre vén ember volt; Gáza sötét üregeiben töltvén egész életét, megvakult, és fáklya nélkül is tudott közlekedni bennük, hiszen minden folyosót ismert. Faggatni kezdtem a szíriai kémről, akit az ostrom bevégződése előtt ejtettek foglyul, de ő esküvel bizonygatta, hogy már régen meghalt az összes fogoly, mert először kinyújtották őket a vallatásokon, utána pedig Roju parancsára mindegyiket étel és víz nélkül hagyták. Ám én ismertem az embereket, és viselkedése gyanút ébresztett bennem. Ezért addig szorongattam és fenyegettem, amíg arcra nem borult a lábam előtt és jajgatva kiáltotta:

- Kegyelmezz életemnek, uram, mert mindig híven szolgáltam Egyiptomot, sanyargattam a foglyokat, s elloptam tőlük az ételt. De ez a fogoly nem közönséges ember. Bámulatos a nyelve, hiszen akár a fülemüle, úgy csacsog és locsog, s nagy gazdagságot ígért nekem, ha ételt adok neki, és életben tartom, míg Horemheb megérkezik. Azt is megígérte, hogy látásomat is visszanyerem, ha életben tartom, mert ő szintúgy vak volt, de valamely nagy orvos visszaadta egyik szemének látását és megígérte, hogy elvisz ahhoz a nagy orvoshoz, aki meggyógyít majd, és újra a városban lakhatom, emberek között, és élvezhetem gazdagságomat. Ugyanis már több mint kétmillió deben arannyal tartozik nekem a kenyérért és vízért, melyet tőlem kapott. Nem adtam tudtára, hogy az ostrom véget ért és Horemheb megérkezett, hadd verje még nagyobb adósságba magát a kenyérért és vízért, melyet mindennap viszek neki. Bizony, azt akarta, hogy Horemheb megérkezése után azonnal vigyem őt titokban eléje, és fogadkozik, hogy Horemheb szabaddá teszi és aranyláncokkal ajándékozza meg. Én hiszek szavainak, mert nyelve csacsogásának bizonyára senki fia nem tud ellenállni, ám csak akkor szándékozom elvinni őt Horemhebhez, amikor már teljes hárommillió deben arannyal lesz adósom. Ez ugyanis kerek összeg, és könnyen fejben tarthatom.

Míg beszélt, térdem remegni kezdett, és szívem olvadozott keblemben, mert úgy hittem, tudom, hogy kiről beszél. De megerősítettem magamat, és így szóltam a vénséghez:

- Hallod-e, öreg, annyi arany talán nincs is egész Egyiptomban és Szíriában együttvéve. Szavaidból sejtem, hogy az a férfi nagy gazember, és megérdemli a büntetést. Vezess hát tüstént hozzá, és könyörögj minden istenedhez, hogy ne történt légyen semmi baja, mert világtalan fejeddel fizetsz érte!

A vénség keserű sírással és Ámont szólítva segítségül, elvezetett az üregek végére egy kis odúba, melyet kövekkel zárt és különített el a többi üregtől, hogy Roju emberei ne akadjanak rá. A fáklyával bevilágítottam és azt láttam, hogy falához oda van láncolva egy férfi, akinek szíriai ruháját cafatokra tépték, háta sebekkel borított, és megfogyatkozott hasa ráncos zsák módján csüng a két térde között. Félszemére vak volt, s a fáklya fényében kezével oltalmazva emelte reám hunyorgó ép szemét, melyet a hosszú hetek sötétsége után megfájdított a fény.

- Te vagy az, uram, Szinuhe? - szólított meg. - Áldott legyen a nap, mely elém hozott, de küldess gyorsan kovácsokért, hogy törjék szét ezt a láncot, és adj egy korsó bort, hogy el tudjam feledni szenvedéseimet! Parancsold meg, hogy a rabszolgák megmosdassanak és finom olajokkal dörzsöljék be testemet, mert kényelemhez és előkelő élethez vagyok hozzászokva, s ezek az éles padlókövek lekoptatták a bőrt hátsó felemről. Ugyancsak semmi kifogásom ellene, ha puha ágyat készíttetsz nekem, és néhány Istár-szüzet küldesz társaságul, mivel a hasam nincs többé a szerelem gyönyöreinek útjában. Pedig - akár hiszed, akár nem - néhány nap alatt több mint kétmillió debent érő kenyeret ettem.

- Kaptah, Kaptah - mondtam, letérdeltem eléje, és átöleltem patkánymarta vállát. - Javíthatatlan vagy! Thébában azt beszélték, meghaltál, de én nem hittem el, mert úgy vélem, te nem halhatsz meg soha, és erre az a legjobb bizonyíték, hogy, íme, itt a foglyok zárkájában elevenen és jó erőben találok rád.

Azután kovácsokkal széttörettem láncát, és felvittem őt az erődbe, tulajdon szobámba, mert amíg szeme újra hozzá nem szokott a napfényhez, egymagában tehetetlen és vaksi volt. Szobámban rabszolgákkal megmosattam, bekenettem, és a legfinomabb gyolcsot adattam reá, aranyláncot, aranykarkötőket és más ékszereket kölcsönöztem neki, hogy rangjához illő öltözékben mutatkozhassék, és leborotváltattam a szakállát, kibodrosíttattam a haját. Míg a rabszolgák szépítették és öltöztették, egész idő alatt húst evett, bort ivott hozzá, és jódolgában böffentett is olykor. De közben a foglyok őre folyvást sírt és jajgatott az ajtó mögött, kaparta és rugdalta az ajtót, és egyre azt kiáltotta, hogy Kaptah kétmillió-háromszázhatvanötezer deben arannyal tartozik neki, amiért megmentette az életét, és etette őt a börtönben.

Végül felingerelt kiabálása és jajgatása, s azt mondtam Kaptahnak:

- Horemheb már több mint egy hete Gázába érkezett, és ez a vénség megcsalt téged, Kaptah. Ezért egyáltalán nem tartozol neki semmivel, ámde én a katonákkal megkorbácsoltatom őt, és hogyha szükséges, akár a fejét is levághatják, mert álnok vénember ez és sok fogoly halálában bűnös.

De Kaptah részeg lett a bortól, és így beszélt:

- Jámbor ember vagyok, tisztelem az isteneket és megtartom szavamat. Ezért az utolsó debenig megfizetem tartozásomat az öregnek, de természetesen időt kell adnia nekem a fizetésre. Nem hiszem, hogy együgyű fejével fel tudná fogni, hogy mennyivel vagyok adósa; biztosan kielégítené, ha néhány deben aranyat mérnék neki, mert még soha életében nem markolt puha aranyat a kezében. Bizony, úgy vélem, magánkívül volna az örömtől, ha csak egyetlen deben aranyat is kapna tőlem, ám engem ez egyáltalán nem mentesít ígéretem és tartozásom alól. Nem tudom elképzelni, honnan szerezhetem meg mindezt az aranyat, hiszen a thébai lázadásban sok javamat elvesztettem. Szégyenletesen el kellett menekülnöm Thébából, és ott hagynom prédára a vagyonomat, amikor a rabszolgák és teherhordók fejükbe vették, hogy elárultam őket, s meg akartak ölni. Ám ezután nagy szolgálatokat tettem Horemhebnek Memfiszben, és amidőn Memfiszből is menekülnöm kellett, mivel odáig is elért a rabszolgák dühe, még nagyobb szolgálatokat tettem Horemhebnek: itt éltem Szíriában, mint kereskedő, és gabonát meg takarmányt árultam a hettitáknak. Ezért úgy számítom, hogy Horemheb már legalább félmillió deben arannyal tartozik nekem, sőt még többel is, mert azután ott kellett hagynom üzleti ügyeimet és kis csónakon Gázába menekülnöm, úgyhogy életem a tengeren szörnyű veszélyben forgott. Bizony a hettiták nagyon megdühödtek, amikor a tőlem vásárolt takarmány lovaikat beteggé tette! De Gázába menekülvén, tudtomon kívül még nagyobb veszélybe sodortam magamat, mert Gáza bolond parancsnoka mint szíriai kémet elfogatott, kínpadra vonatott, és biztosan kiakasztatta volna bőrömet a falakra, ha ez az ostoba öregember el nem rejt, és nem mondja azt, hogy a zárkában meghaltam. Meg kell hát fizetnem neki tartozásomat.

Akkor megnyílt a szemem, és rádöbbentem, hogy éppen Kaptah volt Horemheb legjobb szolgája Szíriában. De azt mondtam neki:

- Mit ér, hogy Horemheb sok arannyal adósod? Hiszen könnyebben sajtolhatsz kőből aranyat, mint hogy a kölcsönt visszakapjad tőle. Jól tudod, hogy ő sohasem fizeti meg a tartozását.

- Így van - felelte Kaptah -, és jól tudom, hogy Horemheb kemény szívű és hálátlan ember; még ennél a bolond gázai parancsnoknál is hálátlanabb, akinek lezárt korsókban gabonát hajigáltattam át a falakon a hettiták által. A hettiták ugyanis azt hitték, hogy a korsók mérges kígyókkal vannak teli, melyeket nagy vesződségek és kínok árán gyűjtöttem a sivatagban, én pedig ennek bizonyítására feltörettem az egyik korsót, és a benne levő kígyók három hettita katonát megmartak. Egyetlen vízmértéknyi idő alatt belehaltak a marásba, és a hettitáknak ezután már nem volt kedvük ahhoz, hogy kinyissák a többi korsót, amelyekben gabona volt, hanem jó árat fizettek értük. Persze nem is képzelem, hogy Horemheb aranyban fogja megfizetni a tartozását, de át kell engednie számomra a kikötőjogot minden jövedelmével együtt a meghódított szíriai városokban, továbbá egész Szíria sókereskedését, és még sok mást, hogy követeléseimet behajthassam.

Kaptah ravaszul beszélt, de szavain mégis meglepődtem. Ezért megkérdeztem tőle:

- Egész életedben erőlködni és dolgozni akarsz hát, hogy elég aranyad legyen megfizetni adósságodat ennek a bolond vénembernek, aki itt nyüszít az ajtóm előtt?

Kaptah ivott a borból, és csettintett egyet.

- Bizony érdemes néhány hétig sötét odúban kemény kövön feküdni, és poshadt vizet inni, hogy igazán megbecsüljük a puha ülőkét, a napvilágot és a bor zamatát. De nem, Szinuhe, nem! Annyira mégsem vagyok bolond, mint gondolod. Az adott szó azonban adott szó. Ezért nincs más kiutunk többé, mint hogy ígéretem szerint te meggyógyítod az öregnek a szemét, hogy tudjon kockázni velem. Szenvedélyes kockajátékos volt ugyanis, mielőtt megvakult az állandó sötétségtől, melyben élnie kellett. Nos, én kockázni akarok vele, és igazán mit sem tehetek, hogyha játékunkban ő lesz a vesztes. Gondolhatod, hogy nagy tétekben szándékozom játszani vele.

Én is beláttam: Kaptah számára ez az egyetlen lehetőség, hogy mérhetetlen tartozásától becsületes úton megszabaduljon, mert Kaptah ügyes kockajátékosnak bizonyult, ha a maga választotta kockákkal játszhatott. Ezért megígértem, hogy minden tudásommal igyekszem látóvá tenni a vénembert; legalább annyira, hogy a kocka pöttyeit megkülönböztethesse. Kaptah pedig megígérte, hogy viszonzásul annyi ezüstöt küld Mutinak, amennyiből újjáépítheti a rézöntő egykori házát Thébában és távollétem idején tisztességesen megélhet. Ily módon megegyeztünk, én behívtam az öreget, és Kaptah biztosította őt, hogy megfizeti tartozását, ha némi haladékot kap. Akkor megvizsgáltam a vénember szemét, és észrevettem, hogy vakságát egyáltalán nem a sötétség okozta, hanem régi szembetegség, mely gyógyítatlan maradt. Másnap tűvel meggyógyítottam, oly módon, ahogyan Mitanniban tanultam a szem gyógyítását. Ám afelől, hogy mennyi ideig láthat, nem tudtam kezeskedni, mert a tűvel látóvá tett szem gyorsan összezárul, és azután már többé nem lehet meggyógyítani.

Kaptahot elvittem Horemheb elé, és Horemheb nagyon megörült neki, megölelte, hős férfiúnak nevezte, és biztosította arról, hogy egész Egyiptom hálás neki nagy tetteiért, amiket Egyiptom javára titokban és önzetlenül vitt véghez. De szavaira Kaptah ábrázata megnyúlt, sírni kezdett, és könnyhullatva így beszélt:

- Nézd a hasamat, mely ráncos bőrzsákká változott, míg szolgálatodban fáradoztam, nézd sebes hátsómat és nézd fülemet, melyet Gáza föld alatti üregeiben a patkányok rongyosra haraptak temiattad, Horemheb! Te csak Egyiptom hálájáról beszélsz nekem, de a hála még egy gabonaszemet sem juttat gyomromnak, és torkomat sem nedvesíti borral. Bizony, sehol nem látom az arannyal teli zsákocskákat, melyeket tetteimért ígértél, pedig erősen hittem, hogy félreteszed részemet mindama zsákmányokból, amiket eddig szereztél. Nem, Horemheb! Én nem hálát kérek tőled, hanem azt kérem, hogy becsületes ember módjára fizesd meg tartozásodat, mert magam is tartozom másoknak, és temiattad beláthatatlanul nagy adósságokba keveredtem, nagyobb adósságokba, mint álmodhatnád.

De Horemheb, amint meghallotta, hogy Kaptah aranyról beszél, összeráncolta homlokát, és lábát türelmetlenül csapkodni kezdte aranyos korbácsával.

- Beszéded olyan a fülemben, akár a légyzümmögés. Esztelen ember módjára beszélsz, és a szájad is ganajos. Jól tudod, hogy nincs olyan zsákmányom, amit neked oszthatnék, és hogy minden aranyat, amit megkaparinthatok, a hettiták elleni háborúba ölök. Magam is szegény ember vagyok, és egyetlen jutalmam a dicsőség. A te fizetséged legyen hát mindaz, amit elszenvedtél, derék Kaptah! Ismerlek téged, te is ismersz engem, ne locsogj tehát többet az aranyról, mert az efféle beszéd nagyon felingerel, és haragra gerjeszt.

De Kaptah addig makacskodott, míg végül kialkudta Horemhebtől minden hadizsákmány megvásárlásának és eladásának kizárólagos jogát Szíriában. Ily módon egyedül neki volt joga ahhoz, hogy a katonáktól megvásárolja, és sörre, borra, játékkockákra és nőkre váltsa be a zsákmányt, melyet az Embercsontok Síkságán a hettiták táborából és a gázai ostromlók táborából nekik szétosztottak. Ráadásul egyedül övé volt annak joga is, hogy a fáraó és Horemheb zsákmányrészét eladja, vagy olyan felszerelési tárgyakra cserélje, melyekre a hadseregnek szüksége van. Már ez a jog önmagában is gazdag emberré tehette volna őt, mert Egyiptomból hajókon számos kereskedő érkezett Gázába, és Szíria városaiból is érkeztek kereskedők, akik nem törődtek a hettitákkal meg Aziruval, és nyereségvágytól csábítva, üzletet akartak csinálni a zsákmányból és foglyokat kívántak vásárolni. Mármost ezután senki sem kereskedhetett Gázában anélkül, hogy meg ne fizette volna neki az ő részesedését mindegyik üzletből. Ámde Kaptah nem elégedett meg ezzel, hanem mindama zsákmány vásárlási jogát követelte, amit Horemheb serege a jövőben szerezhet Szíriában. Horemheb pedig, miután alkudozott egy ideig, ebbe is beleegyezett, mert ez az engedmény nem került neki semmibe, ő maga nem volt kereskedőember, és Kaptah bőséges ajándékokat ígért neki.

4

El kell még mondanom, hogy Horemheb, miután hajókon segítőcsapatokat kapott Egyiptomból, rendbehozta az összes hadiszekeret, Gázába gyűjtötte Dél-Szíria minden lovát, és a város mellett jó ideig gyakorlatoztatta seregét, kiáltványt tett közzé, melyben kijelentette, hogy egyáltalán nem hódítóként, hanem felszabadítóként jött Szíriába. Szíria városai - mindegyik a saját királya irányításával - mindig szabad kereskedést folytattak és teljes függetlenséget élveztek Egyiptom nyájas oltalmában, de Aziru szörnyű árulással megkaparintotta őket, megfosztotta koronájuktól az ősi királyokat, és a városoktól súlyos adókat szedett. Kapzsiságában mindezen felül eladta Szíriát a hettitáknak, akiknek kegyetlenségéről és borzalmas szokásairól a szíriaiak saját szemükkel győződhettek meg nap nap után. Szíria sorsa már nem lehetett más, mint a hettiták rabigája és a teljes kiszolgáltatottság, noha a hettiták talán még nem is mutatták meg igazi arcukat, hiszen először Egyiptomot akarták leigázni. Ő, Horemheb, a legyőzhetetlen, a sólyom fia, azért jött Szíriába, hogy felszabadítsa; hogy felszabadítson minden falut és várost a rabigából; hogy szabaddá tegye a kereskedést, és visszaállítsa a régi királyok jogait; hogy Egyiptom oltalmában Szíria újra gazdaggá és virágzóvá válhassék. Teljes vagyonbiztonságot, szabadságot és függetlenséget ígért minden városnak, amely kiűzi a hettitákat, és bezárja kapuit Aziru elől. Ugyanakkor megígérte, hogy azokat a városokat, amelyek makacsul ellenállnak, felgyújtja, kifosztja és elpusztítja, lakóikat elhurcolja rabszolgának, s falaikat szétrombolja örök időkre.

Ilyen kiáltványt tett közzé Horemheb, midőn seregével és hadiszekereivel elindult Joppe felé, és hajóhadát előreküldte a partvidék mentén, hogy elzárják Joppe kikötőjét. Kémei útján Szíria minden városának tudomására hozta ezt a kiáltványt; nagy nyugtalanságot és bizonytalanságot keltett a városokban, s belső torzsalkodást az ellenség között. Éppen ez volt kiáltványának egyetlen célja. Kaptah viszont, óvatos ember lévén, számítván arra az esetre, hogy Horemheb vereséget szenved, ott maradt Gáza falai közt, hiszen a hettiták és Aziru nagy erőket vontak össze az ország belsejébe. Azzal okolta meg ottmaradását, hogy mindama szenvedések után, amiket Gáza börtönében kellett kiállnia, nem bírja már a fáradságos hadjárat terheit, és engem is magánál tartott, hogy kigyógyítsam bajaiból.

Görbenyakú Roju nagy barátságot érzett Kaptah iránt, mert Kaptah megszabadította őt betegségétől azzal, hogy elmondta: az ostrom idején saját katonái ették meg éhségükben azt a négyszáz szamár-farhámot, mivel puha bőrből készültek, és az éhséggyötörte katonáknak jólesett rágcsálni őket. Ezt hallván, Roju lecsillapodott, úgy hogy el lehetett távolítani kötelékeit, és katonáit szigorúan megfeddte, de azért a hősiességért, melyet Gáza védelmében tanúsítottak, meg is bocsátott nekik.

Amint Horemheb elindult Joppe felé, Roju bezáratta Gáza kapuit, és esküvel fogadta, hogy soha többé senkit sem ereszt seregestül a városba. Kaptahhal együtt ivott és figyelte kockajátékát a vén őrrel. Horemheb kivonulásakor Kaptah már csaknem másfélmillió deben aranyat visszanyert az öregtől, akinek szemét annyira meggyógyítottam, hogy újra meg tudta különböztetni a kockák pöttyeit. Így itták a bort, kockáztak reggeltől estig és veszekedtek, s időnként egymás arcába hajították a kockákat. Azután markukba köpve, újra meg újra kiborították poharaikból a kockákat, hogy végiggördüljenek a padlón, mert az öreg nagyon fösvény volt, csak kis tétekben akart játszani, sírt és panaszkodott veszteségei miatt, mintha az elvesztett arany valóban a sajátja lett volna, és nem csupán elképzelés. Amidőn Horemheb ostrom alá vette Joppét, Kaptah új erőre kapott, és sikerült rávennie az öreget a tét felemelésére; amikor arról jött hír, hogy Horemheb réseket vágott Joppe falaiba, Kaptah néhány végső játékban oly alaposan megkopasztotta, hogy az öreg csaknem százezer deben arannyal maradt adósa. De Kaptah nagylelkű volt és elengedte adósságát, mivel az öreg megmentette életét és megakadályozta, hogy éhségben elsorvadjon Gáza föld alatti zárkáiban; sőt új ruhát és pár marék ezüstöt ajándékozott neki, úgyhogy a vénember sírva fakadt örömében, áldotta őt és jótevőjének mondta.

Miután Horemheb elfoglalta Joppét, Kaptah sietve odautazott; én követtem Kaptahot és így láttam először gazdag várost hódítók kezében. Igaz, Joppe lakói közül a legbátrabbak, amidőn Horemheb csapatai a falakon ütött réseken befelé nyomultak, fellázadtak Aziru és a hettiták ellen, hogy városukat megőrizzék, és megmentsék a fosztogatástól, de Horemheb nem kegyelmezett nekik, hiszen lázadásukból már nem volt semmi haszna. Ezért csapatainak két hétig rablást engedett. Kaptah itt mérhetetlen vagyonra tett szert, mivel a katonák drága szőnyegeket, felbecsülhetetlenül értékes bútorokat és istenszobrokat cseréltek nála borra és ezüstre, hiszen mindezeket nem bírták magukkal vinni, és egy szép, jó termetű szíriai nő csupán néhány rézkarikába került Joppéban.

Bizony csak itt láttam meg, hogy ember az emberhez mily fenevad tud lenni. Nem volt olyan szörnyűség, ami meg ne történt volna Joppéban, mialatt a részeg katonák rabolták és égették a várost. Szórakozás gyanánt gyújtották fel a házakat, és nem is akarták a tüzet eloltani, hiszen így az éj sötétjében is rabolhattak, szeretkezhettek a nőkkel és kínozhatták Joppe kereskedőit, hogy felfedjék eldugott kincseik rejtekhelyét. Voltak katonák, akik puszta mulatságból lesbe álltak az utcasarkokon, és bunkóval agyonvertek vagy lándzsával átdöftek minden szíriait, férfit, asszonyt és gyereket egyformán. Így viselt háborút Horemheb Szíriában, és én seregeivel együtt követtem őt, gyógyítottam a katonák sebeit, és láttam mindazt a gonoszságot, amit csak ember másik emberrel megtehet. A háború három évig tartott. Horemheb számtalan csatában megverte a hettitákat és Aziru seregeit. A hettiták hadiszekerei két alkalommal meglepték csapatait Szíriában, nagy pusztítást vittek véghez, és arra kényszerítették, hogy visszavonuljon a meghódított városok falai mögé, de Horemheb a tengeren át fenn tudta tartani a kapcsolatot Egyiptommal és a szíriai hajóhad nem bírt az övével, mely hozzászokott már a háborúhoz. Ekképpen vereségei után sikerült csapatait kiegészítenie Egyiptomból, és erejét új csapásokra összpontosíthatta. Szíria városai romba dőltek, lakóik vadak módjára a hegyek barlangjaiban rejtőztek el. Egész országrészek váltak pusztasággá, a romboló seregek elpusztították a megművelt földeket, kivágták a gyümölcsfákat, hogy az ellenség ne szerezhessen élelmet az uralma alatt tartott területről. Egyiptom férfiereje és gazdagsága egyre pusztult Szíriában. Egyiptom olyan anyához hasonlított, aki gyermekeinek halálát látván, megtépi ruháját és hamut szór a fejére, mert az Alsó Birodalomtól a Felső Birodalomig, végig a folyó mentén nem volt többé falu vagy város, partszegély vagy kunyhó, melynek ne haltak volna meg férfiai és fiai Szíriában Egyiptom nagyságáért.

Három évig viselt hadat Horemheb Szíria földjén, és ezek alatt az évek alatt többet öregedtem, mint korábbi éveimben együttvéve. Hajszálaim elhagyták fejemet, hátam meggörbült, arcom ráncos lett, mint az aszalt gyümölcs. Szemem alatt a könnyzacskók felduzzadtak mindama dolgok miatt, amiket látnom kellett, magamba zárkóztam, ingerlékeny lettem, morogtam az emberekre, és goromba szavakkal illettem a betegeket, miként számos orvos teszi öregedő éveiben, ha különben javukat is akarja. Ebben nem különböztem a többi orvostól, jóllehet többet láthattam, mint sok más orvos.

A harmadik évben döghalál ütötte fel fejét Szíriában, mert a háborút mindig döghalál követi, és rögtön jelentkezik, mihelyt elég sok oszlásnak indult holttetem hever egy rakáson. Bizony, a háború harmadik évében egész Szíria rothadó halottasveremhez hasonlított. Egész népek és törzsek pusztultak ki e háború idején, úgyhogy nyelvüket és szokásaikat mindörökre elfeledték. Akiket a háború megkímélt, azokat megölte a döghalál; Horemheb és a hettiták seregéből egyaránt oly sok harcost ölt meg, hogy a hadműveletek szüneteltek, s a csapatok elmenekültek a hegyekbe és a sivatagba, ahová a döghalál nem ért el. És a vész nem tett különbséget előkelő és alacsony rangú, gazdag és szegény között, hanem egyformán megölt mindenkit. Nem hatottak rá a szokásos gyógyszerek, a döghalállal fertőzött beteg ruhába takarta fejét, ágyának dőlt, és három napon belül meghalt. Azoknak pedig, akik felgyógyultak belőle, örökös forradások maradtak hónuk alatt és a lágyékukon, ahonnan a baj genny alakjában csurgott ki a gyógyuláskor.

A tél azután elvitte magával Szíriából a döghalált, így Horemheb újra összevonhatta csapatait, és folytathatta a háborút. Azon a tavaszon seregével a hegyeken keresztül a Megiddó előtti síkságra érkezett, és hatalmas ütközetben győzelmet aratott a hettitákon. Eme ütközet után a hettiták békét kértek tőle, mert Burraburias Babilonban, Horemheb sikerét látván, bátorságra kapott és ismét emlékezett Egyiptommal kötött szövetségére. Arcátlan lett a hettitákhoz, csapatait bevonultatta Mitanni egykori földjére, és Naharaniban elűzte őket legelőikről. A hettiták, rádöbbenvén arra, hogy az elpusztított Szíriában nincs már semmi megnyernivalójuk, békét kínáltak Horemhebnek, mert okos katonák és takarékos emberek voltak, s a hiábavaló dicsőség kedvéért nem akarták többé veszélynek kitenni hadiszekereiket, amelyekre Babilónia lecsillapításához szükségük volt.

Horemheb nagyon örült a békének, hiszen serege megfogyatkozott, és a háború elszegényítette Egyiptomot, ő pedig újjá akarta építeni Szíriát, hogy meginduljon a kereskedés, és hasznot húzhasson Szíriából. De a béke feltételeként azt követelte, hogy a hettiták mondjanak le Megiddóról, melyet Aziru székvárosává tett és bevehetetlen falakkal és bástyákkal vett körül. Ezért a hettiták Megiddóban foglyul ejtették Azirut és családját, elrabolták mindama mérhetetlen kincseket, melyeket Aziru egész Szíriából Megiddó városába gyűjtött, és Horemhebnek bilincsekbe verve adták át Azirut, mindkét fiát és feleségét, Keftiut.

A béke zálogául és jószándékukat bizonyítandó, Azirut családostul, bilincsekbe verve, Horemheb táborába küldték, és Megiddó átadásával addig késlekedtek, amíg sikerült kifosztaniuk, s amíg el tudták hajtani északra a birkanyájakat és marhákat Amurruból, mely a békefeltételek szerint Egyiptom igazgatása alá került. És Horemheb nem támadta meg őket, lefújatta a háborút, és nagy lakomát tartott a hettita hercegekkel és főtisztekkel; egész éjjel itta velük a bort és tetteivel dicsekedett. De a következő reggelen, egybegyűlt serege és a hettita főtisztek előtt ki akarta végeztetni Azirut és családját, ama örök béke megpecsételésére, amelynek mostantól fogva kellene uralkodni Egyiptom és Hatti földje között.

Ezért én nem akartam részt venni lakomáján, hanem az éj sötétjében elmentem abba a sátorba, amelyben Azirut tartották láncra verve. Az őrök nem álltak utamba, mivel Horemheb orvosa voltam, és a katonák már ismertek; haszontalan embernek néztek, és tudták, hogy alkalomadtán még Horemhebnek is gonosz, éles szavakat merek mondani. Azért mentem Aziruhoz, mert nem volt többé egyetlen barátja sem egész Szíriában; mert a foglyul ejtett férfinak, a gazdagságát elvesztett és szégyenletes halálra ítélt férfinak nincsenek többé barátai. Azért mentem hozzá, mert tudtam, hogy igen nagyon szereti az életet. Mindama dolgok miatt, amiket láttam, meg akartam őt győzni arról, hogy az élethez igazán nem érdemes ragaszkodni. Mint orvos meg akartam mondani neki, hogy a halál könnyű, könnyebb, mint az élet fájdalmai, bánata és szenvedése. Az élet olyan, mint a forró láng, amely éget és perzsel, de a halál a feledésnek mélységes vize. Mindezt el akartam mondani neki, mert reggel halál várt reá, és tudtam, hogy úgysem bír aludni, mivel igen nagyon szereti az életet. Ha pedig nem akarja meghallgatni szavaimat, csendben ott ülök mellette, hogy ne legyen magában. Mert az embernek talán könnyű barátok nélkül élni, de egyetlen barát nélkül meghalni nehéz, különösen, ha életének napjaiban sokaknak parancsolt és koronát hordott a fején.

A sátor sötétjében így szóltam:

- Aziru, Amurru királya! Elfogadsz-e egy barátot halálod éjjelén?

Aziru keservesen felnyögött a sötétben, és láncai megcsörrentek, midőn válaszolt:

- Nem vagyok már király és nincsenek barátaim, de csakugyan te volnál az, Szinuhe, mert a sötétben is megismerem a hangod?

- Én vagyok - feleltem, és ő így kérlelt:

- Marduk és az alvilág minden gonosza nevére, ha csakugyan te vagy Szinuhe, hozz ide fényt, mert már megelégeltem a sötétséget, és igazán hamarosan elég időm lesz rá, hogy sötétben feküdjem!

Az őröknek megparancsoltam, hogy faggyúmécsest hozzanak és gyújtsák meg, mert a közönséges fáklyák csípős füstje marta szememet és csepegésre ingerelte orromat. Az őrök elhozták és meg is gyújtották, akkor vásároltam tőlük egy korsó szíriai sört, melyet jövetelemkor elrejtettek és szívókákkal szopogattak időtöltésül a sötétben, mivel Horemheb azon az éjszakán lakomát tartott, és ők remélték, hogy ezért felügyelőik most szemet hunynak. Aziru nyögve és jajgatva feltápászkodott fektéből, én pedig szájához segítettem a sörszívókát és hagytam, hadd szívja a korsóból a szíriai sört, mely erjedt árpaszemekből és malátából készült. Amint mohón szívta a sört, elnéztem őt a faggyúmécses imbolygó fényénél. Haja összekuszált és szürke volt, ékes szakállát megtépték kínzás közben a hettiták, és egész bőrdarabok szakadtak le álláról. Ujjait összezúzták, körmei feketék voltak a kicsurgott vértől, bordái eltörtek, úgyhogy keservesen nyögött minden lélegzetvételkor és sört meg vért köpött szájából. Midőn már eleget ivott és köpött, ránézett a mécses lángjára, és így szólt:

- Ó, milyen irgalmas és ragyogó a fény fáradt szememben a sötétség után! De pislákol a mécses lángja és kialszik egyszer, és éppúgy pislákol és kialszik az emberi élet. Mégis köszönöm neked, Szinuhe, a fényt és a sört, és örömmel adnék ajándékot az ajándékért, ám jól tudod, hogy nincs már semmi adnivalóm, mert hettita barátaim mohóságukban még az általad aranyozott fogaimat is kitörték szájamból.

Utólag mindenkinek könnyű okosnak lenni. Ezért nem akartam emlékeztetni arra, hogy óva intettem őt a hettitáktól, hanem megfogtam összezúzott kezét, és kezemben tartottam, s ő büszke fejét kezemre hajtotta, és sírt. Könnyei forró cseppekben hullottak kezemre megdagadt és kékre vert szeméből. Amikor a sírást abbahagyta, ekképpen beszélt hozzám:

- Nem szégyelltem nevetni és ujjongani előtted boldogságom és erőm napjaiban, miért szégyelleném hát most előtted könnyeimet bánatomban. De tudd meg, Szinuhe, hogy egyáltalán nem magamat, vagy gazdagságomat, vagy elveszített koronáimat siratom - jóllehet mindig szenvedéllyel ragaszkodtam a hatalomhoz és a földi jókhoz -, hanem asszonyomért, Keftiuért sírok, és nagyobbik, derék fiamért és kisebbik, gyenge fiamért sírok, mert velem együtt holnap nekik is meg kell halniuk.

- Aziru, Amurru királya! - válaszoltam. - Ne feledd, hogy hatalomvágyad miatt egész Szíria olyan, akár egy bűzlő sírverem. Megszámlálhatatlanul sokan meghaltak miattad, Aziru. Ezért csak helyénvaló és méltányos, hogy vereséged után holnap meghalsz, és talán az is helyénvaló, hogy családod meghal veled együtt. Tudd meg mégis, hogy könyörögtem Horemhebnél asszonyod és fiaid életéért, és nagy ajándékokat kínáltam neki értük, de ő nem engedett, mert maradékodat, nevedet és még emlékedet is ki akarja irtani Szíriából. Ezért még sírhelyet sem ad neked, fenevadak fogják testedet széttépni. Horemheb nem akarja, hogy Szíria férfiai örökké sírodhoz gyűljenek, és gonosz esküvéseket tegyenek nevedben, Aziru.

Ezt hallván, Aziru igen megrémült.

- Istenem, Baál kedvéért, Szinuhe, áldozz nekem italt és húst Amurru Baálja előtt, ha már meghaltam, mert másként örökké éhesen és szomjasan kell bolyonganom az alvilág sötétjében! Tedd meg ugyanezt a szolgálatot Keftiunak is, kit bár szerettél egykor, barátságunk kedvéért átengedted nekem, és tedd meg fiaimnak is, hogy nyugodt szívvel, aggodalom nélkül halhassak meg. De Szinuhe, én mindig kíváncsi ember voltam, és kereskedővér folyik bennem, miként minden szíriaiban. Holnap meg kell halnom, és a halálra nagyon kíváncsi vagyok. Szeretném megtudni, van-e rá módom, hogy megvesztegessem a halált és megcsaljam az isteneket, mert lelkemben nagyon ijesztően boronganak gondolataim a másvilágról és az árnyként való örökös vándorlásról a sötétben. Te, Szinuhe, szívedbe gyűjtötted minden országok bölcsességét. Áruld el hát a módját, mellyel a halált megvesztegethetem!

Ám én fejemet rázva, azt mondtam neki:

- Nem, Aziru! Az ember bármi mást megvesztegethet és megcsalhat. Megvesztegetheti a szerelmet, és a hatalmat, a jóságot és gonoszságot, csakúgy, mint fejét és szívét, de a születést és a halált soha. Ez éjjelen, midőn mécsesed lángja repdesve imbolyog, mégis azt mondom neked: a halálban nincsen semmi félni való, Aziru, a halál jó. Mindama gonoszságok mellett, melyek a világban történnek, a halál az ember legjobb barátja. Mint orvos, már nem nagyon hiszek a halottak országában, s mint egyiptomi, nem hiszek a nyugat földjében s a test megmaradásában sem. A halál olyan nekem, mint hosszú álom, és olyan, mint perzselő nap után a hűs éj. Bizony, Aziru! Az élet forró bor, de a halál üdítő víz. A halálban bezárul szemed, és nem lát többé; a halálban elhallgat szíved, és nem panaszkodik többé; a halálban ellankad karod, és nem vágyódik többé tettek után, megtörik lábad és nem áhítozza többé vég nélküli utak porát. Ilyen a halál, barátom, Aziru, de barátságunk kedvéért mégis szívesen áldozok neked és családodnak nagy ital- és húsáldozatot Amurru Baálja előtt. Királyi rangodhoz méltó áldozatot mutatok be neked és családodnak, ha ez megvigasztal, noha magam az áldozatokban nem nagyon hiszek. Ám a biztonság a legjobb, ezért áldozni fogok neked, hogy ne kelljen szomjaznod és éhezned a halottak földjén, még ha nem is léteznék efféle föld.

Aziru tűzbe jött szavaimtól és megjegyezte:

- Ha áldozol nekem, áldozz Amurru bárányaiból, mert azok a legzsírosabbak, és húsuk elomlik szájamban. Ne feledj áldozni nekem bárányvesét, mert az a csemegém, és ha tudsz, áldozz nekem szidóni bort is, melybe mirha van keverve, mert vérem mindig kedvelte a nehéz borokat, s a zsíros étkeket. Azt is szeretném, ha áldoznál nekem kényelmes és erős ágyat, amely a féktelen megerőltetést is kibírja, mert bizony királyi rangomhoz nem illő pásztorok módjára fűben feküdnöm, jóllehet a föld nem nyikorog, miként a legerősebb ágyak is nyikorognak Keftiu súlya alatt.

Még egész sereg olyasmit sorolt fel, melyet áldozatul kívánt tőlem. Lelkesen örvendezett, akár egy gyermek, midőn mindama jókra gondolt, amiket magával vihet a halottak honába. De végül elszomorodott, és mélyet sóhajtva, kezébe támasztotta összeütött fejét.

- Ha mindezt meg akarod tenni értem, Szinuhe, csakugyan barátom vagy, és nem is értem, miért cselekszel így, hiszen miként minden egyiptominak, én sok rosszat okoztam neked is. Szépen beszéltél nekem a halálról, és ki tudja, talán úgy van, ahogy mondod, és a halál csak hosszú álom és üdítő víz. Ám, a szívem mégis sajog, amikor Amurru almafáinak virágzó ágaira gondolok, és fülemben hallom a juhok bégetését, s magam előtt látom a hegyoldalakon ugrándozó báránykákat. Különösen akkor sajog a szívem, ha arra gondolok, milyen a tavasz Amurru országában, s ha a liliomnyílásra és a liliomok gyanta- és balzsamillatára gondolok, mert a liliom királyi virág, és illik termetemhez. Mindezekre gondolván, sajog a szívem, hiszen tudom, hogy nem látom többé soha Amurru földjét; sem tavasszal, sem ősszel, sem a nyár hevében, sem a tél csípős szelében. Szívemnek fájdalma mégis kedves, ha Amurru földjére emlékezem.

Így beszélgettünk az egész hosszú éjszakán Aziru fogolysátrában, és felidézgettük találkozásainkat abból az időből, amidőn Szimirrában laktam, s mindketten fiatalok és erősek voltunk még. Aziru mindenféle történeteket is mesélt gyermekkoráról, amiket sokáig tartana elbeszélnem, hiszen a gyermekkora minden embernek hasonló, és e kor emlékei mindenkinek magának becsesek csupán.

Virradatkor rabszolgáim számunkra készített étket hoztak, s az őrök nem álltak útjukba, mivel ők is megkapták részüket. Forró, zsíros birkahúst meg zsírban sült kását szolgáltak fel, és serlegeinket erős szidóni borral töltötték meg, melybe mirha volt keverve. Rabszolgáimmal le is mosattam Aziruról mindazt a mocskot, melyet reá hajigált a nép, megfésültettem és kibodrosíttattam haját, szakállát pedig aranyszálakból font hálóval borítottam. Ruhájának foszlányait és láncát királyi palásttal fedtem be, mert a hettiták rézbilincsekbe verték, melyeket nem lehetett letörni, ennélfogva nem adhattam reá új ruhát. Ugyanígy cselekedtek rabszolgáim Keftiuval és Aziru mindkét fiával is, Horemheb azonban nem engedte meg Azirunak, hogy asszonyával és fiaival előbb találkozzék, mint a vesztőhelyen.

Amikor eljött az ideje, és Horemheb kilépett sátrából a részeg hettita hercegek társaságában, vállukra támasztotta kezét és hangosan nevetett, odamentem hozzá s ekképpen szóltam:

- Bizony, Horemheb, én sok szolgálatot tettem neked, s talán az életedet is megmentettem, amikor Türoszban kihúztam a mérgezett nyilat combodból és meggyógyítottalak. Tégy hát te is szolgálatot nekem, és engedd Azirut szégyen nélkül meghalni, mert mégiscsak Szíria királya ő, és hősiesen küzdött. Saját dicsőségedre szolgál, ha engeded őt szégyen nélkül meghalni, hiszen hettita barátaid már eléggé megkínozták és összetörték tagjait, hogy kicsikarják belőle, kincsei merre rejteznek.

Horemheb nagyon elkomorult, mert már sok fortélyos módot kieszelt Aziru halálának meghosszabbítására, már minden készen állt, és az egész sereg már hajnalban összegyűlt a vesztőhely dombja körül. A katonák verekedtek a legjobb helyekért, hogy vidám napot tölthessenek el. De ezt Horemheb nem azért rendezte így, mert kedvelte a halál megnyújtását és élvezte volna Aziru szenvedéseit, hanem csupán azért, hogy katonáit szórakoztassa, és megfélemlítse egész Szíriát, hogy Aziru szörnyű halála után soha többé senki ne merészeljen lázadásról álmodozni. Ezt becsületére kell mondanom, mert Horemheb, természete szerint, nem volt kegyetlen ember, miként beszélték, hanem katona, és a halált csupán fegyverként használta kezében. Mégis szívesen hagyta, hogy a szóbeszéd eltúlozza kegyetlenségét, mert félelmet akart kelteni ellenségeiben, s meg akarta nyerni a nép tiszteletét. Úgy gondolta, hogy a nép jobban tiszteli a kegyetlen, mint a szelíd parancsolót, és szelídségét gyengeségnek tekinti.

Ezért komorult el, amint beszéltem hozzá; elvette kezét Subattu herceg nyakáról, imbolyogva megállt előttem, és aranyos korbácsával csapdosni kezdte lábát.

- Te, Szinuhe, örökös tövis vagy az oldalamban, és kezdelek ugyancsak unni téged. Mert - ellentétben a józan emberekkel - keserű vagy, mardosó szavakkal szidalmazol mindenkit, aki boldogul, és gazdagságot, dicsőséget szerez, de ha valakit kudarc ér és vereség, elsőként dédelgeted és vigasztalod. Jól tudod, hogy nagy nehézségek és kiadások árán hozattam ide Aziruhoz messzi vidékek legügyesebb hóhérait, s különféle szakítóállványaiknak és főzőüstjeiknek felállítása a dombra a sereg elé is egész rakás ezüstbe került. Igazán nem vehetem el az utolsó pillanatban iszaptúróimtól az örömüket, mert eleget szenvedtek mindnyájan, és elég sok vérük omlott Aziru miatt.

Subattu, a hettita herceg, tenyerével Horemheb hátára csapott, felnevetett, és így kiáltott:

- Jól beszélsz, Horemheb! Csak nem fogsz megfosztani szórakozásunktól, hiszen, hogy az élvezetből neked is hagyjunk, nem téptük le tagjairól a húst, hanem csak fogókkal és csavarófákkal húzogattuk nagy óvatosan.

Horemheb hiúságának nem tetszettek e szavak, és az sem volt kedvére, hogy a herceg hozzányúlt. Ezért szemöldökét összevonva így szólt:

- Részeg vagy, Subattu. Aziruval nekem nem volt más célom, csak az, hogy megmutassam az egész világnak: milyen sorsra jut minden férfi, aki megbízik a hettitákban. De mivel ezen az éjszakán összebarátkoztunk, és számos serleget ürítettünk egymásra, megkímélem eme szövetségesedet, Azirut, és barátságunk kedvéért könnyű halált adok neki.

Subattu haragra gerjedt szavai hallatán, arca eltorzult és elsápadt, mert a hettiták kényesek a becsületükre, noha mindenki tudja, hogy a becsülettel nem törődve, megcsalják és elárulják szövetségeseiket, ha már nincs belőlük hasznuk, és többet nyerhetnek az árulással. Ugyanígy jár el persze minden nép és minden bölcs uralkodó, de a hettiták arcátlanabbul viselkednek más népeknél, hiszen nem fárasztják magukat a szükséges kifogások és magyarázatok kigondolásával, amelyek szépítik, vagy jogossá változtatják az ügyet. Subattu hát feldühödött, de társai szájára tapasztották kezüket, és elcipelték őt Horemheb közeléből, azután addig tartották, amíg tehetetlen dühe arra nem késztette, hogy kiadja magából a megivott bort. Akkor lecsillapodott.

Horemheb pedig elrendelte, hogy Aziru lépjen elő a fogolysátorból, és igen meglepődött, látván Azirut, amint emelt fejjel, büszkén, királyhoz illőn, vállán királyi palásttal lépett a tömeg elé. Hiszen Aziru zsíros húst evett, erős bort ivott hozzá, és most gőgösen ingatta fejét, a vesztőhely felé haladtában hangosan nevetett, és csúfondáros szavakat kiáltozott Horemheb főtisztjeinek meg őreinek. Haja fésült volt, kibodrosított, arca csillogott az olajtól. A katonák feje fölött odakiáltott Horemhebnek:

- Hej, Horemheb, hej, te mocskos egyiptomi! Ne félj már tőlem, mert láncokban vagyok! Nem kell már katonáid lándzsái mögé rejtőznöd! Jöjj ide hozzám, hadd töröljem ruhádba lábamról a ganajt, mert ennél szennyesebb tábort még életemben nem láttam, és istenem, Baál színe elé tiszta lábbal akarok odalépni.

Horemhebnek igen kedvére voltak Aziru szavai, hangosan felnevetett, és így kiáltott vissza:

- Nem mehetek hozzád, mert noha valahonnan sikerült eloroznod egy palástot ganajos tested leplezésére, a szíriai bűz mégis felkavarja gyomromat. De kétség nélkül bátor férfi vagy, Aziru, ha kineveted a halált. Ezért saját becsületem kedvéért könnyű halált ajándékozok neked.

Testőreit adta Aziru mellé kíséretül, hogy a katonák ne dobálhassák meg szennyel. Körülvették Azirut és lándzsanyeleikkel mindenkinek szájára vertek, aki megkísérelt gúnyszavakat kiáltani, mert már nem gyűlölték őt a tengernyi szenvedésért, amit okozott nekik, hanem csodálták bátorságát. A vesztőhelyre kísérték Keftiu királynét és Aziru két fiát is; Keftiu a nők módján felékesítette magát, arcát pirosra és fehérre festette, a fiúk pedig büszkén lépdeltek a vesztőhely felé, királyfiakhoz méltón, s az idősebbik kézenfogva vezette a kisebbiket. Megpillantván őket, Aziru elérzékenyült, és így beszélt:

- Keftiu, Keftiu, én fehér kancám, szemem fényessége, szerelmem! Igen fájlalom, hogy miattam követned kell a halálba, mert az élet bizonyosan édes volna még neked.

Ám Keftiu azt felelte:

- Igazán ne bánkódj értem, királyom, mert örömmel követlek a halál földjére. Hiszen férjem vagy, s erős, mint a bika, és nem hiszem, hogy halálod után akadna egyetlen más férfi, aki képes volna ugyanúgy kielégíteni engem. Élted napjaiban minden más nőtől elválasztottalak és magamhoz kötöztelek téged. Ezért nem engedem, hogy egyedül indulj a holtak földjére, ámde követlek téged, hogy szemmel tarthassalak, így elejét vehetem, hogy más nőkkel töltsed kedvedet, hiszen a holtak földjén minden bizonnyal várnak reád mindama szép nők, akik előttem éltek. A biztonság a legjobb, és követnélek akkor is, ha élnem adatnék. Bizony, saját hajammal fojtanám meg magam, hogy követhesselek, királyom, mert csak rabszolga voltam, de te királynévá tettél, és két derék fiút szültem neked.

Aziru ujjongott e szavak hallatán, az öröm gőgössé tette, ezért így beszélt fiaihoz:

- Én szép fiaim! Királyfinak születtetek a világra, királyfiként haljatok is meg, hogy ne kelljen szégyenkeznem miattatok. Higgyétek el nekem, a halál nem fájdalmasabb, mint egy fognak kihúzása. Legyetek hát bátrak, szép fiaim! Így szólván, letérdelt a földre a hóhér elé, és újra Keftiuhoz fordult.

- Megelégeltem, hogy bűzös egyiptomiakat lássak magam körül, és megelégeltem véres lándzsáikat. Takard hát ki virágzó kebledet, Keftiu, hadd nézhessem szépségedet, midőn meghalok, és hadd haljak meg éppoly boldogan, mint ahogyan éltem veled.

Keftiu lemeztelenítette neki pompás keblét, a hóhér pedig felemelte súlyos kardját, és Aziru fejét egyetlen csapással elválasztotta törzsétől. Aziru feje Keftiu lábához repült, sűrű vére pedig hatalmas erővel buzogott nagy testéből az utolsó szívverések nyomán, s befröcskölte a fiúk ruháit; ettől megrémültek, s a kisebbik remegni kezdett. Keftiu azonban felemelte a földről Aziru fejét, megcsókolta duzzadt ajkát, megsimogatta összekarmolt arcát és puha melléhez szorította, fiaihoz ekképp szólván:

- Igyekezzetek, bátor fiaim! Kövessétek félsz nélkül atyátokat, kicsi fiaim, mert anyátok epedve vágyik már utána.

S mindkét fiú szépen letérdelt, a nagyobbik még akkor is védelmezőn fogta a kicsit, és a hóhér könnyedén elvágta gyenge nyakukat. Azután testüket lábával félretaszítván, Keftiu húsos, fehér nyakát is kettévágta egyetlen csapással, és így mindannyian könnyű halált kaptak. Testüket azonban Horemheb hullaverembe dobatta fenevadak étkéül.

5

Ily módon halt meg barátom, Aziru, anélkül, hogy megkísérelte volna a halált megvesztegetni. Horemheb békét kötött a hettitákkal, noha éppoly jól tudta, mint a hettiták, hogy ez a béke csak időleges; hiszen Szidón, Szimirra, Büblosz és Kádes továbbra is a hettiták kezében maradt, Kádesből pedig hatalmas erődítményt csináltak, hogy uralmuk támasza legyen Észak-Szíriában. De most Horemheb és a hettiták egyformán fáradtak voltak ahhoz, hogy háborúzzanak, és Horemheb igen örült a békekötésnek, mivel érdekeit kellett védelmeznie Thébában, és le kellett csillapítania Kús földjét is, meg a négereket, akik szabadságuktól megittasodván, nem akartak többé adót fizetni Egyiptomnak.

Eme években Tutanhamon fáraó uralkodott Egyiptomban, noha még fiatal fiú volt, és csak sírjának építésével törődött. A nép őt okolta a háború minden szenvedéséért és veszteségéért, s gyűlölte őt. "Mit várhatunk attól a fáraótól, akinek feleségében az átkozott fáraó vére folyik?" - mondták az emberek. Eje egyáltalán nem csillapította a nép efféle beszédeit, mert megfeleltek érdekeinek. Inkább egyre újabb és újabb történeteket terjesztett el a nép körében Tutanhamon oktalanságáról és kapzsiságáról, mellyel Egyiptom összes kincsét egybe akarja gyűjteni sírjához, Tutanhamon a saját sírjának berendezéséhez síradót is kivetett a népre, így minden ember, aki meghalt Egyiptomban, testének örök tartósításáért adót fizetett neki. De ezt az ötletet Eje sugalmazta, mert tudta, hogy feldühíti majd a népet.

Ez időben egyszer sem jártam Thébában, hanem követtem a sereget, amerre ment, mert szüksége volt gyógyító tudományomra, s mindenféle bajt, nélkülözést kellett kiállnom. De azok, akik Thébából érkeztek, elmondták, hogy Tutanhamon fáraó vézna és beteges, valami titokzatos kór sorvasztja testét. Azt mondták, olybá tűnik, mintha a szíriai háború emésztené erejét, mert valahányszor Horemheb győzelméről érkezik hír, megbetegszik, de hogyha vereségről szól a hír, új erőre kap és felkel ágyából. Azt is mondták, hogy olyan ez, mint a varázslat, s akik nyitott szemmel akarnak járni, világosan láthatják, miképpen függ Tutanhamon fáraó egészsége a Szíriában vívott háborútól.

Ám az idő múlásával Eje egyre türelmetlenebbé vált, és mind gyakrabban üzent Horemhebnek: "Hagyd abba végre a háborúskodást, és adj békét Egyiptomnak, mert már öreg ember vagyok és beleuntam a várakozásba! Győzz hát végre, Horemheb, és ajándékozd meg békével Egyiptomot, hogy egyezségünk szerint megkapjam fizetségemet, és hogy gondoskodhassam a te fizetségedről is."

Mindezért egyáltalán nem csodálkoztam azon, hogy amidőn a háború befejezése után diadalmenetben, lobogó zászlókkal hajóztunk felfelé a Níluson, híre jött: Tutanhamon fáraó, atyjának, Ámonnak aranyos hajójára szállt, hogy elvitorlázzék a halottak honába. Ezért le kellett húznunk zászlóinkat s arcunkra kormot és hamut mázolnunk. Beszélték, hogy Tutanhamon fáraót éppen azon a napon lepte meg heves roham, amikor Megiddó elestéről és a békéről érkezett hír Thébába. Ám azon, hogy miféle betegségben halt meg, az Élet Házának orvosai folyvást vitatkoztak, és az a szóbeszéd járta, hogy hasa megfeketedett a mérgektől. De haláláról senki sem tudott semmi biztosat, és a nép azt mondta, hogy saját gonoszságába halt bele, amikor a háború véget ért, mert legnagyobb öröme az volt, ha Egyiptom szenvedését láthatta. Én viszont tudom, hogy pecsétjét a békeszerződés agyagjába nyomván, Horemheb ölte meg őt éppoly bizonyossággal, mintha saját kezével döfte volna a kést szívébe, mert Eje csak a békére várt, hogy Tutanhamont félretaszítsa útjából, és maga a béke királyaként felülhessen a fáraók trónjára.

Be kellett hát mocskolnunk arcunkat, s leengednünk a győzelem tarka zászlóit a hajókon. Horemheb nagy bosszankodással leszedette és a folyóba dobatta azokat a hettita és szíriai főtiszteket, akiket a nagy fáraók szokásához híven, kiakasztatott hajójának orrára lábuknál fogva. Az iszaptúróit Szíriában hagyta, hogy az országot lecsillapítsák, és a háború keservei után Szíria kövérségéből maguk is megkövéredjenek. Azok a ganajosai viszont, akiket magával hozott, hogy megünnepeljék a győzelmet Thébában, szintén bosszankodtak és átkozták Tutanhamont, akiből nem volt örömük életében, és még halálában is megrontotta örömüket.

Ingerülten kockáztak a hajókon a zsákmányra, melyet Szíriában harácsoltak, és verekedtek a leányokért, akiket azért hoztak magukkal Szíriából, hogy ha majd alaposan kitöltötték velük kedvüket, eladják őket Thébában. Dagadtra, sebesre verték egymást, és gyászénekek helyett szemérmetlen dalokat énekeltek, úgyhogy a folyópartra gyűlt jámbor nép ugyancsak megborzadt viselkedésükön. Horemheb ganajos csavargóin már nem is lehetett többé felismerni egyiptomi mivoltukat, mert zsákmányként pompás ruhákat szerezvén, igen sokan közülük szíriai vagy hettita módra öltöztek fel, beszédükbe szíriai és hettita szavakat kevertek, számosan pedig Szíriában áttértek Baál szolgálatára, és Baál-szobrokat hoztak magukkal Egyiptomba. Szemrehányást tenni azért nincs okom, mert Aziru emlékére, elindulásom előtt, magam is nagy ital- és húsáldozatot mutattam be Amurru Baáljának; de azért mondom el, hogy megértessem, miért idegenkedett tőlük a nép, és miért félt tőlük, miként idegenektől, ha, jóllehet, büszke is volt szíriai győzelmeikre.

Horemheb katonái pedig furcsállva nézegették Egyiptom földjét, melyet hosszú évekig nem láttak. Egyiptomban nem ismertek többé arra a földre, amelyről elindultak a háborúba, és én sem ismertem meg többé Egyiptomot. Mert bárhol szálltunk is partra, hogy az éjszakát a szárazföldön töltsük, csak gyászt, nyomorúságot és szegénységet láttunk magunk körül. Az emberek ruhái a sok mosástól kifakultak, s tele voltak foltokkal, arcuk száraz és durva volt, mert hiányzott róla az olaj, szemük pedig elgyötört és bizalmatlan, s a szegény emberek hátán láttuk az adószedők botjának nyomát. Omladoztak a középületek, madarak fészkeltek az udvari bírák házának eresze alatt, és szétmállott agyagtéglák hullottak az utcákra a fáraó házainak falaiból. Az utakat hosszú évek óta nem javították; nem voltak hozzá dolgozók, hiszen Egyiptom munkáskezei Szíriában háborúskodtak. Az öntözőcsatornák falai beomlottak, s a szántóföldeken a vizesárkokat gaz nőtte be.

Csupán a templomokból áradt fény, falaikról frissen ragyogtak az arany és vörös színű képek meg feliratok, melyek Ámont dicsőítették, Ámon papjai pedig kövérek voltak, és kopasz fejük zsírtól csillogott. De miközben ők az áldozati húst falták, a szegény nép, száraz kenyerére és kásájára a Nílus vizét itta nyomtatékul, s azok, akik régen vagyonos emberek voltak, és díszes serlegekből itták a bort, most megelégedtek azzal, ha egyszer egy holdfordulónyi időben egy korsó sovány sört szerezhettek. Így tértem vissza Thébába, és elhatároztam, hogy soha többé nem hagyom el, mert szemem már elég sokat látott az emberi gonoszságból, és nem volt már semmi új látnivaló számomra a vén égbolt alatt. Elhatároztam hát, hogy életem végéig Thébában maradok, és szegényen élem le napjaimat a szegénynegyedben, a rézöntő egykori házában, mert mindama dús ajándékokat, melyeket gyógyító tudományommal Szíriában a háború idején szereztem, Aziru halotti áldozatára költöttem, mivel e gazdagságot nem akartam megtartani. Orromnak e gazdagság vérszagú volt, s nem lett volna örömöm belőle, ha saját javamra fordítom. Ezért ajándékoztam Azirunak mindent, amit hazájában gyűjtöttem, ezért tértem vissza szegényen Théba városába.

De még nem telt be mértékem, mert ki volt mérve reám egy feladat, amelyet nem akartam, s amely megborzasztott, ám elkerülni nem tudtam. Ily módon még egyszer el kellett hagynom Thébát, és már néhány nap múlva kénytelen voltam elindulni. Mert Eje és Horemheb azt hitték, hogy bölcsen fonták hálójukat, és okosan váltották valóra tervüket; azt hitték, hogy kezükben van a hatalom, ám a hatalom észrevétlenül kicsúszott kezükből, és Egyiptom sorsa a női szeszély miatt egészen más irányba fordult. Ezért, mielőtt történetemet befejezném, még mesélnem kell Nefertiti királynéról és Baketamon hercegnőről is. De róluk szólván, új könyvet kell kezdenem, s legyen e könyv az utolsó, melyet leírok. A magam kedvéért írom, hogy megmagyarázzam, miért lett belőlem - aki gyógyítónak születtem - gyilkos.


Tizenötödik könyv

Horemheb

1

Horemhebbel kötött egyezség szerint Eje, a kormányzói bot hordozója, kész volt fejére tenni a fáraók koronáját Tutanhamon temetési szertartása után. Hogy e célját elérje, siettette Tutanhamon testének bebalzsamozását és eltemetését, s befejeztette sírjának faragási munkálatait, úgyhogy a nagy fáraók sírja mellett az kicsi és jelentéktelen maradt. Ugyanakkor lefoglalta ama kincseknek nagy részét is, amelyeket Tutanhamon magával akart vinni sírjába. De az egyezség szerint meg kellett nyernie Baketamon hercegnőt Horemheb feleségének, hogy Horemheb, még ha ganajos lábujjakkal jött is a világra, az ő halála után törvényesen követelhesse Egyiptom koronáit. Ezt úgy beszélte meg a papokkal, hogy midőn a gyászidő letelte után Horemheb győzelmét ünnepli, Baketamon hercegnő majd Szehmet képében megjelenik Horemhebnek Szehmet templomában és odaadja magát neki. Így kapcsolatuk megkapja az istenek szentesítését és Horemheb szintén isteni személlyé válik. Ekképpen tervezgetett Eje a papokkal, de Baketamon hercegnő is szőtte-fonta és gondosan készítgette saját tervét.

Tudom, hogy e tervre Nefertiti királyné ösztönözte őt, aki gyűlölte Horemhebet, és arra számított, hogy Baketamon oldalán Egyiptom legbefolyásosabb asszonya lesz, ha a terv sikerül.

Istentelen és szörnyű volt a tervük, olyan, amilyet csak elkeseredett asszony ravaszsága szülhet. Olyan hihetetlen volt, hogy már a hihetetlensége miatt is könnyen sikerülhetett volna, mert ilyesmire igazán senki sem gondolt, de ha mégis gondolt volna, akkor képtelenségnek tartja. Csupán a terv lelepleződése tette érthetővé, miért kínáltak oly készségesen békét a hettiták, s miért mondtak le Megiddóról meg Amurru földjéről, és miért tettek a békekötéskor engedményeket. A hettiták, bizony, bölcs emberek voltak, egy olyan nyilat tartogattak tegezükben, amelyről Horemhebnek és Ejének sejtelme sem volt, s megkötvén a békét, úgy vélték, hogy az engedményekkel semmit sem veszítettek. Engedékenységük miatt Horemhebnek gyanakodnia kellett volna, de hadisikerei elvakították, és maga is békére vágyott, hogy megszilárdíthassa hatalmát Egyiptomban, s megnyerhesse végre Baketamon hercegnőt feleségül. Már túlságosan sok éve várt Baketamonra, s a királyi vér utáni vágyát kibírhatatlanná korbácsolta a várakozás. Ezért nem akart gyanakodni, és nem fedezte fel a hettiták ravaszságát.

Ám Nefertiti királyné, hitvese halála után alávetvén magát annak, hogy Ámonnak áldozzék, nem tudta elviselni a gondolatot, hogy Egyiptom kormányzásában félreállították, és bármiféle más nő vele egyenlő lehet az aranyházban. Kora ellenére még mindig nagyon szép volt, habár szépsége megkopott és sok ápolást és szépítőszert kívánt. Szépségével megnyerte magának Egyiptom számos előkelőjét, akik haszontalan herék módjára élték életüket az aranyházban a jelentéktelen fáraó körül. Eszével és ravaszságával Baketamont is barátjává tette, és a hercegnő veleszületett gőgösségét lobogó tűzze szította, amely annyira emésztette Baketamon szívét, hogy e gőg végül inkább őrültség volt már, semmint természetes emberi önbecsülés. Mert Baketamon oly gőgös lett szent vérére, hogy többé egyetlen halandó embert sem engedett magához érni, de még azt sem engedte, hogy árnyékához hozzáérjenek. Egész életében gőgösen megőrizte szüzességét, mert véleménye szerint Egyiptom földjén sehol sem volt olyan férfi, aki méltó lett volna hozzá, mivel ereiben a nagy fáraók vére folyt. Ily módon túljutott már azon a koron, amikor általában férjhez mennek a lányok, és úgy vélem, hogy érintetlensége megzavarta a fejét, és szívét beteggé tette, jóllehet egy jó hitvesi ágy meg tudta volna gyógyítani őt. De még most is nagyon szép volt, és magatartása és büszkesége időtlenné tette a szépségét, melyet - noha a rabszolgáknak nem engedte, hogy hozzányúljanak - féltékenyen ápolt.

Nefertiti tőle telhetően szította Baketamon gőgjét, elhitette vele, hogy nagy tettekre született, és neki kell megmenteni Egyiptomot az alacsony születésű hatalombitorlók kezétől. Beszélt neki a nagy Hatsepszut királynőről, aki királyi szakállt kötözött állára, felövezte magát az oroszlánfarokkal, és a fáraók trónjáról uralkodott Egyiptom földjén. Együtt bolyongtak Hatsepszut fehér oszlopoktól ragyogó sziklatemplomában meg a templom mirtuszágyasai közt, nézegették a nagy királynő képeit, és Nefertiti elhitette Baketamonnal, hogy szépsége a nagy királynő szépségére emlékeztet.

Sok rosszat mondott neki Horemhebről, úgyhogy Baketamon, szűzies gőgjében, irtózni kezdett Horemhebtől, aki alacsony születésű férfi, és erősebb és fejjel magasabb volt Egyiptom előkelőinél. A hercegnő nem tudta elviselni annak a gondolatát, hogy Horemheb hatalmába kerítheti, és a katonák barbár módján erőszakot tehet rajta, és meggyalázhatja szent vérét. De az emberi szív következetlen és szeszélyes. Ezért azt gondolom, hogy a hercegnő főleg azért gyűlölte, mert Horemheb ereje és hevessége titokban csábította őt, és midőn Horemheb ifjúként az aranyházba érkezett, túl sokat nézte, s az ifjú tekintetétől lángra gyúlt, noha ezt még magának sem ismerte be soha.

Mindezért Nefertitinek könnyű volt meghajlítani őt, midőn Eje és Horemheb tervei nyilvánvalóvá lettek, s Tutanhamon fáraó a szíriai háború vége felé egyre jobban gyengült és sorvadt. Nem hiszem, hogy Eje titkolta a terveit Nefertiti előtt, hiszen a leánya volt. Ekképpen Nefertitinek nem volt nehéz rájönni arra, hogy Eje és Horemheb titokban milyen nagy játékot játszanak, Nefertiti pedig gyűlölte apját, mert Eje, miután elég hasznot húzott belőle, félreállította őt, láthatatlanságban tartotta az aranyházban, mivel az átkozott fáraó hitvese volt, és azt sem engedte meg, hogy az udvari szertartásokon részt vegyen. Azt hiszem, más okai is voltak annak, hogy Nefertiti gyűlölte apját. Ejét, de eme okokról nem kívánok beszélni, mert nem vagyok biztos bennük, és nem hiszek az aranyház szóbeszédeinek, jóllehet tudom, hogy a fáraók aranyháza sötét ház, és sok-sok szörnyűséget rejteget falai között. Annyit mondok csupán, hogy a szépség és az ész együtt veszélyes vegyülék egy olyan nőben, akinek szívét kővé keményítették az évek; veszélyesebb, mint a meztelen kés, roncsolóbb, mint a hadiszekerek rézsarlói. Nem hiszem, hogy van a világon veszedelmesebb annál a nőnél, aki elég szép és eléggé okos, és akinek hiányzik a szíve. Ezt legjobban bizonyítja éppen a Nefertiti által szőtt terv, amelyre Baketamon hercegnőt rávette.

E fondorlatos tervre oly módon derült fény, hogy Horemheb, Thébába érkezése után, türelmetlenségében járkálni kezdett Baketamon szobái körül. Látni akarta őt, és beszélni kívánt vele, noha Baketamon nem fogadta, és vonakodott a találkozástól. Ekkor Horemheb véletlenül észrevett egy hettita követet, aki Baketamonhoz igyekezett kihallgatásra. Nagyon elcsodálkozott azon, hogy miért fogadta Baketamon a hettita követet, és miért időzött nála a követ oly sokáig. Ezért önhatalmúlag, bárki megkérdezése nélkül elfogatta a hettitát, az pedig dölyfösségében megfenyegette őt, és olyan szavakkal illette, amilyeneket csak hatalmában biztos ember mondhat.

Horemheb azután mindenről beszámolt Éjének, és éjszaka ketten erőszakkal betörtek Baketamon szobáiba, megölték a hercegnőt védelmező rabszolgákat, és egy üzenetváltásra leltek, amelyet Baketamon a parázstartó hamujába dugott. Elolvasván az agyagtáblákat, igen megrettentek, Baketamont bezárták szobáiba, őröket állítottak mellé, és Nefertitit is őriztették. Még ugyanazon az éjszakán eljöttek hozzám a rézöntő egykori házába, melyet Muti a tűzvész után újra felépíttetett a Kaptah küldte ezüstön. Az éjszaka leple alatt érkeztek egyszerű hordszéken, és arcukat eltakarták. Muti beengedte őket, de eleinte nem ismerte fel egyiküket sem, és megszidta őket, mivel azt követelték, hogy ébresszen fel álmomból. De én nem is aludtam, mert Szíriából való visszatértem óta, mindama dolgok miatt, amiket ott látnom adatott, rossz volt az álmom. Míg Muti zsörtölődött, felkeltem hát ágyamból, mécsest gyújtottam, és azt gondolván, hogy orvosi segítségemre van szükség, fogadtam vendégeimet. De felismervén őket, ugyancsak megdöbbentem; Mutival bort hozattam nekik, és újra elküldtem őt aludni, noha Horemheb annyira félt, hogy meg akarta ölni Mutit, mivel meglátta arcukat és meghallhatta beszédünket. Soha nem láttam még ennyire félni Horemhebet, és ez nagy megelégedéssel töltött el. Ezért így szóltam hozzá:

- Azt ugyan nem engedem, hogy megöljed Mutit! Biztosan beteg a fejed, hogy ilyen esztelenségeket beszélsz. Muti öregasszony, rosszul hall, és hortyogva alussza át éjszakáját, akár egy víziló. Ha győzöd türelemmel, tüstént hallani fogod a hortyogását. Igyál hát, és hidd el, hogy nincs okod félni egy öregasszonytól.

De Horemheb türelmetlenül válaszolta:

- Nem azért jöttem, hogy hortyogásról beszéljek veled, Szinuhe. Egy élettel több, vagy kevesebb, mindegy, mert Egyiptom halálos veszedelemben forog, és neked kell megmentened!

Eje megerősítette szavait, ekképp szólván:

- Bizony, Egyiptom halálos veszedelemben van, Szinuhe, és én is veszedelemben vagyok, s Egyiptom földjét talán még soha nem fenyegette ily nagy veszedelem. Szorultságunkban ezért fordultunk hozzád, Szinuhe.

Akkor keserűen rájuk nevettem, és széttártam üres tenyeremet. Horemheb elővette Suppiluliuma király cseréptábláit, és odaadta ama leveleknek maradványait, amelyeket Baketamon a hettiták királyának írt Hattusasba a háború befejezése előtt. Elolvastam e leveleket és többé nem volt kedvem a nevetésre. Még a bor is elveszítette ízét a szájamban, mert Baketamon így írt a hettiták királyának: "Fáraóleány vagyok és ereimben szent vér folyik. Nincs Egyiptomban egyetlen férfi sem, aki méltó lenne hozzám. Hallottam, hogy neked sok fiad van. Küldd el hát egyik fiadat hozzám, hogy korsót törhessek vele, és uralkodjék ő az oldalamon Kemetnek földjén!"

Ez a levél oly hihetetlen volt, hogy az óvatos Suppiluliuma először nem is hitt benne, hanem titkos követtel egy ugyancsak kétkedő cseréptáblát küldött Baketamonnak, megtudandó a hercegnő feltételeit. De Baketamon újabb levélben megerősítette szándékát, és bizonygatta, hogy Egyiptom előkelői az ő pártján vannak, és szintúgy vele vannak Ámon papjai is. Ez a levél meggyőzte Suppiluliumát Baketamon szándékának komolyságáról. Siettette hát a békekötést Horemhebbel, és javában készülődött arra, hogy a fiát, Subattut, elküldje Egyiptomba. Subattu a legkedvezőbb előjelű napon elindult Kádes városából, egész halom ajándékot hozott magával Baketamonnak, és a legutolsó cseréptáblából ítélve, kíséretével már útban volt Egyiptom felé.

- Egyiptom minden istenére! - szóltam megdöbbenten. - Hogyan segíthetnék nektek? Hiszen csak orvos vagyok, és nem fordíthatom egy esztelen nő fejét Horemheb felé.

- Egyszer már segítettél rajtunk - mondta Horemheb - és aki az evezőt megfogja, annak eveznie kell, akar, vagy nem akar. El kell utaznod Subattu herceg elé, és gondoskodnod kell arról, hogy ne érkezzék meg Egyiptomba. Milyen úton-módon éred ezt el, nem tudjuk, de nem is akarjuk tudni. Csak annyit mondok, hogy nyilvánosan nem gyilkolhatjuk meg útközben, mert az új háborút jelentene a hettitákkal, és én magam akarom megválasztani az időt, amidőn új háborúba kezdek.

Szavai elborzasztottak, térdem remegni kezdett, szívem megdermedt, amint akadozó nyelvvel válaszoltam:

- Ha igaz is, hogy egyszer már segítettem nektek, azt éppen annyira a magam kedvéért tettem, mint Egyiptomért. Ez a herceg nem vétett semmit, és csak egyetlenegyszer láttam őt sátradnál, Aziru halálának napján. Nem, Horemheb, orgyilkost nem csinálsz belőlem, inkább meghalok, mert nincsen ennél aljasabb gonosztett, és ha Ehnaton fáraóval meg is itattam a halált, azt az ő kedvéért tettem, mert beteg volt, én pedig barátja voltam.

De Horemheb összevonta szemöldökét, és korbácsával csapdosni kezdte lábát, Eje pedig így szólt:

- Szinuhe, értelmes ember vagy, és talán magad is megérted, hogy nem veszejthetjük el az egész birodalmat egy szeszélyes nő gyékényheverőjén. Hidd el nekem, más kiút nincs. A hercegnek meg kell halnia útközben, és nem rám tartozik, szerencsétlenség éri-e, vagy betegségben hal meg, csak az a fontos, hogy meghaljon. Elébe kell hát utaznod a Szináj sivatagba, mint Baketamon hercegnő küldötte, hogy orvosként megvizsgáljad, alkalmas-e a házastársi teendőkre. Ezt szívesen elhiszi majd, kedvesen fogad, és sokat kérdezget Baketamon felől, mert a hercegek is csak emberek. Gondolom, szörnyen kíváncsi lesz és csodálkozik majd, miféle boszorkánnyal akarja őt Egyiptom magához kötni. Ó, Szinuhe! feladatod könnyű lesz, és nem fogod megvetni a jutalmakat, amelyeket e feladat elvégzése hoz neked, mert akkor, bizony, gazdag ember leszel!

És Horemheb szólt:

- Válassz gyorsan, Szinuhe, mert életet, vagy halált választasz! Megértheted, hogy mindezek hallása után nem hagyhatunk életben, még ha ezerszer is a barátom volnál. Hiszen e titok a fáraók titka, és hallani senkinek sem szabad. A név, melyet anyád adott neked, Szinuhe, gonosz előjel volt, mert a fáraók titkaiból már túl sokat adatott meghallanod. Egy szavadba kerül, és én felvágom torkodat egyik füledtől a másikig, noha nem teszem szívesen, mert te vagy a legjobb szolgánk, és ilyen dolgot senki másra nem bízhatunk. Téged közös bűn köt hozzánk, és mi készségesen megosztjuk veled ezt a bűnt is, ha már egyszer úgy véled, hogy Egyiptom megmentése egy esztelen nő és a hettiták uralmától bűnnek számít.

Láttam, hogy hálóba kerültem, melyet saját tetteim fontak, és ez a háló erős volt és foglyul ejtett, és egyetlen rostját sem bírtam elvágni. Saját tetteim kötöztek meg, a kötelet magam sodortam, és a kötél eleje régmúlt évekbe nyúlt. Elnyúlt a nagy fáraó halálának éjszakájába, elnyúlt Ptahor látogatásáig, melyet apám házában tett, és elnyúlt az elhagyott folyóig, melyen nádcsónakban siklottam tova születésem éjjelén. De abban a pillanatban, amidőn megitattam a halált Ehnaton fáraóval, sorsomat végleg odakötöttem Horemheb és Eje sorsához, noha bánatomban akkor nem tudtam ezt.

- Jól tudod, hogy nem félek a haláltól, Horemheb - mondtam hiábavaló védekezéssel, mert bár a halálról sokat beszéltem, és hívtam is, a halál visszataszító és dermesztő vendég lett volna a sötét éjszakában, és nem kívántam, hogy egy életlen kés roncsolja széjjel torkomat.

Magam kedvéért írom le mindezt, anélkül, hogy menteném magamat. Szégyenemre beismerem, hogy azon az éjszakán a halál gondolata borzalmasan megijesztett; és megijesztett főképp azért, mert hirtelen és váratlanul keresett fel, és nem volt időm felkészülni a fogadására. Ha lett volna időm felkészülni, talán nem félek oly nagyon. De én a fecskék nyílsebes röptére gondoltam a folyó felett, s a kikötő boraira, Muti thébai módra sütött lúdjára gondoltam, és az élet egyszerre váratlanul kedves lett nekem. Egyiptomra gondoltam hát, s ez járt fejemben: Ehnatonnak azért kellett meghalnia, hogy Egyiptom megmeneküljön, és Horemheb fegyverrel vethesse vissza a hettiták támadását. Ehnaton azonban a barátom volt, eme idegen herceg pedig teljesen ismeretlen, és a háborúban véghezvitt tettei miatt bizonyára ezerszer megérdemelte a halált. Miért ne ölném meg őt is, hogy Egyiptomot megmentsem, hiszen Ehnatonnal már megitattam a halált Egyiptom megmentéséért. Kezdett rajtam erőt venni az álom, és ásítozva mondtam:

- Tedd el a késedet, Horemheb, mert életlen késeknek látása, bizony, felingerel. Legyen, ahogy mondottad. Megmentem Egyiptomot a hettiták uralmától, de miképpen, azt még nem tudom. Úgy vélem, életemet is el fogom veszíteni, mert a hettiták biztosan megölnek, ha a herceg meghal. De életemért nem nagy kár, és nem akarom, hogy hettiták uralkodjanak Egyiptomon. Ezért nem ajándékokért vagy kecsegtető ígéretekért teszem, hanem azért, mert ez a tett meg volt írva a csillagokban születésem napja előtt, és elkerülni nem lehet. Vegyétek hát kezemből koronáitokat, Horemheb és Eje; vegyétek koronáitokat és áldjátok nevemet, mert én, Szinuhe, a jelentéktelen orvos, fáraóvá teszlek benneteket. Így szólván, nagy nevethetnékem támadt, mert eszembe jutott, hogy ereimben talán szent vér folyik, és én vagyok a fáraók hatalmának egyetlen jogos örököse, Eje viszont kezdetben jelentéktelen héliopoliszi pap volt, és Horemheb szüleiről marha- meg sajtbűz áradt. Tenyeremet szájam elé tettem és hangosan vihogtam, vénasszony módjára. Nevettem magamban, midőn elgondoltam, hogy ha bennem is lett volna keménység, miként Horemhebben, vagy hidegvérű ravaszság, miként Ejében, akkor talán másképp irányíthattam volna életem útját, és származásomat bizonyítván, magam ülhettem volna a fáraók trónjára. Ilyen felfordulás idején minden lehetséges, de a hatalom megrémísztett, és a véres koronák elborzasztottak engem, és ereimben a nap vére egybevegyült Mitanni híg vérével, az alkonyat vérével. Ezért csak nevettem, tenyeremet szájam elé tartva, és nevetésemet nem tudtam csillapítani. Mert ha megrázkódtatások érnek, mindig nevetek, és ha félek valamitől, álmosság fog el. Gondolom, e dologban sok más embertől különbözöm.

Nevetésem zavarta Horemhebet, amiért is szemöldökét összeráncolta és aranyos korbácsával csapkodta lábát, ám Eje nyugodt maradt, mert öreg, megfáradt férfi volt már, és nem törődött az emberek nevetésével vagy sírásával. Eje csak magával törődött. E pillanatban mindkettőjüket olyannak láttam, amilyenek a képzelet tarka tollruhái nélkül voltak. Rablónak láttam őket, akik kifosztották a haldokló Egyiptom testét; gyermeknek láttam őket, akik koronákkal és hatalmi jelvényekkel akartak játszani, akiket vágyuk és sóvárgásuk úgy rabul ejtett, hogy sohasem lehettek boldogok. Ezért hirtelen elhallgattam, szemem a jövőbe látott, és így szóltam Horemhebhez:

- Barátom, Horemheb, a korona nehéz. Érezni fogod egy rekkenő napon estefelé, amikor a marhát itatni hajtják a folyópartra, és a hangok elhallgatnak körülötted.

De Horemheb csak annyit mondott:

- Igyekezz az útra, mert vár a hajó, és találkoznod kell Subattuval a Szináj sivatagban, mielőtt kíséretével Taniszba ér.

Így hagytam el újra Thébát éjszaka, és hirtelen. Horemheb leggyorsabb hajóját adta oda, én pedig a hajóra vitettem orvosi ládikámat és annak a thébai módon készített libasültnek a maradékát, amelyet Muti ebédre tálalt fel nekem. Bort is vittem a hajóra útitársként, mert nem nagyon törődtem már azzal, hogy mi lesz a sorsom.

2

Újra magányos voltam; mindenkinél magányosabb, mert többé egyetlen ember előtt sem fedhettem fel magam, és tettemhez senkitől sem tudtam segítséget kérni. Hiszen titkom a fáraók titka volt, és ha kitudódott volna, ismét ezreknek és ezreknek okoz halált. Hogy a leleplezéstől megmeneküljek, kígyónál ravaszabbnak kellett lennem. Ravaszságra ösztönzött a tudat, hogy szörnyű halállal lakolnék a hettiták kezei közt, ha lelepleznének.

Ezért nagy csábítást éreztem, hogy eldobjak mindent, elmeneküljek, és elrejtőzzem valahol messze, miképpen névrokonom, a mesebeli Szinuhe tette, amikor véletlenül részesévé lett a fáraó titkának. Nagy kedvet éreztem ahhoz, hogy elfussak, és hagyjam a sorsot keresztülgördülni Egyiptom fölött. Ha elfutottam volna, az események menete talán megváltozik. Akkor talán más képet mutatna e napokban a világ, de hogy jobbat, vagy rosszabbat, azt nem tudom megmondani. Öregedvén azonban megértettem, hogy végső soron minden uralkodó egyforma, és szintúgy egyforma minden nép. Megértettem, hogy nem sokat jelent, ki uralkodik, és mely nép sanyargatja a másik népet, mert végső soron úgyis mindig a szegényeknek kell szenvedniök. Ezért talán mindegy lett volna, ha megszabadulok feladatomtól és elmenekülök. De ha elmenekültem volna, biztosan nem lehettem volna boldog soha többé. Nem azért mondom, mintha most boldogabb volnék, hiszen boldogságom napjai rég elhagytak ifjúságommal együtt.

Ám én nem futottam el, mert gyenge voltam, és ha az ember gyenge, inkább hagyja, hogy más akarata félelmetes tettekbe sodorja, semhogy maga válassza meg az utat. Bizony, ha az ember nagyon gyenge, inkább hagyja magát a halálba vinni, mintsem megpróbálná elvágni a kötelet, melyen vezetik. És úgy vélem, hogy nem én vagyok az egyedüli gyenge ember, ámde sok ember gyenge.

Ezért kellett Subattu hercegnek meghalnia. A hajón aranyos tető árnyékában, boroskorsó mellett ülvén, számba vettem minden tudásomat és ügyességemet, hogy megtaláljam a módot, mellyel megölhetem őt, s tettemre ne derüljön fény, és Egyiptomnak se kelljen felelnie. Ez nehéz feladat volt, mert a hettita herceg bizonyára rangjához méltó kísérettel utazik, s a hettiták gyanakvóak, és feltétlenül vigyáznak Subattu biztonságára. Még ha egyedül találkozom is vele a sivatagban, akkor sem ölhetem meg nyíllal vagy lándzsával - ha tudom -, mert a nyíl és a lándzsa nyomot hagy, és a bűnre fény derül. Arra is gondoltam, hogy elcsalhatnám magammal a sivatagba baziliszkuszt keresni, amelynek mint zöld kő, olyan a szeme, azután beletaszíthatnám egy szakadékba, és azt mondhatnám, hogy megbotlott és kitörte a nyakát. Ám ez a terv gyermekes volt, és tudtam, hogy a herceg kísérői nem eresztenék őt el a sivatagba, hiszen felelősséggel tartoztak életéért apjának, a nagy Suppiluliumának. Biztos lehettem benne, hogy még csak kettesben sem szólhatok vele. A mérgezés elkerülése céljából az előkelő hettitáknak az ételekhez és italokhoz előkóstolóik voltak, mások a borokhoz, és mások az ételekhez, tehát nem tudtam megmérgezni őt a szokásos módon.

Ezért felidéztem emlékezetemben az összes történeteket, melyek a papok titkos mérgeiről, és az aranyház mérgeiről beszélnek. Tudtam, hogy vannak módszerek, melyek segítségével a növendékfa gyümölcseit még éretlen állapotukban meg lehet mérgezni, úgyhogy a fa megszedője a gyümölcs megérésekor a fáról halált eszik. Azt is tudtam, hogy vannak irattekercsek, melyek felbontóiknak lassú halált hoznak, és vannak virágok, melyeknek illata gyilkolni képes, ha e virágokat papok kezelték. De mindezek a papok titkai voltak, én nem ismertem őket, és gondolom, hogy e történetekből sok csupán mese volt. Ám ha igazak is, és én tudom is a módját, akkor sem foghattam volna gyümölcsfák neveléséhez a sivatagban. Szintúgy jól tudtam, hogy a hettita herceg nem nyitná ki az irattekercset, hanem írnokainak hagyná, s hogy a hettiták nem szokták a virágokat megszagolni, hanem korbácsukkal kettécsapják a szárukat, aztán összetapossák.

Minél többet gondolkodtam e dolgokon, annál nehezebbnek éreztem feladatomat, és azt kívántam, bárcsak segítségemre lenne Kaptah ravaszsága. De őt e dologba nem avathattam be, és azonkívül Kaptah, járandóságait behajtandó, még mindig Szíriában tartózkodott, nem nagyon sietett vissza Egyiptomba, mert Atón birodalma miatt egyelőre egészségesebbnek tartotta Szíria éghajlatát, mint Egyiptomét. Ezért elővettem minden találékonyságomat, és minden orvosi ismeretemet megvizsgáltam, mert a halál az orvosnak jó ismerőse, és az orvos a gyógyszereivel éppúgy képes halált vagy életet adni betegének. Ha Subattu herceg beteg lett volna, és én gyógyíthatom őt, az orvosi művészet szabályainak megsértése nélkül is könnyen a halálba tudom gyógyítani. Akkor egyetlen hivatásszerető orvosnak sem lett volna ellenvetése gyógymódjaim ellen, hiszen az orvosok minden időkben közösen temetik el halottjukat. De Subattu nem volt beteg, és ha megbetegedett volna, akkor hettita orvosokkal kezeltette volna magát, és nem hív egyiptomi orvost gyógyítójául.

Töprengéseimről azért írtam ily hosszan, hogy megmutassam, milyen nehéz feladatot kaptam Horemhebtől. De már nem akarok többé időzni gondolataimnál, csak azt mondom el, amit cselekedtem. A memfiszi Élet Házában kiegészítettem gyógyszerkészletemet, és senki sem csodálkozott a felírt gyógyszereken, mert ami az egyszerű embernek halálos méreg lehet, az gyakran jótevő gyógyszer az orvosnak. Ezután késedelem nélkül továbbutaztam Taniszba, ott hordszékbe ültem, a helyőrség pedig néhány hadiszekeret adott mellém kíséretül, hogy Szíria nagy hadiútján a sivatagba utazhassam. Hordszéken kívántam utazni, orvos módján, és kényelemhez szokott férfi módján, nehogy túlságos sietségem bizalmatlanságot ébresszen kísérőimben s a hettitákban.

Horemheb helyes értesüléseket szerzett Subattu útjáról, mert Tanisztól három napi utazásra egy falakkal körülvett forrásnál valóban találkoztam vele és kíséretével. Hogy erőit megkímélje, Subattu is hordszéken utazott. Rengeteg szamár volt vele, amelyek súlyos rakományokat és drága ajándékokat cipeltek Baketamon hercegnőnek, nehéz hadiszekerek védelmezték utazását, és könnyű szekerek kémlelték ki előtte az utat, mert Suppiluliuma király - nagyon is jól tudván, mennyire nem tetszik Horemhebnek eme utazás - megparancsolta, hogy óvakodjék mindenféle meglepetéstől. Ezért Horemheb semmit sem ért volna el, ha szabadcsapatot küld, hogy a sivatagban meggyilkolja őt, mert kíséretének legyőzéséhez hadiszekerekkel megerősített, kiképzett csapatra lett volna szükség, és ily módon háború tör ki.

De hozzám és szerény kíséretem tisztjeihez a hettiták módfelett udvariasak és szeretetre méltóak voltak, ahogy máskor is ilyenek, ha úgy vélik, hogy ingyen megkapják azt, amit fegyverekkel nem tudnak megszerezni. Éjjelre táborukba fogadtak, segítettek az egyiptomi katonáknak sátraink felverésében, és számos őrrel vettek körül bennünket, kijelentvén, hogy megóvnak a rablóktól, és a sivatag oroszlánjaitól, hadd töltsük nyugodtan az éjt. De amidőn Subattu herceg meghallotta, hogy Baketamon küldötteként jövök, kíváncsiságtól égve magához hívatott, hogy beszélhessen velem.

Így láttam meg őt sátrában; fiatal, délceg férfi volt, szeme nagy és oly ragyogó tiszta, akár a víz, hiszen most nem volt részeg, mint első találkozásunk idején, Megiddónál, Horemheb sátra előtt, Aziru halálának reggelén. Az öröm és a kíváncsiság kiszínezte sötét arcbőrét; erős és büszke rablómadár-orra volt, és amikor meglátván engem, örömében felnevetett, fogai fehéren villogtak, mint egy ragadozó fogai. Átadtam neki Baketamon hercegnő levelét, melyet Eje hamisított, és a legnagyobb tiszteletadás jeléül kezemet térdemhez kaptam, mintha máris uralkodóm lett volna. Nagyon felvidított a látvány, hogy fogadásomhoz egyiptomi módra öltözött fel, és idegenül mozgott a ruhákban, melyeket nem szokott meg. Így szólt hozzám:

- Mivel jövendő királyi hitvesem megbízott benned, és mert királyi orvos vagy, nem titkolok előled semmit. Ezért elmondom, hogy a hercegek, midőn megnősülnek, odaköttetnek hitvesükhöz. Feleségem hazája az én hazám lesz, Egyiptom szokásai az én szokásaim, és már legjobb tudásom szerint igyekeztem megismerkedni az egyiptomi szokásokkal, hogy amidőn Thébába érkezem, ne legyek idegen. Türelmetlen vagyok a várakozástól, hogy megláthassam Egyiptom sok csodáját, melyekről annyit hallottam, s hogy megismerkedhessem Egyiptom hatalmas isteneivel, akik mostantól az én isteneim is. De legtürelmetlenebbül azt várom, hogy megláthassam nagy királyi hitvesemet, mert új uralkodó nemzetséget fogok alapítani Egyiptomban, s gyermekeket fogok nemzeni vele. Mondj hát el róla mindent, beszélj nekem termetéről, alakjáról és csípejének bőségéről éppúgy, mintha már egyiptomi volnék. Nem kell felőle semmi rosszat eltitkolnod, teljesen megbízhatsz bennem, miképpen én is megbízom benned, mint testvéremben.

Bizalmát pedig oly módon nyilvánította, hogy mögötte meztelen fegyverrel álltak tisztjei, és a sátor bejáratát őrző hettita katonák lándzsájuk hegyét a hátamnak szegezték. De én nem vettem tudomást minderről, hanem földig hajoltam előtte, és így beszéltem:

- Úrnőm, Baketamon hercegnő Egyiptom legszebb női közül való. Szent vére miatt megőrizte érintetlenségét, habár több évvel idősebb nálad, ám szépsége időtlen, arca olyan, mint a hold, és szeme tojásdad, mint a lótuszvirág. Orvosként biztosíthatlak arról is, hogy csípeje képes gyermekeket szülni, jóllehet éppoly keskeny, mint Egyiptom összes asszonyaié. Mindezért elküldött engem tehozzád, hogy meggyőződjék, királyi véred méltó-e vajon az ő szent véréhez, és testileg megfelelsz-e mindama követeléseknek, melyeket egy férjtől elvárni lehet, s nem csalódik-e benned? Bizony, a hercegnő türelmetlenül vár téged, mert sohasem ismert még férfit életében.

Subattu herceg kifeszítette mellét, könyökét válla magasságába emelte, hogy megmutassa karjának izmait, és ekképpen válaszolt:

- Karom a legerősebb íjat is megfeszíti, és lábikráim között halálra tudok szorítani egy szamarat. Mint magad is látod, arcomon nincs hiba, és még csak nem is emlékszem, hogy utoljára mikor voltam beteg.

- Bizonyára még tapasztalatlan ifjú vagy - mondtam -, és nem ismered az egyiptomi szokásokat, hiszen úgy véled, hogy egy egyiptomi hercegnő íj, melyet megfeszítenek, és szamár, melyet két lábikra közt megszorítanak. Lásd, ez éppen nem így van, és úgy látszik, néhány tanítást kell adnom neked Egyiptom szerelmi művészetéről, nehogy szégyent vallj a hercegnő előtt. Úrnőm szemmel láthatóan helyesen cselekedett, amikor eléd küldött, hogy orvosként megismertessem veled az egyiptomi szokásokat.

Szavaim mélyen megsértették Subattu herceget, mert gőgös ifjú volt, és miként a többi hettita, büszke volt férfiúi erejére. Tisztjei nevetésre fakadtak, és ez még jobban sértette őt, úgyhogy arca elsápadt a haragtól, s fogait csikorgatva zárta össze. Ám előttem egyiptomi módra szelídnek igyekezett mutatkozni, és ezért a lehető legnyugodtabban így válaszolt:

- Nem vagyok tapasztalatlan fiú, mint gondolod, már számos bőrzsákocskán átdöftem lándzsámat. Nem hiszem, hogy hercegnőd elégedetlen lesz, midőn Hatti országának művészetére megtanítom.

- Készséggel hiszek erődben, uralkodóm, de bizonyára tévedtél, amikor azt mondtad, hogy nem is emlékszel, mikor voltál beteg utoljára. Orvos lévén, szemedről és arcodról látom, hogy beteg vagy; és orvos lévén, tudom, hogy hasad megindult, és kínoz téged.

Végső soron talán nincs is olyan ember, aki ne hinné el, hogy beteg, ha eléggé sokáig és makacsul bizonygatják neki, és ha figyelni kezdi magát. Szíve mélyén mindenki szükségét érzi, hogy kényeztesse és ápoltassa magát, s ezt minden időben tudták az orvosok, és ennek révén igen meggazdagodtak. Nekem pedig e dologban még az az előnyöm is megvolt, hogy tudtam: a sivatagi források vize lúgot tartalmaz, és hasmenést okoz annak, aki nem szokott hozzá. Ily módon Subattu herceg meglepődött szavaimon, és így szólt:

- Biztosan tévedsz most, Szinuhe, te egyiptomi! Cseppet sem érzem betegnek magam, bár el kell ismernem, hogy hasmenésem van, és egész nap guggolni voltam kénytelen az útszélen. De honnan tudhatod ezt, én nem értem, és orvosnak kiválóbb vagy, mint saját orvosom, aki nem ügyelt bajomra. - És Subattu figyelni kezdte magát, megtapogatta szemét és homlokát, és azt mondta: - Valóban csíp a szemem, mert egész nap a sivatag vörös homokját bámultam, homlokom forró, és nem érzem olyan jól magam, mint szeretném.

- Legjobb volna, ha orvosod gyógyszert rendelne neked, amely meggyógyítja hasadat, és üdítő álmot nyújt. A sivatagi gyomorbajok súlyosak, és magam is tudom, hogy egész sereg egyiptomi pusztult el bennük a sivatagban, midőn a hadsereg Szíria felé menetelt. Senki sem tudja, honnan erednek, és egyesek a sivatag mérges szelére, mások a vízre, meg a sáskákra gyanakodnak. De nem kétlem, hogy holnap reggel újra egészséges leszel, és folytathatod utadat, ha az orvosod ma este jó gyógyszert kever számodra.

Ezt hallván, gondolkodóba esett, szeme összeszűkült, gyors pillantást vetett tisztjeire, és hízelegve mondta nekem, akár egy kisfiú:

- Te magad keverj jó gyógyszert nekem, Szinuhe! Te biztosan jobban értesz a sivatag eme furcsa gyomorbajaihoz, mint saját orvosom.

De én nem voltam olyan ostoba, amint képzelte, mert tenyeremet széttárva, felemeltem kezem.

- El ezzel a gondolattal! Én ugyan nem merek gyógyszert keverni számodra, mert ha állapotod rosszabbodnék, engem okolnál, és azt mondanád, hogy egyiptomi lévén, rosszat akarok neked. Saját orvosod viszont éppolyan jól megcsinálja, és nálam még jobban is, mert ismeri tested felépítését és régebbi bajaidat. Semmi mást nem kell tennie, mint egyszerű orvosságot adni neked, mely gyomrodat megerősíti.

Akkor rám mosolygott, és így szólt:

- Tanácsod, meglehet, nem rossz, mert enni és inni kívánok veled, hogy beszélj nekem királyi hitvesemről és Egyiptom szokásairól, s nem akarok beszéded közben szakadatlan a sátor mögé futni s ott leguggolni. Így tehát odahívatta orvosát, aki mogorva és bizalmatlan hettita volt, és mi orvosok módján beszélgetni kezdtünk egymással. Amikor észrevette, hogy nem akarok vele versengeni, megkedvelt, megfogadta tanácsomat, és gyomorerősítő orvosságot kevert a hercegnek, s mi több, tanácsomra igen erősre keverte. Azzal, hogy ilyen tanácsot adtam, megvolt a célom. Midőn elkészült, először maga ivott a serlegből, s azután nyújtotta csak a hercegnek, ekképpen bizonyítván, hogy a gyógyszer veszélytelen. Ama módról, ahogyan a gyógyszert keverte, s az anyagokról, melyeket egybevegyített, láttam, hogy ügyes orvos; de beszédem meglepte őt, és úgy vélem, engem tapasztaltabb orvosnak hitt, ezért fogadta el tanácsomat betegének gyógyítására.

Én azonban tudtam, hogy a herceg nem beteg, és orvosságok nélkül is rendbejönne. De azt akartam, hogy kísérete betegnek higgye, és azt akartam, hogy gyomra megerősödjék, ekképpen az a szer, mellyel megitatni szándékoztam, ne hagyhassa el testét idő előtt. A vacsora előtt, melyet a herceg tiszteletemre készíttetett, sátramba mentem, és teleittam magam étolajjal, bármilyen undorító volt is. Hányingerem ellenére egészen megtöltöttem vele a gyomromat, hogy saját életemet megmentsem. Aztán magamhoz vettem egy kis korsó bort, amelybe mérget kevertem, s újra lepecsételtem. A korsó olyan kicsi volt, hogy csupán két pohárnyi bor fért bele. Így tértem vissza a herceg sátrába. Leültem szőnyegére, és ettem az ételekből, melyeket rabszolgák kínáltak, és ittam a borokból, melyeket pohárnokok töltöttek serlegekbe, és jóllehet folyvást szörnyű hányinger környékezett, rengeteg bolondos történetet meséltem az egyiptomi szokásokról, hogy a herceget és tisztjeit megnevettessem. Nevetett is Subattu herceg, csak úgy villogtak fogai, és kezével megütögetvén hátamat, így szólt:

- Rokonszenves ember vagy, Szinuhe, egyiptomi létedre is, és Egyiptomba költözésem után orvosommá teszlek, királyi orvosom leszel. Bizony, Egyiptom házassági szokásairól hallván tőled, megfúlok a nevetéstől, és elfelejtem gyomrom baját. Ám e szokások elpuhult szokások, és jóllehet sok gyönyört szerezhetnek, úgy vélem, az egyiptomiak azért eszelték ki őket, hogy elkerüljék a gyermekáldást. Ezért sok hettita szokást szándékozom megtanítani Egyiptomnak, s tisztjeimből pedig kerületi helytartókat csinálok, és azt hiszem, hogy Egyiptomnak ez ugyancsak hasznára válik; csak adjam meg először a hercegnőnek, ami neki jár!

Térdét csapkodta, lerészegedett a bortól, nevetett, és így beszélt:

- Bizony, szeretném, ha a hercegnő már végignyúlnék szőnyegemen! Beszéded ugyancsak feltüzelt, Szinuhe, és azt akarom, hogy a hercegnő nyögjön a gyönyörűségtől, ha már hozzájutok. A szent égre és a nagy földanyára! Azt akarom, hogy egész Egyiptom nyögjön gyönyörűségében, mert ha Egyiptom és Hatti egyesül, nincs többé olyan birodalom a világon, mely ellenállhatna erőnknek. Hatalmunk alá hajtjuk mind a négy világrészt, s uralmunk majd egyik földtől a másik földig, és egyik tengertől a másik tengerig terjed. Ám először járja át vas Egyiptom tagjait, perzselje tűz a szívét! Hadd higgye minden egyiptomi, hogy a halál jobb, mint az élet. Történjék meg mindez, és történjék gyorsan!

Felemelte poharát, ivott a borból, utána pedig bort áldozott a földanyának, s a levegőbe is loccsantott belőle, hogy az égnek is áldozzék. Ily módon pohara kiürült. Némiképp minden hettita részeg volt már, és vidám történeteim eloszlatták bizalmatlanságukat. Saját javamra használtam tehát a helyzetet, és így szóltam:

- Igazán nem akarlak megsérteni téged, és borodat sem, Subattu, de nyilván még sohasem ízleltél egyiptomi bort, mert ha egyszer is ízleltél volna, akkor minden más bort oly gyengének éreznél szájadban, akár a vizet, és más borral többé nem törődnél. Ezért meg kell bocsátanod nekem, ha saját boromat iszom, mert csak az mámorosítja meg fejemet. Az idegen országbeliek lakomáira azért viszem magammal mindig a saját boromat.

Felráztam boroskorsómat, pecsétjét szeme láttára törtem fel, és részegséget tettetvén, töltöttem a poharamba, hogy kiloccsant a földre. Ittam, és így beszéltem:

- Ah, ez Memfisz bora! Ez a piramisok bora, melyet arannyal mérnek. Erős, édes és bódító egyiptomi bor, melyhez fogható sehol másutt nincs a világon.

Valóban erős, jó bor volt, és mirhát kevertem bele, amiért is az egész sátor illatozott, midőn a korsót felnyitottam, de a boron és mirhán keresztül is megéreztem nyelvemen a halál ízét. Ezért ivás közben államra loccsant, de a hettiták azt hitték, hogy részeg vagyok. Subattu herceget elfogta a kíváncsiság, és odanyújtotta poharát.

- Bizony, nem vagyok már többé idegen számodra, hisz holnap urad és fáraód leszek. Engedd hát, hogy megkóstoljam ezt a bort, mert ha nem engeded, nem hiszem oly kitűnőnek, mint állítod.

De én a boroskorsómat mellemhez szorítottam, és hevesen ellenkeztem.

- Ez nem elegendő kettőnek, és e finom borból nincsen már több nálam, pedig részegre akarom inni magam a mai estén, mert a mai nap nagy öröm napja egész Egyiptomnak, s Hatti és Egyiptom örök szövetségének napja... Hiha-a, hiha-i - kiáltottam, és ordítottam, mint egy szamár, s magamhoz szorítottam a boroskorsót. - Én húgom, én mátkám, én kis drágaságom! Torkom az otthonod, hasam a puha fészked, és nem engedem, hogy idegen hozzád érjen.

A hettiták kétrét görbedtek nevettükben, és térdüket csapkodták. De Subattu megszokta, hogy mindent megkap, amit kíván. Felém nyújtotta poharát, és kérte, követelte, hogy megkóstolhassa boromat, míg végül sírva teletöltöttem a poharát. Kis korsómat teljesen kiürítettem a poharába. Sírnom pedig nem volt nehéz, oly nagyon féltem abban a pillanatban.

Megkapván a bort, Subattu széttekintett, mintha ösztöne figyelmeztette volna, és hettita módon odanyújtotta nekem poharát, szólván:

- Kezdd meg poharamat, mert barátom vagy, és nagy kegyben kívánlak részesíteni. - Azért tett így, mert átallotta kimutatni bizalmatlanságát, és előkóstolóval megkóstoltatni a bort. Nagyot kortyoltam a poharából, ő pedig fenékig ürítette utánam; csettintett, és fejét előrehajtva vizsgálta, figyelte testét. - Valóban erős a borod, Szinuhe - mondta -, fejembe száll, mint a füst és tűzként égeti hasamat, de keserű íz maradt tőle a szájamban, és eme egyiptomi ízt hegyi borral akarom leöblíteni. - Újra saját borával töltötte meg poharát, ily módon kiöblítette, és én tudtam, hogy a méreg nem hat reá korábban, csak reggel, mivel megkeményedett a gyomra, s ő maga bőségesen evett.

Oly sok bort ittam, amennyit csak bírtam, részegnek tettettem magamat, és hogy ne ébresszem fel a hettiták gyanakvását, még vártam fél vízmértéknyi ideig, mielőtt a sátramba vitettem volna magam. Midőn eljött az ideje, sátramba vitettem hát magamat, és az üres boroskorsót folyvást mellemhez szorítottam, nehogy a hettiták később megvizsgálhassák. De alighogy számtalan vaskos gúnyolódás kíséretében ágyamra fektettek és magamra hagytak, sebesen felugrottam, torkomba dugtam ujjamat, és kiokádván az életmentő olajat és a mérget, gyomromat kiürítettem. Oly nagy volt azonban az iszonyatom, hogy halálverejték csurgott végig testemen, és térdem reszketett. Talán a méreg is hatott már reám némiképp. Ezért többször átmostam gyomromat, tisztító gyógyszereket vettem be, és addig hánytam egymás után, amíg végül már a gyógyszerek segítsége nélkül, puszta félelemből okádtam.

Amidőn úgy ellankadtam, hogy olyan lettem, akár egy vizes rongydarab, kiöblítettem a boroskorsót, utána darabokra törtem, és a cserepeket elrejtettem a homokba. Azután ébren feküdtem ágyamon, reszkettem a félelemtől és a méreg erejétől, s a sötétből egész éjszaka Subattu nevető arca, és nagy, tiszta szeme nézett reám. Hiszen Subattu nagyon szép ifjú volt, és midőn a sötétben feküdtem, nem tudtam elfelejteni arcát, nem tudtam elfelejteni büszke és gondtalan nevetését, és ragyogóan fehér fogait.

3

Segítségemre jött a hettita büszkeség is, mert Subattu, midőn másnap reggel rosszul érezte magát, nem akarta betegségét beismerni, sem útját félbeszakítani, hogy gyomorfájása miatt megpihenjen, hanem gyötrelmeit eltagadván, hordszékbe ült, jóllehet ez nagy erőfeszítést követelt tőle. Folytattuk hát utunkat egész nap, és midőn hordszéke mellett elhaladtam, integetett, odakiáltott nekem, és nevetni igyekezett. A nap folyamán orvosa még két ízben adott neki gyomorerősítő és fájdalomcsillapító gyógyszert. Ezzel csak súlyosbította állapotát, és azt érte el, hogy a méreg teljes erővel hathatott, mert egy heves hasmenés reggel talán még megmenthette volna életét.

Délután Subattu mély ájulásba esett hordszékében. Szeme kifordult, arca besüppedt, és halotti szürkére vált, úgyhogy orvosa igen megrémült, és segítségül hívott. Nyomorult állapotát látván, én is nagyon megrémültem, és nem kellett tettetnem rémületemet. Félelmemben nappal is fáztam, s a méreg miatt nem éreztem egészségesnek magamat. De azt mondtam, hogy ismerem a tüneteket: Subattut az a sivatagi gyomorbetegség kerítette hatalmába, amelyre este figyelmeztettem, és amelynek tüneteit leolvastam arcáról, jóllehet, nem hitte el nekem. A karaván megállt, mi pedig ápolni kezdtük őt a hordszékében, élénkítő és tisztító italokat itattunk vele, és hasára forró köveket helyeztünk. Én egész idő alatt gondosan ügyeltem, hogy a hettita orvos készítse el az összes gyógyszert, és egymásra zárt fogait szétfeszítvén, ő itassa meg vele. Tudtam, hogy meghal, ezért tanácsaimmal legjobb tudásom szerint enyhíteni akartam gyötrelmeit, könnyűvé akartam tenni számára a halált, hiszen mást nem tehettem érte.

Midőn leszállt az est, sátrába vittük. A hettiták nagy jajgatásba fogtak a sátra körül, tépni kezdték ruháikat, homokot szórtak fejükre, és késekkel sebeket vágtak magukon, mert mindnyájan reszkettek életükért, hiszen tudták, hogy Suppiluliuma nem kegyelmez nekik, ha a herceg meghal kezük közt. Én pedig Subattu herceg ágyánál virrasztottam a hettita orvossal együtt, a fáklyák füstje csípte szememet, és folyásra ingerelte orromat. E szép ifjút, ki tegnap még erős, egészséges és boldog volt, lassan kihunyóban, elrútulóban és halálszürkére váltan látta most szemem.

Haldokolni láttam őt. Gyöngyös ragyogású szeme elhomályosult és veresedni kezdett, szembogara már csak tűhegynyi fekete pötty volt. Fogát megsárgította a hab és nyál, bőre elvesztette egészséges színét, és elpetyhüdt. Ökölbe szorítgatta kezét, és kínjában tenyerébe vájta körmeit. A hettita orvos kétségbeesve és gyanakvóan vizsgálgatta állapotát, de a tünetek nem különböztek egy erős gyomorbetegség tüneteitől, és semmi olyan nem mutatkozott nála, amit egy gonosz gyomorbetegség nem tudott volna előidézni. Ezért senki sem gondolt méregre, de ha valaki gondol is, engem senki sem vádolhatott volna. Hiszen magam is ittam ugyanabból a borból, sőt az ő poharából ittam, semmiféle módját nem látták tehát annak, hogy Subattut titokban megmérgezhettem. Ily módon különös ügyességgel és Egyiptom nagy hasznára vittem véghez tettemet, és büszke lehettem volna rá, de Subattu halálát látván, egyáltalán nem voltam büszke.

Másnap reggel ugyanis újra magához tért, s a halál közeledtekor beteg gyermek volt csupán, aki csendesen hívta anyját. Panaszkodón, csendesen szólongatta: "Anyám, anyám, szépséges anyám!" Erőtlen keze ujjaimat szorongatta, és a halál a szemére szállt. De amidőn a halál megérkezett, a fájdalmak elhagyták őt, tiszta fiúmosoly jelent meg ajkán, és eszébe jutott királyi származása. Ezért magához hívta főtisztjeit, és ekképpen szólt:

- Halálomért ne érjen senkit se vád, mert sivatagi gyomorbaj érkezett hozzám, s Hatti földjének legjobb orvosa és Egyiptom legkülönb orvosa gyógyított engem minden tudásával. De az ő tudásuk nem segíthetett rajtam, mert az ég és a földanya azt akarja, hogy meghaljak. A sivatag bizonyára nem a földanya, hanem Egyiptom isteneinek hatalma alatt áll, és Egyiptomot védelmezi. Tudjátok meg tehát mindannyian, hogy a hettitáknak nem szabad a sivatagba vonulniok! Halálom erre a bizonyíték, és szintúgy hadiszekereink veresége a sivatagban, jóllehet azt nem hittük el. Adjatok ezért az orvosoknak rangomhoz méltó ajándékot, ha meghaltam; te pedig, Szinuhe, köszöntsd Baketamon hercegnőt, mondd meg neki, hogy feloldozom ígérete alól, s igen sajnálom, hogy nem vihetem őt nászágyba saját örömömre és az ő örömére. Valóban add át neki eme üdvözletet, mert halálomon a mesék hercegnőjeként tűnik fel álmaimban, és úgy halok meg, hogy szememben hordom végtelen szépségét, bár élő szemmel soha nem adatott meglátnom őt.

Mosolygott halálakor, mivel a halál gyötrő kínok után olykor mosolygó üdvösség gyanánt érkezik, és kialvó szeme homályba borulván, csodás tüneményeket látott. Reszketve néztem őt, és embernek, hozzám hasonlónak láttam, nem gondoltam többé népére, nyelvére, és bőrének színére. Azt tudtam csak, hogy az én kezem és gonoszságom okozta halálát, pedig ember lévén, testvérem volt. Bármennyire elfásult szívem mindama sok halál miatt, amiket életem napjaiban láttam, most reszketett, midőn Subattu herceget láttam meghalni. Ezért arcomra és kezemre ömlöttek könnyeim, megtéptem ruhámat, és kiáltottam:

- Ember! Testvérem! Ne halj meg!

De halálán már nem tudtam többé változtatni, s a hettiták erős borba és mézbe süllyesztették testét, hogy elszállíthassák Hattusasba, a hettita királyok hegysírjába, ahol saskeselyűk és farkasok őrködtek a királyok örök álma felett. A hettitákat nagyon megindították megrendülésem és őszinte könnyeim, s kérésemre szívesen adtak agyagba írt bizonyságot arról, hogy semmiképpen nem vagyok bűnös Subattu herceg halálában, sőt minden tudásomat latba vetettem, hogy megmentsem életét. Ezt a bizonyságtételt hettita jelekkel írták agyagba, alája odanyomták saját pecsétjüket és Subattu herceg királyi pecsétjét, hogy semmiféle árnyék ne essen reám Egyiptomban uruk halála miatt. Ők ugyanis Egyiptom felől a saját szokásaik alapján ítéltek, és azt hitték, hogy Baketamon hercegnő képes megölni engem, ha visszatérek, s elmondom Subattu herceg halálát.

Ily módon mentettem meg tettemmel a hettiták uralmától Egyiptomot. Tettem miatt elégedettnek kellett volna lennem, ám egyáltalán nem voltam elégedett. Úgy éreztem, a halál mindenütt sarkamban jár, bárhová megyek. Orvos lett belőlem, hogy tudásommal meggyógyítsam az embereket, és életet fakasszak halál helyett, de apám és anyám meghaltak gonoszságom miatt, Minea meghalt gyengeségem miatt, Merit és a kicsi Thot is meghaltak vakságom miatt, s meghalt Ehnaton fáraó gyűlöletem és barátságom miatt, és Egyiptom miatt. Akiket szerettem, mind erőszakos halállal, miattam haltak meg. Így halt meg Subattu herceg is, pedig szerettem őt halálában, és nem akartam többé a halálát. Ezért saját szememtől is félni kezdtem, és visszatérőben Taniszba, féltem kezemtől, és hittem, hogy átok jár nyomomban, bárhová megyek.

De visszatértem Taniszba, Taniszból Memfiszbe hajóztam, és Memfiszből megtértem Thébába. Thébában az aranyház kikötőjébe irányíttattam hajómat, Eje és Horemheb színe elé léptem. Ők fogadtak engem, és én azt mondtam nekik:

- Amit akartatok, megtörtént. Subattu herceg meghalt a Szináj sivatagban, és halála nem vet árnyékot Egyiptomra.

Szavaimnak nagyon megörültek, Eje levette az aranyláncot nyakából, és az enyémre tette, Horemheb pedig így szólt:

- Mondd meg ezt Baketamon hercegnőnek is, mert ha mi mondjuk, nem hiszi el nekünk, hanem azt gondolja, hogy én öltem meg a hettita herceget féltékenységből.

Akkor Baketamon hercegnőhöz mentem, és ő fogadott. Téglavörösre festette arcát és száját, de keskeny, sötét szemében a halál leselkedett.

- Kérőd, Subattu herceg, a halála előtt feloldozott ígéreted alól - mondtam neki -, mert sivatagi gyomorbajban meghalt a Szináj sivatagban, és minden tudásommal sem tudtam megmenteni, és a hettiták orvosa szintúgy nem tudta megmenteni.

Baketamon levette arany karpereceit csuklójáról, és az én csuklómra húzta.

- Jó hírt hoztál, Szinuhe, és köszönöm neked e hírt, mert már felszenteltek Szehmet papnőjévé, és piros ruhámat is megvarrták a győzelem ünnepére. Eme egyiptomi gyomorbaj mégis már túlságosan ismerős kezd lenni számomra, és tudom, hogy fivérem, Ehnaton, aki fáraó volt, és akit nővéreként szerettem, ugyanabban a gyomorbajban halt meg. Légy ezért átkozott, Szinuhe, légy átkozott mindörökké! Legyen átkozott a sírod, és merüljön örök feledésbe a neved, mert a fáraók trónját rablók játékhelyévé tetted, és bennem minden időkre meggyaláztad a fáraók szent vérét!

Mélyen meghajtottam fejemet, és kezemet térdemhez engedtem előtte, szólván:

- Legyen úgy, ahogyan mondod! - Azután eltávoztam tőle, és ő rabszolgáival felsepertette nyomomban a padlót egészen az aranyház küszöbéig.

4

Ezalatt Tutanhamon fáraó testét előkészítették, hogy megmaradjon az örök halálban, és Eje a papokkal sebesen elvitette őt sírjába, melyet a nyugati hegyekbe vájtak a királysírok völgyében. Útjára bőséges ajándékot kapott, ám kincseiből Eje sokat ellopott, és sírja jelentéktelen volt a nagy királyok sírja mellett. Éppoly jelentéktelenül temették el őt, mint amilyen jelentéktelenül élte napjait játékszerei között az aranyházban. Alighogy rányomták a pecséteket sírjának bejáratára, Eje véget vetett a gyászidőnek, felhúzatta a Kosok útjának póznáira az öröm lobogóit. Horemheb pedig elindította a hadiszekereket, hogy megszállják Théba összes terét és útkereszteződését. De senki sem lázadt fel Eje megkoronázása ellen, mert a nép megelégelt már mindent és elgyötört volt, mint az olyan állat, melyet lándzsaszúrásokkal hajtanak egy vég nélküli úton. Senki nem kérdezte, milyen joga van a koronához, és senki nem várt tőle semmi jót.

Ily módon koronázták Ejét fáraóvá, és a papok, akiket mérhetetlen ajándékokkal vesztegettek meg, bekenték őt szent olajjal a nagy templomban, és fejére helyezték a vörös és fehér koronát, a liliom- és papiruszkoronát, a Felső Birodalom és az Alsó Birodalom koronáit. Ámon aranyos sajkájában vitték a nép elé, és a nép kiáltva dicsérte őt, mivel Eje kenyeret és sört osztatott, és Egyiptom annyira elszegényedett, hogy Théba lakóinak a kenyér meg a sör nagy ajándék volt. Ám én tudtam, és sokan mások is tudták, hogy hatalma ábránd csupán, és ettől fogva Horemheb Egyiptom igazi uralkodója, mert a lándzsák az ő háta mögött sorakoztak. Sokan titkon csodálkoztak is, miért nem veszi kezébe a hatalmat maga Horemheb, miért engedi a vén és gyűlölt Ejét a fáraók trónjára.

De Horemheb jól tudta, mit cselekszik, mert a nép gyűlöletének pohara még nem ürült ki, és Egyiptom szenvedései sem értek véget. A Kús földjéről érkező riasztó hírek új háborúba hívták őt a négerek ellen. Miután délen megszilárdította Egyiptom hatalmát, és a vízesések túlsó oldalán ismét megerősítette a határköveket, jól tudta azt is, hogy még egy új háború van előtte, melyet a hettiták ellen Szíriáért kell megvívnia. Azt akarta tehát, hogy a nép Ejét okolja minden szenvedéséért és nyomorúságáért, s egyszer később majd őt, Horemhebet dicsérje, mint győztest, a béke visszaszerzőjét és jó uralkodót.

Ejének nem voltak efféle gondolatai; a hatalom és a koronák csillogása elvakította őt, és örömmel vállalta saját részét ama egyezségből, melyet Horemhebbel kötött Ehnaton halálának napján. Ezért a papok Baketamon hercegnőt ünnepi menetben elvitték Szehmet templomába, feladták rá az istennő piros ruháját, felékesítették az istennő ékszereivel, és Szehmet oltárára emelték. Akkor Horemheb, a hettitákon aratott győzelmét és Szíria felszabadítását ünnepelvén, seregével a templomhoz érkezett. Egész Théba az ő dicsőségét zengte, ő pedig a templomnál aranyláncokat és kitüntetéseket osztott harcosainak, azután szélnek eresztette őket a városba. Utána a templomba ment, és a papok bezárták mögötte a rézkapukat. Szehmet megjelent neki Baketamon hercegnő képében, és Horemheb elvette, ami járt neki, hiszen katona volt, és sokáig várakozott.

Azon az éjjelen Théba Szehmet ünnepét ülte, s az ég vörösen izzott a város felett a fáklyák és lámpások fényétől. Horemheb ganajosai szárazra itták az összes borozót és sörmérést, betörték az örömházak kapuit, és Théba összes utcáján megvisíttatták a lányokat. Számtalan ember sebesült meg azon az éjjelen, és az ünnepet ülő katonák néhány házat felgyújtottak, de semmi nagyobb kár nem esett. Hajnalban pedig újra összegyűltek Szehmet temploma elé, hogy megnézzék Horemhebet, amint kilép a templomból. Amikor a templom rézkapuja megnyílt, és Horemheb kilépett, nagyot kiáltottak, és számtalan nyelven káromkodtak meglepetésükben, mert Szehmet hű volt nőstényoroszlán képéhez, és Horemheb arca, mindkét karja és válla teli voltak véres karmolásokkal, akárcsak oroszlán tépte volna meg karmaival. Ez igen mulattatta a katonákat, és ezért még jobban kedvelték Horemhebet. Baketamon hercegnőt viszont a papok zárt gyaloghintóban a partra vitték, és ő visszatért az aranyházba, anélkül, hogy megmutatta volna magát a népnek.

Alighogy elment, a katonák betódultak a templomba, összeszedték a padozatról piros ruhájának cafatait, elosztották emléknek egymás között, és talizmánként használták a szövetdarabokat az ellenkező asszonyok meghódítására. Ilyen volt barátom, Horemheb, nászéjszakája, és nem tudom, mennyi öröme telt benne, mert ezután hamarosan összegyűjtötte csapatait, és délre, az első vízesés környékére összevonta a hadsereget, hogy Kús földjén megkezdhesse a háborút. Míg háborúskodott, Szehmet papjai nem voltak híján az áldozatoknak, híztak és dagadoztak templomaikban a töméntelen sok hústól és bortól.

Eje azonban, hatalmától elvakultan, ujjongott, és azt mondta nekem:

- Nincs többé senki nálam magasabban Kemetnek földjén, és az sem számít, élek-e, avagy meghalok, mert a fáraó soha nem hal meg, hanem örökké él; és hogyha meghalok, a halálban atyámnak, Ámonnak, aranysajkájába szállók, és az égen végighaladván, egyenesen elhajózok a nyugati földre. Ez bizony nagyon jó, mert nem akarom, hogy Ozirisz megmérje szívemet mérlegén, és esküdtei, az igaz páviánok, gonosz vádakkal illessenek, és Bámat, a Mindent Elnyelő torkába vessék. Hiszen öreg ember vagyok, és éjszakánként gyakran merednek reám tetteim az éj sötétjéből. Ezért nagy elégedettség tölt el, mivelhogy fáraó vagyok, és nem kell többé félnem a haláltól.

Így beszélt hozzám Eje, mert tetteim hozzá kötöttek, és nem mondhattam rosszat róla anélkül, hogy magamról is ne mondtam volna rosszat.

Megöregedett és megfáradt, járás közben remegett a térde, arca ráncos és viaszsárga volt, fekete haja szürkére vált. Ezért egyedül érezte magát, és hozzám fordult, mivel közös bűnök egyesítettek bennünket, és nem is titkolt semmit előlem. De én keserűen nevettem szavain, és csúfolódtam rajta, mondván:

- Öreg ember vagy, és bölcsebbnek gondoltalak téged. Talán csak nem hiszed azt, hogy a papok bűzös olaja örökkévalóvá változtat? Bizony, a királyi süveggel fejeden is ugyanolyan ember vagy, mint anélkül, és nemsokára elragad a halál, s többé nem létezel.

Akkor remegni kezdett a szája, rémület sugárzott szeméből, és hangosan jajgatott:

- Hiába vittem hát véghez minden gonosz tettemet? Hiába vetettem el a halál magvait magam körül életem minden napján? Nem, Szinuhe! Te bizonyára tévedsz! A papok kimentenek engem az alvilág szakadékaiból, és megőrzik testemet az örök életre. Hiszen ha már fáraó vagyok, a testem isteni, szintúgy isteniek tetteim, és senki sem vádolhat miattuk, mert fáraó vagyok.

Így kezdett Eje értelme elborulni, és hatalmában nem volt többé öröme. Nem volt többé öröme semmiből, mert rettenetesen félvén a haláltól, óvta egészségét, és még bort sem mert inni, hanem száraz kenyéren és forralt tejen élt. Teste már régen elhasználódott volt ahhoz, hogy asszonyokkal tölthette volna kedvét, mert erejének napjaiban tüzének szítására, s ily módon Teje királyné kegyeinek megnyerésére különféle szerekkel mérgezte magát. Minél több idő telt el, annál jobban félt az orgyilkosoktól, és napok múltak el úgy, hogy nem mert hozzányúlni semmiféle ételhez, de még az aranyház kertjének gyümölcseiből sem mert szedni, mivel attól félt, hogy már éretlen korukban megmérgezték őket. Ily módon saját tettei szorították sarokba öregségének napjaiban. Félelme oly bizalmatlanná és kegyetlenné tette, hogy az udvari nép elfutott tőle, szintúgy elmenekültek a rabszolgák, és midőn fáraóként élt az aranyházban, üressé és kihalttá lett az aranyház.

Az árpaszem pedig zöldellni kezdett Baketamon hercegnőnek, mert a papok ügyesen számították ki a hercegnő idejét Horemheb javára. Tehetetlen dühében Baketamon saját testét pusztította és szépségét hervasztotta, hogy a maga életével nem gondolván, méhében megölhesse a gyermeket. Ám méhében az élet erősebb volt a halálnál, és midőn ideje eljött, fiút szült Horemhebnek, nagy kínok közepette, mert csípője keskeny volt, a fiú pedig nagy. De az orvosok és rabszolgák kénytelenek voltak elrejteni előle a fiút, hogy ne tehessen kárt benne. E gyermekről és születéséről a nép később számtalan történetet mesélt. Azt is mondták, hogy oroszlánfejjel született, egyesek meg azt beszélték, hogy fején sisakkal jött a világra. De én bizonyítani tudom, hogy a fiúban semmi szokásostól eltérő nem találtatott, és egészséges, erős gyermek volt. Horemheb üzenetet küldött Kús földjéről, és az élet aranykönyvébe a Ramszesz nevet íratta gyermekének.

Mert Horemheb még mindig hadat viselt Kús földjén, hadiszekerei végighajtottak Kús legelőin, és nagy veszteségeket okoztak a négereknek, akik nem szoktak hozzá a hadiszekerek elleni harchoz. Felégette falvaikat, és szalmakunyhóikat, asszonyaikat és gyermekeiket pedig rabszolgaságba küldte Egyiptomba, de a férfiakat seregébe vette, és katonákat nevelt belőlük; jó katonává váltak, mert sem otthonuk, sem asszonyuk, sem gyermekük nem volt többé. Ily módon, míg Kús földjén háborúzott, egyúttal új sereget is gyűjtött a hettiták ellen, hiszen a négerek erős katonák voltak, és ha szent dobjaikat hallgatták, és a dobok körül hosszú sorokban ugrándozva feltüzelték magukat, nem féltek a haláltól.

Ekképpen Horemheb számtalan rabszolgát küldhetett Egyiptomba, hogy földet műveljenek, és hatalmas marhacsordákat hajtatott Kús földjéről Kemet országába. Ezért Kemetnek földjén újra bőséges termést hozott a gabona, s a gyermekek sem szenvedtek szükséget tejben, s a papoknak is volt elég áldozati állatuk és húsuk. Egész népek hagyták el lakóhelyüket Kús földjén, és Egyiptom határkövein túlra, őserdőkbe menekültek, az elefántok és zsiráfok országába. Kús földje évekig kihalt maradt. Egyiptomnak mégsem okozott ez nagy veszteséget, mert jóllehet a nagy fáraók idejében Egyiptom gazdagságának legfőbb forrása volt, és gazdagabb, mint Szíria, Ehnaton korától kezdve nem fizetett többé adót Egyiptomnak.

Kétévi háborúskodás után Horemheb visszatért Kús földjéről Thébába. Rengeteg zsákmányt hozott magával, ajándékokat osztogatott Théba lakóinak, és tíz napon és tíz éjjelen át győzelmi ünnepeket tartott. Minden munka félbeszakadt a városban, az utcákon részeg katonák másztak négykézláb, és kecskék módjára mekegtek, s a thébai nők, amikor eljött az idejük, sötétbőrű csecsemőket hoztak a világra. Horemheb ölében tartotta fiát, járni tanítgatta, és büszkén mondta nekem:

- Nézd, Szinuhe! Ágyékomból új királyi nemzetség született, s noha én még ganajos lábujjakkal jöttem a világra, fiam ereiben szent vér csörgedez.

Elment Ejéhez is, de Eje bezárta előtte az ajtót, s félelmében székekkel és ágyakkal torlaszolta el ajtaját, és metsző vénemberhangon így kiabált keresztül az ajtón:

- Távozz tőlem, Horemheb, mert én vagyok a fáraó, és jól tudom, azért jöttél, hogy megölj, s a koronákat fejedre tehesd.

De Horemheb jóízűt nevetett rajta, berúgta ajtaját, feldöntötte ágyát, két keze közé fogván, megrázta őt, és így szólt:

- Dehogy öllek meg téged, öreg rókám! Dehogy öllek meg, kerítőm, hiszen több vagy nekem, mint vén apósom, és életed nekem nagyon drága. Igaz, hogy tüdőd már sípol és szájad is nyáladzik, a térded meg reszket, de bírnod kell, Eje. Ki kell bírnod még egy háborút, hogy míg távol vagyok, Egyiptomnak olyan fáraója legyen, akire rázúdíthatja dühét.

Eje azonban nem hitt szavának, hanem keservesen sírt, reszkető karjával átölelte Horemheb térdét, és könyörgött életéért. Akkor Horemheb megsajnálta és otthagyta őt, de ezután szemmel tartotta, és a magas tisztségekbe saját szolgáit helyezte, hogy ügyeljenek, nehogy ostobaságokat csináljon az ő távolléte alatt. Mert Eje ideje már lejárt. Ősz fejű, bolond vénember volt már csupán, aki ünnepi körmenetek idején a nép előtt üggyel-bajjal tudta csak félelemtől reszkető fején a koronákat megtartani.

Hitvesének, Baketamonnak, Horemheb gazdag ajándékokat vitt: aranyhomokot fonott kosarakban, nyíllal elejtett oroszlánok bőrét, strucctollakat és élő cerkófmajmokat, de Baketamon még csak meg sem akarta nézni ajándékait. És így beszélt Horemhebhez:

- Meglehet, az emberek előtt hitvesem vagy, és egy fiút is szültem neked. Érd be hát ennyivel, mert tudd meg, ha még egyszer hozzám nyúlsz, bele fogok köpni ágyadba, és úgy megcsallak téged, ahogyan asszony még sohasem csalta meg férjét. Hogy megszégyenítselek, rabszolgákkal és teherhordókkal fogom kedvemet tölteni, és lefekszem Théba terein a szamárhajcsárokkal. Nincs olyan alacsony rangú férfi, akivel ne töltenem kedvemet, hogy szégyent hozhassak reád, ha még egyszer hozzám merészelsz nyúlni. Mert az én szememben egész Egyiptom földjén nincs még egy olyan alantas férfi, mint te. Kezed vértől bűzlik, és szintúgy attól bűzlik egész tested, úgyhogy émelygés fog el, ha közelembe jössz.

Ám ellenkezése még tüzesebbre hevítette Horemheb vágyát, és midőn Baketamon keskeny arcára, karcsú csípejére, és gúnyolódó szájára nézett, elnehezült a lélegzése, és alig bírta kezét féken tartani. Ezért eljött hozzám és keserűen panaszkodott.

- Mondd, Szinuhe, vajon miért van így? Mi rosszat cselekedtem, hogy feleségem kerüli ágyamat? Magad is tudod, milyen sokat tettem, hogy megnyerjem őt, és hogy dicsőségemmel méltó lehessek hozzá. Tudod, hogy a sok szép nőhöz sem nyúltam, akiket a harcosok zsákmányrészemül sátramba hoztak, hanem ganajosaimnak adtam őket örömükre. Valóban, kezem és lábam ujjain megszámlálhatom azokat a nőket, akikkel kedvemet töltöttem eme évek alatt, és nagy gyönyört nem adtak nekem, mert őket ölelvén, csak reá, Baketamonra gondoltam, s Baketamon igézetes volt számomra, akár a hold. Miféle varázslat hát ez, mely húsomat megkeseríti, és kedvemet rontja, mint a kígyóméreg?

- Ne törődj e bolond nővel - mondtam neki -, mert gőgje miatt maga többet szenved, mint te. Théba tele van szép nőkkel, és a legutolsó rabszolgalány is megadhatja neked ugyanazt, amit ő.

De Horemheb így felelt:

- Saját szíved ellenére beszélsz, Szinuhe, mert jól tudod, hogy a szerelemnek parancsolni nem lehet.

- Ne próbálj hát parancsolni az ő szerelmének - figyelmeztettem -, mert annak csak rossz vége lesz!

De Horemheb nem hitt nekem.

- Szinuhe! Adj nekem orvosságot, mellyel megitathatom, és amelytől elalszik, hogy legalább álma közben odamehessek hozzá, és kedvemet tölthessem vele, mert bizony e nő sok gyönyörrel adósom!

Én azonban megtagadtam tőle az efféle orvosságot, de ő más orvosokhoz fordult, és azok veszélyes szereket adtak neki, melyek elveszik a nők eszét és felgyújtják ölüket, úgyhogy azt hiszik, tűz ég bensőjükben. Ilyen szerekkel etette meg Horemheb titokban Baketamont, és megtette vele, amit akart, de midőn felemelkedett öléből, Baketamon még jobban meggyűlölte, és így szólt:

- Emlékezz arra, hogy mit mondtam neked, és hogy óva intettelek!

Ám Horemheb telhetetlen szenvedélyében vak és esztelen volt. Megitatta borral és bódító szerekkel, míg végül elaludt, az érintésre nem ébredt fel, és nem tudta meggátolni, hogy Horemheb kedvét töltse vele. De azt, hogy Horemhebnek mennyi öröme telt Baketamonban, nem tudom megmondani, úgy vélem, öröme keserű volt, és a szerelem fanyarrá vált számára. Ezért hamarosan Szíriába utazott, hogy előkészítse a hettiták elleni háborút, mert azt mondta: "A nagy fáraók Kádes városában állították fel Egyiptom határköveit, és én csak akkor nyugszom meg, ha az égő Kádesba hajtanak hadiszekereim."

Baketamon pedig, midőn észrevette, hogy az árpaszem ismét zöldellni kezd neki, bezárkózott szobáiba, nem akart látni egyetlen embert sem, inkább egyedül rejtegette szégyenét. A szolgáknak és rabszolgáknak az ajtók elé kellett hordaniok ételét, és ő oly keveset evett, hogy az aranyház orvosai a halálától tartottak. Idejének közeledtekor titkon őriztették, mert attól féltek, hogy egyedül akar szülni, s nádcsónakban leküldi a folyón gyermekét, miként azok az anyák, akik gyermeket szülvén, félnek a szégyentől. De Baketamon nem tett semmi effélét, hanem idejének eljöttekor magához hívta az orvosokat. A szülés kínjai mosolyt fakasztottak ajkán, kínjai örömet szereztek neki, s fiút szült Horemhebnek. Horemhebet meg sem kérdezvén, a Széthosz nevet adta fiának. Oly nagyon gyűlölte e gyermekét, hogy Széth nevével nevezte, Széthtől születettnek hívta.

Amidőn a szülés után egészsége rendbejött, bekenette testét, kifestette arcát, királyi gyolcsba öltözött, rabszolganőkkel csónakon a folyó másik partjára vitette magát, és egymagában Théba halpiacára ment. Ott megszólította a szamárhajcsárokat és a haltisztítókat, és azt mondta nekik:

- Baketamon hercegnő vagyok, Horemhebnek, Egyiptom nagy hadvezérének hitvese. Két fiút szültem neki, de ő unalmas és tunya férfi; vértől bűzlik, és nincs belőle örömöm. Jertek hát és töltsétek kedveteket velem, hogy nekem is örömet szerezzetek, mert igen szeretem sebes ökleiteket, és az egészséges piszokszagot bőrötökön, és szeretem a halak szagát is.

A halpiaci férfiak erősen csodálkoztak szavain, megijedtek tőle, és kitértek útjából, de Baketamon makacsul követte, beszédével csábítgatta őket, és lemeztelenítette nekik szépségét.

- Talán nem vagyok eléggé szép nektek? - kérdezte. - Vagy miért haboztok? Meglehet, öreg és csúnya vagyok már, de nem kérek tőletek semmi más viszonzást, csak mindegyikőtöktől egy kis darab követ. Mindenki olyan követ adjon nekem öröme zálogául, amilyet akar, de annál nagyobbat adjon, minél több örömet tudok szerezni neki. Higgyétek el, én mindent meg fogok tenni örömetek érdekében.

A halpiaci férfiakkal efféle dolog még sohasem történt, és nem hiszem, hogy egész Egyiptom földjén valaha is történt volna ehhez hasonló. Ezért vágyakozón nézegették Baketamont, szemüket felgyújtotta szépsége, ruhájának királyi gyolcsa megbűvölte őket, és olajainak illata fejükbe szállt. Azt mondták egymásnak:

- Ehhez fogható még sohasem történt, s ő bizonyára istennő, ki azért jelenik meg nekünk, mert kedvesek vagyunk szemében. Ezért biztosan rosszul tennénk, ha ellentmondanánk kívánságának, mert ő nem hasonlít az általunk látott földi asszonyokra, és a gyönyör, melyet kínál nekünk, bizonyára isteni gyönyör.

Mások így beszéltek:

- Mindenképpen olcsó lesz az örömünk, mert ennél olcsóbban még a néger nők sem árulják magukat, hanem legalább egy rézdarabot kérnek a felkínált gyönyörért. Ő papnő bizonyosan, aki köveket gyűjt, hogy új templomot építhessen Basztetnek, ezért istennek tetsző cselekedet lesz, ha kívánságát teljesítjük. Így mérlegelték a dolgot a halpiaci férfiak, mondtak ezt is, meg azt is, és közben követték őt a folyó partjára, a nádasba, ahová Baketamon azért vitte őket, hogy az emberek tekintetétől megóvja magát. A haltisztítók ugyan ekképpen beszéltek:

- Ne kövessük őt, mert ki tudja, hátha a vízből jött, és bennünket is oda visz! Meglehet, hogy ő maga a Macskafejű, és a feje macskafejjé változik, és hátsó lábaival eltépázza tőlünk férfiasságunkat, ha kedvünk töltésére ölünkbe vesszük őt. Mégis követték Baketamont, szépségétől és jó illatától megbűvölten; a szamárhajcsárok pedig kinevették a haltisztítókat, és azt mondták: - Változzék akár halfejjé a feje, nem félünk a hátsó lábaitól! Csak az örömünk legyen meg belőle!

Ily módon Baketamon egész napon át szeretkezett a halpiaci férfiakkal a parti nádasban. És nem rövidítette meg az örömüket, hanem mindent megtett értük, úgyhogy szívesen vittek köveket neki, és sokan nagy darab köveket vittek, amelyeket magas áron adnak el a kőfejtők. Ilyen nagyra értékelték a férfiak a Baketamon nyújtotta gyönyört, és azt mondták egymásnak: "Való igaz, hogy ilyen nővel még nem akadtunk össze soha, mert az ajka olyan, akár a pergetett méz, a melle, akár az érett alma, öle pedig oly tüzes, mint a parázs, melyen a halakat sütik." Váltig unszolgatták őt, hogy minél hamarabb térjen vissza a halpiacra; megígérték, hogy sok követ, és nagy köveket szereznek neki, s ő szemérmesen rájuk mosolygott, megköszönte barátságukat, és azt a sok örömet, melyben részesítették. Amidőn pedig este visszatért az aranyházba, erősebb csónakot kellett bérelnie a parton, hogy a nap folyamán összegyűjtött összes követ magával szállíthassa.

Ezért a következő napon a legnagyobb csónakot vitte magával, a rabszolganőkkel Thébába eveztetett, azután meghagyta nekik, hogy várjanak a rakpartnál, és a zöldségpiacra ment. A zöldségpiacon a földműveseket szólította meg, akik ökröstül, szamarastul napkeltekor jöttek földjeikről Thébába, s akiknek keze földtől volt kérges, bőre napsütéstől durva. Az utcatisztogatókat és az árnyékszékek tisztogatóit is megszólította, és szólt az őrökhöz, akik falándzsával mutatták meg kinek-kinek a maga helyét a piacon, és azt mondta nekik:

- Baketamon hercegnő vagyok, Horemhebnek, Egyiptom nagy hadvezérének hitvese. Ámde ő unalmas és rest férfi, testében nincsen erő, és nem képes semmiféle gyönyört szerezni nekem. Ráadásul rosszul bánik velem, elragadja tőlem drága gyermekeimet, és kikerget szobáiból, hogy már fedél sincsen felettem. Jertek hát, és töltsétek velem kedvetek, hogy nekem is legyen belőletek örömöm. Nem kérek mást viszonzásul, csupán egy-egy kis követ mindenkitől, és azt hiszem, ennél olcsóbban még a néger nőktől sem tudnátok a gyönyört megvásárolni Théba városában.

A földművesek és utcatisztogatók, és a fekete őrök nagyon megijedtek beszédétől, és izgatottan tárgyaltak egymással, mondván: "Ez semmiképpen nem lehet hercegnő, mert hercegnő így még nem viselkedett soha." De Baketamon csábítgatta őket szavaival, lemeztelenítette nekik szépségét, és előttük lépegetvén, magával vitte őket a nádasba. Azok pedig otthagyták zöldségrakományukat, ökrüket és szamarukat, felsepretlenül hagyták az utcákat, és követték őt. És a parton ekképpen beszéltek egymáshoz: "Ilyen csemege nem mindennap jut a szegénynek, és az ő bőre nem hasonlít asszonyaink fekete bőrére, ruhája előkelők ruhája, bőre előkelők bőre, és ő maga előkelő illatot áraszt. Ezért ostobák volnánk, ha nem használnánk javunkra az örömet, melyet kínál nekünk. Legjobb tudásunk szerint mi is szerezzünk örömet neki, hiszen híjával van, mert nagyon elhanyagolt asszony."

Ezért kedvüket töltötték vele, s köveket hordtak neki; a földművesek elcipelték a bormérések küszöbköveit, és az őrök a fáraó épületeiből oroztak köveket, hogy kedvüket tölthessék vele. De amidőn már kedvüket töltötték, félni kezdtek, és így beszéltek egymáshoz: "Ha ő valóban Horemheb asszonya, akkor Horemheb, megtudván a dolgot, eljön és megöl bennünket, mert félelmetesebb ember ő, mint az oroszlán, s hiú és kényes a becsületére, jóllehet maga nem képes örömet adni asszonyának. Ám hogyha eléggé sokan vagyunk, nem tud megölni mindnyájunkat, mert asszonya miatt nem ölheti meg egész Thébát. Ezért érdekünk, hogy asszonya sok követ kapjon."

Ennélfogva visszamentek a zöldségpiacra, és hírt adtak minden barátjuknak és ismerősüknek az átélt örömökről, s elvezették őket a parti nádasba. Azon a napon széles csapást tapostak a nádasban, és mire leszállt az est, a nádas olyan volt, akár a vízilovak hentergőtanyája. A zöldségpiacon pedig óriási zűrzavar uralkodott, számtalan rakományt elloptak, az utcasarkokon szomjas szamarak ordítottak, ökrök bőgtek, és a sörivók gazdái sírva és hajukat tépve rohantak végig az utcákon, mert ellopták drága küszöbköveiket. És amidőn leszállt az est, Baketamon szemérmesen köszönetet mondott a zöldségpiac minden férfiának a hozzá való barátságért és a gyönyörért, melyet szereztek neki, azok pedig segítettek kövekkel megrakni Baketamon csónakját. A csónak annyira megtelt, hogy majdnem alámerült, és a rabszolganők csak nagy fáradsággal tudtak átevezni a folyón az aranyház kikötőpartjára.

Azon az estén már egész Théba tudta, hogy a Macskafejű megjelent a népnek, és szeretkezett a néppel. Egyre különösebb szóbeszédek terjedtek el a városban, mert azok az emberek, akik nem hittek már az istenekben, más magyarázatokat találtak ki az esethez, és így beszéltek: "A piramisok idejében talán megjelentek az istenek az embereknek, de a világ már vén, és az istenek nem jelennek meg többé. Ezért e nőnek főrangúnak kell lennie, nagyon is főrangúnak, ha így merészel viselkedni."

A következő napon Baketamon a szénpiacra ment, és egész nap a szénpiaci férfiakkal töltötte kedvét, s mire az est leszállt, a Nílus-parti nádast letaposták és bekormozták. Számos kis templom papja panaszkodott keservesen, mert a szénpiaci férfiak istentelen férfiak voltak, és nem átallották még azt sem, hogy örömük megfizetésére köveket tépjenek ki a templomokból, aztán szájuk szélét nyalogatva, fecsegtek egymással, és így beszéltek: "Bizony, égi csemegét kóstoltunk, az ő ajka elolvadt szánkban, és az ő keblei izzó zsarátnokok voltak markunkban, és bizony azelőtt nem tudtuk, hogy a világon ehhez fogható gyönyör is létezik."

De amidőn Théba városában elterjedt annak a híre, hogy az istennő már harmadízben jelent meg a népnek, nagy nyugtalanság ütötte fel a fejét, és a tisztességes férfiak is elszöktek asszonyaiktól a borozókba, és éjjel köveket szakítottak ki a fáraó házaiból. A következő napon minden thébai férfi hóna alatt kövekkel járt egyik piacról a másikra, türelmetlenül várván a Macskafejű megjelenését. De a papokat elfogta a nyugtalanság, és szerte küldték őreiket, hogy foglyul ejtsék az asszonyt, aki oly sok féktelenségnek és hiábavaló beszédnek volt okozója.

Azon a napon viszont Baketamon nem indult Thébába, hanem fáradalmait pihente ki az aranyházban, rámosolygott mindenkire, aki megszólította őt, és különösen szeretetreméltóan viselkedett. Szemérmesen nyújtóztatta testét, és beszéd közben tenyerét szája elé tette, hogy ásítozását eltitkolja. Az udvar szerfelett csodálkozott a viselkedésén, mert még senki sem sejtette, hogy ő az a titokzatos asszony, aki Thébában megjelent a népnek, és aki a szénégetőkkel és haltisztítókkal szeretkezett.

Baketamon pedig a különböző nagyságú és színű köveket nézegetvén, a fáraó marhaistállóinak építőmesterét a kertbe hívatta, kedvesen elbeszélgetett vele, és így szólt hozzá:

- E köveket a parton gyűjtöttem, és e kövek számomra szent kövek, mindegyikhez örömteli emlékek fűződnek; annál örömtelibbek, minél nagyobb a kő. Építs hát nekem belőlük egy örömházikót, hadd legyen fedél felettem, hiszen mint jól tudod, és bizonyára hallottad, férjem elhanyagol engem, és kikerget szobáiból. Építsd a házikót tágasra, falait magasra, és kezdjed az építkezést azonnal, mert bizony annyi követ gyűjtök még számodra, amennyi csak szükséges, és nem kell aggódnod, hogy elfogynak közben.

A marhaistállók építőmestere egyszerű ember volt. Ágyékkötőjét megszürkítette a faragott kövek pora, vállát megduzzasztotta a kőhordás, és nem szokott hozzá az előkelőkkel való beszédhez. Ezért lábujjaival zavarában a földet turkálta Baketamon előtt, és alázatosan lesütötte szemét.

- Magasságos hercegnő, Baketamon! Félek, tudásom nem elegendő, hogy rangodhoz méltó örömházikót építsek számodra. A kövek is különböző nagyságúak és színűek, egybeillesztésük nagy vesződséggel jár, és különös művészi érzéket követel. Mindezért inkább valami előkelő templomépítőt vagy művészt hívj meg ehhez a feladathoz, mert attól tartok, hogy ügyetlenségemmel elrontom szép gondolatodat, és összegyűjtött számos köveid kárba vesznek.

Ám Baketamon hercegnő szemérmesen megsimította az építőmester göbös vállát, és így beszélt:

- Ó, marhaistállók építőmestere! Én csupán egy szegény asszony vagyok, akit férje elhanyagol, és nincsen rá módom, hogy előkelő építőmestereket fogadjak szolgálatomba. Neked sem adhatok e munkáért rangodhoz illő ajándékot, miként szeretném, ám hogyha az örömházikó elkészül, veled együtt megnézem, és ha jónak találom, szeretkezem veled eme örömházikóban. Ezt megígérem neked. Hiszen mást nem adhatok, de csekélyke örömet talán szerezhetek neked, mert egészen öreg és csúnya még nem vagyok. Legyen jutalmad ez! Remélem, hogy te is nagy örömöt szerzesz nekem, mivel erős férfi vagy, és karod izmos, én pedig kicsiny nő vagyok, és örömre vágyom, hiszen bizonyára jól tudod, hogy férjemből nincsen semmi örömöm.

A marhaistállók építőmestere ugyancsak felhevült a hercegnő szavaitól és érintésétől. Szépségét nézegetvén, mindama mesék eszébe jutottak, melyekben hercegnők egyszerű férfiakba szeretnek, és kedvüket töltik velük. Nagyon félt Horemhebtől, de vágyakozása erősebb volt félelménél, és Baketamon szavai igen hízelgőek voltak számára. Ezért a Baketamon gyűjtötte kövekből sebesen építeni kezdte az örömházikót az aranyház kertjében, minden tudását latba vetette, építés közben nyitott szemmel álmodott, és álmait a kövekkel együtt beépítette a falakba. Vágyakozása és szerelme nagy művésszé avatta, mert mindennap látta Baketamont, és szíve úgy tüzelt, és úgy égett porrá a hercegnő keskeny szemének pillantásától, akár a száraz nád. Úgy dolgozott, akár egy őrült; a munkában és epekedésben lesoványodott és megsápadt, s a különböző nagyságú és színű kövekből olyan örömházikót épített, melyhez foghatót még senki nem látott soha.

Ám építés közben gyorsan fogytak a Baketamon gyűjtötte kövek, és ezért a hercegnő kénytelen volt újabb köveket szerezni. Ezért csónakon Thébába vitette magát, és minden piacról gyűjtött követ, és a Kosok útjáról és a templomok udvaraiból is gyűjtött követ, úgyhogy végül nem volt olyan hely Thébában, ahonnan ne gyűjtött volna. Azok a férfiak, akik a köveket hozták neki, elrejtették őt az őrök elől, de végül a papok és a fáraó őrsége kézre kerítette, és foglyul akarta ejteni, hogy viselkedése miatt bírák elé vihesse. Ám ő büszkén felvetette fejét, és azt mondta az őröknek:

- Baketamon hercegnő vagyok, és szeretném látni, ki merészel ítélni felettem, mert ereimben szent vér folyik, és a fáraók hatalmának örököse vagyok. Mégsem büntetlek meg benneteket ostobaságtokért, ámde szívesen szeretkezem veletek is, mert erős és délceg férfiak vagytok. Hanem ezért a jóért mindegyikőtök egy követ hozzon nekem, és hozza azt a bírák házából, vagy a templomokból, s minél nagyobb követ hoztok, annál nagyobb gyönyörűséget szerzek nektek. Bizony, nem fogom megszegni ígéretem, hanem legjobb tudásom szerint fogok cselekedni, hiszen e dologban már nagy a jártasságom.

Az őrök megnézték őt, és Théba többi férfiának őrültsége őket is hatalmába kerítette. Elmentek, és lándzsáikkal hatalmas köveket ütöttek ki a bírák házának kapujából és Ámon templomának külső udvaraiból, s elhozták neki, ő pedig bőségesen betartotta ígéretét. De becsületére kell mondanom, hogy a kövek gyűjtése közben sohasem viselte magát szemérmetlenül; midőn befejezte a szeretkezést a férfiakkal, szemérmesen ruhájába burkolózott, földre sütötte szemét, és többé senkinek sem engedte meg, hogy hozzáérjen. Eme dolgok után azonban az örömházak oltalmát kellett keresnie, hogy titokban tovább gyűjthesse a köveket; a szegények negyedében számos örömházat látogatott meg, és mindenkitől, aki vele akarta tölteni kedvét, a kínált gyönyörért csupán egy követ kért fizetségül. Ily módon az örömházak gazdái is sok hasznot húztak belőle, és szívesen fogadták vendégül, de Baketamonnak, hogy az őröket és a csődületet elkerülje, mindennap másik örömházba kellett elmennie.

Ebben az időben már mindenki tudta, hogy a hercegnő mit cselekszik, és az udvari nép összecsődült a kertben, hogy titkon megnézze az örömházikót, melyet a marhaistállók építőmestere épített a Baketamon hozta kövekből. Látván falainak magasságát, a kis és nagy kövek sokaságát a falakban, az udvari asszonyok kezüket szájuk elé kapták, és felkiáltottak a csodálkozástól. Ám neki magának senki nem merészelt mondani semmit, és szintúgy figyelmeztetni sem merte őt senki. Midőn pedig Eje, aki uralkodói hatalmával talán megfékezhette volna, tudomást szerzett viselkedéséről, öregségének egész esztelenségével ugyancsak örvendezett. Úgy vélte, hogy ez bajokat okoz Horemhebnek, és Eje mindennek örvendezett, ami Horemhebnek bajokat okozott.

Horemheb viszont Szíriában háborúskodott, és elfoglalta a hettitáktól Szidónt, Szimirrát és Bübloszt, sok zsákmányt és rabszolgát küldött Egyiptomba, feleségének pedig pompás ajándékokat. Thébában már mindenki tudta, hogy mi történt az aranyházban, de nem akadt egyetlen olyan bátor férfi sem, aki tudtára merte volna adni felesége viselkedését. Saját emberei, kiket magas udvari hivatalokba helyezett, szemet hunytak Baketamon viselkedése felett, és azt mondták egymásnak: "Ez családi viszály, és bölcsebb dolog malomkövek közé dugni kezünket, mint beleavatkozni a férj és feleség közötti viszálykodásba, mert aki így cselekszik, mindkettőt ellenségévé teszi." Így Horemheb semmit sem tudhatott meg abból, ami szíriai háborúskodása idején Thébában történt, és úgy gondolom, ez volt a legjobb Egyiptomnak, mert Baketamon viselkedésének híre bizonyára nagyon felkavarta volna Horemheb lelkének nyugalmát.

5

Sokat beszéltem arról, hogy Eje pap uralkodása idején mi történt másokkal, de magamról nem beszéltem. Ennek oka viszont az, hogy magamról nincs többé sok mondanivalóm. Életem folyama nem háborgott többé, hanem elcsitult és újra sekély mederbe jutott. Muti gondoskodásában éltem napjaimat a rézöntő egykori házában, melyet Muti a tűzvész után újra felépített, s lábam fáradt volt ahhoz, hogy a poros utakat járja. - szemem fáradt volt ahhoz, hogy a világ békétlenségét nézze, és szívem belefáradt mindama hiábavalóságba, amely a világban történt. Ezért házamban maradtam elzárkózva, nem fogadtam többé betegeket, csupán szomszédaimat gyógyítottam ki olykor bajaikból, meg a legszegényebbeket, hiszen azoknak nem volt ajándékoznivalójuk, amit más orvosnak adhattak volna. Kertemben új tavacskát ásattam, tarka halakat raktam bele, és naphosszat elüldögéltem a szikomorfa alatt, míg szamarak ordítottak házam előtt az utcán, és gyermekek játszadoztak a porban, nézegetvén a halakat, melyek lassan úsztak a hűs vízben. A tűzvésztől kormos szikomorfa újra zöld leveleket hajtott, és Muti jóltartott engem, jó ételeket készített, és mértékletesen bort is adott, ha kívántam, gondoskodott róla, hogy eleget aludjam, és testemet ne fárasszam.

Ám az étel elveszítette ízét szájamban, s a bor sem adott örömet, hanem az esték hűvösében elém hozta minden gonosz tettemet. Az esték hűvösében elém hozta a bor Ehnaton fáraó haldokló arcát, és Subattu herceg ifjú arcát is. Ezért nem akartam többé tudásommal gyógyítani az embereket. Kezem átkozott kéz volt, és csak halált osztogatott, noha azt szerettem volna, hogy jóságos kéz legyen. Ezért csak a halakat nézegettem a kerti tóban. Irigyeltem a halakat, amelyeknek vére hideg, és gyönyöre hűs, és anélkül élik le idejüket a vízben, hogy belélegeznék a föld forró levegőjét.

Midőn a halakat nézegetvén, kertemben ültem, beszéltem szívemhez és ekképpen szóltam: "Nyugodj meg, bolond szív! A vétkes nem te vagy. Minden esztelen, ami a világban történik, és a jóságnak meg a gonoszságnak nincsen ott szerepe. Kapzsiság, harag és vágy uralkodnak a világ felett. A vétkes nem te vagy, Szinuhe, mert az ember egyforma marad, és soha nem változik. Évek peregnek le, emberek születnek és halnak, életük olyan, akár egy forró lehelet, és létükben nem boldogok, csupán halálukban azok. Ezért nincsen nagyobb hiábavalóság az emberi életnél, és a vétkes nem te vagy, hiszen az ember mindörökre egyforma marad. Hiába meríted az embert az idők folyamába, szíve nem változik, és ő ugyanúgy lép ki e folyamból, miként belépett abba. Hiába próbálod meg az embert háborúval és ínséggel, döghalállal és tűzvésszel, istenekkel és lándzsákkal, mert a megpróbáltatások csak megkeményítik, míg végül gonoszabb lesz a krokodilnál is. Mindezért tehát csak a halott ember a jó ember."

De szívem ellentmondott nekem, és így szólott: "Nézegesd csak a halakat, Szinuhe, de én, amíg élsz, mégsem hagyok nyugtot neked. Életed minden napján megismétlem: éppen te vagy a vétkes! Életed minden éjszakáján álmodba dobogom: te vagy a vétkes, Szinuhe! Mert én, a te szíved, a krokodiloknál is telhetetlenebb vagyok, és azt akarom, hogy mértéked beteljék."

Akkor igen megdühödtem szívemre, és azt mondtam neki: "Bolond szív vagy, és nagyon reád untam, mert csak vesződséget, bajt, bánatot és gondokat okoztál nekem éltem minden napján. Jól tudom, hogy eszem gyilkos, hogy eszemnek cselekvő keze fekete, ám az én gyilkosságaim aprók mindama gyilkosságokhoz képest, melyek a világban történnek, és nem is vádol értük engem senki. Ezért igazán nem értem, miért hajtogatod bűnösségemet, s miért nem hagysz nyugtot nekem, hiszen ki vagyok én ahhoz, hogy megjavítsam a világot, és ki vagyok ahhoz, hogy megváltoztassam az emberi természetet?"

Ám szívem ekképpen szólt: "Nem beszélek gyilkosságaidról, és nem vádollak értük, noha éjjel és nappal azt dobogom: vétkes, vétkes. Ezrek és ezrek haltak meg miattad, Szinuhe. Meghaltak éhen, meghaltak dögvészben, meghaltak fegyverektől, és meghaltak sebeikben. Meghaltak hadiszekerek kerekei alatt, elvesztek a sivatag hadiútjain. Miattad haltak meg gyermekek anyjuk méhében, miattad csaptak le botok meggörnyedt hátakra, miattad tipor az igazságon a hamisság. Miattad győz a kapzsiság is a jóság felett, miattad uralkodnak rablók a világon. Bizony megszámlálhatatlan sok ember halt meg miattad, Szinuhe! Bőrük színe különböző, nyelvük különböző szavakat beszél, ám ártatlanul haltak meg, Szinuhe, mert nem birtokolták a te tudásodat, és mind, akik meghaltak, és meghalnak ma is, testvéreid ők, és miattad halnak meg, és te vagy a vétkes egyedül. Jajszavaik ezért felsírnak álmaidban, elveszik szájadnak jó ízét, és megrontják minden örömödet."

Akkor megkeményítettem magam, és azt mondtam szívemnek: "A halak az én testvéreim, mert nem tudnak hiábavaló szavakat mondani. A sivatag farkasai az én testvéreim, és a vérszomjas oroszlánok az én testvéreim, de nem az ember, mert az ember tudja, hogy mit cselekszik."

Szívem gúnyolt engem, szólván: "Valóban tudja az ember, hogy mit cselekszik? Te csakugyan tudod, és te tudással bírsz. Tudásod miatt halálod napjáig gyötörlek is, de mások nem ismerik a tudást, Szinuhe. Ezért egyedül te vagy a vétkes, Szinuhe."

Akkor haragos kiáltásban törtem ki, megszaggattam ruhámat, és így beszéltem:

"Átkozott legyen minden tudásom, átkozott legyen a kezem, átkozott legyen a szemem! De legeslegátkozottabb legyen ostoba szívem, mely nem hagy nyugodni életem napjaiban, és hamis vádakkal illet! Hozzátok ide késlekedés nélkül Ozirisz mérlegét, hogy hazug szívem megméressék, és az ő negyven igazságos páviánja ítéljen felettem, mert jobban hiszek nekik, mint nyomorult szívemnek."

Akkor Muti sietve kijött a konyhából, megmártott egy ruhát a tavacska vizében, fejem köré csavarta, és homlokomra hideg korsót borított. Haragosan megszidott, ágyba fektetett, és sokféle rosszízű gyógyszerrel itatott meg, míg végül megnyugodtam. Hosszú ideig beteg voltam, és betegségem idején Ozirisz mérlegéről beszéltem Mutinak, és lisztmérleget kértem tőle, s Meritet és a kicsi Thotot emlegettem. Muti hűségesen ápolt, és úgy vélem, nagy élvezet volt számára, hogy ágyban tarthatott és etethetett. Ezután szigorúan megtiltotta, hogy valaha is napon üljek a kertben, mivel hajam már kihullt, és kopasz fejem nem bírta a nap mérges sugarait. Nem is ültem a napon, hanem a szikomorfa hűs árnyékában ültem, a halakat nézegetvén, akik testvéreim voltak, mert nem tudtak beszélni.

Idő múltán azonban felgyógyultam betegségemből, és csendesebbé, nyugodtabbá váltam, mint azelőtt. Kibékültem szívemmel is, úgyhogy már nem kínzott többé oly nagyon. Nem beszéltem többé Meritről, és a kicsi Thotról sem Mutinak, hanem bezártam őket szívembe. Megértettem: azért kellett meghalniok, hogy mértékem beteljék, és magányos legyek, mert ha velem maradnak, jóllakott és boldog lettem volna, és szívem is elhallgat. Mert ama mérték szerint, mely számomra kiméretett, mindig magányosnak kellett lennem, és ezért sodródtam szurkozott nádcsónakomon a folyón lefelé, már születésem éjjelén, magányosan.

Felgyógyulván, titokban a szegények durva ruháját öltöttem magamra, levettem lábamról a sarut, útra keltem a rézöntő házából, hogy ne térjek vissza soha többé. A kikötő rakpartjára mentem, és rakományokat cipeltem együtt a teherhordókkal, míg a hátam bele nem fájdult, és vállam ferdére nem görbedt. Akkor a zöldségpiacra mentem, és romlott zöldséget gyűjtöttem étkemül, és a szénpiacra mentem, s tapostam a szénégetők és kovácsok fújtatóit. Rabszolgák és teherhordók munkáját végeztem, az ő kenyerüket ettem, az ő sörüket ittam, és azt mondtam nekik:

- Nincsen különbség az emberek között. Minden ember meztelenül jön a világra, és az emberek között egyetlen mérték az emberi szív. Az embert nem lehet bőrének színével, avagy nyelvével mérni; az embert nem lehet ruhájával és ékszereivel mérni; az embert nem lehet gazdagságával avagy szegénységével mérni, egyes-egyedül szívével. Ezért a jó ember jobb, mint a rossz, és az igazság jobb, mint a hamisság, de mást nem tudok, és ez minden tudásom. Így beszéltem nekik agyagviskóik előtt alkonyat idején, midőn az asszonyok meggyújtották az utcán tüzeiket, és a sült halak illata felszállt a levegőbe, és betöltötte a szegények városrészét. Ők pedig kinevettek engem, és így beszéltek: "Bolondos ember vagy, Szinuhe, hiszen tudsz olvasni és írni, mégis rabszolgák munkáját végzed. De bizonyára gonosztettekbe keveredtél, hogy nálunk akarsz rejtőzködni, és beszéded Atóntól bűzlik, kinek nevét többé nem szabad említenünk. Mégsem adunk fel az őröknek; inkább magunknál tartunk, hogy bolondos beszédeddel felvidítsál bennünket. De azért ne hasonlíts bennünket koszos szíriaiakhoz és nyomorult négerekhez, mert jóllehet rabszolgák és teherhordók vagyunk csupán, mégis egyiptomiak vagyunk, akik büszkék bőrükre, nyelvükre, múltjukra és jövőjükre.

Akkor azt mondtam nekik:

- Ez hamis beszéd, mert addig, amíg az ember büszkélkedik magával, és jobbnak tartja magát más embereknél, bilincsek, botütések, lándzsák és hollók járnak a nyomában. Ezért az embert csak szíve alapján lehet megmérni, és minden ember szíve egyforma, egyik szív sem jobb a másiknál. Mert ugyanazon vízből vannak és egyforma sósak a könnyek; a feketék és barnák könnyei, a szíriaiak könnyei, meg a szegények és előkelőek könnyei.

De ők nagy hangon nevettek rajtam, térdüket csapkodták, és szóltak: "Csakugyan bolond ember vagy, és bizonyára sosem láttad az életet, hanem zsákban nőttél fel. Mert az ember nem élhet anélkül, hogy ne tartaná jobbnak magát a másik embernél, és nincs olyan nyomorult, aki valamiben ne tartaná magát különbnek a másiknál. Egyik a kezének ügyességére büszke, másik a vállának erejére. A tolvaj ravaszságával büszkélkedik, a bíró a bölcsességével, a kapzsi a kapzsiságával, a pazarló a pazarlásával, az asszony az erényességével, az örömleány a bőkezű természetével. Semmi sem hoz az embernek nagyobb örömöt, mint az a tudat, hogy valamiben kiválóbb a másiknál. Ezért mi is nagy örömöt érzünk, felfedezvén, hogy szegény ember és rabszolga létünkre is bölcsebbek és ravaszabbak vagyunk nálad, noha te tudsz olvasni és írni."

Akkor azt mondtam nekik: - Mégis jobb a jó ember, mint a gonosz, és az igazság is jobb, mint a hamisság.

De ők elkomorulván így beszéltek:

- Mi a jóság és mi a gonoszság? Ha megölünk egy gonosz gazdát, aki botjával gyötör bennünket, ellopja ételünket, és asszonyainkat, gyermekeinket éhezteti, akkor jól cselekszünk, de az őrök elvisznek a fáraó bírái elé, és levágják fülünket és orrunkat, és fejjel lefelé kiakasztanak a falakra. Ez igazság, ámde az igazság a súlytól függ, amellyel megméretik. Az igazság túlságosan gyakran hamisság számunkra, mivel nem tehetjük saját súlyainkat az igazság mérlegére, a fáraó bíráinak súlyai pedig másfélék, mint a mi súlyaink.

Asszonyaik sütötte halakat adtak nekem, és én sovány sörüket ittam, és így folytattam:

- A gyilkosság a legaljasabb tett, amit az ember elkövethet. Gyilkolni éppoly aljas dolog jó ügyért, mint gonosz ügyért, mert az embert nem meggyilkolni kell, hanem megjavítani.

Akkor szájuk elé kapták kezüket, körülnéztek, és azt mondták:

- Mi egyáltalán nem akarunk meggyilkolni senkit, mert a korbács és a bot alázatossá tettek bennünket, és lenyelünk minden rúgást, sérelmet és megaláztatást, anélkül, hogy bárkit is meggyilkolnánk. De hogyha meg akarod javítani az embereket gonoszságukból, és igazságot akarsz szerezni a hamisság helyére, akkor menj csak az előkelőkhöz, a gazdagokhoz, és a fáraó bíráihoz, és nekik beszélj e dolgokról, mert úgy véljük, bennük több gonoszságot és hamisságot találsz, mint mibennünk.

Így szóltak, egymásra nevettek, kacsintottak, és könyökükkel oldalba bökték egymást. Ám én azt feleltem nekik:

- Szívesebben szólok hozzátok, mert ti vagytok a nép, és oly számosan vagytok, akár a homok és a csillagok, és tőletek ered minden gonoszság és hamisság, miként minden jóság is tőletek ered. Nem vagytok ártatlanok, mert ha azt mondják nektek, menjetek, ti mentek, és mindent megtesztek, amit parancsolnak. Gyakran keresnek fel benneteket a fáraó toborzói is, rezet és vászondarabokat adnak, lándzsát nyomnak markotokba, és háborúba visznek benneteket. Hogyha nem követitek őket, kötéllel és láncokkal megkötöznek benneteket, és láncra verve visznek a háborúba. A háborúban pedig hozzátok hasonló embereket döftök le, hozzátok hasonlóknak oltjátok ki életét. Átdöfitek testvéreitek hasát, és fennen kérkedtek mindezzel. De minden gyilkolás alantas dolog, és a kiömlő vér a ti fejetekre száll. Ezért egyáltalán nem vagytok ártatlanok.

Néhányan közülük elgondolkoztak szavaimon, és sóhajtva mondták:

- Valóban, egyikünk sem ártatlan, de gonosz világba születtünk, és midőn anyánk méhéből előbújtunk, sírással kezdtük életünket. Ezért a sírás életünk minden útján a sarkunkban jár. Örökös részünk a rabság, és a papok még halálunk után is béklyóba vernek bennünket varázslatukkal, hogy uraink javára dolgozzunk, hiszen nevünket faszobrokra írják, s a szobrok követik urainkat a sírba. Menj azonban a gazdagokhoz és előkelőkhöz is, beszélj nekik is e dolgokról, mert hitünk szerint a gonoszság és a hamisság tőlük ered, hiszen a hatalom az övék. Ám ne bennünket okolj, ha szavaidért levágják füledet, és bányába küldenek, vagy fejjel lefelé kiakasztanak a falakra, mert a szavak, melyeket kimondtál, veszélyes szavak. Ha közülünk mondana valaki efféle szókat, nem mernénk meghallgatni őt, jóllehet téged meghallgatunk, mivel látnivalóan dőre és veszélytelen férfi vagy. De legveszélyesebb a beszédedben az, amit a háborúról mondasz, mert a gyilkolás a háborúban a férfi dicsősége. Horemheb, nagy hadvezérünk, nyilván megölne téged, ha meghallaná, hogy efféléket mondasz a népnek, jóllehet ő különben tehetetlen férfi, és feleségét sem tudja kielégíteni.

Meghallgattam tanácsaikat, és elhagytam vályogviskóikat. Csupasz lábbal, a szegények szürke ruhájában jártam végig Théba nagy utcáit, és megszólítottam a kereskedőket, akik homokot kevertek a lisztbe, és megszólítottam a malmok gazdáit, akik felpeckelték rabszolgáik száját, hogy ne tudjanak enni az általuk megőrölt gabonából, és megszólítottam a bírákat, akik elrabolták az árvák örökségét, és dús ajándékokat kapván, hamis ítéleteket hoztak. Szóltam mindnyájukhoz, és megfeddtem őket tetteikért és gonoszságukért, és ők nagy álmélkodva hallgatták szavaimat, és azt mondták egymásnak: "Kicsoda valójában ez a Szinuhe nevű orvos, aki merész szavakat mond, noha csak rabszolgák ruháját hordja? Legyünk óvatosak, mert bizonyára a fáraó kémje. Másképp bizony nem merészelne ilyen bátran beszélni hozzánk." Ezért nem tudtak betelni velük, úgy hallgatták szavaimat; és a kereskedők behívtak szobáikba, és ajándékokat kínáltak nekem, a malmok gazdái borral itattak, a bírák pedig kikérték tanácsomat, és aszerint hirdették meg ítéletüket. Ily módon - noha dús ajándékokat kaptak a gazdagoktól - a szegények javára, s a gazdagok ellen ítélkeztek úgy, hogy ez nagy elégedetlenséget szült, amiért is Thébában azt mondogatták: "Már a fáraó bíráiban sem lehet megbízni többé, mert álnokabbak, mint a tolvajok, akik felett ítélkeznek."

De midőn az előkelőkhöz mentem, ők kigúnyoltak, reám uszították kutyáikat, és szolgáiknak meghagyták, hogy korbáccsal űzzenek ki udvarukból. Nagy volt a szégyenem. Megtépett ruhában, vérző lábbal futottam végig Théba utcáin, és nyomomban kutyák loholtak. Az emberek, térdüket csapkodva, kacagtak rajtam, s a kereskedők és a fáraó bírái látván szégyenemet, szavaimnak nem adtak hitelt többé, hanem elkergettek maguktól, és őröket hívtak, hogy lándzsanyéllel megverjenek. És azt mondták nekem: "Ha még egyszer hozzánk jössz, hogy hamis vádakkal illess bennünket, elítélünk téged, mint gonosz beszédek terjesztőjét, és a nép lázítóját, s hollók fogják testedet tépdesni a falakon."

Akkor szégyenemben visszatértem a rézöntő egykori házába, a szegények városrészébe, mert minden fáradságomat hiábavalónak láttam. Halálomból senkinek sem lett volna haszna, csupán a hollókat örvendeztette volna meg. Muti ugyancsak jajveszékelt, és összecsapta kezét a feje fölött, midőn nyomorult állapotomat meglátta. Megmosta testemet, bekente sebeimet, és hevesen szidalmazván, így beszélt:

- Valóban, a férfiak természete javíthatatlan, és szégyellned kellene, Szinuhe, hogy öreg napjaidban is elszöksz házadból, pedig kopasz vagy már és ráncos a nyakad. Jól vagyon-e, hogy ivókban borra váltod finom ruháidat? Jól vagyon-e, hogy örömházakban verekszel, és púpokat szerzel fejedre és sebeket a lábad szárára? Bizony, nem kellene elszöknöd házadból, hogy bort ihass. Mostantól fogva szívesen adok neked annyi bort, amennyit csak kívánsz, és nem szidlak meg többé. Ivócimborákat is hívhatsz házadba, ha vágyódsz utánuk, mert igen nyugtalankodtam miattad ezekben a napokban és éjjeleken, midőn távol voltál. Kaptah is érdeklődött felőled, és aggódott miattad. Visszatért Thébába, tehát nem vagy többé egyedül.

Akkor ismét leültem kertembe a szikomorfa alá, hogy tavacskámban a néma halakat nézegessem, és nézésük igen megnyugtatta szívemet, miközben szamarak ordítottak házam előtt az utcán, gyerekek háborúsdit játszottak, és szamárganajjal hajigálták egymást. Kaptah is eljött, hogy üdvözöljön engem, mert csakugyan visszatért Thébába, hiszen nem félt többé a rabszolgáktól meg a teherhordóktól, akik már újra alázatossá váltak. Hatalmas úrként érkezett hozzám, feldíszített és színes hordszékét tizennyolc fekete rabszolga cipelte. Puha szőnyegeken ült hordszékében, és drága olaj csepegett homlokáról az arcára, hogy ne kelljen éreznie a szegénynegyed bűzeit. Ismét erősen meghízott, és egy szíriai aranymíves aranyból és drágakövekből új szemet készített neki vak szemének helyére. Erre nagyon büszke volt, pedig fájdalmasan nyomta szeme gödrét, és midőn leült mellém a szikomorfa alá, és már senki nem látott bennünket, ki is vette.

Ám először megölelt, és a viszontlátás örömében sírva fakadt. Súlyosan nehezedett vállamra széles keze, és nehéz teste alatt darabokra tört a szék, melyet Muti hozott neki. Ezért felhajtotta ruhájának szárnyát, és leült elém a földre. Elmondta, hogy a háború Szíriában vége felé jár, és Horemheb hadiszekerei egészen Kádesig hajtottak, noha a várost meghódítani nem tudták. Hencegett gazdagságával, és nagy üzleteivel, melyeket Szíriában kötött, s elmesélte, hogy vásárolt az előkelőek városrészében egy régi palotát, és száz meg száz építőt fogadott, hogy gazdagságához méltó módon újjáépítsék, mivel rangjához nem illett többé a kikötői borozó.

És így fordult hozzám:

- Gonosz beszédeket hallottam rólad Thébában, uram. Azt mondják, hogy Horemheb ellen lázítod a népet, s a bírák és az előkelők rettentő módon haragszanak reád, mert számtalan hamissággal vádolod őket. Figyelmeztetlek, vigyázz magadra, mert ha folytatod veszélyes beszédeidet, bányába küldenek. Az is lehetséges, hogy nem merészelnek elítélni, mert Horemheb kegyeiben vagy, de egyszer már leégett a házad, és lehet, hogy egy sötét éjszakán újra eljönnek, és agyonvernek, házadat pedig felgyújtják, ha beszédeidet folytatod, és lázítod a szegényeket a gazdagok ellen. Mondd hát meg énnekem, mi a bajod, és mitől kerültek hangyák a fejedbe, hadd segíthessek rajtad, miként a jó szolgának segítenie kell urán.

Meghajtottam előtte fejemet, és mindazt elmondtam neki, amit gondoltam és cselekedtem, s elmondtam neki szívemnek terhét. Bólogatva hallgatott, kövér archúsa remegett, és midőn beszédem végéhez értem, így szólt:

- Jól tudom, hogy együgyű és bolondos ember vagy, uram, Szinuhe, ám azt hittem, a korral együtt bolondságod is gyógyulni fog. De bolondságod csak rosszabbodik, noha tulajdon szemeddel láttad mindama rosszat, ami Atón miatt történt, s Atón a saját boldogságodat is tönkretette. Meglehet, Ehnaton betegsége ragadt rád Ahetatonban, én azonban azt hiszem, hogy e bajod a tétlenkedésből fakad, és tétlenkedésed miatt háborítanak hiábavaló gondolatok. Ezért jobb volna, hogyha újra elkezdenéd mesterséged gyakorlását, s tudásodat az emberek koponyájának vizsgálatára és bajaik gyógyítására használnád. Bizony egyetlen beteg meggyógyításával több hasznot hajtasz, mint összes beszédeddel, melyből csak károd származik, és kára származik mindazoknak, akiket vele megkísértesz. De ha nem is gyakorlod mesterségedet, felhasználhatod idődet valami hasznos foglalatoskodásra, mint a tétlenkedő gazdagok teszik. Gondolom, hogy vízilóvadász belőled nem lesz, és talán a macskák bűze sem kedvedre való, jóllehet, miként Pepitamon, hírnévre tehetnél szert fajmacskák tenyésztésével. De bizonyára gyűjthetnél régi írásokat, és jegyzéket állíthatnál össze belőlük, és gyűjthetnél különféle ékszereket és tárgyakat, melyeket még a piramisok idejében véstek és kovácsoltak. - És hozzátette: - A világon semmi sem tökéletes, minden kenyérdarab széle égett, minden gyümölcs féregrágta, és az embernek borivás után el kell szenvednie a csömört is. Ezért nincs tökéletes igazság sem, ámde minden igazság hamisságot rejt magában, és a jó cselekedetek is okozhatnak rossz következményeket, a legjobb szándék is vethet halált, miként Ehnaton példája erre megtanított téged. De nézz reám, uram, Szinuhe! Én elégedett vagyok fogyatékos osztályrészemmel, és istenekkel és emberekkel békében élvén, gyarapodom. A fáraó bírái meghajolnak előttem, és az emberek dicsérik nevemet, viszont neked kutyák vizelnek térdedre, Szinuhe. Csillapodj hát, uram, mert nem te vagy a vétkes benne, hogy a világ olyan, mint amilyen. Nem te vagy a vétkes abban, hogy ekképpen volt, és ekképpen lesz mindig.

Néztem kövérségét és gazdagságát, s igen irigyeltem őt lelkének békéjéért, de azt mondtam neki:

- Legyen úgy, miként mondod, Kaptah! Lecsillapodom hát, és újra elkezdem gyakorolni mesterségemet. De mondd meg nekem, emlékeznek-e még Atónra és átkozzák-e még Atónt az emberek? Mert említetted őt, jóllehet nevének említése megtiltatott, és neve bányákba és fejjel lefelé a falakra küldi a férfiakat.

- Atónt bizony éppoly gyorsan elfeledték, amilyen gyorsan Ahetaton oszlopai romba dőltek, falai leomlottak, és a házak padlóit homok fedte be. De láttam, hogy néhány művész még Atón mintájára rajzol képeket, és akadnak mesemondók, akik veszedelmes meséket mondanak. Néha homokba rajzolt Atón-keresztet látni a piacokon, és a nyilvános árnyékszékek falaira szintúgy Atón keresztjeit rajzolják olykor a járókelők, tehát Atón még nem halt meg tán egészen.

- Legyen úgy, ahogyan mondottad, Kaptah! - ígértem neki akkor. - Lecsillapodom hát, és elkezdem gyakorolni mesterségemet, és időtöltésül gyűjteni is fogok, ahogyan ajánlottad. De mivel nem kívánok másokat utánozni, csak olyat akarok gyűjteni, amit mások nem gyűjtenek. Egybe akarom gyűjteni mindazokat az embereket, akik emlékeznek még Atónra!

Kaptah azt hitte, hogy tréfálkozom, és szavaimon úgy nevetett, mint valami élcelődésen, hiszen éppolyan jól tudta, akárcsak én, mennyi rosszat okozott Atón Egyiptomnak és magamnak is. Ezután egyetértésben beszélgettünk számos dologról, és Muti bort hozott nekünk.

Együtt ittunk, mígnem odajöttek rabszolgái, és segítettek neki a felállásban, mivel kövérsége miatt már nehéz volt egyedül lábra állnia, és hordszékén elhagyta házamat. A következő napon pedig dús ajándékokat küldött nekem, amelyek fényűzővé és kényelmessé tették életemet, úgyhogy örömömnek nem lett volna semmi híja, ha képes lettem volna örülni.

6

Ily módon újra felrakattam az orvosi jelvényt házam ajtaja fölé, és újra gyakorolni kezdtem mesterségemet. Tudásomért a betegektől vagyonuk mértékében kértem ajándékokat, de a szegényektől semmit, amiért is udvaromban reggeltől estig voltak betegek, s nem sok haszonra tettem szert. Míg a betegeket gyógyítottam, óvatosan kérdezgettem őket Atón felől, mert nem akartam, hogy megijedjenek vagy gonosz beszédeket terjesszenek rólam, melyek árthatnak híremnek, hiszen már úgyis eléggé rossz volt Théba városában. De idő múltán észrevettem, hogy Atónt már elfeledték, és többé senki sem érti meg őt. Csupán a rajongók és a jogtalanságot szenvedők emlékeztek reá, és rajongásuknak vagy az elszenvedett jogtalanságnak megfelelően alkották őt újra emlékezetükben. Atón keresztjét is gonosz varázsszernek használták, hogy az embereknek bajt okozzanak vele.

Amidőn az áradás újra leapadt, meghalt Eje. Azt beszélték, hogy éhen halt, mivel a méregtől való félelmében nem mert többé semmit megenni, még a kenyeret sem, melyet az általa őrölt magból maga dagasztott és sütött az aranyházban; ugyanis azt hitte, hogy a magokat még a szántóföldeken megmérgezték. Akkor Horemheb befejezte a háborút Szíriában, és meghagyta Kádest a hettitáknak, mivel nem tudta tőlük elfoglalni. Diadalmenetben tért vissza a folyón Théba városába, számos győzelmét ünnepelvén. Ejét nem tekintette jogos uralkodónak, és halála után nem tartott gyászidőt, hanem kimondta róla, hogy hamis fáraó volt, aki a szakadatlan hadviseléssel és a jogtalan adóztatással csak szenvedéseket okozott Egyiptomnak. Befejezvén a háborút, és bezárván Szehmet templomának kapuit, el is tudta hitetni a néppel, hogy ő maga egyáltalán nem akart hadat viselni, csupán engedelmeskednie kellett a gonosz fáraónak. Ezért a nép ujjongva fogadta visszatértét, s magasztalta őt és katonáit.

Amidőn pedig Thébába érkezett, elsőként maga elé hívatott engem, megszólított, és így beszélt:

- Szinuhe! Barátom! Öregebb vagyok most, mint elválásunk idején voltam, s lelkemet nagyon bántották szavaid és vádjaid, miszerint véreskezű ember vagyok, és bajt hozok Egyiptomra. De most elértem, amit akartam, és visszaszereztem Egyiptom nagyságát. Semmiféle külső veszedelem nem fenyegeti többé Egyiptomot, mert a hettiták lándzsáinak hegyét letörtem. Kádes elfoglalását fiam, Ramszesz gondjára bízom, mert nekem már elegem van a háborúból, és erős birodalmat akarok felépíteni számára. Egyiptom most bizony szennyes, mint a szegény istállója, de nemsokára megláthatod, hogyan seprem ki a ganajt Egyiptom földjéről, hogyan térítem vissza a jogtalanság helyére a jogot, és hogyan adom meg mindenkinek a maga részét, amint megérdemli. A dolgosnak szorgalma szerint, a lustának lustasága szerint, a tolvajnak tolvajsága szerint, a gonosztevőnek elkövetett gonoszságai szerint. Bizony, Szinuhe, barátom, énvélem visszatérnek a régi idők Egyiptomba, és minden úgy lesz, mint azelőtt. Ezért éppúgy kitöröltetem az uralkodók jegyzékéből Tutanhamon és Eje nyomorult nevét, miként Ehnaton neve is kitöröltetett már belőle. Kitöröltetem nevüket, mintha nem is uralkodtak volna sohasem, és saját uralkodásomat a nagy fáraó halálának éjszakájától számítom, melyen lándzsával kezemben, és előttem repülő sólymommal megérkeztem Thébába.

Elszomorodott, és fejét tenyerébe hajtotta. A háború barázdássá tette arcát, és szemében nem volt többé öröm, midőn így beszélt:

- Bizony másféle most a világ, mint akkor, midőn még fiúk voltunk s a szegény teli mérővel kapott, s az olaj és a zsír nem hiányzott a vályogkunyhókból sem. De a régi idők visszatérnek vélem, Szinuhe, és Egyiptom virágzó és gazdag ország lesz. Hajóimat elküldöm Punt földjére, és újra megnyitom a kőfejtőket és az elhagyott bányákat, hogy a templomokat az előzőeknél nagyobbra építhessem, és hogy aranyat, ezüstöt és rezet gyűjthessek a fáraó tárházaiba. Bizony, tíz év múlva nem ismersz többé Egyiptomra, Szinuhe, mert ha tíz évem lesz rá, nem látsz többé koldusokat és nyomorékokat Kemetnek földjén. A gyengéket félre kell seperni az életrevalók útjából, és én megtisztítom a gyenge és beteg vértől Egyiptomot, miként megtisztítom a hamisságtól és a rablástól is. Bizony, Egyiptom népe újra erős nép lesz, s fiaim háborúba vihetik, hogy meghódítsák vele az egész föld színét!

De én nem örültem szavainak, gyomrom térdemig süllyedt tőlük, a szívemet hideg járta át. Ezért nem mosolyogtam reá, hanem némán álltam előtte. Horemheb haragra gerjedt, összevonta szemöldökét, mint azelőtt, aranyos korbácsával csapkodni kezdte lába szárát, és azt mondta:

- Éppoly fanyar vagy, Szinuhe, mint régen voltál. Terméketlen tüskebokor vagy szememben, és nem értem, miért gondoltam, hogy látásodon oly nagyon fogok örvendeni. Éppen téged hívtalak elsőként magamhoz, hamarabb, mintsem fiaimat ölembe vettem volna, és feleségemet, Baketamont, megöleltem volna. Mert a háború és a hatalom magányossá tett, és Szíriában nem akadt többé ember, akivel örömömet és bánatomat megosztottam volna, ámde szóba állván valakivel, mindig aszerint kellett mérnem szavaimat, hogy mit akartam tőle. De tőled én nem akarok semmit, Szinuhe, csupán barátságodat kérem. Ám úgy rémlik, hogy barátságod kihunyt, és nem örvendezel többé látásomon.

Mélyen meghajoltam előtte, magányos szívem hozzá kiáltott, és így szóltam:

- Horemheb! Közös ifjúkorunk barátaiból te vagy az egyetlen, aki életben vagy mindama dolgok után, amik történtek. Ezért téged mindig szeretni foglak. Most tiéd a hatalom, és nemsokára fejedre emeled a két birodalom koronáját, és uralmadat meggátolni már senki sem tudja. Könyörgök tehát hozzád, Horemheb, térítsd vissza Atónt! Barátunk, Ehnaton kedvéért térítsd vissza Atónt! Szörnyű gonosztetteinkért térítsd vissza Atónt, hogy minden nép egymás testvére legyen, ne legyen különbség ember és ember között, és ne legyen többé háború soha!

Ezt hallván, Horemheb sajnálkozón csóválta fejét, és így beszélt hozzám:

- Éppoly bolond vagy, mint azelőtt voltál, Szinuhe. Értsd meg, hogy Ehnaton a vízbe követ hajított, és a loccsanás igen nagy volt. Ám én újra elsimítom a víz színét, mintha Ehnaton nem is létezett volna sohasem. Értsd meg, sólymom azért vezetett az aranyházba, hogy Egyiptom ne vesszen el, hanem megmaradjon az ő uralkodása után is, mert az istenek nem akarják Egyiptom bukását. Ezért térítek vissza mindent a régi módra. Mert az ember a jelennel sohasem elégedett, szemében csupán a múlt jó, és a jövő a jó. Én egyesítem a múltat és a jövőt. Én megszorítom a gazdagokat, akik túl gazdagra nőttek, és megszorítom az isteneket is, akik túlságosan nagyra híztak, hogy birodalmamban a gazdagok ne legyenek túl gazdagok, és a szegények ne legyenek túl szegények, s hogy egyetlen ember és isten se versengjen velem a hatalomért. De hiába beszélek neked, mert úgysem érted meg gondolataimat, és saját gondolataid a gyenge és erőtlen ember gondolatai. A gyengének és erőtlennek pedig nincs joga élni a világban. Ők csak arra termettek, hogy az erősek rájuk tapossanak; és helyénvaló, hogy eltapossák őket. Így tapossa el a gyenge népeket az erősek lába, és a nagyok így veszik ki a falatot a kicsik szájából. Így volt ez, és így lesz mindig.

Ekképpen váltunk el, Horemheb és én, s már nem voltunk többé barátok, mint azelőtt. Miután pedig elindultam, ő fiaihoz ment, erős karjára kapta és örömében magasra dobta őket a levegőbe. Fiai után Baketamon hercegnőt kereste fel, és így szólította meg:

- Királyi hitvesem! Miként a Hold, úgy ragyogtál szívemben ezen elmúlt évek idején, és nagy volt az én vágyódásom utánad. De most befejeztem a munkámat, és te nemsokára nagy királyi hitves leszel oldalamon, amire szent véred jogosít. Sok vér omlott érted, Baketamon, városok égtek le érted, emberek jajszava szállt érted az égig mindenütt, amerre seregem elhaladt. Nem érdemlem hát meg a fizetségemet?

Baketamon bájosan rámosolygott, és szemérmesen megérintette vállát.

- Bizony, megérdemelted fizetségedet, férjem, Egyiptom nagy hadvezére. Ezért örömházikót emeltettem kertemben, olyat, amelyhez foghatót még sohasem láttak, hogy érdemeidhez méltó módon fogadhassalak téged. Minden egyes követ magam gyűjtöttem falaihoz, midőn nagy vágyakozásban vártam rád. Menjünk hát eme örömházikóba, hogy ölemben megkapjad jutalmadat, s hogy örömet szerezzek neked.

Horemheb igen megörült e szavakra, Baketamon pedig szemérmesen kézen fogta őt, és magával vitte a kertbe. Az udvari nép pedig elrejtőzött és elmenekült, s elgondolván, hogy mi történhetik, a rémülettől visszafojtotta lélegzetét is, a rabszolgák és az istállószolgák szintúgy elmenekültek, s az aranyház kihalt.

Ily módon vitte magával Baketamon Horemhebet az örömházikójába, de amikor Horemheb türelmetlenül ölébe akarta ragadni, Baketamon szelíden eltolta őt, és így szólt:

- Csitítsad egy kissé férfiúi természeted, Horemheb, hadd mondhassam el, mily nagy fáradsággal építettem ezt az örömházikót. Mert remélem, emlékszel, mit mondtam neked, midőn utoljára öledbe kényszerítettél. Nézd meg tehát alaposan e köveket, és tudd meg, hogy a fal és a padozat minden egyes köve - és nem is oly kevés kő - egy-egy emléke annak a gyönyörnek, melyet más férfiak ölében szereztem. Gyönyöreimből építettem ezt a házikót a te tiszteletedre, Horemheb. Ama nagy fehér követ egy halzsigerelő hozta, aki igen belém szeretett, és ama zöld követ a szénpiac árnyékszék-tisztogatójától kaptam, és azt a nyolc barna követ egymás mellett egy zöldségkereskedő hozta nekem, aki ugyancsak telhetetlen volt ölemben, és erősen dicsérte tudásomat. Ha győzöd türelemmel, elmondom mindegyik kő történetét, hiszen bőven van időnk, Horemheb. Sok közös év van előttünk, és közösek öregségünk napjai, de úgy vélem, hogy elegendő történetem lesz e kövekről öregségemig, ahányszor csak meg akarsz ölelni engem.

Horemheb először nem hitt e szóknak, csupán esztelen tréfának vette őket, mert Baketamon szemérmes viselkedése félrevezette. De belenézvén Baketamon izzó szemébe, gyűlöletet látott benne, mely félelmesebb volt a halálnál, és akkor már hitt szavainak. Amidőn mindent megértett, a düh elvette eszét. Hettita kését kirántva, meg akarta gyilkolni Baketamont, aki ily szörnyű módon megsértette férfiúi mivoltát és hiúságát. De Baketamon készségesen felfedte mellét, és csúfondárosan mondta:

- Szúrj, Horemheb! Verd le a késsel fejedről a koronákat, mert Szehmet papnője vagyok, és szent a vérem, s ha meggyilkolsz, nincs többé törvényes jogod a fáraók trónjára!

Baketamon szavai lehiggasztották Horemhebet, hiszen meg kellett őriznie vele a jó viszonyt, mert csupán a Baketamonnal kötött házasság tette törvényessé jogát a fáraók koronájához. Ily módon Baketamon gúzsba kötötte őt, és nem tehetett vele semmit. Baketamon bosszúja teljes volt, mert Horemheb még csak szét sem merte rombolni az örömházikót, ott maradt szeme előtt mindennap, amikor kinézett szobáiból. Midőn mindent végiggondolt, nem talált más megoldást, csak azt, hogy tettesse, mintha semmit sem tudna Baketamon viselkedéséről.

Így járt Horemheb, és nem hiszem, hogy akár koronáiból is sok öröme volt, midőn a papok felkenték őt és a fejére tették a vörös és fehér koronát, a Felső Birodalom és az Alsó Birodalom liliom- és papiruszkoronáját. Bizalmatlan lett, és már egyetlen emberben sem bízott teljesen. Úgy vélte, hogy háta mögött mindenki kineveti őt Baketamon miatt. Ily módon örökös tüske böködte oldalát, és szíve nem tudott békére lelni. Nem tudta kedvét tölteni más asszonyokkal sem, mert elszenvedett sérelme túl borzasztó volt ahhoz, hogy bárki más asszonnyal szeretkezni képes legyen. Ezért munkával zsibbasztotta bánatát és keserűségét, s nekilátott kiseperni a ganajt Egyiptom földjéről, hogy visszatérítsen mindent a régi mederbe, és a hamisság helyére visszaállítsa az igazságot.

7

Hogy hű legyek az igazsághoz, beszélnem kell Horemheb helyes cselekedeteiről is, mert a nép ugyancsak magasztalta nevét, és jó uralkodónak tartotta, már uralkodásának első évei után Egyiptom nagy fáraóinak sorába jegyezte. Mert Horemheb megszorította a gazdagokat és előkelőket. Nem engedte meg senkinek Egyiptomban, hogy túlságosan gazdag vagy túlságosan előkelő legyen; így senki sem versenghetett vele a hatalomért, és mindez nagyon kedvére volt a népnek. Megbüntette a hamis bírákat és visszaállította a szegények jogait. Megújította az adószedést, és a fáraó tárházaiból rendszeres fizetést biztosított az adószedőknek, úgyhogy nem sanyargathatták többé a népet saját meggazdagodásukra.

Szüntelenül és örökké nyughatatlanul utazott szerte az országban, kerületről kerületre és faluról falura - kutatván a jogtalanságokat -, és útját a hamis adószedők levágott füle és véres orra jelezte. Botütések csattogása és jajveszékelés hangzott mindenfelé ama környékeken, ahol igazságot tett. A legszegényebbek is előadhatták panaszukat egyenesen őneki, és hivatalnokai nem merészelték meggátolni a szegényeket abban, hogy kihallgatásra kerüljenek. Horemheb a népnek megvesztegethetetlen igazságot osztott. Újra hajókat indított Punt földjére, és a hajósok asszonyai és gyermekei sírtak a rakpartokon, s a jó erkölcs kívánta módon megsebezték arcukat. Egyiptom pedig igen meggazdagodott, mert tíz hajóból minden évben visszatért három, és nagy kincseket hozott magával. Új templomokat is épített, és megadta az isteneknek rangjuk és joguk szerint, ami járt nekik, anélkül, hogy Hóruszon kívül egyetlen istennek, és Hetnetsut templomain kívül egyetlen templomnak is különösen kedvezett volna. E templomokban a nép az ő képmását szolgálta, és birkákat áldozott neki. Áldotta Horemheb nevét, magasztalta őt, és már életében számtalan csodálatos történetet mesélt róla.

Kaptah is szépen gyarapodott, és évről évre gazdagabbá vált, úgyhogy nem volt többé senki sem Egyiptom földjén, aki gazdagságban versenyre kelhetett volna vele. Mivel nem volt asszonya, sem gyermeke, Horemhebet tette meg örökösének, hogy békében tölthesse életének napjait, és egyre több gazdagságot gyűjthessen. Ezért Horemheb nem szorította őt oly keményen, mint Egyiptom többi gazdagját, és az adószedőknek sem engedte, hogy túlságosan megszorongassák.

Kaptah gyakran meghívott engem házába, amely az előkelők városrészében állt és kertjeivel, ligeteivel egész utcát foglalt el, úgyhogy egyetlen szomszédja sem volt, ki nyugalmát zavarta volna. Aranyedényekből evett, és házában a víz krétai módon ezüst csapokból csörgött, fürdőkádja színezüst volt, és árnyékszékének ülőkéje ébenfából készült, falai pedig értékes kövekkel voltak telerakva, melyek tetszetős képeket alkottak. És ekképpen szólt hozzám:

- Uram, Szinuhe! Amikor az ember eléggé gazdag, már nem szegényedhet el többé, ámde egyre gazdagabb lesz, még ha nem is akar gazdagabbá válni. Ilyen különös a világ rendje. De gazdagságom tőled ered, Szinuhe, és ezért mindig uramnak tekintelek téged. Semmiben sem lesz hiányod élted napjaiban, bár magadnak jobb, hogy nem vagy gazdag, mert gazdagságodat úgysem tudnád helyesen felhasználni, hiszen gazdagságoddal csak nyugtalanságot vetnél el, és sok kárt okoznál. Ezért jobb, hogy elpazaroltad gazdagságodat a hamis fáraó gonosz napjaiban, mert én bizony őrködöm javadon, és gondoskodom róla, hogy ne legyen hiányod semmi ésszerű dologban, amit csak kérsz.

Kaptah a művészeket is pártfogolta, és a művészek kőbe faragták őt, és finomra és előkelőre faragták: tagjait karcsúra, kezét meg lábát kicsinyre, arccsontját magasra. A szobrokon mindkét szeme látó volt, és ő elgondolkozva, két lábát keresztbe téve ült, térdén papirusztekerccsel, kezében íróvesszővel, jóllehet még csak meg sem próbálta megtanulni az olvasást és írást soha, hiszen írnokai olvasták, írták és számítgatták helyette a nagy számokat. E szobrok igen megörvendeztették Kaptahot, és Ámon papjai, akiknek már Szíriából való visszatérte után mérhetetlen ajándékokat adott, hogy jó viszonyban maradjon az istenekkel, felállították szobrát a nagy templomban, és Kaptah maga állta a költségeket.

A Halottak Városában hatalmas sírt építtetett magának, és a művészek a sír falaira számos képet festettek mindennapos életéről és szórakozásairól, s látó és előkelő embernek, has nélkül festették le őt. Kaptah meg akarta csalni az isteneket, és olyan emberként kívánt a nyugat földjére jutni, amilyen lenni szeretett volna, nem pedig olyanként, aminő volt, jóllehet életének napjaiban inkább meg akart maradni ugyanolyannak, mivel abból kevesebb vesződsége származott, mint előkelőségéből. Ezért sírjához Halotti Könyvet is készíttetett, amely a legszebben megírt, és legcikornyásabb Halotti Könyv volt, amit valaha láttam; tizenkét tekercs képet és írást tartalmazott, meg varázsigéket az alvilág szellemeinek megbékéltetésére, és arra, hogy Ozirisz mérlegét hamis mérésre késztesse, és az igazságos páviánokat megvesztegesse. Azért tette mindezt, mert jóllehet különben nem szívesen gondolt a halálra, és jobban tisztelte szent bogarunkat, mint bármelyik más istent, véleménye szerint a biztonság volt a legjobb.

Én pedig örvendtem Kaptah gazdagságának és boldogságának, mindenki más örömének és elégedettségének is örvendeztem, és nem akartam többé az embereket megfosztani ábrándjaiktól, ha az ábrándok boldoggá tették őket. Mert a valóság gonosz és keserű az ember számára, és sok embernek jobb, ha megölik, mint hogyha összetörik ábrándjait. Ezért szándékosan nem fosztottam meg az embereket ábrándjaiktól, ha ábrándjaikban boldogok voltak, és nem cselekedtek gonoszságot miattuk, hanem megelégedtek velük.

De az én homlokomat nem hűtötték ábrándok, és nem nyugtatta meg szívemet öröm, s nem csitított engem a munkám. Pedig sokat dolgoztam ezekben az években, és számos beteget gyógyítottam meg, néhány alkalommal koponyát is lékeltem, s e betegek meggyógyultak, csak három halt meg közülük, úgyhogy nagy hírnévre tettem szert mint koponyalékelő, örökké elégedetlen voltam, talán eltanultam Mutitól a keserűséget, és zsörtölődése reám is átragadt. Bizony, szakadatlanul szemrehányást tettem mindenkinek, akivel csak találkoztam. Kaptahot a mértéken felüli evésért, a szegényeket lustaságukért, a gazdagokat önzésükért, a bírákat pedig részvétlenségükért szidalmaztam. Senkivel sem voltam elégedett, elégedetlen voltam minden emberrel, és keserűen gúnyoltam őket. A betegeket és a gyermekeket azonban nem illettem gúnnyal. A betegeket meggyógyítottam, és nem okoztam nekik felesleges fájdalmakat, az utca fiúcskáinak pedig, akiknek szeme Thot csillogó szemét juttatta eszembe, mézeslepényt osztattam Mutival.

Az emberek azt mondták rólam: "Ez a Szinuhe bús és keserű férfi, dagadt a mája, és amidőn beszél, epe tajtékzik szájából. Bizony, túl korán megvénült ő, és életének nem képes örvendezni többé. Gonosz cselekedetei is üldözik őt, ezért nem tud aludni éjszakánként. Legyünk hát jóindulatúak hozzá, és elnézők, mert az ő nyelve jobban marja saját magát, mint bennünket." Így is volt valóban, mert amidőn már eleget zsörtölődtem, saját keserűségem miatt kezdtem szenvedni. Könnyezve osztogattam gabonát a lustáknak, lehúztam a ruhát magamról, hogy a részeget felöltöztessem, bocsánatot kértem szidalmaimért a gazdagoktól, és hittem a bírák becsületességében. Így történt, mert most is gyenge voltam, és természetemet nem tudtam megváltoztatni.

De rosszat beszéltem Horemhebről is, minden tette gonosz volt szememben, és legjobban szidalmaztam ganajos csavargóit, akiket a fáraó tárházaiból tartott el, és akik tunya életet éltek, hőstetteikkel hencegtek a sörözőkben és bormérésekben, és fejeket zúztak be és tagokat törtek a verekedések során, és megerőszakolták a szegények leányait, úgyhogy a nők nem voltak többé biztonságban Théba utcáin. Horemheb ugyanis mindig megbocsátott ganajos csavargóinak, és mindig jóra magyarázta tetteiket. Ha leányaik miatt panasszal fordultak hozzá a szegények, azt mondta, legyenek büszkék, hogy a katonák erős vért oltanak Egyiptom testébe. Hiszen Horemheb gyűlölte az asszonyokat, és csak gyermekek szülésére tartotta őket alkalmasnak, más jelentőséget nem tulajdonított nekik.

Azok, akik jót akartak nekem, gyakran óva intettek attól, hogy hangosan rosszat beszéljek Horemhebről, és befogták szájamat tenyerükkel, amidőn erős hangon gonoszokat beszéltem róla a nyilvános helyeken. Féltettek engem, és féltették magukat, így eltávoztak, és ott hagytak egymagamban. Mert az idő múlásával Horemheb egyre bizalmatlanabbá vált minden emberhez. Mindent tudni akart, amit róla beszéltek, és nemsokára nem volt egyetlen nyilvános hely vagy borozó, ahol ne lettek volna ott Horemheb fülei, kihallgatván az emberek beszédét és panaszait. El kell ismernem, hogy ily módon számos visszaélés jutott Horemheb tudomására, amelyeket az emberek nem mertek elpanaszolni neki, s ő szigorúan megbüntette a hamisságok elkövetőit. De annál gyakrabban kellett szenvedniök azoknak is, akik tetteit bírálni merészelték, sok hátat botoztak véresre, és számtalan embert küldtek bányákba és kőfejtőkbe vétkes nyelvük miatt, sőt némelyeket, mint varázslókat, a krokodiloknak dobtak eledelül.

Idő múltán pedig Horemheb még bizalmatlanabbá vált, és eljött a nap, melyen őrei beléptek házamba, lábamra szandált húztak, ruhát csavartak rám, és a betegeket kiűzték udvaromból, hogy elvigyenek Horemheb elé. Újra tavasz volt, és az ár leapadt, a folyó sárga iszaptól sűrű vize felett nyílsebesen, nyugtalanul csivitelve cikáztak a fecskék. Az őrök elvittek Horemhebhez, s ő megvénült ezen évek során, nyaka meggörbedt, arca sárgára vált, és az izmok göbök módjára bújtak elő sovány, hosszú testén. Szemembe nézett, melyben nem volt többé öröm, és így beszélt hozzám:

- Szinuhe! Sokszor figyelmeztettelek, de te nem hallgatsz szavamra, és egyre azt beszéled az embereknek, hogy minden foglalkozás között a katona foglalkozása a legalávalóbb és a legutolsóbb. Azt beszéled, hogy jobb a gyermeknek anyja méhében meghalni, mint katonaéletre születni. Azt beszéled, hogy az asszonyoknak két vagy három gyermek elegendő, és több gyermeket nem kell szülnie, mert jobb, ha három gyermeket nevelvén boldog, mint ha nyolc vagy tíz gyermeket nevelvén boldogtalan és nyomorult. Azt is mondtad, hogy minden isten egyforma, és minden templom sötét ház, a hamis fáraó istene nagyobb minden más istennél. Az ember ne adjon el, és ne vásároljon rabszolgának más embereket, igen, ezt mondtad, Szinuhe. Azt mondtad, hogy a nép, mely szánt, vet és arat, és a termést csűrökbe gyűjti, akkor is tulajdonosa a földnek, melyet bevet, s a csűröknek, melyekbe termést gyűjt, ha a föld a fáraó vagy az isten földje. Azt mondtad még, hogy uralmam nemigen különbözik a hettiták uralmától, és sok más, még bolondabb dolgot is mondtál. Bizony, valaki más már sokkal kevesebbért is régen kőfejtőbe kerül követ törni és botot imádni, Szinuhe! De én türelmes voltam hozzád, mert egykor barátom voltál, és amíg Eje pap élt, szükségem volt reád, hiszen egyedül te tanúskodhattál nekem ellene. Többé azonban nincs szükségem reád, sőt belőled és mindabból, amit tudsz rólam, bajom származhatik, amíg csak élsz. Ha okos volnál, befognád a szájadat, csendesen élnél, és megelégednél azzal, amid van, mert bizony semmiben sem szenvedtél hiányt. Ám te ahelyett szádból mocskot szórsz reám, és én ezt többé nem tűrhetem!

Beszéd közben elfogta a düh, és aranyos korbácsával csapkodni kezdte megsoványodott lába szárát, és szemöldökét összevonva így folytatta:

- Bizony, olyan vagy, mint sivatagi bolha lábujjaim között, s mint bögöly a vállamon. Nem tűrök kertemben olyan bokrokat, melyek nem hoznak gyümölcsöt, csupán mérges töviseket növesztenek! Kemet földjén újra tavasz virít, és midőn apad a víz, a fecskék elbújnak nyárra az iszapba, turbékol a galamb, és virágot fakasztanak az akácok. Ez gonosz idő, mert a tavasz mindig nyugtalanságot és hiábavaló beszédeket szül, és a feltüzelt kamaszok vöröset látnak, és köveket szednek a földről, és megdobálják az őröket, és szobraim a templomokban már ökörganajjal vannak bemocskolva. Ezért száműznöm kell téged Egyiptomból, Szinuhe, és nem látod meg soha többé Kemetnek földjét. Mert ha megengedem neked, hogy itt maradj, eljön a nap, melyen meg kell öletnem téged, és ezt nem akarom, hiszen egykor barátom voltál. Esztelen szavaid szikrákká válhatnak, melyek a száraz nádat lángra lobbantják, és ha a nád egyszer meggyullad, lobogva ég porrá. Ezért a gonosz szavak olykor veszedelmesebbek, mint a lándzsák, és én megtisztítom tőlük Kemetnek földjét, miként a jó kertész megtisztítja a dudvától a zöldséges ágyast. Bizony, megértem a hettitákat, akik minden varázslót karóba húznak útjaik mentén. Mert nem engedem többé Kemet földjét lángba borulni, sem emberek, sem istenek miatt. Ezért száműzlek téged, Szinuhe, mivel bizonyára sohasem voltál egyiptomi, ámde valamiféle különös és kevert vérű torzszülemény, és beteg fejedben beteg gondolatok fészkelnek.

Meglehet, Horemhebnek igaza volt, és meglehet, szívemnek baját az okozta, hogy a fáraók szent vérébe belekeveredett a haldokló Mitanninak a világ alkonyától megsápadt vére. Mégis vihognom kellett szavain, és udvariasságból szájam elé tettem kezemet, hogy csillapítsam magam. Szavai nagyon megijesztettek, mert Théba az én városom volt, itt születtem és nevelkedtem, és sehol másutt nem akartam élni, csak Thébában. Nevetésem azonban erősen megsértette Horemhebet, aki azt várta, hogy arccal a földre vetem magam előtte, és kegyelemért könyörgök. Ezért maga elé suhintott egyet az uralkodói korbáccsal.

- Így legyen! - kiáltotta. - Száműzlek Egyiptomból mindörökre, és ha egyszer meghalsz, testedet sem hozhatják többé Egyiptomba eltemetni, noha megengedem, hogy a jó erkölcs szerint tartóssá tegyék, ne fogjon rajta az enyészet. Testedet a keleti tenger partján kell elföldelni, ahonnan Punt földjére vitorláznak a hajók, és ahová száműzlek téged, mert Szíriába nem száműzhetlek, hiszen Szíria ma is izzó parázshalom, és fújtatóra ott nincs szükség. Kús földjére sem száműzhetlek, mert azt állítod, hogy az ember bőrének színe mit sem jelent, a négerek és az egyiptomiak egyazon értékűek, és ily módon bolond gondolatokat ültethetnél a négerek fejébe. Ám a tenger partja kihalt és beszélhetsz ott a vörös hullámoknak, és beszélhetsz a sivatag fekete szelének, és kívánságod szerint szónokolhatsz a sziklákról a sakálokhoz és a hollókhoz és a kígyókhoz. Őrök mérjék ki a teret, amelyen mozoghatsz, és öljenek meg lándzsáikkal, hogyha átlépsz az általuk kimért határokon. Ám különben nem lesz semmiben hiányod, ágyad kényelmes lesz, étked bőséges, és bármi értelmeset kérsz, elküldetik neked, mert a magányosságba való száműzetés eléggé nagy büntetés számodra. Mással nem akarlak kínozni téged, mert egykor barátom voltál, csak váljék valóra akaratom, és szabaduljak meg bolond beszédeidtől.

Én azonban nem féltem a magányosságtól, hiszen egész életemben magányos voltam, és magányosnak is születtem, de szívemet ellankasztotta a bánat; eszembe jutott, hogy soha többé nem láthatom Thébát, és soha többé nem érezheti lábam Kemet országának puha földjét, s a Nílus vizéből sem ihatom többé soha. Ezért ekképpen szóltam Horemhebhez:

- Nincsen sok barátom, mert az emberek keserűségem és éles nyelvem miatt elkerülnek, de talán megengeded, hogy a barátaimtól elbúcsúzzam. Thébától is szeretnék elbúcsúzni, még egyszer szeretnék végigsétálni a Kosok útján, és szeretném érezni a szent füst illatát a nagy templom tarka oszlopai közt, és a sült halak égett szagát alkonyattájt a szegénynegyedben, amidőn az asszonyok tüzeket gyújtanak a vályogkunyhók előtt, és a férfiak megfáradt testtel hazatérnek a munkából.

Horemheb biztosan engedett volna kérésemnek, ha sírva fakadok előtte, és arccal a földre borulok, mert igen hiú ember volt. Keserűségét pedig, mellyel irányomban viseltetett, főleg az okozta, hogy nem csodáltam őt, és szívemben nem ismertem el jogos fáraónak. Ám, jóllehet, gyenge ember voltam, és bárányszívem volt, nem akartam megalázkodni előtte, mert a tudásnak nem kell megalázkodnia a hatalom előtt. Ezért újra szájam elé tettem kezemet, hogy az ijedtséget és félelmet ásítással palástoljam, mert amidőn legjobban féltem, mindig erős álmosság fogott el. Úgy vélem, ebben sok más embertől különbözöm. Akkor Horemheb így beszélt:

- Nem kedvelem a felesleges búcsúzkodást és huzavonát, mert katona vagyok, és egyenes ember vagyok, s az érzelgés nem kenyerem. Ezért könnyűvé teszem távozásodat, és nyomban utadra küldelek. Nem akarok semmiféle lármát és tüntetést miattad, mert téged ismernek Thébában, és jobban ismernek, mint talán gondolod. Ezért zárt hordszékben kell útra kelned. Ha azonban valaki követni akar száműzetésed helyére, azt megengedem. Ám annak veled kell maradnia egész életében, és akkor sem szabad elhagynia száműzetésed helyét, ha te meghalsz, hanem neki is ott kell meghalnia. Mert a veszedelmes gondolatok olyanok, akár a döghalál, és könnyen átragadnak egyik emberről a másikra. Nem akarom, hogy ragályod valaki mással visszatérjen Egyiptom földjére. Ha pedig barátaidon azt a gabonamalombéli rabszolgát érted, akinek ujjai nyomorékká lettek, és ama részeges művészt, aki az útfélen guggolva, isteneket rajzolgat, és ama néhány négert, akik házadban fecsegtek, bizony hiába igyekszel elbúcsúzni tőlük, mert ők hosszú útra indultak, és nem is térnek vissza soha többé.

Ama pillanatban gyűlöltem Horemhebet, de még jobban gyűlöltem magamat, mert, noha nem akartam, kezem még mindig halált osztogatott, és barátaimnak miattam kellett szenvedniök. Hiszen nem kételkedtem többé abban, hogy Horemheb megölte vagy Szináj rézbányáiba küldte meghalni ama néhány barátomat, kiket magam köré gyűjtöttem, mert még emlékeztek Atónra. Ezért nem szóltam többé semmit Horemhebnek, csak kezemet térdemhez ejtvén, meghajoltam előtte, és eltávoztam tőle, s az őrök elvittek engem. Két ízben még kinyitotta száját, hogy indulásom előtt valamit mondjon nekem, és tett is egy lépést utánam, de aztán megállt, és korbácsával megcsapkodta lába szárát, így szólt:

- A fáraó beszélt.

Ily módon az őrök hordszékbe zártak, és elvittek Thébából; Théba három hegye mellett elhaladva keletre, a sivatagba vittek azon a kövezett úton, melyet Horemheb építtetett. Húsz napon át vittek engem, míg el nem érkeztünk abba a kikötőbe, ahol a Punt földjére induló hajókat megrakják, s ahol a hajók kirakják terhüket évenként egyszer, miután Thébából lehajóztak a folyón és a csatornán a keleti tengerbe. De a kikötő lakott volt, ezért az őrök, a tenger partján haladva, a kikötőtől három nap járásnyira egy elhagyott faluba vittek, melyben halászok éltek valamikor. Itt kimérték lépteim terét, és házat építettek nekem. Én e házban töltöttem mindezen éveket, és most öreg és fáradt férfi vagyok már. Semmiben sem volt hiányom, amit kívántam, házamban a gazdag ember életét éltem és voltak írószereim, és finom papiruszom, és ébenfából készült dobozaim, melyekben az általam írt könyveket és orvosi szerszámaimat őriztem. De ez az utolsó könyv, melyet leírok, és a tizenötödik, melyet megírtam. Nincs már több mesélnivalóm, fáradt vagyok az íráshoz, és oly fáradt a kezem, oly fáradt a szemem, hogy a papiruszon alig tudom már megkülönböztetni az írásjeleket.

Úgy vélem, nem bírtam volna elviselni az életet, ha nem írtam volna, és írás közben nem éltem volna újra át az életem, noha nem is volt sok jó mesélnivalóm felőle. Mert mindezt a magam kedvéért írtam, hogy elviselhessem az életet, és megmagyarázzam magamnak, miért éltem. Ám azt, hogy miért éltem, nem tudom, és midőn befejezem utolsó könyvemet, még kevésbé tudom, mint annak előtte, midőn hozzákezdtem az íráshoz. De emez években az írás nagyon vigasztalt, mert mindennap a tenger volt előttem, s láttam vörösnek és feketének, láttam nappal zöldnek és éjjel fehérnek és az izzóan forró napokon kékebbnek, mint amilyenek a kék kövek, s igen beleuntam a nézésébe. Mert a tenger túl nagy és túl félelmetes ahhoz, hogy az ember azt nézze, amíg csak él. A tenger nagyságát nézvén, feje megfájdul, s a tengert nézvén esti pír idején, a szíve kút fenekére zuhan.

Mindezen évek során a körülöttem levő vörös hegyeket is nézegettem, megvizsgáltam a sivatagi bolhákat, ismerőseimmé váltak a skorpiók és a kígyók, úgyhogy már nem menekülnek el tőlem, ámde meghallgatják szavaimat, midőn beszélek hozzájuk. Mégis azt gondolom, hogy a kígyók és a skorpiók rossz barátai az embernek. Ezért éppúgy megelégeltem őket, mint ahogy megelégeltem a tenger hömpölygő és vég nélküli halmait.

Ám el kell mondanom, hogy az első évben, melyet itt töltöttem a kifehérült csontok és romba dőlt kunyhók falvában, midőn a hajók újra elindultak Punt földjére, a fáraó karavánjával együtt megérkezett hozzám Thébából Muti. Odajött, kezét térdéhez engedte előttem, üdvözölt, és meglátván szánalmas állapotomat, keserves sírásba fogott. Mert arcom beesett, hasam leapadt, és nem törődtem többé semmivel, a tengert bámultam, hogy múljék az idő, míg csak bele nem fájdult a fejem. De Muti gyorsan magához tért, szidni kezdett, és haragos zsörtölődéssel így szólt hozzám:

- Hát nem figyelmeztettelek ezerszer is, Szinuhe, hogy férfiúi természeted miatt ne dugd a nyakadat hurokba? De a férfiak süketebbek, mint a kövek, és a férfiak fiúk, akik oktalanul fejjel mennek a falnak. Bizony, elégszer falba verted már a fejedet, uram, Szinuhe. Van időd, hogy lecsillapodj és okos ember életét éljed, míg aztán az a kicsi szerszám, amelyet a férfiak ágyékkötőjük alá rejtenek, maga is szégyenkezvén, nem zaklat többé, és fejedet nem forrósítja el. Bizony, attól ered minden gonosz, ami a világban történik.

Amikor pedig megfeddtem őt, és azt mondtam, hogy egyáltalán nem kellett volna Thébából eljönnie hozzám, mivel most soha többé nem térhet oda vissza, hiszen idejöttével hozzákötötte életét az enyémhez - amit semmiképp nem engedtem volna meg, ha tudok szándékáról -, hosszan zsörtölődve így válaszolt:

- Ellenkezőleg, ami veled történt, az a legjobb minden eddig történtek közül. Hiszem, hogy Horemheb fáraó igazi barátod, mert vénséged napjaira ilyen békés helyre vitetett. Én is igen meguntam Théba zaját és a civakodó szomszédokat, akik főzőedényeket kérnek kölcsön, és nem adják vissza őket, és a szemetet udvaromba szórják. Ha meggondolom, a rézöntő egykori háza sem volt többé ugyanolyan a tűzvész után, mint annak előtte. A főzőverem elégette sültemet, az olaj megavasodott korsóimban, a padlón át hideg levegő áramlott tagjaimba, és az ablakok zárai szakadatlanul nyikorogtak. Itt viszont mindent elölről kezdhetünk, és mindent kívánságunk szerint építhetünk, már ki is néztem egy kiváló helyet a kertnek, ahol zöldséget termesztek majd, és zsázsát, amit annyira szeretsz, uram, a mártások fűszereként. Bizony, munkára akarom fogni ezeket a lusta tekergőket, akiket a fáraó azért rendelt ide, hogy megvédjenek téged a rablóktól és gonosztevőktől. Mindennap friss húst vadásztatok velük számodra, és halakat halásztatok velük a tengerből, és kagylókat és rákokat szedetek velük a partról, noha kétlem, hogy a tenger halai és kagylói éppoly ízesek, mint a folyókban élők. Magamhoz illő sírhelyet is akarok még időben választani, ha megengeded, uram, mert ha egyszer idejöttem, nyilván nem távozom el innét többé soha. Mert téged keresvén, egyik helyről a másikra vándoroltam, s igen elfáradtam már, és az utazásoktól félek, hiszen azelőtt soha nem tettem ki lábamat Thébából. Így vigasztalt engem Muti, és zsörtölődésével felélénkített. Úgy gondolom, csak az ő jóvoltából kezdtem vonzódni újra az élethez, és az ő jóvoltából kezdtem írni is, mert igazságtalan lettem volna hozzá, ha meghalok és száműzetésem helyén egyedül hagyom őt öregsége napjaira. Ő buzdított engem az írásra, úgyhogy serényen munkálkodtam íróvesszőmmel, jóllehet ő maga nem is tudott olvasni, és tudom, hogy szívének mélyén haszontalan ostobaságnak tartotta írásomat. Ám azt akarta, hogy munkám legyen, amely száműzetésem helyén értelmet ad életemnek; gondosan ügyelt, hogy ne írjak késő estig, és ne rontsam szememet, így mértékletesen írtam, eleget pihentem, és elfogyasztottam mindama jó ételeket, melyeket készített nekem. Mert ígéretéhez híven a fáraó őrkatonáit - életüket megkeserítve - munkára fogta, úgyhogy ugyancsak átkozták őt a háta mögött, és boszorkánynak meg vén szipirtyónak nevezték. De nem mertek vele ellenkezni, mert ha ellenkeztek, csúnya szókkal becsmérelte őket, és nyelve jobban szúrt, mint az ösztöke, mellyel az ökröket nógatják a taliga húzására. Olyan történeteket mesélt nekik ama kis szerszámról, amelyet ágyékkötőjük alatt rejtegettek, hogy szemüket földre sütötték szégyenükben, és lábujjaikkal a földet turkálták.

Ám azt hiszem, hogy Muti egészséges hatást tett reájuk, mert folytonos sürgés-forgásban tartotta őket. Őrzésem alatt nem unták el magukat, és nem jutottak hozzá, hogy átkozzanak. Nem tudtak terveket szőni megölésemre, hogy megszabadulhassanak tőlem, és visszaérhessenek Thébába, hanem áldották pihenésük óráit. Muti azzal jutalmazta őket, hogy finom kenyeret sütött, és nagy korsókban erős sört adott nekik. Veteményeséből friss zöldséget kaptak, és megtanította őket arra, hogy ételüket változatosan készítsék el, így nem betegedtek meg ama egyhangú tápláléktól, mely járandóságaik közé tartozott. Minden évben, amikor a hajók Punt földjére indultak, Muti rendelkezése szerint Kaptah sok-sok szamárrakomány különféle holmit küldött nekünk Thébából, és írnokaival levelet is íratott nekem, és elmeséltette, mi történt Thébában, úgyhogy nem éltem egészen zsákba varrva. Mindezért az őröknek szép hasznuk volt az őrködésből; Muti jóvoltából sok üdvös ismeretre tettek szert, és ajándékaimon meggazdagodtak, így Thébába nem vágytak vissza túlságosan.

De mire még ezt is elmeséltem, már fáradt vagyok ahhoz, hogy írjak, és fáradt a szemem is. Muti macskái is felugranak ölembe, fejükkel löködik kezemet, mely az íróvesszőt tartja, ezért már nem tudok írni. Fáradt a szívem az elmondott dolgok miatt, fáradtak tagjaim, és örök pihenésre vágynak már. Meglehet, nem vagyok boldog, ám nem vagyok túlságosan boldogtalan sem magányom miatt. Minél magányosabban és minél messzebb voltam az emberektől, annál világosabban láttam őket és tetteiket, és tetteik hiábavalóságát. Mert bizony minden ember tettei nagyon hiábavalók éltük napjaiban.

De áldom a papiruszt és áldom íróvesszőmet, mert nekik köszönhetem azt az érzést, hogy újra kicsi fiú vagyok, és nem ismerve még az élet szomorúságát és a tudás gyötrelmét, szurkozott nádcsónakban úszom tova a folyón. Újra kisfiú voltam apám, Szenmut házában, és Meti, a halzsigerelő könnyei forrón hullottak kezemre. Babilónia útjain vándoroltam Mineával, és Merit szép karja átölelte nyakamat. Együtt sírtam a szenvedőkkel, és gabonámat elosztottam a szegényeknek. Igen, ezekre mind emlékezni akarok, ám nem akarok emlékezni gonosz cselekedeteimre, és veszteségem keserűségére.

Mindezt én írtam, Szinuhe, az egyiptomi, a magam kedvéért. Nem az istenek, de nem is az emberek kedvéért. Nem azért, hogy megőrizzem nevemet az örökkévalóságnak, hanem csupán szegény, bánatos magamért, és szívemért, amelynek betelt a mértéke. Hiszen nem remélhetem, hogy nevem fennmarad az írásokban, mert jól tudom, az őrök mindent elpusztítanak, amit írtam, ha egyszer meghalok. Horemheb parancsa szerint elpusztítják írásaimat, szétrombolják házam falait, és nem tudom, hogy egyáltalán bánkódom-e miatta, mert mindazok után, amit átéltem, cseppet sem kívánok nevemnek örök életet.

Ezt a megírt tizenöt könyvet mégis gondosan megőrzőm. Muti erős pólyát font pálmarostból mindegyik könyvnek, és én e bepólyázott könyveimet ezüst ládikába zárom, az ezüst ládikát pedig keményfából készült ládikába, a faládikát pedig rézládikába, azonképpen, amiként ládikákba zárták és a folyó mélyére süllyesztették egykor Thot isten szent könyveit is. De hogy megmenekednek-e ily módon könyveim az őröktől, és elrejtheti-e Muti őket a síromba, azt nem tudom, és nem is nagyon érdekel engem.

Mert én, Szinuhe, ember vagyok, és emberként éltem minden emberben, aki előttem volt, és emberként élek minden emberben, aki utánam jön. Élek az emberek jajszavában és örömében, élek bánatában és félelmében. Élek az emberek jóságában és gonoszságában; élek az igazságban és hamisságban, a gyengeségben és az erőben. Emberként örökké fogok élni az emberben, ezért nem kívánok áldozatokat síromba, és nem sóvárgom a halhatatlanságot nevemnek. Ezt Szinuhe írta, az egyiptomi, ő, aki magányosan élte életének minden napját.




Hátra Kezdőlap