Fülszöveg

Az egyik barátommal, aki maga is apasorban tölti már az életét, a múltkor arról beszélgettünk, mi volna az a legfontosabb dolog, amire feltétlenül meg kellene tanítani a gyerekeinket, mi volna hát az a tudás, amit egész életre szóló útravalóként vihetnének magukkal, s amit elsősorban mi, szülők adhatnánk tovább nekik. Abban maradtunk, talán azt kellene megmutatnunk a gyerekeinknek, hogy az élet minden felesleges bosszúság és nem kívánt bonyodalom ellenére is a sors gyönyörű, soha vissza nem térő ajándéka, s azzal becsüljük meg a legjobban ezt az ajándékot, ha megtanulunk örülni ennek a személyre szóló, egész életünkre szóló meglepetésnek. S azt is megbeszéltük, hogy azok a legszerencsésebbek, akik már gyerekkorukban, a családjukban megtanulnak örülni az életnek. Aki már a szüleiktől elleshetik a legfontosabb tudást: hogy az önfeledt boldogság múló, de mégis vissza-visszatérő pillanatai azok a szellemi jelzőfények, amelyek utat mutathatnak egy embernek az egész életén át.

Szeretném, ha Sára és Kata el tudná lesni tőlem ezt a tudást. Szeretném, ha eljutnának odáig, hogy inkább élvezzék, mintsem megszenvedjék az életüket. Szeretném, ha egy-két év múltán Sára egy ehhez hasonló tárgyú fogalmazványában valami olyasmit is leírna egyszer, hogy "a szüleim azt akarják, én legyek a legboldogabb a világon". Vagyis nem a legjobb és a legtökéletesebb, hanem: a legboldogabb. Kíváncsian várom, hogy a lányaim rátalálnak-e erre az útra, s hogy ellesik-e tőlem azt a tanítást, amit a leginkább át szeretnék adni nekik.

A lehetőségeim korlátozottak. Ezt a tudást nem iskolapadban kell és lehet elsajátítani. Persze mindent megteszek azért, hogy eljusson hozzájuk ez a szavak nélkül megfogalmazott üzenet. Hogy miként? Egyszerű. Mutatom az utat. Minden nap. Minden egyes átkozott és gyönyörű napon, amíg csak élek.

A kötetben egy különleges kísérlet dokumentumait találhatják. A szerző, aki a sorozat közreadásának idejében már irodalomtörténészként, prózaíróként és kritikusként is nevet szerzett magának, egy női magazin szerkesztőjeként indította el azt az állandó rovatát, amelyből ez a prózafüzér kinőhette magát. A kísérlet lényege a kulturális szintek közti határátlépés végrehajtása volt: annak felmérése, képes-e egy népszerű, nagy példányszámú női magazin befogadni s az olvasóközönségével is megszerettetni egy olyan lírai széppróza-sorozatot, amely irodalmi igényességgel tár a nem feltétlenül irodalmi igényességű szövegekhez szokott olvasók elé egy rendszeresen jelentkező szövegfolyamot.

A kísérlet sikerrel zárult, a prózafüzérnek állandó és lelkes olvasótábora alakult ki, amelynek tagjai ilyen módon úgy kerülhettek egy irodalmi élmény hatása alá, hogy közben a témával kapcsolatos érzelmi érintettségüket és elfogultságukat sem kellett feladniuk.

A kötet írásait az örökös nyitottság érzékeltetése jellemzi: a szerző folyton azt jelzi, hogy az apaság élménye rendre meglepetéseket tartogat számára, s hogy ezekre a meglepetésekre, ha úgy tetszik, kihívásokra ő nem valamiféle pedagógiai szisztémák, hanem ösztönös megérzések alapján próbál reagálni.

Az Apasorban a kortárs magyar irodalom példaértékű teljesítménye: a tömegmédiumok korában ugyanis különleges jelenségnek ítélhető, hogy egy szépprózai alkotás sikeresen küzdje le egy, az irodalmi értékekkel szemben meglehetősen közömbös közeg ellenállását.

Toót H. Zsolt
1966-ban született, Ózdon

Főbb művei:
Széttaposott ösvény (1994)
Pályaháborgások (1995)
Prózaporond (2001)

Főbb munkahelyei:
ELTE Magyar Irodalomtörténeti Intézet (1993-1996)
Magyar Napló (1994-1995)
Vasárnapi Hírek (1995-1998)
Vasárnapi Blikk (1998-1999)
Napút (1999-2001)
Kismama Magazin (1999-2001)
Heti Válasz (2001-)