SZALAY–BARÓTI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

5. A hunok betörése. – Attila.

A hunok eredete. Lakóhelyeik és származásuk. Krónikáink tudósításai. Hunor és Magor. Vámbéri és Hunfalvi Pál a hunok származásáról. A hunok betörése. Külsejök, harcz- és életmódjuk. Az alánok és a keleti gótok legyőzése. A nyugati gótok megtámadása. Athanarik vereséget szenved és Kaukalandba vonul. A gótok átkelnek a Dunán. A hunok a Tiszáig nyomulnak. Ross a hunok fejedelme. Utódai: Attila és Bléda. Attila orozva megöli öccsét. Birodalmának kiterjedése. Alattvalói. Attila külseje, jelleme. Regék Attiláról. Isten kardja. Attila 441-ben betör a keleti birodalomba. A 446-i hadjárat. II. Theodosius császár Attilának adót fizet. Görög követség Attilánál. Priscus Rhetor tudósításai. Marcianus császár megtagadja az adót. Gaizerik király a nyugati gótok ellen ingerli Attilát. Attila megtámadja a nyugati birodalmat 451-ben. Aetius és Theodorik. A catalaunumi csata. Attila 452-ben Itáliába ront. Aquileja ostroma. Találkozás Leo pápával. Attila halála.

A hunok régtől fogva Ázsia belsejében, az Altai- és Ural-hegység közt elterülő pusztákon laktak. Mely népcsaládhoz tartoztak? Bizonytalan. Némelyek a török-tatár, mások az ugor, ismét mások a mongol-fajú népekhez sorozzák őket. Csakugyan külsejük a mongol fajra, életmódjuk a török népekre emlékeztet.

Régi krónikáink szerint a hunok s a magyarok testvérnépek; amazok Hunor-tól, ezek Magor-tól (Magyar-tól) az „óriás” Nimród fiaitól származván. A krónikásoknak ez az értesítése azonban nem alapul nemzeti hagyományon; azt ők maguk költötték. A hunok származásának kérdése általában bajosan dönthető el, mert nyelvökből néhány személynéven kívül alig maradt fönn valami. Vámbéry, a török-faj legalaposabb ismerője, életmódjuk, de főleg a ránk maradt személynevek alapján, törökfajú népnek mondja a hunokat, míg Hunfalvy Pál a személyneveket elégteleneknek tartván, e kérdésben nem mer határozott ítéletet mondani, csak valószinűnek tartja, hogy a hunok ugorok voltak.

375 táján a hunok átlépik a Volgát s több legyőzött néppel egyesülve az Alsó-Don balpartján lakó alánok-ra ütnek.

Hírök csakhamar betöltötte a világot. Soha oly vad népről nem hallottak azelőtt. Már a külsejök is ijesztő volt. A fiugyermekek arczát még kicsi korukban behasogatták, hogy később szakáluk ne nőjjön. Termetük alacsony, fejök és karjok aránytalan nagy volt. Durva vászonköntös és prémből összevarrt mente födte testüket; lábokat idomtalan bocskorba szoríták, fejöket sisak védte. Étel dolgában épen nem voltak válogatósak; nyers gyökereket, vagy nyers húst ettek, melyet a nyereg alá tettek s úgy puhították meg. Egész életöket lóháton töltötték; lóháton tartották vásáraikat és gyűléseiket, lovon ettek-ittak, sőt lovuk nyakára hajolva aludtak is. Lovaik aprók, csunyák, de kitartók valának. Oly biztosan ültek rajtok, mintha csak oda lettek volna szögezve. Szüntelenül kóboroltak, követve ökröktől vont sátoros szekerektől, melyekben feleségeik és gyermekeik tanyáztak. Pásztorkodásból, vadászatból és rablásból éltek. Ellenségeiket rendetlen csapatokban, iszonyú ordítással támadták meg, csonthegyű nyilaik záporával árasztva el őket; ha ellentállásra találtak, hirtelen megfordultak és látszólag meghátráltak, hogy az ellenséget magok után csalják, ismételt támadással kifáraszszák és tönkre verjék. Ha kézviadalra került a sor, egyik kezökben karddal osztogattak halálos csapást, másik kezökkel pányvát vetettek az ellenség nyakába s lehetetlenné tették védekezését.


A nagy-szt.-miklósi lelet.
(Állítólag Attila kincse.)
Az „Osztrák-magyar monarchia írásban és képben” czímű mű III. kötetéből.

Az alánok szembeszállottak velök, de legyőzetvén, kénytelenek voltak hozzájok csatlakozni. Ugyanígy jártak a keleti gótok, kik a Don és Dnieper közti vidéken, a mai Oroszország déli részében laktak. A Dnieperen túl nyugot felé terült el a nyugoti gótok országa, a kiknek fejedelme, Athanarik, a Dnieszter mögött elsánczolván magát, úgy akarta bevárni a hunok támadását. De ezek éj idején egy sekélyebb ponton átkeltek és a nyugoti gótokat hátba fogták. Athanarik vereséget szenvedett s népének egy részével Erdély bérczei mögé húzódott, mely vidéket a gótok Kaukaland-nak (hauhaland = hochland = felföld) neveztek el. A nyugoti gótok másik része az Al-Dunához tódult s Valens császár engedelmével Thrácziában telepedett meg. Később Athanarik népével valamint a keleti gótok egy része is erővel átkelt a Dunán, római területre, sok bajt okozva a császároknak, különösen midőn Alarik állt az élökre, a ki ismételten berontott Itáliába s két ízben – 408-ban és 410-ben – magát Rómát is megsarczolta.

A gótoktól elhagyott területet a hunok foglalták el, a kik lassanként egész a Tiszáig nyomultak elő. Eleinte megfértek a rómaiakkal, sőt fejedelmeik zsoldot húzván a csásároktól, harczoltak a birodalom ellenségei ellen.

434-ben meghalt Roas, a hunok fejedelme, s hatalmát öcscsének, Mundzuk-nak fiai: Attila és Bléda örökölték.


Hunok harcza.
Checa festménye.

Csakhamar rettegett szomszédai lettek a hunok a 395-ben végkép megoszlott birodalom keleti felének, vagyis a görög császárságnak. Attila és Bléda egyesítették a hun törzseket s legyőzvén az ellenkező társfejedelmeket, az egész hun népet hatalmuk alá hajtották. 444-ben Attila orozva megölte öcscsét és egyedüli ura lett a birodalomnak, mely akkor már a Fekete-tengertől a stájer hegyekig s az Al-Dunától a Keleti tengerig terjedt. Alattvalói között a hunokon kívül germánokat, szarmát és szláv népeket találunk, a kik félelemmel párosult tisztelettel tekintettek reá s készek voltak őt követni bárhova. Attila meghagyta fejedelmeiket, nem bántotta vallásukat, szokásaikat, csupán azt követelte tőlük, hogy hadba kövessék és adót fizessenek neki.

Attila, mint a hunok általában, zömök testű, széles vállú, nagy fejű, apró szemű, lapos orrú, ritka szakállú s barnabőrű férfiú volt. Föllépése tiszteletet parancsolt: fejét hátra szegve, nyugtalanul s büszkén tekintett maga körül; komoly arczán dacz és büszkeség tükröződött. Ha fölingerelték, arcza elkomorult, szemei szikráztak; a legelszántabbat is elhagyta ilyenkor bátorsága. De nyájas és nagylelkű is tudott lenni. Övéi tisztelték igazságos voltáért, ellenségei rettegtek haragjától. Szerette, ha pompa vette körül, maga azonban ruházatában, fegyverzetében és életmódjában az egyszerűséget kedvelte. Alakja mélyen bevésődött a népek emlékezetébe; századok mulva is regéltek róla „Isten ostoráról”, ahogy nevezték. Igy nevezte ő maga-magát is, azt állítván, hogy a hadisten kardját bírja, melyet egy pásztor a fűben talált s neki adott. Ha e kardot a földbe szúrta – igy szólt a monda – a népeket rettegés fogta el és Róma meg Konstantinápoly megrendült. De nemcsak kardjával győzött ellenségein, hanem csellel, ravaszsággal is; barátságot szinlelt s akkor támadt rájok, mikor nem is várták. Annyi bizonyos, hogy hatalmas ember volt, a legkiválóbb mindama barbárok közt, kik Róma végső napjaiban a történelem szinterére léptek s a császárok trónját megdöntötték.


A nagy-szt-miklósi lelet.
(Állítólag Attila kincse.)
Az „Osztrák-magyar monarchia írásban és képben” czímű mű III. kötetéből.

Mindjárt uralkodása kezdetén megkétszereztette az adót, mit a keleti császár elődjének, Roasnak fizetett, de ez nem tartotta vissza attól, hogy 441-ben be ne törjön a birodalomba. Bevette Viminaciumot, Ratiariát, Singidunumot, majd átkelt a Száván és elfoglalta Sirmiumot; aztán Thráciának fordulva, seregei Naissusig (ma Nis) hatoltak s ezt a várost, valamint Sardicát (ma Szófia) is fölprédálták és lerombolták. De még nagyobb csapást mért Attila a keleti birodalomra 446-ban: hatvan várost dult föl s pusztitva egész a Thermopylékig nyomult. II. Theodosius császár képtelen lévén az ellentállásra, békét ajánlott, melyet meg is kötöttek oly föltétellel, hogy Attila tüstént hat ezer font aranyat kapjon hadi kárpótlásul, azon kívül két ezer száz fontot évi adó fejében.


Görög követek tisztelgése Attila nejénél.
(Knackfuss H. rajza.)

A béke néhány éve következett ezután. Ez időben, 449-ben történt, hogy II. Theodosius császár követséget menesztett Attilához. A követséghez Priscus (Rhetor) görög történetíró is csatlakozott, a ki útjokról, élményeikről, továbbá Attiláról és országáról igen érdekes följegyzéseket hagyott reánk.

A követek útja feldult városokon (Szardiké, Naissos) és csontokkal borított csatatéreken vezetett keresztül. A mai Szendrő táján hun révészek átszállították őket a Dunán, melynek közelében érték Attila sátor-táborát. A hun király e vidéken nagy vadászatot tartott, a mi a hunoknál épugy, mint később a mongoloknál, a hadgyakorlatnak egy neme volt. A követeket Attila sátorában, fa-széken ülve fogadta; meghallgatta üdvözletüket s átvette a császár levelét és ajándékait; közben rátámadt a görög tolmácsra, a miért a császár egy korábbi egyezség értelmében a szökevényeket egytől-egyig ki nem szolgáltatta. Két nappal utóbb Attila hunjaival megindult székhelye felé, hova a császár emberei is követték. Lapályos, hajózható folyóktól (Priscus ezek között a Drékon-t, a Tigas-t és a Tifézasz-t említi, melyek közül a Drékon talán a Béga, a Tigasz a Tisza, a Tifézasz pedig kétségtelenül a Temes) öntözött vidékén, északi irányban haladtak, mi közben több falut értek, melyeknek lakói étellel-itallal és szállással kínálták meg őket. Ételül kölest, italul egy méd-nevű italt (méz-ser?) kaptak; szolgáik szintén kölest, továbbá árpából készült italt, melyet a hunok kám-nak híttak. Körülbelül egy heti utat tévén, a követek Attila székvárosába érkeztek. A hazatérő királyt ünnepélyesen fogadták alattvalói: fehér fátyolos leányok jöttek eléje s dalokkal üdvözölték. Attila székvárosának házai, kivéve a fővezér fürdőjét, egytől-egyig fából voltak építve, mert kőnek híre sem volt azon a vidéken; a fát is máshonnan hozták oda. Attila székhelye tehát csakis az alföldön, valahol a Tisza közelében lehetett. A királyi palota szintén fából volt építve, egy halom tetején, s czifra tornyaival s kerítésével kivált a többi épület közül. Palotájában Attila fényes lakomát adott, melyre a császár követei is hivatalosak valának. A vendégek a fal mentén, kis asztalok mellett foglaltak helyet, rangjuk szerint, Attila pedig fönt a terem közepén, egy kereveten ült, mely mögött, nehány lépcsőnyi magasságban, hímzett függönyökkel takart ágya állott. Ebéd előtt s minden fogásnál előléptek a pohárnokok, arany és ezüst kupákban bort nyujtva a vendégeknek, melyeket azok Attila egészségeért kiürítettek, ki viszont őket köszöntötte föl. Beesteledvén, fáklyákat gyujtottak s két dalnok lépett be, akik dalaikban Attila győzelmeit és vitézségét dicsőítették. „A vendégek szemeiket rájuk függeszték – írja Priscus – némelyek a dalban gyönyörködének, mások a csatákra visszaemlékezve gondolatokba mélyedének, mások pedig, kiket a kor elgyöngített és nyugalomra kárhoztatott, könnyekre fakadának.” Alig hangzott el a dal, egy féleszű hun – afféle udvari bolond – nevettette meg a társaságot sületlen beszédjével. Majd egy törpe szerecsen lépett be, hun, latin és gót szavakat hadarva össze. Hangos kaczaj kísérte beszédjét; mindenki nevetett, csak Attila őrizte meg komolyságát. De midőn legkisebb fia, Ernák bejött s hozzáfutott, arcza egy pillanatra mégis földerült: megcsipte a kis fiu képét, és mosolygó szemmel nézett reá. A vendégeknek feltünt, hogy míg nekik ezüst tányérokon hordják fel a sokféle ételt, s arany meg ezüst kupákban szolgálják fel a bort, Attila egyszerű fatálon csak húst eszik és fa-kupából iszik; csodálkozással vették észre azt is, hogy míg a hun főemberek ruhája, kardkötője csak úgy ragyog az aranytól és drágakőtől, Attiláé a lehető legegyszerűbb.

A császár követei Attila egyik nejénél Kréká-nál vagy Réká-nál is tisztelegtek, hogy átadják neki a császár ajándékait. A királynét puha kereveten ülve találták. Szolgák sürgölődtek körülötte, szolgáló leányai pedig előtte ültek a szőnyegekkel borított földön, és tarka szöveteket hímeztek, a milyeneket a hunok ruhájuk fölött szoktak viselni.


Attila lakomája.
Than Mór falfestménye. Budapesten, a vigadó épületében.

450-ben meghalt II. Theodosius s Marcianus ült a császári székbe, ki Attila követeinek, midőn az adót sürgették, azt felelé, hogy ajándékokat csak barátai számára tart, ellenségei számára ellenben fegyvert és katonát; s hogy biztosítsa magát, megerősíté birodalma határait és szaporítá seregét.

Attila jobbnak látta a támadást máskorra halasztani s a nyugoti birodalom ellen fordult. Gaizerik, az Afrikába vándorolt vandálok királya is ösztökélte, a ki attól félt, hogy a Déli Galliában és Spanyolországban megtelepedett nyugati gótok a rómaiakkal egyesülve reátámadnak. Ürügyül azt hozta föl Attila, hogy III. Valentinianus császár megtagadta tőle nővérének, Honóriá-nak kezét, holott ez maga küldött volt neki jegygyürűt, minek alapján aztán Attila Honóriát s a birodalom felét követelte.

451 elején megindítá félmilliónyi hadát, melynek magvát a hunokon kívül gepidák és keleti gótok tették. A Duna mindkét partján nyomult előre, ut közben több germán népet csatlakozásra kényszerítvén. A Rajnán átkelve egymás után foglalta el és dúlta fölgótok országának tartott. Igy jutott Orleans városáig, melyet heteken át ostromolt s már-már be is vett, midőn megjelent Aëtius, a római sereg vezére s a vele szövetkezett Theodorik, a nyugati gótok királya, hadaikkal. Aëtius, „az utolsó római,” Roas idejében kezesül a hun király udvarában tartózkodott s ezóta Attilával barátságos viszonyban állott. Attila ajándékokkal kedveskedett neki, a többi között egy törpével is, Aëtius viszont római irnokokat küldött Attilának. A hun király betörésével Galliába a jó viszony természetesen megszakadt közöttük s a két jó barát mint ellenség állt egymással szemközt.

Amint Aëtius és Theodorik Orleanshoz érkeztek, Attila a Champagne sík vidékére vonult vissza, s itt, a catalaunumi vagy mauriacumi mezőn, Troyes közelében, ütközött meg velök.


Aëtius.
(A monzai dyptichonról.)

A catalaunumi csata egyike a legnagyobbaknak, melyekről a történelem emlékezik. A sereg fölállítása hun részről úgy történt, hogy középen hunjaival Attila foglalt állást, a jobb szárnyat Ardarik, a gepidák királya, a balszárnyat ellenben Valamir, a keleti gótok királya vezette. A rómaiak részén Aëtius állt a balszárnyon, Theodorik, a nyugati góthok királya, a jobb szárnyon, középen pedig Sangiban, az alánok fejedelme. Csata előtt Attila beszédet tartott vitézeihez; tanácslá nekik, hogy a rómaiakat föl sem véve, rohanjanak az alánokra és a nyugati gótokra. „Mutassátok meg elszántságtokat, mutassátok meg fegyvereitek erejét – így szólt hozzájok. Kinek élni kell, fegyver nem találja; kinek halni kell, eléri végzete, ha veszteg marad is. Én sujtom az első kelevézt az ellenre; ki nyugton maradhat, midőn Attila harczol, az már halva van!” A harcz a csatamezőn emelkedő halom körül folyt, melyet mindkét részről elfogalni törekedtek. Attila már áttörte az alánok sorait s teljes erővel a nyugati gótokra veté magát, hol Theodorik lándzsától találva halva bukott le lováról; de ekkor Thorismund, az elesett király fia, népe élére áll s oly hévvel támadja meg az előretört hunokat, hogy hátrálniok kellett. Az éj beálltával Attila szekértáborába zárkózott, s tartva az éjjeli támadástól, a nyergeket halomra rakatta, el lévén határozva, hogy meggyújtja azokat s a lángokba veti magát, ha megtámadnák. Miért, miért nem? a támadás elmaradt, s Attila megfogyott seregével (mindkét részről állítólag 180,000-en estek el) háborítatlanul visszatérhetett országába.


Attila és Leo pápa.
Raffael Santi festménye. Rómában, a Vatikánban.

A catalaunumi csatáról sok rege szól s ez is mutatja borzasztó voltát. Csata előtt való nap Attila katonái egy közeli erdőben egy jámbor remetét fogtak, ki jövendőmondó hírében állt. Attila kedvet kapott őt megkérdezni. „Te Isten ostora vagy – mondta a remete – a pőröly, melylyel az isteni gondviselés a világot sujtja; de Isten eltöri, mikor akarja, bosszuja szerszámait, s a kardot egyik kézből a másikba bocsátja. Tudd meg tehát: meg leszesz győzve a rómaiak ellen való csatában, hogy megismerd a hatalmat, mely nem a földről jő.” Nem bízván a jóslatba, Attila fölszólítá a hun bűbájosokat, hogy jövőt lássanak ők is. Mint ily esetben szokták, lefejtették a húst a csontról, s ezt tűzre tartván, a csontrepedésből jósoltak. A jóslat úgy szólt, hogy Attilát legyőzik, de az ellenség vezére el fog esni. Attila a jóslatot Aëtiusra magyarázta s úgy vélte, hogy az ő halála fölér egy csatavesztéssel. A csatamezőn patak folyt keresztül csendes folyással, mely az elesettek és sebesültek vérétől egyszerre megáradt. S midőn leszállt az éj s véget vetett a harcznak, az elesettek lelkei a levegőben tovább viaskodtak egymással.

A következő évben Itáliába rontott s pusztasággá változtatá a Pó mellékét; beveszi Aquiléját, Milanót, Páviát, majd átkel a folyón s pusztítja a jobbparti városokat is.

E hadjáratát a monda különösen kiszínezi. Aquiléja ostroma hosszúra nyulván, a hunok zúgolódnak s Attila el is akar már vonulni, midőn gólyákat lát, melyek elhagyják a háztetőire rakott fészküket s fiaikkal elvonulnak. Attila ezt kedvező jelnek vette, újult erővel megrohanja a várost, beveszi és földig rombolja. A visszatérésre is csodálatos esemény bírja. Midőn Leo pápával találkozék, a pápa feje fölött két férfit látott lebegni, a kik kardjukat villogtatva fenyegető pillantást vetettek reája. E látvány annyira megrémíté, hogy nem merte Rómát megtámadni.


Attila halála.
(Naue Gy. rajza.)

Tény, hogy Róma ellen készült, de Mantuánál megjelent táborában a császár küldöttsége, élén I. (Nagy) Leo pápával, hogy visszatérésre bírja őt. S csakugyan a pápa rábeszélése folytán, de még inkább a seregében duló ragályos betegségek s a takarmányhiány, valamint a keleti császártól küldött sereg közeledése miatt fölhagyott szándékával és hazatért.

A következő évben hirtelen halállal kimult. Elvette a szép Ildikó-t s a nászéjt követő reggelen halva találták ágyában. Úgy látszik szélütés vetett véget életének. Az egykoruak halála okát abban keresték, hogy a nászlakomán széles jó kedvében többet ivott, mint rendesen, éjjel aztán álmában megeredt orra vére s torkára folyván, megfojtá őt. Alattvalói a gyász jeléül behasogatták testüket s hajukat levágták. A király holttestét selyemsátorban ravatalra helyezték, s gyászdalokat énekelve körülnyargalászták. Azután arany koporsóba tették, melyet ezüst és vas koporsó vett körül, és kincseivel meg kedvencz fegyvereivel együtt éjnek idején eltemették. A sírásókat pedig megölték, hogy ne tudja s ne zavarja senki a nagy király nyugvó helyét.


Lovas alak a nagy-szt.-miklósi kincs egyik korsóján.
A lovas jobbjában vállra vetett zászlós kopját tart, baljával üstökénél fogva foglyot vonszol maga után, kinek kezei hátra vannak kötve; oldalt levágott emberfő csüng alá. A lovas bajszos, szakállas alak; fejét lapos, kup-idomu sisak födi, amely tollal vagy lengő szalaggal van diszítve; testén térdig érő pánczéling, mely a fej hátulját is védi. A kar s a lábszár vérttel van borítva. A ló fején tollbokréta; farka csombókba van kötve, nyakán, szügyén és farán lemezszerű (toll?) dísz.
Hampel József: „A nagy-szt.-miklósi kincs” czímű művéből.