SZALAY–BARÓTI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

5. Szent László. (1077–1095.)

László királylyá választása. Jellemzése. Szövetkezik Sváb Rudolffal, IV. Henrik ellenfelével. VII. Gergely jóakaratáról biztosítja. Kibékülés Slamonnal. Salamon nyugtalankodása. László elzáratja. István király szentté avatása. Charitas. Salamon visszanyeri szabadságát. A szent jobb. Gellért püspök, András és Benedek remeték, valamint Imre herczeg szentté avatásuk. Salamon Németországba menekül, majd a besenyőkhez fordul. Kötesk betör. László kiűzi. Salamon a görög birodalmat háborgatja. Halála. A monda Salamonról. László meghódítja Horvátországot. A horvátok korábbi története. Ilona, László huga. Horvátország kormányát László Álmos herczegre bízza. A kunok megtámadják az országot. Régibb lakóhelyük és nevök. Származások, nyelvök, külsejök és életmódjuk. László harczai a kunokkal. Kapolcs, Ecsembő, Ákos. A legenda László királyról. László hadat indít Vaszilko orosz fejedelem ellen. Lengyelországi hadjárata. Viszonya Németországhoz. László király törvényei. A szabolcsi gyűlés és végzései. László egyházi alapításai. A zágrábi püspökség s a somogyvári monostor. László a Szentföldre készül. Meghal. Magyarország gyásza. László uralkodásának jellemzése.

Géza halála után Magyarország előkelői Salamon mellőzésével egy szívvel, lélekkel László herczeget, Géza öccsét választák királyul.

Benne ép úgy bámulták a hőst, mint a buzgó vallásos férfiút. A kereszténység s a magyar nemzet szelleme csodálatos módon egyesült benne. Azért szerette őt népe annyira, s azért övezte fejét a keresztény egyház is a szentség koszorujával.

Már a külseje is királyra vallott. Óriási termetével, izmos tagjaival s férfiasan szép arczával egyaránt kivált a többi emberek közül. S a szép testben szép lélek lakozott. Egész lelkével ragaszkodék a keresztény hithez. Vallásos buzgóságában mintha magát István királyt akarta volna fölülmulni: püspökséget, monostorokat, apátságokat alapít, és templomokat épít. Bőkezűségét valamennyi egyház és monostor tapasztalá. De királyi erényekkel is tündöklött: nagylelkű, állhatatos, igazságos; az elnyomottak támasza, az árvák atyja; alattvalóihoz kegyes, az idegenek irányában szives. Nemzete inkább szerette, mintsem félt tőle, s közönségesen csak „kegyes király”-nak nevezé.

Trónra jutván, mindenek előtt Salamonnal akart tisztába jönni, hogy zavartalanul szentelhesse magát királyi hivatásának.

Salamon már korántsem volt oly veszélyes ellenfél, mint Géza idejében. Pártfogója IV. Henrik meghasonlott a pápával, a német fejedelmek elpártoltak tőle s helyébe 1077-ben Rudolf sváb herczeget választák királyokul.

László király érdekében állott Rudolfot támogatni. Követeket küldött tehát hozzá és felajánlá neki segítségét Henrik ellen; sőt a következő évben Rudolf leányát, Adelheid-et is nőül vette. Segélyt igérvén, nem maradt a puszta szónál. Midőn 1079 elején Welf herczeg IV. Henrik hiveit megtámadta, László szintén berontott Németországba, a miért aztán Henrik Magyarország ellen intézett egy rövid, sikertelen hadjáratot. – VII. Gergely természetesen jó szemmel nézte, hogy László Henrik ellenségeihez csatlakozik, s azért nem is vonakodott őt a szentszék jóakaratáról biztosítani.


Sváb Rudolf német király sírfödele.
(A merseburgi székesegyházban.)

Noha Salamontól nem igen volt oka félnie Lászlónak, mégis szive sugallatát követve vele kibékülni óhajtott. A kibéküléstől a támasz nélkül maradt király nem idegenkedék többé: elismerte Lászlót királynak, s miután az ország megosztását a főemberek határozottan ellenezték, megnyugodott abban, hogy királyi eltartásban részesül.

De alig történt meg a kibékülés, az ingatag és büszkeségében megalázott Salamon nyugtalankodni kezdett, sőt László király élete ellen is tört. László ezért elfogatta őt és Visegrádon őrizet alá helyezte.

Szabadságát csak egy év mulva, 1083-ban nyerte vissza.

Abban az évben ünnepet ült a magyar nemzet. VII. Gergely pápa ugyanis elrendelé, hogy szentek gyanánt kell tisztelni azokat és testeiket fölemelni, a kik annak idején Magyarországon a keresztény hit magvait elhintették. László király elsőben is Szent István testét véteté ki a székesfehérvári sirboltból.

Ez alkalommal – 1083. év augusztus havában – a király az ország főpapjainak és főurainak kiséretében megjelent Székes-Fehérvárott, a hová megszámlálhatatlan nép is gyülekezék, hogy tanuja legyen a szokatlan látványnak és a szent király iránt érzett kegyeletének kifejezést adjon. Előbb három napig bőjtöt tartottak, s aztán leereszkedtek a sírboltba. De midőn a koporsó födelét el akarták mozdítani, ez sehogysem sikerült. Ekkor – igy szól a legenda – egy Charitas nevű apácza, aki Fehérvár közelében a világtól elvonultan élt és szentség hírében állott, azt üzené László királynak, hogy Szent István tetemét előbb föl nem emelhetik, míg Salamonnak a király vissza nem adja szabadságát, és vele meg nem békül. László parancsára tehát Salamont kiereszték börtönéből, s ekkor oly könnyen hengerítették el a követ, mintha súlya sem lett volna. Midőn a sírt megnyitották, kellemes illat áradt szét. A koporsó színig olajjal elegyített rózsa szinű vízzel volt tele, s ebben nyugodtak a szent király csontjai. Mikor ezeket összeszedték, hogy tiszta gyolcsba takarva az oltárra helyezzék, a szent király gyűrűjét nem találták. Csak három évvel utóbb jelenté a berettyói monostor apátja, Merkurius, hogy a gyűrű és Szent István jobb keze nála van. A felemelés alkalmával egy hófehér ruhába öltözött ifjú jelent meg neki, midőn a templom félreeső zúgában szomorkodék, a miért László király a koporsó mellől elparancsolá; és ez adta át neki gyolcsba takarva a drága ereklyéket. László király azután monostort építtetett azon a helyen, a hol Merkurius apát a szent jobbot egy darabig elrejtette volt, s állandóan ott őrizteté.


Szt. László fej-ereklyetartó szobra.
Szent László fej-ereklyetartóját kezdetben a király sírhelyén, a nagyváradi székesegyházban őrizték. Már a XIII. században említik. Pör támadván ugyanis a püspök s a káptalan között, az általok birt közös javak iránt, ezt a Szt. László király fejére, vagyis fej-ereklyetartójára letett esküvel döntötték el. Ugy látszik, a fej-ereklyetartót őseink csatákba is magukkal vitték, hogy jelenlétével győzelemre segítse a sereget. Erre vall a dubnici krónikának a Nagy Lajos király idejében (1345-ben) a székelyek és tatárok közt folyt háborúra vonatkozó adata, melyet egy szép költeményben (Szt. László) Arany János is feldolgozott. Zsigmond király idejében a nagyváradi székesegyházban tűz támadván, a sekrestyében őrzött kincsek mind elégtek. Elégett az ereklyetartó ezüst borítéka is, de a koponya sértetlen maradt. 1600-ban Napragyi Dömötör erdélyi püspök a szent kincset Győrbe vitte, ahol máig tiszteltetik. Napragyi püspök készítteté a fej-ereklyetartó koronáját; maga a szobor régibb eredetű.
(Weinwurm A. fényképéről.)

Ugyanabban az évben Gellért püspököt, András és Benedek remetéket, valamint Imre herczeget szintén szentekké avatták.

László nagylelkűsége nem hatotta meg Salamont. Ezután is gyűlölséggel viseltetett iránta, s a legelső alkalommal Németországba menekült; de miután Henrik nem nyujthatott neki segítséget, és neje is elfordult tőle, a pogány besenyők-höz ment, a kiknek vezérét Kötesk-et rábeszélte, hogy vele Magyarországba törjön. Igérte, hogy Erdélyt átengedi neki és leányát feleségül veszi. Kötesk csakugyan berontott az országba, s a Szamos és a Felső-Tisza mentén pusztítva nyomult elő. László a betörés hirére hadaival fölkerekedett, és a rabló csapatot kiűzte. (1085).

A nyugtalan Salamon azután besenyők és magyarok társaságában a görög császár birodalmát kereste föl. A görögök a rabló hadat Chariopolis közelében megtámadták és megverték. A besenyők vezére, Cselga elesett. Salamon magyarjaival a görögöktől üldöztetve, a Balkánon s a Dunán átjutni iparkodott. Útközben azonban eltévedvén, egy elhagyott várat szállott meg, a hol egy nap s egy éjjel megpihent. Ekkor az ellenség körülfogta a várat, s miután védelemről szó sem lehetett, Salamon és társai kirontottak, hogy maguknak az ellenség sorain keresztül utat nyissanak. Vitézül harczoltak, de mindhiába: egytől-egyig ott vesztek.

A monda szerint azonban Salamon megmenekült; szerencsésen elérte a Dunát és a túlpartra jutott. Itt egy nagy erdőhöz érve, azt mondá társainak, hogy pihenjenek egy kissé, míg visszatér. Azzal eltünt az erdőben, s többet nem is jött elő. Remete lett s mint ilyen zarándoklásban, imádkozásban, böjtölésben és munkában tölté hátralevő napjait. Egy izben Fehérvárott a székesegyház előcsarnokában a koldusok közt látták, László király a templomból jőve és alamizsnát osztogatva, fölismerte őt, de mire parancsot adott embereinek, hogy hozzá vezessék, akkorra már eltünt. Sok évvel utóbb Isztria parjain, Póla városa közelében, elhagyott vad vidéken egy bűnbánő remete élt és halt meg, kit a környék lakossága szentsége miatt különösen tisztelt. Azt beszélték róla, hogy ő lett volna Salamon, Magyarország egykori királya.


Salamon állítólagos tornya Visegrádon.
(Orell–Füssli: „Ungarn in Wort u. Bild” czimű művéből.)

Miután László ellenfelétől megszabadult, csakhamar kiterjeszté országa határait, egy más országot csatolván hozzá, a melylyel mind a mai napig szoros kapcsolatban van. Ez az ország: Horvátország.

Abban az időben Horvátországnak nem azt a területét nevezték, a melyet ma értünk alatta, hanem a Száván tul a Dinári Alpok nyugati lejtőjén az Ádriai tenger mentén a Cettináig terjedő területet, melynek magva a mai Dalmácziában feküdt, s a mely részben a mai Boszniára is kiterjedt. A horvátok, kiket – mint tudjuk – Herakliusz császár a VII. század közepe táján telepített meg az általok lakott területen, saját nemzeti főnökeik vagy zsupánjaik alatt éltek, de elismerték a görög császár fönhatóságát. A VIII. század végén, az avarok hatalmának hanyatlásával a horvátok a frankok uralma alá kerültek. De már a IX. század második felében elszakadtak a frank birodalomtól, s miután fejedelmük rövid ideig ismét a kelet-római császárnak hódolt, csakhamar teljesen függetleníték magukat. Függetlenségöket épúgy megóvták a magyarok, mint a bolgárok ellenében. Sőt a tengerparti latin városok: Jadera vagy Zára, Trau, Salona, Spalato stb., a görög császár engedélyével a IX. század végétől kezdve, adót fizettek neki, hogy kalózaiktól békében maradhassanak. Törzseik élén már a IX. század eleje óta egy közös fő, a nagyzsupán állott, a ki a következő század közepén királyi czímet vett föl. 928 táján Sziszek, a pannoniai szlovének egykori fővárosa, a XI. század kezdetén pedig Szirmium is a horvátok uralma alá került. Ugy látszik hatalmoknak e kiterjedése összefüggésben van a magyarok betörésével és a frankok pannóniai és Dráván-tuli hatalmának megsemmisülésével. A velenczeiek szintén adót fizettek nekik. II. Urseoli Ottó doge, Szent István sógora, azonban megtagadta az adót, s midőn a horvátok ezért a velenczei hajókat megtámadták, a doge hajóhaddal ellenök indult. Elfoglalta a dalmát szigeteket s Horvátország fővárosát: Bielográdot (Ó-Zárát). A tengerparti városok szintén meghódoltak neki, miért is Dalmáczia herczegének nevezé magát. Horvátország gyöngülésének volt következménye, hogy a kelet-római császár, II. Bazilius, a bolgárok meghódítása után 1019-ben Sirminiumot is elfoglalta. A XI. század közepén azonban Kresimir, másképen Péter király idejében, Horvátország ismét erőre kapott. De midőn Kresimir 1076-ban meghalt, ujabb trónviszályok keletkeztek. Végre VII. Gergely pápa követének befolyásával Zvonimir, Géza és László sógora, lett a horvátok fejedelme, a kit a pápa követe a horvát papság s a nép hozzájárulásával királylyá koronázott, a miért Zvonimir a pápának hűséget esküdött, és évenkinti adót igért. Midőn Zvonimir 1087-ben gyermektelenül elhalt, a régi királyi családnak utolsó sarjadéka, István követte őt, de ez csakhamar kimult. Ismét zavarok támadtak, a melyek alkalmat szolgáltattak László királynak a beavatkozásra.

László királyt állítólag huga: Ilona, Zvonimir horvát király özvegye hítta segítségül; egy más tudósítás szerint pedig egy hozzá menekült főúr buzdítá Horvátország elfoglalására. László 1091 tavaszán csakugyan nagy sereggel Horvátországba indult. Átkelt a Dráván, s miután a horvátok ellenállását megtörte, az elfoglalt területet Magyarországhoz kapcsolta, s kormányzását Géza király ifjabbik fiára, Álmos-ra bizta.

A tengerpartig nem nyomulhatott elő, mert kelet felől egy harczias új nép, a kunok támadták meg az országot, melynek védelmére haza kellett sietnie.

A kunok a X. század közepe táján tünnek fel először. Akkoriban a Volga és a Jak (Ural) folyók között laktak, azon a vidéken, melyet előbb a besenyők tartottak megszállva. Konstantin Porphyrogenitus császár uz-oknak nevezi őket, s e néven említi az arab Masudi is. A XI. század közepe táján, nyugatra nyomulásokkal eltűnik e régi nevök, hogy ujabbaknak adjon helyet. A görögök ezentul koman-oknak, az oroszok polovcz-oknak (innen a palócz elnevezés a magyarban, a mi eredetileg szintén kunt jelentett), a németek fal-oknak, végül a magyarok kun-oknak hívják őket. 1061-ben már a Volgán innen találjuk a kunokat. Akkor csaptak be először Oroszországba. 1065 táján a besenyőkön kerekednek fölül, a kiknek erejét a görögökkel, magyarokkal s az oroszokkal vívott harczok mindinkább fölemésztették. A besenyők előlök Magyarországba menekülnek, vagy összeolvadnak velök. A besenyők szállásait az egykori Atelközben, most a kunok foglalják el s mind sűrűbben intézik támadásaikat Bolgárország, Oroszország és Magyarország ellen. Hazánkat 1091-ben támadták meg először. A kunok épúgy, mint a besenyők a török fajhoz tartoztak. Nyelvök leggazdagabb emléke a velenczei Szent-Márk-templom könyvtárában őrzött kodex, 1303-ból, melyet egykori birtokosáról, a híres Petrarka olasz tudósról és költőről Petrarka-kodex-nek is neveznek. Ime belőle egy kun találós mese mutatványul: Senda menda jok, Sengir tavda jok, utlu tasda jok, Kipcsahda jok. – Ol kussut dir. (Magyarul: Neked nekem nincs, Szengír hegyen nincs, a kovában nincs, Kipcsakban sincs. – Az madártej.)


Kun lovas.
Érdi János régiségtudósunk 1847-ben, a Margit-sziget felső csucsán levő romok közt egy 2 hüvelyknyi vastag tégla- vagy cserépdarabot talált, melyen hátranyilazó kun lovas alakja volt ábrázolva. A tégla a nemzeti muzeumba került. Föltünő a lovas hegyes süvege s a karjait ékesítő pereczek. Érdekes a nyereg és a lószerszám is.
(Jerney „Keleti utazás” czimű művéhez mellékelt színes képről. Rajzolta Tull Ö.)

Egykoru görög, orosz és német irók iszonyodással emlékeznek meg a kunokról. Nesztor orosz krónikás, a világ legféktelenebb népének mondja őket, s azt írja, hogy ősi foglalkozásuk a vérengzés, a mivel még dicsekednek is; döghust s mindenféle tisztátalan állatot: hörcsögöt, ürgét esznek; rokonaikkal vérfertőző házasságra lépnek stb. Hajukat rövidre nyírták; férfiak, nők egyforma, hosszú, szoknyaszerű ruhát, fejökön jellemző csúcsos süveget viseltek. Különben könnyű lovas nép volt, mint a magyar, s nagyon ügyes a nyilazásban. Törzsekre oszoltak, sátrakban laktak és vándor életet folytattak, szüntelen pusztítva a földmüvelő szomszédaik birtokait.

1091 tavaszán egy nagy csapat kun Kapolcs vezérlete alatt a törcsvári szoroson át Erdélyre rontott, s miután annak nagy részét felprédálta, a Meszesen át Biharba s az Érmellékre tört. Majd átkeltek a Tiszán, s miután három csapatra oszolva, a Duna-Tisza közét végig pusztították, tömérdek fogolylyal és gazdag zsákmánynyal Becsénél átléptek a Tiszán, és haza felé indultak. László király azonban a Temes folyó közelében utólérte őket. Látván a nagy számú foglyokat, nemes haragra lobbant; kezébe ragadta a vörös zászlót és seregével a kúnokra rohant. Kapolcs és vitézeinek java elesett. A többieket is a magyarok levágják, ha László véget nem vet az öldöklésnek. A kun foglyokat azután a király a keresztség felvételére kényszerítvén, országában megtelepíté.

Kapolcs seregéből a hagyomány szerint csupán egy Ecsembö nevü szolga menekült meg, a ki hírül vivén a Magyarországba tört kunok veszedelmét, az otthon maradtak elhatározták, hogy társaikért bosszút állanak. Követeket küldének tehát László királyhoz és kevély, gyalázó szavakkal azt követelék, hogy bocsássa szabadon fogoly társaikat, különben – így fenyegetőzének – egy bizonyos napon betörnek az országba. László csak mosolygott a fenyegetésen, de tartván attól, hogy azt beválthatnák, eléjök indult s az Al-Dunánál rajtok ütvén, vezéröket, Ákos-t leszúrta, seregöket pedig szétverte.

László ezen hadjáratáról sok csodás dolgot regél a legenda. Midőn seregével a kunokat üldözé, nagy pusztába jutott, a hol csakhamar éhség és nyomoruság gyötré a vitézeket. Látva övéinek veszedelmét, László félrevonult s térdre borulva Istenhez fohászkodék: hogy a ki egyszer Izrael fiait mannával táplálta, ne engedje népét éhen veszni. S ime alig tért vissza seregéhez, szarvas- és bivalycsorda jön velök szembe, mintegy önként ajánlkozva eledelül. Vitézei szomjúságát is enyhíté László király, forrást fakasztva a kősziklából. Csatára kerülvén a dolog, a futamló kunok sok aranyat, ezüstöt hánytak el. A magyarok mohón neki estek a kinálkozó zsákmánynak, s már-már abban hagyták az üldözést, midőn László az aranyakat kővé változtatta.

A kunok az oroszok tanácsára támadták volt meg Magyarországot, azért László király egyik fejedelmök: Vaszilkó, Rasztizláv fia ellen, hadat indított. (1092.) Vaszilkó ellenállásra gyöngének érezvén magát, kegyelmet kért és nyert.

1094-ben László király hadával Lengyelországban járt, ahová Wladiszláv fejedelem hívta volt. A fejedelem egészen nejének, Salamon özvegyének és Sieciech nádorispánnak befolyása alatt állott. Az utóbbinak zsarnoksága és zsarolásai miatt sok ellensége támadt Wladiszlávnak, a kik törvénytelen fiának Zbigniew-nek vezérlete alatt föl is lázadtak ellene. Miután a fejedelem nem bírt velök, Lászlóhoz fordult segítségért. László kész volt őt megsegíteni, de miután látta, hogy a lázadás tulajdonképen nem a fejedelem, hanem tanácsosa ellen irányul, Wladiszlávot Krakkóban ostrom alá fogta s arra kényszeríté, hogy fiával s a fölkelőkkel kibéküljön.


Szt. László harcza a kunokkal.
Geiger J. P. rajza.

Nyugaton, Németországgal barátságosabb viszonyba lépett. 1087-ben a speieri gyülésen követei még Szt. Péter vagyis a pápa védelmére az eretnekek (t. i. Henrik és hívei) ellen húszezer lovasból álló segítséget ajánlottak fel. Salamon halála után azonban megszünt az ok, a miért korábban IV. Henrik ellenségeihez csatlakozott.

De nem csak hódításaival és szerencsés hadjárataival, hanem törvényeivel is emlékezetessé tette uralkodását László király.

Röviddel azután, hogy trónra lépett, gyűlést tartott Magyarország főembereivel a szent hegyen, Pannonhalmán, a mely gyűlésen arról tanácskoztak, mikép lehetne a rossz emberek igyekezetét megakadályozni, s a nemzet ügyét jó karba állítani. A főurak törekvéseinek őszinteségét mutatja, hogy a törvény szigorúsága alól magokat sem vonták ki, hanem megesküdtek, hogy ha közülök valaki bűnösnek találtatnék, hogy csak egy tyúk áránál is többet lopott, akaszszák fel, családja pedig szolgaságra vettessék.


Szent László pecsétje.
Szt. László egyetlen fenmaradt pecsétje, 1095-ből. Eredetije a pannonhalmi levéltárban. Már nagyon kopott, töredezett; de annyi látszik rajta, hogy a király trónuson ül, öltözete bő, földig érő, baljában liliomos kormánypálczát tart. A körirat: † SIGILL(v)M LAD(isl)AI REGIS; azaz: László király pecsétje.
(A pannonhalmi apátság levéltárában. Dörre T.-nak Bunyitay „Szt. László király emlékezete” cz. művében megjelent rajza nyomán. Tull Ödöntől.)

A Szent István halálát követő zavaros időkben a rablás, tolvajlás, erőszakoskodás mindinkább elterjedt, még a papok s az előkelő urak között is. Hogy e bajt gyökeresen orvosolják, a legszigorúbb büntetéseket szabták a tolvajokra és orgazdákra. A tolvajnak első izben levágták az orrát, másod izben halállal bünhödött. A lopott jószágot tulajdonosa szabadon kereshette, s ebben senki sem akadályozhatta. Hogy az orgazdaságnak elejét vegyék, a kereskedés csak a vásárokon történhetett. Minden adás-vevésnél a birónak, a vámszedőnek és tanúknak kellett jelen lenniök, a kik az áruba bocsátott jószág igaz voltát bizonyították.

És gondja volt a törvényhozásnak, hogy ezek a törvények végre is hajtassanak. Ha a biró igazságtalanul ítélt, például ha valakit ártatlanul fölakasztatott, úgy büntették, mintha embert ölt volna, azon kívűl az áldozat minden vagyonát meg kellett térítenie. Ha ellenben nem büntette meg a bűnöst, elveszté mindenét s ráadásul még szabadságát is.

A ki kardot rántott és embert ölt, nem válthatta meg magát többé, mint Szent István király idejében, hanem átadták a bírónak, a ki börtönbe záratta és minden vagyonát elkobozta. Egy részét ennek a gyilkos neje és fiai kapták, két harmad részt pedig a megölt rokonai. Ha vagyona kevesebb volt a vérdijnál, elvesztette szabadságát is. Vagyona két harmad részétől fosztották meg a nemes embert is, ki más nemes házára tört. Ha vagyona csekély volt, lenyírták a haját, megvesszőzték és azután eladták.

E szigorú intézkedések – úgy látszik – nem használtak; azért László s az ország nagyjai később még szigorúbb törvényeket hoztak. Ha valaki, akár szabad ember, akár rabszolga, csak tiz dénár értéket (90 kr.), vagy annál többet lopott, azonnal halállal bűnhődött; csak ha templomba menekült, menté meg életét, de szeme világát elveszté. Az ily bűnösnek családját is sujtá a törvény, a mennyiben a tiz évesnél idősebb gyermekeket rabszolgákul adták el. Később a templomba menekült bűnöst nem vakították meg, de élete fogytáig a templom rabszolgája lett.

A kisebb tolvajokat is szigorú büntetés érte. A szabad ember, ki tiz denárnál kevesebbet lopott, a tárgy tizenkétszeres értékével és egy ökörrel megválthatta magát; később azonban kitolták még a fél szemét is. Tolvaj rabszolga a lopott érték kétszeresét fizette, ha hat denár értéket lopott; azon kívül levágták az orrát és megvakították. Ha kevesebbet lopott, legalább a fél szemét veszítette el. Tolvaj asszony elveszítette orrát, szabadságát és vagyonát; tolvaj özvegyet megfosztottak a fél szemétől és vagyonától, kivéve a fiait megillető részt; tolvaj lányt örök szolgaságra kárhoztattak. Ha egy pap ludat, tyukot, almát vagy más effélét lopott, vissza kellett adnia a lopott tárgyat, azon kívül megvesszőzték. Ha nagyobb értékű tárgyat lopott, kirekesztették a papi rendből, s a világi biró itélete alá bocsátották.


Szt. Lászó a sziklából forrást szakaszt.
Than Mór falfestménye a budapesti Ferencz-városi templomban. Az eredeti kartonról.

Külön birák, az úgynevezett bilochus-ok itéltek a tolvajok és orgazdák fölött. Mindegyiknek megvolt a maga kerülete, a melyen belül mindenkit maga elé idézhetett, a papokat és ispánokat kivéve. Az idézés a bélyeg, billog – innen az elnevezés – vagyis a pecsét megküldésével történt. A bilochus az eléje vitt ügyet 30 nap alatt elintézni volt köteles, különben megvesszőzték. Egy évig felelősségre vonhatták. Ha rábizonyult, hogy igazságtalanul itélt, a pörös tárgy értékének kétszeresét, azon felül 5 pensát fizetett. Ha a felek biró nélkül maguk között karddal akarták elintézni viszályukat, ebbe a birónak nem volt semmi beleszólása.

A főemberek határozatát tudtára adták az ország lakosságának. Helységről-helységre királyi emberek mentek, a kik a tolvajokat nyomozták, és a falvak népét felszólították, hogy magok között tolvajt ne tűrjenek többé. Ha a parasztok erre ráállottak és megesküdtek, azt kérdezte tőlük a király embere, hogy hát ki a tolvaj? S ha ilyenkor valamely tolvajt elhallgattak, s az kisült, mint esküszegőket büntették meg őket; azaz kivágták a nyelvüket, ha csak tiz pensával meg nem váltották.

Voltak falvak, melyeknek összes lakosait tolvajlással vádolták. Ily esetben a falu lakosait tizenként istenitélet alá vetették.

Abban az időben az a felfogás uralkodott, hogy a vádlott maga tartozik ártatlanságát bebizonyítani. Az ártatlanság védőjéül Istent vallották; őt hivta tanúul a vádlott, midőn ártatlansága mellett esküt tőn; az ő közbenjárásától várta ártatlanságának kiderítését, mikor tüzes vas- és forró víz-próbának vetette magát alá. Az utóbbi két eljárást nevezték istenitélet-nek. A tüzes vas-próba abban állott, hogy a vádlottnak egy darab tüzes vasat néhány lépésnyire kellett vinnie, vagy több megtüzesített ekevason kellett mezitláb végigmennie. A forró víz-próba alkalmával pedig forró vízbe kellett nyúlnia, és abból gyűrűt vagy kavicsot kivennie. Ha nem égette meg a kezét, ártatlannak nyilváníták.

Intézkedés történt, hogy szökevény rabszolgák és egyéb szolgáló nép előbbi állapotukba visszatérjenek.

Az országban tömérdek lévén a bitang jószág, a törvény külön embereket, jókszedők-et rendelt, a kik a bitang marhát megyénként összeszedték, s a vár aljában lévő istállóban tartották Szent-Mihály napig. A bitang ökröket, birkákat Szent-Mártontól Szent-Györgyig gyűjtötték össze. A minek nem akadt gazdája, azt két harmad részben a királyi poroszló, egy harmad részben az ispán kapta. Az egészből azonban a püspöknek tizedet kellett fizetniök.


Szent László karcsont-ereklyetartója.
E karcsont-ereklyetartót a zágrábi székesegyházban őrzik. Ujabb mű, mert mint fölirata mutatja, 1600-ban készült. Az ezüst lemezt két smaragd- és marin-kő diszíti; markában a Szt. Lászlót jellemző bárd.
(Ipolyi A. „Magyar ereklyék” czimű művéből.)

A szigorú törvényeknek meg volt a kellő sikerök; a zavargás, a vagyon ellen intézett támadások mindinkább megszüntek, úgy, hogy Kálmán, László utóda, már enyhíthetett a törvények szigorán.

László király uralkodásának vége felé 1092 tavaszán Szabolcson, a Tisza mellett szintén tartott gyűlést, a melyen az ország püspökei, apátjai és főemberei vettek részt, s a melynek határozatai főleg a papságra vonatkoznak.

VII. Gergely pápa abban az időben hozta be a papi nőtlenséget, és szigorúan megkövetelé, hogyha a pap feleségétől megválni nem akar, foszszák meg papi állásától, s ha azután sem bocsátja el feleségét, vegyék el tőle és adják el rabszolga gyanánt. A szabolcsi gyűlés nem járt el ily szigorúan. Elismerte a papok első házasságát, csupán azt tiltá, hogy másodszor házasságra kelhessenek, vagy özvegyeket, elvált asszonyokat feleségül vehessenek és rabszolga-lányt ágyasul tarthassanak.

A zsinat egyéb határozatai mutatják, hogy László király katholikus szellemben törekedett rendezni a magyar egyházat, s az egyházi élettel összefüggő kérdéseket.

Mindenek előtt intézkedett, hogy a belviszályok idején elpusztult templomokat a hivek felépítsék. Az újonnan helyreállitott templomokat a király látta el kehelylyel és misemondó ruhákkal, a püspök pedig a szükséges könyvekkel. Ha a templom magától dőlt össze, a püspök volt köteles azt felépíteni. Ha valamely falu népe templomát odahagyta és másfelé költözött, vissza kellett térnie. Ez az intézkedés mutatja, hogy abban az időben a nép még mindig sátrakban, vagy szétszedhető kunyhókban lakott.

Gondoskodás történt a tizedről is, a melyet karácsonyig kellett beszolgáltatni.

Az egyházi ünnepeket is megállapítá a zsinat és szigorúan követelé az ünnepek megtartását. Ha valaki vasár- és ünnepnap elmulasztotta a misét, azt megverték, kivéve ha a templomtól nagyon távol eső faluban lakott. Ily esetben azonban a falu lakosai közül legalább egynek el kellett mennie a templomba, s ott három kenyeret s egy gyertyát fölajánlania. A ki vasár- és ünnepnap vadászott, attól elvették lovát, kutyáját, hacsak meg nem váltotta ökörrel. Ha valaki templom helyett vásárra ment, elvesztette a lovát; ha pedig vásáros bódét állított, azt le kellett rontania.

A bőjtöt is meg kellett tartani. Aki megszegte, annak tizenkét napig kenyéren és vizen, kalodába zárva kellett bőjtölnie. Hasonlókép büntették azt, a ki halottját nem a templom mellé temette.

A pogány hitnek még voltak hívei, a kik kutaknál, fáknál, forrásoknák, köveknél pogány módra áldoztak. Az ilyenektől ökröt vettek el.

A zsinat az izmaelitákról vagyis a mohammedán-vallású bolgárokról, s a zsidókról is intézkedett.

Az izmaeliták a határ közelében: keleten a Meszes felé, a Nyírségen s az Érmelléken, délen az alsó Dunánál s a Drávánál, s végre északon a Vág mellékén, a cseh határ irányában laktak. Általában véve székelyek-nek nevezték őket, s e nevet ruházták később az Edély határszélére telepített magyarországi lakosokra is. Ezek az izmaeliták különösen kereskedéssel foglalkoztak, e mellett az ország határát is kellett védelmezniök. Királyaink a kereszténységre térítették őket, mindazáltal voltak, a kik szivósan ragaszkodtak régi vallásos szokásaikhoz. Ezeket a szabolcsi zsinat rendeletéből büntetésből más faluba helyezték.

Zsidókkal már a fejedelmek korában találkozunk. Különösen a nyugati országokból származtak el hozzánk, s mint a többi keresztény országokban, nálunk is szigorúan elkülönítették őket a kersztény lakosoktól. A szabolcsi zsinat még a vasárnap s más ünnepek megszentelését is megkövetelte tőlük és kimondta, hogy zsidó sem keresztény nőt nem vehet feleségül, sem keresztény rabszolgát nem tarthat.


Szt. László és neje.
(A zágrábi székesegyházban őrzött régi palást foszlányán.)
(Ipolyi „Magyar mű- és tört. emlékek kiállítása” czimű művében megjelent fényképi másolatról. Rajzolta Tull Ödön.)

A női becsülettel s a házassággal is foglalkozott a szabolcsi zsinat. Szigorúan, mintha embert ölt volna, úgy sujták azt, a ki valamely nő becsülete ellen tört. A házasságtörő nőt férje büntetlenül megölhette, különben pedig férje vádjára vezekelnie kellett. S ha azután a férj akarta, visszavehette, ha nem akarta, elválhatott tőle; de új házasságra nem léphetett egyikök sem.

László királynak nem csak az egyházi fegyelemre, hanem az egyház külső gyarapodására is volt gondja. Bőkezű adományban részesíté Pannonhalmát, a bakony-béli és pécsváradi monostort s az egri püspökséget. Báthán, Baranya megyében, maga is alapított monostort a Benedek-rendiek számára, Ó-Budán pedig társas-káptalant. Váradon, Biharban szintén alapított káptalant, a Boldogságos Szűz tiszteletére pedig templomot épített, melyet a bihari püspökség székesegyházává tett. Innen van, hogy a nagyváradi püspökség alapítójának tartották őt. Hogy a Dráván-túli országrészben is mindinkább terjeszsze és megszilárdítsa a keresztény vallást: Zágrábban új püspökséget alapított, melynek élére egy Duh nevű cseh papot állított. (1094).

Egyházi alapításai között különös említést érdemel a somogyvári monostor, a melyet Benedek-rendiek részére, s a Szent-Háromság, Szent-Péter és Pál és Szent-Egyed hitvalló tiszteletére alapított, és örök időkre a francziaországi saint-gillesi kolostornak, a mely abban az időben a leghiresebb bucsujáró helyek egyike volt, rendelt alája. (1091.) A kolostort franczia szerzetesek népesíték be, s velök együtt franczia gyarmatosok is települtek meg. Az általok alapított gyarmatok lakosai közé még másfél század mulva sem vettek föl mást, mint francziát. A franczia szerzetesekkel aztán meghonosodtak azok a tanulmányok is, a melyekben akkoriban a francziák a többi európai népeket felülmúlták.

Alapításain kívül az is mutatja László király vallásos érzületét, hogy életének végén a szentföldre készült. Szándékát azonban nem valósíthatta, mert 1095 julius 29-én, ép mikor Csehországba volt menendő, hogy a kitört trónviszályokat kiegyenlítse, rövid betegség után meghalt.

Népe, mint egykoron István királyt, három évig gyászolta őt. Holttestét utolsó kívánsága szerint az általa épített váradi székesegyházban temették el. Sírjához századokon keresztül zarándoklott a nép, hogy közbenjárására bajától megszabaduljon. Itt tartották az istenítéleteket, a perlekedőket forró tüz- és vízpróbának vetvén alá, vagy a szent király ereklyéire megesketvén. Királyaink is fölkeresték dicső elődjük sirját s közülök többen, mint Nagy Lajos és Zsigmond Szent László lábainál kivántak pihenni halálok után.

László király valóban méltó volt az utódok kegyeletére, mert egyike volt legkiválóbb királyainknak. Helyreállítá az ország belső nyugalmát; gyarapítá területét, visszaűzte a kunokat és hatalmát a szomszéd népekkel is érezteté.

Nem utolsó érdeme László királynak, hogy még a hatalmas VII. Gergely pápával szemben is meg tudta őrizni hazánk függetlenségét. Hű és engedelmes fia volt az egyháznak, de alattvalója lenni nem akart. Mindjárt trónraléptekor kijelenté a szent szék szolgálatjára való készségét és engedelmességét. De a pápa határozottabb nyilatkozatot kívánt; utasítá tehát az esztergomi érseket: venné rá a királyt, hogy szándékát s az apostoli szék iránt való köteles buzgalmát alkalmas követei által világosabban fejezze ki; igy aztán majd számíthat a pápa támogatására. László azonban tudván, mi lappang a pápa kivánsága mögött, sem követet, sem nyilatkozatot nem küldött, még ismételt sürgetésre sem. VII. Gergely végre is látta, hogy igazi királylyal van dolga; fölhagyott tehát követeléseivel s elnézte még azt is, hogy László király Boleszláv lengyel herczeget, kit a krakói püspök meggyilkolása miatt a pápa átokkal sújtott s népe elüzött, vendégszeretettel fogadta s magánál tartotta.

Ilyen király volt László. „Uralkodása alatt egész Magyarország oly rendben és gyarapodásban virágzott, hogy Szent István ideje óta törvényben, szabadságban, vagyonosságban soha oly jelesen nem ragyogott. Az ő idejében Magyarország sokkal gazdagabb lévén, mint annak előtte, szabad fejét a bőség tele szarvaival az égig kezdé emelni és csaknem minden országot fölülmúlt gazdagságban, becsületben és dicsőségben.” Ez a dicséret, melylyel a legenda irója a nagy királyt elhalmozza, méltán megilleti őt, kihez hasonló fejedelem akkoriban kevés volt Európában.


Szt. László ezüst pénze.
Előlapjának körirata: † LADISCLAVS RE(x); azaz: László király.
Hátlapjának körirata: PANNONIA. (?) – Az előlap közepén koronás fej.
(Veszerle: Érmészeti Táblái-ról.)