SZALAY–BARÓTI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

1. János és I. Ferdinánd ellenkirályok. (1526–1540.)

A Habsburg-ház hatalma a középkor végén rohamosan emelkedett. Nem mintha e család tagjai nagy eszmék előharczosai lettek volna s mint ilyenek alakították volna át Európa viszonyait, hanem első sorban szerencsés házasságok révén.

III. Frigyes, Mátyás király kortársa, Burgundia utolsó herzcegének, Bátor Károlynak egyetlen leányát: Máriát szerezte meg fiának: Miksának feleségül s ezzel családja számára Belgiumot, Hollandiát s a két Burgundiát. Ebből a házasságból származott Szép Fülöp herczeg, a ki elvette Johannát, Katholikus Ferdinánd és Castilia Izabella spanyolországi uralkodók egyetlen leányát. Ezzel az akkor egyesült Spanyolországon kívül – annak előtte két külön országból: Castiliából és Aragonból állott – még Nápoly, Sziczilia és Szardinia olaszországi királyságok, valamint az újonnan fölfedezett Amerika is a Habsburg-ház kezébe kerültek. Fülöp herczeg korán elhunyt, túlélve mind atyja, mind ipa által, úgy hogy ezek halála után Fülöp és Janka gyermekeire: Károlyra és Ferdinándra szállott az óriási örökség. A testvérek megosztoztak rajta: Ferdinánd, az ifjabb, elnyerte a család régi birtokait, az osztrák-német tartományokat; a többi mind Károly-nak jutott, a ki óriási hatalmába bízva, nem csekélyre érzett magában hivatást s nagy kedvteléssel emlegeté, hogy oly birodalma van, a melyben a nap soha le nem nyugszik.

A Habsburg-ház túlságos hatalma nem kis mértékben keltette fel a többi európai fejedelmek féltékenységét, s ezek között első sorban a franczia királyét. Hosszú időn át Európa a császáron kívül a franczia és magyar királyokat szokta volt Európa első fejedelmeinek tekinteni. Most azon vette észre magát Francziaország, hogy addigi állásából nemcsak ki van vetve, hanem a Habsburg-ház birtokai majdnem teljesen bekerítik. Növelte az ellenséges indulatot az is, hogy Francziaroszág, a mely már mintegy kétszáz éve igen nagy befolyást gyakorolt Olaszországban, ujabban a spanyolok és osztrákok által attól megfosztatott; továbbá az, hogy a burgundi herczegek a franczia királyi házzal rokonságban lévén, legalább is ama részeit az örökségnek, a melyek franczia felsőség alatti birtokok voltak, a franczia királynak kellett volna örökölnie. Az utolsó herczeg halálakor az akkori franczia király meg is szállta egy részét e birtokoknak, de az folytonos harczra adott alkalmat. Volt még egy oka Francziaország határozott föllépésének, t. i. az, hogy trónján ekkoriban kiválóan eszes, nagyravágyó és tevékeny fejdelem: I. Ferencz ült.


V. Károly császár.
Tizian festménye; Rubens metszete. A csász. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyüjteményében.

A két nagyratörő fejedelem: Károly és Ferencz első mérkőzése 1519-ben történt. Mind a kettő a kevés hatalmat, de nagy tekintélyt adó császári méltóságot akarta elnyerni. Tudjuk, hogy a választás alkalmával Károly lett a győztes. De Ferencz ezt nem igen lévén hajlandó eltűrni, másrészt Károly Francziaországot olaszországi befolyásától végkép megfosztani igyekezvén, megkezdődtek a háborúk, amelyek köztük egész életök végeig, a legelkeseredettebben folytak s a melyeket az is jellemzett, hogy azokba Európa legnagyobb részét mindig bele tudták vonni. Az első háború, a melyben a többi érdekelt államok is Károly pártján álltak, a páviai csatában, 1525-ben dőlt el. Ferencz foglyul esett s egy évi sanyarú fogság után, 1526 tavaszán, kénytelen volt megkötni a madridi békét.

A béke értelmében le kellett mondania minden Olaszországra vonatkozó igényeiről, le továbbá a burgundi örökségnek birtokába vett részéről is, végre kénytelen volt fiait túszokúl Károly kezébe adni. De a béke nem tartott soká. A franczia király égett a vágytól, hogy a rá nézve lealázó föltételekért bosszút álljon, s miután sikerült a pápát, az angol királyt, valamint a velenczei köztársaságot a maga részére nyernie – mindezek az előbbi háborúban Károly pártján álltak – még 1526-ban megkezdte Károly ellen a harczot.


I. Ferdinánd.
Ólom-relief a nürnbergi muzeumban.

A háború a Habsburg-ház és a cognac-i szövetség tagjai között a legelkeseredettebben folyt s Ferdinánd herczeg épen abban fáradozott, hogy tartományaitól a háborúra segélyt tudjon kieszközölni, midőn szeptember 6-ikán hírek érkeztek Innsbruckba, mikép Mohácsnál a magyar sereg csatát vesztett s abban teljesen tönkre tétetett. A király haláláról Ferdinánd még semmi biztosat nem tudott, de a csatavesztés híre így is igen megrendítette. Nem mintha a magyar nemzet iránt különös rokonszervvel vagy érdeklődéssel viseltetett volna, de mert attól tarthatott, hogy Szulejmán nem áll meg Magyarországon, hanem Ausztriára üt, teljes veszedelmet hoz a kereszténységre s első sorban a cognac-i szövetséggel való nagy háborút a Habsburg-ház kárára dönti el.

A jó tanács a legolcsóbb lévén, azzal sietett szolgálni sógorának, másnap írt levelében tanácsolván, hogy védelmezze az országot a várakból, s menjen Csehországba meg Morvába, hogy az ottani rendektől segélyt kérjen. Azonban látszik, hogy kételkedett Lajos életben lételében, mert a hozzá intézett levél fogalmazványára ezt írta: „Elküldendő, ha a király még életben van.” Ugyanakkor írt Szalkai esztergomi érseknek, Szapolyainak és Batthyányi Ferencz bánnak, mint az ország legelőkelőbb embereinek, kérve őket, hogy a királyt a veszedelem közepette el ne hagyják. A következő napon a cseheket és morvákat szólítá fel segélynyujtásra. Ugyanakkor húgának Máriának is írt, vigasztalva őt, hogy Isten segítségével a szerencsétlen csata káros következményei még elháríthatók lesznek; egyuttal azonban rendeléseket tett az alsó-ausztriai kormánytanácsnak arra az esetre, ha Lajos király csakugyan elesett volna. Szeptember 9-én már biztos volt a szerencsétlen esemény felől. Ujabb levelében sietett testvérénél részvétét nyilvánítani, egyszersmind kérte: támogassa ügyességével s a magyar viszonyok körüli ismeretével az ő, szerződések által biztosított jogait a magyar királyi székre. S mivel kétségkívül hallott arról, hogy Szapolyai János nem volna idegen a gondolattól, hogy Mária kezének elnyerésével egyengesse magának az utat a trónhoz, nem mulasztá el kiemelni, hogy saját személyére is többet remélhet tőle Mária, mint bárki mástól. Azonban Innsbrucktól Bécsbe utazása közben, Kufsteinban, Máriától leveleket vett, amelyek teljesen megnyugtatták iránta való jóindulata felől.

Lássuk már most: mi történt Magyarországon a mohácsi csata óta? A királyné udvara romjaival Budáról Pozsonyba menekült. Környezetében találjuk Bornemisszát, Thurzó Eleket, Szalaházi Tamás veszprémi püspököt, továbbá a mohácsi csatából menekült királyi kanczellárt és szerémi püspököt: Brodarics Istvánt. Mária királyné ezekkel elhatározta, hogy az 1515-i bécsi szerződés értelmében bátyját: Ferdinándot fogja elismertetni királyul. De jól tudta a királyné, hogy Ferdinánd nem igen ismeri a magyar viszonyokat, elküldte tehát hozzá Nádasdy Tamást, férjének kitűnő ügyességű titkárát, a ki mint Magyarország követe, még a speieri országgyűlésen igen megnyerte volt Ferdinánd tetszését.

Nádasdy visszajövén, Ferdinánd nyilatkozatát hozta, mely szerint mindenkor meg fogja tartani a magyar nemzet törvényeit, szabadságait s kész az országot minden ellenség s első sorban a kegyetlen török ellen megvédelmezni. Erre azután Pozsonyban végkép megalakult a Ferdinánd-párt.

Legelső teendőjük volt, hogy párthíveket toborzzanak. Arról ugyanis meg voltak győződve, hogy Ferdinánd trónfoglalása nem fog oly símán történni, s hogy egy-két szomszéd fejdelem, de főleg Szapolyai kísérletet fog tenni Szt-István koronájának elnyerésére. Egyike azoknak, a kiket a pártgyűjtésben legelőbb figyelembe vettek, volt Báthori István nádor. Ezt egyébiránt nem volt nehéz megnyerniök, mert bizonyos volt, hogy Szapolyai ellen lesz. Ferdinánd pártja benne az országos ügyekben jártas s gazdagságánál fogva is befolyásos, nádori állásánál fogva meg épen megbecsülhetetlen szövetségest nyert, ámbár kétségtelen volt, hogy csatlakozása a nemesség legnagyobb részét szükségkép elriasztja. Ferdinánd pártjától. Batthyány Ferencz tót- és horvátországi bán szintén az elsők között volt akit megnyertek.

De a legtöbb figyelmet mégis Szapolyai Jánosra fordították. Nagyon jól ismerték terveit, szándékait, de úgy tettek, mintha semmit sem tudnának róluk. Ferdinánd a magyar születésű Peremartoni Mátyás nevű bécsi orvost, a vajdának ifjúkori ismerősét küldé hozzá, színleg, hogy csatlakozásra hívja fel, valósággal azonban, hogy szándékait kikémlelje.


Mária királyné, II. Lajos özvegye.
Sichen K. egykorú metszete. A csász. és kir. hitbizományi könyvtár metszet-gyüjteményében.

Szapolyai János már eddig is nagy szolgálatot tett Ferdinándnak és pártjának. Bécsben és Pozsonyban ugyanis leginkább attól tartottak, hogy Szapolyai szép seregével megtámadja s legyőzi a törököt, s akkor mint a haza megmentője foglalja el a magyar trónt, amely esetben, ha Ferdinánd igényei érvényesítésére fegyverhez nyúl, könnyen a török szövetségeseül tünt volna fel a világ előtt. Szapolyai kétségkívül nem is volt idegen ettől a gondolattól. De győzött benne az óvatosság, abban a hitben lévén, hogy siker esetén ugyan nagy kárt tehet a töröknek, de ellenkező esetben az ország egyetlen ép hadseregét elveszíti. Ezért előbb figyelő állásba helyezkedett Szegeden, majd északnak vonult, összeköttetésbe lépvén Várdai Pál egri püspökkel, a ki mint említők, a Tisza vidékén igyekezett az ellenállást szervezni arra az esetre, ha a török arra felé támadna. Várdait Szapolyai úgy látszik teljesen megnyerte ügyének s ez meg Verbőczi munkálkodtak leginkább azon, hogy a nemesség, a mely előtt egyébiránt a Szapolyai-név már régóta igen jó hangzású volt, őt jelölje a királyságra. S alig takarodott ki Szulejmán az országból – október 14-én – már is gyűlést tartott e párt Tokajban. Itt határozatba ment, hogy kevesen lévén jelen s nem az egész országból, a haza védelme érdekében nem sokat tehetnek. Az első szükség az, hogy az országnak királya legyen s e végből összehívták a királyválasztó gyűlést november 5-kére, Székes-Fehérvárra, előre is kijelentvén, hogy azokat, a kik megjelenni s a király-választásról meg az ország védelméről tanakodni vonakodnak, elfajzott hazafiakul jószágvesztéssel fogják büntetni.

Szapolyai tudta, hogy ezzel nagy harcznak teszi ki magát s az országot. Szerette volna azt lehetőleg elkerülni, azért Peremartoninak kitérő udvarias feleletet adott, másrészt Máriát rá akarta birni a vele való házasságra. Fölkerestette tehát követei által, udvarias ajándékokat küldött neki, egy ízben fogoly törököt is, s a királyné befolyásos udvari embereit is igyekezett megnyerni. Thurzó Eleknek például siker esetére Bajmóczot ígérte, de az elmondta az egész dolgot a királynénak. Több sikert ért el a királyi fő-étekfogó-mesternél: vingárti Horváth Jánosnál. Ez ugyan eleitől fogva a királyné hű embere volt s később sem találjuk Szapolyai pártján, de úgy látszik csak a királyné, nem pedig Ferdinánd iránt való hűségből. Mint a királyné követe fölkeresvén Szapolyait, az utóbbinak sikerült őt teljesen meggyőznie arról, hogy az országot csak úgy lehet megmenteni, ha a két párt egyesül, a mi pedig csak a királynénak Szapolyaival való házassága által eszközölhető. Horváth a királynéval folytatott beszélgetés közben ezt elő is hozta, de Mária kijelenté, hogy nem akar vérének árulója lenne s így a tervezett házasságból nem lett semmi.

A kikosarazás, ha fájdalmasan esett is Jánosnak, természetesen nem akasztá meg a már folyamatban levő eseményeket. Szapolyai miután Tokajról Bakics Pált Székes-Fehérvár, Kun Kocsárdot pedig Buda és Esztergom megszállására előre küldötte, október 28-ikán maga is megindult, s 31-ikén Budára érkezett. Az egykor fényes város elpusztult állapotát látva, elszorult a szíve s könny csordult szeméből. Bizonyára eszébe jutott, hogy mennyi seb orvoslása vár reá s kétségkívül kételye támadt: ha vajjon képes lesz-e arra? Kísérői hiába igyekeztek, hogy derültebb hangulatra bírják: komoly maradt s a palota kápolnájába vonúlt.

Pár napig tartózkodott az elpusztult fővárosban. November 8-ikán elindult Székes-Fehérvárra, a hol a polgárok a város kulcsait eléje vivén, a szokásos ünnepélyességgel fogadták. A nap hátra levő része a kegyeletnek volt szentelve. A szerencsétlen Lajos király tetemeit ekkor tették le az egyház sírboltjába, a többi királyok mellé.

Másnap a választás került napi rendre. Főurak elég szép számmal jelentek meg, a nemesség pedig, különösen a szomszéd megyékből, nagy tömegekben tódult az ősi koronázó városba. Az előbbiek a városban gyűltek össze, az utóbbiak azon kívül, a mezőn. Először az urak ejtették meg a választást, egy akarattal Szapolyai Jánost választván meg. Ennek megtörténtével Verbőczi átment a nemesekhez s így szólt hozzájok: „Uraim, tudjátok, hogy az ország árvaságra jutott s fej nélkül szűkölködik. Azt is tudjátok, hogy a fenséges ausztriai herczeg akar királyotok lenni. Mondjátok hát meg véleményeteket: akarjátok-e őt királyotokul vagy nem?” „A világért sem!” volt az egyhangú válasz. „Kit akartok hát?” „János vajdát” – felelék. Ekkor előléptek Ferdinánd követei. Kiemelték, hogy Ferdinándnak a szerződések értelmében joga van a trónra, hogy ő az elhunyt király nénjének a férje, s hogy az ország érdekében többet tehet bárkinél. De szavuk alig tett hatást s ha valamennyire tett volna is, nyomban eloszlatá azt Verbőczi, a ki az 1505-i országgyűlési végzés pecsétes eredeti példányát dárdán fölemelve, így szólt: ”Ime magyarok, ez a fogadás, az urak és a nemesek fogadása, hogy Lajos király halála után idegent nem választunk királylyá!” Ezután fölkelt Bodó Ferencz, a Szapolyai-család régi híve, s ezt mondá: „Nincs itt különbség vélemény dolgában: mindnyájan János vajdát akarjuk királyul!” S az összegyűlt nemesség mind csatlakozott hozzá, kiáltván: „Éljen János király!”

Másnap megtörtént a koronázás, a melyet Várdai Pál egri és Ország János váczi püspökök segédkezése mellett – miután a mohácsi csatában mindkét érsek elesett – a legidősb főpap: Podmaniczky István, nyitrai püspök végzett.

A mi a nemzet hangulatát ez eseménynyel szemben illeti, az igen különböző volt s a tudósítások is igen eltérők. Ferdinánd párthívei azt állítják, hogy általában semmi lelkesedés nem volt, míg János hívei az ellenkezőről tesznek bizonyságot. Mindent egybevetve, úgy látszik, a főurak általában kevésbé őszintén csatlakoztak Szapolyaihoz. Perényi Péter, Móré László és Török Bálint – mint mondják – azon élczelődtek, hogy a korona nagy volt János fejére s gúnyosan kérdezgették egymástól: „Ez akar király lenni?” S a főúri osztály tagjai – mint arról később meggyőződhetünk – csakugyan nem voltak igaz hívei Jánosnak, mert általában csak saját érdekeiket vadászták. Büszkeségöket is sértette, hogy közülök való legyen a király. Inkább csak politikai tekintetből s nem ragaszkodásból csatlakoztak hozzá. De a köznemességnek egészen más volt a felfogása. Ez az osztály, a mely az ország bajainak orvoslását csakis nemzeti királytól várta, most örvendve találta magát czéljánál. Őszintén ragaszkodott Szapolyaihoz, mint szabadságai védelmezőjéhez, mint a pórlázadás leverőjéhez. Az is nem kis mértékben szólt mellette, hogy kiválóan tiszta kezű ember volt. Nem Ferdinánddal, hanem annak híveivel szemben volt az nagy érdem, mert abban a korban – mint annak Báthory nádor a mohácsi csata után fényes példáját adta – a legelőkellőbb urak sem irtóztak a legrútabb zsarolásoktól, fosztogatástól, a mit Szapolyairól legnagyobb ellenségei sem mondhattak.

De a polgárság, legalább a magyar városokban, szintén Szapolyai pártján állott. Példa erre Székes-Fehérvár. Mikor Szapolyai még a Tiszánál állott, a Ferdinánd pártján álló Tahy felszólítá a várost, hogy engedjen oda csapatokat helyezni. A polgárok kereken visszautasíták őt, kijelentvén, hogy ha birják, magok megvédik a várost. Ellenben a mint Szapolyai kapitánya megjelent, azonnal készek voltak őt bebocsátani.


Szapolyai János király.
Egykorú metszetről.

Az országgyülés végzései közül kevés maradt reánk. Azoknak is kevés a jelentőségök, mert legnagyobb részök sohasem valósult. Így az országgyűlés elhatározta, hogy az elesett főpapok hagyatéka, valamint az egyházak ideiglenes jövedelmei, nem különben a már beszedett egyházi kincsek a haza védelmére fordíttassanak. Ámde a vallásos királyt s fő-fő hívét, a nála még sokkal buzgóbb Verbőczit nem engedé lelkiismeretök, hogy az egyház kincséhez nyúljanak. Ellenkezőleg. János kinyilatkoztatá, hogy ezeket inkább visszaadatja, s helyettök a haza javára saját vagyonát ajánlja fel. Szent-György napjáig bizonyos adó fizetése is elrendeltetett. A nádorhoz s a többi Pozsonyban levő urakhoz pedig felhívás ment: hódoljanak meg tizenöt nap alatt, a mely esetben hivatalaikat is megtarthatják, különben hazaárulókul fogják őket tekinteni.

Megtörtént a hivatalok kiosztása is. Verbőczit János király kinevezte az ország kanczellárjává, erdélyi vajdává pedig Perényi Pétert, a kit meghagyott koronaőri méltóságában is. Ellenben a temesi főispánságot, a melyet Perényi eddig bírt, Török Bálint nyerte el. E két haszonleső és megbízhatatlan főúr kinevezése János király régi híveinél nem a legjobb benyomást tette, ő azonban ily módon vélte őket legjobban lánczolhatni magához.

* * *

Bármennyire meg voltak győződve a királyné környezetében arról, hogy Szapolyai a koronára vágyik, még sem akarták az utolsó perczig elhinni, hogy ily határozottan merjen fellépni. Legfölebb azt képzelték, hogy majd az általok hirdetendő országgyülésen fog nehézségeket okozni. Mikor tehát tudomást szereztek arról, hogy Szapolyai és hívei Tokajon tartott gyűlésökből királyválasztó gyűlést hirdettek, siettek példájokat követni. De hogy ne látszassanak ez által befolyásoltaknak, a meghívókat valami tíz nappal korábbról, október 9-ikéről keltezték. A királyné s a nádor által hirdetett országgyűlés napjául november 25-ikét, helyéül Komáromot tűzték ki. A meghívóban azért, hogy nem a szokott helyen történik az országgyülés, mentegetőznek is, okul Buda és Pest környékének nagy pusztulását adván.

Szapolyait színleg még ekkor sem akarták ellenségül tekinteni. A királyné véleményét kikérte az országgyűlés tartása iránt, valamint azzal is megbízta, hogy Erdélyben részleges gyűlést tartson, a mely követeket küldene az országgyűlésre. De a mint észrevették, hogy tervétől semmiképen sem akar elállani, a királyné egyik nyílt levelében inté a nemzetet az azokhoz való csatlakozástól, a kik a „közjó örve alatt a maguk hasznát vadászszák”, s csak november 9-iki nyilt levelében – tehát Szapolyai királylyá választásának előestéjén – nevezé meg nyíltan Szapolyait.

Minél határozottabban lépett fel ez, annál inkább megtettek a királyné és pártja is mindent, hogy Ferdinándot trónra emeljék. De ha a czélra megegyeztek volna is, a kivitelre nézve sok eltérő nézet uralkodott köztük s mindezek kiegyenlítését a királynénak kellett eszközölnie. A döntő körökben különösen két ellentétes áramlat uralkodott: az egyik, a melyet a Ferdinánd részéről megbízott osztrák államfériak követtek, a másik volt a Ferdinánd-párti magyar uraké. Az elsők nem akarták, hogy választásról szó is legyen. Azt kívánták, hogy miután az Ulászló és Miksa császár között kötött szerződések értelmében Miksa egyik unokáját illeti a magyar trón, de Károly azt elfoglalni nem hajlandó, a magyar országgyűlés egyszerűen fogadja el Ferdinándot királyul s eszközölje megkoronázását. Egyik főérvök volt, hogy ha a nemzet választójogát elismerik, elismerik azt is, hogy Szapolyait választhatja királyul. E párt a mellett volt, hogy Ferdinánd a királyi czímet is azonnal fölvegye.

Másként vélekedtek a magyar tanácsosok. Szerintök a királyválasztásnak okvetetlenül meg kell történnie, már csak azért is, mert a szerződések értelmében joga van a nemzetnek, hogy válaszszon a testvérek közül. De ezen felül különösen figyelembe veendőnek tartották azt a körülményt, hogy a nemzet választás nélkül Ferdinándot még sem fogja királyául tekinteni, s így a forma kedvéért könnyen megesnék, hogy magát az ügyet áldoznák fel. E párt arra fektette a fősulyt, hogy a törvények értelmében csak a nádornak lévén joga királyválasztó gyűlést hívni össze és vezetni, a nádor pedig Ferdinánd pártján lévén, a Szapolyai-párt határozatait semmiseknek nyilváníthatják, a komáromi országgyűlést pedig tetszésök szerint vezethetik.

A belső viszály Ferdinánd párthívei között sokáig eldöntetlenül maradt. Az országgyűlésre való meghívó kiadásánál még a németek győztek, kivivén azt, hogy abban a királyválasztásról szó sem legyen, hanem csak a török elleni védelemről s „egyéb, idő közben felmerült ügyekről.” De Ferdinánd nem volt oly erőszakos természetű, mint az osztrák államférfiak s ennek köszönheté, hogy el nem esett a koronától.

A magyar ügy eldöntésére egyébiránt az is befolyással volt, a hogy Csehországban alakultak a viszonyok. Ez az ország, mint tudjuk, az utolsó korszakban Magyarországgal közös uralkodó alatt állott. De Lajos halálával megszünt az összeköttetés s a csehek tetszés szerint választhattak királyt. Jelöltekben nem volt hiány. A lengyel államférfiak igen méltányosnak találták, hogy ha Magyarország koronája nem is – bár azt is óhajták megszerezni – legalább Csehországé szálljon királyukra, tekintettel arra, hogy férfi-ágon a lengyel király volt Lajos legközelebbi rokona, testvére lévén atyjának: II. Ulászlónak. Joákim, brandenburgi választófejedelem, György szász s Vilmos bajor herczegek is szerették volna a velök szomszéd ország koronájával a maguk fejét ékesíteni. Végül az Ulászló és Miksa közötti szerződések értelmében Ferdinánd is jogot tartott az országra. Az osztrák államférfiak itt is a választást kikerülni s az országot egyszerűen birtokukba venni akarták. De nagyon lehetett tartani attól, hogy ez esetben a cseh nemzet legnagyobb része a bajor herczeghez csatlakozik, a kinek Ferdinánd ellenjelöltjei közül legnagyobb pártja volt, úgy hogy hívei ügyöket az utolsó pillanatig biztosítottnak tartották. Ferdinánd engedékenysége győzött itt is. Kész volt elismerni, hogy a cseh nemzet választásából bírja a cseh koronát, csakhogy általában birhassa. Ezen felül átvállalta Csehország adósságainak egy részét, ámbár saját pénzügyei sem voltak a legjobb rendben. Hogy a kelyheseket megnyerje, megigérte, hogy ki fogja a pápánál eszközölni a bázeli kompaktáták megerősítését. Így történt, hogy a bajor herczeg, ámbár a francziák meg Szapolyai ügynökei is mellette buzgólkodtak, a választásnál kisebbségben maradt. A cseh királyválasztás nagyban növelte Ferdinánd kilátásait Magyarországra, de miután Csehországban is kész volt elismerni a rendek választó jogát, nem forgott fenn semmi ok, a miért azt a magyaroktól megtagadja.


I. Ferdinánd király ifjukori arczképe és aláírása.
Az arczkép Beham Bertalan metszetéről.

Október 1-én Ferdinánd Hainburgba jött, hogy a magyar urakkal személyesen értekezzék, mert addig csak Mária királyné, Nádasdy Tamás, meg a Mária udvarában levő osztrák megbízottak útján érintkezett velök. Máriának szándéka volt, hogy fivérét itt minél több magyar előkelővel összehozza. Ferdinánd azonban elég tapintatlanúl csak Szalaházít, Thurzót és Bornemiszát akarta elfogadni, s miután ez utóbbi betegeskedése következtében nem ment el, csak az előbbi kettővel értekezett. A mellőzöttek természetesen megnehezteltek, akiket aztán Máriának kellett kiengesztelnie.

Az a körülmény is nagy bajt okozott, hogy a Ferdinánd pártján álló főurak birtokai jó részt oly vidékeken voltak, a melyek János királyt uralták s így azokból nem kaphatták meg jövedelmeiket. Az urak tehát folytonosan pénzt sürgettek, hogy abból mind magokat fentarthassák, mind pedig csapatokat állíthassanak. Ferdinánd pedig – tekintettel saját üres pénztárára s azon véleményben lévén, hogy többet használ ügyének, ha egy derék hadsereget szerel fel – azon volt, hogy őket lehetőleg csak igéretekkel elégítse ki. Végre mégis belegyezett oly alkuba, a mely szerint Báthory István Kőszeget nyerte volna s ráadásúl kétezer forintot, Tahy a rakováczi várat s 1800 forintot, Batthyányi pedig hatezeret. Az utóbbi kettő ennek fejében kötelezte magát, hogy november elsejéig ötszáz-ötszáz lovast állít talpra s azokat három hónapig eltartja.

Szerencse volt Ferdinánd ügyére nézve, hogy János király nem igen mutatta magát túlságosan erélyesnek. Ha addig, míg Ferdinánd pártja készületlen volt, Ausztriára üt, talán egészen más kimenetele lesz a köztük kitört viszálynak. De ő nem tett le a reményről, hogy valamint Mátyás Frigyessel, Ulászló Miksával meg tudott alkudni, úgy ő is meg fog alkudni Ferdinánddal. Azt sem akarta, hogy Európa előtt békebontó gyanánt szerepeljen s miután neki is rossz karban volt a pénztára, kétséges volt: vajjon képes lesz-e a harczot nemcsak megkezdeni, de erélyesen folytatni is? Ily körülmények közt beérte azzal, hogy Ráskay Balázs által Tatát és Komáromot megszállatta, a minek az lett a következménye, hogy Mária királyné a Komáromba hirdetett országgyűlést Pozsonyba tette át s azt egyúttal deczember 1-ig elhalasztotta.

Az országgyűlésnek Pozsonyba való áthelyezése Ferdinánd párthívire nézve nem lett volna alkalmatlan, mert ott teljes biztonságban lehetettek volna János király híveitől. De a nemzetnél nem igen volt alkalmas Ferdinánd pártjának nevelésére, azt következtetvén belőle a nagy közönség, hogy annak előjele, mikép Ferdinánd hívei rövid időn kiszorulnak az országból. Az a hír is elterjedt, hogy miután Magyarországon Jánost választották királylyá, Csehország is el fog szakadni Ferdinándtól. Ily viszonyok között Ferdinánd hívei jónak látták egy oklevél kieszközlését, a mely Báthory István nádort, Szalaházy Tamás veszprémi és Brodarics István szerémi püspököket, Batthyányi Ferencz bánt, Thurzó Elek tárnokmestert, Tahy Jánost a vránai perjelség kormányzóját, Horváth Gáspár királyi főétekfogót, Maczedóniay László pécsi prépostot, Gerendy Miklós gyulafehérvári őrkanonokot, Nádasdy Tamás és Oláh Miklós királyi titkárokat, Nagy Imre alnádort, Révay Ferencz nádori ítélőmestert s a királyné többi tanácsosait biztosítja, hogy ha vagyonukban, hivatalaikban kárt szenvednek, Ferdinánd az elvesztette két év alatt visszaszerzi vagy saját uradalmaiban hasonlóval pótolja, s addig is gondoskodik illő ellátásokról. Igéri azon felül, hogy hivatalok és méltóságok betöltésénél jószágok adományozásánál első sorban őket fogja tekintetbe venni. De nem elégedtek meg azzal, hogy saját személyöket biztosította Ferdinánd, hanem ugyancsak november 30-án még egy oklevél kiadását eszközölték ki, a melyben Ferdinánd az egész nemzetet biztosítja arról, hogy arra az esetre is, ha fegyverrel jutna a trónra, az ország minden szabadságait épúgy megtartja, mintha egyhangúlag választották volna meg királylyá, s hogy a főpapi állásokat, jószágokat idegeneknek nem adományozza.

Másnap kellett volna az országgyűlésnek megnyílnia. De nem igen mutatkozott nagy részvét. Még Batthyányi és Tahy is jónak látták uradalmaikon maradni s a Pozsony tőszomszédságában lakó Szentgyörgyi Farkas gróf sem volt semmi módon rábírható a megjelenésre. Pedig az úri rend még leginkább volt képviselve, a nemesi rendből csak szomszéd megyebeliek jelentek meg s a városok közül is csak Pozsony, meg Sopron képviseltették magukat.

A rendek a német birodalomtól a török elleni segély kérésével s hasonlókkal húzták-halasztották a dolgot, remélvén, hogy talán még jön valaki. Végre deczember 16-án megtartották a választást. Először Ferdinánd követei emeltek szót, a szerződésekre hivatkozva, majd Mária magyar tanácsosai emelkedtek fel, a kik a magyar nemzetnek királyai iránti hűségét hangsúlyozták, a mely szerint a nemzet mindig elhunyt királya rokonai közül választott királyt, Mátyás kivételével, a kit atyjának rendkívüli érdemei miatt emeltek a trónra. Révay nádori ítélőmester az 1486-iki, a nádori hivatal hatáskörét tárgyaló törvényre utalva János választásának törvénytelenségét bizonyítgatta. Rövid tanácskozás után Báthory, mint nádor az első szavazatot Ferdinándra adta s példáját a jelenvoltak mindnyájan követték.

Mozsarak dörgése s harangszó szólalt meg a választás elvégeztével, tolmácsolva az örömet, a melyet az esemény némelyeknél előidézett. De a nemzet zöme félelemmel nézett a jövőbe, tudván, hogy nem származhatik jó abból, ha két feje van az országnak.

* * *

Most már kikerülhetetlen volt a polgárháború. S a háttérben ott volt a hatalmas ellenség: a török. Melyik király fogja magát fentarthatni? Ez volt a kérdés. Ha csak a nemzet rokonszenve döntötte volna el, úgy kétségtelen, hogy Szapolyai János fogja Magyarország trónját bírni, de más szempontok is voltak figyelembe veendők. Ha a nemzet János mellé sorakozik, úgy nyilván két tűz közé kellett szorúlnia, egyaránt nyomatva a töröktől s a németektől.

Hogy János mégis meg merte kisérleni a harczot a Habsburg-házzal, annak a nemzet rokonszenvén kívűl az európai viszonyokban rejlett az oka. Fentebb kimutattuk: mily helyzetben volt Európa a mohácsi vész idején. Láttuk, hogy a Habsburg-házat a franczia király s annak szövetségesei erősen szorongatták. A bajor herczegek is, akik délkeleti Németországban Ausztriával versengtek az elsőség felett, szintén hajlandók voltak Jánosnak fogni a pártját Ferdinánd ellenében, nehogy Ausztria túlhatalomra jusson.

János ez okból nem is annyira fegyverrel, mint inkább diplomácziai alkudozások útján igyekezett legyőzni Ferdinándot. Legelőször is Homonnay István zempléni főispánt Lengyelországba küldé. Ez ország királya nem állott ugyan szövetségben a Habsburg-ház ellenségeivel, de János remélte, hogy mint sógora – a lengyel király első felesége, mint tudjuk, Szapolyai Borbála volt – jóindulattal fog viseltetni iránta. Azonban Homonnay nem sok eredményt mutathatott fel. A lengyel államfériak, miután erélytelen föllépésök következtében a lengyel király sem Magyar-, sem Csehországban komolyan szóba nem jött, egyik féllel sem akarván elrontani a dolgot, ingadozó, közvetítésre hajló politikát folytattak.

Több eredménynyel járt Jozefics zengi püspök követsége. Ez deczember 11-én ért Velenczébe, a hol igen jó fogadtatásban részesült. A kalmár város kormánya előtt különösen hangsúlyozta, hogy királya oly árukat, a melyeket Magyarországba eddig Bécsből szoktak szállítani, ezentúl Velenczéből hajlandó hozatni s azonkivül óhajtja, hogy Velencze állandó követséget tartson udvaránál. A velenczei tanács bővebb választ későbbre igért, de hogy mily szándékkal volt, kitűnik a Ferdinánd-pártiaknak tett nyilatkozatából, mely szerint Velenczének nincs oka, hogy János magyar királylyal ellenséges lábon álljon.

A pápa, a ki szintén háborúban állott a Habsburg-házzal, ép oly jól fogadta Jozeficset. Ámbár Ferdinánd tiltakozást jelentett be előtte János királysága ellen, mégis levelében magyar királynak czímezé, sőt segélypénzt is küldött neki „a török ellen”, a melyről azonban meg volt győződve, hogy azt Ferdinánd ellen fogják használni.

Angliában is jó fogadtatásban részesült János követe, ámbár az angol király még nem állott háborúban a Habsburgokkal. De különösen szívesen látta követét a franczia király, a ki, hogy az egész ügygyel jobban megismerkedhessék, Rincon Antal nevű ügyes diplomatáját küldé Magyarországba, levelet intézvén az egész nemzethez, amelyben tanácsolja, hogy a mellé sorakozzék, a ki született magyar s az ország iránt érdemeket szerzett, nem pedig a mellé, a ki mint idegen az országot belviszályok szításával akarja megszerezni, hogy azután idegen tisztviselői zsarnokoskodhassanak rajta. Irt Jánosnak is, saját, valamint Anglia, a pápa és Velencze segélyéről biztosítván őt; arra az esetre, ha házasodni volna szándéka, családjából hitvest is ajánlott számára. Írt végre a nádornak s Batthyányinak is, rá akarván bírni őket a Jánoshoz való csatlakozásra.

Még egy helyre küldött János követséget, a mely, a mint az egyébiránt előre látható volt, épen nem dicsekedhetett sikerrel, t. i. Ferdinándhoz. Ez a magyar követeket, a kik azért jöttek, hogy Csehország királyául üdvözöljék, s mint ilyennek jó szomszédságot ajánljanak, először letartóztatta, s csak deczember 8-án, a választásáról szóló ünnepélyes oklevél átadása alkalmából bocsátotta maga elé. Akkor pedig azzal fogadta őket, hogy ha mint Szapolyai János vajda követei jönnek, szívesen nyújt nekik kezet, de máskép nem. S miután magyarúl kezdték el üdvözlő beszédöket, félbe szakítá őket, mondván: „Beszéljetek latinul vagy németül!” A követek mentegetődztek, hogy sem latinul, sem németül nem tudnak, mire tolmács fogadására utasítá őket. Deczember 17-én végre írásban adhatták át kívánságaikat. Ebben a török ellen is segélyt kértek. Hosszú várakozás után nyertek csak választ, de ez koránsem állott arányban Ferdinánd előbbi elbízott fölléptével, mert annyira óvatosan volt írva, hogy sem Szapolyai királyságáról, sem a magáéról nem tesz benne említést.

Mikép János király, úgy Ferdinánd is a külföldi segélyt kereste. Ő is kikérte a lengyel király pártfogását, különösen hangsúlyozván, hogy Zsigmondnak kiváló része volt az 1515-iki szerződés létrejöttében. De követei – ép úgy mint Jánoséi – udvarias fogadtatáson kívül a lengyel udvarnál semmit sem találtak. Legfőbb támaszát Ferdinánd bátyjában Károly császárban keresé, a kit folyton arra sarkalt, engedjen inkább ideig-óráig egy keveset Francziaországnak, hogy a család részére Magyarországot megszerezhesse. Károly ugyan nem tette ezt, de márczius elején százezer aranyat küldött öccsének.


Zsigmond lengyel király.
XVI. századi metszetről. A csász. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyüjteményében.

A két király ezenkívül ősztől tavaszig legfőbb feladatának tekinté, hogy az országban párthíveket szerezzen. A haszonleső tehetséges embereknek igen jó alkalmuk nyílt, hogy tehetségöket és befolyásukat drágán adják el. Különösen tette ezt Frangepán Kristóf. Ez a nagy vagyonú, kiváló tehetségű, de kalandor természetű főúr volt az egyetlen, a ki a mohácsi csata után meg merte támadni a törököket. S ezzel annyira megnyerte a Dráva-vidék népét, hogy a szlavóniai rendek Kapronczán tartott gyűlésökön megválasztották „védőjök”-nek, a mihez a szomszéd Zala-, Somogy-, Baranya- és Pozsega-megyék is csatlakoztak. E szerencse következtében egy időre attól a gondolattól sem volt idegen: nem léphetne-e fel ő is trónkövetelőül? De tervétől csakhamar elállott s szolgálatait Ferdinándnak ajánlotta fel. Ez készségesen fogadta, azonban az árat, a melyet tőle követelt, sokallotta. Frangepán ugyanis a saját személyére Magyarország főkapitányságát kívánta, barátja Erdődy Simon részére az esztergomi érsekséget. Azt is kívánta, hogy Ferdinánd kezességet vállaljon minden veszteségért, a mit birtokaiban szenvedhet. Ilykép megszakadván az alkudozások, Frangepán egyenesen Jánoshoz fordult, a ki készségesen fogadta s a főkapitányságon kívül Corvin János herczegnek többnyire Báthory nádor kezébe került szlavóniai birtokait, valamint a vránai perjelség jószágait adományozá neki. Erdődyt ugyan nem nevezheté ki esztergomi érseknek, mert az érseki szék már be volt töltve Várdai Pállal, de az ilykép megürült egri püspökséget igéré neki, valamint megengedte, hogy ő jelölhesse ki utódját a zágrábi püspöki székre.

Frangepán átállásának következménye volt, hogy a szlavóniai rendek 1527. január elején tartott részleges gyűlésökön János király mellett nyilatkoztak, míg ugyanazon időben a horvátok Ferdinándhoz csatlakozának.

A télen át, látszólag, elég nyugalom volt s január második felében Ferdinánd Csehországba ment, hogy magát megkoronáztassa. De ügynökei titokban igen buzgólkodtak azon, hogy János hívei közül egyiket-másikat eltántorítsák. Különösen nagy buzgalmat fejtett ki e tekintetben Ferdinándnak Podvinyay nevű ügynöke, a ki mint volt naszádos ura ügyének megnyerte a naszádosokat, valamint az urak közül Beriszló István czímzetes szerb fejedelmet, Keglevics Pétert, Bethlen Eleket, Kenderessy Jánost és Apaffy Ferenczet. Ferdinánd ennek következtében annyira elbízta magát, hogy még Várdait és Verbőczit is meg akarta kísérteni. Ezekhez a legműveltebb ügynököket küldte, a kik az európai állami viszonyok föltárásával igyekeztek őket meggyőzni János sikerének lehetetlenségéről s hazafiságukra hivatkozva, arra akarták bírni őket, hogy Ferdinándhoz álljanak. De hiába. Verbőczi kinyilatkoztatá, hogy igen szívesen szolgál oly kiváló fejedelemnek, mint Ferdinánd s készséggel fog közreműködni azon, hogy János és Ferdinánd között béke jöjjön létre; de arra semmi sem bírhatja rá, hogy koronás királyától elszakadjon.

E közben Mária királyné nehéz időket élt. Mint Ferdinánd helytartója, ő vitte az ország ügyeit, de pénz hiányában tétlenül kellett néznie, hogy a magyar urak folyton eléje járulnak, hogy tőle egyet-mást kérjenek. Sürgette Ferdinándot, tegyen már valamit, különben nem viselheti el a felelősséget. De Ferdinánd csak arra hivatkozott, hogy a magyarországi ügy már is nagy összegeket nyelt el, neki pedig nincs fölösleges pénze s ha volna is, azt is inkább a hadsereg fölszerelésére fordítaná. Mária ellenben azt vélte, hogy most többet lehet tenni egy forinttal, mint később százzal. A magyar tanácsosoknak is az volt a véleményök, hogy inkább zálogba kellene vetni egy osztrák tartományt, csakhogy Magyarországot gyorsan lehessen Ferdinánd kezére keríteni. Különösen nehéz volt a helyzet Batthyányival szemben, a kinek Ferdinánd ismételten adós maradt a fizetendő részletekkel, ez pedig folyton fenyegetődzött. Mária minden áron meg akarta őt tartani, ezért egy ízben a pozsonyi polgároktól vett fel kölcsönt, hogy legalább részben kielégíthesse. S a hűtelen ember utóbb mégis Jánoshoz pártolt!

Hónapok múltak el készülődés és pártgyűjtés között. Mindegyik félnek szüksége lett volna ereje növelésére s így egyik sem volt idegen az elhatározás elhalasztásától. Ennek volt köszönhető, hogy szívesen fogadták a lengyel király közbenjárását, s készeknek nyilatkoztak, hogy részt vesznek egy értekezleten, a melyen megkísértenék a lengyel király közvetítése mellett a békés kiegyezést, ámbár egyiknek sem volt arra komoly szándéka. János nem akart egyebet átengedni, mint Morvát, Sziléziát és Luzácziát, a melyek a Mátyás király és Csehország közt kötött béke értelmében, annak halála után Csehország által 400,000 aranyon voltak megválthatók, de mindeddig meg nem váltattak. Ellenben Ferdinánd csak János és hívei személyes birtokait volt hajlandó biztosítani. Ilykép az 1527. junius 1-én összeült alamóczi értekezlet semmi eredményre sem vezetett.

Ez alatt Ferdinánd elkészülvén, megkezdődött a polgárháború. Hadai megkezdték előnyomulásukat a Duna mellett s azon felűl Jánosnak hátulról való megtámadásáról is volt gondoskodva. Élt ugyanis a Bácskában egy János nevű rácz ember, a kit a magyarok „fekete embernek”, a ráczok pedig „Cserni Jován”-nak neveztek. Ez magát valami próféta-félének adta ki s a mohácsi csata utáni zavarokban igen sok ráczot gyűjtött zászlai alá. Ezekkel a Bácskát és környékét elfoglalta, a török kivonulása után jószágaikra visszaköltöző nemeseket elűzvén, vagy legyilkoltatván. Míg erejét keveselte, János királynak hódolt, de gondolván, hogy gyalázatosságait az nem fogja sokáig büntetlenül hagyni, örömmel ragadta meg az alkalmat, hogy Ferdinándhoz pártolhasson. János Perényit küldte ellene, de az megveretett, mire a ráczok már Erdélybe is becsaptak. De ekkor Czibak Imre, a nagyváradi püspökség kormányzója, támadta meg s szerencsésen meg is verte az egész sereget, a mely Szeged felé futott, a hol maga a „fekte ember” is megöletett. Oly általános volt e fölött az öröm, hogy a franczia király krakkói követe, a nálunk is megfordult Rincon, „Te Deum”-ot tartatott.

De a „fekete ember” halála nem tudta János hanyatló ügyét lábra állítani, valamint nem a szövetség Francziaországgal, Velenczével s ezek társaival, a melyet julius 2-ikán a budavári főtemplomban kihirdettek. Olaszországban ugyanis rosszul álltak a szövetségesek ügyei s így Ferdinánd mind több és több hadat volt képes Magyarországba küldeni, a hol azok János csekély előkészületei következtében majdnem akadály nélkül nyomultak elő s Győrt, Tatát, Komáromot, Esztergomot bevették.

Augusztus elején kezdetét vette az általános átpártolás. Ekkor álltak át nyíltan az eddig színre János hűségében maradt naszádosok, mire János király jónak látta Budáról Pestre tenni át székhelyét. Még itt volt, mikor Ferdinánd augusztus 18. Ó-Buda alatt tábort ütött s a fővárosi polgárság hódolatát fogadta; de másnap jónak látta visszavonulni Hatvan felé. Augusztus 20-ikán Mátyás palotájában Ferdinánd ütötte fel szállását.

Most már mindenki sietett, hogy Ferdinándhoz csatlakozzék. Igy Perényi Péter, akit Ferdinánd is megerősített az erdélyi vajdaságban, így Török Bálint, a májusban Jánoshoz állott s Kézsmárkkal megadományozott Batthyányi Ferencz, a ki Thurzó közbenjárására s a Jánostól kapott adomány megerősítésének föltétele alatt tért vissza, továbbá Podmaniczky, sőt még Várdai is. János hűségében a főurak közűl alig maradt meg valaki, a nemesek közűl azonban sokan kitüntették iránta való ragaszkodásukat.

Ferdinánd Budán első dolgának tekinté, hogy Sz.-Mihály napjára országgyűlést hívjon össze. A vezérletet átadta Salm Miklósnak, a ki Jánost űzőbe vévén, előbb Ládnál, majd – szeptember 27-ikén – Tokajnál megverte. Ugyanezen a napon más szerencsétlenség is érte János ügyét: legjobb vezére, Frangepán Kristóf, a Báthori kezében levő Varasd ostrománál elesett. A haldokló bajtársait János király iránt való hűségre intette, de hiába: halálával vége volt, legalább egy időre, János király pártjának a Dráva vidékén. A szlavóniai rendek készséggel megjelentek a Batthányi által Kőrös-Udvarhelyen tartott tartományi gyűlésen, hogy Ferdinándnak hódoljanak.

János serege ezzel szétbomlott s egyes vezérei csak a Tiszán-túli vidéket tudták megtartani. Maga a király Erdélybe vonult, de ott is kevés jóindulattal találkozván, kénytelennek érezte magát onnan is kivonúlni s a felső Tiszánál – családi birtokai közelében – kísérleni meg még egyszer a harcz szerencséjét. Azonban vezérét Bodó Ferenczet Tokajnál megverték s elfogták.

A derék férfiu, kinek vitézségét az ellenség is tudta méltányolni, a legszilárdabbul állott ellen minden kísértésnek s nem volt ár, a mely zászlójának elhagyására bírhatta volna. Miután Ferdinándék erről meggyőződtek, biztosság kedvéért kivitték őt Ausztriába s Német-Ujhelyen őrizték, a magyar nemesi jogok nyílt megsértésével. Ott senyvedt éveken keresztül s midőn kilencz hosszú év után a Ferdinánd és János közötti békealkudozások idején reménye lett volna a szabadulásra – mert János a békeföltételek közé sorozta szabadon bocsátását – a halál elragadta e ritka becsületes férfiút.

Bodó megveretése után maga János tett még egyszer kísérletet: ha vajjon nem kedvez-e neki a hadi szerencse, de 1528. február havában Szinánál, Abauj-megyében megveretvén, kénytelen volt Lengyelországba vonulni.

E közben Ferdinánd megtartotta az országgyűlést, a mely elég népes volt, noha János király mindenkit eltiltott látogatásától. Október 7-ikén Ferdinándot ujból megválasztották királylyá s nem volt egyéb hátra, minthogy megkoronázzák. A korona megszerzéséért nem kellett fáradnia. Perényi, a kit János király megerősített koronaőri minőségében, magával vitte Ferdinánd táborába. Csak azért vártak néhány napig, hogy a királynék is megérkezhessenek. November 3-ikán a régi ünnepélyességekkel történt meg a király, 4-ikén pedig Anna királyné koronázása. Ki hitte volna, hogy Székes-Fehérvárott ekkor volt utoljára koronázás!?

Az országgyűlés még egy darabig együtt maradt, mi közben november 11-én gyászünnepélyt tartottak Lajos király tiszteletére s a viszonyok követelte törvényczikkeket hoztak. Gyakorlati jelentőséggel a polgárháború következtében hozottak birtak. Ezek értelmében Szapolyai Jánost és Verbőczit föltétlenül hazaárulóknak nyilvánították, a Jánoshoz ragaszkodó többi főuraknak és főispánoknak pedig a hódolatra november 25-ikét tűzték ki határidőül.

Ugyanekkor kiosztották a méltóságokat. Perényit szerződése értelmében Ferdinánd ujból kinevezte erdélyi vajdává, Thurzó Eleket országbiróvá, akit ezen kívül dús adományban is részesített; Báthori Endre tárnokmester lett, Révay Ferencz királyi személynök, Nádasdy Tamás budai, Szalay János pozsonyi várnagy stb. Az egyházi méltóságok birtokában részben megerősítették azokat, a kiket János nevezett ki. Igy Várdai megmaradt esztergomi érseknek, Sulyok pécsi, Gerván csanádi püspöknek. Az egri püspökséget Szalaházy nyerte el, a ki kanczellárrá is lett, Maczedóniay László a nagyváradi, Gerenday Miklós pedig az erdélyi püspökséget nyerte el.

Az országgyűlés ez után eloszlott. Ferdinánd visszatért Budára, majd, miután ő is épúgy mint János igen szomorúnak találta az elpusztult városban való tartózkodást, áttette székhelyét Esztergomba s ott maradt egy ideig, hogy a magyarok ne szokjanak le egyszerre királyuknak köztök való lakásáról.

János király 1528 elején teljesen le volt győzve s maga is menekülni volt kénytelen az országból. Csak Fogaras és Trencsén tornyain lobogott zászlaja, csak egy-két hű kapitánya tette még kétségessé Ferdinándra nézve a Tiszán-túli vidék és Erdély birtokát. Azt lehetett volna hinni, hogy Ferdinánd birtokába kerítette az országot. Ámde könnyű egy országot meghódítani, de megtartani nehéz. Ezt tapasztalta Ferdinánd is. Az új évben ugyanis, mintha szerepet cseréltek volna: János nagy tevékenységet fejtett ki, míg ellenfele igen lanyhának mutatkozott.


I. Ferdinánd Székesfehérvár előtt.
Egykorú nyomtatvány czímlapján. A Nemz. Muzeum könyvtárában.

János király, már 1527-ben ki-kiment Lengyelországba, hogy a franczia király ottani követével értekezzék és csapatokat gyűjtsön. De mindinkább meg kellett győződnie arról, hogy bármennyire igyekszik is sorsát a nyugoti államokéval összekapcsolni, az azokkal való szövetség még sem lesz képes, hogy ügyét lábra állítsa. Átlátta, hogy nincs más menekvése, mint a törökkel való szövetség. E gondolatra bizonyára igen nehezen szánta rá magát János király. Kétségkívül lelke mélyéig megrázkódott a gondolatra, hogy ő, a kibe a keresztény világ annyi reményt helyezett, legyen az, a ki a pogányokkal barátságot köt. De utóvégre is nem volt mit tennie, mint vagy lemondani a magyar koronáról, vagy a szultánhoz fordulni segítségért. Különben talán nem is egyedül saját érdekei szempontjából ragaszkodott a koronához. Talán abban a hitben volt, hogy oly szövetséget köthet a törökkel, a melyben ez igazán csak szövetséges s nem ura lesz, s mint ilyent felhasználhatja czélja kivitelére, t. i. hogy magyar király lehessen és hogy Magyarország a német befolyás alól szabaduljon. Talán az is volt befolyással elhatározására, hogy a többi európai hatalmak a törökkel már több ízben kötöttek többé-kevésbé nyilvánvaló szerződéseket, sőt annak is híre járt, s nem minden alap nélkül, hogy Ferdinánd is alkudozásba bocsátkozott némely határszéli basákkal, sőt hogy április 15-én a szultántól szabad jövetelt s menetelt biztosító levelet is eszközölt ki, a minek alapján János követei Ferdinándéit a törökkel való czimborasággal is vádolták. Igy történt, hogy János király még 1527-ben rászánta magát arra a lépésre, hogy a törökkel békét, illetőleg szövetséget kössön. Eszközül e czélra bizonyos Laszky Jeromos nevű lengyel nemes ajánlkozott, a ki János király megbízásából október havában indult el konstantinápolyi útjára.

Hosszadalmas és veszélyes volt az út, a melyet tennie kellett s már deczember 22-ike volt, midőn a szultán mindenható nagyvezérénél: Ibrahim basánál első ízben tiszteleghetett. A nagyvezér nem fogadta a legszívesebben, talán csak azért, hogy ráijeszszen s így terhes föltételek elfogadására bírhassa. „Tudjuk, hogy urad okos és eszes ember – így szólt hozzá – de úgy látszik aludt, a mikor a korona után nyult. Miért nem kérte az országot a nagyurtól? Talán nem tudja, hogy miért maradt a királyi palota épen, mikor Buda leégett? A mi urunk azért hagyta azt meg, mert szándéka, hogy oda rövid időn visszatér. Uradnak a korona megszerzése előtt kellett volna ide fordulnia, nem most. Hiszen tudjuk, hogy azért teszi, mert a főherczeg (értsd: Ferdinánd) által szorongattatik s nincs, aki rajta segítsen!”


Anna királyné, I. Ferdinánd nejének ifjúkori arczképe.
Egykorú metszetről. A csász. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyüjteményében.

Laszkynak bajos volt erre felelnie. Tétovázva hivatkozott arra, hogy nehéz a közlekedés, s hogy ura, míg alacsonyabb állásban volt is, mindig tanácslá a magyar királyoknak, hogy a török császárral jó békességben és barátságban éljenek. Mint király is békében és szövetségben akar élni vele, s épen e végből küldte őt Konstantinápolyba. S nem mulasztá el hozzátenni, hogy ura nemcsak a szultánnal akar szövetségre lépni, hanem a nagyvezérrel is, a kinek a nagyúrra gyakorolt határtalan befolyása ismeretes előtte. „Én csak a szultán rabszolgája vagyok” válaszolá Ibrahim, de a mosoly, a melylyel e szavakat kísérte, mást mondott. Egyszersmind kijelenté, hogy kívánsága iránt szólni fog uránál.

Még rosszabb fogadtatásban részesült Laszky Musztafa basánál, a másodvezérnél. „Hogy merészelte urad – ekkép rivallt reá – lábát betenni Budába? Hogy mert lépni arra a helyre, a melyet a szultán lovának patkója érintett? Törvényünk azt kívánja, hogy minden hely, a hol a szultán fejét nyugalomra hajtá, örökre alája legyen vetve. Nem tudod, hogy urunk úgy uralkodik a földön, mint a nap az égen?”

De épen abban tünt ki Laszky ügyessége, hogy ily nehéz körülmények között is el tudott járni küldetésében. Meg tudta oly ember pártfogását nyerni, a ki Konstantinápolyban legnagyobb befolyással birt. Ez Gritti Alajos volt, természetes fia egy velenczei követnek, a ki később a köztársaság dogeja lett. Anyja görög nő volt, s azért tartották felőle, hogy mindkét nemzet összes ügyességét és ravaszságát egyesíti magában. A keresztény hithez hű volt, legalább a mi a külsőségeket illeti; igy például egy misét sem mulasztott volna el. Mind a mellett rendkívül befolyást gyakorolt a törökökre. Roppant fényt fejtett ki. Pompás palotája volt Perában, a melyet a legszebb kertek környeztek. Ezekben egész bizalmasan sétálgatott a mindenható nagyvezérrel: Ibrahimmal, sőt magával a nagyúrral is. Pompás török ruhát viselt s ennek változtatásával, valamint szolgáinak nagy számával keleten leginkább kitüntetheté gazdagságát. Istállóiban száz ló, ötven teve és hatvan öszvér állott. De az ember is kiváló tehetségekkel volt felruházva. Kitünően beszélte a török, a görög, s a latin nyelvet, amellett tudott bánni a legelőkelőbb egyéniségekkel is. Érdekes barna arcza volt sasorral, de jelleme nem volt. Pénzre, hírre vágyott s nem volt eszköz, a melyet tervei kivitelére kész ne lett volna felhasználni, ha egyébként alkalmasnak mutatkozék. Laszky ajándékokkal és igéretekkel megnyeré e fériút, a ki később – mint látni fogjuk – igen sok bajt okozott ugyan hazánknak, de egyelőre bárkinél többet tehetett János király érdekében, és tényleg tett is.


Konstantinápoly.
XVII. századi metszetről. A „Neu eröffnete ottomanische Pforte” czimű 1694-ben megjelent műből. 21.

Laszkynak meg volt hagyva, hogy adófizetésre semmi áron rá ne álljon, míg a török államjog azt követelte, hogy „hitetlen”-nel csak mint adófizetővel lépjenek szövetségre. Gritti maga is alig hitte, hogy adó nélkül meglegyen a szövetség s azért annak megajánlását tanácsolá. Azonban Laszky erre semmi módon nem volt rábírható.

Deczember 28-án Laszky ismét Ibrahimnál volt. A nagyvezér még mindig hetykén szólt hozzá: „Mi megöltük a királyt, ettünk, háltunk termeiben, az ország a mienk! Nem a korona ad hatalmat, nem az arany s a drága kövek, hanem a vas, a szablya az, a mely az engedelmességet biztosítja. Kapaszkodjék urad urunk köntösének ujjába, ismerje el urául s mi visszatérünk, hogy Ferdinándot és barátait tönkre tegyük s hegyeiket lovaink patkóival laposra tapossuk. Urad ajánlja meg az adót, s én rajta leszek, hogy minél kisebb összegre szabják.” De Laszkyt ez a beszéd nem ijeszté meg. Kinyilatkoztatá, hogy János király készebb ellenségének vagy lovászának odadobni az országot, hogysem valakinek adófizetője legyen. Sőt az elfoglalt várak visszaadását is szóba hozta s kiemelte, hogy János nagy hasznára lehet a szultánnak más keresztény fejedelmek ellenében. Ibrahim a várak visszaadásának említésére elnevette magát, s midőn Gritti hangsúlyozta, hogy Jánosnak otthon nem maradna párthíve, ha az adó föltételét elfogadná, azt a közvetítő módozatot ajánlá: küldjün hát a király követséget, évenként tízezer forint ajándékkal. Laszky ezt is megtagadta, mint oly föltételt, a mely egyenlő értelmű az adófizetéssel s csak a végvárak visszaadása kérdésében engedett. Ilykép létrejött az egyesség s 1528. január 27-én Laszkyt bucsúlátogatásra a szultán elé bocsátották. „Jó néven vettem urad hódolatát – e szavakkal fordult hozzá Szulejmán. – Az ország eddig enyém volt a háború s a kard jogánál fogva, de megismervén urad irántam való hajlandóságát, átadom azt neki, sőt oly segedelmet vagyok kész Ferdinánd ellenében nyújtani, hogy mindkét oldalán bizton aludhassék.” Természetes, hogy e megalázó szavakat békén el kellett tűrnie Laszkynak, sőt köszönettel fogadnia.


Laszky Jeromos aláírása.
H(ieronymus) Lasky manu p(ro)pria.

Egy hónap múlva – február 29-én – elkészült a szövetség-levél. Ha valaki olvassa, nem jut eszébe, mikép itt erős és gyönge közti szövetségről van szó, annyira meg van tartva az egyenlőség; legfeljebb Szulejmán esküdözése, hogy Jánost mennyire fogja bárki ellen is megvédelmezni, emlékeztetheti arra. Annyi bizonyos, hogy a fenforgó körülmények között ennél kedvezőbb szerződést várni sem lehetett, de az is tény, hogy az ország a török szövetség révén, bármily szelíd formában kötötték is azt, némileg a szultán alattvalójává lett. Bucsúzóra Laszky kieszközlött János király részére még ötven ágyút és ötszáz mázsa puskaport, maga tízezer oszporát (2000 arany) s egy díszkaftánt kapott ajándékúl.

Igy nyert János király épen abban az időben igen hatalmas szövetségest, a mikor Magyarországból végkép kitakarodni volt kénytelen. Most már egyik főtörekvése volt, hogy a kedélyeket előkészítse e szövetségre, a melyet természetesen nem hozhatott mindjárt napfényre. Tudta ugyan, hogy előbb a franczia király is szövetkezett a szultánnal, sőt maga a pápa is a török szövetség gyanujában állott, de ezeknek a szerződései, alkuvásai nem kerültek a nyilvánosság elé, míg az övé nem volt hosszú időre eltitkolható. A közölt szövetséget némileg már sejteti egyik levelében, melyet április 8-án a lengyelországi Tarnoból a német rendekhez intézett s a melyben panaszkodik, hogy őt, a törvényesen választott királyt, megfosztotta országától az a Ferdinánd, a ki oly jól védi az országot, hogy a török már ismételten Budáig kalandozott, sőt Jajczát s vele Bosznia magyar részét is elfoglalta. S odament ki okoskodása, hogy ily viszonyok között nem csodálkozhatni a fölött, ha a szorongatott ott keres segítséget, a hol talál. Magyarországon is el voltak készűlve a kedélyek a törökkel való szövetségre, amennyiben János hívei nem egyszer kinyilatkoztatták, hogy készebbek törökkel, tatárral, sőt az ördöggel is szövetkezni, mintsem a némettel.


Gritti Alajos.
XVI. századi metszetről. A cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyűjteményéből.

De János a kötött szövetséggel nem elégedett meg. Érintkezésbe tette magát a bajor herczegekkel, a kik azon voltak, hogy Ferdinánd, ha már elnyerte is Csehországot, legalább Magyarországnak ne legyen ura, s a kik magukra vállalták, hogy a német birodalmi gyűlésen megakadályozzák azt, hogy Ferdinánd János ellen segítséget nyerjen. Összeköttetésben állott más német fejedelmekkel is. Statileot pedig elküldé Angol- és Francziaországba, hogy az ottani udvaroknál tényleges segítséget eszközöljön ki, késznek nyilatkozván, utód nélküli halála esetére, Henrik orleans-i herczeget fiául fogadni s annak a nemzet által való megválasztatását is kieszközölni. S e föltétel értelmében kötötte meg Statileo a szövetséget 1528. október 28-án, a melyet azonban János csak a következő évi szeptember 1-én erősített meg.

De a magyar nemzettel való összeköttetése sem szünt meg egy pillanatra sem. Ezt leginkább egy igénytelen külsejű ember, a sajóládi pálosok György nevű perjele közvetítette.

György barát Kamizáczon, Horvátországban született. Atyjának neve Uttyesenics volt, anyjáé Martinuzzi. Az egykorú emlékek rendesen csak György barát-nak nevezik, míg a történelemben mindkét szülője nevén fordul elő. Atyja számos gyermekkel lévén megáldva, fiát már nyolcz éves korában Corvin János udvarába adta, a kinek várában, Hunyadon szolgált. 1504-ben, tíz éves korában, Hedvig herczegnőnek, János király anyjának lett apródja. Némelyek észrevévén tehetségeit, vezéreiül szolgáltak a tanulmányokban. Nemsokára elhagyta Hedvig herczegnő udvarát, a hol utóbb már hat lóval tett hadi szolgálatot, s Budán beállott pálos remetének. Innen egy időre lengyel kolostorba került, a hol a lengyel urakkal sikerült megismerkednie, onnan pedig Sajó-Ládra, a hol magára vonta a Budáról visszavonuló János király figyelmét, a ki csakhamar a legnehezebb megbízásokra is használta.

János meggondolván, hogy a jó indulat keveset ér, ha nincs fegyveres ereje, nagyban toborzott csapatokat. A legtöbb Lengyelországból került ki, a hol még végleges kiszorítása előtt Frangepán Ferencz szerzetes, majd kalocsai érsek, s Brodarics István, a hozzáállott szerémi püspök, egyengették az útját. Ferdinánd követei ugyan eleget tiltakoztak a toborzás ellen, de a király kevéssé, a nemzet pedig épen nem akarván elejét venni a dolognak, csak színből tiltották. Hívei itthon is tartottak fenn számára csapatokat, nehéz vasasokat pedig Németországban gyűjtetett.

Ferdinánd e közben keveset tehetett. Január 21-én országgyűlést tartott, a melyen segélyt kért és nyert a török és János király ellen. De pénztára üres volt s ő is – mint ellenfele – leginkább alkudozásokkal akart mindent elérni. Első sorban szintén a török szultánt vette figyelembe. Követekül Hobordanszky Jánost, a jajczai őrség tisztjét s Weichselberger Zsigmondot nevezte ki. Ezeket a megelőző évben nyert útlevelekkel még februárban küldötte el, de miért, miért nem? igen lassan utaztak, úgy hogy április 8-ika volt, midőn Bródnál török földre értek. Konstantináplyban tapintatlanul léptek föl. Ugyanis az ünnepélyes fogadtatásnál a béke föltételeül a végvárak visszaadását követelték, az igaz, hogy kárpótlás mellett. „Melyek volnának azok?” kérdé gúnyosan Ibrahim, mire a követek Szabácsot, Nándor-Fehérvárt, Jajczát, Orsovát, Ujlakot, Péterváradot s még vagy húsz várat soroltak elő. „Gondolám, hogy uratok Konstantinápolyt is nem kívánja” – felelé a nagyvezér. Mikor pedig a szultán elé vezették őket, ez azt mondá nekik, hogy urok készüljön fogadására, mert nemsokára személyesen elindul, hogy a kívánt várakat átadja neki. Már-már ki voltak állítva az útlevelek, hogy e hírrel visszatérhessenek, midőn a velenczei követek tanácsára – ezek azt állíták róluk, hogy tulajdonképen kémek – a köztársaság költségére letartóztatták őket s a következő évig foglyokul őrizték.

Ferdinánd követeitől ilyképen nem kapott tudósítást. Mindjárt gondolhatta, hogy nem áll jól a világ, azért igyekezett állását másfelé való segélygyűjtéssel erősbíteni. Elutazott Brünnbe, Prágába, hogy a cseh-morva rendektől kérjen segélyt. Onnan Regensburgba ment, de mindenütt eredmény nélkül. Bátyjánál, Károly császárnál is, a ki váltig háborújával volt elfoglalva, szintén hiában sürgetett segélyt.

Ily körülmények között jobbnak látta, hogy odahagyja Magyarországot, a hol reá nézve mind rosszabbra fordultak a viszonyok. Augusztus 9-én ugyan még nagy önérzettel írt neki Szalaházy püspök, egy hónap mulva azonban általános volt pártján az elcsüggedés. Szeptember 25-én Sáros-Pataknál a két párt összeütközött. János csapatait Athinai Simon és Kún Kocsárd vezették, Ferdinándéit Serédy Gáspár, Révay István és Lascano Tamás. A győzelem János részére dőlt el, aki nem sokára vissza is tért a jóban-rosszban hűségesen oldalán volt Verbőczi Istvánnal együtt.


Német landsknechtek.
XVI. századi metszetről.

Az ország e közben igen szomorú állapotban volt. Ferdinánd német katonái és tisztjei rosszabbúl bántak a nemzettel – Ferdinánd párthíveit sem véve ki – mint valamely ellenséggel. Ennek következtében mind többen pártoltak át Jánoshoz, a ki őszszel Makón Mehemet béggel értekezvén, téli szállásul Lippát választá. Különösen Erdélyben sikerült gyorsan elnémítani Ferdinánd pártját somlyói Báthory Istvánnak, akit János az elpártolt Perényi helyére vajdává nevezett ki. Pedig ott Ferdinánd pártja a szászok és székelyek föllázításával a mult évben igen megvetette volt a lábát.

Hogy a magyar nemzet, amely az előző évben oly könnyen átállott Ferdinánd pártjára, most ép oly készséggel csatlakozott Jánoshoz, nem tulajdonítható valami erkölcsi hibának. A nemzet a dolog természete szerint ellensége volt a németnek, töröknek egyaránt, mert mindkettő elnyeléssel fenyegeté. Ennek következtében két pártnak kellett támadnia, pártoknak, a melyek egymástól nem elvek, nem a hazafiság kisebb vagy nagyobb mértéke, az önálláshoz való kisebb vagy nagyobb ragaszkodás által különböztek – mert hisz mindkét párt zöme jó hazafiakból állott s az ország önállását egyaránt első föltételül tekinték – hanem a melyek a haza javára vezető utak megválasztásában tértek el, egyikök szorgosabb teendőnek tartván, hogy az ország függetlenségét a török ellen, másik, hogy az alkotmányt a német ellen megvédelmezze. S azért akadtak olyanok, a kik az egyikkel, olyanok, a kik a másikkal voltak készek szövetkezni, épúgy törekedvén a törököt, mint a németet egymás ellen csak eszközül használni fel. Természetes, hogy ha kitünt, vagy legalább úgy látszott, hogy az egyik eszköz nem vezet czélra, a nemzet zöme, a szövetséghez semmi eszményibb érdek által nem lévén kötve, igen hamar elfordult attól. A nemzet ingadozása tehát egyedül a helyzetnek volt kifolyása.

* * *

Bekövetkezett az idő, a mikor a János és Szulejmán közötti szövetség eredményének érezhetővé kellett lennie. Hobordanszky és társa ugyan még 1529 január havában sem érkeztek vissza, azonban homályos híre járt, hogy a szultán ez év nyarán személyesen indul útnak, hogy „Ferdinándot meglátogassa.”


Német landsknechtek.
XVI. századi metszetről.

S a védelemre nem a legjobb kilátás nyílt. János ugyan csak az ország keleti részében tudta lábát megvetni s a török utja – a Duna vidéke – még egészen Ferdinánd híveinek volt a kezében; kivéve természetesen a mohácsi csata óta behódolt részeket, a melyek körülbelül Dalmáczia és Bosznia magyar részét s az egész Szerémséget foglalták magukban. Azonban ott volt a bökkenő, hogy Ferdinánd az országnak kezében levő részéről sem lehetett biztos: nem áll-e át mindenestől János királyhoz? Ezért leginkább a külföldi segítségbe vetette bizodalmát.

Első sorban saját örökös tartományai voltak figyelembe veendők. Ezek csakugyan szolgáltattak is tehetségök szerint pénzt és katonát, mert most már az ő bőrükre ment a dolog, de az igen csekély volt. Másod sorban a német birodalom jött számításba. Ez szokás szerint most is ajánlott meg némi segélyt, annál is inkább, mert ezúttal némi érdeklődés, sőt lelkesedés mutatkozott a veszedelemmel szemben. S ebben nem ki része volt Luthernek, a ki „A török elleni háborúról” czímű röpiratában behatóan foglalkozván e tárgygyal, korholta azokat, a kik szavait elcsavarva nem akartak a török ellen harczolni. S azt kívánta, hogy jó hadvezérek alatt 50–60,000 embert állítsanak talpra, de az ne legyen pap-sereg, mert a várnai csata óta minden veszedelemnek az volt az oka, hogy a püspökök és papok is jelen valának, hanem Károly császár álljon az ügy élére. Luther szavára azután a protestánsok is buzgóbban karolták fel az ügyet s a német birodalmi segélyt rendszeresítették Frigyes pfalzi választó fejedelem, mint főkapitány vezérlete alatt. A birodalmi gyűlés ezenfelül azt ajánlotta, hogy Károly a többi keresztény hatalmasságokat is birja részvételre. De erre nem igen lehetett kilátás, mert a legtöbbel hadi lábon állott.


Luther Márton öregkori arczképe.
Cranach Lukács festménye után.

E közben a szultán nagyban folytatta készületeit, május 10-ikén pedig 240,000-nyi seregével útnak indult. A véletlen úgy hozta magával, hogy épen ezen a napon bocsátotta ki János király körlevelét, a melyben egész Magyarországnak tudtul adja, „mikép ő a hatalmas török császárral alattvalói rövidsége nélkül szövetségre lépett, hogy Magyarországot az ahhoz kapcsolt részekkel együtt kimentse a veszedelemből.” Hozzáteszi, hogy a hatalmas szultán az ő ellenségeit a magáéinak nézi s feltett szándéka, hogy a (János irányában) hitszegőket kiirtsa; rövid időn nyilvánvaló lesz, mit von maga után oly hatalmas fejedelem felingerlése.

A török sereg igen lassan haladt. Julius 17-ike volt már, mikor Nándor-Fehérvárra érkezett s még egy hónapba került, míg Mohácsig eljutott. Mind ez természeti nehézségekben – maga a Dráván való átkelés is tíz napig tartott – találta okát s nem az ellenszegülésben; mert a szultán a Drávánál is alig talált egy-két eltévedt Ferdinánd-párti csapatot. Pedig bőven lett volna idő követni a magyar helytartótanács véleményét, hogy Ferdinánd seregének Bécsnél összegyűjtve kell lennie, mikor a szultán Nándor-Ferhérvárat elérte, mire pedig a Drávához érkezett, Buda alatt kell állást foglalnia. Tényleg mind ebből semmi sem történt s a várak sem voltak fölszerelve.

Ily körülmények között Ferdinánd a végsőre kényszerítve kész volt még egy lépést tenni a szultán megengesztelésére. Jurisics Miklós nevű derék katonáját, a kivel még találkozni fogunk, követül a szultánhoz küldé. A neki adott utasítás a legmesszebb menő engedményekre hatalmazta föl. Ferdinánd kész lett volna Magyarország birtokáért a szultán adófizetőjévé válni, s Jurisicsot felhatalmazta, hogy évi „tiszteletdíjul” – a gyűlöletes „adó” nevet el akarta kerülni – húszezer aranyat ajánljon, azzal a hozzáadással, hogy egész százezerig felmehet, ha a felajánlott összeget keveselik. Kész volt túszokat is adni. Viszont az elszakított várakat Jurisicsnak vissza kellett volna követelnie, ha nem is mindnyáját, legalább egy részöket. Ha e kérdésben ellenkezésre talál, egygyel is beérheti, sőt ha máskép nem megy, e kivánságtól is elállhat. Ibrahimnak külön is ajánlhat évi tiszteletdíjul 5–6000 magyar arany forintot, vagy, ha jobb szeretné, egyszer mindenkorra 20–40,000-et. Hogy János király ügye se zavarja a dolgot, Ferdinánd késznek nyilatkozott, hogy a lengyel király közvetítése mellett fegyverszünetre lép vele.

De ez még nem volt elég: a lehető legalázatosabb hangú levelet küldé a szultánhoz s hasonlót Ibrahim basához. A szultánhoz intézett levélben annak békülékenységre való hajlamára is hivatkozik. Így akarták magyarázni a Hobordanszkyhoz intézett fenyegetéseket.

De már késő volt. Jurisics úgy látszik nem is jutott el török földre s az általa augusztus 27-ike előtt a szultánhoz és Ibrahimhoz elküldött leveleknek nem volt már hatásuk; a min különben nem csodálkozhatni, mert a szultán már ekkor serege miatt vissza nem fordulhatott, egész Mohácsig érvén.


A törökök Bécs alatt.
1529-iki röpirat czímlapján.
A Nemz. Muzeum könyvtárában.

Augusztus 18-ikán történt a magyar nemzet második meggyalázása e helyen. A szultán udvara teljes fényét kifejtve fogadta a Lippáról háromszáz lovas kíséretében idejött János királyt, a kinek üdvözletére fényes kísérettel eléje küldte Ibrahim nagyvezért. János elérvén a szultán sátrához, leszállott lováról s tizenegyed magával belépett. A szultán felállott, három lépésre eléje ment s megölelte. Vajjon kezet csókolt-e János a szultánnak? egész határozottan nem tudhatni, mert az egykorúak előadásai eltérnek e tekintetben. De a hódolat minden esetre megtörtént s az a körülmény, hogy épen a mohácsi mezőn történt, különösen érezhetővé tette a megalázást. Ezután Jánost leültette a szultán s hosszabb ideig tanácskozott vele, mi alatt a jelen levő török államférfiak állva maradtak. A tanácskozás befejeztével nyájas szavakkal bocsátá el vendégét, a kinek három arany-kantáros lovat s négy arany-hímzésű kaftánt ajándékozott. Ugyanez alkalommal került kezébe a János király hívei által elfogott Perényi is.

Mohácstól ellentállásra nem találva, Szulejmán Buda felé nyomult, a mely város alatt augusztus 28-ikán ütött tábort. A várost jobbára német őrség tartotta megszállva, a melynek parancsnoka Nádasdy Tamás volt. Feladásról Nádasdy nem akarván tudni, szeptember 3-dikán megkezdődött az ostrom. A vár soká tarthatta volna magát, ha az őrség helyt áll, de ez semmi készséget nem mutatott arra. Besserer Kristóf, meg Taubinger János hadnagyok a szándékuknak ellenálló Nádasdyt elzárták s a várat szeptember 8-án szabad elvonulás föltétele mellett föladták. De nem sok hasznuk volt belőle: a janicsárok dühökben, hogy a szultán megtiltá a prédálást, az őrség legnagyobb részét felkonczolák. Nádasdyt János királynak adták át, a ki Gritti meg Brodarics közbenjárására szabadon bocsátotta. Előbb azonban hitére kellett fogadnia, hogy soha nem fog János ellen fegyvert viselni s nem tér Ferdinándhoz.


Bécs ostroma 1529-ben. Ortelius Redivivus-ból.
A) A skót barátok temploma. B) A minoriták temploma. C) Szt. Pongrácz temploma. D) Mi Asszonyunk temploma. E) A fehér barátok temploma. F) A császári burg. G) Szt. István temploma. H) Szt. Dorottya temploma. I) Az augusztinusok temploma. K) A Himmelpforten. L) Szt. Jeromos temploma. M) Szt. János temploma. N) A klarisszák temploma. O) A Duna. P) A külvárosok. Q) A Szárhegy. R) A Duna egyik ága. S) A szultán sátra.

Még könnyebben folyt a hadjárat Budán túl. A várak kardcsapás nélkül jutottak török kézre; így Visegrád, a melylyel együtt a korona is a szultán kezébe került, továbbá Esztergom, hol az érsek maga hatszáz ember kíséretében megjelent a nagyvezérnél hódolatra. Őt is, valamint Perényit arra kényszerítettek, hogy a bécsi táborozásban részt vegyen. Komáromot, Tatát elhagyta őrségök, csak a pozsonyi parancsnok: Szalay János, a ki néhány golyót is röpített a törökök közé, tanúsított ellentállást, kinyilatkoztatván, hogy csak akkor áll a feladás iránt szóba velök, ha Bécs már elesett. A törökök nem akarván ostromolni, tovább vonultak s szeptember 27-ikén Bécs alá érkeztek.

Bécsben általános volt a rémület s a ki tehette, elmenekült. Ferdinánd Linzbe tette át székhelyét. Onnan írta a legkétségbeesettebb leveleket bátyjához: Károlyhoz, a német birodalomhoz s máshova, hogy most már nemcsak Ausztriáról, hanem az egész kereszténységről van szó. Oly híreknek is adott hitelt s tovább is adta, hogy a szultán Bécsben akar telelni s azután hároméves háborúban egész Németországot akarja meghódítani. De bizony Károly sem küldött segélyt, pedig augusztus 5-ikén már megkötötte volt Ferencz franczia királylyal és ennek szövetségeseivel Cambrai-ban a békét. Ellenben a szomszéd tartományok az ijedtség hatása alatt némi erőfeszítést tettek: Csehország 30,000 gyalogost és 2000 lovast állított talpra s a nemességnek is jelentékeny része fegyvert fogott. Morva is kiállított összesen 25,000 embert. Némi csapatokat Bajorország, György szász herczeg s némely német városok is küldöttek. Arról azonban, hogy ezek valamit tettek volna, semmit sem olvasunk. Szulejmán nem ő miattok, hanem az ősz beköszöntése folytán – a janicsárok a török törvény szerint csak tavasztól őszig voltak kötelesek harczolni – továbbá az élelmezés elégtelensége miatt volt kénytelen október 14-én megszüntetni az ostromot, miután katonái a foglyok nagy részét kardélre hányták.

Október 25-ikén ért Budára, a hol János király ünnepélyesen fogadta s diadalmas hadjáratához szerencsét kívánt. Pár nap mulva díván – így nevezik a törökök azokat a gyűléseket, amelyeket a szultán fontos állami ügyekről való tanácskozás czéljából a legelőkelőbb emberekből összehív – tartatott Budán, a melyen Szulejmán az urakat János iránt hűségre intette, viszont Várdait és Perényit kegyelmébe ajánlotta. A koronát azonban, a hazafiak nem kevés ijedtségére, elutazásakor sem adta át. Állítólag az volt a terve, hogy vagy a saját vagy Ibrahim fejére teszi, de utóbb mást gondolt s két állomásra Pesttől, Athinay Simontól, a kit tudományosságáért – ennek köszönheté a „Deák” melléknevet – igen megkedvelt visszaküldé. November 10-ikén ért Nándor-Fehérvárra, a honnan diadalát (?) hirdető tudósítást küldött Velenczébe. Deczember 16-ikán Konstantinápolyba érkezett, a ahol fényes ünnepélyekkel akarta a nem épen szerencsés háborúja következtében támadt rossz hangulatot eloszlatni.


Janicsár keresztény foglyokat hurczol magával.
Guldenmundt J. egykorú metszetéről.

Bécs fölmentése után Ferdinánd hasznavehető csapatait Magyarországba küldé. Katzianer ellátta Nagy-Szombatot és Trencsényt élelemmel s néhány kisebb várat is bevett. Serédy Egert kerítette kezébe, de Bebek már hiába működött Boldogkő ellenében. Mindezek azonban csak másod- vagy harmadrendű harczok voltak. Nagyobb czélja csak a vitéz Salm működésének volt, a ki meg akarta lepni Budát, azonban siker nélkül, mert már Esztergom alól visszaszorították.


Szulejmán János királyt a magyar urak hűségébe ajánlja.
A „Neu eröffnete ottomanische Pforte” czimű, 1694-ben megjelent műből.

Egészben véve tehát kitűnt, hogy valamint János sem bírta a törökre támaszkodva meghódítani az országot, azonképen Ferdinánd sem volt képes elhatározóbb csapást mérni ellenfelére, a török távozása után sem. Ily körülmények között mind általánosabbá lett a hazafiak között az óhaj: vajha elkerülnék a fölösleges vérontást s a két király egymással békére lépne, a mi legalább egyelőre nyugalmat szerezne a nemzetnek. Ez irány szószólójául ezuttal Várdai Pál esztergomi érsek lépett fel, a kit tulajdonkép egyik párt sem számíthatott hívei közé. Elkezdett leveleket irogatni mindkét fél legbefolyásosabb embereihez s nem épen eredmény nélkül. Nem mintha valamely fél őszintén békére törekedett volna, de mindegyiknek üres lévén a pénztára, örömest egyezett volna bele némi fegyverszünetbe, a mely alatt még jobban lehetne folytatni az alkudozást. Ferdinándot – a ki különben kevesbbé akarta kitüntetni, hogy szüksége van a békére – az is sarkalá, hogy Károly császár a németországi protestánsokkal lévén elfoglalva, tőle sok segedelmet nem várhatott; Jánost pedig az, hogy a franczia király megbékült a császárral s így viszont attól nem nyerhetett segítséget. Továbbá szerette volna eloszlatni a rossz benyomást, a melyet a törökkel való szövetsége előidézett. Hogy mennyire megbotránykoztak eljárásán, mutatja az, hogy a pápa még ki is átkozta; s habár az átkot már négy nap mulva visszavonta, ez csak titokban történt, s így a világ előtt mégis mint kiátkozott szerepelt. Hogy békülékeny hajlamát kitüntesse, levelet írt az ausztriai rendekhez, a melyben a béke érdekében való közbenjárásukat kéri ki. Ferdinánd pedig megbízta Zsigmond lengyel királyt és György szász herczeget, hogy békére való hajlandóságát János előtt kinyilatkoztassák s őt egy Boroszlóban tartandó értekezletre meghívják. János a meghívást el is fogadta az alatt a föltétel alatt, ha Ferdinánd nem magyar tanácsosaival képviselteti magát, a miben ez megnyugodott. Később egyéb nehézségek merültek fel, a melyek következtében az előleges alkudozások az 1530-ik év egész nyarát vették igénybe, úgy hogy a béketárgyalások csak novemberben kezdődhettek és pedig nem Boroszlóban, hanem Posenben.

Meg kell még emlékeznünk egy aránylag csekély jelentőségű, de könnyen végzetessé válható eseményről, mely Várdainak a béketárgyalásokat előkészítő munkálkodásával van kapcsolatban. Zalatnoki Hobordanszky János ugyanis, a kit törökországi követségéből, mint nem valami kitünően tapintatos embert már ismerünk, János király iránt engesztelhetetlen gyűlölettel viseltetett. Oka biztosan nem ismeretes. Azt írják, hogy családját a ráczok megölték s ezt állítólag Jánosnak tulajdonította. De akármi volt is, mindenesetre tény, hogy Jánost engesztelhetetlenül gyűlölte. Hogy tehát Jánoshoz férhessen, megjelent Várdai előtt s úgy beszélt előtte, mint a ki a kiegyezésnek Várdaihoz hasonló buzgó barátja. Ezen az érsek nem kevéssé örvendett s mindjárt megbízta egy levélnek János királyhoz vitelével. János nagyon csodálkozott, hogy ellenfelének egyik főhíve útlevél nélkül jön udvarába. Talán iránta való indulatáról is volt némi tudomása, mert bebocsátotta ugyan magához, de szemét a levél átvételekor nem vette le róla. S íme alig hajolt a levél felé, Hobordanszky tőréhez nyúlt. A király azonban észrevevén ezt, segítségért kiáltott, a mire Hobordanszkyt elfogták. Vallatásnál hamar kijelenté szándékát s János hívei még sem ölték meg, hanem fogságra vetették. Meddig volt fogva, nem tudjuk. Egy évvel később még élt, a mikor Ferdinánd János király nemeslelkű hívéért: Bodóért ki akará cserélni, de miután tanácsosai nem javallották, a kicserélés abban maradt.

1530. elején János király Budán országgyűlést tartott, a melyen az ingadozó Várdai is megjelent. Nagyobb jelentősége egyébként ennek az országgyűlésnek sem volt. A királyhoz kiváló hűséggel ragaszkodó s ügyét a Dráva vidékén rendületlenül képviselő Bánffy János nádorrá lett, kincstárnokká Nádasdy Tamás s a török szultán részéről János tanácsosáúl itt hagyott Gritti. A határozatok között figyelmet érdemel, hogy nemcsak a jobbágyokra vetettek minden telek után egy forintnyi adót, hanem a földesurak is készeknek nyilatkoztak, hogy saját zsebökből minden jobbágyuk után 20 dénárt fizetnek az ország szükségleteire.

Ferdinánd király az alatt, míg Jánossal az előleges értekezések folytak a béketárgyalások megkezdése iránt, más úton szerette volna az összejövetelt meghiusítani. Arra ugyan nem volt reménye, hogy ellenségein fegyverrel győzedelmeskedjék. Igaz, hogy a német rendek ez évben nagyobb segélyt szavaztak meg a török ellen, de bátyja nem méltányolta a török veszedelmet, nem hajtva gyóntatója szavára, a ki azt tanácsolá: béküljön meg a lutheránusokkal, engedje meg, hogy a maguk módja szerint élhessenek, kösse azokat ekképen szeretettel magához s akkor készek lesznek Ferdinánd érdekében föllépni. E helyett a törökökkel való békének volt barátja.


János király pecsétje.
Közepen négyfele hasított pajzsban Mgyrország czímere: a pólyák s az apostoli kereszt; a szívpajzsban a Szapolyaiak czímere. A főczímer körül Magyarország s a melléktartományok: Dalmáczia, Csehország, Morvaország, Szlavónia és Galiczia meg Lodoméria czímerei. A korirat: SIGILLVM SERENISSIMI PRINCIPIS DOMINI IOANNIS DEI GR(aci)A REGIS HVNGARIE DALMACIE ETC. Azaz: Ő Felsége János fejdelem urnak Isten kegyelméből Magyarország, Dalmáczia stb. királyának pecsétje.

Ferdinánd is abba veté reményét. Elküldte követeit Lamberg Józsefet és Jurisics Miklóst huszonnégy tagból álló követség élén, amely már májusban útnak indult, de csak október derekán ért el rendeltetése helyére. Fogadtatásuk fényes volt, de azonnal fél-foglyok gyanánt őrizték őket a követek palotájában. Senkivel sem volt szabad beszélniök, nem mehettek a városba, sem hozzájuk nem mehetett senki. Néhány nap mulva a mindenható nagyvezér: Ibrahim elé vezettettek, a ki kevéssé diplomatikusan beszélt velök. Szemökbe nevetett arra az állításra, hogy a császár s a franczia király között béke jövén létre, urokkal az összes keresztény fejedelmek fognak szövetkezni; és ostobaságnak mondá reményöket, hogy a franczia király s a pápa el fogják feledni a császárnak, hogy rosszul bánt velök. Mikor a követek Ferdinándot magyar királyul említették, megkérdezte: vajjon két ország viseli-e a Magyarország nevet? Mert a melyet ő ismer, az nem Ferdinándé, hanem a szultáné s annak engedelméből Jánosé. Mikor a szultánhoz vezették a követeket, oroszlánokkal és puskalövésekkel rémítgették őket. Komolyan nem is beszéltek velök, pedig Ferdinánd kész volt megalázkodni s arra az esetre, ha a szultán egész Magyarországot neki engedi, hajlandó volt évenként 100,000 aranyat fizetni „tiszteletdíjul”, felényit pedig akkor, ha a tényleg kezében levő országrészeket bírhatja békében. A nevetségessé tett követeket a búcsútisztelgés után még hat hétig tartották Konstantinápolyban s csak deczember végén bocsátották haza.

Ferdinánd a Jánossal s a törökkel való alkudozáson kívül még egy eszközt használt ügye érdekében t. i. a fegyvert. Ez ugyan nem vezetett döntő eredményre, de folyton fárasztotta János király pártját és ezernyi nyomorúságot okozott. Szlavóniában az év nagy részén át folyt a harcz, míg végre mind a két fél kifáradván, királyaik beleegyezése nélkül újévig fegyverszünetre lépett. Állandóan háborúskodtak még Ferdinánd ügyében Török Bálint és Serédy Gáspár is, az a Dunán túl, ez a felső Tisza vidékén, szakadatlanúl folytatván a kis háborút. János ellenökben leginkább a Buda bevétele alkalmával hozzá pártolt Nádasdyt alkalmazá, a ki egyébként annyira elbúsult az ország állapotán, hogy a harczokban elesni kívánt. Behívta továbbá Mehemed szendrői basát is, a ki nem is késett 20–30,000 emberrel követni a meghívást. János hiába küldte Ausztriába, Morvába. A basa inkább dúlta a Vág vidékét, nem keresvén: ki Ferdinánd-párti, ki János-párti? úgy, hogy János azt írhatta Grittinek, mikép ehhez fogható kárt az ország még soha sem szenvedett.

A békealkudozásoknak nemsokára meg kellett kezdődniök. Ferdinánd pedig szerette volna, ha azokon, némi hadi sikerekre támaszkodva, parancsoló állást foglal el. Sietett tehát Mehemed kitakarodása után tízezer főre rugó spanyol és német csapatokat, az ügyes vezér hírében álló Roggendorf Vilmos vezérlete alatt, Buda ellen küldeni. De a meglepés nem sikerült. A derék Nádasdy abban hagyta Szigetvárnak, Török Bálint fészkének ostromát, keresztül vágta magát az ellenség csapatain s átvette Buda védelmét. Az ostrom hat hétig tartott, de Roggendorf minden igyekezetét meghiusítá Nádasdynak s a polgárságnak egyesült buzgalma. Deczember 19-én kénytelen volt az ostromot abban hagyni.

János király nem kevéssé örült ez eseményen. Az egész budai polgárságot megnemesíté, azt a kiváltságot is adván hozzá, hogy a főváros védelmén kívül semmi néven nevezendő hadi szolgálattal nem tartoznak. Nádasdy a sikeres védelem jutalmául Fogaras földjét nyeré el. De hogy az öröm ne legyen üröm nélkül, János a konstantinápolyi kívánságnak engedve, Grittit, bár legbuzgóbb hívei, mint Statileo erdélyi püspök és Czibák Imre ellenezték, az ország kormányzójává nevezte ki. Neki adományozá Mármarost is, fiát Gritti Antalt pedig az egri püspöki székre emelte. Laszkyról sem volt szabad megfeledkeznie; somlyói Báthory István mellé erdélyi vajdává nevezte ki.


Gritti Alajos aláírása.
(Ludovicus Gritti gubernator Regni vngarie etc. manu propria.)

E közben megtörtént a poseni értekezés. Kibékülésre természetesen nem vezetett, mert mindegyik fél azzal a kívánsággal lépett fel, hogy a másik mondjon le az egész országról. De mégis volt annyi haszna, hogy kezdtek már egymáshoz közeledni, továbbá, hogy egy évi fegyverszünetet kötöttek, a mely 1531. május 9-ikétől volt számítandó.

A nemzetnek az alkudozásnak annyira-mennyire kedvező menetéről nem volt tudomása. Azt azonban észre vette, hogy egyik király sem képes megvédelmezni sem a töröktől, sem a némettől. És mind általánosabbá lett a nézet: gondoskodjék a két király mellőzésével maga a nemzet érdekeiről s ha már fizetni kell a töröknek, inkább fizessenek egyenest neki, mint mások közvetítésével. Ilyenforma volt a nemzet hangulata s így nem csoda, ha a Várdai által már 1529-ben megpendített eszme: országgyűlésnek a két király mellőzésével való tartása s főkapitány választása, mind szélesebb körben népszerűvé vált.

Sajnos azonban, hogy a magánérdek, vagy inkább a magán-nagyravágyás ezt az alapjában helyes mozgalmat is eltérítette eredeti czéljától. Perényi Péternek ugyanis nem volt kisebb terve, minthogy ekképen elnyerje a főkapitányságot s ezt a török segítségével királysággá változtassa. Egyelőre azonban tervét titokban tartá s csak mint a közügyek iránt érdeklődő szerepelt. 1530 végén ő, Török Bálint és Pekry értekezletet tartottak s azt határozták, mikép szélesebb körű tanácskozásra van szükség, a melynek színhelyéül Babocsát, határnapjáúl márczius 6-ikát tűzték ki. De itt is csak némely előkelőbb egyéniségek lévén jelen, elhatározták, hogy márczius 19-én Bélavárt nagygyűlést tartanak. Ezen számosan jelentek meg, de érdemleges határozatot nem hoztak, hanem Veszprémbe május 16-ikára ujabb országgyűlést hívtak össze. Ferdinánd a bélavári gyülés végzéseit magára nézve eleinte igen kedvezőnek találta, s hogy nagyobb legyen tekintélye a rendek előtt, a pápát s a császárt is felkérte követek küldésére. Később azonban tudomására jutott Perényinek titokban való fondorkodása. Átlátta, mikép Perényi hívei csak arra fogják e gyűlést használni, hogy mind a két király alkalmatlan voltát kitűntessék, mert április 27-ikén eltiltotta híveit a gyűlésen való megjelenéstől. János már eredetileg ellenséges állást foglalt el a tervezett országgyűlés irányában s ellensulyozására május 21-ikére Székes-Fehérvárra hívott össze országgyűlést. Így azután sem Fehérvárt, sem Veszprémben alig jelent meg valaki, de a fehérvári gyűlés a veszpréminek megakadályozásával megfelelt czéljának. Hogy János király egyébként maga sem gondolt az országgyűlésre, kitűnik abból, hogy meg sem jelent azon, hanem az egész évet Erdélyben tölté.

A két király közötti fegyverszünet ideje alatt nem szüntek meg az alkudozások, hogy a köztük való állandó békének alapját megvessék. Egyszersmind ugyanakkor ismét kisértett egy általános háború eszméje a török ellen. A franczia király hajlamot mutatott rá s talán az a gondolat vezette, hogy ha sikerülne Magyarországot egészen megszabadítani a töröktől, s hazánk nem lenne többé szorongatva, teljesen János mellé állna s a nagy európai kérdésekben Ausztriát ellensúlyozhatná. De épen ezért már akkor meg volt az osztrák államférfiaknak az a politikájok, a melyet majdnem kétszáz éven át következetesen folytattak t. i. hogy Magyarországot nem kell annyira segíteni a török ellen, hogy tőle meneküljön, hanem csak annyira, hogy az osztrák tartományokra nézve védő-gátul szolgálhasson. Azért Ferencztől csak pénzbeli segítséget akartak, a mire azonban nem volt kész, azt állítván – s nem alap nélkül – hogy az kétségkívül csak János ellenében fogna felhasználtatni. Ily körülmények között természetesen most sem tudott létre jönni az ezerszer tervelt, de mindannyiszor dugába dőlt egyetemes hadjárat a török ellen. Ellenben a békealkuvások folyton folytak. További értekezés színhelyéűl a lengyel király Krakkót ajánlotta, Ferdinánd pedig Passauban kivánta megtartani. Az eredmény az lett, hogy sem itt, sem ott nem tartották.


János király aláírása.
(Joannes Rex manu p(ro)p(ri)a.)

A nemzetet a felek között folyt alkudozás eredménye oly kevéssé elégítette ki, hogy az előbb aratott csekély siker sem volt képes elijeszteni attól, hogy a királyok mellőzésével újabb kisérleteket ne tegyen. Most Nádasdy Tamás állott a mozgalom élére, a ki Török Bálint és Bakics Pál társaságában november 1-ére Zákányba hívta gyűlésre a tekintélyesebb hazafiakat. Ezek abban a nézetben lévén, hogy kevesen vannak jelentékenyebb határozatok hozatalára, január 1-ére Kenesére hítak össze országgyűlést s elhatározták, hogy azon – Ferdinánd tilalmát nem véve tekintetbe – mindannyian meg fognak jelenni. Ferdinándot ennek következtében sikerült tanácsosainak rábeszélniök: ne tiltsa el híveit a megjelenéstől, hanem inkább legyen rajta, hogy minél többen jelenjenek meg. Csakugyan elég szép számmal jöttek össze mindkét pártból. Voltak, akik alaposabb ujításokat ajánlottak, névszerint a két király mellőztével a köztársasági kormányforma behozatalát. De csak ez ment határozatba: küldessék mindegyikhez követség, megkérdezendő: mily eszközökkel s mi módon lesz képes az országot egyrészt a töröktől, másrészt versenytársától megszabadítani? S a ki nemcsak szóbeli igéretet tesz, de valamit fel is bír mutatni, ahhoz csatlakozzanak mindnyájan. A Ferdinándhoz menő követség tisztével Both Andrást és Dolgos Andrást, a Jánoshoz menőével Héderváry Istvánt bízták meg. Írtak ezenfelül segélyért a császárhoz, a pápához, a lengyel királyhoz, az ausztriai rendekhez, a moldvai s az oláh vajdához, némely kérdések ügyében még a boszniai basának is. A követség eredményének megtudására márczius 12-ikére Berhidára hívtak össze országgyűlést. János nem tiltotta el híveit ez országgyűléstől. Ferdinánd kezdetben igen s mégis az utóbbinak hívei jelentek meg nagyobb számmal, a kik elhatározták, hogy a Ferdinánd által április 24-ikére hirdetett országgyűlés eredménye után döntsenek a két király között.

De ez csak alakoskodás volt. Sem a Ferdinánd által Esztergomba, sem a János által ugyancsak Sz.-György napjára Pestre egybehívott országgyűlés semmi figyelemre méltó eredményt nem mutathatott fel.

Az 1530-ik évben Ferdinánd részéről Konstantinápolyba küldött sikertelen küldöttség nem riasztotta vissza őt, hogy a következő év őszén ujabb követséget ne küldjön, a mely tiszttel Lamberget és gróf Nogarolát november hónapban bízta meg. Mire azonban útra keltek, már május 3-ika volt. Utasításuk még inkább meghunnyászkodó, mint az előbbi, mert ugyanoly feltételek mellett egyévi fegyverszünetet is elfogadhattak most. Sőt arra is felhatalmazta őket Ferdinánd, hogy egyezzenek meg az alatt a föltétel alatt is, a mely szerint Ferdinánd János élte fogytáig lemond Magyarországról, csak azt kötvén ki, hogy halála után ő legyen örököse, és hogy János meg ne házasodhassék.

De mire a követek útnak indulhattak, már késő volt. Szulejmán ugyanis április 25-ikén elindult harmadik nagy hadjáratára, mintegy kétszázezer emberrel s háromszáz ágyúval. Már Nándor-Fehérvár táján járt a sereg, mikor Ferdinánd követei utólérték. A török államférfiak nem tartván a sereg szempontjából lehetőnek a visszafordulást, a követekkel igen lenézőleg bántak. Ibrahim kinyilatkoztatta, hogy Ferdinánd igen kis úr, a kivel nem is érdemes háborút viselni, s hogy a szultán Károly császár ellen jön, a ki, ha igazi császár, ereszkedjék vele harczba, ha pedig nem mer: fizessen neki adót. Ily értelmű levelet kaptak a követek julius 18-án, de még ekkor sem bocsátották el őket. Kénytelenek voltak a török sereg minden mozgalmaiban részt venni s csak a hadjárat befejezése után – szeptember 2-án – térhettek vissza.


Károly császár és Szulejmán szultán.
Egykorú nyomtatvány czímlapja. A Nemz. Muzeum könyvtárában.

A szultán ezuttal nem vette útját Budának, hanem a Dunán-túli vidék délnyugati részén át szándékozott Bécsnek menni, hogy így serege ne a már annyiszor elpusztított középső Duna vidékén vonuljon keresztül, hanem oly tájakon, a melyek addig a pusztulásnak kevésbé voltak kitéve. Ferdinánd e közben nagy buzgalommal készült. Különösen a német birodalom állított ki ez alkalommal jelentékeny haderőt. De tulajdonkép nem került harczra a dolog. A török sereg útjában esett a kis Kőszeg városa. Ezt általában oly csekély erősségnek tartották, hogy kapitánya: Jurisics Miklós rendes csapataival – huszonnyolcz huszár és tíz nehéz vasas – Ferdinánd táborába akart vonulni, mikor a török előhad a város alá érkezett. Ekkor elgondolta, hogy nem hagyja Isten nevében a menekülteket, kiknek a számuk több ezerre ment, hanem igyekszik a várost, a mennyire lehet, megtartani s ekképen Ferdinánd seregének is nehány napi haladékot szerezni. Fölfegyverezte a menekülteket, a mennyiben elégséges fegyvere volt, s így hétszáz főre emelkedett a fegyveresek száma. Ibrahim augusztus 5-én kezdte meg az ostromot. 12-én maga a szultán is a vár alá szállott. Az ágyúk roppant kárt tettek a város nem valami kitünően épített falaiban, már több rés is volt rajtok, de a bátor őrség ujra visszavert minden rohamot. Mégis a védelem a falakban támadt károk következtében egyre nehezebbé vált s élelem, hadiszer mind fogyatékán volt. Az augusztus 22-én intézett roham már-már vészt hoz s négy török zászló lengett a kis város falain. Azonban ujból kiűzték az ellenséget s a lobogókat a falakról leszedték.

A törökök már sokalták a harczot oly hitvány fészekért s miután a megadásra való felhívást Jurisics visszautasította, Ibrahim tudatá vele, hogy kiegyezhetik, csak igérjen évenkénti adót vagy fizessen annak váltságául egyszer s mindenkorra kétezer forintot. „A város nem az enyém – felelé a hős kapitány – s így adót nem fizethetek érte; kétezer forintom pedig nincs.” Háromszor is felszólíták, de Jurisics nem adott más választ. Nemsokára ujból kezdték a törökök az ostromot. A nagyvezér a legnagyobb díjat igérte a janicsároknak s ezek kettőzött dűhvel rohantak a vár falainak. A felényire olvadt őrség a réseket nem birta védeni s egy az ostrom alatt felhányt ideiglenes védő fal mögé vonúlt, mire a törökök nyolcz zászlót tűztek a falakra. Mikor ezt látták a harcz kimenetelét váró öregek, asszonyok és gyermekek, egetrázó jajkiáltásban törtek ki. Azonban mintha e jajkiáltás valami kisérteties hang volna, a győzedelmet már-már kivívot törökök mintegy megbabonázva, oly hirtelen vonultak vissza, hogy még zászlaik közül is kettő a várbeliek kezébe jutott. Mi volt ez ijedtség oka? az egykorúak előtt már csodának látszék. A törökök egy lángpallosú jelenségnek, a keresztények Szt.-Márton, a törököktől elpusztított Szombathely védőszentje bosszújának tulajdonították.

Pár óra mulva megjelent négy török a résnél s felszólítá Jurisicsot, hogy jőjjön Ibrahimhoz, ő kegyelmet fog kieszközölni részére a szultánnál. Jurisicsnak az utóbbi küzdelemben elfogyván a puskapora, mit tehetett mást? kész volt megalázni magát, miután menedéklevelet nyert s a várba két törököt túszul küldtek.


Ibrahim nagyvezér.
Guldenmundt J. egykorú metszetéről.

Nem kis csodálkozására a nagyvezér kiváló szivességgel fogadta. Tudakozódott betegsége után, a melyben konstantinápolyi követsége idején szenvedett, veszélyes-e a sebe? vár-e segítséget? és még több mást. Végül kinyilatkoztatá, hogy a szultán megkegyelmezett s a várat neki adományozza. Jurisics ismerte emberét: megcsókolta a nagyvezér öltönyét. Ibrahim felszólítá, jöjjön kézcsókra a szultánhoz. De Jurisics válaszolá: „Ismerem hatalmadat és tekintélyedet a nagyúrnál, a mit te igérsz, azt ő is megtartja. Sebeim következtében gyenge vagyok, engedd, hogy haza mehessek!” Tudta jól, hogy e szavaival megnyerte a nagyvezért, a ki csakugyan igen kegyesen bocsátotta el. A törökök legalább látni szerették volna a várat, a mely őket annyi ideig feltartóztatá s a hadjáratot meghiusítá. De Jurisics ezt nem akarta, mondván, hogy ott dühös spanyolok meg németek vannak, a kik ha törököt látnának, ő reá nem tekintve, menten agyon vernék. Kész volt azonban megengedni, hogy a város falaira kitűzzék a török zászlót. A törökök ezzel is beérték. Nehány janicsár felhágott a romba dőlt falakra, kitűzte a lobogót, elkiáltotta harsány hangon, hogy „Csak egy az Isten s annak a prófétája Mohamed.” A szultán és Ibrahim gőgjöket kielégítve látván, másnap megkezdették a szokásos öldöklés és rablás között a visszavonulást.

E közben a legnagyobb kényelemmel szervezkedhetett Bécs alatt Ferdinánd serege, a mely valami kilenczvenezerre emelkedett, köztük nagy számú német birodalmi had Frigyes pfalzi választó-fejedelem alatt, továbbá spanyolok, olaszok, csehek s a törökök legfélelmesebb ellenségei: a most mind inkább elhíresedő magyar huszárok. Az utóbbiak száma 12–15,000-re emelkedett. Most lett volna az ideje, ha Kőszeg támogatására nem tettek is semmit, hogy elhatározó csapást mérjenek a törökre, de a nagy erő mondhatni elolvadt Bécs alatt, a minek egyik főoka a pénzhiány volt. S épen ezen okból mondtak a rendetlenűl fizetett olaszok először „Isten hozzád”-ot Ferdinánd zászlainak. A császár ötezer spanyollal s ugyanannyi némettel Olaszországba ment, a német birodalmi sereg pedig kijelenté, hogy eljött ugyan az osztrák-német tartományok védelmére a török ellen, de nem azért, hogy segédkezet nyujtsanak Ferdinándnak János király ellenében. Ferdinánd s a pártján levő magyarok egy illuzióval szegényebbek lettek. Mert igazuk volt azoknak, a kik azt állíták, hogy Károly s a német birodalom segítsége sohasem lesz elegendő a török kiűzésére.

* * *

János király ügyein a Szulajmán hadjárata semmit sem lendített. Pedig, ha a szultán elfogadja Ferdinánd legutóbbi békeajánlatát, egy időre igen megjavultak volna. A szultán hadjárata inkább kárára volt Jánosnak, a mennyiben Gritti, az itt levő török őrségre támaszkodva, mindinkább tágította hatáskörét, aggodalomba ejtve mind Jánost, mind a magyar urakat. Attól tartottak, hogy utóbb is az ország nyakára fog ülni ez a sehonnai. Hatalma annyira emelkedett, hogy a zákányi értekezleten némelyek megfeledkezve a becsületről, őt akarták királyúl, mondván: „Ő bírja legjobban a szultán bizalmát s így legtöbbet tehet az ország érdekében.” Most pedig országgyűlést tartott Pesten. Ezt a király mellőzésével, mint kormányzó hívta össze s tartá meg. Az országgyűlésen olasz nyelven mondá el beszédeit, a melyeket a rendeknek Dóczy János tolmácsolt, a kit a kincstartóságban segédévé nevezett volt ki. Biztosította az országot arról, hogy közbenjárására a szultán jó indulattal lesz az ország iránt, s – mintha már uralkodó volna – megígérte, hogy habár idegen, az ország kormányát mindig magyarokkal fogja intézni. A rendeket sértette ez a hang s követeket küldtek János királyhoz, „a ki szintén nem gyermek már s így nincs is szükség kormányzóra”, hogy megtudják véleményét. De a hatalmas ember ellen a király semmit sem mert tenni. Felelete körülbelül oda ment ki, hogy miután ismételt árulások következtében kénytelen volt Gritti segítségét igénybe venni, most már el kell türnie hatalmát. A tanácsadásra fölkért Verbőczi sem mert valami határozott véleményt nyilvánítani, s így csakugyan kivetették a Grittitől kívánt adót: a nemesek s nem nemesek ingóságainak felét.

Ily viszonyok között a János-párti előkelőkben ismét növekedett a hajlam a Ferdinánddal való kibékülésre. János király tehát Esztergom ostromát, a melyet Gritti kezdett volt meg, csak lanyhán folytatta, október 16-án pedig Katzianer közeledtének hírére egészen abban is hagyá. Ferdinánd, a kinek erejét a török elleni készületek kimerítették a nélkül, hogy az egybegyűlt sereggel valamit tehetett volna, a maga részéről is kivánatosnak tartá a fegyverszünetet. Azért szivesen beleegyezett Katzianernek János követeivel való találkozásába, a mi Megyeren történt meg s ujévtől (1533.) számítva négy hónapra terjedő fegyverszünetet eredményezett.

De a fegyverszünetnek még az a rendeltetése is volt, hogy béketárgyalásokra felhasználják. Az alkudozások február végén Pozsonyban kezdődtek meg. Jánost Frangepán kalocsai érsek, Brodarics és Verbőczi képviselték, Ferdinándot pedig Katzianer, Szalaházy, Thurzó Elek és Szaniszló, Bakics Pál meg több német tanácsos. Közbenjárókul Veeze János lundeni érsek és Scepper Kornél császári követek szerepeltek. Hozzá is fogtak a békealkudozásokhoz, mikor Zárai Jeromostól január 21-én kelt levél érkezett, a mely a helyzetet egészen megváltoztatá.

Zárait ugyanis Ferdinánd elküldte volt Konstantinápolyba Ibrahim biztatására, a ki levélben tudatta vele, hogy a szultánt ez idő szerint nem volna nehéz megnyernie a békének. Mi volt az oka, hogy a mindenható nagyvezér most János ellenségévé vált? nem tudjuk. Ugy látszik, hogy Ferdinánd ügynökei urok részéről még több ajándékot helyeztek részére kilátásba, s miután, mint látni fogjuk, Gritti is kezdett Ferdinánd érdekében működni, nem valószinűtlen, hogy a végső terv az volt, hogy hol az egyik, hol a másik királyt pártolva, mindkettőt tönkretegyék s Gritti számára szerezzék meg a magyar koronát. Ferdinánd örömmel fogadta az ajánlatot s így történt, hogy Zárai egyszerű, csak tíz tagból álló követség élén novemberben útnak indult s január 10-én a török fővárosba érkezett. Már négy nap mulva fogadta a nagyúr, a ki a békepontok megállapítását ugyan későbbre halasztá, de a fegyverszünetet addigra is elfogadta. Sőt, habár nem teljes határozottsággal, olyképen beszélt, hogy kész Magyarországnak a két király között való felosztásába is beleegyezni. Csak azt kívánta, hogy hódolat jeléül Esztergom kulcsait beküldjék neki. Hogy az alárendeltségi viszonynak szebb czíme legyen, épúgy, mint pár év előtt Jánost, most Ferdinándot is fiául fogadta. A részletek megállapítására pedig már útnak indult Ferdinándhoz egy török követ, Zárai fia: Veszpázián kiséretében.

Ilyenek voltak a Pozsonyba érkezett hírek, a melyek olyan hatást tettek az összegyűlt biztokosokra, mint valamely bombának a beütése. Ferdinánd magyar tanácsosait igen sértette, hogy az ügy hozzászólásuk nélkül történt, János követei pedig épen csalfa kijátszást találtak abban, hogy Ferdinánd velök s a törökkel egyszerre folytat alkudozást. Ki is jelentették, hogy az alkuvást most már egészen abban hagyják, s Károly császár követeinek minden marasztása sem volt képes őket arra bírni, hogy szándékuktól elálljanak. Nem sokkal ezután – márczius derekán – érkezett meg Bécsbe a Zárai Veszpáziántól kalauzolt török követ. Ferdinánd nem kevéssé örvendett ez eseményen s hogy a magyar urak se panaszkodhassanak, sokakat felhívott közülök ez alkalomból, s eléjök terjeszté a béketervezet főbb pontjait. Ezek azonban korán sem voltak attól annyira elragadtatva, mint királyuk s határozottan kifejezték aggályaikat az ország felosztása felett. Nehéz és szokatlan dolognak tarták ugyanis, hogy két királya legyen valamely egy nyelvű, egyenlő szokások és törvények szerint élő népnek. Azt is hangsúlyozták, hogy annak következtében közülök is sokan kénytelenek lennének János alattvalóivá lenni. Különösen veszélyesnek találták Esztergom kulcsainak bemutatását, mert abban – igen helyesen – a török fönhatóság elismerését látták.

A különben igen szép fölterjesztésnek egy nagy hibája volt, az t. i., hogy gyakorlatban nem mutatkozott kivihetőnek. Ferdinánd örvendett, ha ily föltételek alatt elnyerheti a békét s ebeli készségének nyilatkozatával április 12-én már visszabocsátá a török követet Zárai kiséretében, a kihez most már Scepper is csatlakozott. Meg voltak ugyan bízva a követek, hogy kísértsék meg egész Magyarország birtokát azon föltétel alatt kieszközölni, hogy a császár visszabocsátja Koront, egy Moreában levő erős várat, a melyet hajóhada a mult évben foglalt volt el a törököktől. De a tényleges birtokállapot, sőt egy-két vár átengedése árán is bátran megköthetik a békét.

A követséget, a mely Ibrahimnak hétezer aranyat érő ajándékot vitt, a nagyvezér ismét igen jól fogadta s a Jánossal való ügyre nézve Grittihez utasítá. Ez hangsúlyozta, hogy miután a szultán egész Magyarországot Jánosnak ajándékozta, tőle vissza nem veheti s egyes részeit sem adhatja át Ferdinándnak. Azonban annak halála esetére reményt nyujtott neki, ha addig érdemeket szerez a szultán irányában. Olyat is mondott, hogy János halálát talán elő is segítenék – egy adag méreggel. És reményt nyujtott, hogy a szultán nem ellenezné, ha János országának valamely részét önként átengedné. Egy szóval a török diplomácziának ez ügyben oda ment ki minden igyekezete, hogy lehetőleg megigérjenek mindent, de ne határozottan, úgy hogy Ferdinánd emberei teljes biztonságban érezzék magukat, de azért a szultán tulajdonkép semmire se legyen kötelezve.


I. Ferdinánd király emlékérmének előlapja.
A király arczképe a körirattal. FERDINAND(us) D(ei) G(racia) RO(manorum) HVNG(ariae) BO(hemiae) REX. Azaz: Ferdinánd, Isten kegyelméből a rómaiak, Magyarország és Csehország királya.
A Nemz. Muzeum régiségtárában.

Igy álltak a viszonyok, mikor junius 23-án a szultán elé bocsátották őket. Mélyen meghajoltak előtte s öltönyének szegélyét csókolták. Scepper volt a szónok: „Fiad, Ferdinánd király – így szólt – a maga összes javait úgy tekinti, mintha a tieid volnának, a tieidet pedig a magáéi gyanánt nézi, mert ő a te fiad. Azt nem tudta, hogy te Magyarországot magadnak kívánod, különben soha sem kezdett volna háborút. Ő igen örvend, hogy országa a tied, az ő atyjáé, és szerencsét kíván neked hozzá; reméli, hogy az atya segíteni fogja mind ez országnak, mind másoknak birtokához.” Ezután mentegetődzött, hogy ajándékot nem hozott s Ibrahimot, ki a minap Ferdinándot testvéreűl fogadta, ura s Mária királyné fogadott bátyjául s ügyvédjeül mutatá be. Ezután még Zárai mondott hosszabb beszédet, a melyben reményének adott kifejezést, hogy ujabb meg ujabb levelek és követek által folytonosan tovább fűzött béke fog létrejönni az atya s a fiú között.


I. Ferdinánd király emlékérmének hátlapja.
Folyamisten, baljában evezőlapáttal, jobbjában vödörrel, melyből vizet önt. A körirat: IN SPEM PRISCI HONORIS. Azaz: A régi tisztesség reményében.
A Nemz. Muzeum régiségtárában.

Ezután Szulejmán mondta el válaszát, a melyet Junisz bég tolmács a következőkép adott vissza: „A mit kértetek, azt megadja a nagyúr. Boldogok ti, a kik válaszszal mentek haza, mert előttetek hatan a nélkül tértek vissza. A nagyúr jó és erős békét ad nektek, nem hét, vagy huszonöt, vagy száz évre, de kétszázra, háromszázra, addigra, a meddig magatok akarjátok, a meddig ti azt meg nem szegitek. A nagyúr úgy fog viselkedni fia: Ferdinánd király irányában, a hogy az atyához illik. A nagyúr földjei és népei Ferdinándnak is földjei és népei, viszont Ferdinánd földjei, népei a nagyúrnak is földjei és népei. Ha Ferdinándnak pénzre, hajóra vagy hadakra van szüksége, csak írjon atyjának s ez mindent küld, a mire szüksége lesz. Sőt saját személyében és ágyúival is megoltalmazza mindaddig, míg csak a békét megtartja, a mit a nagyúr soha sem fog megszegni. Mária királynénak hitbérét s a mire csak joga van Magyarországon, mind megadja a nagyúr.” Ezután Ibrahim szólott. Kijelenté, hogy a nagyúr s ő Gritti Alajost kiküldik, hogy teljes hatalommal intézkedjék Mária királyné birtokai ügyében. Azután intett Sceppernek, hogy e kegyelemért csókoljon kezet a nagyúrnak. De mivel a szultán kezét nem mozgatá, csak térdét merték megcsókolni a követek. Végül kinyilatkoztatá Ibrahim, hogy a mit János és Ferdinánd egymással végeznek, azt a nagyúr s ő helyben fogják hagyni.

Ez értelemben állították ki a békéről szóló oklevelet. Így történt, hogy most már két királya volt az országnak Szulejmán császár kegyelméből. Adót Ferdinándtól sem követelt a szultán, de az országot mind ő, mind János a szultán hűbéreül ismerte el s hazánk a legjobb úton volt, hogy két királya mellett a török kezébe kerüljön. A követek szeptember 21-én érkeztek vissza Bécsbe a „szerencsés (?)” eredménynyel. Ferdinánd nem is késett, hogy azt október elején köztudomásra hozza.


Török főtiszt.
Guldenmundt J. metszete, Bécs első ostroma idejéből.

Magyarországon ez évben egyéb nevezetes nem történt, mint hogy János király hadat vitt a Dunán-túli nép egyik ostora, a Palota várából pártkülönbség nélkül pusztító és zsaroló Móré László ellen. A várat bevette s Mórénak állítólag kétszázezer forintra menő kincsét az ostromlóknak zsákmányul engedte. Fontosabb dolog volt ennél a két király, de különösen a török békében bízó Ferdinánd részéről nagyban űzött párttoborzás.

Utóbbinak sikerült megnyernie Erdődy Simont, a ki számos más szlavóniai urat is átpártolásra bírt, továbbá Bebek Ferenczet és Nádasdy Tamást. Magával Perényivel is folytak ez irányt az alkudozások. Miután Bánffy nádor ez időben meghalt, a tudós Verbőczi pedig a gyakorlati ügyekben kevés szerencsét mutathatott föl, János államférfiai majdnem kizárólag papok valának, mint: Uttyesenics György, Frangepán, Brodarics és Statileo.

Ferdinánd a fenforgó körülmények között nagy reményeket vetett Gritti eljövetelébe, ámbár Zárai és Scepper, akik 1533 végén s 1534 elején ujból Konstantinápolyban jártak, már korán sem küldtek oly megnyugatató tudósításokat Bécsbe, mint annak előtte. A félelmes ember csakugyan megindult junius 18-dikán, előbb azonban Jánost ismételten biztosítá, hogy övé lesz az egész ország. De bármelyik fél érdekében akart is működni, első sorban a saját megfészkelését tartotta szem előtt. A mit ujabban azzal is kitüntetett, hogy most már kisebb fiát: Pétert is magával hozta, hogy a Jánostól neki adományozott Mármaros urává tegye. Kíséretében több volt kétezer embernél, akikkel útját Erdélynek vette. Jövetelének hírére a közvélemény ellenállhatatlanul zúdult föl ellene, annál is inkább, mert az országban több elvetemült főúr, mint Batthyányi Orbán, Dóczy János és Csáky Mihály párthívei voltak, s ismételten hangoztatták, hogy ő volna legalkalmasabb a királyságra. A nagy tömegre az a hír sem téveszté el hatását, hogy mikor Gritti a Dunán át akart kelni s az e végből oda rendelt előkelő bojár nem szerzett be elég hajót, azt lenyakaztatta.

A legnagyobb mértékben fel volt izgatva a magyar s első sorban az erdélyrészi nép, mikor Gritti Brassó alatt átlépte a határszélt. Egyszerre az a rémhír terjedt el, hogy a zsarnok emberei az augusztus 11-éről 12-ére virradó éjszakán Czibak Imrét, János király egyik legderekabb vitézét s a nagyváradi püspökség kormányzóját, a kit a nép azért is igen szeretett, mert ő volt az, a ki a „fekete ember”-től megszabadítá, orozva megölték.


Szapolyai János gyűrüs pecsétje vajda korából.
Oldalt e fölirat: WAY(woda) TRANS(ilvaniae) ET CO(mes) SICV(lorum). Azaz: Erdélyi vajda s a székelyek grófja.

E miatt oly általános volt a fölháborodás, hogy a nép seregestül tódult Czibak unokaöccsének: Petróczy Miklósnak zászlai alá, a ki véres kardot hordoztatva körül, bosszúra hívta fel a népet. Pár nap mulva oly tömeg gyűlt össze, hogy Kun Kocsárd és Majláth István nagyobb veszedelem elkerülése végett személyesen álltak annak élére. Gritti, a ki erre nem volt elkészülve, Medgyes várába vonult, a hol sokáig védelmezte magát; egyszersmind mindenfelé követeket küldött segélyért: így János királyhoz, a moldvai vajdához, a szendrői basához. De hiába! Csak a vajda jött meg s az is ellenségeihez csatlakozott. A várost a nagyszámú vívók előbb ki akarták éheztetni, de ágyúik hatását tapasztalván, szeptember 29-én általános rohamot intéztek ellene. Ekkor a Grittinek csak kényszerűségből engedelmeskedő polgárság meg Batthyányi Orbán a vívókhoz csatlakoztak, Gritti és hívei pedig fogságba estek. Hasztalan ígért váltságot: tanácsadójával, Dóczyval együtt lefejezték. Fiait Moldvába vitték, a hol valószínűleg erőszakos halállal múltak ki. Kincsei a bosszúállóknak estek prédául.

* * *

Gritti halála a nagy közönségnél általában igen kellemes benyomást keltett. Nem úgy János királynál és főbb embereinél. Ők örvendtek volna, ha megszabadulnak ettől a veszedelmes embertől, de a mód sehogy sem volt alkalmas reájok nézve. Attól lehetett ugyanis tartani, hogy a szultán nem fogja békén eltűrni kegyenczének megölését. Jánost is részesnek fogja tartani benne, ha csak valami borzasztó vérfürdőt nem rendez a résztvevők között; viszont, ha János Gritti megbosszúlójakép lép fel, úgy kétségkívül a nép fog fellázadni ellene. Ez a kétség már a lázadás kitörésekor feltámadt János udvarában s ez okozta, hogy a király nem merte Gritti segélyhívását teljesen figyelmen kívül hagyni. Némi csapatokkal csakugyan útnak indult Erdély felé, de a lehető leglassabban nyomult elő, majd Nagy-Váradon állomást tartott, a hol hű vezére Kun Kocsárd jelent meg előtte, figyelmeztetvén, hogy a nép mennyire el van ellene keseredve s csakugyan sikerült őt megállapodásra bírni. Itt találta Jánost Gritti halálának híre. De ha a velenczei korcs elleni lázadás már oly kétségbe hozta, mennyivel nagyobb mértékben támadt az föl benne most. A végső határozat azonban mégis a legjobb volt: a király inkább kitette magát a szultán bosszújának, hogysem népe hóhérává legyen. Elismerte mintegy a lázadás helyességét, annak egyik fővezérét, Majláthot, vajdává nevezvén ki. A Grittivel czimboráskodó Laszkyt is elfogták Budán s a híres csonka toronyba zárták. Iratait is elkobozták. Ezek között több olyan volt, a melyből kitűnt Grittinek János ellen való törekvése.

János e körülményt a szultán előtt mentségül kívánván felhasználni, nem késett Laszky iratai közül a Grittit terhelőket Konstantinápolyba küldeni. Egyelőre azonban mégis vége volt az iránta való jó indulatnak. A szultán kiküldé Junisz bég nevű tolmácsát: tartson vizsgálatot Gritti halála ügyében s igyekezzék a lehetőség szerint annak kincseit is visszaszerezni. Junisz bég kiküldése pedig világosan János ellen való tüntetés volt. János követei ugyanis ezt a kicsinynek vélt embert elmulasztották ajándékokban részesíteni, amiért esküdt ellenségökké lett s nem késett nyilván hirdetni, hogy a hűtlen János király meg fog fosztatni országától.

Ferdinánd előtt nem voltak e körülmények ismeretlenek. Elérkezettnek vélte tehát az időt arra, hogy a törökre támaszkodva, megállapíthassa uralmát Magyarországon. Sietett Sztambulban kinyilatkoztatni sajnálatát a fölött, hogy a szultán ily derék tanácsadóját elveszíté, valamint a fölött, hogy ezzel a béke műve, a melyben Gritti eljárandó volt, mennyire vissza van vetve. Reményét fejezte ki továbbá, hogy a nagyúr megvonja ezentúl az arra nem érdemes Jánostól pártfogását s őt fogja egész Magyarország királyává tenni. A Ferdinánd-párti basák is tele szájjal fújtak, hogy éleszszék a harag tüzét János ellen. Ibrahim pedig értesíté Ferdinándot, hogy csak igyekezzék érdemeket szerezni a szultán irányában, különösen azzal, hogy Jánosra ügyel: nem fogja kárát látni.


Szulejmán szultán arczképe.
Egykorú metszet az Orsz. Képtár metszet-gyüjteményében.

János király, mióta az európai hatalmak a törökkel való szövetsége következtében legalább színre visszavonultak tőle, meglehetősen abban hagyta a követek járatását a különböző udvaroknál. Most ismét ehhez az eszközhöz nyult, hogy magát az ellenséggé vált törökkel szemben fentartsa. Az időpont kedvezőnek látszott, mert ekkor kezdődött a harmadik háború Károly császár és Ferencz király között. Elküldé tehát Verancsics Antal nevű fiatal diplomatáját Párisba és Londonba, hogy megnyerje az ottani uralkodók támogatását a Habsburg-ház ellenében, másrészt pedig, hogy a török szultánnál szóljanak mellette. És Verancsics nem járt siker nélkül. A franczia király ugyanis, a kinek egyik alapelve volt, hogy Ausztria kelet felől mindinkább féken tartassék, természetesen semmikép sem látta volna jó szemmel, ha Ferdinánd Gritti halálát felhasználhatja arra, hogy megszerezze egész Magyarországot. Sietett tehát Konstantinápolyban odahatni, hogy a rossz indulat János iránt csillapodjék.

Ugyanakkor elküldte János Brodaricsot Bécsbe Ferdinándhoz, az egyezkedés fonalának ujból való fölvétele végett. Frangepán Ferenczet pedig Rómába meneszté, hogy az újonnan választott pápát, III. Pált, megnyerje közbenjáróul. A pápa nem is lett volna idegen e megtiszteltetés elfogadásától, de Ferdinánd visszautasítá.

1535 tavaszán az alkudozások mindazonáltal megindultak. János követei most már engedékenyeknek mutatkoztak, nem kívánván egész Magyarországot, hanem csak a tényleg birtokában levő területet, továbbá Ferdinánd legidősb leányának a kezét. Ámde ezúttal Ferdinánd volt távol oly föltételek elfogadásától, a minők alatt a legutóbbi török háború idején lett volna kész a békére. Ellenkezőleg az egész ország birtokát követelte, Jánosnak csak a királyi czímet s némi évdíjat, vagy annak megfelelő birtokot lévén hajlandó engedni.

Így meg János emberei nem voltak készek az egyességre s az alkuvás csak az idő húzására-halasztására szolgált. A király udvara kétségkívül abban a meggyőződésben volt, hogy a szultán nemsokára visszatér régi politikájához. De Konstantinápolyból a franczia közbenjárás mellett is mind rosszabb hírek érkeztek. E körülmények végre Uttyesenics Györgyben is őszinte békehajlamot keltettek. Már pedig János királynál ez volt elhatározó. Az egyszerű pálos remete ugyanis már váradi püspökké, kincstartóvá emelkedett, azonfelül, bár czím nélkül, ő lett János király egész kormányának lelke. A király legbelsőbb tanácsában tehát megszerkesztették a béke föltételeit, a melyek alapján a viszonyok nyomása alatt készek voltak megalkudni. S e föltételek valóban roppant engedékenységről tesznek tanúságot. Mert János Ferdinánd javára kész volt lemondani az egész országról – Erdélyt s Szlavóniát is beleértve – kész volt kiadni a koronát, Budát és Temesvárt pedig egyenesen a császár kezébe bocsátani, hogy azokat egész erejéből védelmezze, s Ferdinánd kezébe csak János halálával vagy Nándor-Fehérvár visszavétele után bocsássa. Mindezekért János csak azt kívánta, hogy élete fogytáig a királyi czímet viselhesse, továbbá a Kárpátok aljában királyi joggal tizenhét vármegyét s öt királyi várost – köztük Pozsonyt és Kassát – bírjon; ugyanő bírja a bányákat és bányavárosokat, a körmöczi pénzverési joggal, valamint a huszti, diósgyőri és zólyomi uradalmakat, szóval Mária királyné hitbérét, ellenben Ferdinánd váltsa ki Jánosnak a mohácsi vész előtt bírt javaiból mindazt, a mi bármi czímen idegenek kezébe került. De mindezt János csak élte fogytáig bírja, utódaira át nem száll. Ezeknek csak Szepes-megye, továbbá a diósgyőri, munkácsi, dévai és visegrádi uradalmak, a Thurzó birtokában levő négy vár s a Perényitől bírt Palóczy-féle örökség jusson örökül, a miket a császár „szepesi herczegség” czímmel fog felruházni. Ezenkívül kívánta János, hogy Ferdinánd azonnal kétszázezer forintot fizessen; a szepesi prépostság emeltessék püspökséggé; János király országrészének legyenek saját főtisztviselői, de a nádor hatalmi köre az egész országra terjedjen ki; a foglyokat cseréljék ki, különösen a derék Bodót bocsássák szabadon, Nádasdyt pedig, a ki János irányában tett hitét megszegte, szolgáltassák a kezébe.

Valóban becsületére válik János király udvara diplomácziai ügyességének e béketervezet. Senki sem mondhatta ezután, hogy nem óhajtja őszintén a békét s nem ment el az engedékenység legszélső határáig. Mindamellett igen sok olyat is kívánt, a miknek Ferdinánd részéről való elfogadása majdnem a lehetetlenséggel volt határos. Ilyen pont volt Mária királyné hitbérének követelése. Mert Ferdinánd alig merte volna testvérének azt az ajánlatot tenni, hogy birtokairól mondjon le, attól tartván, hogy azzal magára haragítja. Aztán nem is volt pénze, a mivel kárpótolta volna. A Szapolyai-féle javaknak visszaváltása, miután azokat részint egyik, részint másik, részint mindkét király elzálogosítá, vagy eladományozá, szintén roppant akadályokba ütközött volna, annál is inkább, mivel jobbára igen befolyásos embereknek voltak a birtokában, a kik bizonyára minden követ megmozdítottak volna, hogy Ferdinánd tanácsában a rájok nézve hátrányos föltételek elfogadását megakadályozzák. Ilyen volt különösen Thurzó Elek, a ki a Szapolyai-család szepesi javainak nagy részét szerezte meg s a kit még négy várának átengedésére is rá akartak szorítani. A Palóczy-féle javak kiadásával Perényivel rontotta volna el a dolgát Ferdinánd. Pozsony Ausztria felől a legjelentékenyebb erősség lévén, átengedése a közlekedést jórészt János jóakaratától tette volna függővé. Még a készpénzbeli követelés is nehezítette az alkut Ferdinánd üres kincstára mellett, s ha a foglyok szabadonbocsátása természetes követelés volt is, azt, hogy Nádasdyt kiszolgáltassák, Ferdinánd becsülettel el nem fogadhatá.

Jól számítottak János király tanácsadói: ily békealapon el lehet akár éveken át alkudozni, s ha ez alatt az idő alatt sem állnak be kedvezőbb külviszonyok, némi változtatásokkal meg is lehet kötni a békét; különben pedig megteszi a szolgálatot a legveszedelmesebb időnek kitöltéseül. János király követei még azt is kikötötték, hogy Károly császárt közbenjáróul kérhessék fel ez ügyben, a miért is novemberben Brodarics és Frangepán útnak indultak a császár fölkeresésére. S hogy erre elegendő legyen az idő, 1535. márczius 1-ig megkötötték a fegyverszünetet, majd szeptember végeig meghosszabbították.


Mária királyné, II. Lajos özvegyének mellszobra.
Leoni Leótól. A bécsi cs. és kir. udv. muzeumban. Eredeti fényképről.

Mielőtt azonban az alkudozások menetét tovább is követnők, térjünk vissza egy más, ezen időben az igaz kevéssé jelentékeny tényezőhöz: az országgyűlésekhez. Ekkoriban ritkán tartottak országgyűlést, azonfelül azok nem szolgáltak egyébre, mint az adó megszavazására. Ferdinánd észrevevén a nemzet elégületlenségét e körülménynyel, október 4-ikére Pozsonyba országgyűlést hirdetett. Ezen azonban igen kevesen lévén jelen, a rendek fölkérték a királyt, hogy november végére ujabb országgyűlést hívjon össze s azon személyesen is jelenjék meg. Addig is adóul minden telek után egy forintot ajánlottak meg s benyujtották a sérelmeket. Különösen hangsúlyozták Ferdinánd hadainak kicsapongásait, a melyek rosszabbúl bánnak a néppel, mint az ellenség. Panaszolták egyes urak hatalmaskodásait, továbbá, hogy a magyar érczpénzt Ausztriából kitiltották. Igen sérelmes dolognak találták azt is, hogy egyes honfiakat az ország határán kívül törvénybe idéznek. Kérték az ujabban önkényesen behozott adók és vámok eltörlését. Kiemelték a törvénykezés szünetelésének káros voltát s a király külföldön való lakásának hátrányait. Ferdinánd válaszában egyrészt igérte a sérelmek orvoslását, másrészt tagadta a panaszok jogosultságát. Így különösen semmit sem akart tudni arról a pontról, hogy a polgárt külföldre ne idézhessék; pedig ezt minden szabad államban alapelvül ismerik el. Egy-két felpanaszolt intézményt egyenesen a rendek érdekében hozottnak állítá, mint az Esztergomban felállított uj vámot stb.

Ferdinánd egyelőre talán beérte volna az iménti országgyűléssel, nem gondolva a rendek kívánságával. De híre járt, hogy ha az országgyűlés ujból elmarad, a nemesség tömegesen János király pártjára áll. Ennek hatása alatt mégis rászánta magát annak tartására. November 19-ikére ismét Pozsonyba hívta össze. Bokros teendői miatt személyesen megint nem jelenhetett meg azon, azt kívánta tehát, hogy a rendek menjenek fel hozzá Bécsbe. A nagy számmal egybegyűltekre a meghívás igen kellemetlenül hatott. A legtöbben tudni sem akartak róla; utóbb azonban a nagyobb rész, habár zúgolódva, rászánta magát, hogy eleget tegyen a király kívánságának. Ismét szomorú példája annak, hogy a magyar nemzet mennyire jutott fokozatosan függő helyzetbe, s egyik kiváló illusztrálása annak a természet-ellenes helyzetnek, mikor nem a király alkalmazkodik a néphez, hanem a nép kénytelen alkalmazkodni a királyhoz. Bécsben meghallgatták a rendek a trónbeszédet, a melyben a király különösen az adó megajánlását – a csapatok fentartására s a hivatalnokok fizetésére – kötötte a lelkükre. Ezután visszatérhettek Pozsonyba.

A mohácsi vész óta ez volt az első országgyűlés, a mely érdemleges eredményeket mutathatott fel. Legfőbb alkotása a helytartó-tanács felállítása volt. Tagjainak számát hétben állapították meg, ezek s kívülök még hat magyar- s egy tótországi nemes alkották a főtörvényszéket is. A rendek az így megállapított központi kormány székhelyeül Nagy-Szombatot választották, utóbb azonban a király kívánságára beleegyeztek abba, hogy Pozsony legyen az. Alkottak még számos, a viszonyok által igényelt törvényt, például, hogy azok, akik Ferdinánd pártjához visszatérnek, visszanyerjék birtokaikat, úgy azonban, hogy a kik azokra adományt kaptak, kárpótlást nyerjenek. Az egyes urak között való szövetkezést eltiltották. Kimondták, hogy bandériumot csak az arra jogosított urak tarthassanak, s ezek is csak annyi vitézből állót, hogy azt fizetni képesek legyenek, nehogy a fizetetlen katonák a szegény népet végkép tönkre tegyék. Az ország főtisztviselőihez járult még egy főkapitány is, a kinek tiszte volt a törvények végrehajtása. A király multkori sérelmes válasza ellenében törvénybe iktatták, hogy magyar honfiú külföldön az ország rendes bírái előtt se tartozzék törvényt állani, sőt itthon sem, ha a bírák a király udvarában vannak. A király e törvényeket kevés kivétellel elfogadta, azonban oly záradékot tett hozzá, a mely a királyi helybenhagyást minden értékétől megfosztá, t. i. azt, hogy „jogainak csorbítása nélkül.” Az országgyűlés utolsó napjai ismét Bécsben folytak le, a honnan a rendek januárban oszoltak szét.


Szulejmán szultán arczképe.
Egykorú metszet az Orsz. Képtár metszet-gyüjteményében.

Most térjünk vissza a félben hagyott alkudozásokhoz. V. Károly császár örömmel fogadta János király követeit és szívesen elküldé ügyes diplomatáját: Veeze Iundeni érseket az alkudozásnak ujból való megkezdésére. Az érsek junius havában érkezett meg János király székhelyére, Váradra. Mióta ugyanis Pesten hatezer törökből álló őrség volt, János nem szeretett Budán tartózkodni.

A császári követ fogadtatása küldőjének magas állásához mért volt. Statileo erdélyi püspök és Török Bálint – a ki János királyhoz szegődött, miután a két király mellőzésével űzött politika nem aratott sikert, s János pártjára még Debreczen és Hunyad adományával is csalogatták, – ötszáz lovasból álló csapat élén vonultak ki eléje. A fogadtatással meg is volt elégedve, de kevésbé azzal, a mit azután tapasztalt. Ugyanis azt hitte, hogy miután Ferdinánd udvarát az engedékenység szükségéről némileg meggyőzte – mint előre látható volt: Mária királyné és Thurzó javainak János részéről való követelése első sorban szolgált a botrány köveül – János udvarában könnyen fog végezhetni. De a mult év ősze óta a viszonyok teljesen megváltoztak. János engedékenységének főoka: a szultán neheztelése, majdnem egészen megszünt, miután Ibrahimot, nagyravágyó terveiről meggyőződvén, Szulejmán megölette s iratai között számos olyanra akadt, a melyek Grittit terhelték. Továbbá Károly császár ujból háborúba bonyolódott a franczia királylyal, már pedig akkor nem lehet neki átadni Budát és Temesvárt, mert azokat nem védelmezhetvén, csak a töröknek lennének odadobva martalékul. Ehhez járult, hogy az országban is kedvezőbbre fordult János helyzete, s Erdély egyetlen ellenséges városa, Szeben is megadta magát. A viszonyok ennyire változván, János tanácsadói nem vélték lefogadhatóknak azokat a föltételeket, a melyeket csak a végső szükség tüzetett ki velök. Az érsek erre nem volt elkészülve. Nem is habozott leveleiben folytonosan János király és udvara csalárdságáról és állhatatlanságáról panaszkodni, pedig ostobák lettek volna, ha máskép cselekszenek.

Veeze egyébiránt maga sem szolgáltatott arra példát, hogy a diplomáczia csupa őszinteség legyen. Állását arra igyekezett felhasználni, hogy egyes urakat Ferdinánd pártjára vonhasson, sőt a moldvai vajdának ott időző követével is alkudozásba bocsátkozott, a János ellen kötendő szövetség iránt.

János tanácsosainak egyébként sikerült az alkudozásokat jó darabig húzni-halasztani, úgy hogy Veeze csak szeptember 11-ikén utazott el, miután a fegyverszünetet a következő évi (1537.) husvétig meghosszabbították.

A János király környezetében volt államférfiak azonban Veeze eltávozása után sem akarták abban hagyni az alkudozásokat, csakhogy más alapon kívánták folytatni. Ezért Frangepánt ujból elküldték Károly császárhoz, a ki nem találta János eljárását valami megbotránykoztatónak, s a békealkuvásokat annál inkább volt kész folytatni, mert, mint említők, a franczia királylyal ismét kitört a háború, s a német birodalmi rendek között folyó vallási viták is elég gondot adtak neki. Egyelőre megmaradtak a fegyverszünet mellett. Ez is némi nyugalmat szerzett volna a szegény népnek, ha igazán megtartották volna. De ez nem történt. Igy 1536 elején János király erősen vivatá az ellene fellázadt Szebent, s Ferdinánd azt a fegyverszünet ellenére meg akarta segíteni. E czélból kiküldte Bánffy Boldizsárt vagy ezer ember élén, de ez odáig nem jutva, rajta ütött Szathmáron, kirabolta és fölégette. János király a derék Kun Kocsárdot küldé Bánffy ellen. Ez szét is veré az ellenséges csapatot, de maga elesett. János igen nehezen viselvén kedves és hű vezérének halálát, a foglyok közül többeket irgalom nélkül leöletett. De hogy nemcsak Ferdinánd, hanem János is kész volt a fegyverszünet megszegésére, annak példáját adta azzal, hogy deczember 4-én csapatai lopva bevették Kassát, a mivel Ferdinánd pártjának túlsúlyát a felső Tisza vidékén megtörni sikerült.

Kassának csellel való bevétele azon a vidéken egész kis háborút idézett elő a fegyverszünetet kötött felek között, amelyben Ferdinánd vezére: Ebersdorfer kevés eredményt tudott felmutatni. Egyébiránt a fősulyt nem a hadi mozgalmakra, hanem a vidék főurainak megnyerésére helyezték. Különösen Perényi Péterrel és Bebek Ferenczczel kezdtek alkudozni. Ezek az urak azt a politikát követték, a melyet a nemzet nagy tömege. Előttük ugyanis közömbös volt: akár János, akár Ferdinánd lesz a király, csak azt óhajták, hogy az kétségbevonhatatlanul uralkodjék. Ez volt az oka, hogy mindig készek voltak ahhoz csatlakozni, a ki több reményt nyujtott a győzelemre, s hogy pártjokat oly gyakran változtatták. Hogy az önzés is belejátszott eljárásukba, nem csodálhatni. Most is nagy igéretekkel igyekeztek őket Ferdinánd pártjára vonni. Perényivel Diós-Győrre folyt az alku, Bebeknek pedig azt igérték, hogy neki és Serédynek olykép fogják Egert beírni, hogy a kinevezendő püspök e várat 30,000 forinton legyen köteles magához váltani.

Az alkudozásoknak az vetett véget, hogy János csapatai az egész vonalon támadólag léptek fel, s Ferdinánd vezérét: Vels-et mindinkább visszaszorították. Ősz felé viszont Velsnek megnövelt csapatai felé fordult a szerencse, s miután János egyenetlenkedő vezéreit sikerült visszaszorítaniok, több vár: Sáros, Sóvár stb. került Ferdinánd kezébe. Tokaj is megadta magát, az alatt a föltétel alatt, hogy egyik kapitánya János-párti s az őrség is vegyes legyen.

Ferdinánd most ujból megkísérlé, hogy vajjon Konstantinápolyban nem lehetne-e valamit kieszközölnie, a mi János korlátozására szolgálna. Gritti megölése óta ugyanis némileg kegyelmesnek mutatta magát a porta Ferdinánd irányában, s ezt Bécsben nagy barátságra szerették magyarázni. Hiába figyelmeztette őket Veeze, hogy minden a törökbe vetett reményök hiábavaló. Ferdinánd április 17-én (1537.) ujból követséget küldött, a mely Kassának a fegyverszünet ellenére való elfoglalását hangsúlyozta. „Vajjon Magyarországon van-e Kassa?” kérdé a szultán. S midőn a követ igennel válaszolt, azt felelé, hogy János igen helyesen cselekedett, ha a magáét visszavette. Ellenben János követei ugyan e tájban szerencsésen jártak Konstantinápolyban: János halála esetére a szabad választás jogának elismerését is kivívták, Ferdinánd kizártával. De Ferdinándnak egyéb baja is volt a törökkel: a háború tényleg kitört. Klissza vára, a melyet a pápa és Velencze segítségével Krusics Péter védelmezett, elesett, októberben pedig Katziáner nagy csatát vesztett Eszék mellett.

Az utóbbi körülmény általában igen nagy lehangoltságot keltett, mert e sereghez igen nagy reményeket kötöttek. A gyalogság, a melyet a cseh Schlick, az osztrák Hardek, a stíriai Ungnad, a tiroli Lodron s a karinthiai Mager vezettek, tizenhatezerre, a lovasság pedig, a mely Batthányi Ferencz, Pekry, Móré és Bakics vezetése alatt leginkább magyar huszárokból állott, körülbelül nyolczezer emberre ment. Ekkora hadsereg abban a korban igen szépnek volt nevezhető, s ezuttal annál inkább lehetett tőle sikert reményleni, mert a szemben álló török sereg csak valami tizenötezer embert számlált. A csatavesztés oka főleg az volt, hogy Katzianer nem tudott parancsolni. Ennek volt következménye, hogy a seregében fenállott magyar, német és cseh haditanácsok működésébe nem tudott egységet hozni. Hozzájárult, hogy a török vezér kiváló tapintattal felfogta a helyzetet, s derekas támadás helyett apróbb csipkedéssel háborgatta a sok vezértől tehetetlen sereget. Így minden komolyabb harcz nélkül annyira jutott, hogy elhatározták a visszavonulást. De ez valóságos futássá fajult. Növelte a veszedelmet, hogy egy rész megkötötte magát, hogy helyén marad, a mely azután Bakics Pállal együtt levágatott. Egy szóval a szép hadseregből szinte hírmondó sem maradt.

Általános volt a megbotránykozás, a melyet ez az esemény előidézett. Katzianer elfogatván, Bécsbe vitetett, hogy ott hadi törvényszék elé állítsák. De a legmagasabb körökben barátai lévén, sikerült megszöknie. A vele régóta barátságban lévő Zrinyiek várába, Kosztajniczába vonta meg magát, a honnan bosszúból a törökökkel igyekezett összeköttetésbe lépni. Ferdinánd ezért jutalmat tűzött ki a fejére, mire a vár tulajdonosai: Zrinyi György és Miklós megölték.

A Katzianer-féle szerencsétlen hadjárat Ferdinándban ismét fölkelté a vágyat a béke után. Azt, hogy a nép is kivánta, mondani sem szükséges. Mert a háborús idők egyes féktelen uraknak kiváló alkalmat szolgáltattak a szabadon való garázdálkodásra.

E nemben külkönösen kitünt a Duna és Dráva közötti vidéken Török Bálint, a ki az általa bírt erős Szigetvárra támaszkodhatott. Haragja az utóbbi időben első sorban a vele régebben barátságban volt Bakics ellen fordult. Kinyilatkoztatta, hogy ki fogja mindazokat irtani, a kik ellenfele szolgálatában állanak. S utóbb annyira elkeseríté Bakicsot, hogy ez párbajra hívta ki életre-halálra. Ferdinánd megengedte a párbajt Bakicsnak, Török viszont János király elhatározásától tette függővé elhatározását. János tagadó válasza folytán négy-négy tagból álló becsületszéket hozott javaslatba oly levél kíséretében, a melyben a „pribék” – így nevezték a török határon élő fegyveres rablókat, a kik hol egyik, hol másik félnek álltak szolgálatában – s a „nyomorultak legnyomorultabbja” voltak a legszelídebb kifejezések. A viszálynak csak Bakics halála vetett véget. Azonban maga Bakics sem volt jobb az ellenfelénél. Ő a bakonybéli apátságot dúlta rendre s magát az öreg apátot is fogva tartotta. A Dráván túl Pekry Lajos volt a leggarázdább. A szlavóniai rendek, hogy mérsékeljék, kénytelenek voltak Ferdinándtól kinevezését kérni, a Batthyányi lemondása következtében megürült báni székre. Ferdinánd azonban Thurzónak és Batthyányinak tanácsára elfogatá Pekryt és Ausztriába foglyul őrizteté. Később visszanyerte szabadságát, sőt jószágait is, de hatalma meg volt már akkor törve. Keglevics Péter és Nádasdy lettek bánokká, Kurisics pedig Katzianer helyett fővezérré. A Tiszánál sem állott a közbiztonság a legjobb lábon. Ott Ferdinánd hadvezére, Serédy Gáspár volt a legfőbb békebontó, a ki még a saját királya pártján álló városokat is rendre megsarczolta. A Vág és Garam völgyében a Podmaniczkyak és Balassák veszélyeztették a közbiztonságot.

Ok tehát volt elég, a mivel a béke barátjai javaslataikat támogathatták. Azok közül az államférfiak közül, akik ez irányban kiváló buzgalommal működtek, említésre méltóbbak: Frangepán Ferencz kalocsai érsek, a ki magának Ferdinándnak is írt ez ügyben, továbbá Brodarics, Várdai és Thurzó. A béke iránt való hajlamot Ferdinándnál kétségkívül előmozdítá az a körülmény is, hogy a német rendek nem igen voltak hajlandók Held császári alkanczellárnak megszavazni a segélyt „a törökök és magyarok ellen”, azt állítván, hogy Ferdinánd a törökök ellen semmit sem tesz, s az ellenök való segélyt csak János király megrontására akarja felhasználni.

Így tehát az 1537-ik év nyarán ujból fölvették az alkudozások elejtett fonalát. Az értekezés színhelyéül Körmöczbányát választották, a hova Veeze junius 8-án érkezett meg. Brodarics már várta s Frangepán is pár nap mulva eljövén, megkezdődtek az alkudozások, a melyek eleinte igen nehezen haladtak. János az értekezletet áttette Váczra s oda más biztosokat is küldött. Veeze erről nem akart semmit sem tudni, s Frangepánt meg Brodaricsot erővel Körmöczbányán akarta tartóztatni. De azok mégis eltávoztak s így az alkudozás augusztusban megszakadt.

Ekkor ismét a háborúskodáshoz kellett kezdeni, de ez is kevés eredménynyel folyt. Velsnek sokkal csekélyebb volt az ereje, hogysem János ellen valami határozottabb lépést tehetett volna. A felföldön is inkább Ferdinánd hivei – mint a bányavárosok s Mária királyné kapitányai – voltak a szorongatottak. Ellenben november hónapban Ferencz franczia király fegyverszünetre lépvén Károly császárral, János király sem találhatta tanácsosnak, hogy erőltesse a dolgot. Hozzájárult még az a körülmény, hogy a nemzet épen semmi kedvet sem mutatott a harcz folytatására, s a pártok vezér-emberei sem azt tekinték első kötelességöknek, hogy urok érdekeinek minél inkább megfelelő eredményt vívjanak ki, hanem hogy a békét visszaszerezzék. S ez oly fontos ok volt, hogy előtte mindkét királynak meg kellett hajolnia.

Az első lépést János tette, elküldvén Matusnyay nevű ügynökét Bécsbe. Több huzavona után Ferdinánd is leküldé Veeze-t Vels táborába. November 29-én volt Rozgonynál az első összejövetel. Ferdinánd részéről Veeze, Vels és Laszky, János részéről pedig György barát és Perényi Péter voltak jelen. Utóbbi – mint a császári követ irja – igen szívesen fogadta őket, míg György hidegnek s bizalmatlannak mutatkozott.

Az első napon érdemleges értekezés nem volt, ez csak másnap következett. Vitára a legelső tárgyat János követeinek az a kívánsága szolgáltatá, hogy fegyverszünet köttessék. Vels erről nem akart tudni, míg Veeze természetes kívánságnak találta. György az alkuvás alapjául azt ajánlá, hogy János fogadja fiáúl Ferdinándot, miután házasság esetén sem igen lehet reménye utódokra; hogy mindenik bírja az ország ama részét, a mely épen kezén van s János helyettesítse távolléte idején Ferdinándot. Miután azonban egyik fél sem volt kellő utasítással ellátva, ezúttal beérték az ujévig tartandó fegyverszünettel, a további alkudozások színhelyeül pedig némi vita után Sáros-Patakot tűzték ki, határnapul pedig deczember 20-ikát.

Eljött deczember 20-ika is. Ferndinándot Veeze és Vels, Jánost Uttyesenics, Perényi, Frangepán és Brodarics képviselték. Ezuttal már nem volt a két fél álláspontja között oly nagy különbség, mint annak előtte. Egyik fél sem kívánta már egész Magyarországot, s inkább csak másodrendű kérdésekre nézve tértek el egymástól. Élesebbek Ferdinánd követelései közül csak azok valának, hogy háború esetén csak ő hivhasson egybe országgyűlést s csak ő hirdethesse ki az általános fölkelést, továbbá, hogy János ezentúl egy külföldi hatalmassággal se léphessen szövetségre, sőt azoknál követeket se tarthasson.

De ha már közeledtek is egymáshoz az ellenfelek, még mindig nem tudták a békét megkötni s a deczember 29-ikéig huzódott alkudozásoknak csak a fegyverszünet meghosszabbítása volt eredményök.

Január havában ujból megkezdődtek a tárgyalások és pedig János király székhelyén: Nagy-Váradon. Bármily nagy volt is mindkét félben a vágy a becsületes békére, mégis alig haladt a tárgyalás, sőt ismételten úgy álltak a viszonyok, hogy Veeze érsek összeszedi mindenét s elutazik. Február 27-én mégis sikerült megkötni a békét, a mely aláírása helyéről a nagyváradi béke neve alatt ismeretes.

Főbb pontjai a következők: Károly és Ferdinánd Jánost testvérökül fogadják s az országot közös erővel védelmezik. Jánost Magyar-, Dalmát-, Horvát- stb. országok királyának fogják czímezni, de János lemond minden külföldi fejedelemmel való szövetségről s Ferdinánddal lép szövetségre. Ennek leányai közül valamelyik János netalán születendő fiának felesége lesz. A mi a birtokviszonyokat illeti: mindkét király megtartja azt, a mi a kezén van, megjegyeztetvén, hogy Horvát- és Tótország egészen Ferdinándé, Erdély egészen Jánosé legyen. János halála után az egész ország Ferdinándra száll. Ezen örökösödési szerződésre a János birtokán levő püspökök, hivatalnokok és városi előljárók esküt kötelesek tenni. Ha Jánosnak fia születik, az atyjának összes öröklött és szerzett vagyonát bírja „szepesi herczeg” czímmel. E czélból János király javai két év alatt országos költségen kiváltandók. A János király részén levő papok, tisztviselők stb. Ferdinánd örökösödésén kívűl azt is tartoznak fogadni, hogy azt csak akkor tekintik érvényesnek, ha a Szapolyai-féle javakat János király örökösének kiadták. Ha János királynak fia nem marad, akkor vagyonának fele a császárra száll, hogy annak jobban érdekében álljon az ország védelméről való gondoskodás; másik feléről a király szabadon rendelkezhetik. Ha János halálakor gyermektelen özvegyet hagy hátra, az a király vagyonának felét bírja; ha azonban ujból házasságra lép, azt elveszti és százezer aranyat kap kárpótlásul. Ha pedig férjhez nem adott leányai maradnak János királynak, úgy Ferdinánd köteles azokat, királyleányokhoz illó módon, kiházasítani. Ha a császár és Ferdinánd utódai teljesen kihalnak, örökségök János király utódaira száll. A kölcsönös sérelmekre a feledés fályolát borítják. Az elfoglalt birtokok eredeti tulajdonosaik kezébe térjenek vissza, de a törvényes adományok mindkét részről érvényesek legyenek. A foglyok szabadon bocsáttatnak, pártot változtatni azontúl tilos. Az egész országnak közös nádora legyen, a többi hivatalokat mindkét király külön-külön tölti be. János király birtokaiban erdélyi, Ferdinándéiban mármarosi sót áruljanak. Miután János királynak első sorban a magyar nemzet fönmaradása feküdt a szívén, kívánta, hogy a békét akkor hírdessék ki, ha az minden veszedelem nélkül megtörténhetik. Ha azonban János király mégis elűzetnék birtokából, Károly és Ferdinánd kötelesek gondoskodni róla. Mikor Ferdinánd az egész országot birtokába veszi, ujból hitet tesz az ország törvényei és szokásai megtartására, s erről uj alattvalói részére oklevelet is állit ki.

Ugyanezen a napon még két más oklevelet írt alá János király. Az egyikben lemondott a morvai s luzácziai őrgrófság és a sziléziai herczegség czímének a Károly és Ferdinándhoz intézett levelekben való használatáról. A másikban pedig elrendelte, hogy Esztergomban és Gönczön 4–4 tagú főtörvényszék állíttassék fel, a melyeknek itéleteit mindkét fél kapitányai végrehajtani kötelesek. Ugyanezek szerint János és Ferdinánd egy évi fegyverszünetet kötöttek. Ez kapcsolatban volt a béke ama pontjával, hogy az oklevél csak akkor hirdetendő ki, a mikor az a nemzet veszélye nélkül megtörténhetik, vagyis mikor nem kell attól tartani, hogy a török rajta üt az országon és azt elpusztítja. Hogy tehát a béke eltitkolható legyen, színleg fegyverszünetet kötöttek, s mikor Brodarics Ferdinándhoz, Frangepán pedig Károlyhoz utazott a béke aláiratása végett, a nagy közönség s a török előtt útjokat úgy tüntették föl, mintha a békét csak sürgetni akarnák.

Ferdinánd junius 10-ikén irta alá a szerződést.


János király megerősíti a nagyváradi békét.
A befejezés, a király aláírásával.
Az eredeti oklevél a bécsi állami levéltárban.

* * *

Az annyiaktól oly régóta, oly mohó vágygyal remélt béke a két magyar király közt meg volt kötve. De vajjon nem fogja-e most a török az egész országot meghódítani? Ez a kérdés merült föl mindig, valahányszor János és Ferdinánd között kibékülésről volt szó. Most azonban nagy reményekre jogosító alkudozások folytak. Szerződéseket kötöttek, a melyek hivatva voltak, hogy végleg megszüntessék a török részéről fenyegető veszedelmet. A pápa buzgólkodása folytán ugyanis 1538. február 8-ikán szövetség jött létre, a melynek tagjai kivüle a császár és Velencze valának. A franczia király, a ki Nizzában a császárral tiz évi fegyverszünetre lépett, szintén kedvet mutatott a csatlakozásra. A szövetség czélja volt, hogy általános hadjáratot indítsanak a török ellen. A tervelgetők nem is érték be a töröknek egyszerű visszavetésével: legalább is Európából akarták kiűzni, sőt már a birodalom felosztására is megcsinálták a terveket. Így például Konstantinápolyt a császár határozottan magának tartotta fönn.


János király arany forintja.
Előlapján a király mellképe, fején koronával. A körirat: JOANNES I. REX VNGARIE. Azaz: I. János, Magyarország királya. – Hátlapján a Szapolyaiak czímere: hármas halomból kiemelkedő farkas, első lábaival a kettős keresztet tartva, mögötte a pólyás czímer. A körirat: DEXTERA DEI FACIT VIRTVTEM. Azaz: Isten jobbja teremti az erényt.
Veszerle „Érm. Táblái”-ről.

De a hadjárat nem tudott hirtelenében létrejönni. A fő-főakadályt Németország protestáns fejedelmei gördítették eléje, a kik nem akartak a háborúban résztvenni, ha csak vallási szabadságukat teljesen és határozottan el nem ismerik. De maga a császár sem volt hajlandó azonnal határozottan föllépni. Veeze bíboros 1538. február havában Frankfurtban a protestáns fejedelmekkel és városokkal a jövendő hadjárat iránt értekezett. Pap létére még sem találta különös jelentőségünek a vallási kérdést, s kész volt a legmesszebb menő engedmények tételére, csakhogy a török elleni háború létre jöhessen. Azért beleegyezett, hogy a vallási kérdések vitatására külön, a pápától független gyűlést tartsanak. De ekkor meg a pápa támasztott nehézségeket: inkább le akart mondani a török elleni hadjáratról, hogysem elismerje a németországi szakadást. E közben ismét rosszabbra fordult a viszony a császár s a franczia király között, Velencze pedig a törökkel előbb fegyverszünetre, majd békére lépett.

De mikép álltak Magyarországon az ügyek? János király eleinte némi reménynyel tekintett a Károly császár és Ferdinánd részéről nyujtandó segély felé, de rövid időn alkalma nyilt e segély valódi értékéről meggyőződnie. A szultán a békét követő nyáron hadjáratra készült Péter moldvai vajda ellen. Ha nem is tudta meg teljesen a nagyváradi béke ügyét, de némi tudomással bírt róla. Azért tartani lehetett attól, hogy Erdélyt is meglátogatja. Hogy illően fogadhassa, János király nagy buzgalommal fogott a fegyverkezéshez, s rövid idő alatt közel százezer emberrel rendelkezett. Egy igazi török háború reménye oly lelkesedést keltett, hogy Verancsics ezt írhatta: „Nincs senki, a ki most a hitért és hazáért, a szabadságért és javaiért a törökkel szembe szállani nem merne, ne kívánna!”

Most kellett megmutatni a Ferdinánddal kötött béke értékét, a mely szerint a királyoknak a hazát közösen kellett volna védelmezniök. János nem is késett Ferdinándot segedelemért felszólítani s az csakugyan igért is segítséget bőven.

E közben a szultán szép sereggel fölkerekedett s útját Moldvának vette. Serege sehol ellentállásra nem találva Szucsaváig, Moldva akkori fővárosáig nyomult elő. Péter vajda Erdélyben fekvő birtokába: Csicsó várába vette magát, a szultán pedig a vajda testvérét: Istvánt emelte a vajdai méltóságra. Több tudósítás szerint a szultán ez időben nem igen jól nyilatkozott Jánosról, úgy hogy a támadástól Erdély méltán tarthatott; annál inkább, mert ha János minden rendelkezésre álló erőt talpra állított volna is, a Ferdinándtól érkezett segély alig állott egy-két ezer emberből. Arra meg még kevésbé lehetett kilátás, hogy Károly császár nagy haderővel jőjjön segítségére. Már pedig János király sokkal óvatosabb ember volt, hogysem egymaga kikezdjen a hatalmas ellenséggel. Jobbnak látta tehát az iránta jóindulattal viseltető Lufti nagyvezér tanácsára hadi készületeit kimenteni s ajándékot küldeni, a melyekből a nagyvezérnek is kijutott a maga része. A szultán – részint az ajándékok és Lufti által megszelidítve, részint talán azért is, mert alig tartá seregét alkalmasnak, hogy oly nehéz terepen, mint Erdély működhessék – csakugyan rászánta magát a békés elvonulásra. Csupán azt követelé, hogy János az Erdélybe menekült moldvai vajdát elfogassa és Konstantinápolyba küldje.

Noha ily símán folyt le a hadjárat, mégis nagy hatással volt. Ugyanis azt a nézetet érlelte meg Jánosban, hogy az osztrák szövetségben bízni lehetetlen, mert mire Ferdinándtól vagy Károlytól segélyt nyer, országa akkorra egészen a török kezébe kerülhet. Igyekezett tehát a szultán jóindulatát visszaszerezni s Statileonak, Párisba küldött követének egyik főfeladata volt, hogy kikérje a franczia király közbenjárását, a ki ezt szívesen el is vállalta, minthogy már szünőben volt a császárral való barátsága.

János a békét arra akarta felhasználni, hogy megházasodjék. Tudjuk, hogy egykor Anna herczegnőt, II. Ulászló leányát, majd Máriát, II. Lajos özvegyét akará nőül venni. De miután ez az utóbbi terv sem valósult, szemét volt sógorának: Zsigmond lengyel királynak második házasságából származott leányára: Izabellá-ra vetette. A lengyel király nem is lett volna idegen e házasságtól, de csak akkor, ha Jánost Ferdinánd is elismeri királyul. Most, hogy ez megtörtént, 1539. február 23-án megtartották a menyegzőt Székes-Fehérvárott, a hol a fiatal királynét meg is koronázták. Ez volt az utolsó koronázás Székes-Fehérvárott.

János király házassága nem kevéssé aggasztotta Ferdinándot. Igaz ugyan, hogy a béke értelmében ő a király, még ha Jánosnak fiutóda marad is. Mindazonáltal nem volt valószinűtlen, hogy ez esetben a nemzet tetemes része nem törődve a béke föltételeivel, ahhoz fog csatlakozni. Azt követelé tehát, hogy a békét kihirdessék. János és tanácsosai azonban azt mondták, hogy az a jelen körülmények között egy volna az ország elárulásával. Adjon a császár bőséges segélyt, kezdjen Ferdinánd is derekas háborút a szultán ellen s János nem fog késni akár Konstantinápolyban is kihirdetni a vele fennálló békét s barátságot.

Ekkép ismét a régi viszony állott helyre a két király között. Ferdinánd követeket küldött Konstantinápolyba, hogy ellenfelét bemártsa, viszont ez megtette ellene, a mit lehetett. A köztudomásra nem hozott békének pedig oly csekély volt a hatása, hogy a belső nyugalom nem tudott helyreállani, s az Esztergomban és Gönczön ülésező főtörvényszékek határozatait nem volt, a ki végrehajtsa.

E közben ismét oly jelenségek merűltek fel, a melyek a kedélyeknek mindkét király ellen irányuló mozgalmára utaltak, és pedig nemcsak Magyarországon, hanem Ausztriában és Csehországban is. E mozgalom nem öltött még határozott alakot, de iránya kivehető volt. Szövetséges köztársaságokat akartak alakítani, a melyek a töröktől pénzen váltanák meg a békességet olyformán, mint azt a lengyelek szokták. Ok ily szövetségek megkötésére volt elég. Látták, hogy a törökkel folytatott örökös alkudozás sok költséggel jár, s mégis a nemzet folytonos harcznak és pusztításnak van kitéve. A népre a szomszéd Svájcz példája s a hitujítással együtt mindenütt feltünő vágy a politikai szabadságra is hathatott, míg az előkelők kétségkívül ama hitben voltak, hogy az uj köztársaságokban ők lesznek a mindenhatók. Nem szükséges bővebben magyaráznunk, hogy e terv nem felelt meg a fenforgó viszonyoknak. Kiinduló pontja: a Lengyelországgal való párhuzam egészen hamis volt, mert Lengyelország kivül esett török terjeszkedés vonalán, s így magának a töröknek sem állott érdekében, hogy ellenséges lábon álljon ez országgal; míg Magyarország és Ausztria ily körülmények között kétségkívül rövid időn elmerültek volna. Különben a népek szövetsége kevéssé lett volna megbízható, s király hiányában vagy folytonos lett volna a belső harcz a társadalom különböző osztályai között, vagy a főurak lettek volna mindenhatókká.

Mindazonáltal ennek az iránynak számos híve volt. Magyarország előkelőinek nagy része, Ausztriában pedig még Ferdinánd miniszterei is hozzá csatlakoztak. Az első kísérlet Erdélyben volt megteendő, a hol a nép elégületlensége következtében különösen sikert reméltek, annál is inkább, mert a mozgalom élén a vajdák: Majláth István és Balassa Imre állottak, a kiknek a legelőkelőbb urak, majdnem kivétel nélkül, czinkostársaik valának. Majláth az időt elérkezettnek látta a fölkelésre. Követet küldött tehát Konstantinápolyba, hogy az ottani kormány pártfogását megnyerje. A szultán azonban azt kérdezé: „Vajjon meghalt-e János király?” S midőn a követ tagadólag válaszolt, azt mondá: „Úgy tehát engedelmeskedjetek neki!” Még rosszabbul járt az oláh vajdához küldött követség, a melynek élén Majláth öccse állott. A vajda ugyanis ezt fogságra vettette. Miután a török és oláh segélybe vetett remény füstbe ment, a vajda János király hűségére szeretett volna visszatérni. Ez okból a Maros-Vásárhelyen, márczius elején tartott részgyűlést már úgy vezette, hogy az a legkevésbbé sem mondta ki a Jánostól való elszakadást, hanem csak a sok adó ellen járult panaszszal a királyhoz. János azonban tudván, merről fú a szél, a gyűlésből hozzáküldött követeket fogságra vettette, majd Szegeden át Erdélybe indúlt. Seregei Török Bálint vezérlete alatt elindúltak s miután a nép zöme ép úgy, mint Mátyás idejében, vonakodott a haza ellen támadni, a legjelentékenyebb helyek könnyen Török kezébe kerültek. Május 7-én már a király tarthatott gyűlést Tordán, a hová a vajdákat is meghívta. De ezek nem mertek megjelenni, s azért mint hazaárulók halálra itéltettek. Ők azonban nem igen féltek az itélettől s remélték, hogy Fogaras várában sokáig ellentállhatnak; a közben – úgy hitték – Ferdinándtól is nyernek segélyt. Mikor ugyanis látták, hogy a török nem jön segítségökre, Ferdinánd előtt úgy tüntették fel a mozgalmukat, mintha annak csak az volna a czélja, hogy ezen országrészt kezébe játszszák. És e reményök annál alaposabb volt, mert Török, Majláth régi barátja, csak lanyhán folytatta Fogaras vivását, ámbár egy becsület-szék, a mely kérésére ama kérdés fölött döntött: vajjon harczolhat-e Majlát ellen? a harczot a becsülettel megférhetőnek állította.

Míg folyt a harcz a vajdák ellen, oly esemény következett be, a mely nagy változásoknak volt kiinduló pontja. Ugyanis május második felében megütötte János királyt egyik oldalán a szél. Halála előre látható volt s maga is meg volt győződve, hogy az rövid időn bekövetkezik. Azért gyakorta értekezett főbb tanácsadóival az ország jövője iránt. Ereje mindinkább fogyván, kuruzslók tanácsára Gyula-Fehérvárról Szász-Sebesre vitette magát. Itt érte julius 10-én a hír, hogy felesége Budán három nappal előbb fiat szült. A királyt ez az esemény egészen felvillanyozta. Talán az a hit támadt benne, hogy gyermeke be fogja fejezni, a mit elei megkezdtek, s elvitatlanul ura lesz Magyarországnak. Szinte elfelede betegségét, kilovagolt a táborba, a hol a királyfi születésének híre már elterjedt s nagy örömet keltett a katonaság s a nép között.

De a nap izgalmai a beteges királyt még inkább megtörték. Ujabb szélütés érte. Ezután ismét csak tanácsosaival beszélgetett az állami ügyekről. A törökhöz már régóta készült, de mindig elhalasztott követséget dús ajándékkal elküldetni kivánta. „Nem javallanán ezt – mondá – ha a keresztény fejedelmek között keresztény szeretet és egyesség volna. De azt tapasztaltam, hogy azokban több az önzés, nagyravágyás, hanyagság, s a megvetés a magyar ügy iránt, mint a méltányosság és kegyelet!” Ajánlá tehát, hogy Szulejmánhoz forduljanak s annak keressék pártfogását. Az osztrák házból, tanácslá, ne válaszszanak királyt, nehogy az ország bajai még öregbedjenek. Ha jónak látják, koronázzák meg a fiát. „Te Uttyesenics György – mondá a baráthoz fordulva – a kit alacsony sorsból legfőbb méltóságokra emeltelek és sok nagy-nemzetségű, hatalmas, híres férfiak mellőzésével, csaknem testvéremül fogadtalak, légy feleségemnek és fiamnak gyámja, gondviselője! Ti pedig többi urak, atyámfiai – Verbőczy István, Török Bálint, Petrovics Péter, Verancsics Antal, Eszéki János voltak még körüle – kiket hasonlókép szerettem és sokak fölött kegyeltem, legyetek háladatosak és hívek halálom után is, mint voltatok életemben! Vállaljátok el feleségem és fiaim iránt az apai kötelességeket, és egyességtek, buzgalmatok és tanácstok által támogassátok híven György barátot! Legyetek segítségére, hogy minél jobban megfelelhessen feladatának! Bölcsességgel, szerénységgel és egyeneslelkűséggel vegyétek elejét minden belviszálynak, nehogy azokba merülve fiam örökösödését meggátoljátok, és feleségemet mélyebb bánatba és súlyosabb körülményekbe ejtsétek!” Csakhamar ujabb roham érte s szava elállott. Kilencz nap feküdt szótlanul. Julius 22-ikén, mintha nehéz álomból ébredt volna, úgy tekintett maga körül. Ez volt lelkének utolsó fölvillanása. Néhány pillanat mulva az utolsó nemzeti király nem volt az élők között.

* * *