SZALAY–BARÓTI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

2. II. Lipót. (1790 –1792.)


II. Lipót koronázása.
(Mansfeld J.-nek Schütz K. rajza után készült metszetéről.)

A szent Korona hazahozatala. A nemzet öröme. A franczia forradalom. Szepes-, Nyitra- és Pestmegyék feliratai. Biharmegye a pragmatica sanctiót érvénytelennek jelenti ki. Lipót jellemzése. A külviszonyok. Lipót leirata. A megyék feliratai. Országgyűlés egybehivása. A ráczság fészkelődése. Mozgalom a papság ellen. Az országgyűlés tanácskozó nyelvül a magyar nyelvet hozza be. A ráczok kivánságai. A nem-nemesi osztály állásfoglalása. Ingerültség. A külügyi helyzet javulása. A király leiratai. A magyar tisztek folyamodása az országgyűléshez. Az országgyűlés meghívja a királyt. A rendek meghátrálása. Fölterjesztéseik. Lipót elutasító válasza. A koronázás kitűzése. Az országgyűlés ujabb folyamodása. A király engedékenysége. Rácz nemzeti kongresszus. Felirata. A király leirata a kongresszushoz. A rendek felirata. Az országgyűlés feloszlása. Ujabb országgyűlés. Sándor Lipót főherczeg nádor. A király beszéde a rendekhez. A koronázás. Magyarország függetlenségének elismerése. A rendek magyar helytartótanács felállítását s az országgyűlés minden három évben leendő összehivását kivánják. A külügyi határozat. A nemzeti nyelv ügye. A vállás ügye. A király leirata a protestánsok vallás-szabadsága ügyében. A leirat törvénybe iktatása. Az „illyr udvari kanczellária” felállítása. A városok ügye. A jobbágyság ügye. A felségsértési és hűtlenségi perek szabályozása. A hitlevél feletti vita. Reform-bizottságok kiküldése. Az erdélyi rendek sürgetik az uniót. A külpolitika. A haaga-i egyesség. Fegyverszünet Lipót s a porta között. A szisztovái béke. Lipót halála.

Ugyabban az időben, a melyben József a halálos tusát vívta, Magyarország népe örömben uszott. A szent Korona, szabadságunk, önállóságunk jelképe, útban volt a főváros felé. Mindenki látta, érezte – a mi a visszavonó rendelet után nem is lehetett máskép – hogy az abszolut hatalom nem meri tovább üzni addigi politikáját, hanem elismeri, hogy a nemzettel folytatott harczban vesztes maradt.

József halálának híre nem zavarta meg az általános örömet. Halála szinte szükséges volt, hogy az uj év után való események harmonikus egészszé alakuljanak. Senki sem tetette, mintha nagyon sajnálná. Harag kísérte sírjába s a harag megnémította a nyelveket. A múzsák sem áldoztak emlékének, vagy ha szóltak felőle, a gyűlölet s nem a kegyelet hangján szóltak.

A korona útja meglehetősen hű tükre az akkori közállapotoknak és nemzetünk hangulatának, azért részletesebben elmondjuk. Február 17-ikén kivették a királyi család kincstárából a koronázási jelvényeket és régi ládájokba visszahelyezték. Másnap reggel nyolcz órára három hatlovas s egy négylovas hintó állott elő. A legfényesebbnek ülésére csatolták a ládát, mely a koronázási ékszereket magában foglalta, s azután megindult a menet, Az első hatlovas hintón két magyar tiszt s két magyar királyi testőr ült. A másodikban volt a koronás láda, egy inassal a bakon, s mellette két testőr. A harmadikban ült a két koronaőr, a négylovas hintóban végül a cselédek foglaltak helyet.

Míg a koronás menet megtette az utat a határig, addig a pozsonyiak fogadására készültek. A szabadelvű és hazafias Forgách Miklós gróf házában nagyszámú megyei nemesség, városi polgárság és akadémiai fiatalság gyűlt össze, ki gyalog, ki lóháton, de mind magyar ruhában, zászlókkal és tárogató sípot fúvó zenészekkel. Megjelent sok főúr és főúri nő is, magyar díszruhában, hintón. Mindezek a várost Forgách vezetése alatt elhagyván, átkeltek a Dunán, s az ország határán, a farkasfalvi mezőn foglaltak állást, sátrak alatt, nagyszámú néptől környezve. Három óra volt délután, mikor a menet megérkezett. Adott jelre megharsantak a trombiták, megkondultak a városban a harangok és eldördültek az ágyúk, a fogadásra gyűltek pedig eget verő éljenzésben törtek ki. Az éljenzés csillapultával Perényi báró czímzetes püspök üdvözlő beszédet tartott. Azután a koronavivők a pozsonyiaktól kisérve tovább folytatták útjokat, Eszterházy herczegnek nem messze levő köpcsényi kastélyáig. Itt az ékszeres ládát főurak vették le és vitték a kastélyba, a hol a koronát mind este, mind reggel a népnek megmutatták. Te Deumot is tartottak s a kastély ura megvendégelte az egész közönséget.

A koronahozók azután tovább mentek. A második nap Győré volt. A megye szélén a koronát Eszterházy és Festetich grófok vezérlete alatta megyei nemesség fogadta. A városi polgárság is kivonult. Minden csapatnak megvolt a maga zászlója. A korona megérkezésekor általános volt a kiáltozás: „Éljen a magyar szabadság!” A város szélén a püspök, káptalan, papság s a tanuló ifjúság várakozott, az utóbbiak kereszteket tartva. A városban elül dobosok, trombitások és síposok mentek, utánok hegedűsök, mindannyian magyar zenedarabokat játszva, utánok a koronát vivők s a tömeg. Mikor a várba fölértek, a papság s a nemesség között vita támadt az iránt, hogy hova vigyék a koronát? A papok a püspöki udvarba, a nemesek az „öreg templomba” akarták vinni, a hol Szent László király koponyáját is őrzik. Végre a koronaőrök, hogy a nép jobban láthassa, a nemesek kívánságára hajlottak.

Estére kivilágítást rendeztek. Számos helyen a korona transzparens képe és üdvözlő feliratok voltak láthatók. Ezek java részét Révai Miklós, a nagy nyelvtudós, a ki akkoriban Győrött tanárkodott, készíté. „Napunk virradása”, „Szabadságunk épsége”, „Törvényünk ereje”, „Panaszunk szünete”, „Örömünk kezdete”, „Az uj életre kelt szabadság”, „Védelme alatt biztos a magyar” – ezeket és hasonlókat lehetett olvasni.

Harmadnap (február 20.) dél tájban Komáromba érkezett a menet, a hol csak kevés időre állapodtak meg. A hazafias lakosság azonban nem mulasztá el az alkalmat, hogy tiszteletét nyilvánítsa.

Esztergom-megyében a koronát folytonosan nemesek kísérték. Mikor a várostól nem voltak messze, száz lovas és ugyanannyi gyalogos jött eléjök. Az érseki város is küldött fegyveres népet, az érsek meg a maga katonáit. A város végén háromszáz, magyar szabású, fehér ruhába öltözött, rózsaszínű szalaggal befont hajat viselő leány fogadta, kezökben égő viaszgyertyával. A gyertyákra szükség is volt, mert esti kilencz órára járt az idő, mire a menet a városba ért. Mégis az esztergom- és hontmegyei nemesség, alispánjaikkal élükön, továbbá a városi nép, csak úgy tódult a korona nézésére s a tíz órakor tartott „Te Deum”-ra.

A negyedik napon nagyon lassan haladtak, mert az üdvözlő testületek már Pest-megye szélén várták a menetet. Elül megyei bandérium haladt, utána a jászok, kunok és kecskemétiek török síppal, akiket a szentendrei, óbudai és budai lovasok követtek. Azután néhány kocsi következett Pestváros küldötteivel, ezek után ismét nemes lovasok, majd a koronás hintó, körötte hat magyar testőr, utánok pedig a nádori zászlóalj s a koronaőrök hintaja. A menetet nagyszámú nemesség és óriási tömeg zárta be. Buda városába ágyú- és harangszó között történt a bevonulás.

A mint a királyi palotába érkeztek, hat nemes megfogta a korona ládáját és fölvitte a nagy terembe. Zichy Károly országbiró rövid magyar beszédet tartott, azután föl akarta nyitni a ládát, hogy a koronát megmutathassa. De a fölnyitás nem sikerült. Zichy erre egy inastól más kulcsot kért, akkori előkelőink rossz szokása szerint: németül. Valamelyik bús hazafi nem állhatta ezt szó nélkül „Nem német korona ez – úgymond – kegyelmes uram; nem ért ez németül. Próbálja excellentiád magyarul s úgy szóljon hozzá, majd kinyilik!” A láda csakugyan kinyilt s a koronát kiki megláthatta.

Estére Budát és Pestet kivilágították. Legfényesebben a budai városházát, a mely előtt nem kevesebb mint ezer gyertya égett. A vendégeskedés is általános volt. Az országbiró a főurakat, Buda városa meg a nemességet látta el. A nép között ezer czipót osztottak ki s ötven akó bort ütöttek csapra.

Másnap délelőtt „Te Deum”-ot tartottak, a melynél Batthyányi primás czelebrált. E napon s a következő kettőn a korona folytonosan ki volt téve, azután visszavitték a királyi palotába. A közöröm sokakat költőkké tett. Termett a sok magyar és latin vers, de legnagyobb részökben sokkal több volt a hazafiuság, mint a költészet.

A szent koronára való féltékenység annyira ment, hogy a megyék szükségesnek látták, mikép folytonosan az ő embereik álljanak körülötte őrt, elsőben természetesen Pest-megyééi, a mely most kezdé meg a vezérlő megye szerepét. Az itteni bandérium fővezére Orczy László báró volt, egyszersmind vezére az összes bandériumoknak. De a többi megyék is siettek a fölszereléssel és legközelebbi gyűléseiken elrendelték a bandériumok kiállítását. Heves volt köztük az első. Ez márczius 21-ikén vette át a korona őrzését Pesttől s folytatta április 5-ikéig, a mikor Nógrádnak adott helyet. Nógrádot ugyanazon hó 16-ikán Fejérmegye váltotta fel s úgy a többiek.


A szt. korona Budára hozatala. (1790. február 21.)
Tischler Antal egykoru metszetéről, mely Gelineck F. rajza után készült; az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében. – Magyarázat: 1. A szt. korona. 2. A királyi vár. 3. Vörös István, Pest-megye főszolgabirája, kilencz huszárral. 4. Szentendrei lovasság. 5. Ó-budai lovasság. 6 Kecskeméti, kun- és jászsági nemesség. 7. Kramerlauf Ignácz, a három budai lovas-század fő-strázsakapitánya. 8. Stankovics és Gumpinger hadnagyok. 9. A Pest-városi tanács hintaja. 10. Laczkovics, Pest-megye alispánja, hat nádori bandériummal. 11. Három kocsi vármegyei küldöttekkel. 12. Nem egyenruhás lovasság. 13. Hummel, vörösvári postamester, mint kurir. 14. Királyi postakocsi, a gárdistákkal. 15. Magyar kir. testőrök. 16. Udvari hintó a szt. koronával. 17. Orczy László báró, a nemes nádori bandérium fővezérlő kapitánya. 18. Keglevics és Nádasdy grófok, koronaőrök. 19. Urasági hajduk és lovászok. 20. A budai polgári lövők kompániája, Lechner M. vezetése alatt. 21. Tréger, a nem egyenruhás polgári kompánia főtisztje. 22. Kramerlauf József, a 2-ik kompánia főstrázsamestere. 23. A nyolcz pesti polgári kompánia, Hülf főstrázsamester vezérlete alatt, a főtisztekkel. 24. A pesti egyetemi s a buda gymnasium, czimerével. 25. A szerzetes papság. 26. A pesti szeminárium növendékei. 27. A budai tanács. 28. Balássy főjegyző.

A XVIII-ik században oly ritkákká váltak az országgyűlések, hogy nem voltak a magyar közélet rendes tényezőinek, hanem rendkívüli eseményeknek tekinthetők. Nem csoda tehát, hogy ebben a korban hozzászokott a nemzet ahhoz, hogy nézetei nyilvánításának közegeül első sorban a megyegyűléseket tekintse. Láttuk, hogy a József ellen való harczot is megyénként vívta a nemesség, és halála után is csak a megyék útján adhatott hangot.

Minő volt ez a hang? azt könnyű elképzelni: hisz az egész nemzet valóságos lázban volt. Általános volt a felfogás, hogy oly intézkedések szükségesek, a melyek lehetetlenné tegyék, hogy az uralkodó másszor is hasonlót cselekedhessen, mint József cselekedett, S e nézet annyival könnyebben kapott lábra, mert az uralkodó hatalmának korlátolt volta törvényeinkben, felfogásunkban nem szűkölködött alap nélkül. A magyar közjog, a mint azt Verbőczy megírta s a hogy azt a magyar közvélemény legalább elvben elfogadta – habár nem tartotta is minden pontját eddigelé gyakorlatban kivihetőnek – elmegy a monarchiai hatalom és elv korlátozásának legszélső fokáig. József halála után a közvélemény tehát első sorban csak azt kívánta, hogy közállapotainkat a hazai jog kánonával tényleg összhangzásba hozzák.

De ha Verbőczy nézete e korszakban olyannyira szokatlan s a közönséges európai fölfogástól olyannyira eltérő lett volna, mint csak Rákóczy Ferencz fölkelése idején is, talán még sem csaptak volna a magyar mozgalom hullámai oly magasan. Ámde ez idő szerint több oly külső körülmény találkozott össze, a melyek azt a hitet keltették föl, hogy tényleges állapotainknak a Verbőczy-féle elmélettel összhangzásba hozása nemcsak kívánatos az alkotmány biztosítására, de keresztül is vihető.

Nagy része volt e fölfogásban a XVIII. századi franczia állambölcsészetnek, a mely akkoriban már Európa összes művelt népeinél többé-kevésbbé ismeretes volt. Sőt mondhatni, hogy azok gondolkozását egészben véve meghódította, úgy hogy még az is, a ki talán a maga hazájában nem találta tanait keresztülvihetőknek, általánosságban hívök vala. A mi eleink is szorgalmasan forgatták azokat a műveket, a melyek a társadalmi ős-szerződésről és hasonlókról szóltak, s ha kevés érzéket tanusítottak is ama részletek iránt, a melyek oly behatóan magyarázták, mikép a társadalom legelső követelménye a polgárok – ezt a szót ekkoriban kezdik széltében használni a „honfiak” értelmében, míg addig a polgár csak a városi polgárt jelentette – egyenlősége, annál inkább felkarolták, magukévá tették tanaikat a nép s az uralkodónak egymáshoz való viszonyára nézve, mert azokban a régi Verbőczy-féle elvekre ismertek. A magyar tehát régi alkotmányában, a melyet száz év előtt idejét múlt középkori emléknek tekintettek, most a korszellemnek megfelelő alkotást talált s míg eddig védelmében csak a történelmi jogra hivatkozhatott, most a természeti jog kifolyásának is vallhatta és vallotta is.

De nemcsak ennyiből állott a külső hatás. A míg az imént emlitett elvek csak könyvben voltak megírva, nem tettek oly általános benyomást. Hiszen mindenki azt mondhatta, hogy csupa képzelt dolog az egész. Ámde ebben az időben más volt a helyzet. Tíz hónappal József halála előtt összeült a franczia nemzetgyűlés s azt a sajátságos példát mutatta a világnak, hogy az állambölcsészeti elvek alapján hozzáfogott egy ország összes közállapotainak újjáalkotásához.

Hazánkat leginkább a convent ama tárgyalásai érdekelték, a melyek a nemzet s a király közti viszonyra vonatkoztak. Honfiaink látták, mint szorítja meg a franczia nemzet mindenben az uralkodó hatalmát, mint teszi azt valóságos árnyékkirálylyá, a kinek még a felfüggesztő „vétó”-t is nehezen adja meg. Hánynak jutott eszébe, hogy ha a franczia nemzet is szükségét látja ily intézkedéseknek, a melynek a maga véréből való, csak egyedül rajta uralkodó s így ha a szabadsággal igen, de a nemzeti lét egyéb föltételeivel összeütközésbe nem is jöhető uralkodói vannak: mennyivel szükségesebbek azok minálunk, a kiknek idegen eredetű, nyelvű és szokású, idegen földön lakó, hazánknál nagyobb területű és jelentőségű országokkal biró uralkodói vannak, a kik – mint azt a példa ismételten s legutóbb a leghatározottabban megmutatta – nemcsak szabadságunkat, hanem nemzeti létünket is megsemmisítéssel fenyegették.

Mindezeken kívül volt még egy ok, a kedvező külső körülmény: Poroszország magatartása, a mely mellett nem látszott lehetetlennek annak az időnek bekövetkezése, hogy Magyarország, mint a Habsburg-háztól független állam állhat ismét elő.

Ezek a sajátságos viszonyok eredményezték azt a magatartást, a melyet a nemzet többsége s ennek képviseletében a megyék tanusítottak. Szepes-megye például azt írta, hogy kész Lipótnak, mint József utódának, eleve is hűséget fogadni és engedelmességet ajánlani, de csak úgy, ha kormányát alkotmányosan kezdi meg. Ellenben, ha a nemzet és király közt fenálló viszonylagos szerződéseket megszegi, ne róvják fel bűnül a nemzetnek, ha jogai és nemzetisége biztosítására visszatér ősi szabad királyválasztó jogának gyakorlására. Nyitra-megye pedig egyik körlevelében így biztatta kitartásra a többi megyéket: „Törvényt alkotni, vagy a nemzet hozzájárulásából alkottat annak rövidségével eltörölni: oly igazságtalanság, a melyet a trónörökösödés joga nem tehet igazsággá. Hibáznak a fejedelmek, ha szerencséjöket és hatalmokat a törvények megszegésének szabadossága szerint mérik. Ki adott nekik erre hatalmat? Sem Isten, sem a természet, sem a józan ész, sem a nemzet; pedig ezektől származik a királyok minden hatalma.”

A két megye azonban még mindig a korlátokon belül maradt. Másként Pest-megye. Ez kijelenté, hogy Józsefnek a pragmatica sanctio föltételeit megszegő, alkotmányt és törvényt sértő kormánya a nemzet s az uralkodóház közt fenállott szerződést megsemmisítette, s így a trónörökösödés tényleg megszünt.

Hasonló irányú magatartást tanusított Bihar-megye is. Ez ugyanis márczius 15-iki gyűlésen kijelenté, hogy nem fogja a Józseftől kinevezett főispánt, Teleki Sámuel grófot elfogadni, mivel, mint József alatt működött főispán és alkanczellár, törvénytelen király által jelöltetett ki, különösen pedig, mert eszközül engedte magát használni a magyar szabadság elnyomására.

De nem elégedett meg ennyivel. Kijelenté, hogy „mivel II. József felséges császárnak egész uralkodása a törvények ellen volt intézve s az alkotmányos rendszernek minden részét vagy megsértette, vagy elnyomta, úgy hogy kevéssel halála előtt kénytelen volt ezt elismerni, és miután maguk a megyék rendei egymásután hozzáfogtak a törvényes rend helyreállításához, kénytelen volt minden intézkedéseit, három híjján visszavonni; mivel végül országgyűlés, hitlevél, eskü és koronázás nélkül, a melyekről csak későn kezdett gondolkozni, mult ki e világból s így uralkodásának soha sem szerezte meg a törvényesség jellegét: nyilvánvaló, hogy az ausztriai ház női ágának örökösödése, a melyet az 1723-ik évi törvények csak föltételesen ruháztak reá, maguknak az utódoknak tényei által, már az első és második fokon megsértetett és megszakíttatott.” Azt a jogot is megtagadta Józseftől, hogy a nemzet szabadságait helyreállítsa. Erre, nézete szerint, csak magának a nemzetnek van joga.

Ebből kifolyólag azt is elhatározták a bihari rendek, hogy az a három pont, a melyre József kivételt tett, nem tekinthető ilyennek. A türelmi rendeletet a leghatározottabban maguk a reformátusok utasították vissza, úgy tartván, hogy ennek föltételei, törvénytelen eredetéről nem is szólva, azért is sérelmesek, mert habár előnyösebbek is a Mária Terézia korabeli állapotoknál, még mindig nem felelnek meg a bécsi és linczi békekötések föltételeinek, a melyeket pedig Magyarország protestánssága mindenkor egyedüli jogos alapnak tekintett. Józsefnek a katholikus parochiák rendezése ügyében hozott határozatait mint a magánjoggal, az alapítók szellemével ellenkezőt, a katholikus egyházra nézve pedig sérelmest támadták meg.

Nehezebb volt a harmadik pont ügye, t. i. a jobbágyok javára hozott intézkedéseknek visszautasítása. A jogfolytonosság elvének megfelelően kimondták, hogy azok is érvénytelenek, mert hiszen ily ügyben csakis az országgyűlésen alkotott törvények lehetnek mértékadók, nem pedig a királyi rendeletek. E magában véve helyes okoskodás mellett azonban igen méltányos lett volna, ha határozott igéretet tesznek arra nézve, hogy a megye legelső feladatának tekinti ez ügy törvényes elintézését. Ebből azonban egy szót sem találunk a megye jegyzőkönyveiben.

Kijelentik továbbá, hogy az országgyűlés tartása immár elodázhatatlanná vált s ha májusra sem királyi meghívóval, sem pedig az országbiró által össze nem hivatnak, úgy a megyék maguk lesznek kénytelenek azon hónap utolsó napjára egybehívni az országgyűlést.

Bihar rendei ugyanezen megyegyűlés alkalmával ünnepelték meg a szent korona hazaérkezését Te Deummal, körmenettel, beszédekkel, vendégséggel és kivilágítással. Számos fölirat volt olvasható, de legjellemzőbb, mely a föiskolán állott „II. Endre törvényének – az arany bullának – 31-ik czikke.” Tehát egy nyilvános, királyi iskola egész nyiltan az ellenállás záradékát tünteté fel jelszó gyanánt. Az ünnepély kiegészítéseül letörölték a házakról a számot, a földmérési munkálatokat pedig a vesztőhelyen megégették.

Különös jelenetnek vagyunk tanui a szabolcsi megyegyűlésen is. Sztáray Mihály gróf főispán annyira el volt telve azzal a tannal, hogy minden hatalom a néptől ered, hogy főispáni kinevezését letette a rendek asztalára s kijelenté, hogy csak az esetben fogja tisztét viselni, ha a rendek is megválasztják.

Hasonló jelenetek fordultak elő az ország legkülönbözőbb vidékein. A mi azonban feltünő: tettlegesség nem igen fordult elő. A rendet sehol sem zavarták meg. József kormányának eszközei legfölebb a megvetés tárgyai voltak, de legcsekélyebb bántódást sem szenvedtek. Arra sem történt, mondhatni semmi, hogy a megyék intézkedéseket tettek volna arra az esetre, ha Lipót nem volna hajlandó eljárásukat helyben hagyni. Látszik, hogy annyira átmentek volt a népfölségről szóló elvek a köztudatba, hogy senki sem vélt valami nagyot elkövetni azzal, ha az uralkodónak „kötelesség”-ekről beszél s őt azok teljesítésére emlékezteti. Mindössze annyi történt, hogy itt-ott a nemesek titokban fegyvergyakorlatokat tartottak, a megyék pedig bandériumokat állítottak fel, a szent korona őrzése czímén.

A gyakorlati eredmény leginkább az volt, hogy melegen fölkaroltak mindent, a mi nemzeti. Az iskolákban többé-kevésbbé behozták a magyar nyelvet, fölhagytak – sajnos csak rövid időre – azzal a sok vidéken elharapódzott rossz szokással, hogy a magyar művelt osztály németül beszélgetett, s általános divata lett a magyar viseletnek is. A nemzeti fölkarolása az irodalomra nézve is volt némi hatással. A magyar irodalom, a mely a XVII-ik század nagy mozgalmainak lecsillapulta óta a közönynyel szemben alig tudta magát fentartani, élénkebb figyelem tárgya kezdett lenni. A magyar hirlap-irodalom nagyobb lendületet nyert, s iróink annyira neki bátorodtak, hogy a magyar tudományos akadémia s a magyar nemzeti szinügy kérését is napi rendre hozták.

A másik eredmény a nemzet különböző osztályainak egymáshoz símulása volt. A hosszú idő alatt, a mely közélet nélkül szűkölködött, oda jutottunk, hogy mindenki többé-kevésbbé el volt szigetelve, s leginkább csak olyan emberekkel érintkezett, a kiket a születés véletlene hozott közelébe. Most a hazafias tüntetések arra kenyszerítették a főurat, a köznemest, a polgárt, a papot, a honorácziort, hogy egymással gyakoribb érintkezésbe lépjenek; arra, hogy egymást ne úgy tekintsék, mint a különböző társadalmi állások képviselőit, hanem mint ugyanazért a czélért lelkesülő „polgártársakat”. Különösen pedig annyiban hatott üdvösen e mozgalom, hogy a korlátot, a melyet a hosszú vallásos küzdelem, majd a protestánsok elnyomása az utóbbiak s a katholikusok közé állított, ha nem is egészen, legalább nagyrészt lerombolta, a minek legelső tanúsága volt, hogy a következő országgyűlésen ujból hallható volt a méltányosság szava.

* * *

Ilyenek voltak Magyarországon a viszonyok, s így épen nem mondhatni, mintha valami nagyon biztató lett volna a helyzet, a melyet Lipót márczius 12-én történt Bécsbe érkezésekor maga előtt talált. Különösen, mivel úgy a külügyek, mint Belgium dolga a József halálakor volt állapotban valának, s még az osztrák-cseh tartományok is mozogni kezdtek, hogy a korszellemnek s az uralkodó szorultságának összehatása mellett régi rendi jogaik némely részét visszaszerezhessék. Csehország ezenfelül még nemzetiségi engedményeket is kívánt.

Lipót mindent élére állítva talált. A legnehezebb problémákat kellett megoldania, ha azt akarta, hogy a Habsburgok országai külön ne váljanak s el ne szakadjanak.

Szerencsére egyénisége mintha csak teremtve lett volna erre az állásra. Ő ugyan egy árnyalattal sem volt kevésbbé a reform embere, mint bátyja, de egészen más ember mégis. Míg ez zsarnok természetű, türelmetlen, addig ő engedékeny. Míg József abban a hitben élt, hogy eszméi olyannyira egyedül üdvözítők, hogy csak a gazság nem találja azokat helyeseknek, öccse abban a nézetben volt, hogy ilyesmit kivánni képtelenség, „mert nehéz – ugymond – hogy valamely kormány vagy akár a legfelvilágosultabb miniszter is jobban tudja: mi való s mi hasznos a nemzetnek, mint maga a nép, annak tagjai és képviselői.” Ebből kifolyólag József igen természetesnek találta, ha az uralkodó népét akarata ellenére is boldoggá igyekszik tenni, míg Lipót azt szinte lehetetlennek vélte. Ennek következtében aztán, míg annál egymást érték a jól át sem gondolt, még kevésbbé minden tekintetben kidolgozott és egymással összhangzásba épen nem hozott törvények és rendeletek, addig Lipót óvakodott a túluralkodástól, azt tartván, hogy jóravaló törvény csak tapasztalatokon alapulhat. Mint buzgó reform-ember, azt tartotta uralkodói feladatának, hogy a közvéleményt úgy vezesse, hogy a nép maga kívánja a javításokat s hogy csak azokat hozza be, a melyek a közvéleményben már meg vannak érve. Ily felfogás mellett természetesen semmiképen sem tudott bátyja rendszerével megelégedni. Azonban, ha József véleményeért kérdezte, nem igen szeretett határozott feleletet adni, mert tudta, hogy bátyja nem állhatja ki az őszinte ellenkező véleményt. Eredmény nélkül pedig keseríteni s a köztük való viszonyt rontani, nem volt kedve.


II. Lipót.
(Az Orsz. képtár metszet-gyüjteményében őrzött egykoru metszetről, mely a királyt prémmel szegélyezett magyar mentében, mellén a Szt. István- és Mária Terézia-, nyakán az aranygyapjas-renddel ábrázolja. Oldalt jobb felől a magyar Szt. korona.)

Lipótnak helyes felfogása az uralkodó tisztéről eredményezte azt, hogy ámbár külsőleg nem volt rajta semmi imponáló, beszédében semmi megragadó s egészben épen nem volt rendkívüli szellemnek mondható, mégis sokkal jobb uralkodó volt, mint bátyja, a kiben pedig mindezekből volt valami; eredményezte azt, hogy míg az reformjaival összes alattvalóit, külügyi politikájával fél Európát felzúdította, addig ő toszkánai huszonötéves uralkodása alatt (1765-től 1790-ig) teljesen kivívta alattvalói szeretetét, sőt Európaszerte oly tekintélyre tett szert, hogy kormányát valóságos mintakormánynak tekintették.

Lipót és József természetének s az uralkodói tisztről való felfogásának különböző voltából következett az is, hogy míg József az egyenességben elment a legvégső határig, Lipótról azt épen nem mondhatni. Ő épen nem vetette meg az uralkodás eszközei között a kicsinyes fogásokat, az embereknek egymás ellen való felhasználását, sőt a magántitkoknak kifürkészését, úgy hogy Fizenzében, Toscana fővárosában az volt a közhit, hogy a legelrejtettebb helyen sem lehet beszélni olyasmit, a mit Lipót fél óra alatt meg ne tudjon.

Azokat a feladatokat azonban, a melyeket Toscanában kellett megoldania, hasonlítani sem lehetett azokhoz, a melyek bátyja örökségének átvételekor vártak reá. Eddig a kis Toscanával volt dolga, a mely hosszú idő óta abban a szerencsés helyzetben volt, hogy minden nemzetközi viszályból kivonhatta magát, belsőleg pedig egységes vala; most pedig egyszerre sok országra kellett gondolnia, a melyekben teljesen föl volt forgatva minden s a melyek már-már azon a ponton álltak, hogy bárkivel szövetkeznek, csakhogy addigi sorsuktól menekülhessenek. S látni fogjuk, hogy Lipót két évi kormányzás után teljesen helyreállítva hagyta hátra monarchiáját, mintha József felforgató kormánya soha sem is lett volna.

Monarchiájának biztosítására a legfőbb teendők egyikének tekinté Magyarország megbékítését. Még mielőtt Bécsbe érkezett, írt a magyar kanczellárnak, hogy uralkodását koronázással akarja megkezdeni. Felszólítá tehát, hogy megérkezéseig állítsa össze az országgyűlést egybehívó okmányt. A kanczellár sietett erről az örvendetes eseményről a helytartótanácsot értesíteni, ez pedig márczius 5-én körlevélben adta tudtul a megyéknek. Az uralkodó azonban nem találta elegendőnek, hogy csak ily módon szóljon a nemzethez. Két nappal megérkezése után (márczius 14-én) nyilt levelet bocsátott ki, a melyben hivatalosan tudatja a nemzettel bátyjának, Józsefnek halálát s kijelenti, hogy annak természetes folyományaul a kormányt átvette s a tisztviselőket állásaikban megerősítette. Fogadja, hogy a magyar nemzet összes szabadságait és jogait épségben akarja tartani, s ezért kijelenti, hogy bátyjának visszavonó és visszaállító rendeletét megerősíti, s azt május 1-éig érvényesíti. Igéri továbbá, hogy törvényeinknek megfelelően rövid idő mulva összehívja az országgyűlést, a koronázás, az eskü letétele, a hitlevél kiadása s a nádor megválasztása czéljából. Ugyanakkor lehető lesz ama három pont felől is intézkedni, a melyeket József rendeletében érvényben kivánt tartani.

Lipót tehát semmivel sem igért többet, mint József, már pedig láttuk, mily kevéssé volt a nemzet a január 28-iki rendelettel megelégedve. Azért nem lehet csodálnunk, ha Lipót szájából hallva sem elégítették ki ama szavak. Hisz sokan már megbarátkoztak azzal a gondolattal, hogy Magyarország Poroszországgal szövetkezve elszakad a Habsburg-háztól. S a kik nem mentek is ennyire, mindenesetre megkivánták volna, hogy Lipót nálunk is oly nyilt levéllel kezdje meg kormányát, a minőt a belgákhoz intézett. Ebben t. i. kinyilatkoztatta, hogy előde kormányát törvénytelennek ismeri, ujításait rosszalja és hiszi, hogy a bátyjától szenvedett sérelmeket nem fogják neki tulajdonítani, a ki azokat nemcsak nem javasolta, hanem egyenesen kárhoztatta is. Mi volt ezekhez képest a visszavonó rendelet megerősítése.

Innen van, hogy körlevele ujabb felirat-áradatot indított meg.

A legjellemzőbbek közül való Pest-megyéé. „Alig hittünk szemeinknek – ezzel kezdődik a felirat – midőn Felségednek folyó hó 14-éről hozzánk küldött tudósító leiratában alkotmányunknak nem azon méltán várt biztosítását vettük, a minőt mind a veszedelem nagysága, a melybe az előbbi kormány által döntettünk, mind jogaink elvitázhatatlansága, mind a nemzetnek az elhunyt felséges császár alatt tanusított vastürelme igényelt volna, s a minőt a belgáknak adni Felséged maga is a nemzet jogait tisztelő fejedelem s az embereket alattvalóiban is megbecsülni tudó atya kötelességének tartott.” Figyelmezteti az uralkodót, hogy a társadalmi szerződés szerint, a melynek alapján az országok alakulnak, minden jog eredetileg a népé, s ezért ennek szükségkép jogában áll, hogy megtegye azokat az intézkedéseket, a melyeket az időhöz és körülményekhez képest czéljaira szükségeseknek tart. Kivánja, hogy az országgyűlés s a sérelmek orvoslása ne szorítkozzék egyedül a márczius 14-iki rendeletben foglaltakra, hanem hogy Magyarország is mindent megnyerjen, a mit a belgák nyertek meg, „mert bizonyára rossz példa volna – úgymond a felirat – ha a kormány cselekedeteivel arról tenne tanubizonyságot, hogy a népek nem engedelmességgel, hanem csak fegyverrel védelmezhetik és szerezhetik vissza szabadságukat.” Kérik tehát az uralkodót, gondolja meg, hogy szabadságaink az osztrák-ház uralkodása alatt sem a kölcsönös szerződésekkel, sem az azokon nyugvó törvényekkel és oklevelekkel nem voltak eléggé biztosítva, következőleg ügyeink biztosításáról bővebben kell gondoskodnunk. Méltóztassék tehát a fejedelem a nemzet igazságos kérelmét olykép meghallgatni, hogy mind a fejedelem és nemzet közti kölcsönös régi jogviszonyok megujíttassanak s kifejtessenek, mind a mostani körülmények igényei szerint ujabb szerződések köttetvén, polgári lételünk teljes biztossága megalapíttassék. Csak ezután vegye át a törvényes eskü letételével s megkoronáztatásával az ilykép erős alapra feletetett ország kormányát, hogy így azokat is, a mik a rendek közkivánata szerint még tanácskozás alá veendők, a törvényesen és szabadon, tehát az idegen katonaság eltávolításával tartandó országgyűlésen a rendekkel tárgyalhassa.

Még tovább ment Bihar-megye. Ennek gyűlésén még az is vita tárgyát képezte: vajjon általában felolvassák-e Lipót nyilt levelét? Némelyek erre sem voltak hajlandók, mivel az ujonan kinevezett főispán, Teleki Sámuel gróf vitte oda; a többség azonban a felolvasás mellett nyilatkozott. A felolvasást ismételten félbeszakították a rendek. Már a kezdet, a melyben Lipót magát „Magyar-, Cseh- és egyéb országok királyá”-nak mondja, sokaknak zúgását vonta maga után, még inkább a „hagyjuk, parancsoljuk, máskép semmi szín alatt ne cselekedjetek”-féle kifejezések. Némelyek a fejedelem személyét sem kímélték, hanem mindenféle gyűlöletes, részben légből kapott vádakkal álltak elő. Azt mondták, hogy Lipót nem tud latinul, nem is tudja micsoda rendeletet írt alá; továbbá, hogy félkegyelmű. lly kifejezések is voltak hallhatók: „Ez is hazudik, mint a bátyja!” Végre is arra ment ki a határozat, hogy Lipótot koronázása előtt nem ismerik el királyul.

Lipót meg volt győződve arról, hogy a kedélyek ily ingerültsége mellett ha valami, úgy csak az engedékenység, de nem a lényegben, hanem a formában való engedékenység használhat. Ezért egyelőre nem szólt semmit a fölterjesztésekhez, hanem – mintha mindezekből semmi sem történt volna – márczius 29-én a bizalom hangján körlevelet írt a rendekhez, a melyben az országgyűlést junius 6-ikára egybehívja. Hogy bizalmát a rendek iránt kitüntesse, az országgyűlés székhelyeül nem a török hódítás idején divatossá vált Pozsonyt, hanem Budát jelölte ki. Egyszersmind megigérte, hogy az országgyűlést idegen katonaság jelenléte nélkül fogják megtartani, hogy a tanácskozás szabadsága meggátlásának még csak árnyéka se forogjon fen.

A következő hónapokban pedig arra fordította főgondját, hogy egyrészt a külföldi ellenségekkel a kibékülést előkészítse, másrészt Magyarországon a rendek egyértelműségét megzavarja azzal, ha a közfigyelmet a király és nemzet közti viszony szabályozásáról más kérdésekre tereli. Ily szempontból jó szemmel nézte az országgyűlésen nem képviselt osztályok és elemek mozgalmait. Jó szemmel nézte, mint törekszik a honoráczior osztály arra, hogy a létező osztályok egymáshoz való viszonyának szabályozására hangulatot csináljon; mint írnak némelyek mérges röpiratokat, a melyekben el van mondva, hogy tulajdonképen nem a királyi hatalom az ország bajainak az oka, hanem a kiváltságos rendek túlnyomósága. Nem vette rossz néven, ha ez osztály tagjai s azok a nemesek, a kik elvtársaik valának, az izgatás fegyverétől sem riadnak vissza s arra törekszenek, hogy a polgárságot s a parasztságot állásfoglalásra bírják a nemességgel szemben. Ugyancsak jó szemmel nézte a ráczság fészkelődését. Nem bánta azt sem, hogy akadtak olyanok, a kik az egyházi rendet támadták meg s így okoskodtak, hogy „a magyarországi papi rendnek az ország gyűlésében helyének lenni nem kellene”, sőt a kik Voltaire-t utánozva valóságos egyházrombolókul tüntették ki magukat.

Ez azonban korán sem teszi azt, mintha Lipót maga is ily irányú működést fejtett volna ki. Ő csak elnézte, hogy az általános mozgalom e terekre is átment, s örvendett, hogy az egységes nemzeti ellenzék ilyképen tetemesen meggyöngül. A papsággal például épen nem volt szándéka kikötni, sőt ellenkezőleg április hóban oly rendeleteket adott ki, a melyek annak több sérelmét orvosolták. Ezzel az volt a czélja, hogy a protestáns porosz szövetségtől különben is idegenkedő papságot minél inkább elválaszsza a nemzeti párttól.

* * *

A kihirdetett időben az ország minden részéből Budára gyűltek a rendek, követve nagyszámú érdeklődőktől. Sokan nagy terveket forgattak agyukban. El voltak szánva, hogy a francziák példáját követve, olykép korlátozzák a királyi hatalmat, hogy a nemzetet jogaiban, szabadságában ne gátolhassa többé.

E szellem mindjárt az első gyűléseken nyilatkozott. Számosan voltak, a kik nem akarták a felsőháznál az országbiró, az alsónál a királyi személynök elnökletét elfogadni, azt a kifogást emelvén ellenök, hogy mind a kettőt a törvénytelen uralkodó törvénytelen módon nevezte ki. Ez a nézet azonban nem emelkedett túlsúlyra, tekintettel az illetők egyéniségére. Ugyanis tudva volt róluk, hogy telhetőleg igyekeztek Józsefet törvénytelen intézkedéseiről lebeszélni. Ez idő szerint is minden erejöket arra fordították, hogy a rendek között összetartás legyen, hogy minél több keresztül vihető legyen a kivánalmak közül. Az azonban határozattá lőn, hogy ők, valamint általában József tisztviselői korábbi működésökről számot tartoznak adni.

Más nyilatkozata e szellemnek az volt, hogy a követeli körében indítványt tettek az iránt, hogy az országgyűlés egyetlen tagja se fogadhasson el annak tartama alatt hivatalt, adományt avagy kitüntetést, a rendek beleegyezése nélkül. Ez az indítvány az alsó táblánál is élénk vitára adott alkalmat. Azonban nagy többséggel elfogadták s a negyedik gyűlésen már valamennyien a rendek közül letették az esküt erre a határozatra.

Nehezebben ment a javaslat a főrendeknél. Ezek mindenkinek saját belátására akarták bízni, hogy letegye-e az esküt vagy nem? A követi kar ezzel szemben viszont azt határozta, hogy olyanokkal, a kik az esküt le nem teszik, sem a kerületi, sem a választmányi gyűlésen nem fognak érintkezni. Végre a főrendek nagy része is letette az esküt.

Az országgyűlés szervezkedése is adott alkalmat némi tárgyalásokra. A rendek ugyanis a francziák példájára elhatározták, hogy naplóikat nyomtatásban párhuzamos magyar és latin szöveggel közrebocsátják, de kijelenték, hogy félreértések esetén a magyar szöveg a hiteles. Az is határozattá lőn, hogy a rendek elhagyják azt az épen nem ősrégi, hanem csak a XVIII-ik században lábra kapott rossz szokást, hogy az országgyűlésen latinul beszéljenek. Tanácskozó nyelvül tehát a magyart hozták be, de megengedték azoknak, a kik e nyelven nem tudnak – ilyenek is voltak a horvátországi követek között – hogy a latin nyelvet használhassák.

Ezután megkezdődtek a tulajdonképi tárgyalások. Egyelőre csak egy tárgy volt: az uralkodó és nemzet közti viszonynak szabatosítása, a mely czélból egészen uj s az eddiginél sokkal többet felölelő hitlevelet akartak készíteni, azonfelül több fontos tárgyról törvényeket hozni. Mindezeket a koronázás előtt kívánták megerősíttetni. Azért úgy vélték, hogy addig, míg mindezekkel el nem készülnek, nem hívják meg az uralkodót, nehogy kénytelenek legyenek így elhirtelenkedni a dolgot, mint a hogy 1740-ben történt. Ez meg arra a visszásságra adott alkalmat, hogy a magyar országgyűlés hónapokon át ült együtt a nélkül, hogy forma szerint megalakult volna.


Buda és Pest 1790 táján.
(Schaffer József és Péter metszetéről; az Orsz. Képtár metszet-gyűjteményében.)

Lipót sehogy sem volt az ügyek ilyszerű menetelével megelégedve. Addig azonban, míg a külügyeket nem hozta rendbe, nem akarta királyi tekintélyét éreztetni, hanem inkább kerülő utakon akart a nemzetre hatni. Azon volt t. i., hogy a rendek előtt személyes föllépése nélkül tüntesse ki, hogy eszközök állanak a rendelkezésére. Mi lett volna pedig erre alkalmasabb a ráczságnál, annál az elemnél, a mely annyiszor megmutatta, hogy bármikor felhasználható, habár érdekei épen nem nyernek, sőt egyenesen vesztenek vállalkozásával. Ez év tavaszán ugyanis az iránt tettek lépéseket, hogy püspökeik a magyar országgyűlésre meghivót kapjanak. A. király elfogadta kérelmöket, s az országgyűlés is hajlandó volt még ez ülésszak alatt hozzájárulni ahhoz. Később azonban ismét elkezdték régi politikájukat s előbbi kivánságukkal ellenkezőleg azt kérték, hogy nemzeti kongresszust tarthassanak s hogy reájok nézve egészen külön állapotokat hozzanak létre. Mi lett volna ennél kedvezőbb az udvarra nézve? Lipót sietett is julius 10-ikén megadni az engedélyt a kongresszusnak augusztus 26-án leendő összeülésére.

Más szövetségese akadt Lipótnak a nem-nemesi osztályban. A rendek ugyan egész aggodalommal kerültek minden olyan tárgyat, a melyről azt gondolták, hogy visszavonást idézhet elő. A minek tanusága különösen az, hogy a katholikus többség a protestánsok iránt egészben méltányos magaviseletet tanusított. Maguktartása, a mely a régi alkotmányos állapotnak teljes helyreállítását és megszilárdítását czélozta, természetesen semmikép sem elégítette ki a nem-nemeseket, a kikhez szintén elhatott a franczia forradalom híre, de a kik egészen másra lelkesültek attól, mint a régi kiváltságos osztály tagjai. Azok ugyanis az osztály-különbség eltörlését vagy legalább csökkentését kívánták, s így sérelmesnek találták a rendek törekvéseit. Ez irányban tehát felszólalásokat, kérelmeket küldöttek az országgyűléshez és nagyszámú röpiratot bocsátottak ki. Némelyek még a nő-emanczipácziót is szóba hozták.

Izgatóul leginkább az a javaslat hatott, mely a jött-ment hivatalnokseregtől úgy akart szabadulni, hogy helyre kívánta állítani és szigorúan keresztül vinni azt a régi törvényt, mely szerint köztisztviselő csak birtokos nemes hazafi lehet, s a mely az ezen kvalifikáczió nélkülieket még az országgyűlés alatt el akarta mozdíttatni.

Az ez által felköltött ingerültségre s Magyarországon még soha sem hallott gondolkozásmódra igen tanulságosak egy röpirat szavai: „Nem hisszük, hogy a „haza” és „nemzet” nevek egyedül a nemeseket illetik meg; nem hisszük, hogy a magyar szabadságnak különben oly tüzes előharczosai egyszersmind oly elfogultak legyenek, hogy csakis a nemesi jogok megsértését tartják igazságtalanságnak, magokat pedig feljogosítva hiszik mások jogainak eltiprására; vagy hogy olyatén egyesületnek nézzék a köztársaságot, melyben minden munka és teher a nem-nemeseket, minden haszon és kényelem ellenben a nemeseket illeti. Az a kiváltságos osztály, mely így gondolkozik, így cseleleszik, egy jól rendezett országban sincs, s ha volna, mindenkinek érdekében állana, hogy azt a többi iránt minél előbb méltányosabb viszonyba helyezze. Tudja már a világ, kivált a franczia forradalom óta, mik a polgárok jogai; elszéledt a sötétség, a melylyel az igazságot a hűbériség képtelen rendszere elfödte és senkinek sem áll többé hatalmában meggátolni, hogy a szabadság érzelmei, a melyek a tekintetes rendek előtt oly drágák és becsesek, az egész nép keblét meg ne illessék. Az arisztokrácziától a többi néposztályokkal szemben szűkkeblűen alkotott törvények mindig a legvéresebb lázadásokat idézték elő. És küszöbön áll már az idő, a mikor az uralkodó osztály zsarnokságától felzaklatott nép kétségbe vonja a tényt, a melyre az a maga jogait alapítja, a melyben megvizsgálja ily osztály fenállásának szükséges voltát s talán tagadólag felel reá a francziák példája szerint, s a mikor mindent egyenlővé tevén, a nemzeti szerződésen alapuló királyi hatalom mellett nem fog semmi reá erőszakolt közép hatalmat elismerni.” A röpirat végül figyelmezteti a rendeket, állítsák helyre a polgárok ama „jogait”, a melyek azokat a természet törvényénél fogva megilletik s a melyek semmi törvény vagy szokás által el nem évülhetnek.

Tovább ment némely városok polgársága. Ezek nem lévén megelégedve azzal, hogy követeik semmiben sem szegülnek ellen a nemesség kívánalmainak, s azt is eltűrték, hogy a kerületi gyűlésekből kizárják őket, a királyhoz fordultak egy fölterjesztéssel, a melyben azt vitatják, hogy a tanácstól küldött követek nem a polgárság valódi követei. Hogy tehát bajaikon segítve legyen, arra ajánlják magukat, hogy „egyenesen s feltétlenül a Felség atyai pártfogása alá hajlanak s egyedül tőle, mint törvényes királyuktól s törvényhozójuktól várják azoknak a jogoknak megadását és fentartását, a melyek minden művelt államban biztosítva vannak a polgári rendnek.” Vagy pedig, ha már egészen uj rendszer szükséges, azt akarják, hogy több befolyásuk legyen. Kétségtelen, hogy Pest, Pozsony, Eperjes s a többi ezen fölterjesztéshez csatlakozott városok polgársága hatalmas bizonyítványt állított ki arról, hogy a parlamenti szerepre éretlen. De kétségtelen másrészt, hogy annál jobb szolgálatot tett az udvarnak, mely ily módon arra hivatkozhatott, hogy vannak osztályok, a melyek a fejedelmi önkényuralmat is inkább óhajtják a nemesség uralmánál.

Míg az általános mozgalom megindultával az osztályok között támadt viszály Lipót uralmára hajtotta a vizet, addig a külügyi helyzet is mindinkább kedvezőbbé vált. Lipót ugyanis mindjárt kormányra lépte után teljes készségét nyilvánítá arra, hogy felhagy a török háborúval, mely Poroszország féltékenységét fölkeltette volt. Megindult tehát a diplomácziai alkudozások egész lánczolata, a melynél Poroszország mindenféle cseretervekkel állott elő, hogy maga számára némi területi gyarapodást biztosítson. Ez alkudozásoknál azonban teljes kudarczot vallott. Ugyanis abban a hitben, hogy Lipót nem akar a törökországi foglalásokról lemondani – ez évben Lipót hadai szerencsésen harczoltak – kinyilatkoztatta, hogy Poroszország kész a kibékülésre, ha Lipót hajlandó Törökországgal a háború előtt való állapotok alapján békét kötni. Lipót csakugyan hajlandó volt erre s így a számításában csalódott Poroszországnak nem maradt egyéb hátra, mint hogy belenyugodjék abba, hogy minden úgy maradjon, a hogy volt. Ezek alapján jött létre julius 25-én a reichenbachi egyesség, a melynél Lipótnak még azt is sikerült kivinnie, hogy a porosz miniszter a magyar elégületlenektől elődéhez intézett leveleket is kiadta. Nemsokára Lipót Törökországgal is fegyverszünetet kötött.

Mikor Lipót helyzetét ekkép megerősödöttnek érezte, más hangon kezdett szólni a rendekhez, mint azelőtt. Julius 20-án, kevéssel a reichenbachi egyesség előtt, mikor már annak megkötése iránt biztosítva volt, Pálffy kanczellárral dörgedelmes levelet intéztetett a rendekhez. Ebben kinyilatkoztatja, hogy mivel tudomására jutott, hogy a rendek a hitlevél fölött vitatkoznak, jónak látja az iránt való nézetét közölni. Kijelenti tehát, hogy nem áll szándékában bármi módosítást is elfogadni, a mi akár az örökösödésnek a pragmatica sanctión alapuló rendjén, akár a katonaság ügyében tétetnék, akár a végrehajtó hatalmat korlátozná. Ellenben kész megengedni, hogy a protestánsok vallás-szabadsága a békekötések értelmében „bővebben kifejtessék”, megkivánja azonban, hogy a rendek figyelmöket a görög hitűekre is kiterjeszszék.

Majdnem egyszerre ezzel érkezett a személynökhöz a kanczellár levele, a melyben az uralkodó megbizásából számon kéri: miért nem hívták még meg az országgyűlés szabályszerű megnyitása végett?

A két leirat nem ijesztette meg a rendeket. Lipót most a kormányok más, de szintén kipróbált eszközéhez nyult: az egyesek elrettentésével akart nyomást gyakorolni az egészre. Az első lépést ez irányban a hadseregnél tette. A magyar befolyásos emberek közül ugyanis sokan érintkezésbe léptek a magyar ezredeknek ez időben még elég számos magyar tisztjeivel. Sokakat megingattak az uralkodó iránt való hűségben, így különösen a porosz határon levők közül. Ez áramlat következménye volt, hogy Festetich György gróf alezredes és Laczkovics János százados az országgyűléshez folyamodást nyujtottak be a Greven-ezred magyar tisztjei nevében az iránt, hogy a magyar ezredek tiszti karát ezentúl magyarokból nevezzék ki, továbbá, hogy a magyar csapatokat béke idején az országban szállásolják el s hogy a kezelés és vezénylet nyelve a magyar legyen. Ez a szubordináczióval ellenkező cselekvény igen alkalmas volt a megfélemlítésre. Festetichet és Laczkozicsot ugyanis hadi törvényszék elé állították, a többi tiszteket pedig áthelyezték. Barkó, a budai parancsnok a rendek kérdésére tagadta ugyan, hogy ez volna áthelyezésök, illetőleg pörbe fogásuk oka, de úgy, hogy mindenki érezte, hogy azért történt. S ez nem is volt a kormánynak ellenére.

Mindezek a körülmények jelentékenyen csökkentették az országgyűlés tagjainak a bátorságát. Heves vita után elfogadták az indítványt, hogy az uralkodót már most hívják meg, de egyszersmind elhatározták, hogy a hitlevélen gyorsabban fognak dolgozni, hogy az országgyűlés megnyitására készen legyen. Követség ment tehát Bécsbe, hogy az uralkodót meghívja. Ez, hogy kimutassa, mennyire elégedetlen a rendek magatartásával, harmad napig nem fogadta őket, fölterjesztésökre nem válaszolt közvetetlenül, egyébként pedig kijelenté, hogy koronázása előtt semmi egyéb föltételt nem fogad el, mint III. Károly vagy Mária Terézia hitlevelét. Felszólította a rendeket, hogy haladéktalanul nyilatkozzanak: hajlandók-e kívánságának eleget tenni? mert a magyar országgyűlést különben nem nyithatja meg császárrá választása előtt.

Hogy hatásosabb legyen a visszatérő követek szava, Lipót még egy ujabb eszközt vett igénybe az egyesek elrettentésére. Augusztus 22-én ugyanis Pálffy kanczellár az országbiróhoz levelet intézett, melyben tudtára adja, hogy a király azokat, a kik nemcsak József uralkodása végén, hanem azóta is felségsértő összeköttetésben állottak a poroszokkal, hazai törvényeink értelmében kereset alá akarja fogni; készíttesse tehát el a vádlevelet, a neveket az uralkodó maga fogja beleírni. A királyi ügyigazgató: Lányi József el is készítette azt, de a vádat nem felségsértés, hanem hűtlenség czímén emelte. Lipót válaszában ismét felségsértéssel akarta őket vádolni, Lányi azonban ujabb fölterjesztésében kijelenté, hogy az ügy teljes ismerete nélkül azt nem teheti. A kanczellária szintén csak hűtlenségi vádat tartott lehetőnek. Lipót végre teljesen abbahagyta a dolgot, mert az egész levelezéssel nem volt egyéb czélja, mint az, hogy a rendeknék tudomására adja: mily eszközök vannak a kezében s hogy esetleg nem idegenkedik azok fölhasználásától.

A rendek látván, hogy a remélt porosz háború nem jő létre s így az uralkodó szorultsága is elmarad, továbbá, hogy mily veszedelem fenyegeti az egyeseket: meghátráltak. Nem akartak ugyan még lemondani arról, hogyha nem is uj, de legalább bővített hitlevelet nyerhetnek. Legalább fölvenni kivánták, hogy a törvényalkotás, magyarázás és eltörlés joga a koronás királyt s a nemzetet közösen illeti s az uralkodónak nincs joga áhhoz, hogy udvari parancsokkal kormányozzon; továbbá, hogy a koronaörökös, mielőtt magát az ország törvényeinek megtartására hittel kötelezte, királyi hatalmat nem gyakorolhat; fölvenni kívánták még a protestáns vallás szabad gyakorlatának jogát s még néhány kevésbbé gyakorlati érdekű tárgyat. Sokan az aranybulla záradékának helyreállításáról sem akartak lemondani – ez, mint tudva van, az ellenállás szabadságáról szól – de heves vita után ettől elállottak. Mindezekre nézve szeptember 5-én tették meg a fölterjesztést.

Lipót azonban most is haragosnak mutatta magát. A követek megérkezésekor nem volt otthon. Mikor hazajött is várakoztatta őket s csak szeptember 20-ikán válaszolt, teljesen elutasítólag. Egyszersmind tudtul adta, hogy császárrá koronázásának napjául szeptember 30-ika ki lévén tűzve, nem marad más hátra, minthogy a magyar koronázást novemberben és pedig Pozsonyban tartsák meg.

A küldöttség a kapott válaszban sehogy sem tudott megnyugodni. Ujabb folyamodást nyujtott be a királyhoz, amelyben fejtegeté, hogy a rendek kivánságai épen nem irányulnak a királyi méltóság csorbítására, hanem inkább a haza s az uralkodó ház nyugalmának biztosítására. S a király, miután eléggé megmutatta, hogy a fődologra nézve nem hajlandó engedni, most már elérkezettnek vélte az időt, hogy némi vigasztalással is álljon elő. Kijelenté, hogy noha nincs szándékában, hogy a hitlevélre nézve valami ujítást engedjen, mégis kész beleegyezni, hogy a rendek főbb kivánalmait koronázása után közönséges törvényekbe foglalják. Kiemelé azonban, hogy semmi szín alatt nem engedi meg, hogy fölvegyék az ellenállás szabadságát s azt, hogy trónörökösnek koronázása előtt kormányzásra ne legyen joga. A kiváltságosztó jogra nézve azonban elismeré.


Tököly Száva.
(Faresch Jánosnak Lieder festménye után készült metszetéről. A cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszetgyűjteményében.)

Hogy pedig a rendek hajlandóbbak legyenek álláspontjának elfogadására, jónak látta igénybe venni a rácz nemzeti kongresszust. Ez szeptember 1-én nyilt meg Schmidfeld János péterváradi parancsnok elnöklete alatt. A kongresszuson a leggyalázatosabb hang uralkodott a magyar nemzet ellen, mely pedig ezt a menekült népet befogadta. Különösen kivánták, hogy számukra az ország egy részét független tartományul kihasítsák. Hiába emelte föl Tököly Száva intő szavát; hiába fejtegette, hogy a ráczoknak egyéb országra, mint Szerbiára, nincs joguk; hiába magyarázta meg, hogy miután Magyarországon laknak, legelőnyösebb rájok nézve, ha őszintén a magyar nemzethez csatlakoznak; ha nem keresnek külön jogokat, hanem egygyé-forrásra törekszenek az uralkodó nemzettel: szava elhangzott. A kongresszusnak szeptember derekán elkészült felirata külön tartományt kivánt, külön hatóságokkal. Ilyen gyanánt az elnök ajánlatára a Temesközt jelölték ki. Továbbá kivánták vallásuk szabad gyakorlatát s azoknak, a kik a tartományon kivül laknak, az illető hely polgárságával való teljes egyenjogosítását; kivánták, hogy a temesközi katonaságot továbbra is a főhadi parancsnokság alatt hagyják; ha pedig valamikor polgári állapotba tennék, ruházzák fel alkotmányos jogokkal; végül, hogy a külön tartomány kormányával Sándor Lipót főherczeget, a király negyedik fiát bízzák meg. Lipót, hogy a rendekre ráijeszszen, kevéssel a küldöttség elbocsátása után leiratot intézett a kongresszushoz, a melyben kijelenté, hogy a fölterjesztett négy pontot tetszéssel fogadja s örömmel látja a kongresszus tagjainak „szabályszerű, erélyes, szerény és emberséges” magukviseletét.

Mire a követek a királyi válaszokkal Budára érkeztek, megjött a bécsi hivatalos lap száma is, a mely ezt a furcsa leiratot hozta. Kétségkivül ez is hatással volt arra, hogy a rendek könnyebben hozzájáruljanak az uralkodó álláspontjához. Ujabb föliratukban ugyan szintén arra kérték a királyt, hogy fogadja el a kibővített hitlevelet, de készeknek nyilatkoztak, hogy a régivel is beérik, ha a király azt tenni nem akarja. Kikötötték azonban, hogy az alkotmányt közönséges törvényekkel biztosítsák. Beleegyeztek abba is, hogy a koronázást Pozsonyban tartsák meg. Csak azt kérték, hogy az országgyűlést Budán folytassák. Mindössze annak elmondásában kerestek elégtételt, hogy „majd minden osztrák-házbeli király alatt ellenséges szándékokat fejtettek ki az ország ellen” s „hogy a gonosz tanácsadóktól vezetett királyok a nemzet jogait elnyomták.”

Ezzel az utolsó felirattal egyidejüleg az országbiró is írt a kanczellárnak: legyen rajta, hogy a Károly és Mária Terézia-féle hitlevelek egynémely kétértelmű kifejezését helyesebbel pótolják, s hogy ha a király a koronázást Pozsonyban akarja is tartani, az országgyűlést Budán folytassák.

De mindez hiú reménynek bizonyult, mert Lipót sem az egyiket, sem a másikat nem fogadta el. Az országgyűlést november 3-ikára Pozsonyba hívta össze, de meghagyta, hogy a korona őrzése czímén Budán levő megyei hadak ne menjenek oda, mert a tisztelettételt majd a Lobkovitz-féle vasas ezred végzi.

Ezzel majdnem négy havi együtt-ülés után az országgyűlés véget ért a nélkül, hogy mint ilyen megalakult volna: királyi megnyitás és törvényalkotás nélkül.

* * *

November elején összesereglettek a rendek, 10-ikén megérkezett a király és másnap megnyitotta az országgyűlést. A királyi előadásokban el van mondva mindenek előtt, hogy az uralkodó a hazai törvények értelmében átvette a kormányt s hogy ugyanazoknak megfelelően meg akarja magát koronáztatni. A nádorispáni méltóság betöltésére nézve előterjesztését legközelebb megteszi. Késznek nyilatkozik, hogy a szükséges törvények hozatala végett a rendekkel tanácskozik, némely tárgyakat pedig kiemel, a melyeket különösen figyelmökbe ajánl. Nevezetesen javítani kívánta, illetőleg szabatosítani az országgyűlések rendjét, hasonlókép a törvényszékekét is. A vallásügyre nézve a budai országgyűlés fölterjesztésére kevéssel az országgyűlés megnyitása előtt (november 7.) küldött leiratát kivánta törvénybe iktatni. Javaslatokat tett az alsóbb néposztályok érdekében u. m. a birtoktalan nemesek, a városok, a honorácziorok s a jobbágyok ügyében. Kívánta, hogy a rendek továbbra is ajánlják meg az adópótlékot, a melyet az 1764-ik évi országgyűlés csak néhány évre szavazott meg s a melyet azóta törvénytelenül, de tényleg folyton szedtek.


Sándor Lipót főherczeg-nádor.
(Adam J. metszetéről, mely Posch L.-nak természetről festett képe után készült. – A cs.és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyüjteményében.)

A következő napon történt meg a nádorválasztás. A királynak az volt az óhajtása, hogy ezt az állást valamelyik fia nyerje el, a kinek működése tényleg folytatása legyen Mária Terézia veje: a szász-tescheni herczeg helytartóságának, úgy azonban, hogy a nemzet kívánságának is eleget tegyenek a népszerű méltóság betöltésével. Óhajtása tehát odairányult, hogy a rendek előzzék meg kívánságát s maguk kérjék valamelyik fiát nádorul. Zichy Károly gróf országbiró vállalta magára, hogy ezt a rendekkel megértesse. Mikor a nádorságra való királyi ajánlásokat tartalmazó leveleket felbontani kellett volna, előadta a rendeknek: mily régi kívánsága a nemzetnek, hogy az uralkodóház valamely tagja köztünk lakjék s ezzel az azt hozzánk kötő kapocs szorosabbá váljék. Fölhívta tehát figyelmöket arra, hogy azt legjobban elérhetik, ha az uralkodó valamelyik fiát – és pedig javaslata szerint a negyediket Sándor Lipótot – emelik a nádori székbe. Arra is figyelmeztette a rendeket, hogy a nádori méltóság jogköre „az idők viszontagságai következtében” tetemesen megcsorbult, kiköszörülése pedig semmivel sem mozdítható annyira elő, mintha a királyfit választják meg nádorrá. Mert a királyhoz való fiúi viszonya lehetővé fogja tenni sok oly dolog elérését, a mihez különben nehéz volna hozzájutni. A rendek ugyan jól tudták, hogy ha a nádori méltóságot az uralkodó-ház valamely tagjával töltik be, ez ismét a dinasztia hatalmát fogja növelni. De mivel látták, hogy rideg maguktartásuk, a melyet a budai országgyűlésen tanusítottak, a viszonyok változtával úgyis lehetetlen, azt gondolták: legjobb lesz, ha bizalmat tanusítanak az uralkodóház iránt. A kijelölő levelet tehát fel sem bontották, hanem Sándor Lipót főherczeget egyhangúlag kiáltották ki nádorrá.

Régi szokás szerint most a királyhoz kellett menniök, a ki előtt az uj nádor letette az esküt. A király felhasználta ez alkalmat arra, hogy a magyaroknak bizalmat tanusító tettére bizalmat mutató szavakkal válaszoljon. A mikor ugyanis az uj nádor letette esküjét, ily beszédet intézett hozzá: „A nádor hatáskörét és kötelességét világosan meghatározzák az ország törvényei. Hogy azokat Kedveltséged szorosan megtartsa és mindenkor szentnek tekintse, nemcsak mint atya javasoljuk, hanem mint király is akarjuk. Csak akkor felel meg a rendek szavazatával és a mi királyi megerősítésünkkel tanusított bizalomnak, ha tökéletesen jár el a tisztével járó kötelességek teljesítésében. Kedveltségedet ebben soha se gátolja a fiút atyjával összefüző kötelék. Mert mi hű Karaink és Rendeink előtt kijelentjük, hogy irántunk való fiúi kegyeletét nádori tisztének legszigorúbb teljesítése szerint fogjuk megitélni.”

Negyednap – november 15-én – történt a koronázás, mely alkalomból a rendek a szokottnál nagyobb koronázási ajándékot: 50,000 aranyat szavaztak meg, és pedig, hogy a király előtt kedvesebb legyen, egészen a nemesek erszényéből. Elméletileg arra is készeknek nyilatkoztak, hogy a királyt a török ellen való háborúban minden erejökkel segíteni fogják. Ezeknek hírül adása s egyszersmind búcsuvétel végett – Lipót ugyanis november 19-én Bécsbe készült – tisztelgésre mentek a királyhoz, a ki ez alkalommal ismét bizalomtól áradozó beszédet tartott.

Külsőleg tehát helyre állott király és nemzet között a bizalom, habár a király bizonyára most is úgy gondolkozott, mint augusztus 9-én, a mikor testvérének Mária Krisztinának a reichenbachi egyességről írván, ezt a megjegyzést tette: „A magyarok hűtlensége, a kik lázadással fenyegetődztek s a poroszokkal szövetkezve a monarchia megdöntésére törekedtek, oka mindennek.” A magyarok is aligha szüntek meg félni attól, hogy Lipót is, mint házának legtöbb tagja, nem fog a legtörvényesebben uralkodni. Azonban már maga az a körülmény, hogy mindkét fél megnyugodott abban, hogy az adott körülmények szerint egymás ellenére nem lehet eljárni, nagy nyereség volt.

Hogy Lipót mennyire csak mutatta a bizalmat, annak tanusága az is, hogy az egyesek megijesztésére alapított rendszerrel most sem hagyott még fel. Mindjárt Bécsbe érkeztekor felszólítá a kanezelláriát: kérje be a helytartótanács útján a megyék jegyzőkönyveit az uralkodása első hónapjaiban tartott gyűlésekről, hogy azokat szigorú vizsgálat alá vehessék. A kanczellária azonban ez ellen rögtön fölterjesztést tett, figyelmeztetvén az uralkodót, hogy az előfordult tulságok csak a rendkívüli izgatottságnak róhatók fel, s hogy ily lépés alapjában megrendítené a bizalmat, a melylyel a nemzet iránta trónra lépte, különösen pedig koronázása óta viseltetik.

Másik ily lépése volt Lipótnak a Sztáray Mihály gróf ellen követett eljárás. Ez ugyanis – mint említők – főispáni kinevező diplomáját letette a megye zöld asztalára s a rendektől választatta meg magát. Az uralkodó elhatározta, hogy nem indít ugyan keresetet ellene, de megfosztja állásától s általában minden közhivatal viselésére képtelennek nyilvánítja. A kanczellár ezt is túlzott határozatnak találta. Kérésére az utóbbi ponttól is elállott az uralkodó, a ki mindezekben csakis azt tekintette czéljául, hogy a rendeket elrettentse, velök hatalmát éreztesse s így kivánságaik mérséklésére bírja őket.


II. Lipót koronázásának emlékére vert érem.
(Veszerle „Érm. Táblái”-ról.)
Előlapján a korona, alatta e felirat: LEOPOLDVS II. D(ei) G(ratia) ROM(anorum) IMP(erator) S(emper) A(ugustus) GER(maniae) HVN(gariae) BOH(emiae) REX ARCHID(ux) AVSTRIAE CORONATVS POSONII XV. NOV(embris) MDCCXC. Azaz: II. Lipót, Isten kegyelméből római császár, Németország, Magyarország, Csehország királya, Ausztria főherczege, megkoronáztatott Pozsonyban, 1790-ben, november 15-én. Hátlapján a cseh oroszlán, egyik lábával a kettős keresztet, a másikkal Ausztria czimerpaizsát tartva. A körirat: PIETATE ET CONCORDIA. Azaz: Kegyelettel és egyetértéssel.

Az országgyűlés ezután négy hónapon át már aránylag kevés izgalommal folytatta működését. A Budán, de már előbb is fölmerült merészebb terveknek ugyan szárnyát szegték a megváltozott viszonyok, mindazonáltal nem tekinthető az országgyűlés munkássága meddőnek.

Legkevesebb eredményt értek el azoknál a tárgyaknál, a melyek leginkább feküdtek a rendek szivén t. i. az alkotmány biztosítása s a magyar nyelv körül. A király elismerte a 10-ik törvényczikkelyben, hogy Magyarország kapcsolt részeivel együtt, habár közös uralkodója van a Habsburg-lotharingiai ház többi országaival, mégis szabad, független, semmi más országnak alája nem vetett, saját önállással és alkotmánynyal biró ország, a melyet csak törvényesen megkoronázott örökös királya, és pedig saját törvényei és szokásai szerint s nem más tartományok módjára kormányozhat.


II. Lipót király koronázási diszben.
(Adam J. metszetéről, mely Kreutzinger Józsefnek természetről festett képe után készült. – A cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyűjteményében.)

E czikk elméletileg elég kedvező volt, tényleg azonban korán sem biztosítá az ország függetlenségét. Mert a kormányrendszer ezután is olyan maradt, mint volt Mária Terézia alatt, pedig tudjuk, hogy akkor elég sok történhetett meg törvényeink ellenére. A rendek ezt tudva, a helytartótanácsot még Budán a felelős kormány bizonyos nemével: a főtisztviselőkből s a rendek megbizottaiból alakult tanácscsal akarták helyettesíteni, mely a király jelenlétében annak tanácsát képezze, távollétében pedig a királyi kanczellária minden befolyása nélkül intézze az ország ügyeit, a kegyelmezésen, adományozáson és kiváltságosztáson kivül. És pedig úgy, hogy tagjai a netalán törvénybe ütköző tényekért nemcsak összesen, de egyenként is felelősek legyenek az országgyűlésnek. A beállott változások azonban nem engedték, hogy ez a különben is túlzott vagy más hasonló czélú javaslat keresztül mehetett volna. Be kellett érni azzal az igérettel, hogy a helytartótanács minden más hatóságtól teljesen független lesz. A magyar királyi kamarának a közös udvari kamarától való függése – vagy mint mondták: azzal való levelezése – minden törvény nélkül még az országgyűlés folytán helyreállott.

Különös tanúsága a magyar nemzet függetlenségre való törekvései hiú voltának az, hogy kimondták, mikép ő felsége az állam-miniszteriumnál s a belső állami kanczelláriánál is alkalmazzon magyarokat. E czikk tanuságot tesz arról, hogy ezeket a hatóságokat már a magyar rendek is elismerték bizonyos mértékig közösöknek. De nem kivántak reájok befolyást gyakorolni, hanem beérték az egyszerű hivataloskodás igényével.

Kimondták, hogy az országgyűlés legalább is minden három évben összehívandó; hogy csakis az ajánlhasson adót, mindennemű „önkéntes ajánlatok” és hasonló módon való zsarolások elmaradván. Krassó-, Temes- és Torontót-megyék visszanyerik régi széköket és szavazatukat az országgyűlésen; a jász-kun- és hajdú-kerületek is két-két követet küldjenek. A kormányszékek tagjai nemcsak az uralkodó iránt való hűségre, hanem a törvényekre is megesküsznek s hivataluktól egyszerű feladásra el nem mozdíthatók stb.

Igen keveset ért el az országgyűlés a külügyek terén. Kezdetben igen sokat kivántak a rendek, később azonban beérték azzal, hogy ha a törökkel való béke vagy más a nemzetet érdeklő külügy kerül napirendre, azt a magyarok befolyásával intézzék el. De hogy miként? arra nézve semmi szabályt nem alkottak.

Még inkább összezsugorodott a nemzeti nyelv ügye. A budai országgyűlésen azok, a kik a „nemzeti”-t mindenben érvényesíteni törekedtek, különösen a megyei követek közül, még nagy túlsúlyban voltak ama mágnások fölött, a kik Mária Terézia idejében elnémetesedve nőttek fel s már csak saját érdekökből is ellene voltak a nemzeti nyelv szélesebb körű használatának. Akkor a rendek egész határozottan kivánták, hogy a mennyire csak lehetséges, minden hatóságnál hozzák be a magyart hivatalos nyelvül s hogy a királyi ház herczegei is tartozzanak azt megtanulni. Az udvar azonban, bár egyenesen nem akart föllépni, igyekezett az engedékenynyé vált pozsonyi országgyűlésen elhinteni, hogy nem jó szemmel nézné, ha e kivánságokat törvénynyé akarnák emelni. Igy esett, hogy részben az uj nádor kedveért is kimondták a rendek, hogy a kormányszékek ügyeit „még most” latinul vigyék. Csak azt kívánták, hogy a magyar nyelv számára minden felső- és középiskolánál tanszéket állítsanak fel, továbbá, hogy hivatalos nyelvül idegen nyelv be nem hozható.

Örvendetesebb eredményeket értek el a vallásügy terén. Az ujabb áramlatok e téren igen éreztették hatásukat. A nagymértékü röpirat-irodalomban, a mely József utolsó éveiben s Lipót uralkodása alatt megjelent, már tekintélyes katholikusok emelték föl szavukat a mellett, hogy a protestánsok vallás-szabadságát állítsák helyre. Különösen említendő Batthyányi Alajos gróf, a ki közügyeinkről írt munkájában e kérdésre kiváló figyelmet fordított s a többi között arra figyelmeztetett: mily visszás dolog, hogy a katholikusokkal egy testet, egy vért képző protestánsoknak ne legyen meg az a joguk, a melyet – némi díj fizetése mellett – a zsidóknak mindig megadnak.

Ennek az áramlatnak, valamint ama józan belátásnak, hogy az idegenek ellen sikerrel csak úgy állhat meg a nemzet, ha maga magát nem marczangolja, köszönhető, hogy József halála után kettő híjján valamennyi megye követeinek azt adta utasításul, hogy az országgyűlésen a protestánsok vallás-szabadságának a békekötések alapján leendő helyreállítását szorgalmazzák. Nemcsak törvénybe akarták ezt iktatni, hanem fölvétetni kivánták a királyi hitlevélbe is. Némelyek még azt is kivánták kimondani, hogy a kik a protestánsokat vallásuk szabad gyakorlatában háborgatni akarnák, azokat fogják közkereset alá, elmarasztalásuk után pedig számkiüzzék.



Az 1791.X. törvényczikk: Magyarország függetlenségéről.
(Az Orsz. levéltárban levő eredetiről.)

[Magyarul: Az ország karainak és rendeinek alázatos előterjesztésére Ő Felsége kegyelmesen elismerni méltóztatott, hogy ámbár a felséges ausztriai ház nő-ágának Magyarországra és társországaira nézve az 1723: 1. és 2. törvényczikkel megállapított öröklési joga ugyanazt a fejedelmet illeti, kit a fenálló öröklési sorrend szerint a Németországon s az azon kívül fekvő elválaszthatatlanul és oszthatatlanul birtoklandó többi örökös tartományokban és birtokokban: mindazonáltal Magyarország társországaival együtt szabad ország, egész törvényes kormány-alkatra nézve (ideértve bármiféle kormányszéket) független, vagyis semmi más országnak avagy népnek nincs alávetve, hanem saját önállással és alkotmánynyal bíró, s ennélfogva saját törvényesen megkoronázott örökös királya, tehát Ő Felsége s utódai, mint magyar királyok által, az 1715: 3. és az 1741: 8. és 11. törvényczikkek rendeletének megfelelőleg, saját törvényei és szokásai szerint, nem pedig más tartományok módjára kell kormányoztatnia és igazgattatnia.]

De minthogy a főpapság, továbbá a városok követei s a főrendűek között sokan nem akarták megérteni a kor szavát, a vallási kérdés fölött a budai országgyűlésen óriási viták támadtak. Az említettek mindenféle módot megkísérlettek, hogy ha valamelyes engedményt kell is tenniök, az lehetőleg csekély legyen. S a lépviselők között is sokan valának, a kik utasításuk ellenére arra törekedtek, hogy a szabályozás csak némi árnyéka legyen a vallás-szabadságnak. Végre ez az országgyűlés is kénytelen volt a vallásügyre nézve régtől fogva szokásos menedékhez fordulni: a királyt kérte fel biróul. Ennek eredménye volt azután a november 7-iki leirat, a melyet – mint említők – a király előadásai alkalmából beczikkelyezni kivánt, s a mely oda ment ki, hogy a protestánsok némi megszorítással vallás-szabadságot nyerjenek.

A protestáns-ellenes párt azonban még most is minden követ megmozdított, hogy Lipót elhatározásából ne lehessen semmi. Az uralkodó csakugyan tett is némi módosításokat, de az említett párt tagjai látva, hogy ily módon semmi lényegest nem érnek el, legalább azt akarták keresztül vinni, hogy a király határozatát ne iktassák törvénybe, hanem legyen egyszerű, tetszés szerint visszavonható rendelet.

Az utolsó nagy csatát február 8-ikán vívták, a melyben egyik részen Batthyányi Alajos, Zichy Károly, Teleki József és Pálffy János grófok, továbbá Ürményi József és Szirmay Antal, a másikon pedig a prímás és Boronkay József tüntették ki magukat. A végeredmény az volt, hogy a királyi határozatot 291 szóval 84 ellen beczikkelyezték.

Az alkotott törvényczikkelyek megállapítják, hogy a protestánsok vallásukat mindenütt, nemcsak magányosan – mint a türelmi rendelet hagyta – de nyilvánosan is gyakorolhatják. Nem kénytelenek oly vallási szertartásban részt venni, a mely hitelveikkel ellenkezik, például a czéhbeli mesterembereknek a körmenetekben. Minden néven nevezendő hivatalt a vallásra való tekintet nélkül töltsenek be. A protestánsok nem tartoznak esküdni a „Boldogságos Szűz Máriára és Istennek szentire”. A katholikus papoknak a protestánsok semmiféle adóval nem tartoznak. Egyházukat és vallásukat illető ügyeikben, továbbá iskolák állításában és fentartásában teljes önrendelkező joguk van, fenmaradván a király legfőbb felügyeleti joga. Egyházi könyveik felett a czenzurát maguk gyakorolják, de felelősek az iránt, hogy azokban semmi illetlenség a katholikusok irányában nem lesz. Egyház- és iskolafoglalásnak örök időkre vége legyen; a kik ezt cselekednék, hat száz magyar forint bírságot fizetnek. Ellenben a visszakövetelésnek se legyen többé helye. A protestánsok házassági pereire nézve kimondták, hogy azokban saját törvényszékeik illetékesek; de míg ezek a kellő módon szervezve lesznek, a világi hatóság fog bennök itélni, mint történt József idejében az összes házassági ügyekben.

A teljes egyenjogúság korszaka azonban még nem érkezett el. A katholikusoknak a protestáns vallásra való áttérését azzal kivánták gátolni, hogy kimondták, mikép minden ily esetnél az illető hat heti oktatásnak vetendő alá. A vegyes házasságok mindig a katholikus lelkész előtt kötendők. Ha az atya katholikus, minden gyermek az, ha protestáns, csak a fiúk követik vallását. A kapcsolt részekre nézve kimondták, hogy azokból a protestánsok továbbra is kizárva maradjanak, úgy hogy ha valamely protestáns ott birtokot örököl, a király a tulajdonképi Magyarországon kárpótolja. Az a néhány Eszék-vidéki község azonban, a melyekben régi időktől fogva fenáll a protestáns vallás gyakorlata, továbbra is gyakorolhatja vallását. Ipar és kereskedés végett a protestánsok másutt is lakhatnak, bérelt házakban.

A katholikus vallás ügyében nem volt sok intézkedésre szükség. A király megigérte, hogy az alapítványokat az alapítók akaratához képest fogja kezelni.

Csak igen kis részben sorozható az ó-hitűek ügye a vallás-ügyhöz, az antagonizmus velök nem vallási, hanem faji lévén. A hozott törvény őket beolvasztani igyekezett; ezért kimondja, hogy más honfiakkal egyenlő jogokat élvezzenek s szabadságaikat is megtartsák, a mennyiben azok a törvényekkel nem ellenkeznek. Az a körülmény azonban, hogy az uralkodó a magyarok megfékezése szempontjából jónak látta reájok vetni szemét, mégis termett egy rossz gyümölcsöt: még az országgyűlés alatt felállították a József korabeli magaviseleteért nemzete előtt gyülöletes Balassa Ferencz gróf elnöklete alatt az „illir udvari kanczelláriá”-t. Hatáskört nem nyert ugyan nagyot, de felállításának megvolt az a káros következménye, hogy a ráczokban azt a hitet ébresztette, mikép mégis külön államot képezhetnek a magyar államban.

Többfélével kellett számolni, mikor a kisebb osztályokról volt a szó. A rájok vonatkozó kérdések kevésbbé voltak megvitatva s így ezeknél csak csekélyebb eredményt értek el. A rendek a hivatal-képesség szempontjából kijelentették, hogy semmi kifogásuk nincs a király ama kivánsága ellen, hogy a birtoktalan nemeseket minden hivatalra, a tehetséges nem-nemeseket pedig az alsóbbakra alkalmazzák. Az ügy bővebb kifejtése azonban elmaradt a „rendszeres munkálatok” tárgyalására. De ez nem volt baj, mert csak arra volt szükség, hogy az elhirtelenkedett javaslat, mely szerint hivatalt csak birtokos nemes viselhet, törvény-erőre ne emelkedjék.

Sokat vitatkoztak a városok helyzetén, annál is inkább, mert az uralkodó ama óhajának adott kifejezést, hogy az ország rendeinek egyensúlyát „állítsák helyre”. Különben is a franczia forradalom a polgári osztály kérdését napirendre hozta. De végre is semmi sem történt a városoknak az országgyűlésen való szavazati joga szabatosítására, csak négy várost czikkelyeztek be u. m. Temesvárt, Szabadkát, Károlyvárost és Pozsegát. A nemesség könnyen védekezhetett az őt ezért érhető szemrehányás ellen. Mert a városok nagyrészt idegen nemzetiségűek valának s annyira a kamara hatalma alatt állottak, hogy követeik inkább annak, mint a polgárok követeiül voltak tekinthetők. Azonfelül nagyon szűk látkörűek valának és soha nem az ország, hanem csakis helyi érdekeik szempontjából beszéltek.


II. Lipót aláírása.
(Az 1791. törvényczikkeknek az Orsz. Levéltárban őrzőtt eredeti példányáról.)

A jobbágyság ügyének végleges szabályozását a következő országgyűlésre hagyták a rendek. Egyelőre a Mária Terézia-féle úrbért iktatták törvénybe. Az örökös jobbágyságnak eltörlését szintén törvénybe iktatták, mert azt „több rendbeli törvényekkel eltörölték, s csak az idők viszontagságai folytán hozták be több helyen”. A szabad költözködés jogát is ujból kimondták. A felföldi megyék közül több attól tartott, hogy ily körülmények között jobbágyaik mind a Dunán-túlra s az alföldre költöznek. Hogy megnyughassanak, a hatóságoknak erre ügyelniök kellett, ne hogy valamely országrész pusztán maradjon.

Egyéb ügyekre nézve nem hoztak valami lényeges törvényt. A legfontosabbak egyike az, mely némileg közjogi természetű s megszabja, hogy a felségsértés és hűtlenség esetében támasztott pöröket jövőre a királyi tábla s ne bizottmányok tárgyalják, s hogy a jószágvesztés mindig csak a birtokos osztályrészére terjedjen ki.

A sok mindenféle ügyre, a melyeknek szabatosítását, javítását szóba hozták, de a melyeknek megvitatására sem elég idő nem volt, sem pedig a közvélemény nem volt eléggé tájékozva, kilencz bizottságot küldtek ki a rendek, azzal a megbízással, hogy az országgyűlés befejezte után Budán és Pesten munkához lássanak, hogy munkálataikat a legközelebbi, Budán tartandó országgyülésen tárgyalás alá lehessen venni.

Ami Erdélyt illeti, a rendek szerették volna az ország régi kivánságához képest az anyaországhoz visszacsatolni, azért nem is sürgették az erdélyi kanczelláriának a magyartól való elválasztását. Kezdetben az erdélyiek is, a kik a József korabeli állapotokon való rémületökből alig tértek magukhoz, hajlottak erre, s követeket is küldtek a budai országgyülésre az unió sürgetése végett. Később azonban az ezt ellenző udvar az erdélyi előkelőknek autonomiájukhoz való ragaszkodását fel tudta használni arra, hogy az egészből mindössze csak annyi lett, hogy kimondták, mikép az uralkodóház Erdélyt úgy bírja, mint „a szent koronához tartozót”.

A már úgyis igen hosszú ideig elhúzódott országgyülés 1791. márczius 13-án ért véget. A törvényczikkelyek szövegén való szokásos huzakodás kanczellária és országgyűlés között megtörténvén, a király lejött Pozsonyba s az országgyülést személyesen rekesztette be. És ismét felhasználta az alkalmat arra, hogy bizalomtól duzzadó beszédet tartson a rendekhez: hadd menjenek haza jó hangulatban.

* * *

Mióta Poroszország letett szándékáról, hogy a József után való zavarokat a Habsburgok monarchiájának szétrobbantására használja fel, teljesen megváltoztatta politikáját és Angliával meg Hollandiával egyetértve azon működött, hogy az oroszba a nélkül sem szerelmes Lipótot a maga szövetségébe vonja s megnyerje a mindinkább megérettnek látszó lengyel kérdés ügyének.

A megváltozott helyzet kifolyása volt, hogy mind Porosz-, mind Angolország egész buzgalommal működtek azon, hogy Belgiumot megbékélésre bírják. Ez sikerült is egy időre, az 1790. deczember 10-iki haaga-i egyességgel, miután előbb Brüsselt Lipót csapatai elfoglalták.

Ebből folyt az is, hogy a két ország nem ellenezte, ha Lipót és Törökország között helyreáll a béke. Igy jött létre 1790. szeptember 23-án kilencz havi fegyverszünet a két hadviselő fél között. A tulajdonképi békealkudozásokhoz az év vége felé fogtak Szisztovában. Lipótot Herbart báró képviselte, akihez február 1-től kezdve Magyarország hépviselőjeül Eszterházy Ferencz gróf is csatlakozott. Az utóbbi számára az országgyülés is adott utasítást. A törökök látva Lipót békés szándékait – valószinűleg tudomással bírtak a Poroszországnak tett igéretéről, mely szerint kész az előbbi állapotok helyreállítása mellett megbékülni – úgy viselkedtek, mintha ők lettek volna a győztesek. Nem elégedtek meg a status quo-val, hanem azonfelül még azt kivánták, hogy a Mária Terézia alatt önként átengedett Bukovinát adják nekik vissza, s az 1784-ben kötött kereskedelmi szerződést semmisítsék meg. Hadi kárpótlást is követeltek. Lipót király minderre természetesen a legkevésbbé sem volt hajlandó. A törökök erről meggyőződvén, hosszú alkudozások után végre abban egyeztek meg, hogy a határok teljesen a régiek maradjanak, csak Ó-Orsovát és néhány helységet az Unnánál tartozzanak a törökök átengedni. A belgrádi békekötés (1739.) óta alkotott összes kereskedelmi szerződések ujból életbe lépnek, a foglyokat kicserélik. Ez volt a szisztovai békekötés, a melyet 1791. augusztus 4-én írtak alá.

Mire a békét porosz, angol és hollandiai közvetítés mellett megkötötték, egész más ügy foglalkoztatta az európai kövéleményt és különösen az udvarokat. A XVIII. század bölcsészetének megvalósításaként kezdődött s mindenfelé rokonszenvvel üdvözölt franczia forradalom nagyon megváltoztatta formáját. A folytonos theoretizálást igen gyakorlati dolgok váltották fel: a nép harcza a király s az arisztokráczia ellen. Az előbbi még abban a hitben volt, hogy engedékenységgel lefegyverezheti népét, az utóbbi azonban már nyiltan fölvette a keztyűt. A legelőbbkelő, a franczia nemzet százados történetével összeforrt nevek viselői elhagyták hazájokat, hogy az ott tulsúlyban levő elemeket idegen segélylyel leverjék. Gyülekező helyök Koblenz városa volt, a Mosel torkolatánál.


XVI. Lajos és családja.
(Balról a király, mellette neje: Mária Antoinette; a király mellett a szerencsétlen dauphin, a kis Lajos, a királyné mellett pedig Erzsébet herczegnő. – Heidelst N. metszetéről; a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtár metszet-gyüjteményében.)

E párt fővezetője Károly artois-i herczeg, a király testvéröccse, bizalmát első sorban Lipótba vetette, a kitől úgyis, mint a legkonzervativabb hatalom képviselőjétől, úgyis mint XVI. Lajos sógorától, végre úgyis mint német császártól – a kinek alattvalóit, az Elzászban birtokos német fejedelmeket is megtámadta és károsította a forradalom – leginkább vélte megvárhatni, hogy föllép a kivándorlók érdekében. Ez irányban hatni volt czélja látogatásának, a melyet Lipótnál 1791. május 20-án, Mantuában tett. Lipót azonban, bár a francziaországi fejlemények neki sem tetszettek, máskép fogta fel a dolgot. Abban a tényben, hogy az arisztokraták hatalmát megnyirbálták, nem talált szentségtörést, hiszen országaiban maga is arra törekedett. De máskép érzett a forradalmi embereknek a király ellen való eljárása iránt. Azonban erre nézve is az volt a véleménye, hogy sógorának nem kell idegen segélyt igénybe vennie, a míg máskép lehet. Törekedjék az ellentétek ügyes fölhasználásával s a hol szükséges engedményekkel csillapítani le népét, mint ő tevé.

A mint azonban a rossz hírek egyre gyakoriabbakká lettek, Lipót is más nézetre kezdett hajolni. A porosz kormánynyal, a mely különben már februárban bizalmi emberül Bécsbe küldte Bischofswerdert, mind bensőbb viszonyra törekedett, s augusztusban már sikerült annyira jutnia, hogy a Pillnitzben, Szászországban történt találkozás alkalmával a franczia ügyben közte s II. Frigyes Vilmos között teljes megegyezés jött létre.

Harczias hangulatát egyelőre lecsillapítá ugyan az a körülmény, hogy XVI. Lajos szeptember 14-én az alkotmányra letette az esküt. Nemsokára azonban a szeptember végén összeült „törvényhozó gyűlés” magatartása következtében visszatért előbbi álláspontjára. Télen át nagyban folytak a készületek és alkudozások. Február 20-án Lipót és Poroszország megkötötték a szövetséget, a mely most még csak védelmi volt, de minden jel szerint az volt a rendeltetése, hogy támadóvá váljék. Pár nappal ugyanis ez esemény után Kaunitz jegyzéket bocsátott útnak, a melyben a franczia köztársasági pártot erősen vádolja.

Ezt február 28-án olvasták fel a nemzetgyűlésben. A porosz követ buzgón támogatta osztrák kollegáját, kijelentvén, hogy ha a franczia nemzetgyűlés valósítani akarná szándékát, mely szerint az arisztokratákat Koblenzből fegyverrel veri szét, uralkodója azt hadüzenetnek fogná tekinteni.

A francziák ellen való harcz volt a külpolitikai végrendelet, a melyet Lipót utódának zsinórmértékül hagyott. Mert csak utódának volt dolga e lépés következményeivel. Ő maga három napi betegség után márczius 1-én meghalt, mint mondják, saját készítményű izgató szerektől.

II. Lipót csak két esztendeig uralkodott. Sem az idő, sem a viszonyok nem engedték, hogy nevét nagy alkotásokkal megörökítse. De mégis megérdemli, hogy családja legnagyobb uralkodóinak sorában említsük. Mert több fűződik nevéhez, mint egy-egy nagy alkotás: helyreállította azt a monarchiát, a mely József uralkodása következtében majdnem teljesen széthullott már. S habár ezért első sorban csak háza tartozik neki köszönettel, népeinek is elég okuk van, hogy kegyelettel emlékezzenek meg róla. Lipót olyan uralkodó volt, a ki teljesen átértette hivatását; a ki felfogta azt, hogy az uralkodónak feladata, hogy népét minden kényszerítés, de még erőltetés nélkül is vezesse. Határozott barátja volt a haladásnak s azért távol volt tőle minden olyan tény, a melyet az országaiban megindult reform-iránytól való eltérésre lehetett volna magyarázni. Mint ujító azonban alkotó volt s nem romboló. Tudta ugyanis, hogy oly reformokat, a melyekre a közvélemény nincs megérve, bármily szépeknek látszassanak is, józan uralkodó nem hozhat létre, Mi magyarok sem lehetünk iránta rossz indulattal. Igaz, hogy a magyar nemzet forrongásával szemben nem habozott a legrosszabb eszközt, a hazánkban lakó nemzetiségek felbujtogatását is igénybe venni; igaz, hogy alkotmányunk kifejlődését igyekezett megakadályozni, mint oly intézményét, a mely szerinte a jó kormányzást s a haladást gátolja: mégis tény, hogy kevés uralkodónk volt, a ki nemzetünk érdekeit, kívánságait csak annyira is kész lett volna tekintetbe venni, mint ő.