SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

VI. FEJEZET.
Küzdelem a trónért. Mánuel diadala.

Az örökösödési rend. III. István. Mánuel tervei. II. László. IV. István. Egyházi ellentét. Lukács érsek. Gualterius Mapes elbeszélése. Görög háboru. A magyarok győzelme. Béla a görög udvarhoz megy. Mánuel új hadjárata. Cseh szövetség. Béke. Mánuel új támadása. Zimony ostroma és elfoglalása. Béke. Dénes nádor győzelme. Mánuel készülődése. A görög sereg győzelme. Mánuel hatalmának hanyatlása. A görög háborúk következése. Az egyház szerepe és szabadságai. III. István oklevele. Egyházi javak. Milanoiak betelepitése. Francavilla. III. István halála

„A magyaroknál az a szokás, hogy, ha a király meghal és fiúkat hagy hátra, a testvérek mindaddig jó barátságban megférnek, mig annak, a ki uralkodik, nincs fia, de mihelyt az megszületik, a király testvéreit, ha azok az országban maradnak, megvakitják.”1 A hivatalos görög történetirónak ez a megjegyzése teljes ridegségében feltárja a Szent-István ideje óta az Árpádok családját duló küzdelmeknek okát. A trónörökösödés szilárd törvény által nem volt megállapitva: az ősi szokás kétségtelenül a király testvéreinek adott elsőséget kiskorú fia fölött, és az uralkodó csak a legkegyetlenebb eszközökkel biztosithatta a trónt egyenes örökösének. A testvérek megvakitásának, vagy más módon az uralomra képtelenné tételének, divatja egyébbiránt megvolt Byzanczban is, a törököknél pedig napjainkig sem szünt meg.

Mióta Kálmán keresztülvitte, hogy utána kiskorú fia uralkodjék, nálunk nem szünt meg a trónkövetelő. II. Géza némileg hasonló helyzetben volt, mint nagy elődje. Neki is voltak fiai és öcscsei, kik már életében fegyvert fogtak ellene. Csakhogy sem László, sem István herczeg nem voltak az országban, midőn bátyjok meghalt. Igy a trónt békén foglalhatta el III. István, a király fia, de a trónkövetelők, mint addig is tették, külföldi segítségtől várták igényeik keresztülvitelét.


III. István megkoronázása.
Miniature a bécsi képes krónika 121. lapján

A görög császárok egymásután oltalmukba fogadták Álmos herczeget, Boricsot, annak fiát Kálmánt, végre Istvánt. Ez utóbbit Mánuel mintegy családja tagjának tekintette; hozzá adta nőül unokahugát, a szép Máriát, Izsák sebastokrator leányát, kit előbb Frigyes császárnak szántak. Ott volt László is, az Istvánnál idősebb, de úgy látszik nálánál nyugodtabb, tétlenebb testvér.

Géza halálakor azonnal Szófiába ment Mánuel, hogy onnét szemmel tartsa a magyarországi eseményeket. „Módot keresett arra, mikép vesse alá Magyarországot uralmának.” A görögök úgy adták elő a dolgot, hogy a magyar király halála esetén testvérét illeti meg az uralom, és igy a magyar törvénynek megfelelően járnak el, ha a kis István ellen bátyjának fogják pártját. A magyarok közt teljes erőben élt a régi felfogás, és a görög követek könnyü szerrel keresztülvitték, hogy III. Istvántól, a gyermekkirálytól elpártoljanak. Hanem a másik István, a görög császár rokona, meg az ország függetlenségére és vallására látszott veszélyesnek, ezért nem őt, hanem Lászlót választották, ki különben is idősebb volt, de még nem nős. Igy II. László lett a magyar király, öcscse István a vezér, mint egykor Béla, László és Álmos. Mint ilyen, egyúttal a trón örököse, kit a nép „uram”-nak nevezett.2

II. László uralkodása alig tartott félévig. Öcscse IV. István is még azon évben elvesztette a trónt, és nemsokára életét is. III. István, ki Ausztriából már 1163-ban visszatért és mindkettő ellen, valamint görög pártfogójukkal szemben fenn birta magát tartani, túlélte nagybátyjait, de ő is alig érte el a serdült férfikort és 1172-ben örökös nélkül húnyt el. Az Árpád-háznak ez a tragoediája nagyon foglalkoztatta az akkori közvéleményt, és a kor irányához képest nem lehetett benne mást látni, mint az isten büntetését.


IV. István.
Miniature ugyanott a 122. lapon

Mert a schismának, a császár és pápa közti harcznak kérdése foglalkoztatta még mindenütt a kedélyeket. „A magyarok, irja a becsületes Gerhoh, reichersbergi prépost, királyuknak (Gézának) halála óta, ki elfogadta volt Sándort, ismét elszakadtak tőle, azért, mert érseköket legatusai által erősitette meg, és most új királyuk alatt ismét máson törik a fejöket. De mivel ez az uj király (IV. István), görög neje által a görög császárhoz és a görög fejedelmekhez áll közel, azt lehet gyanitani, hogy valamint a görögök, mint ők állitják, a rómaiak kapzsisága miatt idegenedtek el tőlük, úgy a magyarok is megkezdik a szakadást.”3 Lehetőnek tartották tehát, hogy Magyarország, mihelyt politikailag görög befolyás alá kerül, egyházilag is elválik a nyugottól. Most már nem az ellenpápa elismeréséről volt szó, hanem a teljes elszakadásról.

A kik igy gondolkoztak, számoltak a magyar király hatalmával nemzete fölött, ismerték a nemzet nagy részének vallásos közömbösségét, de nem méltatták eléggé a nemzet függetlenségi érzetét és nem tudták, hogy a magyar egyházi rend egy részében minő erős gyökeret vert a nyugati kereszténységhez való tartozásnak eszméje, minő fejlődésre jutott a vallásos érzés bensősége. Mint annyiszor történetünkben, az egyházi kérdés a legszorosabb összeköttetésben áll az ország függetlenségének kérdésével és a vallásos érzés a hazafiságból meriti legigazabb erejét. Mint a görög befolyás elleni küzdelemnek és a római kereszténység fennmaradásának előharczosa vivta ki helyét történetünkben Lukács esztergomi érsek. Már Géza idejében is ő volt a III. Sándorhoz szító pártnak egyik főtámasza, most pedig, midőn sokkal fontosabb érdekek megőrzéséről van szó, kifejti jellemének, tehetségének egész nagyságát. Megmutatta, hogy van már hazánkban más erkölcsi és politikai hatalom is, mint a melyet a király képvisel.

„Párisban Girardus Puella mester iskolájában láttam a magyar Lukácsot, derék és tanult férfiut, ki közös asztalt tartott a szegényekkel úgy hogy azok vendégeinek és nem alamizsnásainak látszottak.”4 Igy ir az akkori angol irodalom leghiresebb, legszabadabb szavú költője, Gualterus Mapes, iskolatársáról, kivel az akkori egyházi tudomány felszentelt csarnokában, a párisi főiskolában együtt ismerte meg a nominalisták és realisták vitáit, Abelard, Roscelin és Szent-Bernát tanait, és az akkor virágzásban levő scholastica philosophia éles distinctióit. Később se vesztette el szem elől. A franczia maine-i Hugotól, ki acre-i püspök lett, hallott Lukács viselt dolgairól azon időből, midőn érsek lett.

„Meghalt a király, ki Lukácsot érseknek megtette, és kis fiút hagyott hátra utódul. A király öcscse kérte tehát Lukácsot, koronázza őt meg és kenje fel királynak. De Lukács megdorgálta és árulónak nevezte, mert jog, szokás és igazság ellen az ártatlant meg akarja fosztani örökségétől. Erre amaz az ország másik érsekétől, kinek azonban nem volt semmi joga a koronázáshoz, megkoronáztatta magát,5 mire Lukács őt kiátkozta. Erre a király kivont karddal követeli a kiátkozás visszavonását, és midőn az érsek nem enged, tömlöczbe vetteti. Oda eljutnak hozzá Sándor pápa levelei, melyeket megszabaditása érdekében irt, de ő nem akarta a bullát felhasználni, mert kiváltásáért 12 denárt kellett volna fizetni, ő pedig nem akart simonia árán kiszabadulni.6 De az Úr; husvét napján, midőn a király épen misén volt, kinyitotta börtöne ajtaját. Mindjárt a kápolnába ment és az elképedt királyhoz igy szólt: „Uram Jézus, kinek feltámadásában hisz minden keresztény, ha ezt a királyt méltónak találod látogatásodra, javitsd meg őt, de ha nem, hadd mutassa meg negyven nap lefolyása alatt bosszuló kezed, ki ellen vétett.” Aztán kiment a kápolnából és ismét börtönbe vettetett, hol nyugodtan, imádkozva türte az üldöztetést. Negyven nap előtt meg is halt a király, meg se bánva bünét. Erre öcscse következett, ki csak oly erőszakos volt mint elődje. Ennek is negyven napi határidőt adott, és midőn az letelt, megölte őt szájának lehelletével.

Most a törvényes örököst, a gyermeket koronázta meg nagy pompával. Mig ez gyermek volt, Lukács nagy nyugalomban élt, de mire ifjú lett, már nem. Mert a király, midőn felserdült, nagyobb vállalatokba fogott, mint a melyeket végre birt hajtani, és kifolyván pénze, nem riadt vissza az egyházi birtokok eltékozlásától. Lukács sokszor intette meg őt sirva, de midőn látta, hogy megátalkodott, nagy fájdalommal őt is kiátkozta. Sokat könyörgött érte Krisztushoz és igy azt a kegyelmet nyerte Istentől, hogy a király, megbánva bűneit, töredelmesen elment Esztergom egyházába. Lukács a papsággal és a néppel nagy pompával eléje ment, feloldotta őt és magához vezette. Mialatt a többiek énekeltek, ő titkon sirdogált. A király kérdezi: miért sirsz, szent atyám, ily nagy öröm közepette? Nem örülhetek, válaszol az érsek, mert mához egy évre, mindnyájunk nagy bajára, fájdalmára, ezen a helyen holttestedet fogják fogadni. Igy is történt.” Magyarországon is tudták, hogy Lukács kiátkozta a két bitorló királyt és megjósolta vesztöket.7 Az is tény, hogy III. István – királyaink közül az első – Esztergomban van eltemetve.8


III. Sándor pápa ólom-pecsétje.
Előlapján Szent-Péter és Szent-Pál apostolok fejei, S(anctus) PA(ulus) S(anctus) Pe(trus) felirattal. A hátsó lap felirata: ALEXANDER P(a) P(a) III. Pflugk-Hartung reproductioja után

Megvolt a szellemi, erkölcsi erő a görög uralom meggátlására; nem hiányozhatott a hadi erő sem. Az az összeköttetés a nyugattal, melyet vallásos tekintetben Lukács képvisel, politikai tekintetben is meghozta gyümölcsét. A pápának, mint a nyugoti egyház fejének, Frigyes császárnak, ki most már vetélytársát látta Mánuelben, egyaránt érdekökben állott, hogy a byzanczi imperator e földön meg ne vethesse lábát. Igaz, hogy Frigyest nagy igéretekkel – 5000 márkáról volt szó – le is kellett kötelezni.9 Maga a magyar nemzet is fegyvert fogott III. István mellett, hasonló nevü nagybátyja ellen. Nagy csata volt Gervasius és Protasius napján, 1163 június 19-én, talán Fejérvár vidékén, „hol sok magyar nemes elhullott,” a „nagy” Istvánnal levő törökök, pogányok – mert ezekből állott már a görög sereg ereje – pedig megszaladtak.10 A bitorló királyt futtában elfogatta egy asszony, Elek neje, Dióson, hol megszállott. Öcscse elé vitték, de III. István király őt, Lukács tanácsára, minden bántás nélkül elbocsátotta vissza a görögökhöz.

IV. István, ki előbb nem akart tudni a veszélyes görög szövetségről, most mégis elment Mánuelhez Szófiába. A császár vele adta egyik vezérét, maga pedig még egy ideig Nissában időzött, hogy rendezze Szerbia ügyeit, melynek zsupánja Dese már megint a magyarokhoz hajlott. A mint aztán Belgrádhoz ért, csakhamar meggyőződött arról, hogy védenczének nincs kilátása a magyar trónra. „Mivel pedig minden erejéből azon volt, hogy hatalma alá hajtsa a nyugati nemzetek közt lakó hún népet,” e czél elérésére, az őt jellemző ravasz leleményességgel, csakhamar más módot talált.11 Testőrségének kapitányát, Palaiologos Györgyöt, elküldte követségbe a magyar urakhoz, kik úgy is belefáradtak már a hosszú trónviszályba, és kik közül többen már Frigyes császárhoz fordultak, kérve őt, vessen annak véget. Bélát, Géza király ifjabb fiát, III. István öcscsét, ki akkor körülbelől 16 éves volt, szemelte ki tiz éves leánya, Mária, leendő férjeül. Elkérte tehát a herczeget, hogy ő neveltethesse, mint vejét és örökösét, Konstantinápolyban. Ez a szándéka akkor őszinte volt, de bizonyos, hogy gondolt közvetlenebb haszonra is. Mert Bélával együtt kikérte annak örökségét is, valószinüleg Horvátországot. A magyar urak hajlottak a császár szavára, és Mánuel haza tért. Legrosszabb esetre is, ujra talált trónkövetelőt, kinek révén módjában áll majd, mihelyt neki tetszik; Magyarország ügyeibe avatkozni.


IV. István elüzetése.
Miniature a bécsi képes krónika 121. lapján

Ez az alkalom csakhamar elérkezett. Az idősebb István betört ismét Magyarországba, és midőn ott bajba keveredett, a császár maga indult oda, okúl adva, hogy III. István elfoglalta Béla részét. Ezért egyenesen Titelnek tartott. Jövetelének hirére III. István ismét a nyugati szomszédoknál keresett segitséget. Anyjának Euphrosynának kértére el is jött Ulászló, a vitéz cseh király nagy hadsereggel. A csehek úgy viselkedtek itt mint ellenséges földön, dúltak, raboltak mindenfelé, úgy hogy a magyarok csak úgy elmenekültek előlük, mint a görög elől, de királyuk nem feledkezett meg az özvegy királynénak tett igéretéről. Az országon áthatolva, az alsó Tisza felé sietett. Oda tartott III. István is a folyó tulsó, keleti partjáról. Ezalatt Mánuel Péterváradnál átkelt a Dunán és Bácsnak tartott, hol Mikónak, az ő pártjához szító érseknek volt székhelye.12 Az érsek és a népesség nagy része most is Mánuelhez csatlakozott, de azért Mánuel még sem akart megmérkőzni az egyesült, feléje tartó magyar-cseh hadsereggel. Ulászló királynak azt izeni, hogy nem István király ellenére jött, hanem csak azért, hogy Bélának visszaszerezze örökségét. A cseh sem szivesen harczolt a császár ellen, kihez őt régi vendégbarátság füzte A csehek dicsekedtek azzal, hogy kifosztották a görög tábort, de komoly ütközet nem igen volt. Ulászló békét közvetitett, mely szerint Mánuel többé nem segiti az idősebb Istvánt, Béla pedig megkapja az ország egy részét. Ulászló aztán gazdag ajándékokkal elhalmozva, haza indult, Mánuel pedig kijelentette IV. Istvánnak, hogy segitségére többé ne számitson.13 István, bár a magyarok tudni sem akartak róla, egy görög segédcsapattal tovább folytatta a reménytelen harczot.

A béke még sem tartott soká. A magyarok az ország kapuját, a Szerémséget nem hagyhatták ellenséges kézben. Alig távozott el Mánuel, III. István visszafoglalta Szerém várát. Erre Mánuel ujra elismerte IV. Istvánt magyar királynak, szövetségre lépett Jaroszláv halicsi fejedelemmel, megegyezett Fridrik császárral s Henrik osztrák herczeggel, számtalan törököt és kúnt fogadott zsoldjába, Velenczét pedig hajók adására kötelezte.14

E roppant diplomatiai és katonai készülődésnek meg is felelt a siker. Mánuel Zimony felmentésére sietett, melyet az idősebb István védett a magyarok ostroma ellen. Sikerült neki a magyar hajóhadat legyőzni, mert a magyar sajkák nagyon is szélesek voltak és gyorsaságra nem vetekedhettek a görögökkel, de a várost meg nem menthette. IV. István halálakor, (1165 ápril 10-én), melyet a görögök mérgezésnek tulajdonitottak, hívei feladták a várat, teljes bántatlanság föltétele alatt. Oly nagy volt a magyarok haragja országuk örökös háboritója ellen, hogy még temetésre sem méltatták, egy ideig ott hagyták tetemét és csak később földelték el Szent-István templomában.15 Mánuel e hirekre elhatározta a betörést. Ugy tett, mintha Horom vidékén akarna átkelni a Dunán, aztán hirtelen Belgrádnak fordult és Zimony előtt termett. A császár csodáit művelte a vitézségnek, de az őrség is derekasan védte magát. Nem sokára hire jő, hogy István király közeledik egész hadával, nagy orosz és cseh segitséggel. Mánuel elhatározta a csatát, de addig is teljes erővel folytatta az ostromot. A várbeliek egy óriási sziklát készültek lehengeriteni az ostromlók műveire, de az emelőgép nem birta, a szikla a magyarokra zuhant és sokat agyonnyomott közülök. Ez a csapás megtörte az őrség ellenállását. Alkuba bocsátkoznak: a császár azt követeli, hogy Gergely ispán s a vár többi jobbágyai mezitláb, hajadon fővel, kötéllel a nyakuk körül jöjjenek kegyelmet kérni. A magyarok ezt meggondolják, még varázsláshoz is folyamodnak, hogy a várat megtarthassák. Egy nő állott a vár falára és felhajtva ruháját, varázsigéket s átkokat szórt a görögökre. Hiába: egy-egy erős roham az ostromlók kezébe adta a várat, és a magyar ispánoknak csakugyan kegyelemért kellett könyörögniök. Béla közbenjárására Mánuel meghagyta életöket. A városban roppant kegyetlenséggel dúltak a győzők. Egy magyar főur, midőn látta, hogy szép nejét el akarják rabolni, maga vágta le a szerencsétlent.16


IV. István rézpénze.
Előlapján menyezetes oszlop által ketté választott trónon jobb felől II. Béla, balfelől IV. István ülő alakjai láthatók, egymással teljesen egyenlő ábrázolásban; fejüket három kereszttel diszitett nyilt korona fedi, jobbjukban kormánypálczát, baljukban országalmát tartanak. A felirat jobbról: REX BELA, balról: REX S(tephanu)S. A hátsó lapon Szüz-Mária ülő alakja, jobbjában liliomos kormánypálczával, SANCTA MARIA + körirattal.
A Magyar Nemz. Múzeum régiségtárának eredeti példányáról

Zimony bukása nagy csapás volt a magyar ügyre nézve. A császár mindjárt más várat is alapitott és oda telepitette a Szerémből elhurczolt magyarokat, kiknek nagy része mohamedánus kaliz volt. István király békét kért és felajánlotta nemcsak a Szerémséget, hanem Dalmácziát is. Manuel elfogadta a feltételeket s birtokba vette Dalmácziának 57 városát, mint Béla örökségét.17

Már a következő évben ujra megtámadták a magyarok a Szerémséget. Egy jeles hős. Dénes ispán volt a vezérük. A görög helytartók Vrana és Gavra nem értettek egyet és vereséget szenvedtek. Dénes nagy sirhalmot emeltetett tette emlékére. E hirek a magyar határra hivták Mánuelt. Serege egy részével maga indult a rendes úton a Duna felé, a másikat Vatatzes Leo alatt, sok oláhval együtt, a fekete-tenger felől küldte, hogy Magyarországot kelet és északkelet felől támadja meg. Ezek szerencsésen el is érkeztek oda, nagy prédát ejtettek és érczkeresztet állitottak fel, Mánuelt dicsőitő felirattal, valószinűleg Erdélyben. A fősereg azonban nem jutott túl Szófián. Henrik osztrák herczeg ugyanis ott elébe ment a császárnak, kinek rokona volt, és fegyverszünetet eszközölt ki a magyarok részére. III. István sorsában annyiban volt érdekelve, hogy a magyar király az ő tanácsára visszaküldte jegyesét, a halicsi fejedelem leányát, s az ő leányát jegyezte el. A fegyverszünet alatt sem volt béke. A magyarok most már nem Szerémet, hanem Dalmácziát nyugtalanitották. Ugy látszik, akkor Velencze is a magyar részen állott, mert mindkét hatalom, bármily külömböző volt is az érdeke, egyaránt meg akarta akadályozni a görög hatalom megszilárdulását a tengerparton. A velenczei dogenek, Vitale Mihálynak fia Miklós, Arbe grófja, a magyar királyi családból való hölgyet vett nőül, kit fényes magyar követség hozott Velenczébe.18 (1166.)

Mánuel a következő tavaszszal az eddigieknél erősebb készülettel szándékozott Magyarországba törni, hogy megrenditett állását ott fentarthassa. De egy lovas tornajátéknál lebukott lováról és oly erős sérüléseket szenvedett, hogy csak husvét után mehetett Filippopolba, hol a magyar követekkel találkozott. De mivel azok hódolásról, vagy az elfoglalt területek visszaadásáról mit sem akartak tudni, folytatta a hadjáratot. Maga azonban nem vett abban részt, hanem Szófiában maradt, megelégedett azzal, hogy fővezérének, huga fiának, Andronikos Kontostephanosnak igen részletes utasitást irt elő, még hadi térképről sem feledkezett meg. Betegségén kivül tán a babona is visszatartotta, melytől ez a hatalmas, sorsába annyira bizó férfiú épen nem volt ment. Az a hir érkezett ugyanis, hogy a Konstantin piaczán, a császári városban álló érczszobor, mely a római birodalmat ábrázolta, összedőlt, az a női alak pedig, mely Magyarországot jelképezte, megállott a helyén. Mindjárt megparancsolta, hogy Rómát állitsák fel ujra, Magyarországot pedig döntsék le, a rossz előjel megsemmisitése végett.19

A magyar sereg már ujra betört a Szerémségbe. Andronikos, midőn a Száván átkelt, egy magyar hadi fogolytól megtudakolta, mekkora a magyar had s kik a vezérei? Harminczhét ispán van a táborban, de Dénes a legfőbb vezér. A sereg legfölebb 15000 harczosból áll, egy része pánczélos lovas, a többi íjász és könnyű fenyverzetű katona. Annyira égnek a harczi vágytól, hogy a római sereg első rohamuknak sem állhat ellen. Andronikos erre megüzeni Dénesnek, legyen készen a csatára és rendbe szedi seregét. Tudta, hogy a magyaroknak szokása legjobb erejüket az első csatasorba helyezni – mi megfelel népünk hadi tüzének – és ehhez képest hadát épen megforditva rendezi. Elől a kúnokat küldi, rokonaikkal, az ázsiai törökökkel. Ezek nyilas lovasok; csak kevés lándzsás van köztük. A szárnyakon a római phalanx halad. Hátul nehéz fegyverzetű gyalogság következik, ijászokkal és vértes török lovasokkal vegyest. Nyomukba jő sok görög főember, válogatott német, görög és török hadakkal. Végre, utoljára, tartalékul jött maga a fővezér a zsoldos normannokkal és lombardokkal, meg a szerbekkel, kik lándzsával harczolnak és hosszú paizst viselnek. A görög-római császárság minden ereje, minden gyöngesége meglátszott ezen a seregen, ezen a felállitáson. Tábor volt, melyet vezér, hadi tudomány, dicsőség, zsold, kényszer tart össze: nemzet nem áll mögötte. De a katonai hagyomány közössége sokat pótol. Midőn elhaladnak a Dénes által rakatott testhalom mellett, a lovasok leugranak lovukról és megesküsznek, hogy készek haláluk árán megboszulni társaikat, rokonaikat.20

A magyarságnak nem volt ily mesterséges csatarendje. Nem hiába biztatta a görög vezér a csata előtt hadait azzal a megjegyzéssel, hogy ha fegyverzetben, lovasságban, vitézségben egyenlők a magyarral, hadi tudományban és fegyelemben túlszárnyalják őket. Dénes a görög sereg közeledtének hirére dáridót csapott és a magyar vitézek gúnyból ellenségeik egészségére iddogáltak. Nagy vigan mentek a csatába, mintha játék volna. Nem gondolt a magyar hadnagy jobb- és balszárnyra, sem elkülönitett hadosztályokra. Egész nagy seregét egy tömegben, torony alakjában vezette elő, úgy hogy az sötét felhőnek látszott. Hadi jelvényül egy hatalmas árbocz szolgált, melyet négy igás-ökör vont szekéren, úgy mint ez az olasz városokban, különösen Milanoban volt szokásos, (carrocium), és melyen vidáman lengette a szél a lobogót. Félelmes látvány volt ez a lovas; lándzsáktól meredő hadsor, nemcsak az emberek voltak talpig vasban, a lovak szügyét is pánczél boritotta és homlokukat vas védte. Igy csapott össze a két sereg. Csak a lovak nyeritése hallatszott, és a nyári nap sugarai visszaverődtek a tündöklő fegyvereken.

Szent-Prokóp napja volt. (1167 július 8.) A császár, kit csillagjósai ijesztettek, eltiltotta vezérének, hogy ez nap megütközzék, de Andronikos félretette a császár levelét, szóval buzditotta vitézeit és kiadta a csatára szóló rendelkezéseket; meghagyta előhadainak, hogy a magyarok rohama előtt jobbra, balra térjenek ki, de a középső teret hagyják szabadon a phalanxnak. A kúnok és a könnyű török lovasság annyira engedelmeskedett, hogy futtában meg sem állott a Száváig, de a czél, a magyar hadsor megosztása nem volt elérve. Kemény lovagi csata következett, melyben Dénes elől járt, hatalmas lándzsájával ontva az ellenség vérét, mint Homerosnak valamely hőse.

A görögök balszárnya már megfutott, annak egyik vezére Vrana Demeter halálosan megsebesülve foglyul esett. Viszont a görög jobb szárny legyőzte a vele szemben álló magyar balszárnyat. Ekkor Dénes döntő rohamra vezeti hadának zömét a görög tartalék ellen. Borzasztó kézi tusa következik, előbb lándzsát törnek, aztán hosszú kardjukat vonják, végre, midőn vitézi fegyver már nem használ a magyarok dühe ellen, a görög zsoldosok csákányaikat szedik elő és azokkal bontják az ellenség fegyverzetét, osztanak halálos sebeket. Déltől az egész hosszú nyári délutánon át, nap lementéig hullámzott a harcz, mig végre a magyarok, kiknek sokkal nagyobb volt a veszteségük, elhagyják a csatatért. Dénes elmenekült, ott hagyva paripáját, de öt ispán és 800 vitéz fogságba esett és a magyar árboczos zászló is az ellenség zsákmánya lett. A menekülők közül sokat elfogott még a Dunán czirkáló görög hajóhad. Midőn a győztes had visszatért táborába, a foglyokon kivül 2000 pánczélt s számtalan más fegyvert vitt oda magával. Másnap aztán kirabolták az üresen maradt magyar tábort. „Nem volt római, ki ne ölt volna, vagy ne vetett volna le magyart lováról, ne fosztott volna meg elesettet pánczéljától, ne ült volna lovon, melynek gazdáját levágta.” Tovább azonban nem mennek. Arra a hirre, hogy új magyar sereg közeledik, Andronikos hajókra szállitja népét és a zsákmányt és visszaindul Konstantinápoly felé.21


I. Mánuel aranypénze.
Előlapján a császár és Szent-Theodor álló alakjai; a körirat: MANO¡HA és QEODWROC; a hátsó lapon a megváltó álló alakja a IC–XC monogrammal.
Sabatier után

Nagy volt a győzelem és Mánuel méltán ülhetett fényes triumphust Konstantin városában. De az utolsó hatalmas keleti imperatornak egész hadviselése, egész politikája terméketlen, eredménytelen maradt. Mert a byzanczi birodalom csak a berendezést, a szivósságot, az igényeket örökölte a rómaitól, de nem annak belső erejét, nemzeti összetartását. Igy a Komnenos család nagy császárjai, Alexios, János és Mánuel úgy tünnek elő, mint tulajdon birodalmuknak zsoldos vezérei, kik három világrészben harczolnak földért, hatalomért, de csak a maguk nevében, mert a római eszmét fentartó állam, nemzet, már nem szolgál vállalataiknak alapjául.

Diplomatiájuk, hadviselésük nem volt szegény sikerekben, néha azt lehetett volna hinni, hogy egy ember szelleme új életre keltheti a Byzanczban tompán, lassan elmorzsolódó organismust. Hanem a sikerek csak szemkápráztatók voltak és nem maradandók. A hol igazán életteljes nemzet állotta útját a császárok terveinek, az csakhamar kiheverte a római kardtól ejtett csorbát. Mánuelnek ellenben el kellett buknia, lemondania világtörténeti szerepéről, mihelyt először érte nagy kudarcz. Ez a hanyatlás már 1169-ben kezdődik, midőn a jeruzsálemi királylyal szövetségben, Aegyptus ellen küldött serege s hajóhada elpusztult. Mióta pedig 1175-ben az ikoniumi szultántól nagy vereséget szenvedett, testben, lélekben már csak árnyéka volt önmagának. Halála után alig egy emberöltővel Konstantinápoly már idegen, latin császárt uralt.

A magyar nemzet erejét lekötötte, csökkentette ugyan ez a félszázadon át, csekély szünetekkel folyó harcz, de meg nem törhette. A régi magyar harczmód, melyet a X. századi császárok oly jól ismertek és ismertettek, megváltozott ugyan: Dénes ispán Zimonynál ugy állitotta fel a csatarendet, mint valami akkori franczia vagy német hadvezér, de az a lélek, mely a magyar sereget éltette, egy maradt. Most is, mint Árpád idejében, jellemző vonása volt, hogy még ha meg is verték, fogát mutatta az ellenségnek. Veszthetett csatát, területéből is elszakithattak egy-egy részt, a mint hogy Dalmáczia és a Szerémség még egy ideig görög kézen maradtak, de a mig az a szellem lelkesiti, függetlenségén, létén nem ejthettek csorbát. Mánuelt terveinek veszélyességére nézve alig lehet hasonlitani III. Henrikhez, bár egyénisége jelentékenyebb volt a nagy német uralkodóénál. És ezért a görög háború nem is foglalkoztatta annyira soha nemzetünket, a keleti ellenség nem keltett annyira tartós gyülöletet mint a nyugoti. Az egész háború csak véres epizód volt, mely Magyarország fejlődését megakaszthatta, de létét meg nem támadta, sőt még más irányba sem terelhette.

Mert a magyarság – és ez volt Szent-István óta lefolyt történetének főeredménye – már több volt egy hadseregnél. A harczosok mögött, kik idegen zsoldosokkal és külföldi szövetségesekkel együtt védték a határt, ott volt már egy nagyszám nép, mely értök dolgozott, értök imádkozott.

Erkölcsi értékét a Manuel ellen folytatott harcznak az adja meg, hogy Magyarország azt nemcsak függetlenségeért folytatja, hanem, mint a nyugot-európai közösség tagja, vallásos, politikai rendszerét oltalmazza. III. István uralomra jutása egyuttal nagy diadala a római egyháznak is. Diadala III. Sándor pápa irányzatának, kit akkor, Frigyes császárt kivéve, már minden európai fejedelem elismert, s kit maga Mánuel császár is támogatott. Diadala Lukács érseknek, ki vallásos meggyőződését és jellemének fenségét át akarja ruházni arra az egyházra, melyet az ő egyénisége csatolt ujra Rómához.

A római katholikus magyar egyház, mint önálló tényező vett részt az ország függetlenségeért a görög schismaticus császár ellen viselt küzdelemben. Mihelyt a veszély elmult, el kellett nyernie az érdemeinek, szolgálatának megfelelő állást. Addigi kiváltságait egyrészt a királyok kegyének, másrészt az általános római egyházhoz való tartozásának köszönheté. A mit akkor eszközölt ki, az már nagyrészt tulajdon erejének volt elismerése.


II. István pecsétje.
A király ülő alakja, fején liliomos nyilt koronával, jobbjában kormánypálczával, baljában országalmával; a körirat: STEFANUS D(e)I • GRA(tia) • GEYSE • REGIS • [FILI]VS VNGAR[IE DALMACIE] AC: CROWACI(e) REX. Egyetlen példánya a király 1162-ben kelt oklevelén, Sopron város levéltárában.
Fénykép után rajzolta Malachovszky Nándor

Kálmán megvetette ugyan a magyar egyházi rend szabadságainak alapjait, de utódjainak önkényes föllépése valószinüleg ép oly gyakran sértette az egyházi, mint a világi előkelőket. Midőn III. Sándor II. Géza elismerését kereste, mint említettük, teljesen megerősitette a magyar királyok jogkörét. II. László és IV. István az érsekben látták főellenségöket, talán egyben-másban a görög egyházhoz szítottak s igy egyenesen mint az egyházi jogok és javak csorbitói léptek fel és itéltettek el a katholikus közvélemény által. III. István pedig, bár egész helyzeténél fogva a papság támogatására volt utalva, a hosszú és költséges háború következtében kénytelen volt az egyházi javakról ugy rendelkezni, mintha tulajdonai volnának. Igy több mint félszázadon át a királyi hatalomnak oly tényleges korlátlansága fejlődött ki, melyet az új erőre ébredő egyház nem türhetett, különösen oly előljárók alatt, minők III. Sándor pápa és Lukács érsek voltak.

„István, Isten kegyelméből Magyarország, Dalmáczia, Horvátország és Ráma királya, Lukácsnak, ugyanazon kegyelemből esztergomi, Kozma kalocsai érsekeknek, püspökeiknek, a királyi prépostoknak s a mindkét érseki megyében levő egyházi személyeknek.

„Igaz és észszerű, a mit a szent irások tanusága is bizonyit, hogy azok, kik az örök királytól a királyi fölség magaslatát nyerték el, annyival nagyobb gondoskodással tartoznak az egyházhoz és a kereszténységhez tartozók irányában, mennyivel nagyobb hódolattal tartoznak teremtőjöknek az isteni kegyelem által reájuk ruházott méltóságért. Ezért saját értelmünk után, és M.-nek a szent római egyház cardinalisának intelmei után indulva, továbbá követvén azt a hódolatot, melyet boldog emlékű atyánk, Géza király a szent római egyház és szent atyánk Sándor pápa iránt tanusitott:

1. Megerősitjük s mindenkorra fenntartjuk a püspökök letételéről és áthelyezéséről szóló rendelkezést, melyet atyánk Sándor pápának s az ő utódainak engedélyezett, hogy t. i. az ő és utódainak beleegyezése nélkül nem tesz le és nem helyez át püspököt.

2. Elhagyva elődeinknek az elmult időben gyakorolt szokását, magunkra és utódainkra nézve mindenkorra szentesitjük, hogy a püspökök elhalálozása után ezentúl nem helyezünk az egyházi javakba világi gondnokokat (procurator), hanem csak tisztességes egyháziakat, kik nem élvezetökre hanem életök szükségére bizonyos mérsékelt részt kapnak az egyházi jövedelmekből, a többit pedig jóhiszemüleg, csalás nélkül, a templomok, püspöki és kanonoki házak kijavitására, a szegények, özvegyek és árvák hasznára kötelesek forditani.

3. Mi magunk és utódaink soha sem fogunk semmit az egyházi vagyonból saját hasznunkra forditani, hacsak, mitől Isten mentsen, ellenséges hadi erő nem tör országunkba, vagy ha más igen égető szükség nem adja elő magát, és akkor sem teszszük a püspökök tanácsa nélkül.

4. Hozzáteszszük, és magunkra és utódainkra nézve mindenkorra megerősitjük, hogy régi szokásunkról a magunk és utódaink részéről lemondva, ezentúl nem fogjuk a prépostokat és apátokat prépostságuktól, apátságuktól vagy méltóságuktól megfosztani, hacsak, szerencsétlenségre, nem bizonyitanak reájok, kánoni rend szerint, valami bünt, vagy ők magok nem vallják azt be.

5. Cosmas kalocsai érsek, a megyés és választott püspökök, a királyi prépostok és apátok, elfogadva azt az adományt és szabadságot, melyet Szent-Péter és szent atyánk Sándor pápa, valamint az apostoli szék legatusa iránt való tiszteletből nekik engedélyeztünk, szintén az emlitett bibornok kezébe letették azt a rossz, a kánonokba ütköző szokásukat, melyet a prépostok és más méltóságok beruházásánál és megfosztásánál és más egyházi javadalmak eltulajdonitása által eddig gyakoroltak.

6. Ezért közös megegyezéssel, szabad hozzájárulásunkkal elhatározzuk és e kiváltságlevelünkkel mindenkorra megerősitjük, hogy sem érseknek, sem püspöknek, prépostnak vagy apátnak ne legyen szabad ezentúl a prépostokat prépostságuktól megfosztani, vagy más egyházi személyeket méltóságuktól és egyházi javadalmaktól megfosztani, ha csak kánoni módon nem bizonyult reájuk bűn, vagy azt be nem vallották.

Mindezeket úgy tekintsék, mint dicső anyánk, a királyné, az érsekek, püspökök, választott püspökök, királyi prépostok és apátok, ispánok, jobbágyok és más urak tanácsából megállapitott és megerősitett határozatot.”22


Románkori egyházi régiségek a Magyar Nemzeti Múzeumban.
(Két víztartó – aquamanile – a X–XI. századból, egyik női fejet ábrázol, a másik centaurust, hátán furulyázó gyermekkel; bronz gyertyatartó alja a XII–XIII. századból; füstölő; syrént ábrázoló gyertyatartó és csengetyű.)
Rajzolta Mühlbeck Károly

Ez az oklevél bizonyos tekintetben concordatum, a mennyiben a pápai szék követének közremüködésével jő létre. A király lemond a püspökök letételét és áthelyezését illető, addig tőle gyakorlott jogok teljességéről, és ezentúl, ilyen ügyekben, nem jár el a pápa nélkül. De egyúttal az is kitünik, hogy e jogot addig teljes szabadsággal gyakorolta a magyar király, mert ezt a szokást nem nevezi rossznak, kánonellenesnek, mint a többit, melyről lemond.

Az egyházi javakat illetőleg a király nem mond le végkép szabad rendelkezési jogáról, a mennyiben azt sürgős esetekre nézve fenntartja. De azért az egyház vagyona 1169 után már nem volt minden új király megerősitésétől függő, minőnek azt még Kálmán törvénye mutatta. Az egyházi javadalmak kezelése már sedis vacantia esetén is az egyházi rendet illeti, és igy a jövedelmek nem fordithatók másra, mint egyházi és jótékony czélokra.


III. István oklevelének kezdő sorai.
In nomine sancte et individue trinitatis. Notum sit om(n)ib(us) homi(ni)b(us) tam post(er)is q(u)am | p(re)sentib(us), q(uo)m(odo) ego Stephanus Geice regis fili(us), d(e)i gra(tia) Ungarie rex, Fulcerio | Vesp(ri)miensi p(re)posito fideli, patris mei capellano meo p(re)dium, q(uo)d h(abe)t in Zala, | s(an)c(t)o Michaeli dandi lib(er)am potestatem concessi, terram q(u)oq(ue), q(u)am a civilib(us) ei(us)d(em) |
A kelet nélkül kiállitott oklevél eredetije a veszprémi káptalan levéltárában

Világos, hogy e kiváltságok által a magyar egyházi rend bizonyos autonomiát nyer a királylyal szemben, minőt addig nem élvezett. De nemcsak a király részéről nyer biztositást, ép úgy biztositva van minden javadalmas tulajdon egyházi előljáróival szemben, kik eddig, mint bevallják, gyakran visszaéltek hatalmukkal.

Nevezetes az is, hogy külömbség van téve Magyarország két érseki megyéje közt. A hol az alárendelt egyháziak ellen a kánonok ellenére addig elkövetett hatalmaskodások soroltatnak fel, csak a kalocsai érsek emlittetik. Lukács, az esztergomi érsek, már addig is az egyházi törvény értelmében igazgatta megyéjét. A kiváltságlevél hallgatása e pontban volt Lukács elégtétele azon megyével szemben, melynek érseke a bitorlókkal, a görögökkel tartott és „koronázott, noha ahhoz joga nem volt.”

Röviden: a magyar király addig úgy bánt püspökeivel, apátjaival, mint ispánjaival. Letette, áthelyezte őket, a hogy szolgálatának érdeke, vagy önkénye megkivánta. A püspök meg úgy bánt papjaival, mint az ispán századosaival, poroszlóival. A király szemében a vár megyéjének és a püspök megyéjének birtoka közt sem volt oly nagy a külömbség.

Ez most megszünik. A magyar egyházi rend önkormányzata, birtokának folytonossága, a pápai szék közbenjárásával, némileg biztositva van. A görög befolyás ellen folytatott harcznak ez talán legfontosabb eredménye.

*

Még egy más osztálynak erősödése hazánkban vezethető vissza ugyanazon okra. Láttuk, hogy a déli vidékeken, különösen a Szerémségben, 1162 óta már szinte állandó a görög uralom. Zimonyban görög sereg őrködik, és a vidék magyar lakosságát a görög birodalomba telepitik. Ez a vidék pedig nemcsak honvédelmi szempontból volt fontos, hanem helyzeténél fogva, az ott összetorkoló nagy folyok és természetes utak miatt, mindig egyike volt és lesz a kelet és nyugat forgalmára nézve a legfontosabb tartományoknak. Ezért nem véletlen, hogy lakói közt különösen emlittetnek a kaliziak, a kereskedő izmaeliták.

A görög occupatió és a folyton fenyegető görög háború ujabb végvidék, limes, felállitását tette szükségessé a Tisza és Duna összefolyásánál és a Fruska Gora déli lábainál. Ehhez járult, hogy az akkortájban azon a vidéken oly sürün átkelő keresztes hadak és zarándokcsapatok átkelése lehetetlenné tette a kereskedés, a pénzváltás megszünését. Oly népesség kellett oda, mely meg birja védeni lakóhelyét, kereskedő és iparos, és a mellett – a görögökkel szemben – jó katholikus.

Mindezek a kellékek úgy szólva csak egy helyen voltak együtt: Olaszországban, ott is leginkább Milanoban.

Ez a város, Felső-Italiának régi egyházi központja, a XI. században, a clunyi szerzetesek hatása alatt, legbuzgóbb előharczosa lett a szigorúan vallásos iránynak, leghivebb szövetségese VII. Gergelynek. Polgárainak szorgalma és ügyessége, – mert a vallásos puritanismus mindig megfért az anyagi érdekek kifejtésével, – a keresztes háborúk idejében Európa első gyárvárosává tette. A franczia, német, olasz lovagok a milanoi fegyverkovácsok által készitett pánczélokban, a tőlük élesitett kardokkal harczoltak. Midőn a harcz pápa és császár közt, Barbarossa Frigyes idejében, ujra kitört, ismét e város lőn a császárellenes párt főerőssége. Nagy veszteségek árán, oly ostrom után, melyet Jeruzsáleméhez és Tyruséhoz lehetett hasonlitani, végre sikerült a császárnak megtörni a polgárok ellenállását. 1162 márczius 6-án az éhségtől kinozva meghajtják Frigyes előtt a carroccio zászlaját és megadják magukat kegyelemre. A győztes az óriási város teljes elpusztitását határozta el; a milanoiaknak el kellett hagyni hazájukat, mint egykor a karthagoiaknak, és négy külön helységben kellett megtelepedniök.

„Sokan azonban elmentek Magyarországba, annak királyához fordulva, ki nagy tisztességgel fogadta őket. Nem is követelt tőlük semmi szolgálatot; egészen szabadoknak, minden tehertől menteseknek kellett maradniok. A király akarata szerint a kalocsai egyházi megyében egy új várost alapitottak, melynek Francavilla a neve, mások meg ugyanabban a megyében egy más Kabul nevü várost épitettek. Mindkét helyen aztán egyházat is épitettek Szent-Ambrus tiszteletére. Ők mindnyájan milanoi és magyar nyelven beszélnek, és fiaikat is arra tanitják. Ezt pedig azért teszik, hogy nyelvöket megőrizzék és megakadályozzák, hogy a királyok vagy azok ispánjai valaha szolgaságba hajtsák őket.”23

Az akkori nyugati világ legkülömb polgárságának egy jelentékeny része tehát Magyarországon talált új hazát. A milanoiak teljes szabadságot élveztek és új városaikban fenntarthatták honi nyelvöket és tisztelhették községök hatalmas védőszentjét. Francavilla, a Fruskagora déli lejtőjének egy völgyében, nem messze Sirmiumtól, melynek mintegy örököse lett, méltán viselte nevét: szabad város volt.24 Kabúl, vagy mint az olaszok irták Cadabul, Titel és Újvidék közt a Duna balpartján, némileg az elvesztett Zimonyt helyettesitette.25 Az a vidék akkor egészen magyar volt, különben hogyan tanultak volna meg a lombardok magyarul? Nem tekintve Esztergomot vagy Székes-Fejérvárt, bizonyára Magyarországnak ezen a vidékén fejlődhetett ki akkor leginkább városi élet, polgári erény békében és háborúban. A magyar király pedig ép úgy jár el a törzsországban, mint a hóditott Dalmácziában: nem követel a polgároktól adót; elég nyereségnek tartja birodalma lakosságának ily értékes elemmel való gyarapodását. Ennek a kiváltságnak pedig az ősi nyelv megtartása volt a biztositója. Nem csoda, ha a teljes beolvasztás, a mely valószinüleg e kiváltságok megszünését vonta volna maga után, oly nehezen haladt előre.

III. István uralkodásának a görög háború, az egyházi rend kiváltságainak megállapitása és a milanoiak betelepitése adnak tartalmat. Ő is rövid életü volt, mint atyja, mint nagybátyái és mint nagyatyja. A királyok életével és halálával oly szivesen foglalkozó monda, mint láttuk, az egyház ellen régebben elkövetett erőszakoskodásának megtorlása gyanánt tüntette fel halálát. Isten végzését még Lukács könnyei sem másithatták meg.

Oroszlán-Henrik, a hires és hatalmas Welf, Szászország és Bajorország herczege, 1172 elején zarándokolásra indult a szent földre. Bécsben számos hajót vásárolt össze és azokat megrakta borral és eleséggel. II. Henrik osztrák herczeg, István király sógora, nagy örömmel fogadta és kalauzolta vendégét. Mosonyban a király követe, Florentius fogadta a fejedelmeket, onnét békén mentek tovább Esztergomba. „Ez a város a természettől nagyon meg van erősitve. Mert egyik oldalán a Duna övezi, a másikon a Garannak mély medre, melytől a tulsó parton fekvő város és vár nevét vette.”26

„E helyen nagy szomorúság érte a fejedelmeket. István király az éjjel meghalt (1172 márczius 4.) Halálát méregnek tulajdonitották. Úgy mondták: öcscse étette meg, kit számüzött. Különösen bús volt az osztrák herczeg, mert a király rendelkezés nélkül húnyt el, és az ő nővérét jó reményben hagyta hátra, de mégis özvegyen, örökös nélkül.”27 Az esztergomi érsek aztán intézkedett, hogy a zarándokok, Florentius kalauzolása mellett, tovább folytathassák útjokat.


III. István ezüst denára.
Előlapján S(tephanu)S monogramm.
A Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárának eredeti példányáról


  1. Kinnamos, Hist. I. 9.[VISSZA]
  2. Kinnamos V. I. 203. l. Ouroum-nak nevezi a méltóságot.[VISSZA]
  3. De investigatione Antichristi. 73. §. Archiv für Kunde oesterr. Geschichtsquellen, XX. 171.[VISSZA]
  4. Gualterius Mapes, De nugis curialium distinctio. II. 7. Kiadtam a Történelmi Tárban 1878. 170–172.[VISSZA]
  5. Mikó bácsi érsektől.[VISSZA]
  6. Nem ez az egyetlen vonás, mely Lukács rendkivüli lelkiismeretességét a simonia kérdésében bizonyitja. Midőn még Géza életében, Sándor követei elhozták részére a palliumot, nagyon bántotta őt a gondolat, hogy testvére Albanus bán lovat adott Péter bibornok, az egyik küldött alá, a mit ő simoniának itélt. Ez az eset még az egyházi törvénykönyvekbe is bejutott. Pauler, M. nemz. tört. I. 492. j.[VISSZA]
  7. Kovachich, Script. Rer. Hung. Minores. Series Regum Hungariae I. 5.[VISSZA]
  8. Budai krónika, 188. Muglen, 53. fej.[VISSZA]
  9. Gesta Frid. Imp. Appendix.[VISSZA]
  10. Képes krónika, 73. fej. Muglen, 54. fej.[VISSZA]
  11. Kinnamos, V. 5. 214.[VISSZA]
  12. Petrikon-t Péterváradnak tartom, mert hozzá van téve: erről a helyről nyilik a bejárás a belső Pannoniába, nem pedig Kőmonostornak, a Szerémségben, mint Pauler (i. h. 389.) véli. Pagatznon nyilván Bács, mert ott lakik az érsek, nem pedig Pozsega.[VISSZA]
  13. Kinnamos, (224–227.) és prágai Vincze (Mon. Germ. Script. XVII. 681–682.) hosszú elbeszéléseinek ez a veleje.[VISSZA]
  14. U. o. 236–7.[VISSZA]
  15. Niketas Choniates szerint egy Tamás nevű szolgája mérgezte meg Istvánt. IV. I. 167. l. Kinnamos, 240.[VISSZA]
  16. Ezt az esetet Niketas beszéli el. Az ostromot bőven Kinnamos, 240–244.[VISSZA]
  17. Kinnamos, 248–249.[VISSZA]
  18. Chronicon Altinate. Archivio Storico, VIII. 159. Ugyanakkor a doge másik fia Leonard, Osero grófja egy magyar főurnak, kit dézsei herczegnek neveztek, a leányát vette nőül. Tán az erdélyi vajda van értve. A magyar királyt, kinek leányáról szó van, a krónika Lászlónak nevezi. Úgy de Lászlóról egyenesen megmondja a krónika, hogy nem volt neje. Valóbbszinü, hogy Gézának volt a leánya, III. István testvére.[VISSZA]
  19. Niketas Chon. V. 1. 196.[VISSZA]
  20. Kinnamos, VI. 7. 270–272.[VISSZA]
  21. Niketos Choniates, V. 3. 202–204. Kinnamos 272–274. Azok a heydenek, kikről Muglen szól (55 fej.), nehezen izmaeliták, mint Pauler (M. nemz. tört. I. 406.) hiszi. Inkább kell besenyőkre gondolni, kik ebben az időben magyar seregből soha sem hiányzanak.[VISSZA]
  22. Endlicher, Monum. 382–384.[VISSZA]
  23. Chronicon Tolosani Canonici Faventini. Documentl di Storia Italiana. VI. Firenze 1876. Kiadta Borsieri. Tolosanus 1226-ban halt meg, de már 1188-ban kanonok volt és munkáját 1200 után irta.[VISSZA]
  24. Most Mangyelosz kis falu a Szerémségben. Nevében felismerhető a „Nagy-Olasz” eltorzitása.[VISSZA]
  25. Most Kovil. Mint Csánki Dezső barátom irja, előfordul Kabul név alatt is. Az olasz telepités 1163 és 1167 közé esik. 1162-ben történt Milano elpusztitása. A lakosoknak négy nyilt helységben lehetett meghuzódniok. Ott sokat szenvedtek a német tiszttartók zsarolásától. A még megmaradt lakosok pedig, 1167-ben, szövetségben Cremonával, ujra fel kezdik épiteni a várost.[VISSZA]
  26. Esztergom németül Gran.[VISSZA]
  27. Arnoldus, Chronica Slavorum. Monumenta Germ. kis kiadás, 13–14.[VISSZA]