SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

VII. FEJEZET.
Osztrák és cseh háborúk. Belső intézkedések.

Ottokár elfoglalja Ausztriát. A magyarok megtámadják. Béke. Stájerország magyar birtok. Béla levele a pápához. Magyarország helyzete a nyugat és kelet közt. A Duna vonala. Stiria elvész. Háború Ottokár ellen. Kroissenbrunni csata. A magyarok egyszerüsége. Béke. Házasságok. A király tekintélyének hanyatlása. Rablólovagok. Zsidó törvény. Az izmaeliták eltünése. Közjogi haladás. 1267-iki törvény. Adó, nemesi birtok, katonáskodás, Törvénynap a megyék küldötteinek részvételével. Biztositék

Miután Ausztriának törvényes uralkodója nem volt, II. Frigyes császár a pápa ellenzése miatt nem érvényesithette kétségtelen jogát, magában a tartományban pedig egy főúr sem volt annyira hatalmas és kiváló, hogy a többi meghódolt volna neki: külső befolyás alá kellett jutnia. A szomszédos uralkodók közt a cseh és magyar jöhettek számba, úgy saját hatalmuknál, mint a pápa jóakaratánál fogva. Mindegyik még rokonsági összeköttetést is keresett a Babenbergekkel. Przemysl Ottokár, morva őrgróf, Venczel cseh király fia, nőül vette a nálánál jóval idősebb Margitot, Frigyes herczeg unokahugát, Béla pedig az özvegy Gertrudot eljegyezte unokájának, Román orosz herczegnek.

Ottokár jelent meg először a küzdelem szinterén. 1251 végén már hódolnak neki az osztrák rendek, s Margittal való házassága még az ellenpárt előtt is szilárd alapra helyezte jogát. Béla sem mondott le igényeiről s 1252-ben nagy sereggel támadta meg Ottokárt. Az egyik had Ausztriát pusztitotta, a másik Morvát, a harmadik Stájerországot igyekezett elfoglalni. Az ottani urak nagy része Henrik bajor herczeget, Béla vejét óhajtotta fejedelmének és nem igen akadályozta meg a magyar occupatiót. A háború Ottokár ellen tovább folyt akkor is, midőn ez, atyja halála után, 1253-ban Csehország királya lett. A magyarok a Duna egész déli völgyét elfoglalták, de a háborút nem folytathatták kellő erélylyel, mert hire érkezett a tatárok készülődésének. Igy mindkét fél beleegyezett a pápa közbenjárásának elfogadásába. A béke 1254 április 3-án meg is köttetett, és mutatja, mennyire szivén feküdt a pápának a két királyság igényeinek kiegyenlitése.1

Megállapitásai szerint Ausztria egészen Ottokáré lesz, Stiriában pedig a Mura vízválasztója lesz a határ. Stiria java része, az egész mostani herczegség, e szerint magyar uralom alá jutott. Béla egyelőre István bánra bizta az új szerzemény kormányát.

E nagy és fontos hóditás daczára Magyarország politikai helyzete koránt sem volt fényes. Maga Béla a pápához intézett levelében keserű őszinteséggel tárja fel annak minden gyöngéjét s veszélyét.

Azon kezdi, hogy a tatárok Magyarország nagy részét tönkretették, és hogy birodalmát kelet és dél felől hitetlenek tartományai övezik. Ott vannak az oroszok, a kúnok, a brodnikok,2 a bolgárok és az eretnek bosnyákok. Ezek ellen most is háborút kell viselnie. Igaz, hogy nyugat és észak felé az egy hiten levő német a szomszéd, de abból kevés a haszon. „Nem élvez onnét gyümölcsöt, hanem érzi a háború tövisét.” Minduntalan betörnek ide rablás végett. Ezért, de kiváltkép a tatárok miatt, kiktől félni a tapasztalás tanitotta, a pápához, mint Krisztus helytartójához, egyetlen pártfogójához fordul.

Napról napra jő a hír, hogy a tatár hadra készül. Nem csak ő ellene, kit nagyon gyülöl, mert az egyetlen, ki nem hódol nekik, midőn az oroszok, kúnok, brodnikok, bolgárok, az ő régi alattvalói, valamenyien meghódoltak, hanem az egész kereszténység ellen. Attól kell tartani, hogy a magyar, ha a tatár megszámlálhatatlan sokaságával ujra megrohanja, királyának akarata ellenére is aláveti magát, úgy a mint a többi népek tették.


Ottokár cseh király lemez-pénze.
A király ülő alakja. Körirata: OTAC(arus) REX

Hanyagsággal nem lehet őt vádolni. A tatárdúlás idejében felszólitotta segitségre a kereszténység három legfőbb udvarát: a pápait, a császárit és a francziát. „Sehonnét se kaptunk vigasztalást vagy segitséget, csak puszta szavakat.”

Azóta a király, a kereszténység javára, megalázva felségét, két leányát orosz herczegeknek, egyet pedig lengyel herczegnek adta nőül, hogy ezen a réven és más barátai által megtudhasson valamit a tatárok rejtelmes és gonosz terveiről. „Befogadtuk birodalmunkba a kúnokat is, és fájdalom, mostanában pogányokkal védjük országunkat, pogányokkal tiporjuk el az egyház iránt hütleneket.” Ezt a megaláztatást tetézi, hogy még fiát is kún nővel volt kénytelen összeházasitani.

Ennyi bajban és zavarban nem segitette őt a keresztény Európának egy fejedelme, egy népe sem. Csak Szent-János vitézei fogtak fegyvert birodalmának és a kereszténységnek védelmére. Ezeket a legjobban koczkáztatott helyre, a kún és bolgár határra, a Dunántúlra helyezte a király, a mely felől betört a tatárok egy része.3 Azt reméli, hogy ha terve sikerül, általuk a Duna mellékén terjed a katholikus hit és még a konstantinápolyi latin császárság s a szentföld is élvezik majd előrehatolásuk gyümölcsét.

„Más részöket birodalmunk közepén helyeztük el, a Dunán innen épült váraink védelmére. A mi nemzetünk ehhez nem szokott, pedig nagyon megfontolt elhatározásunk az, hogy nekünk és egész Európának válik javára, ha erősségek védik a Duna folyamának vonalát. Ez az ellenállás folyama: itt szállott szembe Heraclius császár Cosroes-szel a római császárság védelmében. Mi is 10 hónapon át néztünk oltalma alatt farkasszemet a tatárral, pedig meg voltunk lepetve és várak és harczosok nélkül szükölködtünk.”4

Ha a tatár el találná foglalni ezt a vonalat, nyitva állana az útja más katholikus országok felé. Egyrészt azért, mert tenger nincs közben, másrészt azért, mert ez a föld nagyon is alkalmas tanyája lenne családjainak és nyájainak. Nem Magyarország közepén tartotta-e fejedelmi székhelyét Attila, midőn keletről jőve meg akarta hóditani nyugatot? Nem ezen a földön tették a legnagyobb hadi készületeket a caesarok, midőn kelet meghóditására indultak?

Sok bölcs ember csodálkozik azon, mikép engedhette a pápa ily viszonyok közt, hogy a franczia király eltávozzék Európából.5 A szentszék sokat törődik a szentfölddel és a konstantinápolyi császársággal, pedig ha azok – Isten mentsen – elvesznének, Európára nézve nem volna oly nagy kár, mint hogyha Magyarország a tatár birtokába jutna.6


A Szent-János-vitézek rendjének pecsétje.
A pecsétrajz a sirban fekvő Krisztust ábrázolja. Körirata: + HOSPITALIS • IHERVSALEM

Nevezetes emléke ez a levél nemcsak a királyság akkort pillanatnyi helyzetének, nemcsak a királyi kanczellária történeti jártasságának, hanem az ország egész nemzetközi állása felfogásának. Első kifejezése annak a nézetnek, hogy Magyarország történeti szerepét mint a nyugati kereszténységnek, mint Európának elővédje, bástyája tölti be. A király érzi, hogy nemzete ez óriási feladat teljesitésében tettleges, erős támogatásra tarthatna igényt Európa, első sorban az egyház feje részéről. Igaz fia annak, pedig úgy bánnak vele, mintha mostoha volna. Fenyegetődzik azzal, hogy azon esetben, ha őt elhagyják, kénytelen lesz talán másfelé menni segitség után. De ez a fenyegetés nem komoly. Sem előbb, sem utóbb, pedig súlyosabb viszonyok közé is jutott, IV. Béla nem jutott abba a kisértésbe, hogy a veszedelemtől való féltében a tatárokhoz csatlakozzék. Európa hálátlansága nem változtathatott azon a tényen, hogy Magyarország és királya hozzá tartoznak.

Ebből a szempontból tekintve, Béla törekvése Ausztria és Stiria meghóditására többnek tünik fel a birtoklási ösztön meztelen nyilatkozásánál. A néptelen, várakban, pánczélosokban szükölködő ország a maga erejéből nem állhat ellene a tatárnak, Európa pedig tétlen nézi, mint vérzik el. Ott kell venni az erőt, a hol megvan: a szomszéd népes, gazdag, várakban bővelkedő tartományokban. IV. Bélának tehát ugyanaz a politikája, mint kétszáz évvel később, sokban hasonló viszonyok közt, Mátyás királyé. A keleti hatalmak terjeszkedésének a Duna medenczéjének politikai egyesülése vethet csak gátat. Ez a két királyunk azon volt, hogy ez az egyesülés magyar hegemonia alatt menjen végbe.

De Béla nem volt oly szerencsés, mint hatalmas utódja. Még Stiriát is csak rövid öt évig tarthatta birtokában. A büszke stájer uraknak nem tetszett az erős, néha erőszakos magyar kormány. Az sem volt képes őket kiengesztelni, hogy Béla István bán mellé tulajdon fiát küldte az ország igazgatására, ki királyi czime mellett ezt a czimet is viselte, csak úgy, mint atyja. Midőn a salzburgi érsekség betöltése miatt viszály támadt a karintiai Fülöp és Ulrik seckau püspök közt, és a magyarok ez utóbbinak fogták pártját, az urak elégedetlensége nyilt ellenállássá fajult. Nemcsak Karintiától vártak segitséget, hanem Ottokár királytól is. Midőn Ulrik a karintiaiak ellen kudarczot vallott, ez megingatta a magyarok tekintélyét. Istvánt elüzték és Béla, ki most személyesen jött az országba, nem volt képes uralmát ujra megszilárditani. Alig hogy visszament, nyiltan fellázadt az egész tartomány. Csak Pettau vára, hol István király neje, a kún Erzsébet lakott, maradt a magyarok birtokában. Úgy mondták, hogy a magyarok elüzése nem tartott tovább 11 napnál.7 A lázadók siettek hódolni a mozgalom igazi okozójának: Ottokárnak.

Könnyű volt ezen eseményekből levonni azt a tanulságot, hogy Stiria birtoka addig nem biztos, mig a cseh király ura Ausztriának. Ha Béla azonnal megtámadja Ottokárt, ez, készületlen létére, alig állhat ellen. Szerencsétlenségre ismét fészkelődött, fenyegetődzött a tatár, úgy hogy a magyar király a jövő Szent-Iván napjáig, 1260 június 24-ig fegyverszünetre lépett vetélytársával.

A tatár csakugyan előrenyomult, de támadása nem hazánkat érte, hanem Lengyelországot. Béla egész erejével a csehek ellen fordulhatott.8 Igen számos sereget gyüjtött zászlai alá: két napi járó földet elboritott a menet. A magyarok és a kúnok mellett székelyeket és oláhokat is emlitenek. Ottokárt a karintiaiak, Fülöp a salzburgi érsek és a sziléziai herczegek segitették. Az osztrákok és a stájer urak mind a cseh királyhoz vezették dandáraikat.

Most is a magyar a támadó. A kún lovasok bátran átusztatnak a Morván, és mielőtt Ottokár még rendezhette hadát, mindjárt a fegyverszünet letelte után, június 26-án, megsemmisitik a Hardegg grófok dandárját. Még nagyobb csapás volt az ellenségre nézve a szörnyü élelemhiány. Ottokár már nem tudta, mit tegyen háborgó seregével, és hogy a bajból kimeneküljön, a béke felől kezdett alkudozni. A magyar fősereget, mely a Morva folyó keleti partján táborozott, nem igen bántotta az éhség. A németek még gúnyt is űztek a magyarok igénytelenségéből.


Ottokár nagy pecsétje.
(A pecsét előlapja.) A király trónon ülő alakja, jobbról Csehország, balról a Prsemisl-ház czimerével. Körirata (a külső körben:) S(igillum) OTAKARI • DEI • GRACIA • QVINTI • REGIS • BOEMORVM • MARCHIONIS • MO • (a belső körben folytatva:) RAVIE • DVCIS • CARINTIE • (e)T • DOMINI • EGRE •
A bécsi udvari levéltár eredeti példányáról. Sava. reproductioja után

Igy szóltak Ottokárhoz: „A magyarok meg vannak elégedve, ha lovaik legelhetnek. Ha királyuknak van egy csibéje vagy egy galambja, azon elrágódik fiával együtt. Mi ezt nem szoktuk meg. A magyarokat ritkán bántja a konyha füstje. Ha a magyar királynak van egy szekér fokhagymája, tovább elél belőle, mint Ottokár ezer koczából.”9 A cseh királyon csak gyors döntés segithetett. Előre ment és seregével a Morván innen, közel annak torkolatához ütött tábort. Egy ideig még folytak a tárgyalások, sőt fegyverszünetet is kötöttek. A csatát istenitéletnek nézte mindkét fél, azért, a helyett, hogy meglepés vagy gyorsaság által a magok részére igyekeztek volna biztositani az előnyt, azon tanácskoztak: ki menjen át a folyamon és ki támadjon. Utoljára a magyar király vállalta el a támadó szerepét, seregét átküldte a folyón és, mint a csehek mondták, még a fegyverszünet letelte, 1260 Szent-Margit napján, július 13-án, megkezdte az ütközetet.

Mindkét részről igen nagy erőt állitottak talpra. A magyar sereg számát 40,000-re tették, a cseh királyét 100,000-re, kik közt hétezer volt a teljesen vasba öltözött lovag.10 E számok megbizhatatlanok, de mégis azt mutatják, hogy a cseh tábort jóval nagyobbnak tartották a magyarnál. A tatárjárás okozta veszteséget a kúnok és a Béla segitségére jött oroszok, lengyelek, bolgárok és szerbek csak nagyon tökéletlenül pótolták. Ehhez járult még, hogy Ottokár serege fegyverzetre sokkal különb volt Béláénál. Mindezt csak gyorsaság és a tér ügyes fölhasználása tehette volna jóvá, de ennek nem látjuk semmi nyomát. Rövid nyilazás és kézi tusa után a nehéz cseh, osztrák és stájer dandárok a folyó felé visszaüzték a magyar sereget. Sokan elvesztek a Morvában, sokat öltek meg üldözés közben. Azt mondták, hogy a folyóba fultak holttetemein át lehetett gázolni a túlsó partra. 14,000-re tették az elesettek számát. Béla személyesen nem vett részt az ütközetben, hanem a túlsó partról nézte azt és egy ideig nagy kétségbeesésben volt, mert nem tudta, mi történt fiával.11 Nem a magyar vitézségen mult; ennek még az ellenség is igazságot szolgáltatott. A csatavesztést a kúnok fegyelmetlensége és gyors megszaladása okozta.12

A csatával el volt döntve a hadjárat is. Magyarországnak, akkori meggyöngült állapotában, meg kellett elégednie határai megtartásával. Stájerország fontos hóditás volt, de birtoka miatt nem lehetett koczkára tenni mindent. Ezért hosszabb alkudozás után belenyugodott a békébe. Bécsben kötötték meg, 1261 márczius 31-én. E szerint Ottokárra szállott, most már osztatlanul, az egész babenbergi örökség.

Egyelőre a birtokkérdés el volt intézve és semmi sem állotta útját annak, hogy a két király, különben is rokon, közeli jó viszonyba ne lépjen egymással. Mihelyt a magyar megszünt vetélytársa lenni, Ottokárnak legnagyobb érdeke követeli hazánknak, a tatár elleni elővédjének erősitését. A cseh király büszkeségét helyezi abba, hogy nemcsak hatalmas hóditó, hanem jó keresztény, az egyház vitéze. Tudta, milyen népszerüvé tette őt a keresztény világban a pogány poroszok ellen viselt keresztes hadjárata, és még a magyarok fölötti győzelmét is oly szinben tüntette fel, mintha azt pogányok, ragadozó farkasok ellen vívták volna ki, kik őt s népeit fel akarták falni. Ha Magyarország ellen folytatja a háborút, nemcsak jó hirnevét teszi koczkára, hanem az ujonan szerzett birtokok biztosságát is veszélyezteti. Bélát viszont a tatártól való félelem közelitette hatalmas és szerencsés szomszédjához. Elhatározták, hogy a magyar király ifjabb fia, Béla elveszi Ottokár rokonának és szövetségesének, a brandenburgi őrgrófnak leányát. Ottokár maga, ki rég megunta éltes nejét, s ki már nem szorult a babenbergi igényekre, hogy Ausztria ura lehessen, Margittól elvált és a magyar királyi családban keresett új hitvest. A legenda szerint először Béla leányára Margitra, a szent életü apáczára vetette szemét. De a boldog hajadont a legfényesebb házasság sem térithette el hivatásától. Igy Béla unokája, leányának Annának és Rasztiszlávnak, akkor macsói bánnak leánya, Kunigunda, lett Ottokár neje s koronáztatott meg 1261 deczember 25-én Prágában, nagy pompával, Csehország királynéjává.

*

IV. Bélának nagysága inkább a közigazgatás gondos és részletes munkájában áll, mint alapvető törvények hozásában. Uralkodása első részében általános nagy elveket követ; a tatárjárás óta ellenben a pillanat kényszere tükröződik vissza minden tettéből. Uralkodásának nagy eredménye, az ország helyreállitása, legfőbb tanusága a király belátásának és roppant munkaerejének.

Nem lehetett másként: a tatárjárásnak és az azt követő szintén szerencsétlen háboruknak káros hatással kellett lenni a király tekintélyére. Az egykor annyira rettegett uralkodótól már nem igen féltek. Az olyan gonosztevő iránt követett eljárása, minő Folkus volt, inkább gyöngeségét mutatja, mint elnézését. Ez a Folkus, Simon fia, már előbb is rosz hirben állott, és midőn Mihályt, Éliás fiát megölte, párbajnak kellett volna magát alávetnie. De mivel több nemes közbenjárt érdekében, a király kegyelmet adott neki. Azzal hálálta meg, hogy hűtlennek mutatkozott, felségsértést követett el és hamis pénzt vert. Ekkor a király őt arra itélte, hogy meztelenül vivjon párbajt. Úgy követelte ezt ily esetekben az ország régi szokása. A bűnös megijed, a király lábai elé borul s minthogy ismét akadnak hatalmas pártfogói, ujra kegyelmet nyer. Egy ideig börtönben tartják, de kiszabadul és ujra megkezdi régi életmódját. Fülek várából lecsapva, elpusztitja Hatvant, melyet birtokosa, az esztergomi érsek a tatárjárás után csak az imént népesitett be ujra, a népet megöli, még a templomot is feldulja „gonoszabbul a tatárnál”. A király Fülek alatt jártában követet küld hozzá és elégtételt követel. Folkus nem mozdul várából. Nemsokára országgyülést tartanak Fejérvárott, hogy Istvánt ifjabb királynak megkoronázzák. (1245.) Ez alkalommal Folkust fej- és jószágvesztésre itélik. Most az a kemény ember sem érezheti magát biztosságban, elbujdosik, úgy hogy a király emberei meg sem találják, de aztán bujdosása közben elpusztul.13 A rablólovagoknak ez az első és jellemzetes hazai példája, mint sok oklevél bizonyitja, épen nem volt kivétel.

Bélát nem törte meg annyira a tatárjárás, hogy ne érezze, ne fájlalja a méltóságán, hatalmán esett csorbát. Midőn a veszprémi káptalan, meg sem kérdezve a királyt, püspököt választott, keservesen kifakadt, „hogy a tatárpusztitás óta a püspökök és papok önkényesen kisebbitik királyságának jogát és szabadságát”.14 Természetes, hogy ily viszonyok közt nem igen gondolhatott arra, hogy akár fegyverrel, akár törvénynyel visszaállitsa régi kizárólagos felsőségét. Viszont az egyes urak és megyék is saját ügyökkel, bajukkal voltak elfoglalva és nem vehették még munkába szabadságaiknak összefoglalását és kiterjesztését.

Első általános törvénye a zsidók helyzetét s különösen üzletét szabályozza. (1251.) Az ország nagy szegénysége, a folytonos háboruk és más költségek miatt a király jobban reájuk volt szorulva, mint valaha. Hiszen még oly csekély kölcsönről, mint 30 márkáról, 720 forintról is történik emlités.15 Egyesek közülök magas állásokat foglaltak el – még kamara ispánja is vált belőlük – és nagy földbirtokokat szereztek. Komárom egy ideig Henel zsidóé és fiáé volt. A polgári osztály és a városi lakosság hiánya, melyet Béla annyira fájlalt, okozta, hogy az egész felekezetet, mint kiválóan kereskedőt és üzérkedőt, nagy kiváltságokkal ruházta föl.

Mint Kálmán hasonló törvénye, ez is első sorban a zálogkölcsönt szabályozza. Általános elvnek kimondja, hogy minden ily üzletben a keresztény tanusága csak a zsidóéval együtt fogadható el zsidó ellen, hacsak a tény nem teljesen világos és köztudomású. E pontban tehát a zsidó nagyobb jogot élvez, mint a minőt Kálmán megadott neki, és körülbelül oly jogvédelemben részesül mint a városi polgár.

Ha a zálogba vétel, illetőleg annak összege per alá jut, e fölött az eskü dönt. Ezt a zsidó teszi le, kivéve azt az esetet, ha a zsidónak tanuja nincs.

A zsidó zálogba vehet minden tárgyat, melyet hozzá hoznak, kivéve egyházi ruhákat és fölszereléseket. Ezeket csak abban az esetben fogadhatja el, ha pap hozza. Semmi esetre sem fogadhat el véres ruhákat.

Ha egy keresztény azt állitja, hogy a zsidónál levő zálogot ellopták vagy elrabolták tőle, a zsidónak meg kell esküdnie arra, hogy erről mit sem tudott, és arra, hogy mennyiért volt nála elzálogositva az illető tárgy. Ha ez megtörtént, a kereszténynek meg kell fizetnie a zálogösszeget.

A törvénykezést illetőleg a törvény ezeket állapitja meg: Ha a zsidók közt belső viszály vagy zavargás támad, ebbe a város birájának avatkoznia nem szabad. Fölöttük csak maga a király vagy főkamarása itélhet; ha pedig életről-halálról van szó, csak maga a király. A zsidó tehát épen abban a jogvédelemben részesül, melyet az arany bulla a nemes embernek adott meg. Népesebb zsidó községekben az ilyen egyenetlenségek, melyeket különösen egyházi és szertartási kérdések okoztak, épen nem tartozhattak a ritkaságok közé.

Ha keresztény ember megsebez egy zsidót, a királynak fizeti a törvényes birságot, a megbántottnak pedig 12 márkát és a gyógyitásához szükséges költséget. Ha megveri, négy márkát fizet a királynak, ha nem fizethet, más megfelelő büntetés alá esik. Ha megöli, meglakol érte és egész vagyona a királyra száll. Ha nem tudják, ki a gyilkos, de a vizsgálat alapján gyanú van valaki ellen, ez párbajban köteles magát tisztázni. Ha zsidó nőn követnek el erőszakot, a büntetés körülbelül a kéz levágásának feleljen meg. A zsidó tehát első sorban a király embere: a ki őt bántja, a király jószágát csökkenti, tehát a királynak tartozik kárpótlással. Ugyanaz a felfogás tette Németországban a császári kamara szolgáivá a zsidókat. A német, különösen az osztrák befolyás e törvénynek számos rendelkezésében kimutatható.16

Zsidó, pénzről szóló perben, csak 12 dénárt fizet a zsidóbirónak. A birónak nem is szabad itélnie fölöttük, ha ők maguk nem követelnek itéletet. Ily módon ők tulajdon birájuk esetleges zsarolása ellen is biztositvák.

Kálmán megengedte a zsidóknak, hogy földbirtokot szerezzenek, csak azt kötve ki, hogy azt nem szabad keresztény szolgákkal megműveltetniök. Béla ezt sokkal bővebben kifejti. „Ha egy zsidó az ország főurának birtokára és levelére adott kölcsön pénzt és ezt az illetőnek pecsétes levelével bizonyithatja, mi a zsidót beiktatjuk az illető birtokba, megvédjük minden erőszak ellen, és gondoskodunk arról, hogy ő élvezze ama földnek jövedelmét mindaddig, mig valamely keresztény nem akarja magához váltani az illető jószágokat. Azt azonban nem akarjuk, hogy a zsidó az ott lakó keresztények fölött felsőséget gyakoroljon.” A zsidónak tehát tulajdonkép csak zálogjog engedtetik, pénzének, követelésének visszaváltására. A földet tőle mindig vissza lehessen váltani, ép úgy mint – az arany bulla szerint – a külföldi birtokosoktól.

A királyi védelem kifolyása, hogy mindenkivel, a ki erőszakkal visszaszerzi a zsidótól zálogát, vagy pedig erőszakoskodik annak házában, úgy bánnak, mint a kamara megsértőjével.

Kereskedelem tekintetében, mert hisz a zsidó nem csupán pénzkölcsönző, hanem kereskedő is, szintén nagy kiváltságokat élvez. Ha az országon átutazik, senkinek sem szabad őt akadályozni vagy bántani. Ha árut vagy portékát visz magával, csak annyi vámot fizet róla, mint a mennyit lakóhelyének egy más polgára fizetne.

Nemcsak a zsidó személye és vagyona részesül oltalomban, hanem vallása is. Ha valaki vakmerően megdobálja templomukat, iskolájukat, 1 1/2 márka birságot fizet a zsidóbirónak. Ha a zsidók, szokásuk szerint, egy holtjukat viszik egyik városból vagy tartományból a másikba, nem szabad ezért vámot követelni tőlük. Ha valaki mégis követelne, úgy bünhödjék, mintha megrabolta volna a holttestet. Ünnepnapokon nem szabad őket zálog kiadására kényszeriteni. Végre csak igen fontos ügyben szabad őket a szentirásra megesketni, akkor is csak a király jelenlétében.

Még a királylyal szemben is van valamelyes joguk. A király kijelenti, hogy nem száll hozzájuk.

Ha valamely város birája nem tartaná tiszteletben ezen jogaikat és szabadságaikat, azonnal elveszti tisztét és a király mást rendel helyébe. Csakugyan, több helyütt nem akarták elhinni, hogy a király ily nagy szabadalmakat engedett a zsidóknak, úgy hogy Béla 1256-ban ujra kiállittatja kiváltságlevelüket több példányban.17

Más hasonló kiváltságnál mindig föl van tüntetve az is, mivel tartoznak a szabadalmasok a királynak vagy az egyháznak. A zsidóknál ez teljesen hiányzik. Nem mintha föl lettek volna oldva minden teher és kötelezettség alól, hanem ellenkezőleg azért, mert német közjogi felfogás szerint már őket magukat és egész vagyonukat a király birtokának tekintették. Védelme alatt különösen Pozsonyban, Budán és Esztergomban keletkeztek nagyobb zsidó községek.

Mint a király emberei, most is, mint régebben, különösen a királyi jövedelmek kezelése körül foglalatoskodtak. Az ezen időben vert pénzeken zsidó betük is láthatók. Még az egyház is elnézőbb irántuk mint azelőtt volt, és IV. Orbán pápa 1262-ben csak azt követeli Bélától, hogy keresztény embert is rendeljen zsidó vagy mohamedán adószedői mellé.

Feltünő, hogy a tatárjárás után már majdnem kizárólag a zsidók szerepelnek, mint a királyi kamara tisztviselői. Az izmaelitákról, kik századokon át első sorban voltak az Árpádok bankárjai, már alig történik emlités. Valószinü, hogy az egyház szigoruan alkalmazott rendszabályai mind nagyobb részüket beolvasztották a nemzetnek keresztény testébe. Kálmánnak törekvését csak akkor, 150 év mulva, koronázta siker. Az is valószinü, hogy igen jelentékeny részük elveszett a tatárjárásban, amint hogy van is értesülésünk elpusztult izmaelita községekről.




1267. IV. Béla és fiai Magyarország nemeseinek szabadságát megerősitik.
Eredetije az országos levéltárban. A szöveget átirta és fordította Dr. Dézsi Lajos

*

Közjogi tekintetben Magyarország 1231 óta nem haladt. Akkor az egyház vállalta magára az alkotmány garantiáját, de, mint láttuk, 1233-ban csak az aranybullának azon czikkelyeit hozta érvényre, melyek saját rendi érdekeinek megfeleltek. IV. Béla uralkodásának első része pedig minden egyébnek mondható, csak alkotmányosnak nem.

Fontos tanujele a magyar nemzet politikai értékének és érettségének, hogy oly messzemenő változások, oly mélyreható catastrophák után, mihelyt békésebb idők állottak be, ott kezdte ujra szabadságának megállapitását, a hol 1231-ben elhagyta. Az 1267-iki törvény, melyet Béla és István királyok és Béla királyfi, Szlavónia herczege együtt állitanak ki, lényegében nem más mint az aranybulla azon részének megujitása és megerősitése, melyek a világi rendre vonatkoznak.

„Magyarország összes nemesei, kiket királyi szolgáknak neveznek, elénk járulva alázatosan és hódolóan kértek minket: tartsuk meg őket a Szent-István királytól megállapitott szabadságukban. Ők is annál hivebben és odaadóbban tartoznak minket és a koronát szolgálni, mennél értékesebb szabadságokkal adományozzuk meg őket. Mi kérésüket és esedezésüket igaznak és törvényesnek itélve, báróink tanácsával és hozzájárulásával azokat teljesitendőknek tartjuk, elvárva, hogy a reájuk való éber ügyelés javára válik az ország állapotának.”18 A szöveg nagyon hasonlit az aranybulláéhoz. Az, hogy a nemesi szabadság királyi adomány és kegy, itt még erősebben van kifejezve, mint amott. Mindamellett nem történik semmi emlités Endre törvényéről. Itt is, mint amott, István királyra hivatkoznak egyedül.

Az első pont az adóról szóló kiváltságokat foglalja össze. A király semmiféle adót nem követel a nemesek népeitől. Nem fogja engedni azt sem, hogy udvara, vagy emberei, azoknak élelem követelése, vagy megszállás által essenek terhére. Arról, hogy maga a nemes adómentes, szó sincs. Nem azért, mintha ehhez kétség se férne, hanem azért, mert a nemes akkor még rendesen fizetett adót. A szepesi nemeseknek 1243-ban kiadott kiváltságlevél szerint „ők csak akkor kötelesek adót fizetni, ha azt általában kiróják minden nemesre, vagyis királyi szolgára.”19

A második pont merő ujitás: „A várak és az udvarnokok földjei, melyeket mi, vagy a királyné asszonyok benépesitetünk, adassanak vissza a váraknak és az udvarnokoknak és ezek ne részesüljenek abban a kiváltságban, mint a szabad jövevények.” A várföldek visszaadása ismét foganatba vétetik. (V. ö. az aranybulla 17. pontjával.)


Béla királyfi oklevelének kezdő sorai.
Az 1268-ban kelt oklevél eredetije az országos levéltárban

Nemes embert puszta gyanura, itélet nélkül nem szabad elfogni, sem személyében vagy vagyonában sérteni. Törvényszék előtt, a bárók jelenlétében, a törvény rendes menete szerint kell fölötte itélni, minden harag és részrehajlás nélkül. Az aranybulla 2. pontjának felel meg. Mi sem jellemzőbb az azóta végbe ment fejlődésre nézve, mint az, hogy az 1222-iki törvény a hatalmasok ellen akarja a nemeseket megvédelmezni,20 az 1267-iki ellenben a bárók jelenlétét a törvényszékben már némileg a szabadság garantiájának tekinti.

A negyedik pont csaknem szószerint megegyezik az aranybulla azon czikkelyével, mely a nemeseknek megengedi, hogy az egyik királytól a másikhoz pártolhassanak.

A mint a 2. pont a várjavak visszaadásáról intézkedik, úgy irja elő az 5-ik: a város, várnép vagy udvarnokok által elfoglalt nemesi birtokok visszaszolgáltatását. Ebben az ügyben két báró fog eljárni, kiben a király is, a nemesek is megbiznak. Ez is merőben új meghatározás. Már nemcsak a királynak adják meg a birtokvisszavétel jogát, hanem a nemeseknek is. Úgy látszik, hogy a tatárjárás után királyi birtokká lőn sok oly puszta jószág, melyre nemesek tartottak törvényes igényt.

Ugyancsak a nemesi birtokjogot erősiti a király ellenében a 6. pont. Ha nemes ember örökös nélkül hal el, birtokát nem szabad lefoglalni, sem eladományozni, mig rokonságát, egész nemzetségét nem idézték a király elé. Csakis ezeknek és a báróknak jelenlétében lehet aztán törvényesen a birtok felől rendelkezni. A rokonság és nemzetség örökösödési joga, melyet az aranybulla teljesen elismert (4. pont), még pontosabban van itt kifejezve, mint a királyi rendelkezési jogot korlátozó tényező.

Katonai tekintetben megujittatik az aranybullának az a rendelkezése, hogy a nemesek támadó háborúba nem kötelesek kisérni a királyt. A viszonyok fejlődése tette szükségessé azt a toldást, hogy a király arra sem kényszeriti őket, hogy fiait, vagy másokat szolgálják. Most már nemcsak a király visel háborút, hanem fiai is külön, sőt egyes országnagyok is. (7. p.)

Minden évben Szent-István napján az egyik királynak Fejérvárott kell lennie. Oda gyül köréje minden megyéből 2-3 nemes, a kiknek jelenlétében itél aztán minden kárositás és sérelem fölött. (8.)

Az aranybulla szerint a király különös kegyben részesiti azon nemesek családjait, kik szolgálatában harczban estek el. (10.) Az új törvény ezt a kedvezést pontosan körülirja. Ha a harczban elesett nemesnek nincs rokona, bármily módon szerzett birtokai rokonaira, egész nemzetségére maradnak. A vásárolt birtokokat a nemesek arra hagyhatják, a kire akarják. (9.) Az adományozott, örökölt és szerzett birtokok közti mélyre ható jogi különbség a hadi érdemeket szerzett honfiakra nézve törvényesen elenyészik.

Tudjuk, hogy a köznemest semmi sem izgatta annyira Béla ellen uralkodása kezdetén, mint a kanczelláriának tulajdonitott nagy hatáskör. Az irásbeli folyamodás behozását a király részéről tőlük való elidegenedésnek nézték. Ezt a sérelmet gyökeresen orvosolja a 10. czikk. „A nemesek ügyeit folyamodás nélkül kell elintézni.”

„Ezekben, és a szent király által megállapitott egyéb szabadságaikban a nemeseket fenn fogjuk tartani. Isten minket úgy segéljen, és Istennek szent evangeliumai, és a keresztnek életadó jelvénye. Ha pedig közülünk valaki ezentúl ezen törvényt és a Szent-István által rendelt szabadságot megszegné, mitől Isten mentsen, azt az esztergomi érsek egyházi büntetéssel kényszeritse a megelőzőknek sérthetetlen megőrzésére, úgy amint egy értelemmel megfogadtuk.”

Biztositéka az új törvénynek ugyanaz a hatalom, melyet az 1231-iki aranybulla bizott meg az alkotmányos szabadság fenntartásával. A nemesség még mindig nincs szervezve; a nádorok a királyok emberei és különben is gyorsan váltakoznak: egyedül az egyház az, mely állandó, és melynek tekintélye előtt mindenki meghajlott. Az interdictummal tett tapasztalás lehetett az oka annak, hogy a legerősebb egyházi büntetést most nem emlitik és az érsek belátásától teszik függővé: milyen eszközöket alkalmazzon a törvényszegő királylyal szemben.

Ha e törvényt az előzőkkel összehasonlitjuk, két irányban találunk lényeges fejlődést. Az egyik az, hogy a főurak, kiket még Endre korában nem ismertek el rendnek, és kiknek megtörése volt az első aranybullának egyik főczélja, most törvényesen veszik körül a királyt, mint az ország bárói. A törvény hozása és végrehajtása egyaránt közreműködésüktől függ.

A másik abban áll, hogy a nemesi birtokjog sokkal pontosabban van körülirva, mint addig volt. A régi törvények csak a király jószágainak visszaszerzésével foglalkoztak; az új a nemesek földjeit is részesiti ugyanabban az oltalomban.

Közjogi felfogás tekintetében oda tér vissza az ország, a hol IV. Béla trónralépte előtt állott. Az egy ideig fennállott királyi absolutismust, azt a bureaucratiát, melylyel az uralkodó magát fegyveres szolgáitól elkülönitette, megdöntötte a tatárjárás árja. Az azóta végbemenő események, a sok szerencsétlen háború, sehogy sem kedveztek a királyi hatalomnak. Az új védelmi rendszer szükségessé tette a főuri rend elismerését. A „bárók” ebben a törvényben jelennek meg először magyar törvényben az ősi jobbágyok és ispánok helyén. De az aristocratia erőre kapása mellett a köznemesség sem veszt ősi jogából, sőt újat szerez. Ennek a feltünő jelenségnek a király és fia közt folyó harczok adják meg a magyarázatot.


  1. Lorenz, i. m. I. 100–116.[VISSZA]
  2. A mai Romániában. Nem nemzet, hanem összeverődött harczias szökevények csoportja, a milyen később a kozák volt.[VISSZA]
  3. Az, mely a vöröstoronyi szoros felől jött.[VISSZA]
  4. Ez a hivatkozás a Heraclius császár és Khoszru persa király közti háborura (626 Kr. u.) teljesen hamis. Annak szinhelye Elő-Ázsia volt.[VISSZA]
  5. Szent-Lajos 1254-ben Egyptomba vezetett keresztes hadjáratot.[VISSZA]
  6. Kelt Patakon, 1254 november 10-én. Fejér, Codex Dipl. IV/II. 218–224.[VISSZA]
  7. Lorenz, i. m. I. 192.[VISSZA]
  8. E csatára, valamint az összes későbbi osztrák-cseh-magyar viszonyokra nézve legfontosabb forrás hornecki Ottokár stájer lovagnak német nyelven irott rimes krónikája. Kiadta Seemüller.[VISSZA]
  9. Reimchronik, 6924–6938. sor.[VISSZA]
  10. Martini Chron. Impr. Mon. Germ. XXII. 473.[VISSZA]
  11. A csatának, melyet Kroissenbrunn után szoktak nevezni, a Reimchronikon kivül főforrása Ottokár levele a pápához. Fejér, Codex Dipl. IVIII. 14–16. V. ö. a szent-kereszti évkönyvek és prágai Cosmas folytatása elbeszélésével.[VISSZA]
  12. Ann. s. Justini Pataviensis. Mon. Germ. XIX. 180–181.[VISSZA]
  13. Kelt Budán, 1246 január 11. Fejér, Codex Dipl. IV/I. 401. 409.[VISSZA]
  14. 1245 február 28. IV. Incze levele. Theiner, Vetera Monum. Hung. I. 193.[VISSZA]
  15. Egy Maladik nevü orosz adta kölcsön a királynak, s annak fejében kapja Tarnóczot Turócz megyében. Fejér, id. m. IV/III. 59.[VISSZA]
  16. Lásd bővebben Kohn S., A zsidók története Magyarországon. I. 101–115.[VISSZA]
  17. Endlicher, Monum. Arpad. 473–477.[VISSZA]
  18. Ez az első törvényünk, melynek eredetije fenmaradt az orsz. levéltárban. Kiadta Kovachich, Vestigia Com. 134–143.[VISSZA]
  19. Endlicher, id. m. 460. 1. pont.[VISSZA]
  20. „Favore alicuius potentis.”[VISSZA]