SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

IV. FEJEZET.
Magyarország legrégibb ismert lakói.

Az Al-Duna vidékén lakó géták. Augustus idejében a dákokkal egyesülve már államot alkotnak. Eredetük. Műveltségük. Vallási fogalmaik. Dromichaites, a birodalom megalapitója. Lysimachos thrák király hadjárata. A kelták háromféle elnevezése. Legrégibb hazájuk. Vándorlásaik. Elözönlik Italiát. Ugyanekkor más törzsek a Balkán-félszigetig nyomulnak. Az iapodok és skordiskok megtelepedése. Változások a többi néptörzsek elhelyezkedésében. Az araviscusok

Magyarországban az Al-Duna vidékét a géták fogatták el s e nép ezen vidéken a rómaiak, vagy helyesebben mondva Augustus idejében, a dákokkal egyesülve, már mint állam állott szemben a római birodalommal. Mindkét nép az árja népcsaládhoz tartozott, s ősi hazáját elhagyva, utjában Közép-Ázsia fensikjairól először a Duna balpartjához érkezett és csak későbben, ezen átkelvén, telepedtek meg a jobbparti vidéken. E megtelepedés korán történt, s a géták már régtől fogva voltak hazánk lakosai; s ha sem Herodotos, sem pedig Thukydides nem tudtak róla, akkor ez csak azt bizonyitja, hogy a Duna-balparti viszonyokat nem ismerték, a mi Thukydides hallgatásából és Herodotos meseszerű ismertetéséből is kitetszik.

Hogy a géták hosszú időn át tartózkodtak hazánk területén, arról legjobban tanuskodik az a körülmény, hogy gabona-termeléssel foglalkoztak; ezen foglalkozás csak hosszú telepedésnek lehet eredménye, a mi jele annak is, hogy a géták a műveltség magasabb fokán állottak, mint más thrák törzsek. Műveltségük külömben sajátságos vallási fogalmaikban mutatkozik. A többi thrákokról tudjuk, hogy több istenséget tisztelten, melyeket a görögök Aressel, Artemissel és Dionysossal azonositottak, a géták pedig azt tartották, hogy csak az ő istenük az igazi isten és ez az ég (Uranos), a mi szintén az ősi árja hittel áll összeköttetésben, mely már a Rigvédában Varuna tiszteletében mutatkozik. A felőlük szóló tudósitások Zalmoxisnak vagy Gebeleizisnek nevezik ez istenséget, kivel akként szoktak érintkezni, hogy minden ötödik évben követet vagy hiradót küldenek hozzá és pedig akként, hogy sorsvetés útján egy embert megjelölnek és ennek megmondják, hogy ki mit kiván az istenségtől, s aztán három embert állitanak fel, kiknek kezében felfelé szegzett dárda van; a követnek rendelt embert kezénél és lábánál fogva feldobják, úgy hogy a dárdákra kell neki esni: ha azonnal meghal a szerencsétlen, akkor ezt úgy fogják fel, hogy az isten jóindulatu irántuk; ha pedig nem hal meg, akkor vádakkal illetik őt, hogy gonosz ember és mást választanak a követségre.


Dák király.
Mellszobor, Rómában, a vatikáni múzeumban

Horodotos és Strabo szerint azonban Zalmoxis nem volt géta istenség, hanem pap, a ki a görögöknél és talán az egyiptomiaknál szerzett tudományát földieinél, királyok érdekében annyira tudta értékesiteni, hogy ezek is elismerték tekintélyét és törvényeit, intézkedéseit elfogadták, a minthogy egy régi iró egyenesen törvényalkotónak nevezi, a ki Hestia istennő segítségével, mint Numa Pompilius Egeria támogatása, mellett, megadta népének a törvényeket.1 A papi hivatal, melyet Zalmoxis alapított, fenmaradt egészen Augustus idejéig, tehát a hatodik század elejétől a mi időszámításunk kezdetéig. Sajnos, hogy ezen intézményről csak annyit tudunk, hogy a géták politikai és társadalmi életére igen nagy befolyással volt, annyira, hogy még a királyok is kénytelenek voltak tekintélye előtt meghajolni. S ez annál érdekesebb, mert bizonyos, hogy nem a Balkán-hegységen tartózkodott az a főpapi személy, hanem az erdélyi hegységben vagy az ezzel összefüggő bánsági hegyekben.


Kelta fegyverek a Magyar Nemzeti Múzeumban.
(A hatvani, pilini és kisgyarmati kardok; a pilini és perkátai lándzsacsúcsok; tőr, kardkötő, paizsfogantyú és csákány a pilini leletből; zabla, orsó, gombok, s két nagyobb és egy kisebb agyagurna a hatvani leletből.)
Rajzolta Dörre Tivadar

Aligha tévedünk, ha feltesszük, hogy a Zalmoxis által megalapitott ezen szigoru papi fegyelem következtében következett be a géta birodalom alakulása. Nagy-Sándor után Minos Lysimachos, Thrákia királya, a Duna bal partján akarván terjeszteni uralmát, itt erős és szervezett géta birodalomra akadt, mely ellent állott a terjeszkedési kisérletnek. E birodalom alapítója, Dromichaites volt. Lysimachos, addig míg saját birodalma megszilárditásával volt elfoglalva, nem nagy erőt fejthetett ki Dromichaitessel szemben; fiát Agathoklest küldé ellene sereggel, de ez nemcsak szerencsétlenül harczolt ellenük, hanem fogságba is jutott s csak a géták nagylelkűségének köszönhette kiszabadulását. Lysimachost nem hatotta meg az ellenfél nagylelküsége; mihelyt a körülmények megengedték, elindult ellene, valószinüleg nagy hadi erővel. A Dunáig minden baj nélkül tudott eljutni; amint azonban innen akarta útját folytatni, megjelent nála Skuthes géta vezér, és arra vállalkozott, hogy elvezeti Lysimachost és seregét oda, a hova kivánják. Lysimachos hitt szavának, de a ravasz géta pusztaságba vezette őt seregével együtt, a hol étlen és szomjan kellett barangolniok, mialatt a géták mindenünnen folyton zaklatták a kimerült sereget és annyi veszteséget okoztak neki, hogy mintegy tízezer embert vesztett. Lysimachos a géták fogságába esett, de ezek kiméletesen bántak vele s a két fél között béke és szövetség jött létre, mely a két birodalom között a Dunát jelölte ki határvonalul.


Lysimachos aranya. A Magyar Nemzeti Múzeum példányáról. Előlapján Lysimachos feje látható kosszarvakkal, hátlapján ülő Pallas, két oldalán BASILEWS. L¡SIMACO¡ felirattal

*

A kelták az ókori íróknál három név alatt említtetnek; ők magukat keltáknak nevezték, mely nevet egyrészt „fenséges”-nek, másrészt „harczos”-nak magyaráztak, a nélkül azonban, hogy akármelyik magyarázatot helyesnek fogadhatnánk el; a rómaiak galloknak nevezték, a görögök pedig a keletre nyomuló s későbben Kis-Ázsiában megtelepedett törzseket galaták elnevezése alatt foglalták össze. Tény az, hogy mind a három elnevezés egy népre vonatkozik, melynek lakhelye, a mióta a történetírás ismeri, a mai Francziaország volt.

Herodotos már az V. században Krisztus előtt ismeri a keltákat a Duna forrásai körüli mint Európa legnyugatibb lakóit, s a későbbi írók, kik már jobban voltak tájékozva nyugati Európa iránt, ugyanezen véleményt nyilvánították. Csakhogy pontosan egyik sem határolja körül a kelták lakhelyét, pedig nagyon valószinü, hogy abban az időben nem az egész Gallia volt a kelták hatalmában; az első, a ki pontosan leírja e nép határait, Caesar volt, a ki épen hadjáratai következtében jól ismerte Gallia néptörzseit.

A kelták vándorlásai tulajdonképen már is a nagy népvándorlások kezdetét képezik, csak hogy a középkor kezdetén a germán törzsek, a Krisztus előtti évszázadokban pedig első sorban a kelták indultak el uj haza keresésére és elfoglalására. Azt azonban nem tudjuk, hogy tulajdonképen mi inditotta a keltákat arra, hogy szép hazájuknak jó termő földjét elhagyják; annyi bizonyos, hogy belső szervezetők, vagy helyesebben mondva, ily szervezet hiánya, nagy mértékben könnyitette, vagy talán elő is mozditotta a költözködés vágyának teljesitését. Az a nagy nép ugyanis nem képezett politikailag egy összefoglalható és összetartó egészet, egy államot, hanem külömböző törzsekre volt osztva, melyek politikailag egymástól függetlenek voltak, kivéve, ha egyik vagy másik rövid időre felül tudott kerekedni s szomszédjaival hatalmát éreztette. Minden törzsnek megvolt a maga területe s főhelye, megvolt a választott fejedelme vagy hatósága, de a felségi jogot a népgyűlés gyakorolta, mely a fejedelem felett is itéletet mondhatott. Hogy egyesültek-e ezen törzsek valaha bizonyos politikai czél elérésére, vagy sem, azt nem tudjuk; annyit látunk Caesar emlékirataiból, hogy folytonos torzsalkodás zavarta meg a kelták nyugalmát s hogy egyik törzs a másik ellen, ha nem birt vele, még idegen segitségre támaszkodni, idegen fejedelmek segitségét kikérni sem tartotta szégyenletes dolognak. Ezen belső egyenetlenkedéshez hozzájárult még a keltákkal vele született hajlam a költözködésre, melyet majdnem könnyelműségnek lehet nevezni, s azon önbizalom és vakmerőség, melylyel mindenöket, életöket, családjaikat, szabadságukat koczkára tudták vetni, midőn az otthoni állapotok nem feleltek meg kivánságaiknak. Ezen költözködési vágy mellett tagadhatatlanul harczvágyuk is vitte őket arra, hogy szűk hazájuk helyett, hol talán mindnyájan már meg sem tudtak élni, karddal szerezzenek új, szebb és tágasabb hazát, amint hogy nemcsak ilyen vándorlások alatt mutatták ki harczias jellemöket, hanem abban is, hogy egészen idegen államoknak szolgálatába állottak, melyeknek érdeke éppen nem függött össze saját érdekökkel s hogy véröket ontották egyaránt a függetlenségéért küzdő Karthagóért, mint a polgártársait leigázó Dionysiusért.

A mi a vándorlások idejét illeti, ezt pontosan meghatározni nem lehet; közönségesen úgy fogják fél a dolgot, hogy már a Krisztus előtti VI. században indultak meg a kelta törzsek Galliából s a Rajna mellékéről a nyugati Alpeseken keresztül s Felső-Itáliát el is foglalták. Liviusnak ide vonatkozó adatait azonban az idő tekintetében kétségbe vonják s az a nézet kezd a tudományos világban elterjedni, hogy a kelták először Kr. e. az V. században indultak vándorútra és pedig nem nyugat felé, az Alpeseken keresztül, hanem délnek, a pyrenaei hegységen keresztül Hispaniába, a hol az iberekkel egybeolvadva a celtiberek neve alatt szerepeltek. A második nagyobb szabásu költözködés a Krisztus előtti IV. században ment végbe; ekkor keltek át az Alpeseken azon törzsek, melyek nagyobb részt Felső-Itáliát, Gallia Citeriort foglalták el, az insubrok, cenomanok, lingonok, senonok, kikhez még a gaesatok is csatlakoztak. Ezen eredménynyel azonban még nem érték be a kelták, hanem Közép- és Dél-Itália felé is forditották nemcsak figyelmöket, hanem fegyvereiket is, és hogy minő sikerrel, azt nem szükséges magyaráznunk. Tudva van, hogy a kelták, kiket, mint feljebb említettük, a rómaiak galloknak neveztek, a római államot a legnagyobb veszélybe döntötték, hogy Itáliát egész hoszszában pusztitgatták s magát Rómát is, miután a római sereget az Allia mellett megverték, elfoglalták és felégették; későbben azonban a zsákmánynyal megelégedve, visszavonultak Felső-Itáliába, melyet azután a rómaiak közvetlenül a második pún háború előtt elfoglaltak s a háború befejezése után birodalmukba beleolvasztottak.


Gallia térképe Ptolemaeusnál. (LXVIII. tábla.)

Ugyanakkor, a mikor a gallok Gallia Cisalpinában megtelepedtek, más kelta törzseknek kellett útjokat kelet felé folytatni, mely őket a triesti öböl vidékére, Istria északi részébe, Liburniába, a Balkán-félsziget észak-nyugoti részébe, valamint a Duna vidékére le egészen a thrákok határszéléig vezette. Ezen terjeszkedés történeti lefolyását nem ismerjük s korát is csak abból határozhatjuk meg, hogy kapcsolatba hozzuk a nagy kelta vándorlással, melynek az csak folytatása és következménye lehet, másrészt pedig, hogy olyan adataink nincsenek, melyek a nevezett területen való kelta telepedést későbbi időre határoznák meg, de van olyan, mely azt mutatja, hogy a IV. században az adriai tenger északi partvidéke s a magyar-horvát tengermellék is már a kelták által el volt foglalva. Legjobban vagyunk tájékoztatva az iapodok iránt, kevésbé pontosan az adriai tenger északi partja, tehát a mai triesti öböl, illetőleg a Quarnero között telepedett keltákról. Strabo, a ki legtüzetesebben ismeri az iapodokat Augustus emlékiratai alapján, akként irja körül e népnek lakhelyét, hogy az Ocra hegységből indul ki, s e hegység szerinte azon Alpesek legalacsonyabb része, a melyek Raetiától az iapodok földjéig terjednek,2 de azért azt az alacsony hegységet nem számitja hozzá, hanem csak annyit mond, hogy közel van azokhoz.3

Az iapodokkal egyidejüleg egy másik kelta törzs is telepedett Illyria északi részében: a skordiskok. A bevándorlás idejére nézve semmi kétség nem foroghat fenn. Justinus ugyanis úgy adja elő a dolgot, hogy a gallok háromszázezer embert küldöttek uj haza keresésére; ezek közül egy rész Itáliában telepedett meg, az, a mely Rómát is felégette; egy másik Illyriába hatolt be, madarak által vezéreltetve, útközben sok barbárt leölt és végre Pannoniában telepedett meg, innen pedig a szomszéd törzseket folytonosan zaklatta.4 Arra nézve semmi kétség sem lehet, hogy a skordiskok kelták voltak; nemcsak a nevök szól e mellett, hanem az ókori írók, különösen Strabo határozott állitása is. Az tudva van, hogy a névnek képzője: -isk a keltáknál többször fordul elő; csak hazánkban és a határos területeken találjuk az eraviskokat és tauriskokat, máshol a viviskokat; de épen oly bizonyos, hogy ezek az elnevézések, tehát a skordiskok neve is, valamint hasonlóan képzett ISK végü törzsnevek sem Galliában, sem Felső-Itáliában, hanem csak a keleti, bevándorolt törzseknél fordulnak elő. Világos tehát, hogy ezek a nevek nem lehettek az illető törzsek eredeti nevei, hanem vándorlás közben, vagy az új hazában való megtelepedés után szerzett nevek. Ezért a skordiskok nevét már a görögök is skordoV foghagyma – szótól származtatták, a mi tréfának elég jó, de a valóságnak alig felel meg. Ujabban ezt a nevet a Skardus hegység elnevezésével hozzák összeköttetésbe, s miután tudva van, hogy a nép nemcsak a Duna mellett, hanem délfelé egészen a régi Dardaniáig, tehát a Sar-Dagh-ig terjeszkedtek, nagyon valószinünek tartják, hogy csakugyan a Skardustól vette a nép a nevét. Ezt a nézetet azonban egyszerüen elfogadni kissé kényes dolog. Nem is szólva arról, hogy ama törzsnek, mielőtt a Rajna mellől elindult, okvetlenül volt neve, ezt pedig egykönnyen mással fel nem cserélhette, azon igen fontos körülményt is tekintetbe kell venni, hogy a hegység nevétől csak skardiskoknak, de nem skordiskoknak nevezhették el őket; továbbá azt sem lehet tagadni, hogy a skordiskok hosszas hadakozás s mint látni fogjuk, az antariata néptörzs leveretése után jutottak a Skardushoz, tehát e hegységtől csak későn, a Duna mellett való letelepedés után bizonyos idő mulva nyerhették volna nevöket, s így elébb, azaz a letelepedéskor más nevet kellett viselniök, a miről egyáltalában nem tudunk semmit s a mi teljesen lehetetlen.


Kelta ékszerek a Magyar Nemzeti Múzeumban.
(Üveg- és borostyán-gyöngyök a hatvani és regöli leletekből; arany-karperecz az acsádi kincsből; a magyar-bényei karperecz; a pátkai fibula; daciai ezüst-fibula és torques; a gyertyámosi ezüst karspirális; ezüst gyűrű, karpereczek és fibulák ismeretlen lelhelyekről; bronz-torques és karperecz Gerenyásról, bronz övrészlet Bölcskéről)

A skordiskok évszázadokon keresztül politikailag nagy szerepet játszottak Illyria és Thrakia északi részében. Már letelepedésök is nagy változást idézett elő. A triballok által lakott területen, a Morva körül szállottak meg, a mi a triballoknak vagy elüzetésével, vagy leigázásával járt. Miután biztosan tudjuk, hogy a triballok későbben az Isker folyó körül laktak, a melynek torkolatánál Oescus Triballorum nevü városuk állott, csak arról lehet szó, hogy e nép a hódító skordiskoknak nem tudván ellentállni, visszavonult kelet felé az Iskerhez. 376-ban érezték a triballok a skordiskok közeledését, mert ebben az évben családjaikkal együtt, éhségtől kényszerítve, elhagyták lakhelyöket és előnyomultak az aegeumi tenger partjáig, Abder a városáig.5 Alig hihető, hogy csupán csak éhinség indította a triballokat e kiránduláshoz annyira hasonló portyázó hadjáratra: aligha nem a skordiskok támadásai voltak ennek okai. Hogy mégis visszatértek hazájukba, daczára annak, hogy a kelták egyre terjeszkedtek szomszédságukban, az abból magyarázható meg, hogy Chabrias, a jeles athenei hadvezér, megverte és visszatérésre kényszerítette őket.


Araviscus kocsi és lovas-postás.
Dombormű egy töki kőemléken.
Tinnyén, Vásárhelyi Géza házában. Dörre Tivadar rajza után

Valamint a triballokkal, úgy a többi szomszéd törzsekkel is éreztették hatalmukat; hadjárataikat és hódításaikat egyenkint nem ismerjük, de minden esetre igen messzire terjedtek. Ez abból következik, hogy mind illyrekkel, mind thrákokkal keverve laktak, a mi csak messzire ható fegyveres terjeszkedésnek lehetett eredménye; tudjuk, hogy a paeonok, agrianok, dardanok és az antariaták kénytelenek voltak nekik meghódolni, úgy hogy uralmuk a Dunától délfelé a bolgár Morava és a Vardar forrásvidékéig terjedt. Ezen keveredésnek természetesen az volt a következménye, hogy a skordiskok thrák és illyr elemeket is olvasztottak magokba s így sokkal nagyobb politikai egységet képeztek, mint a minőt mint tiszta kelta faj képezhettek volna. Azonban nagyon valószinü az is, hogy a skordiskok mellett más és pedig hatalmas kelta törzs vett részt ezen birodalom alapításában; ez abból tűnik ki, hogy a harmadik század elejétől kezdve kelet és délkelet felé nagy számu kelta hadak törtek, melyeknek kiinduló pontja csak a skordiskok területe lehetett, nem pedig északi Itália, sőt talán nem tévedünk, ha egyenesen azt állítjuk, hogy azon törzsek között, melyeknek viselt dolgait lejjebb fogjuk előadni, első helyen a skordiskok állottak. Ezeknek fegyverei tartották rettegésben az egész görög világot, a mi nem csak az események pragmaticus összefüggéséből következik, hanem abból is, hogy a későbben megnevezendő vezérek egyike csapatjával együtt ilyen hadjáratból Pannoniába tér vissza. Sőt Strabo adatai szerint még egy rész kelta törzs is vonult Pannoniába és pedig a tektosagok; Strabo ugyanis elmondja, hogy a voltráknál, kiknek egy részét tektosagoknak, másik részét arekomikoknak mondják, egyenetlenkedés keletkezett, minek következtében a népnek nagy része a Garonne mellett levő hazáját elhagyta s a Rajnán keresztül Germaniába vonult, innen pedig, miután egy részök itt a Hercynia erdőben megtelepedett, tovább mentek Pannoniába és Illyriába. Itt ezután részt vettek ama portyázó hadjáratban, mely Delphi ellen is volt intézve, de az isten haragja addig sujtotta őket, mígnem a zsákmányt az istennek feláldozták. Galliából későbben ismét visszatértek Pannoniába és itt meg is telepedtek. Kivülök más törzsekkel is találkozunk a Duna vidékén, melyekről azonban nem tudjuk, hogy mikor és mily körülményen között jutottak ide; ezek a trokmok, tolistoboiok, teutobodiakok, voturok és ambituok.6 Ekként meg lehet magyarázni azon tüneményt, hogy oly nagy hadakkal indulhattak a kelták különösen Görögország ellen, s hogy ezen hadjáratok kiinduló pontja épen a Száva torkolati vidéke volt.

Ezen hadjáratok azonban másrészt folyton uj meg uj csapatokat vittek el innen, s így ezen gyorsan alapított s gyorsan felvirágzott birodalom hadi erejének legnagyobb részét egynehány évtized alatt elvesztette. Mindazonáltal nem találunk semmiféle említést arról, hogy a skordiskok tekintélye vagy hatalma csorbát szenvedett volna. Sőt inkább bizonyos, hogy akkor, a mikor Akichorios Görögországot pusztította és későbben is, fenntartották úgy délen a Sar-Dagh körül, mint északon a Duna mentén hatalmukat s pedig annyira, hogy 114-ben Krisztus előtt sikerrel meg merték tenni Akichorios merész vállalatát: elözönlötték Görögországot és elfoglalván Delphit, ennek kincseit, a menynyiben akkor még megvoltak, magokkal vitték7 Pannoniába.8 Meglehet, sőt valószinü, hogy ezen rabló támadás miatt ragadtak fegyvert a rómaiak a skordiskok ellen. Abban az időben, mint tudva van, Görögország már a római birodalomhoz volt csatolva s igy magától értetődik, hogy a skordiskok rablását büntetlenül nem hagyhatták. De C. Porcius Catót, ki a skordiskokat saját területükön megtámadta, nemcsak megverték, hanem egész serege oda veszett. Ez a kudarcz azonban még inkább ösztönözte a rómaiakat a háború folytatására, s M. Drusus, valamint M. Minucius meg is törték a skordisok hatalmát, ugy hogy délfelé a Sar-Dagh körül a skordiskok birodalma felbomlott,9 a Duna mellett azonban megmaradt még egy ideig, mignem itt is a rómaiaknak sikerült hatalmukat megtörni. Itt csak annyit említhetünk, hogy a nép elvesztette ugyan függetlenségét, de nem lett megsemmisítve.

A skordiskok népe, habár sokáig bírta a Száva körüli vidéket, alig hagyott magáról emléket. Csak egy felirat van, melyben egy idegen eredetü lovas neve Terso és atyja neve Precio skordisk, nem római eredetet mutatnak.10


Pannoniai asszony a dunaföldvári domborművön.
A Magyar Nemzeti Múzeumban. Rajzolta Cserna Károly

A skordiskok szomszédjai észak felé az eraviskok vagy avariskok voltak, kik Ptolemaeus szerint, mint láttuk, Alsó-Pannonia keleti részén voltak megtelepedve s kik, nevök után ítélve, szintén, keltáknak tarthatók, ép úgy mint a skordiskok. Csakhogy a két nép között eredetre nézve az a külömbség, hogy az elsőt az ó-kori írók egybehangzó adatai alapján tarthatjuk és tartjuk keltának, a másikat pedig csak közvetve.


Fibula Pátkáról. A Magyar Nemzeti Múzeumban

Annyit biztosan lehet állítani, hogy az eraviskok között számos kelta elem volt, de az sem valószinütlen, hogy az egész törzs kelta, Ez ellentétben van Tacitus azon nézetével, hogy az eraviskok nyelve pannoniai, és csak némileg lehet a római író ezen nézetét azzal egyeztetni, a mit mi ebben a kérdésben helyesnek tartunk. Tudva van, hogy a kelta nyelv sem képez egy nagy egységet, hanem hogy legalább is két nagy ágra oszlik, a goidel ágra, mely Irországban és Skócziában, és a brittani-ra, mely a Bretagneban, Walesben és Cornwalesben volt elterjedve. Okvetlenül nagy változáson kellett a nyelvnek keresztül menni, midőn az egyes törzsek nem csak eredeti hazájuktól elszakadva messze földre vándoroltak idegen törzseken keresztül, hanem midőn végre idegen törzsek között megtelepedtek, ezekkel nemcsak érintkeztek, hanem talán össze is olvadtak. Az eraviskok is illyr törzsek közé kerültek, ezekkel együtt éltek és így okvetlenül be kellett következni a kölcsönhatásnak, melynek következtében az eraviskok nyelve az illyrek nyelvéhez alkalmazkodott és elváltozott, úgy hogy Tacitus korában az összehasonlító nyelvészettel nem foglalkozó rómaiak nem ismerték el gall nyelvnek.


Kelta urnatemető a Sopron melletti „bécsi dombon.”
Storno F. rajza után

De tekintetbe kell venni e kérdésben az eravisk nevet is; ezt közönségesen az Arabo (Rába) folyó nevével hozzák kapcsolatba11 s azt magyarázzák a két név hasonlóságából, hogy e nép a folyó körül lakott és attól vette nevét. Annyi tény, hogy Ptolemaeus, mint már több ízben említettük, az eraviskokat az alsó-pannoniai Duna mellékére helyezi el és e nép irásbeli emlékei a folyó mentén és befelé Bicske és Csókvár vidékéig fordulnak elő; viszont Felső-Pannoniában, melyhez a Rába vidéke tartozott, más törzseket emlit. Ha tehát az eraviskok csakugyan valamikor a Rába mellett laktak, akkor innét kellett nekik tovább kelet felé, vagy is inkább délkelet felé vándorolni és e vándorlás után jöhettek más lakosok a helyökre. Ezen kelet felé vándorlás ellen semmi kifogás sem lehet, mert az a keltáknak már vérökben volt; nagyobb nehézséget okozhat azon körülmény, hogy az a kelta törzs vagy név nélkül jött ide a Rába vidékére, vagy elváltoztatta eredeti nevét, valamint az is tekintetbe veendő, hogy az osok elszakadása után kellett az eraviskoknak a nevöket felvenni, különben az osok is az eravisk nevet viselték volna. A névváltozás pedig egy egész népnél nem volt olyan könnyű dolog; a kelta törzsek rendszerint megtartják régi nevöket akkor is, ha messze földre vándorolnak; trokmok, tolistoboiok és tektosagok még Kis-Ázsiában is ezen neveket viselték, s a boiok, tauriskok és latovikok is, kik Pannoniában találtak új hazát, szintén megtartották régi neveiket. Mi oknál fogva tehetjük föl tehát az eraviskokról, hogy ők itt kapták nevöket? Mert ha az Arabo folyó nevétől származnék is e néptörzs neve, akkor nem Aravisci, hanem Arabisci lett volna az uj név. Hivatalos neve e törzsnek eravisk volt, a mint azt több fennmaradt emlék tanúsítja s így ismét a származtatott névnek új változását kellene feltételezni, a mi ugyan magában véve nem lehetetlen, de nem is valószinü. Sokkal egyszerübben fejthető meg a kérdés azzal, hogy az eraviskok mint eraviskok jöttek be Pannoniába úgy, mint a tauriskok, boiok és latovikok.


Kelta kocsit diszítő korong. A Magyar Nemzeti Múzeumban


Pannonia és Dacia térképe.
Tervezte Kuzsinszky Bálint.
Rajzolta Homolka József.


Augustus mint hadvezér.
Márványszobor Rómában, a vatikáni múzeumban.
A Rómától 7 r. mértföldre fekvő Livia-féle villában találták 1863-ban.
Augustus trónon ül, mellette Róma. Odább balra Germanicus s Tiberius.
Rajzolta Cserna Károly


  1. Diod. Sic. I. 94. 2.[VISSZA]
  2. Str. VII. 5. 2.[VISSZA]
  3. Str. IV. 6. 10.[VISSZA]
  4. Just. 24. 4.[VISSZA]
  5. Diod. 15. 36.[VISSZA]
  6. Strabo, XII. Liv. 38. 16. Polyb. 5. 53. 77. 78.[VISSZA]
  7. App. Illyr. 5.[VISSZA]
  8. De nem Bathanatius vezérlete alatt, mint azt Athenaeos állitja VI. 234.[VISSZA]
  9. Florus 3. 4. Liv. Ep. 63. 65.[VISSZA]
  10. [T]erso Precionis f(ilius) Scordisc(us) eques alae Fro(ntonianae), tur(ma) Lobarini. C. I. L. III. 3400.[VISSZA]
  11. L. Ortvay, Magyarország régi vizrajra, Rába a.[VISSZA]